Ezzel a saját képemre formált klasszikussal szeretnék minden olvasónknak Áldott, Békés Karácsonyt kívánni.

Rock On!

 Túrisas

Túl sok mondandóm nincs. Az ország legjobb instrumentális gitáros/dalszerzője új klipjét itt kötelező bemutatni.

Aki a dal meghallgatása után is képes azt mondani, hogy Pitta alárendeli a dalait a technikai tudásnak, az alapvető hallásproblémákkal küzd, vagy csak egyszerűen nem tudja mit beszél. 

Túrisas

Azoknak, akik képesek arra, hogy a Manowar stílusában adjanak elő egy olyan dal-paródiát, ami a Falconer örökbecsű riffjével kezdődik, és amiben nem csak Roy Khan, Michael Kiske, de a metál énekesek felkent árnyékkirálya, Daniel Heiman is megidéződik - méghozzá kedvenc számommal, a Highlanderrel -, azoknak még a szövegben megbúvó infantilizmust is megbocsátom. S hogy ki ez a két, nótafába oltott Beavis and Butthead? Hát Pellek, akinek hangi adottságaiban sikerült Tony Kakko-t és a jobb formában lévő Kiskét elegyíteni, illetve a Reinxeedes Tommy, aki nem elég, hogy virtuóz gitáros, de még énekelni is kicseszettül tud. Még szerencse, hogy nem kockás a hasa, mert talán én is elkezdeném irigyelni.

A nóta pedig mind szövegileg, mind zeneileg könnyeden hozza a kissé esetlen, bumburnyák humort, amiben ott lapul a paródiák sikerének X-faktora, méghozzá az a lényeglátó képesség, melynek a groteszk megalkotásában nem csak a humorérzék a fő eszköze: a cilinderben ott lapul a virtuozitás is, amit csak elő kell rántani. Ez szerencsére meg is történik, ennyi rántás elég lenne kétkondérnyi főzelékhez: Pellek – aki az operázós-lebegtetős (vagy Tartuffe szavaival élve, a gurgulázós, bár erről a szóról nekem mindig a fogmosás jut eszembe, ami nagyon "nothing, but NOT metal") énekstílus jelenlegi hercege és Tommy, aki egy multifenomén, csuklóból rázva és marokkal tökön ragadva visítják, pengetik a mikrofonba a stílus karikatúrává nagyított, a klasszikusok által megteremtett jegyeit. Én pedig röhögnék, ha nem ordítanám kényszeresen az énekesekkel együtt, hogy WOAH OH AH AH AH A HA AH AH OH.

(Aki pedig kíváncsi, hogyan énekli Pellek a metal nagy klasszikusait, az bőven csemegézhet a fellehető youtube videokban.)

Garael

Kiadó:
Edel/EarMusic

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficial

Meglehetősen fura dolog egy lemezről a hivatalos megjelenés előtt egy hónappal kritikát írni, főleg amennyiben ez azt jelenti, hogy az év végi összegzésben nem szerepelhet, tekintve, hogy csak az új év első hónapjának közepén kerül boltokba. A szokatlanul "korai" recenziónak oka most történetesen nem az, hogy a gonosz hackerek föltörték az együttes vagy a kiadó rendszerét és kiszivárogtatták az anyagot. Egyszerűen arról van szó, hogy a japán piac egyre meredekebb követeléseket támaszt az előadókkal szemben és a bónusz nóták mellett (olykor helyett) a korábbi megjelenést is erőltetik. Nem biztos, hogy ezzel az együttesek is jól járnak...

Mindezt nem panaszból bocsátottam előre, hiszen az Angrának nagy rajongója vagyok és a "Secret Garden" szép karácsonyi ajándék – megy is be a fenyőfa alá. Nem tagadhatom persze, hogy némi félelemmel vártam a korong megjelenését, mert az Angrát "kreatív" különbségek miatt elhagyó – és manapság az Almah kötelékében muzsikáló – Edu Falaschi énekes helyére az a Fabio Lione került, aki a Vision Divine-ban és a Rhapsody Of Fire-ben gurgulázó, operatikus stílusával borzolta az idegeimet. Ez nyilván gusztus kérdése – Garael kolléga például él-hal az ilyesmiért... Szerencsére azonban itt kevésbé teátrális a modor, a dallamvilág is különbözik; így fordulhat elő, hogy Lione – nagy meglepetésemre – nem egyszer James LaBrie-re emlékeztet.

