"Egy népdal, amelyre büszke lehet a város" – kezdi mesélni a a videó végén saját szavaival a dal felfedezésének történetét a közel 90 éves zenepedagógus, zeneszerző, Steiner Béla.Magam is hosszú ideje így gondolom, ezért nem csak Béla bácsit kerestem meg és kérdeztem rá a népdalgyűjtés talán nem igazán ismert részleteire, hanem megkértem néhány hódmezővásárhelyi, illetve erősen helyi kötődésű muzsikust, elsősorban gitárosokat, hogy csatlakozzanak egy közös produkcióhoz, és mindenki a saját zenei nyelvén fejezze ki tiszteletét az ősöktől ránk hagyott örökség előtt.
Legtöbben a metal, rock és blues világból érkezve, így a népzenei kontextusban talán olykor szokatlanul nyersen és harsányan megszólaló hangszereinken keresztül is a legnagyobb tisztelet mellett tettük ezt meg.Köszönet mind a 17 résztvevőnek a lelkesedésért, segítségért, nem utolsósorban a pazar előadásért, de mindenekfelett köszönet Steiner Béla tanár úrnak azért, hogy erre a népdalra rábukkant, majd generációkkal megismertette.
Ha valamilyen unortodox gazdasági eszköz felhasználásával az optimizmus és életkedv fizetési eszközzé válhatna, akkor a Peterik & Scherer lemez vetekedhetne Fort Knox aranykészletével – már ami a felhalmozott értéket illeti. Lehet, hogy Kotta kolléga szavaival élve elérkeztem abba a korba, amikor már élvezni tudom az "öreg rock"-kot, de egyrészt nem érzem, hogy ennek a zenének csak a nosztalgia faktorral lenne létjogosultsága, másrészt ha ilyen "cammogó" lábakon állna a magyar gazdaság, mint amilyen tempót produkál az albumon a zenei páros, akkor nemhogy puma, de gepárd módjára vágtázhatna felfelé a magyar GDP értéke azokon a fránya grafikonokon. Mert a duó által közvetített zenei világ, úgy érzem, kortalan, melynek hatását semmifajta modern szépészeti eszköz nem képes reprodukálni, és még titok sem kell a megfejtéshez: két mesteri zenész, ízlésesen felépített és megszerkesztett dalok, no meg a lényeg, az elképesztő, azonnal ható és időtlen melódia-tár – ezek felfedezéséhez pedig nem szükséges semmifajta vegyi labor, vagy fizikaszertáros arzenál, csupán két fül, és fogékonyság a slágerekre.
Akik persze kicsit járatosabbak az AOR világában, nem csodálkoznak a szórakoztatási minőség ilyesfajta koncentrátumán, hiszen Jim Peterik olyasfajta "alaparc" a színtéren, akinek nevét a Survivor, Pride Of Lions és Ides Of March rock-szentháromság mellett számos formáció futtatta be arannyal, és ha csupán a Rocky III. című film "Eye of The Tiger" slágerében lett volna társ-szerző, már akkor is hivatkozási alapként lehetne tekinteni rá a zenehallgatási tudományokban.
Marc Scherer csodaénekest tulajdonképpen Peterik helyezte az érdeklődés középpontjába, egy olyan sztori keretében, amilyenre mondjuk csak a női romantikus-regény írók vetemednek, és amire az egyszeri rock hallgató jobbik esetben unottan, rosszabbikban pedig utálkozva legyint. A történet azonban igaz: az, hogy Scherer egyik munkáját Peterik stúdiójában vette fel éppen akkor, amikor a nagyfőnök is jelen volt, a konstellációk olyan szerencsés együttállásának tulajdonítható, aminek csakis pozitív következménye lehet.
