Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Egyszerűen nem értem, hogy működik az emberi emlékezet, pedig tanultam filozófiai antropológiát és pszichológiát is. Hogyan és miért szűri meg az emlékezet a múlt élményeit, vagy ami még érdekesebb, miként fordulhat elő az, hogy az embernek konkrét élményei vannak arról, ami valójában meg sem történt? Meg voltam arról győződve például, hogy az Opeth megosztó, az eladási mutatók szerint mégis legsikeresebb albumáról, a "Heritage"-ről (2011) írtunk kritikát ezen a blogon, de az utólagos keresgélés mindössze Túrisas kolléga egy összefoglaló jellegű koncert DVD értékelését lelte föl.

Akárhogy is, Mikael Åkerfeldt tovább menetel a zenei önmegvalósítás útján, jóllehet ezt sok Opeth rajongó nehezményezi. Az énekes-gitáros (akkor még basszerként) mindössze 16 évesen került a bandába, minden eredeti tag gyorsan kikopott mellőle, így mára teljes a művészi hegemóniája. Be kell látni, hogy az Opeth mindig hűségesen fogja követni és tükrözni Åkerfeldt személyiségfejlődését, lelkiállapotát, hangulatát, mert az Opeth és Åkerfeldt közé lényegében egyenlőségjel tehető. Ez annak rossz hír, aki görcsösen ragaszkodik a korai időszak black/death elemeihez, hiszen ezek már a "Heritage"-nél sem kaptak szerepet, a "Pale Communion" pedig - folytatva a zenei agytröszt lélektani és stilisztikai evolúcióját - már egy virtigli ős hard rock lemeznek mondható, mind hangzásban, mind hangszerelésében...

Ez a tendencia nem példa nélküli manapság, főleg nem a skandináv régióban. Gondoljunk csak az ugyancsak svéd illetőségű Black Bonzora, akikről már csak azért is meg kell emlékeznünk, mert Åkerfeldt hörgőtlenített, tiszta éneke az ő frontemberük hangjára emlékeztet nagyon. Példaként fölhozhatjuk a Metal Church atyjának, Kurdt Vanderhoofnak múltidéző stílusgyakorlatát, a Presto Ballet-t (hű, de ronda ez így leírva!), vagy akár Michael Amott (Arch Enemy) "retró" projektjét, a Spiritual Beggarst, de a legalapvetőbb párhuzam mégis az Opeth másik gitárosának, Fredrik Åkessonnak egy korábbi szereplése a Sabbtail "Nightchurch" című lemezén (2004). Ott Mats Levénnel sikerült egy igazán emlékezetes (kereskedelmileg mégis sikertelen) hard rock lemezt összehozni, amiből literszám fröcsögött a '70-es évek hőskorszakának olajsűrű ihlete.

A "Pale Communion" abban különbözik "előfutárától" a Sabbtailtől, hogy művészibb, progresszívabb és Åkerfeldt koncepciójában hangsúlyos szerepet kapott a vonós "háttérmunka" (főleg a lemezt záró "Faith In Others"-ben). A dobok hangzása kimondottan retro, de nem a '80-as éveket lejárató erőtlen, művi puffogás jellemzi, hanem a '70-es évek "akusztikusabb", természetesebb megszólalása. Joakim Svalberg is kedvére nyüstölheti Hammondját... Mindez azonban nem a hard rock zsigeri, ősprimitív korszakát idézi föl bennünk, mert az egészet belengi (a megkérdőjelezhetetlen zenei kompetencia mellett) egyfajta szellemi kifinomultság és érzelmi intelligencia. A rock n' roll hajnalán nem (sem) volt divat a lemezborítót telefirkálni Terentius és Martialis idézetekkel (ráadásul az eredeti latin nyelven)...

Mivel nem tartozom az Opeth régi, black/death metálon szocializálódott rajongói közé, nyugodt szívvel, előföltevések és előzetes elvárások nélkül, némileg naivan üdvözlöm az együttes újdonsült, mégis mélységesen konzervatív zeneiségét. Nekem ez jobban tetszik mint bármi, amit az Opeth-től eddig hallottam. Nem állítom, hogy nem találom olykor egy csipetnyit mesterkéltnek, modorosnak, azt sem állítom, hogy minden dal telitalálat, de pl. az instrumentális "Goblin", vagy a finom keteli motívumokkal színezett "Cusp Of Eternity" igazi mestermű!

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
facebook.com/ronnymunroefb

Ronny Munroe, a Metal Church jelenlegi frontembere mind 2011-ben kiadott szólóprodukciójával, mind tavalyi templomi tevékenységével év végi TOP-listámra tudott kapaszkodni, így jogosan várhattam sokat az újabb etaptól, melyben a gárda gitár fegyvernemét – a 2011-es műveletekhez hasonlóan – egy igazi marsall – Stu Marshall – vezette a csapásmérő műveletekbe. Marshall kiváló gitáros, játéka főleg ebben a szikár, Judas-US power közeli világban képes kibontakozni, ahol Munroe sikolyait csak a vijjogtató, néha apokaliptikus futamok tudják überelni. Sajnos Munroe a legutóbbi szóló epikus világát a sokkal egyértelműbb, mondhatnánk egyszerűbb, lecsupaszított, pőre power felé nyomta, ahol a refréneknek legfeljebb egy-két szó jut, és a lüktető, ám nem túl bonyolult, törzsi riffek mellett a dallamokat akár egy óvoda gyermekkórusa is énekelhetné: ezt sem a fülbemászó jelleg, hanem a ritmizáláson alapuló kezdetlegesség miatt. Még jó, hogy a sikoltás is megy a Katica csoportnak, bár talán nem annyira összeszedetten, mint az egyébként jó formában lévő énekesnek.

Pedig a szerzemények alapváza nem rossz, a kereteket adó, általában középtempóban dübörgő riffek, és az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz" dallamok közé ékelődött gitármunka megfelelően dinamikus és változatos ahhoz, hogy a kitöltő tartalommal remek, impulzív alkotás szülessen, de Munroe nincs elég jó formában, hogy az instrumentális szekció mellett néhány épkézláb refrént is összehozzon. Marad tehát a stílus jól bevett, ám számomra antipatikus szokása, a két hangból álló dallamtéma, ami legfeljebb támogatni tudja a riffeket, de konstruktív kiegészítésre már képtelen. Pedig hallgasd csak meg a "Not You, Not Me" keleties gitárfutamainak felvezetését és kibontakozását, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy kiemelkedőt alkosson: a monoton énekmunka nem tud egyebet, mint a törzsi munkadalok, ahol a ritmusra kalapálás bármennyire is produktív, művészinek – és főként élvezetesnek – aligha lehetne nevezni.

A korábbi szólóalbumra jellemző Dio-érzés talán csak a "Pray"-ben jön elő, de ezt a dallamvázat Ronny már sokadik alkalommal süti el, így izgalommal csak az tölt el, hogy kitaláljam, melyik legutóbbi számban hallottam, a "Ritual Damage" primitív dallamra felfűzött ismételgetése pedig csak a gitárszóló miatt ment meg a "Hearing Damage"-től.

A meghívott vendégek sem tudnak sokat hozzátenni a hallottakhoz: George Lynch egy már 20 éve is elkoptatott riffre penget rutinból néhányat, Pamela Moore pedig, aki évtizedek óta az OM sikeréből él, abszolút felesleges duettet produkál, melyben erőtlen hangját Munroe úgy söpri el, mint Németország Nationalelf-je a brazil reményeket. (Igaz, hogy az egyetlen épkézláb refréntémát ebben a dalban sikerül összehozni, lehet, hogy a Teslából ismerős Dave Rude közreműködése a dallamérzékenységre is hatott.)

Kár, hogy Ronny nem ücsörgött még egy kicsit a dalokon, mert a riffek, valamint a kialakított és eljátszott gitártémák megérdemelték volna, hogy ne egy fémhangzással feldúsított power-mondókagyűjteményt kapjunk, amit viszont korhatáros jellege miatt még a célcsoporttá vált óvodai állomány sem tud élvezni. De sajnos én sem.

Garael

Dr. David Glowackit, a Stanford vendégprofesszorát nemrégiben úgy hajították ki a bristoli Old Vic színházból, hogy lába nem érte a földet. Professzor úrnak annyi volt a bűne, hogy a karót nyelt sznobok között egyedüliként érezte át Händel Messiásának drámai erejét. Az oratórium Halleluja kórusa alatt nem bírt már magával és elindult volna a nagyon fel sem emelt kezek tetején egy laza crowd surfingre, amelyre az úri közönség kevésbé volt vevő. Itt is leírtuk már többször is, most újra megerősítjük, hogy a klasszikus zenei koncerteken elvárt, kimért viselkedésnek egyszerűen nincs zenetörténeti előzménye, az egy modern, elitista kreálmány, ami egyben és ebből következően természetellenes is.

A drámai erővel rendelkező zene lényegénél fogva átjárja a lelket, felemel, megmozgat, és ezt valahogy le kell követni a testnek is. Bizony, bizony, ha tetszik, ha nem, egy korabeli Liszt, esetleg Paganini koncert hangulatában, pózaiban, előadó és közönség interakciójában sokkal inkább emlékeztetett egy rockkoncertre, mint visszafogott, csendes előadásra, ahol a tételek végén esetleg elengedjük a visszatartott szellentést köhintést.

Lassan meg is érkezünk Eindhovenbe, ahol ezúttal (szerencsére már sokadjára) egyesült a két világ. A heavy metal és a klasszikus zene eszköztárának társítása falakat képes lebontani, minden értelemben. Itt nyilván Glowacki urat sem dobták volna ki a viselkedése miatt, és a belinkelt videó alapján pedig mindenki győződjön meg arról, mekkora energiák szabadultak (f)el a teremben.

Bármennyire is vonzó (és mára divat is…) a heavy metal mellé nagyzenekart rendelni, a megvalósítás többször eredményez fiaskót, mint minőséget. Önmagában ugyanis kevés a szándék. Tapasztalataim azt mondatják, hogy legalább egy embernek kell lenni a bandán belül, aki mindkét világot részleteiben is ismeri. Klasszikus képzettséget (is) szerzett metal muzsikus nélkül ezek a próbálkozások nem többek parasztvakításnál. A drámaisága és kifejező ereje miatt ugyan a klasszikus zene és heavy metal egyenes ági rokonok, de önmagában a profi egymás mellé illesztés (Pl. Metallica: S&M) ürességet hagy maga után. Ahhoz, hogy életre keljen és igazi, mindent átható ősereje legyen, össze kell őket gyúrni, ahogy azt pl. Viktor Smolski teszi nem kis kompetenciával a Rage zenekar élén.

Az abszolút színpadra termett Simone Simons énekesnő fémjelezte holland Epica egyértelműen az utóbbi és egyben nehezebb utat járja. Ha Smolskihoz hasonló zseni talán nincs is a csapatban, mertek nagyot álmodni, így a megvalósítás az egyik legletaglózóbb lett, amit eddig valaha láttam és hallottam a klasszikus zene és metal fúziójában.

És most legszívesebben csupa nagybetűvel írnám, hogy emberek, itt a miskolci Reményi Ede Kamarazenekar és a Miskolci Nemzeti Színház kórusa, mintegy 70 főnyi hazánkfia csapatja a metalt, nem akármilyen színvonalon! A Regős Zsolt karmester vezette zenekar láthatóan felszabadultan, jó hangulatban válik főszereplőjévé a három órás eseménynek. Nagyon nagy büszkeség és köszönet, bárkit, bárkiket is illet az elismerés.

Jómagam messze nem vagyok a csajos bandák nagy barátja, de itt nem rövidhajas, symphonic szalon-gót tingli-tangli akármiről van szó, hanem piszkos jól megírt, monumentális, olykor a metal legdurvább szélsőségeiig merészkedő, professzionális, végletekig kidolgozott és nagyzenekarral, kórussal összehangolt kompozíciókról, fölényesen biztos, virtuóz hangszerkezeléssel, amelyhez lenyűgöző képi világ is társul a pazar színpadképnek, megvilágításnak és pirotechnikának köszönhetően.

Glowacki professzor úr, Önt még "odaát" egy jó ideig úgyis ki fogják vágni a hangversenytermekből, ha engedi, hogy a muzsika átjárja a lelkét, ezért jöjjön át hozzánk és vigyázó szemeit vesse Eindhovenre és az Epicára! Nem fog csalódni. Szörfre fel!

Túrisas

Kiadó:
IceWarrior Records

Honlap:
facebook.com/flashbackofanger

A Flashback Of Anger azon olasz power/prog bandák közé tartozik, akiknek ezen az oldalon már illett volna áldozni némi – ha nem is kitüntető – figyelmet. Ha másért nem, hát azért, mert a hasonló formációk megjelenéseiről akkurátusan beszámoltunk. Ezek közé tartozik a Rhapsody (mindkét inkarnációja), a Vision Divine, a Secret Sphere és a Thy Majestie. Az ő rajongóik figyelmébe ajánlom ezt a fiatal firenzei együttest is.

Az előző lemezüket, a "Splinters Of Life" (2009, Limb Music) című albumot jól ismerem, egy példányt iktattam is belőle a CD gyűjteményembe. Valami oknál fogva akkor elmaradt a kritika, pedig hangszeresen elképesztően fölkészültek ezek a taljánok – bár ezen aligha lehet meglepődni, ha alaposabban szétnézünk az itáliai "hadszíntéren". 2009 óta történtek náluk személyi változások, a korábbi billentyűs, Emanuele Giorgetti nem bírván az iramot személyes okok miatt távozott, így az énekesre, Alessio Gorira hárult a feladat, hogy a szintiket kezelje (nem mellesleg kifogástalanul abszolválta a feladatot). Fiatalon elhunyt egykori zenésztársuknak, Francesco Masininek emléket állítva pedig írtak a lemezre egy lírát is "Don't Let Me Fade" címmel.

Az új album címe a "Terminate And Stay Resident" rövidítése. Nem világos előttem, hogy miért nem írták ki a teljes címet, de ennek nincs is különösebb jelentősége. A lényeg, hogy instrumentálisan kifogástalan euro-power anyagról van szó, pörgős ritmusokkal, két több mint kompetens gitárossal, gazdag hangszereléssel, és más olasz csapatokra is jellemző magas hangfekvésű, "hősi" dallamokban gondolkodó énekessel. Ezen a ponton be kell vallanom, hogy nekem pont ez jelenti az együttes gyenge pontját. A hideg ráz ki ezektől a vékony, agyonvibrátózótt orgánumoktól, amivel – valamilyen okból – szinte mindig együtt járnak a kicsit hisztérikus dallamvezetések. Ez viszont – objektivitásra törekvő kritikusként belátom – egyéni szocprobléma, hiszen sokan pont erre izgulnak. Garael kollégám például ezeket hallgatva szokott elalélni a gyönyörtől. Nem véletlen, hogy a "Black Prince" című nóta két változatban is fölkerült a CD-re, s az egyiket épp a stílus adu ásza, Fabio Lione énekli.

Kár, hogy nem adták ki a lemezt instrumentális változatban is (mint tette azt a Dream Theater a "Black Clouds & Silver Linings"-szal, vagy a Solid Vision a "Sacrifice"-szal), azt biztos gyakrabban hallgatnám. Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy ebben a stílusban ma senki sem veri az olaszokat, s ez többek között éppen a Flashback Of Anger érdeme.

Tartuffe

Kiadó:
Epic, Columbia

Honlap:
www.judaspriest.com

Az öregedés, a doommal ellentétben, ahol a fiatalkori feszesség eltűnése és a romlás tudata nem feltétlenül hátrány, nem tesz jót a heavy metalnak. Vagy csak nagyon kivételes esetekben. Mondjuk a Judas Priest esetében a "Nostradamus" ilyen volt, de egyrészt ezzel az állításommal a rajongók mintegy fele nem ért egyet, másrészt a "Redeemer Of Souls" olyan fémveretes koncepcióban született, aminek életút-összegző jellegébe nem fér el a kísérletezgető kalandozás.

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan legenda, metal-origo csapat új albumáról kell írni, amely legalább három alapvetés fém albumot vésett az asztalra, jóllehet ezek közül az utolsó is mintegy negyedszázada íródott, és az eltelt idő "porát" ha nagyon akarom, sem tudnám nem észrevenni az elkészült produktumon. Lehet-e egy, működése alatt is legendává vált zenekar új albumát az életműből kiragadva, önmagában értékelni, helyes-e, ha a csúcsalkotásokhoz mérek, hozzávetőleges értékekkel ruházza-e fel jelen alkotást pusztán az a tény, hogy a Judas készítette? Csupa olyan kérdés, amire nem lehet mindenki számára tetsző magyarázatot adni, így kritikai attitűdöm vagy kiinduló pontom is biztos hibásnak bizonyul a rajongók – és nem rajongók – meghatározott csoportja számára.

Mert bevallva, vagy bevallatlanul, mit is vár a kritikus és a rajongók zöme? Természetesen egy újabb "Painkiller"-t, "British Steel"-t, vagy "Defenders Of The Faith"-t, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy ezek az albumok olyan kvalitásokat – vagy életkori szemléletet – kívánnak, melyek az évek múltával, a korral együtt tűnnek a semmibe. A Black Sabbath-nak ugye szerencséje van azzal, hogy a múlt nagy dicsőségének reprodukálásához a ködbe veszett képességek nem feltétlenül szükségesek: a lassú, súlyos riffek a genetikai kreatív állomány idősebb részéből is előhívhatóak, Ozzy énekhangja pedig fiatalon sem volt olyan meghatározó eleme a zenének, amit ne lehetne nélkülözni így, hetven felé közelítve sem.

A Judas Priest-tel azonban más a helyzet, hiszen annak a pőre, néha powerbe futó heavy metalnak, amivel több lépcsőben is elfoglalhatták a maguk királyságát, korszakonként lényegi elemét jelentette a fiatalkori tűz, a tapasztalatból adódó feszesség, és a kirobbanni kész energia hangjegyekbe oltott sugárzási képessége, ami képes arra, hogy megemelve az adrenalin szintet büszkén hirdesse a műfaj zenei lényegét és alkotó elemeit. Ezek nélkül azonban hiába egy életpálya rutinja, az elkészült produktum attól fog bűzleni, és nem a lőporfüsttől, ami a gyomordöngető ágyúlövések sorozatából fakad. Mert hiába is jók az új album dalai, a hangszeresek visszavett instru-munkája (én azért érzem a megszokott páros kreatív szellemének hiányát), a jellemző biztonsági középtempó, Halford megkopott hangja és fáradtnak tűnő előadásmódja, a számomra érthetetlen vintage-re vett hangzás azt az érzetet keltik az emberben, amitől azt kívánja, bárcsak a húsz évvel ezelőtti csapat adta volna elő őket, és akkor nem csak a "Halls Of Valhalla", a "Metalizer", és a "Battle Cry" ütné le a szinkópát a fejekben, amúgy egy utoljára erejét összeszedő harcos módjára. Pedig vannak nagyon is megbecsülendő értékei az albumnak, ami viszonylag koherensen kívánta összefogni az életpályát, melyben ott figyel a korai évek blues-alapú próbálkozása, a fiatal együttes csikóéveinek stílusteremtése, és a tapasztalt, ereje teljében lévő szuperprodukció végletekig csiszolt, ám mégis ösztönös vadulása – ez pedig sem célként, sem annak megvalósításaként nem tűnik könnyű dolognak. Szinte minden dalban találunk utalást az elmúlt sikerekre, hol egy riff, hol egy dallam, vagy hangszeres kiállás képében, a hangulatvarázslás tehát sikerült, még ha kissé rutinszerűnek is tűnik a dolog. (Ebben a legutóbbi Halford album koncepcióját is visszakacsintani látom.)

Egy valami ugyanis már hiányzik innen, amit nevezhetünk éhségnek, művészi tűznek, vagy inspirációnak, a bizonyítás hajtó erejének, esetleg az útmutatás váteszi szereptudatának, és ami ebben a műfajban igenis értékteremtő erő. Nem, ezt hiába is keresnénk az új albumon, ami e nélkül megmarad annak, amire talán hivatott – hiszen nem gondolom, hogy a Judas még mindig akarna valamit is bizonyítani –, mégpedig egy kissé fáradtnak, vagy rosszabb esetben közönyösnek tűnő, ám korrekt összefoglalásnak, és ami ha már nem is tud újat felmutatni – vagy múltidézést erővel telve végrehajtani – még mindig elegendő arra, hogy a zenészek felemelt fejjel nézzenek a rajongók szemébe. Ez pedig egy ilyen szintű csapat esetében többet jelent harminc ezüstpénznél…

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.teslatheband.com

A Tesla a kultúr-metálosok "szent tehén" csapata, melyet kritizálni lehet, ám obligát módon az első pár album sikerének felemlegetésével, és a zenében megnyilvánuló intellektus – esetleg szarkazmus – említésével ennek élét azonnal tompítani kell. Még szerencse, hogy én nem vagyok kultúr-metálos, úgyhogy az elvárások terhe nélkül jelenthetem ki, hogy a király meztelen. Persze ez a meztelenség a Tesla hívőknél többet jelent, mint egy egész ármádia true metal banda talpig vértbe/szőrbe (ki-ki választhat kedvére) öltözve, én azonban, jóllehet inkább az utóbbi tábor szimpatizánsait erősítem, a tényleges erények elismerése mellett a nosztalgia és elfogultság nélkül írhatom le, hogy nem vagyok teljes mértékben elégedett az új albummal.

Kezdjük azonban a valóban dicséretre méltó dolgokkal: a csapat lelkét jelentő Keith-Hannon páros dallamalkotói tehetsége vitathatatlan, a lemezen szereplő dalok kivétel nélkül már első-második hallásra, fülbemászó módon hirdetik, hogy Tesla számtalan találmánya mellett a slágeralkotói gépet is feltalálta, melyet kései tisztelői professzionális módon alkalmaznak. A ragadós refrének úgy burjánzanak, mint méhtelepen a kasok, hogy aztán mézzel töltsék tele a hallgatók fülét és lelkét. Ehhez járul hozzá az a hangulatteremtő képesség, ami miatt a "szomszéd fiúk átjöttek a tábortűzhöz zenélni"-feeling tör rá az emberre, ráadásul Hannonék mernek és tudnak bolondozni, szinte hallani, ahogy felszabadultan nevetnek fel egy-egy apró ötlet, geg, vagy utalás elsütése közben, és hát azt mindenképpen ki kell jelenteni, hogy elég gyakran pufogtatnak. Sajnos azonban éppen ez a "tábortűz" jelleg szorítja keretek közé az albumot, és ezért érzem úgy, hogy a zenészek nem merészkednek ki a meleget adó lángok komfortzónájából. A számtalan ötlet ellenére mégis monokrómnak tűnik az album, a delta-blues riffek és a metálos groove-ok közé bőven adagolt akusztikus részek ugyanis a teljes 'Simplicity'-re rányomják bélyegüket, és ha nem áradna a dalokból a természetes optimizmus, némi derűvel megspékelve, a grunge éra fineszesebb képviselői is eszembe juthatnának (a Cinderella "Heartbreak Station"-jének hasonló felfogásaiban íródott próbálkozásai mellett). Ez persze nem baj, hiszen a Tesla sosem tartozott a pomádés metál csapatok közé, és a hetvenes évekből származó gyökerek tulajdonképpen közösek a kilencvenes évek eleji garázsrock bandáékkal, de azért irgum-burgum, hogy az egyetlen "Break Of Dawn"-on kívül nem izzítanak rá kicsit a hunyorgó parázsra, rebbenjenek már az összebújt párocskák andalgásból táncba, vagy legalább egyszer legyen késztetésük arra, hogy a tábortűzből kikapva egy ágat, az égre írják: long live rock n' roll.

Érdekes módon, több részletben hallgatva az albumot, egyetlen szám sem tűnik tölteléknek – ez mindenképpen a csapat tehetségét dicséri, hiszen 14 dalról van szó – a kevesebb több lett volna elve ennek ellenére itt is fennáll, és a kialakított, erőszakosan terjeszkedő hangulat, illetve annak rendíthetetlen és változatlan jellege hajlamos az emberre rátelepedni, úgy, ahogy a túlzott anyai szeretet, ami állandó intenzitása miatt egy idő után, illetve egy adott életperiódusban már terhesnek tűnhet. (A bizonyos aspektusaiban hasonló felfogásban íródott, méltatlanul alábecsült "Slang"-gel a Def Leppard nem követte el Tesláék hibáját, és mind lemezhosszban, mind az impulzivitás variálgatásában tudták, mitől döglik a légy, illetve mitől hall a süket leopárd.) A "Time Bomb"-ból is mintha szándékosan fognák vissza a nekidurranó energiát, és a visszafojtottság éppen azt a feszültséget öli ki a számból, ami a koncepciót inkább előre-mintsem hátramozdította volna – hallgasd csak meg a gyorsulós rész gitárszólós rövid vadulását, egyből érteni fogod, mit is hiányolok a lemezből. (Többek között a játszadozás között egy-két komolyabb hangszeres szólót.)

Kár, hogy nem kockáztattak kicsit a fiúk, és "beleültek" az ötleteknek keretet adó kényelmességbe, ami – hiába a zeneszerzői virtuozitás és az évtizedes tapasztalat – nem engedi kibontakozni a csapatból a bennük rejlő potenciált, mint ahogy Tesla is megijedt saját találmányai várható hatásaitól – legalábbis a konteo-blog szerint. A "Simplicity" azonban nem konteo, hanem az érzékelhető valóság, és az, hogy kinek mit jelent ez, nem a rejtély megoldása, pusztán lelkialkat és ízlés dolga.

 Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.sagaontour.moonfruit.com

Úgy tűnik, a nagy nyári pangásban csak az olyan öreg proggerek mernek lemezt kiadni, mint a Yes és a Saga, hiszen náluk egy ilyen megjelenésnek már nem igazán van tétje. Évtizedek óta teszik, amit tenniük kell, már régen megalapozták karrierjüket, kialakult rajongótáborra támaszkodnak, új fanokkal nemigen számolhatnak... Ha az éppen folyó foci világbajnokság szókészletével akarnék élni, azt mondanám: a garantált továbbjutás tudatában biztonsági játékot játszanak. Talán túlságosan is...

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok ortodox Saga-fan (Sava-fan annál inkább!), alkalomadtán olyan merész, sőt hajmeresztő kijelentésekre is ragadtatom magam, minthogy az egykori kollégánk, CsiGabiGa által fölállított egyenlet (miszerint Saga = Sadler) logikailag nem következik. Olyannyira nem, hogy az én kedvenc Saga lemezem a Rob Moratti által fölénekelt "The Human Condition" (2009), és a "Heads Or Tales Live" (2010) régi slágerei is jobban ülnek nálam Moratti hangjával. Ez van. És ez nem egyszerűen a két énekes hangja közötti különbségről szól, hanem arról, hogy Sadler dallamai nekem sokszor túl nyakatekertek. Nem találok rá jobb szót.

Lehet hogy nem tökéletes a hasonlat, de ez a dilemma nekem kicsit olyan, mint a David Lee Roth vagy Sammy Hagar vita, kivéve, hogy Moratti nem igazán kapott esélyt a bizonyításra. Sadler persze fix ember a Sagában, ehhez kétség sem férhet, és visszatérése óta - a "20/20" megjelenését követően (2012) - a "Sagacity" már a második lemezük (összességében meg a 22-ik!).

Csak hogy az albumról is mondjak valamit: Sadler szerint (minő meglepetés!) ez karrierjük legjobb lemeze, de ebben nem tudok vele egyetérteni. Sőt még csak annyira sem tartom jónak, mint a "20/20"-t. Természetesen virtigli Saga alkotásról van szó, minden rájuk jellemző zenei lenyomattal: progresszív rockos dalszerkezetekkel, Sadler rapszódikus dallamaival, gazdag szinti aláfestéssel és kórusokkal, Ian Crichton agyontremolózott gitárszólóival stb.

A lemezindító "Let It Slide" talán a legjobb, leglendületesebb nóta, de ezen kívül max. a "No Two Sides" kerül föl az iPodomra. Nekem elsősorban a dinamizmus, az életerő hiányzik innen, túl sok a töltelék, a "Press 9" meg egyenesen értelmezhetetlen számomra. Akinek - mint nekem - nem jönnek be annyira az új dalok, vigasztalódhat a "special edition" második CD-jével, amelyen egy 9 nótás koncertfölvétel kapott helyet a tavalyi SWR1 Rockarena Fesztiválról.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

A progresszív rock egyik legendás őseként számon tartott Yes – egy évtizedes pihenő után – 2011-ben jelentkezett utoljára teljes lemezzel. A "Fly From Here" annyiból volt újdonság az együttes hosszú történelmében, hogy fő dalszerzőként visszajött Geoff Downes billentyűs (The Buggles, Asia), akivel annak idején a "Drama" (1980) lemezt készítették, és Jon Anderson helyett a kanadai illetőségű Benoît David (Close To The Edge, Mystery) énekelt.

Időközben sajnos (valamiféle betegségre hivatkozva) ejtették szegény Davidot és a Glass Hammerből magukhoz édesgették a szinte tökéletes Jon Anderson-klónnak minősíthető Jon Davisont, aki a zeneszerzésből és szövegírásból is kivette a részét. Ez papíron jól hangzik, de nekem David hangja jobban tetszett; kicsit talán több saját karakterrel rendelkezett.

A "Heaven & Earth" kb. 50 percben a Yes direktebb hangvételű, sőt – kimondom kerek-perec! – poposabb oldalát domborítja ki. Bár akad rajta pár 9-10 perces szerzemény, valódi progresszivitásnak, szimfonicitásnak (talán a "Subway Walls" kivételével) nem sok jelét látom-hallom, még annyit sem, mint amennyit a "Fly From Here" nyújtott nekünk. Talán kegyetlenül hangzik, de ez az őszinte véleményem: ez az egyik legunalmasabb tingli-tangli nyavalygás, amit a Yestől valaha hallottam. A hangzás is erőtlen, száraz, különösen a ritmusszekció tűnik nagyon enerváltnak. Steve Howe hozza a saját formáját, de Davison egyszerűen elégtelennek tűnik: talán van olyan hangja, mint Jon Andersonnak, de közel sem olyan jó dalszerző.

Az idén ezek szerint nemcsak az Asia, hanem a "rokonnak" számító Yes is csúnya csalódást okozott (nekem biztosan!). Geoff Downestől azt vártam, hogy talán könnyebben megközelíthető, dallamosabb, de keményebb hangvételt honosít meg a csapatban. Ezzel szemben csak lassabb, csöpögősebb, poposabb lett az egész. Ej, be kár!

Tartuffe

Kiadó:
Radtone Music

Honlap:
www.qantice.com

Jóllehet, a Qantice-t a reklámszlogenek a legjobb francia power metal csapatnak titulálják a Heavenly óta, nagyot csalódhat az, aki a Gamma Ray iskola eminens tanulóinak reprodukált világát várja: a dalok ugyan tartalmaznak minden olyan klisét, amivel az euro-power birodalmában találkozni lehet – és ezt itt jó értelemben mondom –, a kialakult végeredmény mégis inkább idézi a túlszimfonizált, barokkosított Kamelotot és a Sonata Arctica kommersz, musicales próbálkozásait, mintsem a szeretett germán kardcsörtetést. Amit, mint tudjuk, amúgy is utálnak a franciák.

A kulcsot – nem, amit beadnak, hanem ami megfejtésül szolgál – elsősorban az énekes, a norvég PelleK szolgáltatja, akinek hangja szerencsére nem annyira szentimentális, mint Tommy Kareviké, és sajnos nem annyira heroikus, mint Fabio Lione-é, ám tökéletes pótszerként szolgálhatna mindkét csapatban. Ehhez járul hozzá, hogy a Qantice a klisék felhalmozása mellett szívesen nyúl a musicalekben kipróbált, hatásvadász stílusmixeléshez, ami a nyilvánvaló giccsfaktor mellett – a dallamok kiválóságának köszönhetően – mégsem válik ízléstelenné. A címadó "Phantonaut"-ban például egyszerre keveredik a XX. század elejének geil tánczenéje a francia újhullám filmes audio-zokogásaival, mindez kétlábdobos, speedelős-szimfonikus környezetben: ha nem hallod, nem is hiszed el, hogy működik, ha meg hallod, nem hiszed el, hogy merték ezt megcsinálni. De merték, és legalábbis nálam, működik a dolog.

A Kamelot hatása természetesen nyilvánvaló, ám a Quantice nem merevedik bele a zenei melodráma önsajnáló szerepébe, és nem is akar művészinek álcázott ötlettelenséget sugározni: ha kell, elropja a táncot – Slayer Jig –, de ha kell, cirkuszban mutogatja magát – The Last Circus –, ahol PelleK a szomorú bohóc szerepében játszik kettős játékot, hiszen nem tudni, most Harlequin énekel, vagy a tökéletesen megidézett Lione?

Csaponganak hát a fiúk a szimfonikus-teátrális partok között ide-oda, mint a hánykolódó hajó a hullámos tengereken, és az, hogy nem lett borulás a vége, mindenképpen dicséretre méltó. Ahhoz persze, hogy élvezni tudd, nem kell hupililát hánynod a tengeri-betegségtől, illetve a sablonok által felépített világtól, amiben ott a "túljátszás" minden eszköze, az érzelmi ömlengéstől kezdve az ezzel tulajdonképpen éppen ellentétes kétlábdobos menetelésig, a sci-fi ihletésű szinti témáktól a kamarazenészi szólókig.

A stílusok keveredéséből adódóan úgy érzem, mégsem lett eklektikus az eredmény, azonban a "The Phantonauts" nem feltétlenül fog tetszeni még a szimfonikus metal hívőknek sem, ahhoz egy csipetnyivel több fém kellett volna, a musicales ujjgyakorlatok rovására, és a hangzásban is jobban előtérbe kellett volna hozni a gitárokat. Hiába, no, nem minden csapatnak adatik meg egy Luca Turilli, aki a filmzenét is barokk-powerbe képes varázsolni, így azonban kevés a menetelős, ökölrázós téma ahhoz, hogy ne emlékeztessen az egész inkább egy gitárokkal megtámogatott színpadi előadásra. Még szerencse, hogy szeretek színházba menni, és ha Te is így vagy vele, nyugodtan tegyél egy próbát a Qantice-szel.

Garael

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

Boguslaw Balcerak újabb bizonyítéka annak, hogy a lengyelek a rock/metal zene területén (is) előttünk járnak néhány mérfölddel. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy Balcerak közel sem olyan ismert és elismert nemzetközi viszonylatban, mint mondjuk a Riverside vagy a Behemoth, de azért mégiscsak rendelkezik olyan ázsióval, amivel képes volt magához édesgetni néhány "nagyágyút", mint pl. Marc Boals, Göran Edman, Carsten Schulz vagy Rick Altzi. (Már csak Joe Lynn Turner hiányzik a brigádból!) Ezek közül az énekesek közül persze akadnak olyanok, akik láttak már jobb napokat, mégsem lehet elvitatni, hogy a szakmában a mai napig jól cseng a nevük.

Boguslaw nevében hiába van ott a "bogus" (aminek magyar jelentése: talmi, hamis), távol áll attól, hogy valami szemfényvesztést sejtsünk a háttérben (mint pl. ARP-nél). A "Gates of Valhalla" valójában a sokadik nem Malmsteen által készített Malmsteen lemez, ami jobb, mint bármi, amit a Maestro az utóbbi 8-10 évben készített. A bemutatkozó "Blood Of The Prophets" után Balceraknak sikerült még nagyobb sebességbe kapcsolnia, nemcsak a dalok, de a hangzás tekintetében is, jóllehet a keverés most sem tökéletesen arányos.

A komoly előélettel rendelkező vendégénekesek mellett igazi meglepetés Ricky Wychowaniec, aki simán világszínvonal! Rick Altzi a "Judgment Day"-ben egy kicsit meghaladja hangi adottságait, de a címadóban emlékezeteset "karcol", és ahhoz a nótához illik is az orgánuma. A Federico Cordera nevű (ha jól sejtem, argentin illetőségű) billentyűs is nagyon ügyes. Balcerak pedig amellett, hogy élvezetes nótákat ír, hitelesen alakítja a lengyel Yngwie szerepét, ha nekem nem is tűnnek mindig száz százalékosnak, kellőképpen kidolgozottnak a gitárszólói.

A "We Came To Rock" Mark Boals-szal mintha Yngwie "Trilogy" albumáról maradt volna ránk (erről mindig az jut eszembe, hogy a "You Don't Remember, I'll Never Forget" videójában látható, a színpadképet uraló böszme nagy Startó milyen k.rva jól nézne ki a nappalimban!). Világos, hogy ez az album nem egy reveláció, de bizton helyet követel magának az olyan csapatok lemezei mellett, mint pl. az Evil Masquerade vagy a Golden Resurrection...

Tartuffe