Midőn az "adatföldolgozás" szintjén készültem e recenzió megírásához, rájöttem, hogy az Astra második CD-jéről (From Within) annak idején meglehetősen lakonikusan (szűkszavúan) nyilatkoztam, bár a végén azért hozzátettem: "muszáj lesz komolyan számolni velük". Hogy mennyire igazam volt, jól mutatja, hogy a 2009-es toplistám élére végül ők kerültek, sőt még a testvér- vagy anyazenekart, a DGM-et is megelőzték. A két banda (melyekben a zseniális billentyűs, Emanuele Casali a közös nevező) nagyon hasonló stílust képvisel (az olasz progresszív metál legjaváról van szó!), de az Astrát valahogy dallamosabbnak, változatosabbnak, kevésbé "túlzsúfoltnak" éreztem.
Casaliék nem siették el a folytatást, egy örökkévalóságnak tűnő öt hosszú éven át váratták a rajongókat. Időközben a manapság egyre karcsúsodó Lion Musictől egy új kiadóhoz, a Scarlet Recordshoz szerződtek, számomra érthetetlen okok miatt megváltak énekesüktől, Titta Tanitól, és a vokálokért a basszusgitáros, Emanuele testvére, Andrea Casali (No Gravity) lett a felelős. Ez az én olvasatomban igencsak vitatható döntés volt, és ez nem csupán előítélet, hiszen a Lion Music japán jótékonysági projektjén (Embrace The Sun, 2011), a "Voice From Within" című nótában már hallhattuk Andrea Casali énekét, ami ugyan teljesen vállalható, de erőben, karakterben bizony lemarad az eredetileg dobos Titta Tani teljesítménye mögött. Ehhez járultak még az előzetes nyilatkozatok, miszerint a "Broken Balance" kevésbé progresszív, direktebb anyag lesz, ami épeszű embereknél általában előnynek számít, bennem azonban nagy riadalmat keltett. Ezek után érthető, hogy ez az album az év egyik legtürelmetlenebbül várt megjelenése számomra, és a várakozás nem kevés szorongással volt teljes.
Ami az új énekest illeti, a félelmeim, ha nem is alaptalanok, de mindenképpen túlzóak voltak. Andrea Casali hangja vékonyabb elődjénél, de remekül helytáll, és az ilyen típusú orgánumok egyébként sem ismeretlenek a műfajban, lásd: Geddy Lee, James LaBrie, stb. Az éles, némileg barátságtalanul túldigitalizált hangzással általában véve még barátkoznom kell, főleg ami a dobokat illeti, de szerintem ez is csak néhány nap (és persze ízlés) kérdése. Az előzetes nyilatkozatok nem bizonyultak félrevezetőnek, a dalok hangvétele - az "Understand" című borulástól eltekintve - valóban "egyszerűbb" (ez persze a fajtajelleg figyelembevételével erősen relatív), de szerencsére nem kell lemondanunk Emanuele Casali és Silvio D'onorio De Meo élményszámba menő hangszeres szóló-párbajairől. Na, én pl. elsősorban ezért szeretem az Astrát! De nagyon.
A "kritikus fül" úgy érzékeli, hogy a "Broken Balance"-szel valójában nem borult föl az egyensúly, még akkor sem, ha az előző lemezt erősebbnek, dallamaiban könnyebben befogadhatónak találom. Mindazonáltal el sem tudom képzelni, minek kellene ahhoz történni, hogy ez az album ne legyen ott az év legjobbjai között!
1998-ban a "Power Plant" egy erőmű energiájával röpítette a csúcsra a Gamma Rayt, amihez az "igaz fém"-hiányos éveken kívül valóban karriert megkoronázó dalok kellettek. Sajnos a világválság aztán jó 10 évvel megelőzve magát a csapatnál is beütött, és a további albumok gamma sugárzása fokozatosan csökkenő fényű máglyát volt képes lobbantani, még azoknál is, akik fém-szíve mindig 1000 fokos lázban ég.
Persze nem hiszem, hogy a Kai Hansen vezette alap euro-power együttes tagjai, miután elérték a hivatkozási státuszt, nagyon bánkódtak volna, hogy a valamikori, de öregedő világbajnok bokszolókhoz hasonlóan ők is a feltörekvő reménységek önbizalom növelő pofonzsákjaivá léptek elő – főleg úgy, hogy egy-egy nagy ütéssel még most is képesek seggre zöttyenteni a viháncoló fiatalokat. Az új album ugyanis igazi mázsás pofonként téríti észhez azokat a kritikusokat, akik szerint Hansenéknek már nyugdíjban lenne a helyük: az "Empire Of The Undead" részben otthagyva a játékosabb, söremelgetős német euro-power terepét, ezúttal a korai évek Judas-epigonos korszakához tér vissza, olyan masírozós riffeket kanyarintva a jellegzetes Hansen dallamok alá, amitől még maga a példakép papcsapat is kénytelen elismerni a poroszos militarizmus iránymutató jellegét.
A csapat epikus, témakifejtős oldalát szeretőknek azért nem kell gamma-sugárzásba vetni magukat, hiszen a "mutassuk meg, hol terem a német bátorság" attitűddel jellemezhető albumnyitó rögtön egy kilenc perces etap, ráadásul minden olyan jellemzővel felvértezve, ami többször is a trónra emelte a zenekart. A málházós, sötét hömpölygéssel ránk telepedő Avalon mintha a Maiden "komor albumára", a The X-faktorra íródott volna, csak a refrén lett jellegzetesen hanseni, amit a kötelező tempóváltással remekül tör meg az élvezetes gitárszóló.
A folytatás aztán a nehézbombák idejét hozza, és ha a "Hellbent", valamint a "Pale Rider" hallatán nem kezded el a dalok szerzői között a Painkiller korabeli Judas Priestet keresni, kifelé a teremből. Szerencsére a dallamok képesek annyit formázni a dalok karakterén, hogy ne kiáltsunk plágiumot, hiába, az énekes refréngyártása olyan jellegzetes "hansenicum", amit nem kell kulturálisan levédeni, mert bárki felismeri a világon, de utánozni csak kevesen tudják – persze ilyen minőségben.
A korai, Helloweenes éveket a "Master Of Confusion" idézi meg, ami egy "echte deutsche-metal schlager", önlopott kezdőriffel, de ha már az ihlet pillanatairól beszélünk, muszáj megemlíteni a lemez lírainak szánt szerzeményét, a "Time For Deliverence"-t, ami tulajdonképpen a "We Are The Champion" németesített verziója, és ha Brian May meghallaná, biztos jogdíjért perelne. Azt hiszem, a lemez legkínosabb és talán felesleges momentuma ez, még szerencse, hogy a "Seven" és az "I Will Return" a plagizálni szót nem ismerő, M1-en szolgáló riporter tényeken átsikló képességével köszörülik ki a csorbát.
A lemez tehát a hivatkozás nélküli dallamokon kívül majdnem hibátlan, nekem csak a feleslegesen keménykedő és ötlettelenül sikáló "Demonseed" nem tetszik, no meg Hansen rettentően megkopott hangja, amin azonban sikeresen túlléphet az ember, ha a dallamokra és az élvezetes gitármunkára figyel.
Az új dobossal jelentkező gammások ezúttal csak azoknak okozhattak csalódást, akik újdonságot vártak tőlük, akik viszont az utóbbi és a korai évek jobban sikerült pillanatainak eszenciáját, azok azt sem bánhatják, ha agyatlan (fületlen) zombiknak nézik őket – hiszen ez most az élőhalottak birodalma.
A svájci bicska legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy többcélú. Van benne kés, csavarhúzó, olló, konzervnyitó, meg amit csak a gyártók el tudnak képzelni. Újabban már pendrive is! Az én rockzenei svájci bicskám pengéje a Krokus. Egy "Metál randevú"-n ismerkedtünk meg, és örökre a rabjává lettem. Később a zenekar alapítója, Chris von Rohr felfedezett egy fiatal csapatot, a Gotthardot, akik hamar a svájci bicskám második pengéjévé nőtték ki magukat. Sőt, az a furcsaság is megesett, hogy a másodpenge túlnőtte az eredetit. A Nuclear Blast kiadó alatt kivirágzott addig sem elhanyagolható tehetségük, és a "Lipservice", "Domino Effect", "Need To Believe" mesterhármassal belőtték magukat a legjobbak közé. Aztán itt van ez a China nevű banda, akik szerint Kína fővárosa Winterthur. Itt kezdte a muzsikálást egy Marc Lynn nevű basszusgitáros (Rémlik? Gotthard!), és amikor éppen megcsömörlött pár évre a Krokustól, megfordult benne a legnagyobb Bon Scott imitátor, Marc Storace is. Ez az én zsebkésem titkos fegyvere. Van aztán egy Styx album címét (Crystal Ball) elcsórt funkció is, de ennek nem látom a jövőjét, mióta énekesük, Mark Sweeney a FarkasfalKKát (Wolfpakk) erősÍti. És ott van természetesen a Shakra is, mely egyik fő csakráját veszítette el Mark Fox (itt mindenki Mark vagy Marc?) távozásával. És persze vannak a svájci bicskán olyan funkciók is, amit nem használ mindenki. Én például kihagyom a Celtic Frost által kínált előnyöket.
