Boston, Chicago, Kansas, Foreigner. Városok a nyugati partról. - gondoltam gyerekkoromban, midőn Komjáthy György műsoraiban rendre a west-coast stílus képviselőiként emlegette e neves zenekarokat. Manapság inkább AOR-nak mondanám a Boston vagy a Foreigner zenéjét, míg a Kansas és a Chicago - bár nekik is voltak AOR-bitális lemezeik - inkább a progresszív rock kategóriába tartoznak. Ráadásul földrajzi ismereteimet előkaparva azt kell mondjam, se Chicago, se Boston, de még Kansas City sincs kifejezetten a nyugati parton. Hogy a Foreignerről ne is beszéljünk, ők se a nyugati, se a keleti parton nincsenek, sokkal inkább külföldön. :)
Nos, a Bostont is Komjáthy György által ismertem meg, az első Boston lemezem mindjárt a harmadik volt. Nálam ma is az etalon az "Amanda", a "Cool The Engines" vagy a "Can'tcha Say (You Believe In Me)". És persze a Hang a zenéhez Brad Delp. Akinek 2007-es halála után el is könyveltem magamban, hogy ennyi! Több Boston lemez nem lesz. Bár volt már korábban is Delp-telen lemez (Walk On), nem is volt rossz, mégis úgy éreztem, itt most lezárult egy korszak.
Persze Tom Scholzot nem kell félteni. Ő egy nagyon lassan kibontakozó zeneszerző (hosszú az újratöltési ideje, ahogy apámnak is szoktam mondani, hiszen a két öcsém és köztem 14, illetve 26 év van), aki általában 8 évet kotlik egy-egy lemezen. 1978, 1986, 1994, 2002 után 2010-ben kellett volna az aktuális Boston-kodásnak bekövetkeznie, de Delp halála Scholzot is összezavarta, és csak most, 11 évvel az utolsó alkotás után jött ki az újabb lemez. Kárpótlásul a plusz 3 évért viszont kapunk 3 poszthumusz Delp nótát. A "Sail Away" egy korai gyöngyszeme a 2003 óta készülő alkotásnak, míg a "Didn't Mean To Fall In Love" és a "Someone" a 2002-es "Corporate America" dalai, az eredeti énekkel és újra felvett zenével. Szép tisztelgés Brad Delp előtt!
És hogy milyen a lemez? Ízig-vérig Boston! A jellegzetes gitárhang, a kidolgozott vokálok, a Scholz-féle riffekbe ágyazott lágy dallamok, mintha megállt volna az idő. Vagy visszaforgatták volna majd' 30 évvel. A nyitó "Heaven On Earth"-öt hallgatva újra elkapott az a hév, ami annak idején a "Third Stage" slágereit az agyamba égette. És a többi nóta is ezen a biztos és megszokott vízen evez, az egyetlen képtelen hullám a feszített víztükrön az a bizonyos egyetlen új Brad Delp-nóta, mely a monoton ritmusszekciójával és Kimberley Dahme Enigma-szerű prózájával kicsit indusztriálisabb körítést kapott. Üdítő változatosság a lemez többi részéhez képest.
Aki megújulást, modern megoldásokat, XXI. századi zenét várt Tom Scholztól, az csalódni fog. De aki úgy ül le meghallgatni, mint egy AC/DC lemezt, hogy ugyanazokat a riffeket újra és újra élvezni tudja a sokadik lemezen is, az maradéktalanul elégedett lehet, hiszen új korok jöhetnek, énekesek halhatnak, de a Boston most is ott áll Amerika keleti partján, hogy nyomja ugyanazt a nyugati parti rockzenét, amit a "More Than A Feeling" 1976-os megjelenése óta a west coast muzsika alapjaként vertek a fejünkbe.
A mulatós, csujjogatós folkmetál antitéziseként felfogható Virrasztók szenzációs koncepcióválasztása (bár a szenzációs jelző ebben az értelemben "hajdúpéteresen" bazári) töretlenül avat hungarikumot, immár harmadik alkalommal, ráadásul úgy, hogy a gyász konkrét fogalmát az eredeti megközelítésen túllépve, akár az exodus hazavesztéses párhuzamba állításával bővíti a sírra innen.
A lemez művészi tartalmát ennek ellenére nem a téma különös jellege adja – az csak inkább keret a kibontakozáshoz –, hanem az a hangulatalkotás, ami minden eddigieknél színpadiasabbá, értéktartalommal bíróvá teszi a magyar folklór kiveszőben lévő szokását. Ahogy a csapat kiemeli a mindennapokból a gyász, vagy halál aktusát, ahogy összekapcsolja azt a félelemmel, deprivációval, szerelemmel, vagy hősi kitartással, remekül használva a zenei kötetlenség eszköztárát: nos, ez az, amivel több a Virrasztók zenéje az átlag folkmetálnál. (Nem véletlen persze a sikeres színpadszerű adaptáció – különösen a Halott Menyasszony c. Tim Burton filmet kiválóan megidéző "Halálos keringő", vagy a Poe-i magasságokba emelkedő (illetve a témát tekintve mélységbe süllyedő), hangulatilag és szövegileg telitalálatosan borzongató "Élve eltemetve" esetében –, a csapat egyik tagját, Szebeni Jánost sokan a pécsi színpadokról ismerhetik.).