Más változások is történtek az Angra háza táján, Bruno Valverde személyében új dobosuk van, s ezúttal Rafael Bittencourt gitáros is kiereszti a hangját. Bár tenné többször és bátrabban, mert természetes orgánuma jól egészíti ki (ellensúlyozza?) Lione modorosságát!  Az új albumon vendégszerepel az Epicából Simone Simons (Secret Garden), valamint Doro Pesch (Crushing Room). Fogalmazzunk úgy, hogy a hölgyek szerepeltetése nem rontott az összhatáson, de érdemben nem is javított rajta.

Az új zenésztársak és vendégek mellett új a kiadó és a produceri stáb is. A lemezt  producerként és hangmérnökként a legendás Jens Bogren-Roy Z páros jegyzi, így nem meglepő, hogy a hangzás modernebb és teltebb a korábbinál: több a billentyű és a "kütyü". Ezt a változást én csak üdvözölni tudom, mert a 2010-es "Aqua" például már-már zavaróan szárazon, puritánul szólt.

Az Angra "Titkos kert"-je nagyon szépen és tudatosan fölépített kert: telis-tele van vadregényes, kanyargós csapásokkal, buja és változatos növényzettel. Eltekintve most az allegóriáktól ez konkrétan azt jelenti, hogy a sajnos rövidke, kb. 50 perces album tovább folytatja, egy újabb szintre emeli a két korábbi lemez (Aurora Consurgens, Aqua) által megkezdett tendenciát: a lényegi elemek megtartása mellett (neo-klasszikus hajlamú euro-power, brazil zenei hatások, stb.) egyre progresszívabb irányba mozognak. A 10 dal közül mindössze kettő (Black Hearted Soul, Perfect Symmetry) képviseli több-kevesebb vehemenciával a korábban sokkal fajsúlyosabb "euro-galopp" vonalat. Biztos van olyan, aki elszomorodik ezen, én inkább örülök neki. A szellősebb, rétegzettebb, összetettebb dalokban sokkal nagyobb lehetőség adódik arra, hogy az együttes (főleg az egészen elképesztő Kiko Loureiro!) kivételes hangszeres képességei kibontakozzanak.

Ha az együttes vajúdása, a menedzsmenttel és a kiadókkal kapcsolatos nyűglődés miatt hajlott is valaki arra, hogy temesse az Angrát, most megerősítést nyert, hogy nincs ok az aggodalomra. Az Angra él és virul, szó sincs kreatív válságról, sőt, képesek voltak előre menekülni a megpróbáltatásokból.

Tartuffe

Kiadó:
Atlantic Records

Honlap:
inthismomentofficial.com

Mi is késztet arra, hogy egy mainstream amerikai indusztriális/modern metal bandáról írjak, aminek annyi köze van a klasszikus gitárszólókra épített, virtuóz hangszereléssel felvértezett, általam szeretett stílusokhoz, mint Mari néni mákos kalácsának a drogteszttel sújtott fiatalok addikciójához, és amelyiknek énekesnője azt a dekadencia szülte szabadosságot testesíti meg, melyet olyannyira szeretnek a monokróm világnézettel megáldott/sújtott emberek a liberalizmussal azonosítani? Nos, éppen utóbbi – persze nem a Lady Gaga metál-alteregójaként viselkedő énekesnő felvett szerepe miatt –, köszönhetően annak az elképesztő vokális teljesítménynek és mikrovilágot teremtő erőnek, amilyet utoljára Henning Basse-től hallottam a Sons of Seasons kimondhatatlan című albumán.

