Kiadó:
Blackened

Honlapok:
www.metallica.com
facebook.com/Metallica

Ez úgy látszik, a dupla albumok hete. Az új Neal Morse anyag után megérkezett az új Metallica is, amire – talán nem baj, hiszen a zenekar időközben sem ült a babérjain – nyolc teljes évet kellett várni. A 2008-as "Death Magnetic" (itt és itt) a maga módján egyfajta visszatérés volt a trás-gyökerekhez, s ezzel sok régi rajongót sikerült kárpótolniuk, akiket némileg kiábrándított a "töltögetős"-időszak és a "szent harag" által ihletett abortív kísérlet. Akinek esetleg kétsége volt a banda legenda-státuszát illetően, azt a "Death Magnetic" – ha a hivatalos kiadás gyalázatosan is szólt a túlkompresszált hangkép miatt – meggyőzte arról, hogy nem méltatlanul számít a szakmában piros betűs ünnepnek egy friss Metallica anyag megjelenése.

Mint említettem, a zenekar nem ült a babérjain,  2011-ben kiadtak egy kislemezt a "Death Magnetic"-ről lemaradt négy nótával, valamint egy kereskedelmileg és szerintem zeneileg is – hogy is fogalmazzak? – sikertelen lemezt az időközben elhunyt Lou Reedel, a bársonyos underground dörmögőjével/szavalójával (itt és itt), majd 2013-ban Antal Nimród rendezésében megjelent egy rendhagyó koncertfilmjük (Through The Never), ami nem volt olyan rossz, mint amilyen nagy bukásnak bizonyult anyagilag. Közben pedig többször végigturnézták a világot, bebizonyítván, hogy azon kiváltságos kevesek közé tartoznak, akik metál zenével a mai napig hatalmas arénákat képesek megtölteni.

Több szempontból is érthető tehát, hogy a "Hardwired..." megjelenését nagy várakozás előzte meg; ment a lázas találgatás, hogy vajon milyen lesz az új anyag, lesz-e elég puskapor egy dupla lemez valódi tartalommal való föltöltéséhez. Már az előrejelzések is azt sejtették, hogy rövidebb, direktebb, kevésbé trásos dalok várhatók, és ez a közel 80 perces dupla-album kielemzése után – el kell ismerjem – nem volt légbőlkapott, félrevezető nyilatkozat. A "Hardwired..." 12 száma közül nagyjából az első és az utolsó tekinthető igazi trás nótának (Hardwired, Spit Out The Bone), a többi inkább a fekete album középtempóit idézi, kivéve a "Halo On Fire"-t, ami jellegzetes Metallica balladának tekinthető (nem a "Nothing Else Matters" vénáján, hanem a "The Unforgiven", "Fade To Black" környékéről).

Szerintem a fekete albummal való összehasonlítás nem alaptalan, még akkor sem, ha az azóta eltelt – még belegondolni is elképesztő! – negyed évszázad nyilván nem múlt el nyom nélkül. Hetfieldék egyébként érezhetően nem egy újabb fekete albumot akartak kiadni, a tempók, a játékidők és a hozzáállás miatt mégis ez a kézenfekvő párhuzam. Talán még a hangzás is igyekszik a nagy klasszikushoz visszanyúlni, bár – és ezt képtelen vagyok megmagyarázni! – a fekete album még mai füllel is jobban szól valamivel.

Van azonban egy markáns különbség: ezen a lemezen nincsenek olyan slágerek, mint az "Enter Sandman", "Sad But True", "The Unforgiven" és "Nothing Else Matters". Azt hiszem, ez a legnyilvánvalóbb eltérés; akármilyen jó lemez is a "Hardwired..." (habozás nélkül mondom:  az elmúlt két évtized legjobb Metallica terméke), nem igazán van rajta potenciálisan toplistás, rögvest hallójáratokba költöző és ott hosszútávra lakást vevő szerzemény (talán a videón mellékelt "Atlas, Rise!"?). Pedig dögös, riffgazdag, fejszaggató, ökölrázásra késztető számok egész sora szerepel rajta. Személyes kedvenceim (egyelőre) az "Atlas, Rise!", "Moth Into Flame", "Dream No More", "Here Comes Revenge". Talán a kétlemezes kiadás sem föltétlen indokolt, nem csak azért, mert a gyakorlatilag hibátlan első korong után a második CD-n érezhetően gyengébb alkotások kaptak helyet, hanem mert a teljes játékidő alig több 77 percnél, és az utóbbi időben láttunk nem egy ilyen hosszú, egy CD-s megjelenést (pl. Transatlantic "The Whirlwind").

Engedtessék meg nekem itt egy rövid kitérő; képtelen vagyok kihagyni a ziccert. Szegény Kirk Hammett még tavaly elveszítette az iPhone-ját, amire állítása szerint kb. 250 riff-ötlelét rögzítette. Kegyetlen idegesítő tud lenni az ilyesmi, szó se róla, de némileg kajánul jegyzem meg, igazán elveszthette volna a szóló-ötleteit is. Milyen jó lett volna, ha a szorult helyzetben segítséget kérnek mondjuk Alex Skolnicktól (Testament), hogy játssza már föl a szólókat a hoppon maradt Hammett helyett! Na, de nincs nekünk ilyen szerencsénk, így marad a mindent jótékonyan lefedő wah-wah pedál...

A Metallica világraszóló intézmény, égig meredő szilárd oszlop, igazodási pont, világító torony, legenda, nagy mohikán, mester, akinek lábainál számtalan tanítvány lebzsel szájtátva. Mindez nagyon patetikusan hangzik, tudom, de egyáltalán nem elrugaszkodott. Ők egy olyan jelenséget képviselnek a mai világban, amire lehetetlen nem odafigyelni, s amilyen – a zeneipar jelenlegi körülményei miatt – valószínűleg nem is lesz több. Lehet, hogy nem a szakma legképzettebb muzsikusai, a diszkográfiájuk közel sem tökéletes, voltak szerencsétlen kitérőik, sikertelen vállalkozásaik, de ez a lemez – ha nem is lesz klasszikus, ahhoz valószínűleg már túl öregek – méltó rocktörténetileg kiemelkedő munkásságukhoz.

Tartuffe