A szétágazó tematika – van itt hősi, Aranyt idéző ballada, törökkori-urbánus legenda, népi hőstevő, horror archetípusos hideglelés, történelmi sorshelyzet – mégis sikeresen utal vissza az eredeti koncepcióba, vagyis a virrasztás fájdalom-feldolgozásos pszichológiai hátterébe, melyben az elvesztésből eredő gyász mellett nincs igazán helye a megváltás vigasztaló tudatának. A Virrasztók dalaiban nincs reménykeltő feloldozás, nincs mozifilmes hepiend, és csak annyi éjsötét romantika festi árnyalttá az összképet, amennyi a népi képzeletből emelkedhet ki. (Rózsa Sándor szabadságharcos tevékenységét a hadtörténészek igencsak másként ítélik meg a tények ismeretében, mint a hősteremtést olyannyira szerető folklór, hírös betyárunk "hazaszeretetből" adódó tevékenysége ugyanis még az ütközetekben elfásult reguláris katonákban is undort keltett. Hiába, a partizánromantika már akkoriban is működött…)
A zene a témák sokszínűségének megfelelően lett árnyaltabb, az indusztriális és folk alapokon túl a Nick Cave-es borúlátás mellett akár csatába hívó hősi metállal is találkozhat a hallgató, ami már csak azért is dicséretes, mert ezúttal túljuthatunk a kill, destroy, hail, warcry négyszavas egyszerűsítő tematikáján, az olyan apró, de annál hatásosabb eszközöket nem is említve, mint a "Félhold árnyékában" felbukkanó adekvát törökös dallamalap.
Nem egy könnyű album a "Halál Színei" – jóllehet az autentikus népi dallamok sikeresen oldják az indusztriális metál dehumanizáló töménységét –, de megéri a figyelmet: olyan színkavalkádot fedezhetünk fel benne, ami a maga morbid jellegénél fogva ad plasztikus hátteret a lélekharang kondulásának.
Az idén már írtunk a neo-progresszív rockot játszó német Subsignalről, méghozzá harmadik – s talán eddigi legjobb – lemezük, a "Paraíso" kapcsán. Akkor megemlítettem, hogy tavaly megjelent egy koncert DVD-jük, amelynek zenei anyagát egy bónusz CD-n hozzácsapták a "Paraíso" limitált kiadásához. Szerencsére a DVD is beszerezhető tavaly november vége óta, és elérkezettnek (sőt talán egy kicsit megkésettnek is) látom az időt arra, hogy beszámoljunk róla. Ezt a pillanatot tuti lélegzetvisszafojtva várta rajtam kívül még vagy két ember Magyarországon.
A 120 perces koncert az első két lemez anyagára épül, de van rajta egy "special features" menüpont is, ami sajnos túl sok különleges meglepetést nem tartogat: néhány interjút (németül, angol fölirat nélkül!), videókat, képeket, ilyesmit. A fölvételek 6 kamerával készültek Mannheimben, egy "7er Club" nevű helyen. A kameramunka nem rossz, de a színpadkép elég egyszerű, és a nem túl nagyszámú német közönség – híven önmagához – meglehetősen kimérten tapsikol. Persze ez nem is az a muzsika, amire úgy be lehet indulni, hogy szétdőljenek a falak. Inkább amolyan "ülök egy gyertyalánggal megvilágított asztalnál és szorgalmasan szürcsölgetem az italomat"-típusú estét varázsolt a Subsignal. Erre csak ráerősít az akusztikus blokk (The Size Of Light On Earth, Eyes Wide Open).
A DVD-n már nem Roel Van Helden (ex-Sun Caged, Powerwolf), hanem Danilo Batdorf (Dreamscape) dobol. A főszereplő egyértelműen a teljesen egyedi hangú Arno Menses, aki élőben is stúdióminőségben énekel. Csak azt furcsállom, hogy egy németországi koncerten miért angolul kommunikál a közönséggel (bár holland, azért jól tud németül), miközben a DVD menüpontjai csak németül szerepelnek és az interjúkat még angolul föliratozni is restek voltak. Egyébként a Subsignallal lényegében úgy vagyok, mint a Metallicával, alapból kedvelem, de ha lennének benne értékelhető gitárszólók, még sokkal jobban szeretném. Markus Steffen sajnos legtöbbször csak cincog, szólói esetlegesek és szúnyog-vibrátói is olyan szobagitáros-jellegűek – de legalább ismeri a tonalitás fogalmát, nem úgy, mint… Ez most inkább nem fejezem be.
Az tuti, hogy a horrorfilmekhez illő címmel ellátott DVD (Valaminek lennie kell odakint…) nem okoz olyan gyönge szívre ártalmas izgalmakat, mint mondjuk a "Fűrész (Saw)". Aki nem szereti ezt az agyas, art rockba hajló réveteg műfajt, az könnyen elszunnyadhat a képernyő előtt. Én azonban úgy vagyok vele, hogy az embernek nem mindig ahhoz van kedve, hogy az öklét rázva a kanapén ugráljon egy léggitárral a "kezében".