Itt van hát ez a Maria Brink nevű hölgyemény, akinek felvett szerepétől úgy menekül minden jóérzésű férfi, mint kezdő domina a macsók klubjából, és aki egy személyben akar a már említett Gaga, valamint a szerencsére lassan feledésbe vonuló androgün Marilyn Manson keveréke lenni, olyan környezetet teremtve, ami által a borzalom érzetével menekülő szabadosság, a háború előtti Németország kabaréinak fullasztó érzésvilágában találhatjuk magunkat. S hogy mi ebben az élvezhető? Van, akinek semmi, de vannak olyanok, akiket vonz ez a művészi önkifejezésbe álcázott, horrorba mártott giccsparádé, aminek szándékolt túlzásai paródiába öntve mégiscsak hordoznak némi értéket, és amit lehet akár művészinek is nevezni. Ennek a világnak a közepén áll ott hát ez a tekergő-vonagló - üvöltő-suttogó-éneklő dominába oltott "femme fatale", aki nélkül ez a mű-ipari birodalom kártyavárként omlana össze, vele azonban a mai szórakoztató gépezet torz, buja, celeb- és profitorientált, a fogyasztói attitűdöt istennek emelő színpada varázsolódik ki, ahol a szörnycsináló gépezet konkrét zenei metamorfózisának lehetünk fültanúi – és a klipek által vizuális részesei.

Brink pedig remek színész, aki nem csak elénekli, de végig is éli a számokat – melyekben meglepően kellemes, popos dallamokat hoz –, olaj, gőz, vagy más energia helyett ő tartja mozgásba ezt a mechanizmust, ami a jó ízlést csattogó, őrlő fogaskerekeivel felemésztő volta ellenére is vonzza a képzeletet, legalábbis annak azt a részét, amit legtöbbször megpróbálunk elrejteni. Az énekesnő elképesztő teljesítményével állít fel új etalont, amit nem tudom, hogy dicsérjek, vagy szidjak-e: ez a határozatlanság aztán értékteremtővé válik, még akkor is, ha magába rejti az általam elítélendő dolgok látens elismerését.

A zene pedig többnyire hidegen, dehumanizáló módon robog, zakatol, dübörög, aminek egyes elemeit korábban már hallhattuk: a "Big Bad Wolf" kezdőriffje a Sabbath "Iron Man"-jének torzszülötte, a "Dirty Pretty"-t egy módosult tudatú melódiával már hallhattuk Mansontól, a riffek nagy része pedig már húsz éve kikovácsolódott a (die) Krupps fémműveiben. Mindezek mellett ebben a hideg, deprimáló panoptikumban ott pislákol a musicalek ripacs érzékisége és stíluselemeinek teátrális simulékonysága, bűnösen vonzó mixtúrát öntve ki a formázótégelyekben.

Szomorú, és egyben izgalmas látlelet az In This Moment albuma, ami egyszerre primitív és harsány, mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette. Mert az, aki mindezt szerethetővé varázsolja, a maga pózoló romlottságában is emberien esendő, a szánalom pedig már csak egy lépésre van a szeretettől…

Garael

Minden tiszteletem a szegedi zenekarnak, de tényleg. Beleölni a rengeteg melót és energiát, meg attól tartok, nem kevés forintot is egy lényegénél fogva szinte maximális underground faktorú zenébe, az olyan bátorsággal társult hősiesség, ami már bőven elég ahhoz, hogy háborús időkben pl. gondolkodás nélkül magunkkal rántsuk a lófarkas zászlót kitűzni készülő törököt a vártoronyból a mélybe. Békeidőben pedig ezzel a lelkülettel eldönthetjük, hogy esetleg két felhőkarcoló között kifeszített kötélen átsétálva szintén kockáztatjuk a mélybe zuhanást, vagy megjelentetünk egy depresszív hangulatú, az átlag rockszimpatizánsnak nehezen emészthető, ráadásul jó hosszú dalokkal telepakolt progresszív metal lemezt.  Mindkettő alig leplezett szándékos öngyilkosságnak tűnik.  

A Presentiment ráadásul nem kellemes lemez, legalábbis nem abban az értelemben, mint amikor Pataky Attila saját élménye és elmondása alapján a gyíkemberek belülről végigsimogatják az embert. A Dreamgrave tagjai nem csak hogy nem reptiliánok (amennyire persze én ezt meg tudom ítélni), de simításuk egészen nyomasztó. Ez az egy órányi zenei utazás felkavarja az embert. "The realm of true emptiness” - ahogy ők mondják, és idáig olvasva már kb. el is döntötte mindenki, hogy mennyire szól neki a Dreamgrave művészete.  

Az alapító gitáros és dalszerző Gyimesi Dömötör, valamint Mayer János billentyűs/dalszerző érezhetően nagyon pontosan tudta, hogy mit szeretnének látni, hallani és a hallgatóknak továbbadni ezzel a lemezzel. Az elkészült anyag minden szegmensén érződik a tökéletességre törekvés. Az artwork is kifejező, elég rápillantani, hogy belehallgatás nélkül is egyértelmű legyen: a srácok nem egy nyáresti laza bulihoz írtak háttérzenét. A megszólalás jellegzetesen modern, dinamikus és kristálytiszta. Dömötörék elképzelésein túl Vári Gábor keze füle munkáját dicséri. A Black Hole Sound stúdió mára országos hírnevet szerzett, teljesen megérdemelten. Ezzel együtt el tudom képzelni, hogy valaki talán túlontúl is sterilnek találja a hangzást, de amellett, hogy engem ez egyáltalán nem zavar, sok nemzetközileg jegyzett nagykiadós banda is így szól, vagy így se.

Ahogy az már kiderülhetett az elején, semmi nem mutat abba az irányba, hogy itt a belső és onnan kikívánkozó zenei gondolatoknak határt szabott volna bármilyen kereskedelmi megfontolás, bárkinek megfelelni akarás és ez nagyon szimpatikus, sőt művészetileg a lehető legtöbb. Elidegenedett hangulatú, sötét tónusú progresszív metal muzsika, rengeteg érzelemmel, helyenként gyönyörű női énekkel, hörgéssel és tiszta énekhanggal, de még harcedzett fülnek (ide sorolom magam) is kevés kapaszkodóval. Utóbbi azért legalábbis megnehezíti a hallgatást. Rengeteg jó téma egymás után, de a tudatos szerkesztettség ellenére azt érzem, hogy kevésbé a külön daloknak van itt funkciója, sokkal inkább a lemez egészének. Az elejétől a végéig érdemes meghallgatni ahhoz, hogy teljes legyen a zenei utazás.

Az utazás hatása alól pedig nem tudja kivonni magát az ember. Nem lesz önfeledt szórakozás, nyomasztó, felkavaró, disszonáns harmóniák keresztülszőtte világba jutunk el és tényleg lelkialkat kérdése, hogy mennyit akarunk itt időzni. Amit viszont megmutatnak, azt zeneileg a lehető legigényesebben és legnagyobb kompetenciával teszik.

Túrisas

Stringsgirl, azaz Katona Renáta úgy tűnik, tudja mit akar és nem is szívbajos mindent megmozgatni azért, hogy céljait elérje. (Még bennünket is meg mert keresni! :-)) Személy szerint nekem ez szimpatikus hozzáállás, ezért nem nagyon tudok érvet felhozni az ellen, hogy harmadik klipjének itt is adjunk egy kis promóciót. A "Lifelong Dream" egyértelműen a legprofibb klipje és eddigi legjobb dala.

Azt valószínűleg Reni is tudja, hogy minden téren lehet még látványosan fejlődnie, technikailag és dalszerzésben is az út elején jár még, de összességében ez már vélhetően az a Dal, amire évek múlva, profi hangszeresként is büszke lesz, mint zenésszé válásának egyik legfontosabb mérföldkövére.

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.thetriosphere.com

Az biztos, hogy jól átgondolnám a Sonata Arctica és a Kamelot helyében, hogy a Triosphere-t vigyem el magammal aktuális turnéra – mint ahogy történt –, nehogy aztán felmosás legyen a vége, még akkor is, ha elvégre a nőknek az a dolga. Persze csak akkor, mikor egy olyan bandában zenélnek, amelyik újradefiniálja a rosszemlékű Spice Girls által zenei köztudatba hozott "girlpower"-t, és a felmosás nem ronggyal, hanem a főbandákkal történik, tisztázva a színpadon és a fejekben, hogy ki a király. Izé, királynő. Mert a Triosphere élén süvöltő Ida Haukland maga a megtestesült female power torok, aki hangja alapján kétszer olyan távolra pisil, mint legtökösebb férfi kollégái, és a színtér női énekeseit úgy nyeli keresztbe, hogy szeme se rebben. Ehhez persze kell az a már említett zenei világ, amiben nincsen picsogás, musicales könnyáztatás, az ifjú Werther szenvedéseinek szentimentális lenyomata, van azonban olyan lendület, kivagyi melldöngetés, magával ragadó erőzuhatag, ami egyértelműen és félreértéseket kizárva harsogja a világba, mit is érthetünk északi heavy metal alatt.

Kérdés, ha Daniel Heiman a kissé mélázgatós, merengős Harmony munka helyett ezt az albumot énekli fel, nem találom-e meg a saját kedvenc Heed utódját – azt hiszem, igen. Bár úgy gondolom, nem kell ehhez Heiman, hiszen Ida egy nőstény oroszlán fémbe oltott bömbölésével képes a szikár zenei alapok felett karmokat mereszteni, és bevallom, mikor a felvezető promó számot – The Heart's Dominion – hallgattam, a csapat ismeretének hiányában azt hittem, hogy a szokásos, enyhén feminin hangú euro-power pacsirta veszi kissé mérgesebbre a figurát. A zene persze, mint írtam, egy súlycsoporttal feljebb osztogatja mázsás pofonjait a mézédes refrénekkel operázó Helloween örökösöknél, és inkább rokonítható a svéd hagyományokon nyugvó, a Judas Priest nyersebb megközelítésére emlékeztető bandákkal, olyanokkal, mint a már említett Heed, a Tad Morose, az 8 Point Rose, vagy a Disdain.

Attól persze senki ne féljen, hogy a riffaprítás és groove-halmozás mellett nem marad elég hely a dallamoknak, mert Ida nem csak hangban, de refrénalkotásban is emlékezetes dolgokat hoz – ráadásul basszus, a basszust is kezeli –, és a kissé gonoszkás, apokaliptikus hangulatot úgy képes meglágyítani, ahogy a merev vasat az edzés: nem puhává, hanem ruganyossá és pengeélessé kovácsolva azt. A gitárosok modern, groove-orientált tevékenysége teszi fel a koronát a műre, hallgasd csak meg a "Storyteller" élvezetes, klasszikus virgából eredő, de mégis enyhe progresszív hangulatot teremtő tempóváltásos szólóját, és egyből rájöhetsz, itt bizony felsőligás zenészek halmozzák az ötleteket.

Mit ne várj hát az albumtól? Csajos, gótikus-pop nyivákot, álszimfonikus zenei mesét, merengést és muzikális áhítatot, szemforgatós talmi művészkedést, vagy ellenkező esetben söröskorsó emelgetős, unalmasra koptatott refréneket. És mi az, amit kaphatsz? Ravasz, de nem alattomos, északi alapú, sötét árnyalatokban gazdag power monolitot, amitől nem üvöltesz, ha ráesik a fejedre. Sőt, újból felhajítod, hadd zúzzon!

Garael

Honlap:
www.ericgillettemusic.com

Egy pár héttel ezelőttig a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, ki ez az Eric Gillette. Ha akkor valaki rákérdez, biztosan azt felelem rá, hogy valószínűleg a híres borotvagyárat alapító néhai King C. Gillette valamely távoli leszármazottja. Persze még az is meglehet, hogy nem tévedtem volna nagyot. Egy biztos: hosszú éves kísérletezés és jövés-menés után Neal Morse úgy döntött, hogy nem alkalmi muzsikusokkal veszi körbe magát, hanem Neal Morse Band néven egy stabil formációt hoz tető alá. Mike Portnoy kézenfekvő választás volt a dobok mögé, mint ahogy Randy George bőgős leszerződtetése sem okozott meglepetést, de a számomra korábban ismeretlen gitáros leigazolása váratlanul ért. Gyorsan le is vadásztam első (és eleddig egyetlen) szólólemezét, hogy leMEÓzhassam…

Azt kell mondjam, értem, nagyon is értem, megértem és támogatom, sőt üdvözlöm Neal Morse döntését! Az egyébként több hangszeren is ügyesen játszó Gillette nem csak kompetens gitáros, de tehetséges zeneszerző és jó énekes is. Az "Afterthought" egy olyan muzsikusról árulkodik, aki fölfogásában, stílusában pont Morse mellé való. A progresszív rock és metál között húzódó vékony határmezsgyén egyensúlyoz bámulatos érzékkel, gitárjátékából kihallatszik John Petrucci hatása, az instrumentális dalok alapvetően ezen a vonalon is mozognak, de az énekes darabok inkább arra engednek következtetni, hogy Gillette évek óta Neal Morse munkásságának alapos ismerője, rajongója.

A bemutatkozásra szent albumon összesen 12 nóta szerepel, több mint egy óra zene, ami nagyjából fele részben instrumentális. Bár a CD magánkiadásban jelent meg, így biztosan szűkre szabott keretből kellett gazdálkodni, a hangzás egész tűrhető, talán csak a dob sound lett kicsit színtelen (de a legtöbb nagy költségvetésű anyagnak is ez a neuralgikus pontja). Innentől kezdve majd (remélhetőleg) Portnoy-jal dolgozik, s ez a probléma is ki lesz pipálva.

A lemez zeneileg elég egységesnek tűnik, még annak ellenére is, hogy vannak kitekintések a poposabb irányzat (Lost, Above The Sky), de a jazz felé is (Rising, Out Of Control). Nem gyönge bemutatkozás, bár elismerem, hogy nem köt le végig. Ezt nem egyben kell hallgatni, hanem szemezgetve, dalonként adagolva.

Tartuffe

Lehet meglepőt írni? Nem tudom, hogy lehet-e. Vagy van esetleg értelme szakérteni, tudálékosnak tűnni és olyanokat beleokoskodni a világba, hogy pl. a "Rock The Blues Away" mintha a felfoghatatlanul értékes életmű egészen korai szakaszával mutatna párhuzamot? Bizonyára lehet, de értelmét nem látom. Az AC/DC egy olyan ősalap, ami megkerülhetetlen és amire megannyi felépítmény került. Ami rock, abban valahol ott vannak a Young testvérek. Most nehéz szívvel, de tudomásul kell venni, noha az ősalapokat lefektették, azok már örökre ottmaradnak, de a lefektetők nem élnek örökké. Malcolm, legyen emberhez méltó és viselhető családod körében, ami még megadatik, köszönjük a dalokat!

A "Rock Or Bust" egy nagyon bikán megszólaló, kissé a vártnál talán rövidebb, de ízig-vérig AC/DC lemez, amely méltó az életműhöz. Az összes többi szócséplés. Ennyit érdemes elmondani róla és rögtön mindenki tudja, hogy a baljós körülmények ellenére a leopárd nem vesztette el a foltjait. Nem képes ugyanis rá.

Az AC/DC ugyan kizárólag az idő múlásának köszönhetően már túljutott pályája zenitjén, de nagyon úgy tűnik, hogy amíg a hangszereiket képesek kézbe venni és megszólaltatni, addig mi azt fogjuk kapni, amire a név kötelezi őket. Ezért pedig hála és köszönet! Tudom, fognak a lemezről ennél hosszabban is írni, meg nyilván Tartuffe is elejt egy pikírt megjegyzést, hogy ebben a formában talán még sem kellett volna elvállalni a recenziót, de azt is tudom, hogy a háromszor ilyen hosszú értekezések tartalma is annyiban foglalható majd össze, amit én leírtam. Esetleg lásd még fentebb a (nem)létező visszautalásokról szóló vagy ahhoz hasonló süketeléseket.

Túrisas