A lemezen szereplő számok a legszebb AOR hagyományoknak megfelelően hozzák a kötelező sláger sztenderdeket, de valamiben különböznek is a megszokottaktól, mégpedig azzal a vitalitással előretörő tempóval, ami messzire űzi a steril balladákba fúló geil-pop jelleget. Igen, kérem, a két zenész nyíltan vállalja fel a szórakoztatás szándékát, de a bejáratott lírai kliséket úgy dobják messzire, mint Toldi azt a bizonyos malomkövet, csak hát itt mi vagyunk az áldozatok, amit szívesen is vállalunk. Hallgasd csak meg a Survivor-Journey ihlette nyitó páros-számot, egyből hallhatod, hogy szó sincs semmifajta öreges attitűdről, és ha a rádiókban ilyen slágerek koptatnák el a műsoridő erre szánt részét, az emberek nagy része nem dőlne be az olyan orbitális baromságoknak, mint amivel Csiszár Jenő magyarázza műsorszerkesztési politikájának renoméját. Hiszen baj az, ha az első hallásra megjegyezhető dallamok zenei körítése igényességet és felkészültséget tükröz, ha az instrumentumokat olyan emberek kezelik, akik több évet töltöttek tanulással, mint a mérnökök a zenei szoftverek fejlesztésével, és ha az énekes mindenfajta értelkemben ledalolja a csillagokat is az égről? Mert ha igen, akkor kérem tényleg az unortodoxia korában élünk, vagy pedig csak én öregedtem meg – végleg.
Soha rosszabb kezdést, ez volt az első véleményem az anyag meghallgatása után. Aztán a sokadik lejátszás után is ez maradt. Aki debüt lemezként ilyen minőséget produkál, arra érdemes lesz odafigyelni. Természetesen félig-meddig tisztában voltam azzal, hogy egy remek képességekkel bíró művésszel állok szemben. Az internetnek hála, jó ideje nyomon követem kiposztolt szösszeneteit, az meg, hogy balosként jobbos hangszeren játszik csak plusz pont volt (én is így gitározom), a szimpátia azonnal kialakult.
Joe a keleti partról származó, közel-keleti gyökerekkel bíró gitáros, zeneszerző. Ez a két tény máris magában hordozhat egy különleges fúziót, hiszen az USA legnépesebb, legsűrűbben lakott területe, megannyi kultúrát magába olvasztó tégelye, hogy a klasszikus szóösszetétellel éljek. A papírformának megfelelően óriási mennyiségű műfajt fed le az album, a stílust definiálhatjuk prog-rocknak, találunk itt keleties hatásokat, ambientes lebegést, jazz-rock fúziót, pici metál- és folk jegyeket, elektronikus zenei elemeket, és mindezek tetejébe egy Jean-Michel Jarre "Oxygen" feldolgozást. Ennek ellenére nem csapong az album, van íve, szépen el vannak dolgozva a határvonalak, nem egy koncepció nélküli vegyes felvágott.
Nézzük szépen sorban, az első track az "Anything Memphis", ami elsőre beugrott, az Shawn Lane, ill. Eric Johnson játéka. Hasonló építkezés, a szóló hangszín is közel van a két említett művészhez, természetesen nincs szó direkt nyúlásról. Hosszabb komplexebb szerkezetű dal, lebegős kiállásokkal, az egésznek van egy hullámzó hatása, ami magával ragadja az embert. Érdekes harmónia mentek váltják egymást, hammond orgona szóló mélyíti az eufóriát. Kedvenc dalom, vegytiszta drog ez a legjobb kifejezés, hamar rászokik az ember füle.
"Rush", jelen esetben nem a nagy életművel bíró banda feldolgozása, nincs semmi átfedés, ill. utalás. Gépdob alapot kapunk, tudom elsőre sokkolónak hangzik, de nem az, teljesen illeszkedik az előző tételhez. Szellős, légies szólózás, továbbviszi az előző dal érzésvilágát, üdítő hallgatni. A "Shashlik" cím mindent elárul, naná hogy keleties dallamvilág jelenik meg. Tangó harmonika nyitány, valószínűleg szoftverrel állunk szemben, nincs infóm közreműködő harmonikásról. Végig akusztikus témázgatás, egy hosszú hétvége Isztambulban feeling, vagy egy balkáni kirándulás képei.
A "Quietus" esetében megérkezünk egy keményebb riffet bemutató alkotáshoz, metál-rock fúzió, legalábbis, ami az alapot illeti. Aztán amikor megérkezik az első szóló foszlány a maga egzotikus valójában, máris tudjuk, hogy helyben vagyunk. A gitármunkát tekintve villantós és kellően érdekes, valószínűleg sok megfejtést tartalmaz a skálákat tekintve, garantáltan nem lesz unalmas hallgatni. Akusztikus kiállás fantasztikus atmoszférát teremt, kis visszautalást érzek az előző dalhoz, amit a harmónika szóló is megerősít.
"Időutazással" folytatjuk, ebben a dalban társszerzőként van megjelölve Hodge Gjonbalaj, aki egyébként a felvételekért, keverésért is felelős. Hangzásban messze elmarad egy nagy produkciótól az album, de bőven az élvezhető kategória, otthoni körülmények között, minimális költségvetésből jobbat képtelenség csinálni. Szinti, groove, gitárörvénylés, kb. mint, amit a cím alapján várhatnánk. A "Paradise Now"-ban klasszikus etűdszerű alap jelenik meg, ezt tölti fel csordultig szólóival Joe mester. Persze aki egy '80-as évek stílusát idéző neoklasszikus tételt vár, az csalódni fog, a szokásos műfaji szabadosság itt is tetten érhető.
"Universal Moment": szinti-pop nyitás, a váltásnál a delay effekttel megerősített gitár, ugyanezt az ismétlődő lüktetést viszi tovább. Szépen kimunkált fogós gitárdallamok, intenzív, pulzáló darab, amolyan modern kori hippis utánérzés. A már korábbiakban említett feldolgozás következik soron, nem titkoltan nagy Jean-Michel Jarre rajongó, így ezzel a feldolgozással tiszteleg az életmű előtt. A zárótétel a "Sam" elnevezést kapta, a "Universal Moment"-hez hasonlatos kezdés, csak itt jóval nagyobb ívet járunk be, a fő dallam-motívum klasszis. Mind a szinti, mind a gitár erőt demonstrál, hogy emlékezetes zárást kapjon a lemez.
Klasszikus szerkezetet kedvelő hallgatóknak nem biztos, hogy be fog jönni az album, ám aki kedveli a friss megközelítéseket, annak erősen ajánlott. Garantálom, hogy nem sok ehhez hasonló anyag fog megjelenni idén, ha egyáltalán...
Biztos vagyok benne, ha a metálban is működne az "egyslágeres karrierkép" modellje, a Cain's Offering évekig haknizhatná körbe Európát legújabb lemezének "I Will Build You A Rome" című szerzeményével: olyan tipikus, euro-power archetípusos sláger született, amit áthangszerelve és ünnepélyesre igazítva bármelyik új államnak el lehetne adni nemzeti himnuszként. Már ha a pátosz és a romantikus hevület a nemzeti értékek között szerepelne…
De kezdjük az elején. Megvallom őszintén, a csapat 2007-es debüt albuma után egy lyukas garast sem adtam volna, hogy lesz még folytatás, és hiába voltak az új lemez születését megelőző nyilatkozatok, miszerint kijavították a hibákat, és ezúttal nem fogják túlkomplikálni az albumot, nem igazán hittem a sikerben. A "Gather The Faithful" ugyanis nem azért lett bukás, mert elrafinálkodták a dolgot, hanem mert gyenge dalok szerepeltek rajta, amin nem segített a csapatot alkotók nevéből eredő értéknövelő brand sem. Aki ugyanis nem tudná, a zenekar egy amolyan szupergrupp, melyben a Stratovarius két – Kotipelto ének, Johansson billentyű –, és a Sonata Arctica egy volt tagja – Liimatainen gitár – szerepel, így joggal várhattuk volna el, hogy a "megszületett gyermek" ne a család gyenge képességű utódja legyen, aki szüleitől az ambíciót örökölte, a tehetséget azonban nem.
Az első megszellőztetett dal után azonban robbant a bomba: az említett Rómateremtő úgy csigázta fel érdeklődésemet, mint kamasz fiúét a nyitva hagyott lányöltöző, és szerencsére az említett számmal nem is fogyott el az összes pukkantani való, bár akik egy Stratovariustól eltérő világú lemezre fogadtak, azok tépjék össze szelvényeiket, mert ezúttal nem jött be a tipp. Itt ugyanis van minden, amitől az egyszeri rajongó örömkönnyekben törhet ki, és ha néha érezhetően szellősebb is az anyag, mint amit a kissé feszesebben játszó anyacsapattól megszokhattunk – bár ellenpélda itt is van, halld a korai vágtákat idéző "Constellation Of Tears"-t – , csak az nem érezheti magát a Stratovarius teremtette zenei világban, aki ágyúk mellett töltötte az elmúlt húsz évet, és ezért igazoltan süket. Van itt hát minden, ami jó volt a Tolkki-érában (és jó a mostaniban): fütyülésre ingerlő, szilaj csikóvihánc, power-zúzdába oltott metálcsárdás, fémes-kényes szapora, sőt, az elmaradhatatlan epikus dallamfolyam is – "Too Tire To Run", fenomenális! –, ami ugyan hosszban elmarad a megszokott érzelmi áradattól, ám színvonalát tekintve ott toporog klasszikussá érett elődei mellett.