Ez a fránya Mad Max név! Akármennyit erőlködünk is, mégis mindenkinek csak Mel Gibson és az ő poszt-apokaliptikus road-movie sorozata jut eszébe róla. - gondolta Vossi. Pedig az a sorozat csak kétrészes volt. Na jó, három, de a harmadik tulajdonképpen nem is Mad Max filmnek indult, hanem egy légikatasztrófát túlélt gyerekcsapat története lett volna, ám annyira unalmas volt már a forgatókönyv is, hogy a producerek a Mad Max névvel vittek bele némi kis feszültséget. Túl sokat persze nem tudtak javítani rajta, az elejét élveztem, az utolsó 10 percet is, ahol visszatért az országúti üldözéses feeling, de a közepén simán bealudtam! Hiába szerepelt benne Angry Anderson! Ő is jobban tette volna, ha felvesz inkább egy új Rose Tattoo lemezt a forgatás ideje alatt. Szóval két és fél film és kultusszá vált.
Mi meg 10 lemezzel a hátunk mögött is csak úgy vagyogatunk, mint Axel Rudi Pell, aki német nyelvterületen kívül nem is mer már koncertezni, mert tuti üres nézőterek fogadnák. Pedig már a '80-as évek óta gyártjuk az albumokat, eleinte az NWOBHM (New Wave Of British Heavy Metal) egyik képviselőjeként. Aztán valaki szólt, hogy mi németek vagyunk! Nos, ez egy kissé kedvünket szegte, el is kezdtem más bandákat szervezni, beletanultam a producerkedésbe, de aztán az új évezredben Isten sugallatára újjáalakítottam a bandát és mi lettünk az európai Stryper! Fennállásunk legsikeresebb turnéját adtuk 2006-ban a Deep Purple, illetve Alice Cooper előzenekaraként. Aztán megint semmi. Legutóbb még a "Night Of Passion" folytatását is megcsináltuk "Another Night Of Passion" címmel, de nem született meg a nagy áttörés. Ha rákeresel a Gugliban, most is a film körül forog minden, mi meg éppen csak befértünk az első oldal aljára. Mi lehet a titka Mad Maxnek? Lehet, hogy nem is Mel Gibson, hanem az Interceptor, az Elfogó Autó? Nosza, változtassunk a történelmen! Mutassuk meg, hogy van egy Mad Max a zenében is! Az új album címe legyen "Interceptor" és legyen a zene olyan mozgalmas, amit szívesen hallgatnál egy országúton száguldó autóban is! Nos, a grafikusunk vagy régen látta a Mad Max filmeket, vagy nem merte bevállalni a teljes azonosulást a filmmel, mert a borítón nem az 1973-as Ford Falcon Coupe XB GT száguld ezerrel az elsivatagosodott országúton, hanem a harmadik rész végén szereplő, vonatkerekekre szerelt teherautó nyüszít egy karambolt követően összetörve. Mondtam is magamnak, mikor megláttam: Vossi, ezzel nem leszel szuperhős! Talán legközelebb Adje Vandenberget kellene felkérnünk, aki a saját zenekarának a borítóit maga festette, és a "Heading For A Storm" borítóján a sztráda fölött egy méterrel elúszó cápák képe sokkal inkább felidézi azt a hangulatot, amit ki akartam fejezni.
Nos, innentől átveszem a szót. Úgy érzem, talán a zenével mégis sikerült előrébb lépniük. Legalábbis eleinte úgy tűnt. A "Save Me" igen jó nyitány, ahol a melankolikusan búgó nyitó dallamokat hirtelen megtöri egy kemény riff, mint ahogy az autó kereke veri fel az út porát. A slágernek kikiáltott "Godzilla" is tovább viszi a lendületet, bár talán jobban illene a "hevisebb" Wolfpakk lemezekre. Aztán a Vossitól megszokott módon jön pár nyilvánvaló "nyúlás", a "Sons Of Anarchy"-ban a Creamtől, a "Rokker Your Life"-ban a Def Leppardtól, de ez még nem vette el a kedvem. Annál inkább a "Five Minute Warning"-ot követő unalmasságok halmaza. Azon túl, hogy zeneileg sem nyújtanak nagy élményt, még a szövegi klisék halmazát is hallgatnom kell a "Bring On The Night"-ban, a "Streets Of Tokyo"-ban vagy a "Show No Mercy"-ben. Ez utóbbi még hasonlít egy korábbi Wolfpakk nótára, úgyhogy megint a fincsibb zenék közül való, egyetlen hibája, hogy már '87-ben megírták, de a "Revolution" úgy rossz, ahogy van. A lemez végén elsütnek még egy Sweet-feldolgozást. Ez a nemes hagyományápoló gesztus, mely lassan már a Mad Max albumok védjegyévé vált, igen kedves a szívemnek.
Autóban remekül hallgatható a lemez, többnyire hozza a lendületet, amire nyomhatjuk a pedált 50-nel a külvárosi forgalomban. Összességében mégis azt kell mondjam, illik a lemezhez a Mad Max 3-ra utaló borító. Ahogy a filmnél, itt is élveztem az elejét meg a végét, de a közepén bealudtam.
Annak idején (tavaly) nem bántam kesztyűs kézzel a Flying Colors bemutatkozó lemezével (szerénytelen megítélésem szerint ez volt az egyik legjobb recenzióm). Hiába bontott zászlót ez az igazi szupersztárokból álló szupercsapat, nem lett valami szuper az eredmény, legalábbis úgy gondolom, hogy sokkal több is kijöhetett volna belőle. Azóta egy kicsit lehiggadtam. Most sem igazán tetszik a lemez (egy-két nótát leszámítva), de belenyugodtam, hogy ez nem egy instrumentális bravúrokkal telepakolt nagy "lekvár" (jam), hanem egy egészen másfajta lekvár: szirupos-csöpögős pop-rock gyümölcsíz.
