Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.dragonforce.com
facebook.com/dragonforce

Az 1960-ban elfogadott SI mértékegységrendszer alkotói között sajnos nem lehetett metál zenész: nem csak azon objektív oknál fogva, hogy még meg sem született a stílus, hanem mert mikroszkópos kereséssel sem találom meg a fémzene mértékegységét, ami köztudomásul a gitárszóló (hivatalos rövidítése GS, és ez igazán megtisztelő rám nézve, hiszen nevem angol sorrendű kezdőbetűivel tisztelegnek előttem, hiába, a DR kitermeli a maga hírességeit....). Vannak persze olyan szakadárok, akik szerint ez nem így van, mármint a gitárszólót tekintve, amiben rejtőzködhet némi igazság, és lehet metált hallgatni húrnyűvés nélkül is, de kérdem én, minek?

Szerencse, hogy a burleszk metál első számú képviselői úgy szólják, izé, szarják, vagyis szórják a szólókat, hogy nem bírom elégszer leírni a 10 sokadik hatványán megjelenő GS-eket: repülnek az ujjvarázslatok, mint Stan és Pan filmjeiben a torták,  felgyorsított iramban és permanens módon, de megértem őket. Akik így tudnak a hangszerrel bánni, azoknak igenis kötelességük túladagolni a zenei performanszt - lásd csak a lemez címét - aminek Malmsteen-i bántó élét remekül tompítja a humor és persze a sarokból visszarendelt énekes-billentyűs kettős (a dobosról nem is beszélve, aki szerencsére nem japán, hanem új. Illetve olasz.)

A fiúk tehát ott folytatják, ahol legutóbbi lemezükön abbahagyták, meglepetés egy szál se, talán csak a dallamok lettek még ragadósabbak - ha már tortákról beszéltünk, ez így helyes -, és a folyamatos computer-zenébe oltott iramot csak néha-néha lassítják szélsebes vágtából egyszerű rohanásra, azt is csak egy-egy szerzemény keretén belül, amúgy színesítésként. Ezt pedig jól teszik, hiszen a kissé egybefolyó dallamoknak sikeresen adnak így karaktert, lásd vagy halld a "Symphony Of The Night" elragadó neoklasszikus pihegését, vagy az igen jól sikerült, a billentyű által némi vintage ízt kapó "The Sun Is Dead"-et. A Helloween hatása persze letagadhatatlan, hiszen az ötletes tempóváltásokkal dobálózó "Defenders" riffje  valahonnan az ős tökfejes "Savage"-ből ered, bár kedvenc csapatom talán soha nem vetette el ennyire a sulykot (ami 6 GS-sel száguld, aki nem hiszi, mérje utánam).

Sárkányosék dicséretes szokásukhoz híven egyébként jó pár poént elhelyeztek az albumon, mert az "Extraction Zone" inkább hasonlít egy Commodore ős-játék prüttyögéses zenéjéhez - talán az is -, mint egy power sablonokba beleiramodott metál slágerhez, ami persze nem baj, én jót röhögtem rajta. Nem úgy, mint az első hivatalos bónuszon, amivel Johnny Cash "Ring Of Fire" klasszikusát gyalázzák meg, még szerencse, hogy habitusukhoz híven kamaszfiúkhoz méltó sebességű menetben - fiúk, ennek a gyors elsülés mellett felsülés is lett a vége, hiába, ez van.

Ha ezt az albumot egyébként a tehetséges, de kissé jellegtelen hangú énekes helyett - akinek produktumát a vendég Trivium pacsirta sem tudja a klasszis ligába lökni - a valamikori vokalista meghallgatásokon kiszórt Daniel Heiman énekli fel, valszeg leborulok, mert minden megvan benne, amit szeretek a metálban, így azonban csak seggre tudok csüccsenni: a rohanó csapat produktumának szelétől. Meg persze a tortától, ami jól pofán csapott...

Garael

Akkor itt a második felvonás, ebben azért már a boré a főszerep, bár a zenei párhuzam is folytatódik.

Az előző részben megegyeztünk, hogy hiszünk abban, különféle (mű)alkotások valamiféle objektív megítélése még akkor is lehetséges, ha azok mégoly szubjektívnak látszó – egyéni ízlések szűrőjén keresztül értékelt – kategóriákba is esnek, mint a zene, a festészet (és általában a képzőművészetek), vagy éppenséggel az étel és a bor. Utóbbinál a helyzetet súlyosbítja, hogy nemcsak a különféle fajták és iskolák (valamint az alkotók) valamilyen szintű ismerete szükségeltetik, de az évjáratok is igen különbözőek tudnak lenni. Ezért ebben a műfajban sosincs "kész" ítész, a tanulás holtunkig tart, mert ami igaz volt tegnap, már nem igaz ma és főleg nem az holnap.

A korábban taglalt zenei párhuzamra visszautalva, a borban is fellelhetőek azok az egyértelmű hibák, amik a muzsikában a hamisság fogalmával körülírhatóak: ezen borhibák tárháza nagy (illósság, dugósság, ecetsav nem megfelelő lebontása, befülledt vagy oxidált bor stb.), és időben szintén némileg változó, hogy ezek mennyire szigorú megítélés alá esnek. (A '90-es években például még jóval megbocsátóbb volt a magyar szakma velük, de ez természetes, nyilván át kell esni a fejlődés bizonyos szakaszain.)

A következő lépcsőfok már kicsit szubjektívebb, de még eléggé konkrét, akár számszerűsíthető is: az alkohol és a savak mennyisége mérhető, a beltartalom, a maradékcukor, azaz a kémiai, fizikai paraméterek tárháza igen nagy, amit ilyenkor figyelembe lehet és kell venni. Ezek megítélése azonban már szubjektív elemeket is tartalmaz: például a sav-alkohol-test hármasnak számtalan kombinációja létezik, ami finom, kiegyensúlyozott benyomást tud kelteni, és számtalan olyan is, ami nem, azaz konkrét számokkal ezeket leírni, előre belőni nem lehet.

Itt jön a képbe a harmónia, a letisztultság, az egyediség és a többi szoftos faktor is, ami sokféleképpen elérhető, nincs rá egyetemes recept. Ezekben az objektivitást csak a gyakorlat (ami egyenlő a sok kóstolással) tudja biztosítani: ha adott fajta, adott évjáratából már ittam 15 félét, ideális esetben az adott borvidékről is három-négy különböző tételt, nyilván korrektebb elképzelésem van arról, mit lehet abból kihozni, milyennek kell lennie a "jó" cuccnak és árban az hová lőhető be reálisan.

Az általános iskolában megtanultuk, és ez sajnos nem hülyeség: az alkotásokat azok kontextusában érdemes és lehet igazán értékelni: sokat segít, ha tudjuk milyen körülmények között születtek, mik voltak a távoli és közvetlen előzményei, és mik lettek a következményei. A borászok nap mint nap fontos döntésekkel szembesülnek, az ezekre adott válaszaik határozzák meg a végeredményt. A teljesség igénye nélkül:

- melyik területre milyen fajtát ültessünk,
- növényvédelem (bio, felszívódó vagy nem felszívódó vegyszerek),
- metszés, tőketerhelés, lombozat (kevesebb, több – napfény vs. jégverés elleni védelem).
- szüret (gépi, kézi), bogyózás (igen, nem), préselés (igen, nem, ha igen, mekkora nyomással),
- szüret időpontja (előbb/később – savak/frissesség vs. érettség/alkohol), ezek kombinációja,
- kádban/tartályban erjesztés,
- fajélesztő, vadélesztő vagy spontán erjedés,
- héjon tartás, seprőn tartás,
- hordós érlelés vs. reduktív technológia, ezek különböző kombinációja, időtartama,
- szűrés, derítés (mikor, hányszor, mivel),
- segédanyagok, stabilizáló szerek használata,
- palackos érlelés, palackméret, palack forma,
- dugó vagy csavarzár (ha előbbi, milyen).

Ugye, hogy nem egyszerű? Ez biztosítja ennek a szakmának a szépségét és a piacon fellelhető sokszínűséget. Mármost, ha ismerem a borász hozzáállását, filozófiáját, hogy honnan jön és hova tart, milyen a viszonya a korszerű technológiákhoz stb., akkor sokkal könnyebben tudom értelmezni a kezemben tartott nedűt, a végeredményt is.

Végül, de nem utolsó sorban, a fajták ismerete, azok jellemzőinek, képességeinek tudomásul vétele is kell egy korrekt értékeléshez. A zenei hasonlathoz visszatérve, jómagam a kemény rockon belül sem kedvelek minden irányzatot, ezért nem feltétlenül vállalkozom black- vagy death metal recenziókra. Ez nem jelenti azt, hogy azok ne képviselnének értéket, hogy ne lennének szerves része a műfaj fejlődésének, történelmének. Valaki, aki éppenséggel beleásta magát ezekbe az alstílusokba, bizonyára köteteket tudna megtölteni azok áttekintésével és a saját környezetén, eszmerendszerén, stílustárán belül tudja az – adott esetben más számára értelmezhetetlen – produkciókat értékelni. Így van ez a borok esetén is: egész mást kell számon kérni egy szekszárdi kadarka vagy egri pinot noir esetén, mint amit egy Villányban készült testes bordói küvétől várunk, pedig mindhárom vörösbor. Ahogy a pilseni típusú sör is más, mint a hagyományos belga módi, vagy a Guiness; vagy ahogy whiskey-ből is van rengetegféle.

Egy szó, mint száz, olyan, hogy jó bor van is, meg nincs is. Egy bizonyos kontextusban értelmezhető a "jóság" fogalma, és gyakorolhatók, fejleszthetőek azok a készségek, amivel a korpát el tudjuk választani az ocsútól. Abszolút értékben, általánosságban viszont nincs ilyen: könnyen előfordulhat, hogy egy fajtáján/évjáratán belül kiváló minősítést kapott tétel sokaknak mégsem ízlik. Mr. White szerint amúgy ez az egész kérdéskör ennél sokkal egyszerűbb: szerinte rossz bor nincsen, csak rossz ár. Ez enyhe túlzás ugyan, de a kereskedelmi aspektus mégiscsak rávilágít a lényegre, amit a hitvallásunkban is megfogalmazunk: nem "A" legjobb bort keressük, mert olyan per definíció nincsen, hanem az adott áron, adott igényekhez-hangulathoz-alkalomhoz lehető legjobban illeszkedő tételeket rakjuk fel a virtuális polcotokra, hogy minden élethelyzetben egy azzal szinkronban lévő, jó ár-érték arányú tételhez juthassatok. Ezt szeretnénk, ezért dolgozunk.

Kotta

Ezt az írást ezen a blogon zajló eszmecserék ihlették, így – bár a Wine Shack oldalán is megjelent – ide is felteszem. Azért vigyázat, a második rész már tényleg a borról fog szólni!

Korábban hatalmas eszmecseréket vívtunk itt arról, hogy objektíven meghatározható-e egy adott zenei produktumtól, hogy az "jó", vagy sem. Nyilván mi, publicisták, hiszünk valamiféle objektív mérce létjogosultságában, különben a tevékenységünk alapjaiban kérdőjeleződne meg, válna értelmetlenné. Valljuk, hogy egy dalról, muzsikáról tényszerűen eldönthető, hogy hamis-e, csak bevált sablonokkal dobálózik, vagy azokat valamennyire egyénien, újszerűen variálja, a zenészek technikai tudása milyen szinten áll, a zene dramaturgiája (szerkezete) faék egyszerűségű, vagy rejt magában meglepetéseket, izgalmakat, a hangzása ótvar, vagy éppen dinamikus és a többi. Elismerve, hogy ezek elvárható szintje fölött tényleg egyéni ízlés (és hangulat, szocializáció, temperamentum stb.) kérdése is, hogy kinek milyen stílus, azon belül pedig melyik zenekar, melyik lemez tetszik jobban, vannak azért szubjektumtól független ismérvei annak, mi tekinthető jónak és mi nem.

Könnyű persze érvelni ez ellen is. Csak a hamisságot véve példának, időben is változik ennek a fogalomnak a megítélése: azok a disszonáns hangzatok, amik a kortárs zenében teljesen elfogadottak, valaha nem számítottak sztenderdnek. Márpedig, ha maga a mérce sem állandó, akkor megint csak oda lyukadunk ki, hogy objektivitásról beszélni értelmetlenség.

Az értékekhez, sarokpontokhoz igazodni vágyó emberi természetünk mégis berzenkedik ettől az absztrakciótól, attól az érzelemmentesen végigvitt logikai lánctól, melynek végén a szubjektív idealizmus kukucskál be az ablakon. Az a filozófia, amikor már azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy a körülöttünk lévő világ létezik-e egyáltalán, hiszen az nem más, mint az én szubjektív interpretációm valamiről, amit így ad abszurdum akár (el)képzelhetek is (lásd Mátrix). Ha minden szubjektív, akkor nincs semmi. Nincs kapaszkodó, nincs valóság.

Nálam okosabbak sem tudják ezt az ellentmondást feloldani, ezért maradjunk annyiban, hogy saját hitvallásom szerint egy adott időpontban vannak objektív igazodási pontok, még ha ezek idővel módosulnak, változnak is. Nem csak a művészetek (lásd fentebb zene), hanem a tudományok és az erkölcs is hasonlóképpen működik. Hiszen megingathatatlannak hitt tudományos axiómák, vagy korábban széleskörűen elfogadott erkölcsi normák is megdőlnek idővel, fennállásuk alatt ettől még nagyon is hasznosan szolgálhatták az adott kor követelményeit. Ha nem így hinném, semmi értelme nem lenne az életnek. Még azzal is együtt tudok élni, hogy ezzel gyakorlatilag az objektivitást az éppen uralkodó közízlés-közhiedelem-axiómarendszer által meghatározott-validált szubjektivitásként definiáltam.

Hogy jön ez a borhoz? Úgy, hogy a kérdés itt is ugyanaz: meghatározható-e egyáltalán egy ilyen szubjektív kategóriánál, hogy mi az, ami 2általánosságban" jó, és mi az, ami nem. A fent kifejtett korlátokat figyelembe véve a válasz igen. Nem fogadom el, hogy ez teljesen egyéni, mert ami neked ízlik, az nekem nem biztos, és fordítva. A korábbi okfejtéssel összhangban itt is vannak olyan faktorok, amik alapján el lehet helyezni egy adott nedűt azon a bizonyos skálán. Kvázi objektíven. Hogy pontosan hogyan, arról lesz szó a következő részben.

Kotta

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.unisonic.de

H. Sanyi mentorom örökbecsű mondása szerint az ember úgy fejlődik, ha példaképet választ magának, és megpróbál túlnőni rajta. (Még szerencse, hogy Sanyi 210 centi magas, legalábbis a saját állítása szerint: biztos azzal a centivel mérte, amivel a gazdasági növekedés grafikonjának hosszát az örvendező politikusok.) Nos, ha a Unisonicnak nem is sikerült ez a mutatvány, azért lehetetlen lenne letagadni az igyekezetet, még annak ellenére is, hogy az elkészült produktum csak úgy tudja felidézni a Helloween sikeres – és kevésbé sikeres – időszakait, ahogy Frankenstein szörnye az alapanyagként szolgáló valamikori bűnözőket – hol itt egy kis darab, hol ott… No, de ne legyünk morbidak, inkább örüljünk, hogy van itt minden, ami a tökfejesek nevéhez köthető, sőt, még ezen is túl, hiszen a "For The Kingdom" felvezető dallama olyan csodálatosan lop a Scorpionstól, hogy az már igenis megbocsátható, mert aki így tudja a közismert sorokat euro-powerbe csomagolni, az talán még a "Wind of Change"-ből is képes lenne "Keeper Of The Seven Keys"-t fabrikálni.

Most persze lehet engem tökmagokkal köpködni, de a tények azok tények. A prológust követő három szerzemény a Keeper albumokat, illetve a "Pink Bubbles Go Ape" jobban sikerült darabjait idézi, és a lelkes rocker szeme örömkönnyekbe lábadhat a kétlábdobos Kiske-vágtákat hallgatva, ezredszerre is bebizonyítva magának, hogy a kurvalét igenis lehet adekvát. De hogy ne legyen teljes az öröm, az album második harmada némileg széteső képet mutat, annak ellenére, hogy a felbukkanó dalok egytől egyig remekelnek önmagukban. Hallgasd csak meg a "Not Gonna Take Anymore" arénatémájára, valamint Zeppelines riffjére épülő gitárszólót, és a koncertekre készült együtténekeltetős sorokat, vagy a "Night Of The Long Knives" lassú felvezetőjére libabőrt okozóan érkező Kiske kiállást, azt hiszem, hogy a germán metál szeretetétől függetlenül ér fülig a szád, jóllehet ezek a darabok inkább a rockosabb Misit idézik. Hiába, ha az ember mögött egy Kai Hansen nevű úriember szolgáltat inat merevítő dallamos gitárszólót, akkor könnyen nyúlhat vissza az olyan albumokhoz is, mint az első Helloween lemez, mert a "Find Shelter"-ben könnyű felismerni a speed-metalos (Judas közeli) gyökereket és az életműben már többször is felbukkant dallamokat.

A "When The Deed Is One" aztán ismét vált, és a Chameleon album "In The Night" c. szerzeményét kapjuk meg új köntösben – tuti Kiske ötlet –, de Istók uccse, ezzel az énekhanggal még ez is tolerálható, és ha már vokalizálás, akkor meg kell jegyezni, hogy pacsirta barátunk ezúttal jóval egyenesebbre veszi a figurát. Kevesebb a sokakat idegesítő sorvégi lebegtetés, a hangterjedelem és az orgánum azonban a régi, mint ahogy Hansen dallamérzékenysége, valamint szólóalkotási képessége is: ebből a párosításból pedig úgy gondolom, rossz nem jöhet.

A lemez záró részében aztán visszakanyarodunk a speedelősebb érához, ráadásul még a japán bónusz is elbűvölően hasít, jóllehet inkább egy játékos, amolyan Weikath-féle ökörködés: ez azonban mint tudjuk, a szigetországban nem lehet akadálya a sikernek, ott még a német poénokon is udvariasan mosolyognak.

Tudom, hogy a Unisonic nem a Helloween Hansen-féle ellenlábasaként alakult, de a lemezen szereplő rengeteg utalás mégis felkelti bennem a gyanút, hogy valami ilyesféle irányba mozdulhat a dolog – ráadásul a "Light Of Dawn" legjobb pillanatait igenis a szögletesebb, metálosabb dalok szolgáltatják, még akkor is, ha ebben egy egész életmű dalkészletének mankói állnak támasztékul. De tudjátok mit? Szeretnék én ilyen mankókkal bicegni, mit bicegni, vágtázni…amúgy speedelős üzemmódban.

Garael

Kiadó:
Ranka Kustannus

Honlap:
facebook.com/OfficialArion

Azt se tudom, hol kezdjem... Nem akarok önismétlésekbe bocsátkozni, valamint igyekszem – amennyire ez egyáltalán lehetséges a mi "szakmánkban" – a közhelyeket kerülni. De ez mégiscsak fölháborító – vagy éppen lelkesítő? –, hogy a finnek mit művelnek ebben a műfajban!  Van pofájuk szó szerint tizenéves, pelyhes állú sihederekkel lealázni a világot. Akinek füle van a hallásra, hallja meg: ha ez a finn power metal csapat együtt marad és megőrzi lendületét, ők lesznek az új Sonata Arctica, vagy még annál is többre viszik! Apró helyi kiadóval a hátuk mögött próbálkoznak a bemutatkozással, mégis hangzásában kifogástalan, szimfonikusan megtámogatott, stílusjegyeiben kiforrott vérbeli skandináv power lemezt szültek meg. Hogy pontosan mikor dolgoztak rajta, nem tudhatom, de gyanítom, hogy  a matek érettségire készülve, esténként összecsomózott lepedőkön lopva ereszkedtek le az ablakból, hogy néhány órát eltölthessenek a stúdióban...

Azon már meg sem lepődünk, hogy hangszeresen teljesen fölkészültek; Iivo Kaipainen gitáros és Arttu Vauhkonen billentyűs bizonyára kb. 5 éves koruk óta a hangszereikkel alszanak, az viszont már engem (sokat látott-hallott bloggert) is ámulatba ejt, hogy a Justin Bieber arcszerkezetével és frizurájával megátkozott Viljami Holopainen énekes torkában milyen hangorkán lakik. Csak gondoljunk bele, hogy akkor mire lesz képes, ha már befejezi a mutálást, és érik, férfiasodik valamelyest a hangja! :)

Az Arion legnagyobb érdeme azonban mégiscsak az, hogy a dalaik alapján azt gondolnánk, hogy hosszú évtizedek óta gyakorolják, képzik magukat ebben a szakmában! A legnagyobbak rutinja – vagy a kezdők szemtelen kihívása? – érződik a szerzeményeiken; fogós dallamok, nagyívű, kórussal megtámogatott refrének, gazdag hangszerelés tömkelege kápráztatja el a kalandos kedvű hallgatót. Ezek a srácok tökéletesen magukévá tették a neves finn elődök, a Stratovarius, Sonata Arctica, Thunderstone zenei eszköztárát, de érződik a svéd power nagyjainak hatása is (Bloodbound, Heed, Trail Of Murder), sőt, nekem – főleg a bőgő hangzás és a modern szinti hangszínek miatt – elsősorban a Disdain ugrik be róluk.

Nem állítom, hogy tökéletes anyag, azt sem, hogy minden tekintetben kiforrott a stílus, de ne felejtsük, hogy ezek a – leírom! – gyerekek még talán nem is fogyaszthatnak legálisan alkoholt. Magyarul: bőven van idejük és tehetségük arra, hogy akár az egyébként már jócskán telített és nagyon magas színvonalon teljesítő finn szakma legendáivá nőjék ki magukat!

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Viszonylag új húsnak számítok a Paul Gilbert fanok között, de idővel rájöttem, hogy a faszit nem lehet nem szeretni, és aki 30 évet tölt el úgy a rock zene világának élvonalában (először a RacerX és a Mr. Big gitárosaként, majd szólóban), hogy a mai napig gyakorol, kísérletezik, új és új hangzásokat, járatlan utakat keres, azt egyszerűen meg kell süvegelni. A "Stone Pushing Uphill Man" (követ hegynek föl görgető ember) természetesen a görög mitológiából ismert Sziszifuszra utal, akiben Gilbert magára ismer. Sok mindent sikerült elérnie a gitározás területén, mégsem elégedett, mégis úgy látja, hogy a muzsikálásba fektetett munka kemény, kihívásokkal teli, sokszor egy helyben topogásnak vagy éppen kudarcnak, visszalépésnek tűnik, de a végén rájön az ember, hogy ez a gurítani való kő legalább az övé, a vele való küzdelemben pedig tanul és megnemesedik.

Gilbert azt nyilatkozta, hogy korábbi lemezeit meghallgatva rádöbbent, hogy milyen sok mindent másként csinálna, mennyi mindennel elégedetlen. Ezért egy egészen új kihívást keresett, egy új zenei irányt, amelynek lényege, hogy a gitárján sokkal "vokálisabb" fölfogásban játsszon, valahogy úgy, amint azt Joe Satriani teszi klasszikus lemezein. Gilbert így nyilatkozott erről: "Másként kell a gitárra néznem, mint korábban. Éveken át az vezérelt, hogy új játsszak a gitáron akár egy csembalón... nagyon gyorsan, nagyon pontosan, és úgy, hogy szinte mindegyik hang ugyanazon a hangerőn és tónuson szólaljon meg. Egyfajta tökéletes hangjegy-gyár akartam lenni..." A megújulás érdekében kedvenc énekeseitől (Paul McCartney, Steven Tyler, Elton John, James Brown, Sting, K.D. Lang) merített inspirációt, s megpróbálta a gitárral "elénekelni" mindazt, amit tőlük hallott. Ezért szerepelnek az albumon jobbára földolgozások: pl. a "Back In The Saddle" az Aerosmith-től, a "Goodbye Yellow Brick Road" Elton Johntól, a "Why Don’t We Do It In The Road" a Beatlestől, a "Murder By Numbers" a Police-tól stb.

Szerencsére akadnak a lemezen saját szerzemények is, pl. az énekes címadó és egy dögös blues nóta, a "Shock Absorber". Értem én, hogy mit próbált elérni Gilbert, de én mégiscsak inkább a saját kompozíciókat erőltettem volna. Az abszolút kedvenc, 2012-es "Vibrato"-n is azok tetszettek legjobban, és őszintén szólva hiányzik a bájos Gilbertné Emi kompetens billentyű játéka is. Ennek ellenére az új anyag végig zseniális, s ehhez olyan zenésztársak asszisztálnak, mint Mike Portnoy és Kenny Aronoff (aki jelenleg éppen Chad Smith-t helyettesíti a Chickenfootban.) Aki pedig Gilbertet éppen a bámulatos "shredder" játékáért, elképesztően gyorsan és halál pontosan kipengetet hangorgiáiért szerette eddig, annak sem kell elszontyolodnia, mert a kétségkívül melodikusabb, "éneklősebb" stílus mellett a "régi" Gilbert is hangsúlyos szerepet kap. Személy szerint jobban szerettem volna, ha hősünk a "Vibrato" által kitaposott csapáson halad tovább, de bátor, vérbeli muzsikust jelző törekvéseiért jár neki a főhajtás. Ha pedig koncertet ad kis hazánkban, nem kérdés, hogy ott a helyem, mert varázslatos buli lesz, az egyszer biztos.

Tartuffe

A nyári skóciai körutazásunk ihlette dal. A videofelvételek a skóciai helyszíneken készültek. Nem igazán tudom, hogy mennyit lehet visszaadni abból a hangulatból és látványból, de ha nem is sikerült, legalább megpróbáltam. :-)

Túrisas

Vesszőparipám, és mint ilyen, leírtam már sokszor, de most is megismétlem. A klasszikus és szórakoztató zene éles megkülönböztetése, a zenei fúziók miatt napjainkra meglehetősen okafogyottá vált, a teljesen idétlen magyar szóhasználat (könnyű-és komolyzene) pedig eleve egy vicc, ami korlátoltságában kizárólag a Bartók Béla-Aradszky Laca tengelyen képes a zenét értelmezni, kár is rá szót vesztegetni.

Itt van pl. az olasz gitáros forma, Daniele Gottardo, akit leginkább az instrumentális rockgitárosok között lehetne a neten fellelni, Guthrie Govan, Kotzen, Greg Howe társaságában, noha a lemezen található muzsikának sokkal több köze van a XIX.-XX. század klasszikus zenéjéhez, mint a rockhoz.

A zenét hallgatva nem egy szögekkel kivert csuklószorítós, égre emelt kéz, hanem sokkal inkább egy hangversenyterem fog megjelenni lelki szemeink előtt, és ezzel sajnos kb. ki is esett néhány százezer fő a merítésből, akik szóba jöhetnek, mint potenciális hallgatók, lemezvásárlásról pedig már beszélni sem nagyon merek…

Akik ebben a muzsikában nagyon szeretnének elmélyedni, és minden pillanatát csodálattal hallgatnák, azok nem fognak rátalálni Daniele-re, mert fogalmuk sincs, hogy létezik a rock szcénában az igényességnek ez a szintje, a rockerek pedig – minden tiszteletünk mellett – ha már elektronyos gitárról van szó, nem igazán erre a megközelítésre zsizsegnek. Nekik azért kell a dzsidzsi… Úgyhogy kevesen maradtunk, de szerintem ezzel Daniele tökéletesen tisztában van, más kérdés, hogy valahol ez azért közte van a legnagyobb igazságtalanságoknak itt e Földön.

Azt kell mondjam, nagyon kár mindezért, mert az egyik legizgalmasabb instrumentális gitárlemez, amit az utóbbi időben volt szerencsém hallani. Több mint egy évig tartottak a stúdiós munkák, ami nem véletlen. Nem egyszerű dolog vonósokat és egyéb klasszikus hangszereket felvenni, a legtöbben nem is igazán bajlódnak ezzel, megoldják okosba’, baba kis zenei szoftverekkel az egészet, ráadásul töredék költségért. Ez azért sokat elárul Gottardo igényességéről, pedig még a zenét nem is hallottuk.

A muzsika egészét nézve kiindulási alap lehet talán Jason Becker "End Of the Beginning" című mesterműve (amit Daniele – a facebook oldalán olvasható Jason Becker bejegyzés szerint a mester őszinte megelégedésére – el is játszik ITT). Még abban is hasonló, hogy Gottardo is hasonlóan könnyedén, azzal az egyszerre folyékony és hajlékony stílusban lakja be a gitárnyakat, mint ott Michael Lee Firkins. És hogy még tovább veszítsünk a máris maroknyi potenciális támogatókból, azt azért el kell mondani, hogy az "End Of The Beginning" relatív slágerességéből, itt nem sok található.

Ez a késő-romantika korabeli zenei gondolkodás nagyban merít a XX. századra jellemző disszonanciából is, amely a nem edzett füleknek azért inkább nehezíti, mintsem megkönnyíti a befogadást. De ettől a lényeg nem változik. Az utóbbi évek egyik legegyénibb, legjobb, legizgalmasabb instrumentális lemeze.

Túrisas

Daniele Gottardo: Non Temperato (2014)

It is one of my recurring topics, and as such I have written about it a hundred times, but once again I feel compelled to repeat: in our days the sharp distinction between classical and modern “popular” music – due to their more and more frequent fusion – has by now become more or less fatuous and groundless. These categories should not be set against each other in an irreconcilable dichotomy.

Here we have, for instance, an Italian guitar player, Daniele Gottardo, whose name will most likely feature on the internet among such artists as Guthrie Govan, Richie Kotzen, Greg Howe etc., although his compositions have probably more in common with the classical music of the 19th and 20th centuries than with rock music.

As we listen to his album, what will appear before our mind’s eye is not a tightly clasped iron fist or a headbanger dressed in denim and leather but rather a spacious, well-lit concert hall. With this introduction the audience has already become considerably smaller, not to mention the potential paying customers.

It is likely that only a few of those who understand and appreciate this kind of music will ever find Daniele because they simply do not know that this high level of musicianship exists among rock players, while the "true" metal fans will sorely miss the easily accessible heavy riffs they so closely associate with their favourite genre. It does not seem pessimistic to say that few people will even give a chance to this material. My guess is that Daniele is well aware of this but it does not change the fact that it is still among one of the biggest injustices of the world.

I have to say it is a real pity because it is one of the most exciting instrumental guitar albums I have had the fortune to hear in the past few years. The studio work lasted for over a year and I can very well understand that. It is quite difficult (and expensive) to record string instruments and classical arrangements. Most artists – in order to save time and money – just have easy recourse to samplers. This fact alone speaks volumes to us about how seriously Daniele takes his music!

If we try to find helpful comparisons, we may be able to quote Jason Becker's "End Of the Beginning" (Perspectives, 1996). The similarity is also found in Daniele's playing: his fluent style and flexible technique reminds us of what Michael Lee Firkins did in that song. We do, however, need to add that the relative catchiness of Becker's composition is not to be found in Daniele's more abstract, more contemporary album.

His musical mentality, imbued with the late romantic period, also relies on the sensibilities of some 20th century "contemporary" composers whose "post-tonal sound" is not easily accessible (may sometimes even appear dissonant) to the untrained ear. This does not change the essential content of what I am trying to say: this is one of the best, most exciting and inventive instrumental guitar albums I have heard in a long time.

(English version by Tartuffe)

A nagy uborkaszezon idején mit is csinálhatna az ember: beáll a sorba és listázik egyet. Lehet, persze, hogy a DR olvasói táborának – van ilyen? – zöme nem éppen a címben szereplő műfajt részesíti előnyben, én viszont igen – a liberalizmusnak úgyis leáldozott, és ha munka alapú társadalom épül, akkor legalább olyan munkát végezzünk, amihez van is kedvünk.

Tartuffe barátom, mint a progresszív zenék kukaőre – félre a röhögéssel, Ti mikor kukáztatok utoljára? No, ugye… – persze csak mosolyoghat a ritkaságot előtérbe izzadó attitűdömön, hiszen az euro-power stílussal ellentétben, melynél a nyolc perc már komoly erőfeszítést igényelhet, hogy ne egy rövidebb szerzemény kétszer "copy+pastetelt" verziójának tűnjön, egy valamire való progresszív szerzemény ilyen hossznál kezd felnőtt jegyeket mutatni. Szerencsére blogunkon mindenkinek joga van bármilyen meghökkentő, sőt irracionális dologgal előállni – lásd borok propagálása –, így legyen ez most az én agymenésem, hátha a többiek is kedvet kapnak a listázáshoz, és ARP zenei hiányosságainak felsorolásán kívül kapni fogtok pár személyes lajstromot is.

Mint mondtam, az euro-power esetében elég ritka dolog ilyen terjedelmes dallal előállni, bár azért még mindig nagyobb esély van erre Helloween-nél és társainál, mint a punk, vagy grindcore gyorscsapatos zenészeinek vágtáiban, ami az említett stílusok személyes preferálási indexét tekintve igencsak szerencsés dolog.

S ha már Helloween: mivel a műfaj megszületése tulajdonképpen az ő nevükhöz fűződik, nem is lehetne másképp, minthogy az első és talán legismertebb nagyepikát is ők mesterkedték össze. A "Helloween" és a "Keeper Of The Seven Keys" opuszok megszületésük óta megkerülhetetlen alapvetésnek bizonyulnak – ezért nem is fognak itt szerepelni –, ráadásul bőven hatottak a műfajból oldalágon kinövő szimfonikus metal monumentális alapokon nyugvó sztenderdjeire is.

De elég a szócséplésből, melynek végigolvasása alatt talán már listám valamelyik szereplője is lepörgött volna, íme hát a számomra legkedvesebb galopp-monolitok, remélem, hogy egy-kettő számotokra is felfedezni való meglepetést fog nyújtani. (Hiába van egy előadótól több esélyes aspiráns is, úgy gondoltam, hogy egy együttes/zenész csak egy szerzeménnyel szerepelhet – unalmas is lenne a fél Rhapsody, Gamma Ray, vagy Helloween diszkográfiát sorba venni. Ja, és ez egy személyes összeállítás, úgyhogy ne hányjátok a szememre esetleges kedvenceitek hiányát, én látatlanban is elfogadom több tucat, teljesen helyes lista párhuzamos létezését.)

+1 Kamelot: Memento Mori

Rúgjuk fel rögtön elején a szabályokat, és kezdjük a plusz eggyel, ami már csak azért is kilóg kicsit a többi közül, mert elkövetője sosem volt az a tipikus euro-power csapat, jóllehet, az alapok felismerhetően onnan jöttek, főleg a korai műveket tekintve. A Kamelot "Memento Mori"-ja éppen azt a határvonalat csípte meg, amikor a csapat még elő tudott keresni annyi spirituszt, hogy az érzelmes részek mellett felálljon a szőr a keményvonalas heavy metalosok hátán is, már ha a PVC dzseki engedte.

10. Angra: Unholy Wars

A Rebirth album volt a "Matostalanított” Angra első produktuma, mellyel bizonyították, hogy pótolható a pótolhatatlan is. Akárhányszor hallgatom, mindig beleborzongok, ahogy a dal kezdetén felhangzanak a törzsi dobok, és szinte capoeirás hangulatot teremtve ágyaznak meg a hagyományos brazil-folkos dallamokkal sodródó euro-galoppnak. Kár, hogy nem tudok szaltós rúgást produkálni, pedig erre a zenére minden bizonnyal megpróbálnám.

9. Gamma Ray: Armageddon

1999-ben a Gamma Ray "Powerplant" albumával megnyerte a Metal Hammer aktuális hangpróbáját, teljesen jogosan. A kissé keményebbre vett dalok büszkén hirdették a tradicionális metal melletti fekete öves kiállást, az Armageddon pedig egyetlen szerzeményben sűrítette össze a csapat Queenes, Judas Priestes, Helloweenes gyökereit, melyeket Bruce Willis is szívesen hallgatott volna a Föld megmentése közben.

8. Luca Turilli: King Of The Nordic Twilight

A Rhapsody tehetséges húrnyüvője igazán komolyan vette a szimfonikus ihletésű metalt, hiszen szólóműveiben – ha több gitárral is, és kevésbé grandiózusan – tulajdonképpen ott folytatta, ahol anyacsapatában abbahagyta. A kissé világvége hangulatú hisztérikával induló "nagyepika" aztán tartalmaz mindent, ami korábban Lionéékat is trónra ültette, Olaf Hayer énekesnél pedig nem is lehetett más alkalmasabb arra, hogy az Elfeket folkos fém-csárdásra csábítsa.

7. The Dark Moor: The Dark Moor

A musical-metal elsőszámú spanyol képviselői olyan imádni valóan szolgáltatják a habos-cukros giccset, hogy képtelenség rájuk haragudni. Szimfonika, kórusok, popba-hajló dallamok, egy egész Broadway idényre elegendő érzelem: a csapat önmeghatározó számánál nem is alkothatott volna alkalmasabbat arra, hogy a jó ízlésű rocker hupililát hányjon. Még szerencse, hogy ilyennel nem rendelkezem, így nem kell látens vonzódásom miatt két százas szöggel belekarcolni a betonba, hogy heavy metal.

6. Helloween: Mission Motherland

A true metal reneszánszt világra hősködő "Glory To The Brave" előtt egy évvel a Helloween már megmutatta, hogy hol lakik a metál-isten. A hagyományos euro-powerből ekkorra már ki-kiszigorkodó csapat jól átverte a híveket, mikor a "Mission Motherland" lágy, szinte világzenés kezdésével valami epikus balladát sejtettek. Hát nem, nagyon nem, jóllehet ha finomkodó – bár ezt a szót ennél a számnál idézőjelesen lehet csak használni – space rock-féle progressziót kiáltotok, akkor kénytelen vagyok helyeselni.

5. Emir Hot: Sevdah Metal Rhapsody

Balkáni hangulat – nem, nem a félig megépült, lepusztult házakra gondolok –, Malmsteen-i gitárhősködés és a folkzene elképesztő integrálása a fémes környezetbe, ez bizony akkor is unikum, ha a metódust számtalan együttes próbálta követni, persze fele annyi sikerrel, mint amennyi Emir Hotnak megadatott. Sajnos, csak művészi értelemben. Egy méltatlanul hanyagolt album méltatlanul ismeretlen csúcsa, ami szinte kiköveteli magának a főhajtást.

4. Stratovarius: Destiny

Hogyan lehet a gótikus mélabút pattogós metál futamokkal összeilleszteni? Hát így. A személyes válságon áteső Kotipelto talán még sosem énekelt ennyi érzelemmel a hangjában, a sorokból sugárzó elidegenedés pedig szinte megfacsarja a hallgató szívét. Még szerencse, hogy a jellegzetes dallamok nem engedik a könnyfakadást, mert milyen is lenne ökölrázás közben zokogni?

3. Avantasia: The Seven Angels

A második Avantasia album képes volt arra a ritka teljesítményre, ami a sikeres daraboknál olyan, mint a fehér holló: elérni az etalon debüt színvonalát, amit annak idején nemes egyszerűséggel csak a Keeper albumok harmadik részének neveztem. Ez pedig tőlem több mint elismerés. A "The Seven Angels" pimaszul, nyitószámként arat le minden babért, mert ahol ilyen koherensen egyesül az euro-power a Meat Loaf-féle zongorás aréna rockkal, ott több van, mint szerencsés konstelláció: tehetség, mégpedig átkozottul sok.

2. Lost Horizon: Highlander

Daniel Heiman megaénekes méltatlanul kevéssé ismert csapata csak két albumot rakott az asztalra, de azok ütnek, mint József Attila tőkét csapkodó fejszéje. A  hasonló című film sikerét meglovagló "Highlander"-ben aztán mindent összehoznak, amiért csak szeretni lehet a stílust – meg persze utálni – , a több elemből építkező dal megoldásait hallgatva csak kapkodjuk a fejünket: már ha közben nem vesztjük el, mint a megboldogult halhatatlanok zöme.

1. Rhapsody: Symphony Of Enchanted Lands

Minden a Rhapsodyval kezdődött. Mármint a szimfonikus metal univerzumban. A debütalbum még közelebb állt a forrás euro-powerhez, de a második etap már teljes vértben-fegyverzetben hirdette, hogy új stílus született. Turilli Bach imádata mellett csak az a nyilvánvalóbb, hogy Lionénál abban az időszakban senki sem tudott közelebb kerülni az operai énekstílushoz, kivéve természetesen egy bizonyos hölgyet, a címadó szerzemény pedig maga a stílus sűrített rapszódiája, ami több követő csapat egész diszkográfiájára elegendő ötletet halmozott fel egyetlen szerzeményben. Ja, és elegendő volt listám első helyéhez.

 Garael

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
www.ageofartemis.com.br

Hát az lehet, hogy az idei foci VB-n Brazília történelmi vereséget szenvedve adta át a koronát a németeknek, metálban azonban az őrségváltás még nem történt meg, hiszen jóllehet, a fémpályán egyelőre több teuton játékos szaladgál, ám a dél-amerikai együttesek szinte kivétel nélkül a felsőligás klasszisok produkciójával passzolgatják a labdát, izé, járatják a metál szambát.

Példaként itt van ez a pofátlanul fiatal csapat, akiket Tartuffe-el ellentétben én kukáztam ki a grundpályák mezítlábas sztárjelöltjei közül, bár ha lenne igazság a földön, akkor katedrán lenne a helyük (mondjuk honunk futballakadémiáján, és akkor a stadionok mellé meglenne a beruházások mellett elhanyagolható jelentőségű tehetség-alkotás is), de ez most nem az önfényezés ideje, hanem a braziloké. A fiúk tehát nem kispályáznak, debüt albumuk Helloween-gyökeres örökségén túllépve ezúttal a Dream Theater klasszicizálását tűzték ki célul – pár felismerhető "Awake"-riffel hódolva a példaképeknek –, olyan latin vehemenciával, amitől a színházba nem álmodni, hanem keresgélni támad kedvünk – mármint az állunkat, hogy hogyan képes egy igazából névtelen csapat ennyi muzikalitást produkálni, csak úgy, csuklóból (bokából), amolyan brazil futballista eleganciával. Tudod, olyannal, amitől az amatőr botlábúnak is az az érzése támad, hogy a trükkök sorozatát ő is könnyedén megcsinálná… A váltás, illetve a továbblépés egyértelmű, már ha a hangszeres virtuozitás előtérbe helyezését annak tartjuk, és a tempó csökkenését, valamint a kifejtős, összetettebb részek előretörését nem tragédiaként, esetleg "elnyálasodásként" éljük meg, hanem amolyan egészséges progresszió részeként, ahol a dallamokat nem a germános, speedes riffek cipelik a hátukon, hanem a két "k", vagyis a koncepciós kompozíció.

Az euro-power jelleg tehát háttérbe szorult, főleg az album második felén, de a latin zeneiségben tocsogó dallamok és a neoklasszikus ősökkel rendelkező összetett gitárszólók maradtak az első album adta színvonalon: némelyik refrén nem egy, hanem két acélszívet is el tudna olvasztani, és ökölrázás helyett karmesteri mozdulatokat próbálgat az egyszeri rocker, amolyan suta, félszeg módon, mert milyen dolog má' farmerdzseki helyett karnagyi egyenruhában pózolni a tükör előtt. Nem véletlen a hasonlat, hiszen minden brazil metál csapatok fő generalisszimuszának, André Matosnak nem csak képzelnie kell a dolgot, hanem valóságként átélnie azt, és biztos vagyok, ha a kreativitás tanulhatatlan forrása nem apadt volna ki a mesternél, valami hasonlóval próbálkozna, mint Artemises kollégái.

A vitathatatlan dallamosság ellenére mégis kell pár hallgatás ahhoz, hogy a számtalan apró ötlet a felszínre kerülhessen, és azokat is meg tudom érteni, akik több egyértelmű himnuszt vártak a csapattól, amúgy debüt album módjára. Ez a lemez azonban most nem a kürtszóval felhívás ideje alatt készült, még ha legalább olyan figyelemre méltó is, a hangszeres formagyakorlatok ezúttal nem csatára, hanem gyakorlásra szólítják a híveket, és tudjátok mit, jól teszik. Mert az Age Of Artemis megfelelő példa lehet arra, hogy az ismeretlenségből igenis van kiút, még akkor is, ha a focicsapathoz képest hendikeppel indulnak a fiúk világot hódítani. Én mindenesetre szurkolni fogok nekik.

 Garael