A legnagyobb csapás az volt, amikor eltört e különleges multifunkcionális eszközöm egyik pengéje. Bizony, Steve Lee "Végső állomás" filmekbe illő halála nagy törést jelentett a svájci rockzene éppen legfényesebben ragyogó csillagának, s ebből azóta sem sikerült magukhoz térniük. Penge banda még mindig, de úgy vélem, már életlen. Amikor Nic Maeder személyében új énekest találtak, beleestek abba az (egyébként teljességgel érthető) hibába, hogy a "hang" pótlását keresték, s nem azt, akivel tökéletes összhangban tudnak dolgozni. Ugyanígy járt a Judas Priest és az Iron Maiden is annak idején, Ripper Owens és Blaze Bayley is kiválóan prezentálták nagy elődeik műsorát, csak éppen egy nyamvadt új slágert nem voltak képesek a zenekarral összehozni két lemezen át. Aztán persze jött a nagy visszarendeződés, ám a Gotthard esetében ez a folyamat irreverzibilis. Nem lehet visszacsinálni. Pedig itt lenne az ideje, mert itt az új Gotthard második lemeze, és ugyanúgy nem vagyok tőle elájulva, mint az elsőtől. Ugyanazok a klisék, ugyanazok a manírok, csak valahogy nem működnek. Mintha Leo Leoni nevéhez illő cirkuszias zenei ripacskodását Steve Lee karizmatikus egyénisége tartotta volna kordában! Most elszabadult az oroszlán és az új porondmester nem képes visszaterelni a ketrecrácsok közé. Már az előző album "Yippie Aye Yay" című dalának "Matchstick Men"-es kezdésétől is kiakadtam, az új lemez aktuális gitársikálós slágerének vezérmotívuma meg... Tudod mit? Jobb, ha nem tudod. Legalább nem fáj! (hehe)
Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast sem lát már bennük fantáziát és egy független német kiadó, a Pias vette át a csapatot. A lemez tulajdonképpen a nyitó szerepjáték (Let Me In Katie) és a záró bő tízperces nyáladzás (Thank You) közé szorított 12 dalból áll. A címadó dal húzós kezdése még valamelyest felkeltette az érdeklődésemet, de a refrént nagy politikusunk magasztos szavaival élve "elqrták". Aztán az említett Dupla Kávé koppintás is lelohasztott, mint vízzel töltött kotongumit a biztosítótű. A "C'est La Vie" izgalmasan kezdődik, egy Steve Lee-t megidéző ballada lehetne, de amikor belép a tangóharmónikának álcázott "szimpatizátor", akkor elszakad a cérna. Az énekesnek már esélye sincs helyrehozni a helyrehozhatatlant. És még mindig ez a legjobb ballada a lemezen, a másik kettőben a Megasztár duettek világa köszön rám (esküszöm, nem fogadom a köszönését!), amikor Melody Tibbits selymesen lágy hangját is beépítik a kötelező giccsek közé. A "Jump The Gun" alaptémája is egészen jó, de aztán valahogy mégsem hozza az elvárt eredményt. Az "I Won't Look Down"-ban egyszerre koppintják a Zeppelint (Kashmir) és a Queensryche-ot (Empire), miközben Nic megpróbál Coverdale stílusban énekelni. Talán a legjobban sikerült a "What You Get" című Freddy Scherer-szerzemény, erre szerintem még Lee is büszke lenne. Végre nem egy tucatszám. Pedig a tizenkettedik helyet foglalja el a lemezen. Korábban is megvillant már a kecskeszakállas gitáros, gondoljunk a "Dream On"-ra vagy a "Said & Done"-ra a "Lipservice" albumról. Kár, hogy elég terméketlen zeneszerző, ha néha eszébe is jut valami, az vagy ballada (C'Est La Vie), vagy Leoni elrontja (Jump The Gun).
Látványgitározás, innen-onnan összehordott sablonok és többnyire unalmas, ötlettelen megvalósítás. Mintha csak a pornósztár névvel megáldott XL Rudiról beszélnék, nem? Ja, ha ugyanaz a Charlie Bauerfeind a producere az albumnak, aki a német gitárost is az unalmas egysíkúságba segítette, akkor miért is csodálkoznék? Én azt mondom, két album után itt az ideje a visszarendeződésnek. Ezzel az énekessel nem fognak nyulat lőni! És ha már Steve Lee nem jöhet vissza, legalább megfogadhatnák akkori tanácsomat, és átcsábíthatnák a Fair Warningból a Leo Leonihoz hasonlóan giccses nevű Tommy Heartot, akkor talán újra egyenesbe kerülnének. Addig is rockzenei svájci bicskámat időszakosan egyfunkciósan használom, mert a Krokus öregfiúk csapata nem hagyott cserben, és a fiatalok kidőlésével párhuzamosan visszaszerezték nálam a "legnagyobb penge" címet.
Egyszer, néhány sör után azt találtam mondani Björn Lodinnak, hogy ha bezárnám egy szobába azzal, hogy addig nem jöhet ki, amíg meg nem ír egy fasza hard rock lemezt, maximum 48 órát töltene fogságban. És ezt teljesen komolyan gondoltam. A faszi olyan szinten profi, hogy nem esik különösebben nehezére összedobni egy új korongot – meg is jelentet minden évben valamely formációjával (Balls, Baltimoore, HARD) egyet, a szokásos korrekt színvonalon.
Persze, ha ez a válasz arra a kérdésre hangzik el, hogy "Hogy tetszik az új HARD CD?", akkor hordoz(hat) magában némi pejoratív felhangot. (Arra hangzott el.) Hiszen a karakteres stílus, és az erőltetett munkatempó könnyen tornyosulhat középszerbe, önismétlésbe, a bevált panelek újrahasznosításába. Hip-hip Barba trükk! Keverem, kavarom, itt a lemez, hol a lemez? De esküszöm, inkább dicséretnek szántam, akkor is, ha tényleg van valami abban a vélekedésben, hogy igazán nagy dobása emberünknek mostanában azért már nem volt.
Az öreg ráják így továbbra is párás szemmel emlékeznek vissza a Baltimoore Nikolo Kotzevvel fémjelzett korszakára. Pedig Lodin most sem csinál rosszabb zenét, mint akkor, csak akkortájt még volt respektje a rockmuzsikának. Ugyanaz a szűk réteg, amely most is ezt hallgatja, pedig kifejezetten hálás volt a '90-es években azoknak a bandáknak, akik ellenszélben pisálva is állták a …, sarat. Apropó HARD – én sajnálom, hogy Lodin végül hazacuccolt, mert mindenképpen egy érdekes színfolt volt hazánk sekélyes zenei életének egén, hogy egy kvázi – még ha letűnt is - világsztár itt hupákolt egy darabig.
Na de térjünk rá a lényegre. A "Back For More" (micsoda meglepetés) hozza a szokásos ízeket. Könnyű szeretni az öreg zenéjét, mert - valahol félúton a tradicionális, billentyű-orientált hard rock, és az AC/DC-féle gitárhangsúlyos boogie-woogie között - épp elég dallamos ahhoz, hogy könnyen befogadjuk, mégse nyálas. A saját stúdiójában pedig modern, élő hangzást tud keverni a cuccnak. Zenészek tekintetében se szokott kompromisszumot kötni, amikor ismeretlen arcokat toboroz, azok is mindig vérprofik. (Mondjuk ez Svédországban nem nagy etvasz.) A dalok pedig..., hát azok..., olyan lodinosak.
Szóval nagy durranás és újdonság most sincs, kellemes, ellazulós, technikás, de mégis ösztönös kemény rock viszont van. Tök mindegy, hogy éppen hogy hívják a bandát Björn körül, nagyjából ugyanazt kapod mindig. Márpedig vannak, akik szeretik az állandóságot és a megszokott minőséget. Vannak, akik meg nem. Te melyik vagy?
Nem tudom, hogy olvasóink hogy vannak ezzel, de én lassan kezdem unni magamat. A probléma lényege, hogy nyilván minden embernek megvannak a jellemző szófordulatai (mint pl. egy gitárosnak a begyakorolt futamai, ún. lick-jei), ráadásul a lemezajánló/kritika (jó esetben) egy rövid, lényegretörő és meglehetősen sablonos műfaj, ami nem biztosít túl nagy lehetőséget a sokoldalúságra, sem stiláris, sem tematikus értelemben. Jelen esetben is megkísértett a gondolat, hogy olyan nyilvánvaló kijelentéseket tegyek, hogyaszongya: a skandinávok jellemzően kiváló hangszeresek, verhetetlenek a melodikus hard rock műfajban, és utánozhatatlan dallamérzékkel áldotta meg őket a Teremtő.
A fönti kijelentések bármelyike és mindegyike tökéletesen igaz a svéd H.e.a.t-re, akik 2012-es "Address The Nation" albumukkal - miután az énekes posztra leigazolták Erik Grönwallt, a 2009-es Swedish Idol nyertesét - minden kétkedőt meggyőztek, és azonnal magasabb kategóriába léptek (nem csak a slágerlistákon). Garael kolléga éppen Grönwall teljesítményével kapcsolatban korábban már elmerengett azon, hogy Svédországban miért lehet Skid Row és Iron Maiden dalokkal tehetségkutatót nyerni, míg nálunk egy hasonló produkciót már az első körökben kiszórna a "független", "szakmai" zsűri. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a H.e.a.t negyedik lemezével, a "Tearing Down The Walls"-zal valóban falakat rombolt le, nem egyszerűen azért, mert ezúttal kicsit tökösebbre vették a figurát, hanem mert mostanra tényleg beérett a brigád - látszólag játszi könnyedséggel ontják magukból a hard rock slágereket.