Várható volt, hogy a lemez turnéján készül majd egy DVD, az is nagyjából borítékolható volt, hogy a koncertet a hollandiai Tilburgban rögzítik (ez ugyanis a proggerek egyfajta Mekkája). Azt is tudtam, hogy amennyiben megjelenik egy ilyen anyag, azt rögtön be is szerzem, mert ez a fajta zene, ilyen zenészóriásokkal élőben mutatja meg magát igazán. Nem is csalódtam, főleg, hogy az egyetlen lemezes formáció még akkor is kénytelen lesz Dixie Dregs, Dream Theater, Spock's Beard stb. dalokat elővenni, ha az album összes dalát eljátsszák.
Szerencsére a "Flying Colors" CD dalai közé, amelyek közül még mindig nagyon utálom a Beatles "mashup"-nak minősülő "Love Is What I'm Waiting For"-t, beékelődött pl. az "Odyssey" (Dixie Dregs), a "Spur Of The Moment" (Dave LaRue), a "Can't Find My Way" (Endocine) és a June (Spock's Beard). Egészen érdekes választás Portnoy Dream Theateres múltjából az 5 percre lerövidített "Repentance", amit a dobos maga énekel (egyébként nem rosszul). Értem én, hogy ehhez a darabhoz a (nem is annyira anonim) alkoholista Portnoyt nagyon személyes szálak fűzik, de a dalt hallgatva megint azt éreztem, hogy miközben ilyen remek zenészek álldogálnak a színpadon, ez mégiscsak egy csúnyán kihagyott ziccer. A koncert fénypontja számomra egyértelműen az "Odyssey" (Dixie Dregs), én alapból valami ilyesmit vártam volna a csapattól. Amit viszont abszolút nem vártam az a Leonard Cohen-féle "Hallelujah"... Értem én, hogy ez egy népszerű dal (még az is lehet, hogy Casey McPherson verziója a legjobb, amit valaha hallottam), de annyira lerágott csont, annyira nem idevaló, hogy már ez első taktusoktól kiver a ragya. Brrr...
A 45 perces turnét dokumentáló film nem túl tartalmas, de azért lehet benne egy-két érdekes nyilatkozatot hallani. A borítón nincs föltüntetve - legalábbis nem cím szerint - a második ráadásként eltolt Deep Purple klasszikus, a "Space Truckin'", amiben Portnoy és Neal Morse játszanak egy rövid "négykezes" dobszólót.
Azt gondolom, a Flying Colors hozta a formáját, technikailag kifogástalan játékkal, de a kritikus helyzetekben sok kihagyott ziccerrel játszotta végig ezt a barátságos, tét nélküli meccset. Mindazonáltal kizárt, hogy a néző csalódottan, szórványos katarzisélmények nélkül távozzon az "arénából". Én is úgy vagyok ezzel, hogy képileg megtámogatva, élőben tök jó, a CD-t viszont "csakazértsem" fogom megvásárolni.
Nincs három hete, hogy megígértem: Dave Martone és Glen Drover idén megjelent CD/DVD-jétől hamarosan írni fogok. Manapság ígéretekkel teli van a padlás, ezért jól teszi az egyszeri rockerblogger, ha nem formáz egy nagy mosdatlan alfelet a szájából, azaz olvasóit nem csapja be alattomosan. Persze nem biztos, hogy bárki is elővett volna a fönti ígéretre hivatkozva, hiszen Dave Martone-t minden igyekezetünk ellenére gyakorlatilag senki sem ismeri kis hazánkban (pedig magyar származású), míg Glen Droverről is maximum az jut az átlag fémszívű eszébe, hogy: "Ja, az a duci csóka, aki egy lemez erejéig játszott a Megadethben!"
A helyzet valójában az, hogy Kanada két legjobb gitárosáról van szó, akik szóló, instrumentális anyagaikkal már vastagon bizonyítottak, ezért zsírozta le Peter Morticelli, a Magna Carta Records tulaja (csodák csodája, itt alelnökösködik a Shrapnel Records atyja, Mike Varney is), hogy a neves Metalworks Institute (Mississauga, Ontario) saját színpadán közös koncertet adjanak, amelyen ugyan kevesen vehettek részt személyesen, de akár (száz)ezrek követhettek élő internetes adásban (ezt hívják, ugye, külföldiül webcast-nek). A 2011. szeptember 25-i előadást – hál' Istennek – nemcsak a szájbertérbe lőtték ki, hanem rögzítették is, így mi, akik lemaradtunk az élő adásról, is élvezhetjük a dupla koncertet.
Az együttesen CD és DVD formátumban megjelent anyag az instrumentális gitármuzsika rajongóinak igazi csemege. Mindkét zenész hét nótával képviseli magát, amelyek közül az ucsó egy igazi gitárpárbaj Martone és Drover között. Martone Joe Satriani "Crush Of Love"-ját szemelte ki, míg - érthető okokból - Drover választása a Megadeth egy igazi klasszikusára esett (Symphony Of Destruction). Utóbbi ugyan nem egy kimondottan dzsemmelős darab, de jól esik hallgatni. (Megjegyzem, Drover egyébként nem túl kompetens éneke kevéssel marad el Mustaine teljesítményétől.)
Drovernek eddig csak egy instru albuma jelent meg (Metalusion), Martone-nak azonban bőven volt miből válogatnia (pl. Clean), ezért jegyzem meg, hogy én el tudtam volna képzelni egy ütősebb szetlistát is. Nem egészen értem a Charlie Daniels Band 1979-es slágere, a "The Devil Went Down to Georgia" földolgozását. Szerencsére a DVD-n helyet kapott plusz három nóta, köztük a zseniális "Playing Between The Molecules Of Time". Én ezt alighanem a CD-re is föltettem volna. Drover egyetlen bónusza egy Jean-Luc ponty átirat, a "Mirage".
Egyébként mindkét gitáros kiváló muzsikusokat válogatott be a csapatba, mindkettejük ritmusszekciója káprázatos (Martone "Got The Blues"-ába még belefért egy dobszóló is), Drover pedig a szólólemezén szereplő legendás Jim Gilmour-t (Saga) is elhozta magával.
Nem gondolom, hogy a "Live At Metalworks" esszenciális anyag lenne, főleg, hogy Martone-nak vannak egészen elborult pillanatai is: elég furcsa és egyedi az a "Mar-tone-alitás", amit képvisel. Mindenesetre az olyanoknak, akik egy gitárcentrikus világképben hisznek (pl. külön zenei képzés nélkül is átlátnak az Axel Rudi Pell nevű igencsak lyukacsos szitán), ez az audio/video élmény valóban ínyenc nyalánkság.
Hát nem is tudom: egy méretes f…szal indítani a lemezt, még akkor is az ízléstelenség kategóriájába tartozik nálam, ha azt az előadó művészi kifejezési eszköznek tartja – még szerencse, hogy Deris nem nézi hülyének a hallgatót, és bevallja, ez bizony nem más, mint pőre, a düh szülte vulgaritás. Az már más lapra tartozik, hogy a kapitalizmus banki és pénzügyi intézményrendszerét ostorozó dalokat egy, a Kanári-szigetek legnagyobbikán élő milliomos zenész haragja okádta világra, ami persze lehet hiteles, már ha a szigorú német adótörvények arra kárhoztatják az egyszeri énekest, hogy boldogtalan módon egy kisebb paradicsomban legyen kénytelen elviselni a világ nyomorúságát. Nos lehet, hogy tökfej vagyok, és csak az önhibámból eredő szarkazmus beszél belőlem, ahelyett, hogy örülnék az újabb Deris szólólemeznek, de mit csináljak, még azt sem tudok. Nem azért, mert egyike vagyok a piaci szféra karvalytőkés szereplőjének, hanem mert a Million Dollar Haircuts On Ten Cent Heads (MDHOTCH) lehetett volna sokkal jobb is.
Aki azzal vádol, hogy naná, mert biztos egy új Helloween albumot vártál, téved, jóllehet Deris saját maga hasonlította az albumot a csapat eklektikusabb világához, ráadásul tényleg vannak benne bőven olyan elemek, melyek akár a legutóbbi tökfej albumra is felfértek volna. Ennek legfőbb oka Deris dallamvilága, ami van annyira jellegzetes, hogy tökmagokat szórjon szerteszét az első szám cock-jából, ám a körítés – vagy kerítés? – már igencsak eltér mindattól, amit a Helloween kötelékében megszokhattunk. Felejtsd el hát a speed-power metal megszokott ritmusképleteit, az MDHOTCH groove-jait egy jóval modernebb közeg szülte, melyek mellől hiányzik a klasszikus gitárszóló, még onnan is, ahová pontosan illene. Ez nem meglepő, főleg annak fényében, hogy az instrumentális szekció átlagéletkora 20 év, és ha jól belegondolok, a zenészek még meg sem születtek, mikor a Helloween már túlesett a klasszikussá merevedés stációján. Sajnálom, de most sem tudom elnémítani azt a bizonyos kisördögöt, és kíváncsi lennék, hogy a szigeten toborzott tejfeles szájú együttes díjazása vajon nem mond-e ellent a zeneipari gyakorlatnak, de maradjunk annyiban, hogy egy legendával együttjátszani már önmagában, bankók nélkül is értéket jelent.
A düh ihlette dalokhoz egyébként jobban is illik a szaggatott gitárőrlés, mert hogyan is nézne – hallatszana – ki, ha két zenei kirohanás között egy neoklasszikus virga ütné fel a fejét? A dallamok egyébként élvezetesek, és még ebben a kissé lebutított, nyers közegben is ütnek, egységbe olvasztva a szétesésre buzdító eklektikát, önkéntelenül is Helloween deja vu-t okozva a hallgatónak, ami főleg az olyan szerzeményekben üti fel a tökfejét, mint a "Who I Am", vagy a konkrét önlopásnak minősülő "Enamoria".
Biztos, hogy nem fogom annyit forgatni a lemezt, mint a legutóbbi Helloween lemezt – ahhoz túlságosan őskövület vagyok – ám ez ne riasszon el senkit sem az MDHOTCH-tól: aki szerette a Chameleont, és csípi Andi dallamvilágát, az próbálkozzon vele nyugodtan, csak együtténeklés előtt mossa ki a száját szappannal.
Nem lehet azt mondani, hogy hírfronton megkerülhetetlenek vagyunk, de a szívünk vajból van (no nem annyira...), ezért szíves felkérés esetén nem (mindig) szoktunk ellenkezni, ha hírt kell megosztani. Ezúttal az elfogultság is közrejátszik, hiszen Tanács Attila zenekarvezető lakóhelyemen üzemelteti hangszerboltját, így rendszeresen megbeszéljük a világ dolgait, különös tekintettel arra, hogy miért jobb, ha a zenekari frontember férfi.. :-) Ezt én mondom persze, ő meg azt, hogy mindez nem így van... De a lényeg, hogy íme a jó hír és a bemutatkozó videó:
"Nagy nehezen sikerült újjászervezni az Overdream zenekart. Más lett, új tagokkal, új hangzással. Talán csak a dalok hangvétele, az alapvetően pozitív gondolatok, és természetesen a ránk jellemző misztikus világ a régi. Különlegesség, hogy nemzetközivé nőtte ki magát a csapat. A szimfonikus részeket a Navigátoron csellistaként szereplő, de immár végzett komponista barátunk készíti, ő Szerbiában él. Illetve, ami elsőre ugyan sok kérdést vetett fel, de végül mégis ezt a döntést hoztuk: énekesnőnk amerikai. Az új banda bemutatkozó videóját feltöltöttük a YouTube-ra, ebben szerepel az egyik új dalunk demo változata. Már felvettük a Black Hole stúdióban 5 új dal dobsávjait, hamarosan vesszük a gitárokat, azt hazai pályán. Egy EP-t szeretnénk kihozni 3 dallal, két új, illetve egy a Navigatoron szereplő (Distant Call) dal akusztikus verziójával. Az első klip bizonyos részeit is szeretnénk még decemberben leforgatni."
Régóta tologatom ezt a kritikát, mert nincsenek túl vidám gondolataim vele kapcsolatban. Nem akarok vészmadárkodni a rákjával kapcsolatban, de muszáj valakinek elmondania, hogy Fergie ismét szállította az év AOR albumát, így végül is vettem egy nagy levegőt, és belevágtam. Fergie Frederiksen bármit is csinál életében, ő már mindig csak az az ex-Toto énekes marad, akinek az 1984-es "Isolation" albumon élvezhettük a hangját. Annak idején még az állami lemezboltokba is beszivárgott, igaz, csak Dum-Dum India kiadásban. Annyira vacak volt a minősége, hogy két lejátszás után már agyonhallgatottnak számított, annyira sercegett. Úgy is mondtuk, hogy csak arra jó, hogy egy nagy kalapáccsal Dum-Dum! Szóval ha Fergie, akkor totózhatnékom támad.
1. Tavalyelőtti lemezét az év legjobb AOR produkciójának minősítettem, úgyhogy a várakozásaim nagyok voltak. Az akkori zenésztársak közül nem sokan maradtak, de a szerzők között most is ott van Robert Säll, minden idők leg-Toto-sabb nem ex-Toto-s zeneszerzője, Jim Peterik, aki a Tigris Szemétől (Eye Of The Tiger) az Oroszlánok Büszkeségéig (Pride Of Lions) jutott úgy, hogy közben egy szemernyit sem csökkent a muzikalitása. Így a neves szerzők megnyerése a produkciónak hasonlóképpen jól sikerült, mint 2 éve: előző album szerzői - új album szerzői X.
2. A legnagyobb változás a 2011-es albumhoz képest, hogy Dennis Ward szerepét Alessandro Del Vecchio vette át. Nos, nem tanult meg basszusgitározni, de producerként remekül helyt állt, pedig eddigi produceri munkája enyhén szólva felemás. A Lionville albuma nagyon jól sikerült. Mondhatnátok, hogy nehéz lett volna elszúrni, ha a Work Of Art énekese van a mikrofonnál, de ott a Hardline 2012-es lemeze Johnny Gioelivel, azt bizony igencsak langymelegre gyúrta, és korábban a Shining Line sem ragyogott úgy, ahogy kellett volna. De most kiköszörült minden korábbi csorbát. A lemez legalább olyan remekül szól, mint elődje, ugyanakkor komoly előrelépést ért el a közreműködő muzsikusok tekintetében. Így hát a produceri székben Dennis Ward - Alessandro Del Vecchio fix 2-es.
3. Az előző lemez kapcsán megemlítettem, hogy Fergie éppen legyőzte a rákot és pozitívan tekint a jövőbe. Most sajnos azt olvasom a honlapján, hogy a rák kiújult és adományokat gyűjtenek a további kezelések finanszírozására, illetve azt kérik az átlag polgároktól, hogy legalább a CD megvásárlásával támogassák Fergiet harcában. Reklámfogásnak elég morbid lenne, és a borítón lévő fotókon is olyan falfehérre maszkírozva mosolyog az énekes, mint Freddie Mercury az "Innuendo" videoklipjeiben, úgyhogy én elhittem, és a magam részéről meg is tettem, amit megkövetelt a becsület, megvettem eredetiben a lemezt. A dalszövegek is más csengésűek ennek tükrében, hiszen a "Last Battle Of My War", "Any Given Moment", "Not Alone" vagy a "When The Battle Is Over" szólhatnának általános és átlagos hétköznapi dolgokról is, de ebben a csoportosításban és kontextusban én bizony azt az értelmet olvasom ki belőlük, hogy Fergie felkészült a végső csatára. És ez az, amiért nem akartam megírni a cikket. Rákkal kapcsolatos hírekben a korábbi lemez promóciója során jobb híreket kaptunk. 2011 kontra 2013 1 X (megjátszom az X-et, hátha mégis felülkerekedik újból az énekes, s akkor a hírek pariba kerülnek!)
4. A billentyűs-producer zeneszerzőként is felnőtt a feladathoz. Itt van mindjárt elsőként a "Last Battle Of My War". Mielőtt a szövegkönyvbe belelapozhattam volna, megesküdtem volna, hogy ha valami, akkor ez egy Robert Säll dal, annyira precízen hozza azt a bizonyos Toto-érzést. Azért gondolom, csak belekotnyeleskedett Säll itt-ott a hangszerelésbe, miközben feljátszotta a gitársávokat! Hasonlóképpen imádom a "Price For Loving You" és a "How Many Roads?" című Del Vecchio dalokat. Eltűntek viszont a gyengébben sikerült Mark Baker-feldolgozások. Zeneszerzés tekintetében tehát előrelépés történt: Mark Baker - Alessandro Del Vecchio fix 2-es.
5. Sören Kronqvist is feltűnik zeneszerzőként, aki a Lordok Házában (House Of Lords) is fogalmazott már meg petíciót, de alapjában véve anarchista, aki a Rendszer Szétzúzásában (Crash The System) jeleskedik, persze mindezt AOR-iási dallamokkal körítve teszi. Del Vecchio mellett ő szállítja a lemez legjobbjait: a "Times Will Change", illetve a "When The Battle Is Over" is az ő keze nyomát viseli magán. Szören vagy nem Szören, az itt a kérdés. Egyértelmű 2-es.
6. Ahogy korábban, úgy most is Jim Peterik írta a lemez címadóját, egy rákos énekes szívszorító balladáját arról, hogy bármely adott pillanatban az élet keresztülhúzhatja a számításaidat és porrá törheti a jövőre vonatkozó terveidet. De az előző se volt kutya, úgyhogy "Happiness Is The Road" - "Any Given Moment" 1 2.
7. Nem beszéltem még a "Hold The Line" koppintásról a lemezen, mely a keresztségben a "Let Go" nevet kapta. Fergie Le Roux-beli szerzőtársával, Jim Odommal és a leginkább a Strangeways énekeseként ismert, de a Seventh Key lemezeken is közreműködő Terrry Brockkal közösen írta. Zseniális! De az előző lemezen is volt egy lehengerlő "Home Of The Brave"-másolat, így aztán "Lyin' Eyes" - "Let Go" 1 2.
8. Egy tehetséges, ám eddig ismeretlen zeneszerző, Nigel Bailey dala a címe alapján elsőre "eltondzsonosan" hangzó "Candles In The Dark", de egy igazi slágerízű szerzemény, és a lemez egyetlen dala, amely 3 gitárost (Sven Larsson, Bruce Gaitsch és Alessio Berlaffa) sorakoztat fel a maga 5 percén belül. (Állítólag hamarosan kiadja a Frontiers Bailey szólólemezét és akkor kiderül, hogy egyszeri teljesítmény volt, vagy egy új Jim Peteriket köszönthetünk.) Mivel ilyen jellegű nóta két éve nem szerepelt a sorban, így új felfedezett tekintetében 0-1, vagyis 2-es.
9. A lemez tartalmaz egy duettet a Cyndi Lauperesen affektáló Issával (Not Alone), mit mondjak, kihagytam volna! Pedig a Chicago AOR korszakát idéző dal nem lenne rossz, néhol enyhe Bad English beütést is érzek, de ez a kényeskedő női nyekergés elveszi az ember kedvét, ha nem is az élettől, de a zenehallgatástól feltétlenül. Az előző anyag duettmentesen is remek volt. Duett vagy nem duett, vitathatatlan 1-es.
10. Ha már énekes, az egész anyagon Roberto Tiranti háttérvokálozott, akinek "glenhjúzos" hangját korábban kihangsúlyoztam az új Ken Hensley lemez kapcsán. A nagy név alá vokálozik egy zseniális tehetség, kicsit úgy érezhettem volna magam, mint Balázs Fecó koncertjén, ahol Kiss Zoli volt a háttérvokalista. De Fergie szerencsére nem szorult rá olyan szinten a megtámogatásra, mint Fecó. Nem is figyeltem volna fel az olasz énekesre, ha Hensley nem fedezte volna fel magának időközben. Így viszont kap egy nagy piros pontot a lemez az előző lemez Dennis Ward-féle vokálozgatásához képest. És bizony inkább meghallgattam volna egy duettet Tiranti és Frederiksen közreműködésével. Háttérvokálozás terén Dennis Ward - Roberto Tiranti 2-es!
11. Míg az előző albumot fix csapattal vették fel, itt dalonként más-más közreműködők hozták össze az egyenletesre gyúrt produkciót. Bruce Gaitsch, Peter Friestedt és Sven Larsson mellett még maga Robert Säll is gitárt ragadott. Így aztán az előző lemez legnagyobb hibáját, a gyenge gitárosi teljesítményt sikerült kiküszöbölniük, de rendesen. 1 gitáros 7 ellenében, ez már majdnem 8:1, vagyis fix 2-es!
12. A ritmusszekció teljesen kicserélődött, Dennis Wardot Nik Mazzucconi váltotta le, Del Vecchio tettestársa a Moonstone Projectben, Dirk Bruinenberget pedig Herman Furin, akit Robert Säll rángatott el művészi munkája (Work Of Art) mellől, de rosszat egyik párosra sem mondhatok, profikat cseréltek profikra. X
13. Miután már annyit beszéltem a szerzőkről és közreműködőkről, a főszereplőről is essen pár szó, ne csak a rákjáról. Fergie, aki eredetileg Dennis, bár egyáltalán nem komisz, sokkal inkább angyal, legalábbis eleinte, hiszen az amerikai Angel zenekar átmeneti feloszlása idején Greg Giuffriával és Ricky Phillips-szel próbálták feltámasztani a jól csengő nevet. Bár ez nem jött össze, a Le Roux-ban már lemezre került a hangja, innen pedig egyenes út vezetett a Toto "Isolation" albumának felénekléséhez. Később Rickyvel, majd Tommy Denanderrel is csinált egy-egy lemezt, plusz egy szólólemezt (Equilibrium), de az igazi nagy visszatérés a 2011-es albuma volt, amire idén sikerült rávernie még egy kört. "Happiness Is The Road" - "Any Given Moment" - ezúttal nem dal -, hanem lemezcímekként egyértelmű 2.
+ 1 Az "Angel Don't Cry" feldolgozás tulajdonképpen nem hozott semmi meglepőt, egy rövid Del Vecchio intrótól eltekintve szinte tökéletes reprodukciója az "Isolation" album sikerdalának. Ami mégis pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét, az Fergie hangja, mely majd' 30 év elteltével sem kopott meg, s most is ugyanúgy szárnyal, mint fiatal korában. 1984 - 2013 X
AOR stílusban nem lesz egyszerű felülmúlni ezt az albumot. Bár egy meghallgatás után azt mondom, lehet, hogy Frederic Slamának sikerült. Igaz, hogy ő fore-előnyben van, mert már a mindig változó formációjának is AOR a neve. De Fergie Frederiksen azon az albumon is közreműködik, úgyhogy mindenképpen nyertes lesz idén!
Bár nem teljesen értem, hogy Tartuffe kolléga miért várja el egy Royal Hunt rajongótól, hogy a banda hangzását, zenei világát nem kedvelők szájízének megfelelő recenziót kanyarítson, mégsem szeretném, ha meginogna a jó ízlésembe vetett hite, ezért megpróbálom kiengesztelni ezzel a recenzióval, amely épp úgy próbál meg igazságot szolgáltatni egy nagyon korrekt, de némileg elsikkadt melodikus-progresszív albumnak, ahogyan ő tette azt az Eidolon ezen korongjával. És amelyen történetesen D. C. Cooper énekel. Nem utolsó sorban pedig amelynek a tematikája, végkicsengése is valószínűleg közelebb áll az ízléséhez, világnézetéhez, mint a metal-sablonok nagy része.
Cooper barátunk "Tyranny"-s vendégszereplése után sokan várták a sikeresnek mondható együttműködés folytatását. Mely meg is valósult, de nem a Shadow Gallery kötelékén belül, hanem ennek a projektnek a képében. Gary Wehrkamp Nick D'Virgilo és Kurt Barnabas (pl. Roswell Six) segítségével rögzítette a zenei alapokat ehhez a koncept-lemez féleséghez, melyet az egy önmagát és az élet értelmét kereső férfi történetét, gondolatait sorokba rendező azonos című regény alapján írt (szerző: John W. Crawford). A közreműködők névsorát olvasva, azt hiszem, sejthető, a végeredmény nem lett gyenge.
A Shadow Gallery (és annak gyökerei, pl. Kansas) hatását le sem lehetne tagadni. Ha mondjuk a Dream Theater (műfajhoz mérten aránytalanul nagy) népszerűségét annak tulajdonítjuk, hogy – főleg a kezdetekben – szinte AOR-szerű énekhangot és dallamokat társítottak a komplex, intelligens zenei alapokhoz, akkor ennek az albumnak über-sikeresnek kellett volna lennie. Merthogy itt nagyon komoly hangszeres teljesítmények vannak, de maximálisan alárendelve azokat a dallamosságnak és a finom zeneiségnek. Ha szereted a Kansas, a Shadow Gallery, és – félve írom le – a Royal Hunt okos rockmuzsikára ráülő popos-negédes melódiáit, akkor csalódás kizárva, ezt a CD-t rongyosra fogod hallgatni.
Persze jelen esetben is el kell (tudni) vonatkoztatni a hangzástól. Ahogy a fenti zenekarok mindegyikénél, a hangzás itt sem túl bika. Még akkori füllel sem, nem hogy maival. A producer is Gary volt, a saját stúdiójában rögzítették a hangsávokat, így nincs ezen mit csodálkozni. Főleg, ha még azt is tudomásul vesszük, hogy rock ez inkább, mintsem metal. De ettől még hibátlan. Bizomány!
Kiadó:
