A "MindStream" megjelenéséig a "teknőstetemek" nekem leginkább a "kimondhatatlanul hülye nevű hazai zenekart" jelentették, de a szimpatikus lelkesedésük ellenére az ingerküszöbömet nem érték el. Azt a szakmai visszhangot viszont nem lehetett már figyelmen kívül hagyni, amikor a "MindStream" szinte mindenkit levert a lábáról, úgy hangzás, mint dalok tekintetében. Ilyenkor egy lelkiismeretes rockbloggernek önvizsgálatot kell tartania, előítéletek nélkül meghallgatni az anyagot és megfogalmazni a véleményét. Megtettem. Szerencsére időközben a nevük is rövidebb lett, de ami a legfontosabb: az egyik legjobb magyar metal album született meg 2010-ben a törökbálinti SuperSize Stúdióban. Most pedig itt a folytatás. Mielőtt megfogalmazom ítéletem (véleményem) az anyagról, az utolsó szó jogán Körmöczi Péter főteknős, Bölcsföldi Zoli énekes és Delcsik Balázs bőgős kapott szót. (Valójában pedig voltak olyan kedvesek és részletekbe menően válaszoltak kérdéseinkre.)

Gratulálok a DeMoralizer lemezhez!  Milyen a fogadtatása; érkeznek-e a (pozitív) visszajelzések?

Péter: Köszönjük szépen! Nagyon örülünk, hogy tetszik!!! Igazából vannak visszajelzések, de korántsem annyi, mint gondoltuk és vártuk. Kicsit visszafogottak a reakciók, mind a szakma, mind a rajongók részéről. Persze a közeli ismerősök, barátok dicsérték a lemezt, de szerettük volna, ha a "MindStream" után egy még szélesebb kör észrevesz minket a Hammeres melléklet révén. Ez valahogy elmaradt. Nem szaporodtak a like-ok a Facebook oldalunkon igazából, és a bulijainkon sincsenek 3x annyian! Ez van…, valahogy elvárta mindenki ezt a teljesítményt és nem okoztunk meglepetést? ... Végül is, ha így van, akkor az nem rossz, de lehetett volna egy két kritika kicsivel pozitívabb, vagy kaphattunk volna pár elismerő szót a szakmától… Jól esett volna. Kevés sajtó anyag foglalkozott a lemezzel, késve születtek a kritikák is, nem ugrott a média a lemezre valahogy…, de persze lehet manapság ez minden zenekarral így van. Nem tudom.

Mindenesetre a novemberi megjelenést követően, mostanában íródtak egész jó kritikák és készültek/készülnek interjúk is szép számmal, ami jó eredmény és örülünk neki nagyon. Kicsivel hosszabb az átfutási idő… Talán sok a zene, vagy jobban megemésztették az emberek, ami persze nem baj. Sokan még csak most fedezik fel maguknak a "DeMoralizer"-t és a zenekart is! Az biztos, a "MindStream" után sikerült egy egész jó folytatást létrehozni negyedik Cada lemeznek!:-)

Tudom, hogy a kérdésfelvetés már önmagában is ostoba, mert csak egyetlen válasz létezik zenekari részről, de mégis teszek egy próbát; sikerült-e dalszerzést tekintve felülmúlni az előző lemezt? Előzetesen szerintem ti magatok is bőven megelégedtetek volna azzal is, ha sikerül egy legalább olyan jó anyagot tető alá hozni….

Zoli: Nyilván az összes együttes a legújabb lemezét mindig a lehető legjobbnak titulálja... :) De mi mindenképpen önreklámozás nélkül és őszintén úgy érezzük, hogy sikerült a "MindStream" lemezt minden tekintetben felülmúlni. Szerintünk mind a zenei struktúrák, az énektémák és a szövegek is valamilyen formában összetettebbek és jobbak lettek a "DeMoralizer" lemezen. A dalok, dalszerkezetek megírása is egy árnyalatnyival különbözött attól a metódustól, ahogy a "MindStream" dalai készültek. Első körben nem vártunk magunktól semmit, nehogy ez olyan belső feszültséget okozzon, ami majd a végleges lemez rovására megy. Titkon persze reméltük, hogy legalább olyan jó lesz az új anyag, mint a korábbi, de ezzel együtt picit talán féltünk is, hogy mi lesz, ha nem.:) Éppen ezért igyekeztünk ezeket a hasonlítgató gondolatokat távol tartani magunktól és a legteljesebb mértékben az új dolgokra koncentrálni. Szerencsére az eredmény a mi várakozásainkat és elképzeléseinket is felülmúlta! ;-)

A kérdés nem véletlen. Hallgatóként is azt lehetett érezni, amit nagyon Ti sem tagadtatok az interjúkban, hogy a "MindStream" egy kivételes, ihletett pillanat volt. Az olyan dalokkal, mint a címadó, a "These Eyes", vagy a "Twenty –Twelve" akár underground világhírig (ha létezik ilyen…) is lehetett volna repülni egy szerencsésebb zenei környezetben..

Péter: Talán ez így túlzás, de tényleg akadnak jó pillanatok a "MindStream"-en…, és ami a lényeg: talán a "Demoralizer"-en még több a kiugró pillanat. Még több igazi dal született erre a lemezre, még jobb refrénekkel, fogós dallamokkal, emlékezetes riffekkel. Letisztultabb minden, egyenesebbek a dalszerkezetek, befogadhatóbb az egész, de ügyeltünk azért arra, hogy ez ne menjen a keménység rovására! Nem egy slágeres, pop lemezt akartunk, hanem egy ba…ott kemény anyagot, dallamokkal és dúdolható refrénekkel. Varga Zoli (SuperSize) produceri irányítása mellett mindent megtettünk, hogy a kitűzött céljainkat megvalósítsuk, és legalább elérjük a "MindStream" által felállított mércét!:-)… Talán ez volt a legnehezebb azt hiszem. Örülünk, hogy sikerült és hogy a "MindStream" rajongók egybehangzóan voksoltak a "DeMoralizer" mellett is!:-)

Bár a stílus és a zenei vonalvezetés mára elég egyértelmű és karakteressé vált Bölcsföldi Zoli érkezésével, ha mégis különbséget kell, és lehet, tenni az előző lemez és a DeMoralizer között, azt hogyan fogalmaznád meg?

Balázs: Amikor Zoli beszállt a zenekarba magunk sem tudtuk milyen irányt fog venni a stílus. Teljesen más karakter, mint amilyen Ádi (Gabó Ádám, ex-ének), ezt nyilván tudtuk  mi is. Nem nagyon görcsöltünk rá a dologra. Azt mondtuk, itt ez a srác, basszunk a koncepcióra, mi hozunk egy riffet, és nézzük meg mi lesz belőle! Nagyjából így született meg a "Mindstream" lemez. Már az elején éreztük, hogy teljesen más anyag lesz, mint amikkel előtte előálltunk, de nem volt bennünk bizonytalanság, mert éreztük azt a plusz lendületet, amit az új tagok hoztak és előrébb viszi az anyagot. A "Demoralizer" nagyjából ugyanígy született.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mi nagyon keveset tudunk együtt próbálni a köztünk lévő földrajzi távolság miatt, így felesleges is volt azon parázni, hogy milyen lesz, mert riffekben sosem szenvedtünk hiányt, amikor összejövünk mindig olyan ötletek születtek, amikre mindenki gondolkodás nélkül rábólintottunk. Gondolom, azzal sem okozok nagy meglepetést, ha leírom, hogy ez egy egyszerű zsigerből jövő zene, egyszerű, de odavágós riffek; és Zoli személyében meg egy olyan énekesre leltünk aki konkrétan ha 3 percig egy hangot játszunk, akkor is ír rá egy olyan refrént ami rögtön bele ragad az ember fejébe. Na ennek az ösztönből jövő vonalnak a letisztultabb folytatása a "Demoralizer".

Végignézve az új lemezhez csomagolt DVD-t, néhány kiszólásból úgy tűnik, nagyon is tudatában vagytok annak, hogy a befektetett 200%-ból csak annyi térül meg, amennyi idehaza reálisan elvárható. Némi underground siker és ehhez kapcsolódó szakmai elismerés. Talán jól hangzik, de a gyakorlatban ez sokszor megalázó klubozást, kevés koncertlátogatót, ezzel szemben irreális mennyiségű befektett energiát és nem kevés pénzt is jelent. Ha nem sikerül a nyugati nyitás, meddig lehet ezt a harcot vívni idehaza a visszavonhatatlan belefáradás és kiábrándulás nélkül?

Péter: Az nem tudom, hogy meddig lehet, csak azt, hogy mióta: '93-óta vívom a harcom, de nem olyan vérre menő ütközet ez már. Régebben még több elkötelezettséggel, fiatalkori naivitással felvértezve jobban hittem az álmaimnak. Most már két lábbal állok a földön és talán ezért sokkal kevesebb csalódás ér már. Sikerült letenni valamit az asztalra, talán ott van a helyünk a magyar underground szép nagy tablóján, olyan általam nagyra becsült és értékelt zenekarok között, mint a Birbed Wire, Bedlam, Just, Undertaking, AMD, vagy a mostani csapatok közül a Neck Sprain, Blind Myself,  WMD stb. Példa értékű a munkásságunk, és ha nem is vezet már felfelé út, azért érnek még nagyon pozitív élmények és sikerek is…, még ha ezek sokszor apróságokban mérhetőek csak. Ez egy életforma nálam, viszont azt észre kell venni, hogy megöregedtem és már kevesebbszer csinálok magamból majmot, mégis azért néha jó érzés még felállni egy színpadra és örülni együtt mindenkivel ennek, mégha a színpad előtt néha kevés ember is lézeng. Helyre kerültek bennem a dolgok, nincs bennem keserűség. Boldog vagyok, hogy anno belefogtam ebbe és rengeteg élménnyel gazdagodtam. Vannak még célok, céljaim, és ez nem hagyja kihűlni a tüzet!

Az akusztikus megközelítés teljesen meglepő húzás a Cadaveres stílus ismeretében, de határozottan működőképes a dolog. Megnyithat ez új ajtókat, vagy néha egyszerűen jólesik a sok "dzsi-dzsi" után?

Zoli:  Óriási köszönet érte, ha úgy gondoljátok, hogy valóban működőképes a dolog! :) Mindezt azért is mondom, mert valóban nem ez a mi közegünk, és egy-egy ilyen akusztik próba és koncert fejben több koncentrációt jelent számunkra, mint egy "hangos" buli :)

Az elmúlt néhány évben az együttes nagyon sokat koncertezett kb. minden hétvégén, és úgy éreztük, ezzel a húzással a közönségnek és magunknak is tudunk adni valami új, más élményt, ami jelentősen eltér attól, amit minden hétvégén tapasztalunk és amit megszokhattak tőlünk a koncertre járók. Hogy ez megnyithat e új ajtókat? Pontosan erre nem tudjuk a választ, de úgy érezzük, igen.

Azért az látható, hogy az akusztik bulikat más, kisebb helyekre is be lehet tenni, mert nem igényel akkora technikát. Ebből adódóan játszhattunk olyan klubokban is, ahova normál körülmények között nem jutnánk el. Talán ez jelentheti azt, hogy más lehetőségekhez is jutunk az akusztik által. Ezek mellett persze marhára élvezzük is! A legutóbbi akusztik bulin például ülve pogózás és bírkózás is volt a színpad előtt... :D

Önző dolog egy kicsit, de mi itt a blognál meglehetősen gitárszóló pártiak vagyunk. Nekem pl. egyenesen hab a tortán a "Mindstream" nóta végére odapörkölt Vörös Attila szóló. Most az ilyen pillanatok elmaradtak. Elvenne ez a helyenként szólisztikusabb megközelítés a zenétekből valamit, vagy nincs ennek számotokra különösebb jelentősége?

Péter: Nem szerettük volna újra lelőni azokat a "poénokat". Volt tervben vendég-szólós most is, de ez sajnos nem jött össze az idő és a távolságok miatt. Kálmi megoldotta azt, amit szerettünk volna, de most az énekekre nagyobb hangsúlyt fektettünk. Az most jobban előtérben volt, nem akartunk annyira most a gitárszólókra fókuszálni. Amúgy sem vagyunk annyira nagy virga pártik. Az egyszerűség irányába fordultunk tudatosan, nincsenek gitárszólók nagyon, és a perka is lemaradt sok helyről. Ez most kicsit más lett, persze ez nem azt jelenti, hogy legközelebb minden máshogy alakul majd!

Teljesen tudatos az is, ahogy építitek fel a zenekart, megkeresitek azokat a fórumokat ahová érdemes eljuttatni a lemezt. Ez külföldről nézve minimum, Magyarországon azonban ezt csak kevés zenekar érzi fontosnak. Te hogyan látod, megtesznek-e mindent a zenészkollégák a sikerért, ismertségért vagy inkább az van, amit a sajtó oldaláról mi érzékelünk: elvárások és túlzott érzékenység, ha ezen dolgok miatt esetleg tükröt tartunk a színtérnek?

Balázs: Fogalmam sincs, hogy a többi zenekar, hogy jár el promózás ügyben. Mi, ahova tudjuk, elküldjük a lemezt, a lehető legtöbb helyen próbáljuk reklámozni a zenekart, legyen az koncert, rádió, nyomtatott újság vagy netes portál. Mi csak a saját utunkat járjuk és sosem érdekeltek mások max. akkor, ha közösen mentünk el meginni egy sört… :-)

www.cadaveres.hu
www.facebook.com/cadaveresband

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast/HMP

Honlap:
www.edguy.net

Megértem én Tobiast, hogy az Avantasia első négy részének többnyire metál uralta világából szeretett volna kitekinteni, és az Edguyt a "Mandrake" óta egyfajta kísérleti terepként, a nyolcvanas évekbeli arénarockhoz fűződő látens – dehogy látens, teljesen nyilvánvaló – vonzalmának kifejezési formájaként használni. De megértem a rajongókat is, akik szerint ez így nem jó. Mert Tobias bármennyire is nagyszerű dalszerző, meggyőződésem, hogy dallamvilága vagy a nagy ívű Keeper-féle epika – amibe belefér az átlag fémen túlnyúló Queenes vokál-aréna feeling –, vagy a "kő metal" témák mesteri tálalására predesztinálódik: nem véletlen, hogy énekstílusában először Kiskét, majd Dickinsont próbálta követni, és a legsikeresebb Edguy lemez a veretes heavy metalban utazó "Mandrake" volt. Hülyéskedni persze lehet, de mértékkel, amit Tobias az utóbbi albumokon már igencsak elvétett, ráadásul hiába a lazaságra való törekvés, ha a hard rock tételek egyszerűen nem ütik meg azt a mércét, amiért szeretni lehetne őket.

Ennek eredményeként születtek aztán azok a hibrid Edguy albumok, melyeket igazán egyik stílus rajongóbázisa sem tudott elfogadni: az előbbiek értetlenül álltak a felböfögött poénok előtt, az utóbbiak meg röhögtek – no, nem a poénokon, hanem Sammet erőlködésén, hogy ő legyen az első német glam-metal sztár. Még viccnek is rossz, nemde?

Az új albumot megelőző nyilatkozatok hallatán aztán óvatos voltam, mert ki tudja, nem egy újabb hülye tréfa-e a gyökerekhez való visszatérés, annak nézve a fanok old-school részét, mint ahogy tette azt legutóbb a Sonata Arctica, üvöltő metal farkas helyett musical pincsikutyával ajándékozva meg a pofára esett rockereket. Nos, meg kell nyugtatnom az olvasókat, hír igaz, ennyi fémben fogant szerzeménnyel már régen találkozhattunk egy Edguy albumon – ugyanakkor el is kell szomorítanom a vidulni készülőket, egyrészt ugyanis bármennyire a hagyománytisztelet szellemében íródtak a dalok, azért még mindig nem beszélhetünk a korai lemezek színvonalának eléréséről, másrészt a felbukkanó és a Tobi-univerzumból kiirthatatlan hard rock dalok a szokásosnál is gyengébbek.

Pedig a kezdés tényleg biztató: a "Sabre & Torch" a legszebb "Mandrake" időket idézi, megteremtve a "Nailed To The Wheel" Judas ihlette power-ikertesóját, és a folytatás is kedvemre való, annak ellenére, hogy ez már a kísérletezés terepe. A "Space & Police" űr-rock témája van annyira magával ragadó, hogy bele tudjam helyezni egy újabb Avantasia környezetbe, ugyanakkor a valószínűleg tényleg egy Avantasia etapból kimaradhatott "Defenders Of The Crown" metálos jellege ellenére sem képes a már ezerszer elpufogtatott kliséken túllépni. A lezárás előtti maradék két fémesebb darab vegyes képet mutat, a "The Realms Of Baba Yaga" tipikus, korai Edguy darab, nem véletlenül a lemez kiemelkedő pillanatai közt a helye, a "Shadow Eaters" viszont hossza ellenére sem tudja elűzni a középszer bűzét.

Szerencsére a záró "The Eternal Wayfarer" összességében a pozitívumok irányába billenti a mérleg nyelvét, csodálkoztam is volna, ha Tobias tévedni tud a monumentális metál monolit összekalapálásában. A szintén Avantasia hangulatú, málházós szerzemény első felét a billentyű fülbemászó dallama és a Zeppelin "Kashmir"-jának ezerszer feldolgozott riffje viszi el, amit aztán a begyorsuló, többszólamú vokállal dúsított, pazar téma emel a szerzőtől elvárt színvonal szintjére.

A hard rock oldal pedig, mint említettem, a szokásosnál is erőtlenebb lett: a "Love Tyger" már a lemezelőzetes klipben sem győzött meg, de még mindig jobbnak bizonyult, mint a nyál-pop "Alone In Myself", és bármennyire is tisztelem Falcot, a hozzá fűződő világslágernek nem metál környezetben a helye.

Az ismertetőt zárva elégedett is lehetnék, mert a zenei anyag az utóbbi évek legjobb Edguy lemezét eredményezte, és minden bizonnyal többször is elővenném, ha nem Tobias énekelne (egyedül), mert dalszerzői képessége ugyan nem kopott meg az új évezred beköszöntével, hangszálai annál inkább – hol vannak már azok az évek, mikor Kiskével duettet énekelve nem tűnt fel a különbség? Az eltűnt időt azonban még Proustnak sem sikerült megállítani, úgyhogy Sammetnek is bocsássuk ezt meg, örülve annak, hogy a borító szereplőjének fejére ezúttal tényleg fémsisak került, és nem bohóc sapka.

Garael

Kiadó:
Mondo Tunes

Honlap:
www.nanowar.it

A metál és a humor nem állnak antagonisztikus viszonyban egymással, de a megvalósítás eddigi bizonyítékai inkább idézik a film gyermekkorának burleszkjeiben tapasztalt tortadobálás "művészi attitűdjét", mint mondjuk Woody Allen kesernyés társadalomkritikai bonbonjait. Legutóbb ugye Tartuffe kolléga méltatlankodott a Steel Panther minden (rossz)képzeletet felülmúló ízléstelenségén (vagy ízléstelenseggén?), és a "Gloryhole" c. videoklipjüket megtekintve azt hiszem, még azoknak a fanoknak is arcára fagyhat (vagy fröccsenhet?) a vigyor, akik szerint a férfiúi testnedvek elsődleges funkciója – az ismertekkel ellentétben – a poén-nemzés. Oké, a csapat inkább csak szövegében próbál egy túlfűtött 13 éves humorszintjére hatni – bár az említett klip a nagy világvallásokba is belerúgó infantilizmusa még az ateista filozófiai rendszerek számára is szalonképtelen lenne –, de próbáljunk meg legalább öt lemezt felidézni, ahol olyan zenei fricskákkal találkozhattunk, aminek  élvezetéhez a szív mellett nem kell az agynak is acéllá válnia.

Félreértés ne essék, nem kérem én számon, hogy Karinthy mintájára amolyan "Így írtok ti" zenei megfelelőjét hallhassam a vicceskedni támadt kedvű bandáktól, de bevallom, ha olyan paródia csapattal találkozom, mint a Nanowar Of Steel, egyből elönt a nemzeti büszkeség, mert az Irígy Hónaljmirigy jobb – és régen elmúlt – napjaiban volt annyira ötletes, hogy egyből láthassuk, ebben az összehasonlításban az olasz csapat csak annyira versenyképes, mint a rossz tanuló Steinmannal szemben. Ettől függetlenül, a taljánok egy-két poénján sikerült elmosolyodnom, még akkor is, ha a parodizált eredeti színtér már rég önmaga paródiájává vált, és nem tudom eldönteni, melyiken tudok nagyobbat "röhögni", ha a kill, die, sword szavakat 100-szor, vagy 1000-szer hallom… Igen, ne várjon itt senki szofisztikált humort, mert az igaz, hogy az öt éves fiam elkacagta magát, mikor a szokásos klisé motorberregtetés helyett egy tricikli hangja szólal meg a beszédes című "Tricycles of Steel"-ben, de ez olyan magas labda, amit a kezdő poénjátékos is rettenetes biztonsággal csap le. Az olaszok tehát biztosra mennek, bár ilyen alapanyaggal nem is lehet nagyon mellélőni: a Manowar, Rhapsody tengely mentén felsorakozó poénos számok ugyanakkor számomra a humortól megfosztva működnek igazán, mert – és jöjjön itt a lemez akaratlan, de legjobb vicce – az előadók a zenei tudást tekintve önmagukban is megközelítik a parodizáltakat, és az előadott dalok kliséktől hemzsegő mivoltuk ellenére is képesek a "harcos-metal" minden erényét felvillantani.

Aki tehát betéve tudja a megidézettek diszkográfiáját, az nem fog fennakadni, ha komplett riffeket vél újraidézni a poénteremtés eltúlzásos jellegével, és ökörködő, dúdolós, lalázós, szájtrombitás betétekkel. Tudom, hogy ez így szarul hangzik – lehet, hogy amúgy is –, de a valós ítélethez az egész hóbelevancot hallani kell: aki vevő az ilyesfajta humorizálásra, az biztos remekül szórakozhat rajta – be kell vallanom, hogy két momentum nálam is beütött. Az egyik a Rhapsody reneszánszos pillanatait idéző, akusztikus "To Kill The Dragon You Need A Sword", ahol egy ok-okozati logikai láncolatba sikerül belegyömöszölni az összes fantasy-metal szövegi klisét, a másik a lemez négy utolsó dala, ami tulajdonképpen ugyanazon szerzemény különböző nyelveken és stílusban előadott verziója. Hogy honnan jött az ötlet? Aki nem tudja, az hagyja el azonnal a termet! Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a "Power Of The Power 2"-ben a fiúk Vivaldi "Négy Évszak"-ából varázsolnak egy mesteri húzással szovjet himnuszt, ami már zenei értelemben is tisztelgéses vigyázzállást követel meg. (Emellett igazolja H. Sanyi azon állítását, miszerint egy általa Adamsnek átadott ötvenes évekbeli pártbrosúra volt a Manowar ideológiai alapja – erre hát az olaszok is rájöttek!)

Aki tehát nem volt megelégedve minden harcos metálok legharcosabbikainak utóbbi lemezeivel, az most némiképp vigasztalódhat, már ha a közel gagyiban is képes felfedezni a szépséget, vagy egyszerűen szeret újra gyermekként sárkányok ellen harcolni.

Garael

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Létezik egy vulgáris, de kifejező mondás: még a szar is ízetlen. Mint a legtöbb ilyen "népi" bölcsességnek, ennek sem ismerem az eredetét. Talán jobb is, mert a fekália ízlelgetésének puszta gondolatára öklendezni kezdek. Az emberi kíváncsiságnak nincs határa, igaz? Na, mindegy, ezt egyébként akkor szokták mondani, ha valaki még az élő fába is beleköt, mindenkivel kötözködik, semmi sem elég jó neki. Hát mostanában éppen ilyen hangulatban vagyok. Talán kezdek kiégni... Nem is lenne olyan meglepő, ha arra gondolok, hogy szinte emészthetetlen mennyiségben hallgatom a muzsikákat.

Nem ízléstelenkedni akartam, hanem pusztán fölvezetni, magyarázni azt a tényt, hogy az idén egy-két kivétellel (Brian Maillard, Vanden Plas) minden várva-várt megjelenés csalódást okozott. Nem kiábrándító, valódi csalódásokról van szó, inkább a magas elvárásoknak megfelelni nem minden tekintetben képes zenei élmények okozta keserűségről, lelki ürességről: az eufória hiányáról. Nem tudom ennél érthetőbben elmagyarázni. Még csak április közepe van, de már egy rakat lemeznél éreztem ezt a "leforrázottságot" (pl. Adrenaline Mob, Transatlantic, Flaming Row, Astra). És most itt van a Teramaze!

2012-ben a korábban számomra ismeretlen ausztrálok "Anhedonia" című lemeze annyira magával ragadott, hogy egészen az éves toplistáig repültünk vele. Volt benne valami szilaj erő, valami frissesség, és ugyan a thrash nem éppen a kedvenc műfajom, a belőle folyton kikacsingató progresszivitás, valamint a lehengerlő hangszeres teljesítmény rögvest kétvállra fektetett. Dean Wells gitáros csapata ezúttal már nem csak kokettál a progresszív műfajjal, hanem egy virtigli, "fajtiszta" progresszív metál lemezt készített el majd' 80 perces időtartammal, összefüggő zenei és lírikus koncepcióval. Ezek bizony klasszikus progresszív toposzok.

Alig merem leírni, de miközben aki nálam a műfaj hűségesebb "aficionado"-jának (hív rajongójának) tartja magát, már eleve gyanús, azt kell mondjam, hogy az új irányvonallal olyan vonások tűntek el a Teramaze zenéjéből, amelyek szerintem - paradox módon - szegényebbé tették őket. A zsiger, a fifikás, de lendületes riffelés és bizony a közérthetőbb dallamok hiányoznak, miközben az új stílus jegyei nem domborodnak ki eléggé. A stúdióban dolgozott ugyan velük egy "bérelt" billentyűs (Dave Holley a Circadian Pulse-ból), de szerepe kimerül abban, hogy ambiens akkordokkal, szürke eminenciásként kíséri az együttest. Jóllehet Dean Wells fergeteges szólókra képes, a közel nyolcvan perc alatt kevésszer engedi el magát igazán (Bodies Of Betrayal, Dust Of Martyrs). Végül, de nem utolsósorban, rettenetesen hiányzik a tragikusan fiatalon, szívelégtelenségben elhunyt dobos, Julian Percy teljesítménye. A helyére érkező Dean Kennedy persze nagyon ügyes, kiváló ütős, de Percy igazi lángoló géniusz volt, abból a megszállott, maximalista fajtából, aki képes volt minden nap véget nem érő gyakorlással gyötörni, fejleszteni magát (érdemes ezt a klipet megnézni róla). Az a nézetem is igazolódott, miszerint egy zseniális dobos nem egyszerűen technikás, de saját stílusa van és - ami nem kevésbé fontos! - a cájgja is piszkos jól, rá jellemzően szól.

S hogy miért "ízetlen a szar", miért gondolom magam kekec, kötekedő, kiégett kritikusnak? Azért, mert az "Esoteric Symbolism" minden sirámom ellenére valójában állati jó lemez, még az is lehet, hogy az év progresszív albuma, kegyetlen sok munka van benne, a Teramaze legösszeszedettebb, legrétegzettebb, legérettebb munkája, EVER. Igazi mestermű, progresszív gyöngyszem, amelynek behatóbb megismerésére mindenképpen érdemes rászánni az időt és energiát. Érdekes módon az album második fele tetszik jobban, pedig más bandáknál épp a végére szokott elfogyni puskapor. Akkor most mi is a bajom? Talán semmi. Ezért mondom: mostanában még a szar is ízetlen.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
facebook.com/AnubisGate‎

Nálunk eléggé ritka jelenség, hogy egy zenekar pályáját kihagyások nélkül 2007 óta figyelemmel kísérjük és recenziókkal dokumentáljuk. Mégis ez a helyzet a dán Anubis Gate-tel, akiknek még egy tavalyi EP-jéről is született kritikánk. Aki ismer (vagy esetleg azzal fakírkodik, hogy követi írásaimat), tudja, hogy elszánt rajongója vagyok a progresszív metálnak (főleg ha skandináv!), de az Anubis Gate nálam valahogy soha nem tudta magát a középmezőnyből kivakarni. Először egyértelműen a túlságosan szintetikus hangzás zavart, most azonban, hogy ilyen tekintetben sikerült végre előrelépniük, kénytelen vagyok beismerni, hogy a dallamviláguk is zavar kicsit.

Mindezt jó előre tisztázva mégis azt kell mondjam - fölülemelkedve saját ízlésbeli korlátaimon -, hogy ezek a dánok teljesen egyéni színfoltját képezik a manapság már nem túl innovatív műfajnak. Ráadásul még akkor is föl tudtak állni, és megrázva magukat, újult erővel bevetni magukat, amikor elvesztették Jacob Hansen személyében a frontemberüket, dalszerzőjüket és hangmérnöküket. Ezt követte még két eredeti tag kilépése, akik helyére Michael Bodin (Third Eye) gitáros és Morten Gade Sørensen (Pyramaze, Wuthering Heights) dobos érkezett. Meg kell adni, igazi harcosok ezek a vikingek...

Hiába a cím, a "Horizons" nem nyitott a banda életében új látóhatárokat, hiszen a zenei megközelítés lényegében ugyanaz, mint eddig. Mindössze annyi változásról számolhatok be, hogy a hangzás most végre természetesebb, sőt talán egy kicsit még dölyfösebb is. Lehet, hogy rádióslágereket nem tudnak (vagy inkább nem akarnak) írni, de a hangulatteremtéshez nagyon értenek. A lemez jólesően egyenletes színvonalú, és nekem úgy tűnik, hogy az "Andromeda Unchained" (2007) óta alighanem a legjobb korongjuk - erre ugyan nem tenném rá a nyakamat, de az egészen biztos, hogy a legérettebb munkájuk. Régen jött be annyira Anubis Gate nóta, mint itt pl. a 14 perces, szövevényes "A Dream Within A Dream". Most se lettem igazán rajongó, de - amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges - az objektivitás mércéjéhez igazodva mondom: meg kell őket süvegeljem, megérdemlik.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.originalasia.com

Ázsiában a helyzet fokozódik. Megismétlődött a csernobili katasztrófa Japánban, merényletet követtek el Afganisztánban, már három éve tart a szíriai polgárháború, megint felütötte fejét a madárinfluenza Kínában, és Steve Howe újra elhagyta az Asia zenekart. A történelem pedig, mint tudjuk, időnként ismétli önmagát.

Geoff Downes a "Video Killed The Radio Star" óta nagy utat tett meg, még a Yes billentyűse is volt, de ez nem volt számára elég populáris, így létrehozta saját hibridjét, az Asiat, mely egyszerre akart progresszív és populáris lenni. A '80-as évek elején ez be is jött neki, de a ráaggatott "szupergroup" jelző is sokat segített abban, hogy a progresszív (és általában a) rock kedvelői között népszerű legyen. Hiszen olyan bandák zenészeit tudhatta maga mögött, mint a King Crimson, UK, Uriah Heep (John Wetton), Emerson, Lake & Palmer (Carl Palmer) és a Yes (Steve Howe). S persze egy "Drama"-ian rövid vendégszereplés után már saját magáról is elmondhatta, hogy ex-Yes zenész. Amikor 1984-ben az öreg Yoda mesternek elege lett a slágerek alá akkordozásból és két lemez után távozott, egy szinte ismeretlen gitárost találtak a pótlására: Mandy Meyer a Krokus turnégitárosa volt Tommy Kiefer távozása után, majd Amerikában levált a csapatról és Jimi Jamisonnal közösen bemutatták kobrájukat (First Strike) a közönségnek. (Rossz, aki rosszra gondol! Hű, de rossz vagyok!) Ennyi elég volt a szerződtetéséhez. Ám a harmadik lemez nagy bukta volt. Elkezdődött a tömegoszlatás. A nézőtéren és a színpadon egyaránt. Bár leginkább a színpadon. Meyer ment, Gorham jött, Palmer ment, Sturgis jött, Gorham ment, Lukather jött, Sturgis ment, Palmer visszajött, Lukather ment, Thrall jött. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Howe távozása előtt még Wettont is kirúgták, és Lake helyettesítette rövid ideig, kész szappanopera az egész. Mindenki mindenkivel. Az egésznek csak Wetton végleges távozása vetett véget, mert ezután Downes John Payne-nel új alapokra helyezte Asiát.

Aztán 2006-ban a billentyűs gondolt egy merészet, kirúgta teljes zenekarát (nem is értem, miért, hiszen a "Silent Nation" bitang jó album volt) és összetrombitálta "Original Asia" néven a kezdeti nagy felállást. Persze újabb "Heat Of The Moment" nem született, de 3 lemezen át jól húzott a szekér, a "Phoenix", az "Omega", de még az "XXX" is szerethető volt, aztán a fénykard helyett gitárral hadakozó jedi lovag ismét besokallt. És megint egy ismeretlen gitárossal pótolták: Sam Coulson addig csupán a Youtube-on prezentálta saját gitárszólóit, melyekre felfigyelt még Paul Gilbert is, és pár közös fellépés elég volt ahhoz, hogy lecsapjanak rá az Asia-iak.

Térjünk azonban rá az aktuális lemezre. Legutóbb azt írtam, hogy Kovács Katival szólva "Most kéne abbahagyni!" De nem tették és ez egy szomorúan harmatos korongot eredményezett, melyet fellőttek ugyan a kritikusok és a rajongók elé, ám a gravitáció törvényeinek megfelelően le fog zuhanni, mert nem találja el senki (hogy mire való). Downes rátelepedett az albumra, billentyűszőnyegek borítják, mint egy kifutót, nem hagyva teret semmi másnak, csupán az énekdallamnak, mely éppen elfér a szűk ösvényen, a gitár és a dob pedig már épp csak ott van, abszolút semleges szerepet betöltve. Mint egy ismeretlen "szürke veréb" kísérő a híres sztár mellett az Oscar díjátadón. Hát csoda, ha Carl Palmer is szólóban jön hozzánk koncertezni? Ott legalább hagyják kibontakozni! Még ha a 40 éve változatlan dobszólóját mutatja is be újra és újra.

A "Valkyrie" egy remek nyitány a rádióbarát slágerek koronázatlan királyától, el is adja a lemezt X ezer példányban. Még akkor is, ha mindig tudom előre, hogy mi lesz a következő akkord, a következő hajlítás. És a fiatal gitáros is ígéretes szólót kanyarít a dal közepén, csak valahogy azt érzem, hogy minden sor végén beletekerne még egyet, de rászólnak, hogy fogja vissza magát, ez nem egy Malmsteen lemez. A címadó dal első tételeként (Lento) megkapjuk a kötelező progresszivitást egy amolyan kétperces Tangerine Dream-es intró képében (jobban tetszett, amikor a "Time And Time Again"-ben egy valódi progresszív rock nótát rejtettek el a slágerek közt), aztán visszatérünk a könnyen megjegyezhető dallamokhoz, a többszólamú, koncerten csak samplerről alátett vokálokhoz és az előre kiszámítható végkifejletekhez. A "Heaven Help Me Now"-ban ugyanígy 3 különböző tételben kapunk egy félperces, templomi orgonával kísért kórust (Wings Of Angels), egy egyperces progresszív intrót (Prelude), melyben megint szinte alig van szerepe a gitárnak és a dobnak, és egy popslágert (Heaven Help Me Now), de a három között nincs semmi kapocs, mintha csak a keverésnél dobálták volna össze a három különböző ötletet egy nótává. A "Nyctophobiá"-ról, mely eredetileg a sötétségtől való félelmet jelenti, nekem inkább a "nyikto"-fóbia jutott eszembe: félek attól, hogy már senki nincs ebben a zenekarban, aki miatt érdemes lenne megvenni ezt az albumot. Hiszen még a dob is gépről megy a "Russian Dolls"-ban. Biztosan Palmer cigarettaszünete alatt rittyentették össze! Pont annyi is benne a progresszivitás, meg a slágeresség is, mint egy 10 perc alatt összehozott dalban. Kicsit pattogósabb ritmust alá, és mehetünk vissza a The Buggleshez! A John Wetton szólólemezek lapossága és lélektelensége köszön vissza, vagy maximum a Wetton-Downes, a Janus-arcú kétszemélyes popduó. Legcikibb, hogy már kifogyóban vannak az ötletekből és a "The Closer I Get To You"-ban simán lenyúlják Phil Collins "Another Day In Paradise"-ának részleteit, sőt a "Joe DiMaggio's Glove" is mintha a "Cats In The Cradle" című Ugly Kid Joe sláger reinkarnációja lenne. A legtöbb élet még a Bon Jovi "Wanted Dead Or Alive"-jának hangulatát visszahozó "Till We Meet Again"-ben van.

A főnixként feltámadt "Original Asia"-t a gravitáció a sárba fogja húzni. Ennél az Asia featuring John Payne ezerszer érdekesebb. Igazi zenekar, igazán foglalkoztatott zenészekkel (Jeff Kollman, Erik Norlander, Jay Schellen és a Paudits Bélára "hajazó" tökkopasz Moni Scaria). Csak jönne már az az új album!

CsiGabiGa

Ezzel a cikkel hivatalosan is elbúcsúzom a Dionysosrising csapatától. Szeretném megköszönni 2 és fél éves figyelmeteket és a 4 másik szerkesztőnek azt, hogy befogadtak, támogattak, amikor szükségem volt rá!

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
facebook.com/emanuele.casali

Midőn az "adatföldolgozás" szintjén készültem e recenzió megírásához, rájöttem, hogy az Astra második CD-jéről (From Within) annak idején meglehetősen lakonikusan (szűkszavúan) nyilatkoztam, bár a végén azért hozzátettem: "muszáj lesz komolyan számolni velük". Hogy mennyire igazam volt, jól mutatja, hogy a 2009-es toplistám élére végül ők kerültek, sőt még a testvér- vagy anyazenekart, a DGM-et is megelőzték. A két banda (melyekben a zseniális billentyűs, Emanuele Casali a közös nevező) nagyon hasonló stílust képvisel (az olasz progresszív metál legjaváról van szó!), de az Astrát valahogy dallamosabbnak, változatosabbnak, kevésbé "túlzsúfoltnak" éreztem.

Casaliék nem siették el a folytatást, egy örökkévalóságnak tűnő öt hosszú éven át váratták a rajongókat. Időközben a manapság egyre karcsúsodó Lion Musictől egy új kiadóhoz, a Scarlet Recordshoz szerződtek, számomra érthetetlen okok miatt megváltak énekesüktől, Titta Tanitól, és a vokálokért a basszusgitáros, Emanuele testvére, Andrea Casali (No Gravity) lett a felelős. Ez az én olvasatomban igencsak vitatható döntés volt, és ez nem csupán előítélet, hiszen a Lion Music japán jótékonysági projektjén (Embrace The Sun, 2011), a "Voice From Within" című nótában már hallhattuk Andrea Casali énekét, ami ugyan teljesen vállalható, de erőben, karakterben bizony lemarad az eredetileg dobos Titta Tani teljesítménye mögött. Ehhez járultak még az előzetes nyilatkozatok, miszerint a "Broken Balance" kevésbé progresszív, direktebb anyag lesz, ami épeszű embereknél általában előnynek számít, bennem azonban nagy riadalmat keltett. Ezek után érthető, hogy ez az album az év egyik legtürelmetlenebbül várt megjelenése számomra, és a várakozás nem kevés szorongással volt teljes.

Ami az új énekest illeti, a félelmeim, ha nem is alaptalanok, de mindenképpen túlzóak voltak. Andrea Casali hangja vékonyabb elődjénél, de remekül helytáll, és az ilyen típusú orgánumok egyébként sem ismeretlenek a műfajban, lásd: Geddy Lee, James LaBrie, stb. Az éles, némileg barátságtalanul túldigitalizált hangzással általában véve még barátkoznom kell, főleg ami a dobokat illeti, de szerintem ez is csak néhány nap (és persze ízlés) kérdése. Az előzetes nyilatkozatok nem bizonyultak félrevezetőnek, a dalok hangvétele - az "Understand" című borulástól eltekintve - valóban "egyszerűbb" (ez persze a fajtajelleg figyelembevételével erősen relatív), de szerencsére nem kell lemondanunk Emanuele Casali és Silvio D'onorio De Meo élményszámba menő hangszeres szóló-párbajairől. Na, én pl. elsősorban ezért szeretem az Astrát! De nagyon.

A "kritikus fül" úgy érzékeli, hogy a "Broken Balance"-szel valójában nem borult föl az egyensúly, még akkor sem, ha az előző lemezt erősebbnek, dallamaiban könnyebben befogadhatónak találom. Mindazonáltal el sem tudom képzelni, minek kellene ahhoz történni, hogy ez az album ne legyen ott az év legjobbjai között!

Tartuffe

Kiadó:
ear MUSIC

Honlap:
www.gammaray.org

1998-ban a "Power Plant" egy erőmű energiájával röpítette a csúcsra a Gamma Rayt, amihez az "igaz fém"-hiányos éveken kívül valóban karriert megkoronázó dalok kellettek. Sajnos a világválság aztán jó 10 évvel megelőzve magát a csapatnál is beütött, és a további albumok gamma sugárzása fokozatosan csökkenő fényű máglyát volt képes lobbantani, még azoknál is, akik fém-szíve mindig 1000 fokos lázban ég.

Persze nem hiszem, hogy a Kai Hansen vezette alap euro-power együttes tagjai, miután elérték a hivatkozási státuszt, nagyon bánkódtak volna, hogy a valamikori, de öregedő világbajnok bokszolókhoz hasonlóan ők is a feltörekvő reménységek önbizalom növelő pofonzsákjaivá léptek elő – főleg úgy, hogy egy-egy nagy ütéssel még most is képesek seggre zöttyenteni a viháncoló fiatalokat. Az új album ugyanis igazi mázsás pofonként téríti észhez azokat a kritikusokat, akik szerint Hansenéknek már nyugdíjban lenne a helyük: az "Empire Of The Undead" részben otthagyva a játékosabb, söremelgetős német euro-power terepét, ezúttal a korai évek Judas-epigonos korszakához tér vissza, olyan masírozós riffeket kanyarintva a jellegzetes Hansen dallamok alá, amitől még maga a példakép papcsapat is kénytelen elismerni a poroszos militarizmus iránymutató jellegét.

A csapat epikus, témakifejtős oldalát szeretőknek azért nem kell gamma-sugárzásba vetni magukat, hiszen a "mutassuk meg, hol terem a német bátorság" attitűddel jellemezhető albumnyitó rögtön egy kilenc perces etap, ráadásul minden olyan jellemzővel felvértezve, ami többször is a trónra emelte a zenekart. A málházós, sötét hömpölygéssel ránk telepedő Avalon mintha a Maiden "komor albumára", a The X-faktorra íródott volna, csak a refrén lett jellegzetesen hanseni, amit a kötelező tempóváltással remekül tör meg az élvezetes gitárszóló.

A folytatás aztán a nehézbombák idejét hozza, és ha a "Hellbent", valamint a "Pale Rider" hallatán nem kezded el a dalok szerzői között a Painkiller korabeli Judas Priestet keresni, kifelé a teremből. Szerencsére a dallamok képesek annyit formázni a dalok karakterén, hogy ne kiáltsunk plágiumot, hiába, az énekes refréngyártása olyan jellegzetes "hansenicum", amit nem kell kulturálisan levédeni, mert bárki felismeri a világon, de utánozni csak kevesen tudják – persze ilyen minőségben.

A korai, Helloweenes éveket a "Master Of Confusion" idézi meg, ami egy "echte deutsche-metal schlager", önlopott kezdőriffel, de ha már az ihlet pillanatairól beszélünk, muszáj megemlíteni a lemez lírainak szánt szerzeményét, a "Time For Deliverence"-t, ami tulajdonképpen a "We Are The Champion" németesített verziója, és ha Brian May meghallaná, biztos jogdíjért perelne. Azt hiszem, a lemez legkínosabb és talán felesleges momentuma ez, még szerencse, hogy a "Seven" és az "I Will Return" a plagizálni szót nem ismerő, M1-en szolgáló riporter tényeken átsikló képességével köszörülik ki a csorbát.

A lemez tehát a hivatkozás nélküli dallamokon kívül majdnem hibátlan, nekem csak a feleslegesen keménykedő és ötlettelenül sikáló "Demonseed" nem tetszik, no meg Hansen rettentően megkopott hangja, amin azonban sikeresen túlléphet az ember, ha a dallamokra és az élvezetes gitármunkára figyel.

Az új dobossal jelentkező gammások ezúttal csak azoknak okozhattak csalódást, akik újdonságot vártak tőlük, akik viszont az utóbbi és a korai évek jobban sikerült pillanatainak eszenciáját, azok azt sem bánhatják, ha agyatlan (fületlen) zombiknak nézik őket – hiszen ez most az élőhalottak birodalma.

Garael

Kiadó:
Pias

Honlap:
www.gotthard.com

A svájci bicska legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy többcélú. Van benne kés, csavarhúzó, olló, konzervnyitó, meg amit csak a gyártók el tudnak képzelni. Újabban már pendrive is! Az én rockzenei svájci bicskám pengéje a Krokus. Egy "Metál randevú"-n ismerkedtünk meg, és örökre a rabjává lettem. Később a zenekar alapítója, Chris von Rohr felfedezett egy fiatal csapatot, a Gotthardot, akik hamar a svájci bicskám második pengéjévé nőtték ki magukat. Sőt, az a furcsaság is megesett, hogy a másodpenge túlnőtte az eredetit. A Nuclear Blast kiadó alatt kivirágzott addig sem elhanyagolható tehetségük, és a "Lipservice", "Domino Effect", "Need To Believe" mesterhármassal belőtték magukat a legjobbak közé. Aztán itt van ez a China nevű banda, akik szerint Kína fővárosa Winterthur. Itt kezdte a muzsikálást egy Marc Lynn nevű basszusgitáros (Rémlik? Gotthard!), és amikor éppen megcsömörlött pár évre a Krokustól, megfordult benne a legnagyobb Bon Scott imitátor, Marc Storace is. Ez az én zsebkésem titkos fegyvere. Van aztán egy Styx album címét (Crystal Ball) elcsórt funkció is, de ennek nem látom a jövőjét, mióta énekesük, Mark Sweeney a FarkasfalKKát (Wolfpakk) erősÍti. És ott van természetesen a Shakra is, mely egyik fő csakráját veszítette el Mark Fox (itt mindenki Mark vagy Marc?) távozásával. És persze vannak a svájci bicskán olyan funkciók is, amit nem használ mindenki. Én például kihagyom a Celtic Frost által kínált előnyöket.

A legnagyobb csapás az volt, amikor eltört e különleges multifunkcionális eszközöm egyik pengéje. Bizony, Steve Lee "Végső állomás" filmekbe illő halála nagy törést jelentett a svájci rockzene éppen legfényesebben ragyogó csillagának, s ebből azóta sem sikerült magukhoz térniük. Penge banda még mindig, de úgy vélem, már életlen. Amikor Nic Maeder személyében új énekest találtak, beleestek abba az (egyébként teljességgel érthető) hibába, hogy a "hang" pótlását keresték, s nem azt, akivel tökéletes összhangban tudnak dolgozni. Ugyanígy járt a Judas Priest és az Iron Maiden is annak idején, Ripper Owens és Blaze Bayley is kiválóan prezentálták nagy elődeik műsorát, csak éppen egy nyamvadt új slágert nem voltak képesek a zenekarral összehozni két lemezen át. Aztán persze jött a nagy visszarendeződés, ám a Gotthard esetében ez a folyamat irreverzibilis. Nem lehet visszacsinálni. Pedig itt lenne az ideje, mert itt az új Gotthard második lemeze, és ugyanúgy nem vagyok tőle elájulva, mint az elsőtől. Ugyanazok a klisék, ugyanazok a manírok, csak valahogy nem működnek. Mintha Leo Leoni nevéhez illő cirkuszias zenei ripacskodását Steve Lee karizmatikus egyénisége tartotta volna kordában! Most elszabadult az oroszlán és az új porondmester nem képes visszaterelni a ketrecrácsok közé. Már az előző album "Yippie Aye Yay" című dalának "Matchstick Men"-es kezdésétől is kiakadtam, az új lemez aktuális gitársikálós slágerének vezérmotívuma meg... Tudod mit? Jobb, ha nem tudod. Legalább nem fáj! (hehe)

Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast sem lát már bennük fantáziát és egy független német kiadó, a Pias vette át a csapatot. A lemez tulajdonképpen a nyitó szerepjáték (Let Me In Katie) és a záró bő tízperces nyáladzás (Thank You) közé szorított 12 dalból áll. A címadó dal húzós kezdése még valamelyest felkeltette az érdeklődésemet, de a refrént nagy politikusunk magasztos szavaival élve "elqrták". Aztán az említett Dupla Kávé koppintás is lelohasztott, mint vízzel töltött kotongumit a biztosítótű. A "C'est La Vie" izgalmasan kezdődik, egy Steve Lee-t megidéző ballada lehetne, de amikor belép a tangóharmónikának álcázott "szimpatizátor", akkor elszakad a cérna. Az énekesnek már esélye sincs helyrehozni a helyrehozhatatlant. És még mindig ez a legjobb ballada a lemezen, a másik kettőben a Megasztár duettek világa köszön rám (esküszöm, nem fogadom a köszönését!), amikor Melody Tibbits selymesen lágy hangját is beépítik a kötelező giccsek közé. A "Jump The Gun" alaptémája is egészen jó, de aztán valahogy mégsem hozza az elvárt eredményt. Az "I Won't Look Down"-ban egyszerre koppintják a Zeppelint (Kashmir) és a Queensryche-ot (Empire), miközben Nic megpróbál Coverdale stílusban énekelni. Talán a legjobban sikerült a "What You Get" című Freddy Scherer-szerzemény, erre szerintem még Lee is büszke lenne. Végre nem egy tucatszám. Pedig a tizenkettedik helyet foglalja el a lemezen. Korábban is megvillant már a kecskeszakállas gitáros, gondoljunk a "Dream On"-ra vagy a "Said & Done"-ra a "Lipservice" albumról. Kár, hogy elég terméketlen zeneszerző, ha néha eszébe is jut valami, az vagy ballada (C'Est La Vie), vagy Leoni elrontja (Jump The Gun).

Látványgitározás, innen-onnan összehordott sablonok és többnyire unalmas, ötlettelen megvalósítás. Mintha csak a pornósztár névvel megáldott XL Rudiról beszélnék, nem? Ja, ha ugyanaz a Charlie Bauerfeind a producere az albumnak, aki a német gitárost is az unalmas egysíkúságba segítette, akkor miért is csodálkoznék? Én azt mondom, két album után itt az ideje a visszarendeződésnek. Ezzel az énekessel nem fognak nyulat lőni! És ha már Steve Lee nem jöhet vissza, legalább megfogadhatnák akkori tanácsomat, és átcsábíthatnák a Fair Warningból a Leo Leonihoz hasonlóan giccses nevű Tommy Heartot, akkor talán újra egyenesbe kerülnének. Addig is rockzenei svájci bicskámat időszakosan egyfunkciósan használom, mert a Krokus öregfiúk csapata nem hagyott cserben, és a fiatalok kidőlésével párhuzamosan visszaszerezték nálam a "legnagyobb penge" címet.

CsiGabiGa

Kiadó:
BLP Music

Honlap:
www.baltimoore.net

Egyszer, néhány sör után azt találtam mondani Björn Lodinnak, hogy ha bezárnám egy szobába azzal, hogy addig nem jöhet ki, amíg meg nem ír egy fasza hard rock lemezt, maximum 48 órát töltene fogságban. És ezt teljesen komolyan gondoltam. A faszi olyan szinten profi, hogy nem esik különösebben nehezére összedobni egy új korongot – meg is jelentet minden évben valamely formációjával (Balls, Baltimoore, HARD) egyet, a szokásos korrekt színvonalon.

Persze, ha ez a válasz arra a kérdésre hangzik el, hogy "Hogy tetszik az új HARD CD?", akkor hordoz(hat) magában némi pejoratív felhangot. (Arra hangzott el.) Hiszen a karakteres stílus, és az erőltetett munkatempó könnyen tornyosulhat középszerbe, önismétlésbe, a bevált panelek újrahasznosításába. Hip-hip Barba trükk! Keverem, kavarom, itt a lemez, hol a lemez? De esküszöm, inkább dicséretnek szántam, akkor is, ha tényleg van valami abban a vélekedésben, hogy igazán nagy dobása emberünknek mostanában azért már nem volt.

Az öreg ráják így továbbra is párás szemmel emlékeznek vissza a Baltimoore Nikolo Kotzevvel fémjelzett korszakára. Pedig Lodin most sem csinál rosszabb zenét, mint akkor, csak akkortájt még volt respektje a rockmuzsikának. Ugyanaz a szűk réteg, amely most is ezt hallgatja, pedig kifejezetten hálás volt a '90-es években azoknak a bandáknak, akik ellenszélben pisálva is állták a …, sarat. Apropó HARD – én sajnálom, hogy Lodin végül hazacuccolt, mert mindenképpen egy érdekes színfolt volt hazánk sekélyes zenei életének egén, hogy egy kvázi – még ha letűnt is - világsztár itt hupákolt egy darabig.

Na de térjünk rá a lényegre. A "Back For More" (micsoda meglepetés) hozza a szokásos ízeket. Könnyű szeretni az öreg zenéjét, mert - valahol félúton a tradicionális, billentyű-orientált hard rock, és az AC/DC-féle gitárhangsúlyos boogie-woogie között - épp elég dallamos ahhoz, hogy könnyen befogadjuk, mégse nyálas. A saját stúdiójában pedig modern, élő hangzást tud keverni a cuccnak. Zenészek tekintetében se szokott kompromisszumot kötni, amikor ismeretlen arcokat toboroz, azok is mindig vérprofik. (Mondjuk ez Svédországban nem nagy etvasz.) A dalok pedig..., hát azok..., olyan lodinosak.

Szóval nagy durranás és újdonság most sincs, kellemes, ellazulós, technikás, de mégis ösztönös kemény rock viszont van. Tök mindegy, hogy éppen hogy hívják a bandát Björn körül, nagyjából ugyanazt kapod mindig. Márpedig vannak, akik szeretik az állandóságot és a megszokott minőséget. Vannak, akik meg nem. Te melyik vagy?

Kotta