Mindemellett vannak még csemegék: azt nem tudom, hogy a bandafőnöknek milyen a humora, de az "Antemortem" olyan fricska a Nightwish felé, amitől biztos könnybe lábad Tuomas szeme (még szerencse, hogy eme párbajt okozó aktus mostanság csak a legritkább esetben torkollik konkrét fizikai kontaktusba), bár a hangos röhögés tényét azért kétlem, ha Dagobert bácsi leghűségesebb finn padavanja meghallja az ismerős megoldásokba torkolló és még némi progresszív jelleget is felmutató replikánst. Mert a furcsa című dal bizony megmutatja, hogy igencsak ingatag az a trón, amire Tuomas felmászni szándékozik, és ha csuklóból (izzadtságszag nélkül) képes egy nemzettárs hasonlót produkálni – két nagyzenekarnyi segédlet nélkül –, akkor van még mit cselekedni a királyság megszilárdítása érdekében.
A lemezen tehát orvosolták azokat a problémákat, melyek elődje bukását okozták, és tulajdonképpen egy töltelék-nélküli slágerkoncentrátumot sikerült összedobni a fiúknak. Lehet, persze, hogy van, akiknek ez nem elég, én azonban olyan fajta vagyok, aki kedvenc mákos ételeiből képes egy hónapig elélni, anélkül, hogy csömört kapna tőle – a Cain's Offeringtől pedig még bealudni sem fogok, ami nem csoda. A csodát ugyanis meghagyom a csapatnak, mindenki eldöntheti, hogy sikerült-e nekik ilyesmit alkotni.
Ne legyenek kétségeink, a The Poodles egy Skandináviában egyre menőbb trendet lovagol meg és éppen ezért egy manapság jól eladható koncepció része, de kénytelen vagyok ugyanazt a kérdést föltenni, mint amit az új Kamelot albummal kapcsolatban is boncolgattam: mi ezzel a gond, ha kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését? Én kifejezetten örülök az olyan zenekarok sikerének, mint a H.e.a.t, Eclipse, Dynazty, Crazy Lixx, vagy éppen a The Poodles.
Az ördög valóban a részletekben rejlik, de a siker kulcsa is: kell egy jó menedzsment, egy énekes, egy jó gitáros (persze a többi zenészről sem feledkezünk meg!) és egy svédekre aránytalanul magas százalékban jellemző képesség, hogy rock slágereket írjanak. Nem állítom, hogy a The Poodles hat lemezének minden egyes dala sláger, főleg mostanában szaporodtak el a közepes-langyos nóták (pl. a "(What The Hell) Baby"vagy a "Stop"), de amíg olyan szerzeményekkel is megörvendeztetnek bennünket, mint a lemezt indító "Before I Die", a "Crack In The Wall", vagy a Led Zeppelin "Kashmir"-jától "kölcsönzött" riffel indító "Need To Believe", addig nincs baj.
Nem tagadom, hogy nekem kicsit "kereskedelmi" és sokszor bágyadt a The Poodles zenéje, mégis a szebb pillanatokban kellemes Gotthard és Europe hangulat lengi be a dalokat. Talán a Gotthard is jobban tenné, ha újra rákapna az áldott emlékű Steve Leet idéző bombasztikus refrénekre, de a Europe-nak sem ártana egy kicsit kevesebb blues és wah-wah pedál. Kérek szépen egy The Poodles válogatás albumot a legdögösebb, leghúzósabb slágerekkel!
Ez a formáció minden kategorizálási kísérletnek ellenáll. Hiába próbál rajta fogást találni a rendszerezéshez szokott, osztályozási és címkézési kényszerben szenvedő kritikus. Ez tulajdonképpen érték (is lehet), de emlékszem, hogy amikor a '80-as évek végén – megjegyzem: korát messze megelőzve – megjelent a Faith No More a "közmédiában" (akkoriban ezt még MTV-nek hívták és a zenéről szólt), egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, sőt a klasszikus hard rockon nevelkedett és akkoriban Yngwie bűvöletben élő Túrisas kolléga is úgy érezte, hogy ez a vég kezdete. Hosszú évekkel később azonban – mintegy "madártávlatból" nézve és érettebben fontolgatva a történelmi kontextust – megtanultuk becsülni – ha nem is mindig szeretni – az FNM (vigyázat, itt most nagy szavak következnek!) eklektikus dekonstruktivizmusát.
Engem igazából az ezerarcú Mike Patton győzött meg, még konkrétabban pedig az éppen idén 20 éves "King For A Day..." album, amit a mai napig szívesen és rendszeresen hallgatok. Mindezekből már kiderülhetett, hogy nem vagyok klasszikus értelemben vett FNM rajongó, zenei öntudatra ébredésem hajnalán ugyanis egészen más csecset szoptam, jóllehet azóta sokkal toleránsabb és befogadókészebb lettem. A lényeg, hogy amikor hosszas (és kicsit átlátszó) színjáték után az újraalakult FNM bejelentette, hogy mégis lesz új lemez, reménykedtem, hogy egy "King For A Day..." típusú anyagot kapunk tőlük. Csalódnom kellett... bár voltak rossz sejtelmeim, amikor Patton és Gould rendre a Siouxsie and the Bansheest emlegette az interjúkban.
Először is, nekem nagyon hiányzik az a plusz, amit nyúlfarknyi epizódszerepe során Trey Spruance gitáros képes volt hozzátenni a hangzáshoz és kreatív folyamatokhoz. Másrészt Patton sokkal kevesebbet mutat magából, mint amire képes és hivatott. Sokszor bebizonyította már, hogy igazi kaméleon, de itt érthetetlenül sokat suttog, narrál, kántál, és valahogy azok a furcsa, de szerethető dallamok se akarnak megszületni.
Nem föltétlen kell egy lemeznek hosszúnak lenni (lásd új AC/DC!), de a 39 perces játékidő, valamint a "Superhero"-hoz hasonló vérbeli FNM dalok nyomasztó kisebbségi léte arra enged következtetni, hogy a dalszerzés most nem lett túlgondolva, alighanem a turné közben, mintegy "kutyafuttában" álltak össze a számok. Persze lehet, hogy ez csak alaptalan találgatás, de bennem ez az összbenyomás alakult ki. Annak ódiumát is vállalva, hogy a kiéhezett FNM rajongók méltatlankodva lekiabálnak: ennél többet vártam, vártunk; ennél hallottunk már sokkal jobb és a régi hírnévhez sokkal illendőbb "come back"-et. Sajnálom, úgy tűnik, ez a Nap mégsem olyan legyőzhetetlen.
Szerénytelen megállapításom az, hogy többéves elkötelezett munkánk eredményeképpen mi már büntetlenül megúszhatjuk azt, ha magunkat idézzük, vagy egymástól ollózunk be egész bekezdéseket. Ezért hát minden szégyenérzet nélkül kopipésztelem ide Garael kolléga rendkívül szellemes és - ami ennél fontosabb - lényeglátó megállapítását, melyet a 2012-es albummal kapcsolatban osztott meg az olvasókkal: "...mit csináljak, ha a prog-powerből férfi énekessel felálló 'csajmetálos' gótikus bandává váló Kamelotról most is a Disney-féle kastély jut eszembe, és nem az Arthur mondakör hegyormon magasló csatacentruma."
Igen, a Kamelot a Nightwish-hez és pl. az Amaranthe-hoz hasonlóan kiváló üzleti érzékkel fölépített és minden bizonnyal jól jövedelmező vállalkozás, amely sikerét az alapos piackutatásnak és profi marketingnek köszönheti. Nincs ezzel semmi baj, főleg úgy, hogy kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését. A fönt fölsorolt együttesek arról ismerszenek meg, hogy sok női rajongójuk van, illetve olyanok is elismeréssel szólnak róluk, akik egyébként nem hallgatnak sem hard rock, sem heavy metal muzsikát. Hadd hangsúlyozzam ki még egyszer: ezzel nincs semmi gond; egy rockernek különben is elég nehéz csajoznia az érdeklődési körök közös halmazának karcsúsága miatt. Egy Kamelot DVD elé legalább le lehet ültetni egy olyan dögös bögyöst is, aki a népszerű magyar rádiócsatornák szegényes választékán szocializálódott.
Azért illik, hogy magáról a lemezről is essék néhány szó. Roy Khan magába és Istenhez fordulása miatt a Kamelot nem csak az énekesét, de a zenei arculatot erősen meghatározó oszlopos tagját is elveszítette. A svéd Seventh Wondertől elcsaklizott új énekessel, Karevikkel azonban jól választottak (néha teljesen olyan mintha Khant hallanám), és így talán a billentyűs, Palotai is nagyobb falatot haraphat magának a zeneszerzésből (amihez a Sons Of Seasons-ből kiindulva biztosan ért). A "Haven" jellegzetes Kamelot termék, annak minden ismertetőjegyével, most mégis azt érzem, hogy mind hangzásban, mind dalszerzésben összeszedettebb, jobban sikerült darab ez, mint a "Silverthorn".
Az én ízlésemnek még mindig egy kicsit sok a líra, erőltetettek és kiszámíthatók a csajos duettek (pl. Under Grey Skies), de akad néhány piszkosul eltalált, vérbő nóta: a "Fallen Star"-"Insomnia" kettős pl. rendkívül erős kezdés, de hasonlóan impresszív az album gerincét alkotó "End Of Innocence"-"Beautiful Apocalypse" páros is. Személyes véleményem az, hogy a "Haven" büszkén odatehető a "The Black Halo" és a "Ghost Opera" mellé (ezek pedig ma már "klasszikusok"), és a Karevik-éra eddigi legtetszetősebb teljesítménye.
Kedvelem Amanda Sommerville-t. Nem csak MILF kinézete miatt – azért másként –, hanem hangjáért, ami egyenes vokális leképeződése küllemének: telt, érzékiséget sugárzó, nőies varázslat, amibe az egyszeri férfiember olyannyira szeret rabul ejtődni.
Irigylem Michael Kiskét: naná, nem elég, hogy a színtér egyik legjobb torkával rendelkezik, másodszorra vívhatja vokális párbaját a Trillium énekesnőjével, bár jelen lemezen nincsen szó semmifajta vívásról, netán egyéb haddelhaddról: Misi barátunk az elejétől fogva letéve a kesztyűt lovagias módon pusztán asszisztál, így akik az első rész egyenlő szereposztására vágynak (és tulajdonképpen Sommerville-t hangszerkesztő programmal vágnák ki a dalokból), azok most csalódhatnak. A lemez ugyanis egy ál-Amanda szóló, amibe kis túlzással Kiske háttérvokalistának szegődött, úgy elbújva partnere hangja mögé, hogy néha már meglepődünk, mikor barátunk egyedül ereszti ki – tegyük hozzá, csodálatos –, ám eléggé hátrakevert hangját.
Kezdő vallomásom fényében persze nem vagyok elkeseredve, bár igazán jelezhették volna az aszimmetrikus felállást, így az első pár hallgatás után nem kerestem volna Kiskét a rekettyésben, de oda se neki, mert a dalok jók. Ehhez persze kellettek a rutinos alkotók, a Frontiers kiadó legyártott termék-előállító prototípusa, Magnus Karlsson, aki úgy szórja a műfaj-sztenderdjeinek megfelelő, simává csiszolt paneleket, mint Terminátor a filmre adagolt halált, valamint Matt Sinner, aki pedig álmából felkeltve is képes egy egész diszkográfiányi slágert leakasztani – gondolom elalvás előtt Xanax helyett melódiabetikumot szed. Az egyetlen csavar a történetben a dobos kiléte, aki a szokásostól eltérően egy hölgy, helyreállítva a bandában az ivararányt, sőt némi vokális támogatást is nyújt, már ha két ilyen énekes mellé szükséges az ilyen.
Mit is lehetne írni a lemezről? A szokásos minőségű, ám izgalommentes kiadói termék, ahol a minőségmérésnek magasak az elvárásai: szívinfarktust nem fogsz kapni a meglepetéstől, de jól szórakozhatsz, ha végighallgatod a sláger-computerbe táplált adatoknak megfelelően kiköpött dúdolni valót, már ha nem untál rá a számos, előző években fogant és hasonló recept szerint készült Frontiers adagba. Az instrumentális teljesítményért sem lehet panasz, hiszen Karlsson remek gitáros – szerintem jobb hangszeres, mint dalszerző, legalábbis sokrétűbb –, Sinner pedig ebben az egyen hangzásban úgysem kap sok szerepet. Nem tudom egyébként, ki, hogy van vele, de én azért a producerek helyében csak megkockáztatnék pár olyan momentumot, ami kicsit kimozdítaná a lemez dalait a szabálykövetésből, anélkül, hogy kockáztatnának valamit: a sztenderd AOR billentyűhangzásba néha egy kis hammondot csempészve, vagy az énekesek komfort-zónáján túli, színesítésként alkalmazott keményebb gitár riffel nagyot tudnának lendíteni a színvonalon. Ott van például a lemez egyik legdinamikusabb tétele, az "Open Your Eyes": ha a dobos hölgy rá mert volna kicsit lépni arra a fránya kétláb-dobra – ami Frontiers birodalom diktatúrájában ugye elképzelhetetlen szabadosság, amolyan liberális, megbocsáthatatlan elhajlás –, és a gitárokból egy kis kraftot is kieresztene Karlsson, máris egy echte korai Helloween dalnál tartanánk, amitől úgy alélnának el a tökfej fanok, mint kezdő mazochista a bunkósbo(l)tban. E nélkül azonban azt kell, hogy mondjam, nekem ugyan tetszik az album, de meg fogom azokat is érteni, akik egy újabb rutin munkának tartva a gitárok zúzása helyett csak a kassza kikényszerített csilingelését hallják – már ha lehet ilyenről beszélni egy koncerteket kerülő formáció esetében.
Milyen jó nekünk, zenekedvelő sorstársaim: a "Vissza a jövőbe" Marty-jához hasonlóan tudunk röpülni az időben, és még fluxuskondenzátor sem kell hozzá – elég egy-egy alkalmas lemez, és huss, máris szállítódnak az élmények, melyek egy adott időszakra határozták meg szubjektív életérzéseinket, érzelmi lenyomataként kövesedve be emlékeink lappangó mélyébe.
Itt van az FM lemeze, melyet elindítva azonnal '89-ben találom magam, mikor az első – számomra az első – Def Leppard lemezt, a multiplatinaként klasszicizálódott "Hysteria"-t hallgattam ronggyá, 19 évesen, és jönnek is már sorban az emlékek, ahogy az ismerősen ismeretlen dallamok szorgos munkájaként felszabadulnak a 25 éve lezárt rejtekükből.
Igen, ismét egy Frontiers kiadvány, de ne legyints, mert ez most nem az a műanyag szagú, kockázatmentes ipari középszer, és ha a dalokat alkotó panelek ismerősek is, itt bizony nem a pénzcsinálás izzadsága, hanem az örömhormonok pezsgése varázsolja élvezetté az arénarock csúcsidőszakának sikerre predesztinált sémáit. Bon Jovi, a slide gitáros/rock n' roll-os Cinderella, némi Pride Of Lions és az említett süket leopárd jól eltalált elegye ez, ahol a csúcsminőségű énekest káprázatos, többszólamú vokálok és ízes gitárszólók támogatják – ez csak akkor nem lehet elég neked, ha valami progresszívra, vagy újra vágysz, mert ilyesmit itt nem találsz.
Steve Overland – akit, mint koca AOR hallgató, először egy Iron Maiden tribute kiadványon hallottam – gondolom, nem ismeretlen a fanok körében, mint ahogy maga a banda sem, hiszen a nyolcvanas évek óta gyártják sajnálatosan undergroundba feledett lemezeiket, ami már csak azért is igazságtalan, mert a fiúk úgy lavíroznak a szórakozás és a minőség közös halmazában, mint jól képzett hím pávatáncos a nőstények "Miss World" versenyén. Ötletesen komponált szerzemények, együtt énekeltetésre hívó dallamok – az az életérzés, amire olyannyira vágyhattál a vasfüggöny mögül, és ami mit sem kopott, miután kikerültél onnan. "Road movie" feeling, a végtelen utak gondtalan utazása és giccsmentes happy légkör, mindez megcinkelve az AOR-ból általam hiányolt ravasz döggel, hiába, a fiúk mintha nekem írták volna át a stílus szabályait, és így bizony nagyon tetszik a játék.
Hallgasd csak meg az első három számot, egyből meg fogod érteni a nosztalgiába csomagolt örömöt, persze az avíttság érzése nélkül, és ne félj, hogy a lendületes kezdés után szentimentális pop-rockba hajlik a lemez: nem, itt bizony nem feledkeztek meg róla az alkotók, hogy a rock adrenalin nélkül olyan, mint kommunista katona optimista tekintet híján. A "Cold Hearted" ősblues-os riffjeire ráülő Leppard vokálhalmaz, vagy a "Heartbreak Station" korabeli Cinderellát idéző western hangulatú, Bon Jovis "Somedays I Only Want To R'n'Roll" a "Permanent Vacation" Aerosmith-jébe burkolózott "I Want You" mellett igazi vérbő, táncra ingerlő darabok, és az, hogy a lemez csupán két lírai szerzeményét is élvezni tudtam, már csak hab a tortán.
"Heroes and Villains" – bármennyire is elcsépelt cím, javaslom, ne tagadd meg magadtól az időutazás élményét, mert az FM tulajdonképpen egy De Lorean DMC, csak nem autóba, hanem lemezbe préselve. Tápláld hát be az évszámot, mondjuk 1985-öt, és hajrá, az élmény garantált!
Kezdjük azzal, hogy a hétfői buli a hajón hibátlan volt. Nem állítom, hogy kenem-vágom az Arena diszkográfiát, nagyjából a 2003-as "Contagion"-nál kapcsolódtam be a munkásságukba, de épp ilyenkor tud lökést adni egy faja koncert, hogy beleássuk magunkat kicsit a régi lemezekbe is. Ami történik is éppen...
Az, hogy ez a banda a megérdemeltnél valamivel kevesebb figyelmet kap, valószínűleg a rossz időben rossz helyen effektusnak köszönhető. A '90-es évek közepén progresszív rock zenekart alapítani ugyanis nagyjából annyira tűnik briliáns ötletnek, mint 2015-ben Magyarországon MSZP tagsággal trafik-nyitási engedélyért, vagy földbérletért folyamodni. Pedig rászolgáltak a bizalomra, mert megalakulásuk óta többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) konzisztensen tudják azt hozni, amit a korai (Fish-sel felálló) Marillion olyan piszkosul érzett, és amit a mai már nem igazán nyújt: kompakt, (hard) rockos megközelítéssel, -ben; ének és dallam-központúan tálalni az intelligens, sötét hangulatú, nemlineáris muzsikát.
Talán ez is oka a kisebb népszerűségnek: kő proggerek hiányolhatják a 20-30 perces, instrumentális kalandozásokra épülő szerzeményeket, hard rock rajongók számára pedig mégiscsak túl komplex és színpadias (értsd epikus, musical-szerű) lehet ez a zene. Két szék között a földre? Lehet, de ez engem cseppet sem zavar, épp ez a kettősség tetszik bennük leginkább!
Biztos, hogy az élő fellépés hatása is tetten érhető jelenlegi lelkesedésemben, de az új anyagot kifejezetten erősnek érzem. Az mégsem lehet véletlen, hogy már negyedszer pörgetem le két nap alatt, nem igaz? A legutóbbi "The Seventh Degree Of Separation" kifejezetten rockosra sikerült, régebbi fanoknak talán jó hír, hogy ezúttal némileg visszakanyarodtak a nagyívűbb, billentyű-orientáltabb megközelítés felé. De csak amolyan félfordulat ez – a két világ erényeit sikerült egybegyúrniuk ezúttal, ami így a 20 éves fennállását ünneplő zenekar krédója is lehetne akár: esszenciális, tipikus Aréna lemez született, hatalmas dallamokkal (Manzi remek énekes), epikus mélységgel (Nolan kiváló dalszerző), borongós atmoszférával (egy újabb koncept-album, melyet egy misztikus [horror-]sztori inspirált) és amelyen John Mitchell gitáros (akinek a kezében nagyon ott van Gilmour és az egykori Rothery) a kellő súlyt is el tudja helyezni a dramaturgiailag megfelelő helyeken.