Azt persze nem lehet mondani, hogy valami újat találtak ki, amit soha, senki előttük még nem csinált. Óriások vállán állva büszkén és szégyenérzet nélkül gyűjtenek inspirációt a glam korszaknak és a '80-as évek dallamos rocklegendáinak eszközkészletéből. A "We Will Never Die" pl. nagyon Whitesnake, talán egy kicsit kényelmetlenül is az, a címadóról meg rögvest a Mr. Big ugrik be, de a dalok többsége nem ilyen lenyomozható, a kislemezes "A Shot At Redemption" pl. annak idején tuti, hogy naponta többször is lement volna az akkor még elsősorban zenével és nem hiszékeny tizenévesek megrontásával foglalkozó MTV-n.
Nem cifrázom tovább, ez a lemez piszkos jól sikerült! Hajlamos vagyok a pszichedeliára, a melankóliára és még több hasonló viselkedéslélektani szempontból aggasztó jelenségre, de néha - sőt manapság egyre gyakrabban - jól esik ilyen "napsütötte", könnyedebb hangvételű muzsikát hallgatni. Kell a változatosság...
Miközben a Beyond The Bridge Európában turnézik a Serenity-vel (és április 21-én hazánkban föllép), egy másik, nagyon hasonló stílusban alkotó német projekt, a Martin Schnella sokhangszeres zenész és zeneszerző, valamint Kiri Geile szövegíró nevéhez köthető Flaming Row éppen új koronggal jelentkezik. A vállalás most sem kevésbé ambiciózus mint 2011-ben, amikor a derült égből villámcsapásként lesújtó "Elinoire" egészen a top 15-ös listám második helyéig kapaszkodott.
A progresszív rock/metál stílusban fogant új album koncepciója olyan, mintha egy jellegzetes Tom Cruise sci-fi forgatókönyvét olvasnánk, amúgy Világok harca, Feledés, vagy A holnap határa módra. Schnella ezúttal még nagyobbat markolt, mert – ha igaz – ez a lemez csupán első része egy ambiciózus trilógiának. Ahhoz képest, hogy Schnella (finoman szólva) nem túl ismert alakja a zenei életnek, újfent sikerült komoly zenészeket megnyernie magának. A rendkívül hosszú listában legyen elég megemlítenem pár jobban csengő nevet: Dave Meros, Ted Leonard és Jimmy Keegan (Spock's Beard), Kristoffer Gildenlöw, Leo Margarit és Johan Hallgren (Pain Of Salvation), Gary Wehrkamp és Brendt Allman (Shadow Gallery), Arjen Anthony Lucassen és Maggy Luyten (Ayreon), valamint Diego Tejeida (Haken). Aki kicsit is otthon van ebben a stílusban, az most tuti fölhúzött szemöldökkel, elismerően bólogat.
A helyzet az, hogy a korábban leigazolt nagynevű zenészeknél is nevesebb vendégsereg ellenére, a "Mirage"-t nem érzem olyan erősnek, mint elődjét - a stílusok örvénylő kavalkádja már nem is annyira elkápráztatja, mint inkább elbágyasztja, "dezorientálja" a hallgatót. Hangulatában és stílusában némileg csapongónak, összeszedetlennek tűnik a muzsika. Lehet, hogy a trilógia helyett egy, vagy max. két lemezre lehetett volna sűríteni az ötleteket, hogy ütősebb, fókuszáltabb legyen a végeredmény. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy Schnella istenáldotta tehetség, én pedig különösebb gondolkodás nélkül küldtem el a kiadó címére előrendelésemet. Egyszerűen tudtam, hogy ha gyengébb is lesz a debütnél, még mindig tartogat számomra kellemes meglepetéseket (pl. a hosszabb lélegzetvételű instrumentális részekben).
Hangulatfüggő és kitartó figyelmet igénylő, helyenkét talán túlságosan is musical-es anyag, de ha fele annyi tehetség és zeneiseég szorult volna belém, mint ebbe a kölyökképű német srácba, akkor most nem csak írogatnék a zenéről, nem tudálékosan, botcsinálta ítészként értekeznék róla, hanem százszor és ezerszer inkább művelném; tutujgatnám a hangszereimet, és az alkotás örömét kóstolgatnám naphosszat, mint manapság Túrisas kollégám...
Nem profilunk a hírverés, de a magyar származású Peter Degenfeld-Schonburg gitáros/dalszerzővel kialakult és azóta is ápolt jó kapcsolatunk miatt úgy érezzük, hogy kutya kötelességünk ezen a felületen meghirdetni: Beyond The Bridge koncert lesz Budapesten, április 21-én, a Dürer kertben! Régen ácsingóztunk erre az alkalomra, s már majdnem lemondtunk róla az együttes "magánéletében" bekövetkezett tragédia miatt (tragikus hirtelenséggel és nagyon fiatalon elhunyt barátjuk, zenésztársuk, producerük, Simon Oberender).
A Beyond The Bridge az eredeti férfi énekessel, Herbie Langhans-szal és a turnén kisegítő Magali "Maggie" Luytennel (Beautiful Sin, Ayreon, Epysode) lép föl hazánkban az osztrák Serenity-vel közösen szervezett "War of Ages over Europe" turné keretében. Sajnos a magyar szervezők nem merték bevállalni ezt a bulit önmagában, így egy meglehetősen félrevezető - és hozzáteszem: egy magamfajtának nem túl vonzó - "Metal Ladies Night Vol. 3." néven futó rendezvénybe integrálták az egyébként ígéretes programot.
Peter végre bebizonyíthatja, hogy beszél magyarul, és a 2011-ben nálam az éves toplista élén végzett "The Old Man And The Spirit" albumot bemutathatják élőben a magyar közönségnek (ízelítő itt). Nagyon szurkolok, hogy a nem túl ideális körülmények ellenére jól sikerüljön a buli!!!
Ha eddig türelmesen tűrted a borral, borászokkal kapcsolatos szösszeneteimet, utólag is megköszönve most megszabadítalak ezen tehertől. Az ilyen jellegű írásaimmal, ha érdekel, ezentúl az alábbi felületen találkozhatsz:
Fent is van már - a bemutatkozásokon túl (merthogy van egy szerkesztőtársam is) - két új írásom, egyik fehérborokkal kapcsolatos, a másik vörösekkel. Ha esetleg like-olod a facebook (Wine Shack Facebook) oldalunkat, akkor időnként kapsz majd értesítőt (amikor Zuckerberg is úgy akarja) az új írásainkról.
Egyúttal tágra nyitom a borblog kapuit Tartuffe kolléga előtt is - ha ismét kedve támad egy finom nedűről értekezni, természetesen ott is szívesen közzétesszük azt, hiszen ízlése nem csak zeneileg roppant kifinomult :)
Három éve már csak emlékeinkben él Gary Moore. De a nemzetközi rajongói klub magyar vezetőjének emberfeletti erőfeszítései nyomán elmondhatjuk, hogy az egész világon egyedül mi magyarok ünnepeljük meg évente a nagy gitáros születésnapját. Mert ünnep ez a javából, ahol Gary zenésztársai, barátai, tisztelői, követői, rajongói és a testvére egy nagy közös örömünnepen emlékeznek arra, hogy volt egy gitáros géniusz, aki a szívét is beleadta a zenéjébe, hogy a szívünket is megérintse.
Az A38 hajó túlszervezőinek hála a "felszabadulásunk ünnepére", április 4-ére (régi motorosokban még benne van a rutin, az újak meg jobb, ha már úgy tanulják meg, hogy ez volt Gary Moore születésnapja!) tervezett koncertet össze kellett vonni az előző napra hirdetett Henrik Freischlader bulival. Ami biztosan kínos perceket, órákat szerzett a főszervezőnek, Csillag Zolinak, de a zenészek rugalmasságának köszönhetően legalább egy monstre koncertet láthattunk "félpénzért". Azt mondják, kis hazánkban csökken az érdeklődés a rockzene iránt, nem érdemes már ide jönni. Ezt némileg cáfolja, hogy a nyári Iron Maidenre már most elfogytak a 15 ezres állójegyek, de még a 25 ezres (színpadhoz közeli) kiemelt állók is. Másrészről a tavalyi Freedom Call koncertre, mely számomra az év legemlékezetesebb bulija volt, szintén elkapkodták a 2000 forintos elővételi jegyeket, s aki nem iparkodott, annak már ki kellett pengetni három darab ezrest (!!!) a helyszínen. És ott sem csak lézengtünk a nézőtéren. Szóval én azt mondanám, ugyanaz a homokóra modell érvényesül itt is, mint az egész gazdaságban: a drága menő, az olcsó megy, a középárnak (mert a középrétegnek) meg befellegzett. Ezt a kis eszmefuttatást azért kellett közbeszúrnom, mert a 7 órára meghirdetett koncert előtt 10 perccel a hajóhoz érve eddig még sohasem látott kép fogadott: a hajórámpán kígyózó tömeg kétségessé tette, hogy bejutok-e a nyitányra. Elgondolkodtató, hogy az 5-6 ezres belépőjegyekkel egy Ken Hensleyre vagy egy Royal Huntra is csak 2-300 lézengőt tudtak becsábítani, addig a 2900 Ft-os jegyár hatására náluk sokkal kisebb nevek majdnem telt házat hoztak össze. Bizony, árérzékeny a magyar!
Hogy senki le ne maradjon, a kezdést negyed nyolcra tolták, ekkor hangzott fel a Run For Power intrója, s mindjárt az elején meglepetéssel nyitottak Vámos Zsolték: a "Blood Of Emeralds", az "After The War" album zárónótája volt a nyitótétel! Mekkora szám! És mekkorát énekelt benne Kiss Zoli, aki bokáját meghúzva, sántán (nem sátán) is vállalta a koncertet! De ez nem egy koncert elejére való! A közönség nagy része annyira elbóbiskolt rajta, hogy amikor Szentmihályi Gábor belekezdett az "Over The Hills..." dobképletébe és Vámos Zsolt tapsra buzdított, szinte senki se reagált rá, legfeljebb páran arra ébredtek, hogy "De jó kis Nightwish-feldolgozás!" :) Persze olyan isten nincs, amelyik hagyja, hogy egy ekkora nótát végigaludjon a közönség, úgyhogy a dal vége felé már, mint jó tengerésznótát, együtt énekelte a megtelt hajófenék a dalt. "És akkor robogjunk tovább!" - mondta a sánta. (Bocs, Zoli, nem tudtam kihagyni!) És valóban vitt tovább, magával ragadóan a szűkre szabott műsor. A kényszerösszevonás miatt egy órásra szűkített program legnagyobb meglepetése az volt, hogy kimaradt a "The Loner". Viszont volt egy csodálatos "Parisienne Walkways", egy zseniális "Still Got The Blues" (de jó, hogy Zoli nem a hangszálait húzta meg!), egy "Oh Pretty Woman" és a hard rock korszak legnagyobb slágerei. Persze kinek-kinek ízlése szerint. Ahogy Gary Moore utolsó turnéján is furcsállottam a két bluest a hard rock programban, most is azt mondom, hogy én inkább azokat hagytam volna ki, ha már ennyire beszorított az időkeret. És akkor beleférhetett volna egy "Run For Cover" (már csak a zenekar névadása miatt is), vagy egy "Friday On My Mind".
Rövid átszerelés (konkrétan: beült az új dobos Michel helyére és bedugták a gitárokat) Cliff Moore csapott a húrokba, és ekkor jött az első igazi bomba: Cozy Powell "Killer" című nótája a hetvenes évek végéről. Iszonyú jó, a gitárost alaposan megdolgoztató, kicsit jazz-rockos szerzemény, Gary Moore sem játszotta vagy 2 évtizede. Majd Somogyi Remig nyúzta meg gitárját a "Picture Of Dorian Blue" alatt, hogy aztán átadja a terepet a tavaly megismert Harrisen Larner-Mainnek, aki egy mesterhármassal (Need Your Love So Bad, Only Fool In Town, Johnny Boy) örvendeztette meg a még koncert közben is gyarapodó nagyérdeműt, hogy a blokk végén Cliff még egy bombát robbantson: Vámos Zsolt és Kiss Zoli segítségével előadta az 1981-es Greg Lake album nyitó dalát, a "Nuclear Attack"-et.
Henrik Freischlader koncertje előtt már valóban volt egy komolyabb rendezkedés, és miközben újabb nézők érkeztek, akik csupán Henrik játékára voltak kíváncsiak, fiatal barátommal a csajokat mustrálgattuk. "B.. meg!" - csodálkozott rá az egyikre. "Miért? Átengeded?" - kérdeztem, de csak poénból, hiszen kedvenc feleségem ott állt pár méterre mellettem. A német gitárost a két évvel ezelőtti emlékkoncerten ismertem meg, akkor teljes átéléssel játszotta Gary Moore blues korszakának nagy slágereit, azt mondtam, ennek a fiúnak a kezében újjászülettek a dalok. Ő azóta is hálás a magyar közönségnek, annyira, hogy legújabb lemezének, melynek a bemutató turnéjára érkezett, a "Night Train To Budapest" címet adta. Nos, megmondom őszintén, nekem nem tetszik a zenéje. Bizonyára bennem van a hiba, talán mélyebben kellene elmerülnöm a blues világába, de megrögzött hard rockerként csak néhány rockgitáros blues lemeze tudott megérinteni. Ezek között is első volt Gary Moore, de azóta druszájának, Gary Hoeynak is volt egy pál(vagy Gary)fordulása a blues irányába, illetve John Norum blues lemezénél is le tudtam ragadni. De nem lettem blues rajongó. Henrik magával ragadó játékát viszont úgy is tudtam élvezni, hogy közben a dalai nem hoztak tűzbe. De élőben fantasztikus a német fiú. És egy tizenkét perces blues extázisában ki emlékszik már az első két perc alaptémájára? Az egyetlen dal, ami megragadt (és nem csak a címe miatt), a talán Gary Moore "Still Got The Blues"-ának ellenpólusaként született "She Ain´t Got The Blues". Az alapműsora 11-kor ért véget, de jött még a ráadás, az előző lemezének (House In The Woods) címadójával és egy Hendrix feldolgozással (Voodoo Chile), majd észrevétlenül átúszott a program ismét emlékestbe, amikor a "The Messiah Will Come Again"-t vette elő az "After The War" albumról, ezt követően pedig Petruska András lépett új szereplőként színre, hogy elénekelje a Beatles klasszikusát, a "Come Together"-t, miközben lassan beszivárogtak a színpadra az est korábbi vendégei és a tavalyi évhez hasonlóan egy össznépi "The Blues Is Alright"-tal zárták éjfélkor az estét.
Kellemes öt órás szórakozás volt, a Run For Power hozta a megszokott színvonalat a megcsonkított műsoridőben is. Vámos Zsoltot mindig ostoroztam a színpadi mozgás hiánya miatt. Hízelgek egy kicsit magamnak, amikor azt gondolom, hogy olvasta az írásaimat és megfogadta a tanácsomat, mert most végre olyan felszabadultan játszott, ahogy mindig is vártam. Ez kérem showbiznisz! Itt cirkusz kell a népnek, a kenyeret meg majd a kulisszák mögött... Cliff Moore, aki tavaly kicsit alibi gitárosnak tűnt a koncerten, idén felkészülten érkezett és az est legnagyobb meglepetését okozta, Henrik pedig adott egy koncertet, amit magamtól sohasem néztem volna meg, de nagyon élveztem minden pillanatát.
Pokolba a képmutatással! – hirdeti a Brainstorm új klipje, és hát mi is lehetne erre legmegfelelőbb, mint a valóban hányingert kiváltó TV-prédikátorok-jósok-csodatevők intézményének fémbe fojtása, ami – emlékezz a Black Sabbath "TV Crimes" klasszikusára – már többször is megtörtént a heavy metal alternatív univerzumában. Ezzel aztán igazán örömet okoztak nekem, mert egyrészt én is rühellem ezeket a zsebüket az emberek hiszékenységéből megpakoló, álszent gazembereket, másrészt a zene, ami megszólalt, mézzel kenegette füleimet. Még szerencse, hogy nem ólommal, mert nem vagyok a szélhámosságot választó TV prédikátor!
Az új Brainstorm album felvezető dala nem bizonyult beetetésnek – mint szövegének tárgya –, a fiúk visszakanyarodtak ahhoz az erőteljes power metalhoz, aminek forrását egyszerre jelenti német-hon klasszikus öröksége, és az amerikai keményfém szikárabb világa, megtoldva azt egy csipetnyi szimfonikus támogatással és Andy B. Franck – mint wunderwaffe – többszólamú vokáljával. A hangnem a megelőző albumokhoz képest tehát szigorúbb lett, de a dallamok, melyek engem, ha nem is annyira kifacsart formában, de mindig a Nevermore-ra emlékeztettek, most sem engedik egysíkú riffsikálásba torkollni a szerzeményeket, és még ha a nyitószám az utóbbi évek Brainstorm terméséhez mérten gyémánt-keménységűre is sikeredett, a folytatásra jellemző adok-kapokból ütés helyett egyre csak slágerzápor kerekedik. Hallgasd csak meg a "Descendants Of The Fire" kíméletlen riffeléséből kibontakozó dallamot, egyből leesik, hogy a szigor álarca mögött egy galamblelkű despota rejtőzik, akinek egyetlen célja zenei uralma alá hajtani a melódia fanokat, ez pedig igazán reális cél az olyan tortúra-eszközökkel, mint a "Shadowseeker", ami a hagyományos germán metálból farag amerikai jellegű power himnuszt, vagy a "Feed Of Lies", amitől a Judas Priest is ihletet kaphatna a következő lemezéhez.
Én, tudjátok, sosem tagadtam, hogy a kissé direktebb, "puhább" Brainstormot is kedvelem, főleg az olyan power-epikában, amilyet a "Recall The Real" takar: ez a hat percen is túlnyúló szerzemény a csapat történelmének talán legfülbemászóbb, ám karakterében mégis tartást sugalló darabjának, a "The Final Stages Of Decay"-nek szellemi ikertestvére, de ebbe a sorba illeszkedik a kedveskedő "…And I Wonder", vagy az "Entering Solitude" is. A lemez legnagyobb erőssége, hogy nincsenek rajta tölteléknek tűnő percek, és még a számomra kissé jellegtelen – értsd: korábban már többször is felhasznált klisékből építkező –, keménykedő "Disappeared"-t is szívesen hallgatom: no, persze azokat a fiúkat, akik egy lemez záró szerzeményének is képesek egy tökön rúgásos, a valamikori Symphorce világát idéző, ökölrázós himnuszt rittyenteni, csak dicsérni lehet. Remélem, hogy a legközelebbi Brainstorm klipben nem engem fognak egy sötét szobába citálni, de ha nem gond, most kénytelen vagyok én is a jövőbe nézni: ez a lemez minden Brainstorm kedvelőnek tetszeni fog, és ezért a jóslatért még pénzt sem kérek, csak hangos egyetértést!
megszabadítalak ezen tehertől. Az ilyen jellegű írásaimmal, ha érdekel, ezentúl az alábbi felületen találkozhatsz:
