Azért vártam ennyit az év végi összesítéssel, mert sokszor előfordult, hogy az utolsó pillanatban került elő egy gyöngyszem az éves kupacból. Most ilyen nem történt (egyelőre), így nem látom okát a további időhúzásnak. Összességében úgy látom, hogy a 2013-as év nem volt olyan erős, mint a 2012-es. Pontosabban volt jó néhány várva várt album, néhány igazán nagy név, de végül vagy magukhoz képest nem alkottak nagyot (Avantasia, Magnus Karlsson, The Winery Dogs, Circle II Circle), vagy kifejezetten csalódást okoztak (Avenged Sevenfold, Silent Voices, Fates Warning, Queensryche). Viszont megint akadt tehetséges új versenyző (Saffire), nagy visszatérés (Stryper), stabil csúcsforma (Király Pitta) és jóleső ínyenc falat (Lingua Mortis Orchestra), szóval összességében nem lehet panasz.

A 2012-es Top 15-öt átolvasva az is föltűnt, hogy ma már teljesen másként lőném be a sorszámokat, s ez akár már néhány hét elteltével a kurrens listára is igaz lehet. Egyrészt hangulat kérdése, másrészt idővel bizonyos lemezek álladó szereplővé válnak, míg mások (a nagy dömping közepette) alig-alig kerülnek elő. Ezért tehát a számok itt nem is föltétlen helyezést jelölnek, inkább csak a fölsorolás kényszerű elemei.

Ahelyett, hogy a zeneipar válságáról írnék vagy jövőjéről elmélkednék (kis hal vagyok ehhez), inkább sokadjára fölteszem a kérdést: hogy a picsába kerülhet egy új CD 4-5000 forintba? Ez egyszerűen nem reális! Azon kevesek közé tartozom, akik a mai napig vásárolnak lemezeket, mert egy megfoghatatlan elektronikus adathalmaz (legyen az wav, wma, flac vagy mp3) egyszerűen nem mérhető a hivatalos, "borítós-könyvecskés" kiadvány kézbevételének és gyűjteménybe iktatásának élményéhez. Arról nem is beszélve, hogy az üzletszerűen és legálisan működő fájlmegosztókon is általában dalonként egy eurót, vagyis lemezenként kb. átlag 10 eurót kell fizetni. És mit kap ezért az ember? Néhány kisebb-nagyobb bitsűrűségű digitálisan kódolt adathalmazt. Na, ne szívassuk egymást!

A kiadók ma már nem, vagy alig fektetnek be előadókba, gyakorlatilag nem létezik reklám, promóció, terjesztés (CD-t már alig kapni valahol, úgy kell internetes üzletekből megrendelni őket), de sokszor még a stúdiómunkát is maguk a zenészek finanszírozzák. Ezek után – megint kérdem – mi kerül 4-5000 forintba egy CD-n? Meg egyébként is: ha esnek a "fizikai" eladások, akkor az a megoldás, hogy botrányosan megemelik a CD-k árát? Ezzel nem éppen az ellenkező eredményt érik el? Nem lehetséges, hogy kb. 2-3000 forintot szívesebben és könnyebben adna ki érte az ember?

Végül egy fölvetés: a kiadóknak nem fájlmegosztó oldalakat és a letöltögetőket kellene levadászniuk (ez úgyis szélmalomharc, hacsak gyökeresen át nem alakítják, vagy durván le nem szabályozzák a világhálót), hanem az olyan cégeket kellene beperelniük és kártérítésre kötelezniük, akik kitalálták, népszerűsítik és árulják az mp3 lejátszókat, mert nem a letöltés, hanem a hordozható médialejátszók végezték ki a lemezipart. Egy generációt szoktattak le arról, hogy fontos adataikat (zenét, filmet, sőt könyvet) fizikailag begyűjtsenek, rendszerezve tároljanak és szertartásosan tutujgassanak. Lassan a könyvkiadók is bezárhatnak…

Visszatérve a 2013-as év legjobb lemezeire: anyagilag nem rajtam buknak az előadók, az tuti. A listán szereplő albumok mind megvannak eredeti CD-n, kivéve az európai rajongó számára gyakorlatilag beszerezhetetlen Oficina G3 lemezt. De nem akarok senkit sem félrevezetni, valójában ez a CD is beszerezhető egy pár nemzetközi internetes felületen: nagyjából 25 angol font + postaköltség. Na, ilyenkor pattan el egy ér az agytörzsemben! Ha valaki véletlen tisztességes, vállalható áron hozzá tud jutni, ezen az oldalon bármikor lehet nekem üzenetet hagyni! :))

1. Spock's Beard: Brief Nocturns And Dreamless Sleep

Kevés olyan együttes van a világon (hirtelen egy se jut eszembe), amelyik 10 lemez és két meghatározó frontember/dalszerző kilépése után még képes megújulni, sőt karrierje egyik legjobb – gyakorlatilag hibátlan – albumát elkészíteni. Ez már önmagában ámulatra méltó. Az külön szimpatikus, hogy nem siránkoznak a lemezeladások hanyatlása fölött, nem mocskolják minden létező fórumon a letöltéseket, hanem a rajongókkal megelőfinanszíroztatják a stúdiómunkát, és teszik, amit köll – nem akármilyen színvonalon.

2. Saffire: From Ashes To Fire

Ez az év legnagyobb meglepetése. Ötletszerűen kukázva a világhálón, teljesen véletlenül találtam rá erre a muzsikára. Elsőre csak azt éreztem, hogy a legszebb skandináv hagyományok folytatása, a második hallgatás után már megjegyeztem, hogy a Circus Maximus és a Myrath óta nem találkoztam ilyen erős debütálással, harmadszorra már az is eldőlt, hogy toplistás anyag. Pörög az elejétől a végéig, ugratás nélkül.

3. Lingua Mortis Orchestra

A tavalyi "21", főleg a gyönge hangzás, az elevenembe vágott, de Peavy és Smolski sietett kiengesztelni. Igaz, hivatalosan nem Rage lemez, de nem-hivatalosan meg az. A dobok még mindig szólhatnának jobban (mint pl. régen) és a témaválasztás is legalább olyan kínosan sablonos, mint amilyen demagóg, de ki tudna haragudni egy ilyen közel 100%-os szimfonikus/metal fúzió hallatán?

4. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision

Őfelsége harmadik albumának véleményem szerint egyetlen hibája van: ti. hogy rövid. Egy jó negyedórát hozzá kellett volna tenni (akár bónuszként a koncertekről ismert Deep Purple medley-t), és akkor még a legszőrösebb szívű ítész se tudott volna belekötni. Három próbálkozásból három telitalálat. Nem rossz arány! Az is beszédes tény, hogy Pitta egyedüli magyarként kapott meghívást az idei toplistámra.

5. Orphaned Land: All Is One

Ezek az arcok rohadtul idegesítenek a New Age-től bűzlő ál-vallásos világnézeti maszlagokkal (sokban hasonlít ez a rosszemlékű '60-as évek szivárvány-generációjára), de orientális metálban – és azt nagyon csipázom! – most ők a világ legjobbjai. Punktum.

6. Dream Theater: Dream Theater

Egy ideje nem vagyunk puszipajtások, nekem Portnoy is hiányzik (Rudess meg nagyon nem!), de két dolgot le kell szögeznem: (1) Ez most sokkal jobb lett, mint az előző útkereső-nyűglődő-izzadtságszagú lemez, (2) a Dream Theater örökös tagságot nyert a metál pantheonban, következésképp az én toplistámon is. Nem tudom mi kéne a DT-istenek bukásához: talán egy dubstep mix…

7. Oficina G3: Histórias e Bicicletas

Őket senki sem ismeri itthon, s ha igen, az alighanem nekem köszönhető (ez itt az öntömjénezés helye). Nyíltan keresztények, portugálul énekelnek, a lemezeiknek nincs nemzetközi terjesztése – minden adott ahhoz, hogy az átlag metál rajongó messze elkerülje őket. Pedig milyen rosszul teszi! Bivaly erős anyag, ráadásul az Oficina G3 teljesen egyedülálló hang a mindinkább egyneműsödő progresszív műfajban.

8. Lalu: Atomic Ark

A Shadrane óta érzem és tudom, hogy Vivien Lalu a legnagyobbak között van, roppant jó dalszerző és még hangszeresként is alázat jellemzi (különben miért hívna meg maga mellé más világhírű billentyűsöket? Na, nem azért, amiért az Omegának szüksége van Gömöry Zsoltira…) Pazar szereposztás és Virgil Donati védjegyszerű, lehengerlő ütős munkája.

9. Stratovarius: Nemesis

Eltérően a többségtől (akár a saját "szerkesztőségünkben"), nekem éppen az "Elysium" progresszívabb hangvétele feküdt nagyon, így nem repestem az örömtől, amikor az új album direkt dalait meghallottam, ráadásul a diszkókból ismert elektronikus körítéssel! Már az is rossz ómen volt, hogy a popmetálos Amaranthe-tal indultak közös turnéra. Bosszúból (na, meg a meztelennős képet elkerülendő) a pesti koncerten "csakazértis" az Elysium turnépólóját vettem meg. Remélem az "elektro" csak egy múló divat náluk, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a dallamérzékük párját ritkítja.

10. DGM: Momentum

Egy az egyben, elejétől végig talán sok, ha kicsit szellősebb lenne, többször váltanának tempót, akkor még följebb kúszott volna a listán, de így is páratlan páros a Mularoni-Casali gitáros-billentyűs "paraphenomenon". Ezek ketten újabb ámulatba ejtenék Scully és Mulder ügynököket (X-akták), pedig 9 évad alatt láttak egyet, s mást.

11. Masterplan: Novum Initium

Roland Grapow újra csúcsformában (kiderült, hogy énekelni is tök jól tud), nem az ő baja, hogy a műfaj örök-beugrósának, Rick Altzinak nem igazán szeretem a hangját. Nem a ráspollyal van gondom, hanem inkább az alatta szétkent fakósággal. Kicsit lassan adta meg magát, de pl. Mike DiMeo énekével már elsőre is ütött volna.

12. Eden's Curse: Symphony Of Sin

Ezt a kását már régóta kerülgetem. Minden egyes lemezzel sikerült előrébb lépniük, csiszolódniuk, fejlődniük. Michael Eden és Marco Sandron se voltak rossz énekesek, de nekem valahogy mégis a kicsit "mifiunk" Nikola Mijic csatlakozásával került helyre minden. Thorsten Koehne gitáros egyébként fele annyi figyelmet, tiszteletet sem kap a szakmától, mint amennyit érdemelne.

13. Subsignal: Paraíso

Ezt nem tudom a legnagyobb szkeptikusokat is meggyőző észérvekkel alátámasztani… Csak. A legtöbb metál rajongót kiveri a víz, ha meghallja, egyszerűen beskatulyázhatatlan, meghatározhatatlan, megfoghatatlan, de varázslatos, egyedi és ez most jobban is sikerült, mint a 2011-es "Touchstones”. A hangulat győzelme az apró részletek fölött…

14. Stryper: No More Hell To Pay

Még egy bizonyíték arra (a Subsignal mellett), hogy elfogult vagyok. Egy országos cimborám mondta (akinek a Stryper annak idején kimaradt), hogy ha nem kötne ezer nosztalgikus szál ehhez a muzsikához, egyáltalán nem esnék hasra tőle. Lehet, hogy igaza van, de én nem engedem, hogy a Stryper "nagy visszatérése" fölötti örömömet elvegyék. Még akkor sem, ha a hangzás nem lett éppen tökéletes.

15. Voodoo Circle: More Than One Way Home

Egy ideális világban itt most a Haken új lemezének kellene állnia, de az alant kifejtett okok miatt végül a Voodoo Circle zárja a sort. Lehet, hogy Alex Beyrodtnak itt egy önálló zenei gondolata sincs, sőt David Readman se volt még ennyire nyilvánvalóan Coverdale klón, de végeredményben mégiscsak az dönt, hogy egy lemez hányszor kerül le a polcról, igyenöst bele a lejátszóba, hát nem?

+ 1. Haken: The Mountain

A helyzet az, hogy akármilyen ügyes zenészek a progos angolok, végül a + 1-be szorultak, mert nekem egy kicsit réveteg és nyafka lett ez a "hegy". Úgy is mondhatnám Horatius Ars poeticáját idézve: "Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus", azaz: Vajúdnak a hegyek, s végül egy nevetséges kisegér születik. Na, jó, nem nevetséges, de a lehetőségekhez és képességekhez mérten kisegér. Erre a helyre még sokan jogosultak lettek volna (Pretty Maids, Avantasia, The Winery Dogs, James LaBrie), de a Haken azért mégiscsak Haken.

Figyelemreméltó megjelenések:

Pretty Maids: Motherland
Avantasia: The Mystery Of Time
Heavy Metal Ninjas: Interstellar Abduction
The Winery Dogs: The Winery Dogs
Lukács Peta: War & Peace
Magnus Karlsson's Freefall
James LaBrie: Impermanent Resonance
Joe Satriani: Unstoppable Momentum
Delta: The End Of Philosophy
Constantine: Resign Due
Circle II Circle: Seasons Will Fall
Deep Purple: Now What?!
Black Sabbath: 13
Empyrios: Zion
Almah: Unfold
Five Finger Death Punch: The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell, vols. 1-2.

Csalódások:

A legnagyobb csalódás nyilván Trevor Bolder halála. Nem csak jó zenész és vokalista volt, de a Uriah Heep fontos dalszerzője. Nagyon rosszul esett még néhány új anyag meghallgatása. Nem föltétlen azért, mert harmat gyönge lemezek, hanem mert ezektől a bandáktól sokkal többet, nagyon mást vártam.

Avenged Sevenfold: Hail To The King
Silent Voices: Reveal The Change
Fates Warning: Darkness In A Different Light
Queensryche: Queensryche
Tellus Requiem: Invictus (The 11th Hour)
Illusion Suite: The Iron Cemetery

Tartuffe

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy évértékelőmet egy dakota közmondással kezdjem: Ha gyakran hergeled a bikát, akkor ne csodálkozz, ha néha beléd rúg. Az év során számos albumot meghallgattunk, elemeztünk, pengeélre állítottunk, és közben sokszor kaptunk hideget-meleget, hol a véleményünkkel nem értettek egyet, hol a stílusunkkal nem voltak kibékülve, de mi mégis megyünk előre azon az úton, amit számunkra az "Úr" (Tartuffe úr) kijelölt. Ha most visszatekintünk az előző év történéseire, meg kell állapítanunk, hogy a dallamos rockzenében Magyarország jobban teljesít! Azt hiszem, nem árulok el zsákbamacskát (!), ha előre vetítem, hogy a Top 15-öm egyötöde magyar lemez, de lesz még olyan, hogy egyhatoda, sőt egyhetede is az lesz! :)

2013 az emelkedés éve volt, emelkedett a Dionysosrising népszerűsége és a hozzászólások száma is. Különösen jó eredmény ez az elmúlt száz évhez viszonyítva, amelynek jó részében nem volt még internet sem. És még az sem von le túl sokat ennek értékéből, hogy a hozzászólások nagy részében kvázi egymás között csevegtünk mi öten, Dionysosok. Mert ahogy a szipológusom mondaná (ha lenne): Ha nem szólít meg senki, szólítsd meg önmagadat! Ezáltal javul az énképed, melynek következtében javíthatod a rólad kialakult képet is. Csak ne lássa senki, hogy magadban beszélsz!

Bár tanult kollégám, aki Kottából olvassa ki a jövőt és még inkább a múltat, említette, hogy manapság sokkal több zenei anyag jelenik meg, mert megszűnt a kiadói/produceri kontraszelekció (emlékezzünk Uhrin Benedekre, aki azért magasztalta a rendszerváltást, mert az "átkos szocializmusban" elnyomták, és nem jelenhetett meg évtizedeken át a "Rebeka"), a lemezeladások az egész világban drasztikusan csökkennek. Ám mi, magyarok ebben is élen járunk. Újabb 20%-kal esett vissza a fizikai hanghordozók értékesítése, miközben továbbra is piacvezető a Download Records, ahol senki semmiért nem fizetett még. Lassan már 100 eladott lemez után jár majd az Aranylemez. Mi azonban itt a Dionysosrisingnál példát mutatunk, mint utolsó dinoszauruszok, akik még vásárolják a lemezeket, hogy lehetőleg még azelőtt éhen haljunk, hogy a klímaváltozás elpusztítana bennünket. Mert a magyar ember nem hátrál meg! Jöhet gazdasági válság, árvíz vagy ebadó, mi az utolsó fillérünkig harcolni fogunk, hogy az olvasóinkat tájékoztathassuk arról, mely lemezeket nem kellett volna megvennünk. Nos, akkor nézzünk szembe a tényekkel, lássuk, hogy mire volt mégis érdemes elköltenünk az igaz(i) magyar forintjainkat.

1. Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap
Kedvenc gitárosom idei albuma átlagon felül teljesített (nemcsak szerintem, a német "Rock It" magazin Hangpróbáján is a hónap lemeze lett), a kitűzött célt (Hidald át a szakadékot!) teljesítette, a '90-es évek punnyadása és a XXI. századi hullámzó teljesítményű előzmények után vissza tudott térni a '80-as évek receptjéhez, ütős riffekre énekelt himnikus dallamok, és szinte dúdolható dallamszólók, melyeket a héthúros ritmusgitár bevetésével a mai kor igényeihez igazított. A "Lord Of The Lost And Lonely" és a "Shine On" simán odatehető a korai nagy sikerek mellé és ha még egy kicsit dolgozik a "Dance For The Piper" szólóján, akkor az is hasonló minősítést kapott volna!

2. Heaven & Earth: Dig
Bár Schenkert egyesek rendesen "lerémbózták", az "év Rainbow Albuma" címet Stuart Smith gitáros és a Sweet amerikai reinkarnációjának énekese, Joe Retta nyerte el. A JLT korszak szinte tökéletes másolata a lemez, az "A Day Like Today" című Kelly Keeling szerzemény pedig talán az "év balladája" címet is megpályázhatná!

3. Fergie Frederiksen: Any Given Moment
A rákkal küzdő énekes 2011 után másodszor is kivívta nálam a legjobb AOR albumnak járó kitüntető figyelmet. Az "Angel Don't Cry"-t még most is ugyanolyan zseniálisan énekli, mint majd' 30 éve. Alesandro Del Vecchio producerként, billentyűsként és zeneszerzőként ("Last Battle Of My War") is jelesre vizsgázott most, bár korábbi munkáival nem voltam maradéktalanul elégedett.

4. Joe Satriani: Unstoppable momentum
Satriani új lemeze végre visszatérés a nagy triumvirátus ("Extreme Surfing In a Blue Dream") korszakához, akárcsak Schenkernél, újra dúdolható dallamok törnek elő a gitárból. A címadó mellett az "A Door Into Summer" is király. Bár nem egy Pitta!

5. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision
Ha azt mondtam Satrianira, hogy újra klasszikus dallamok törnek elő hangszeréből, akkor fokozottan igaz ez Pittára, harmadik albuma az eddigi legjobb lett. Nagyon hangulatos, élvezetes lemez, bravúros technikai megoldásokkal. Zeneiségében változatos, összképében mégis olyan "Pittás". Bár igyekszik többfelé kikacsintgatni, a szememben ő a "magyar Satriani", és ehhez képest egy pofátlanul szimpatikus, kedves ember. A lemez gyöngyszemei az említett Satriani triumvirátus földjére evező "Lovely Vision", a humoros "Chicken Blues", vagy az "Answer To Paul", amely Paul Gilbert visszhangjának ("The Echo Song") a visszhangja.

6. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose
30 év után új Thin Lizzy stúdióalbum született! Igaz, hogy kicsit savanyú, mint a magyar narancs, mert a korábbi 3 eredeti tagból csak Scott Gorham maradt, mire a lemez elkészült, és az is igaz, hogy a legjobb dalokat a korábban csupán Alice Cooper turnégitárosaként ismert Damon Johnson írta, de Ricky Warwick hangja megtévesztésig hasonlít elődjéhez. Olyan ritka az ilyen mérvű hasonlóság, mint a fehér holló. Vagy mint a fekete ír. A "Bound For Glory" vagy a "Kingdom Of The Lost" bármelyik Thin Lizzy lemez húzónótája lehetne!

7. Gary Hoey: Deja Blues
Megint elő kell vennem a tarsolyból a "kedvenc gitárosom" fordulatot, mert egy véletlen félrehallásnak köszönhetően (Howe helyett Hoeyt hozatott meg nekem Böszörményi Gergely még a '80-as években, amikor Boráros téri boltja volt a ritka "nyugati" bakelitlemezek beszerzésének egyik fő forrása) megszerettem e méltatlanul alulértékelt MacAlpine stílusú gitárost. Legnagyobb sikereit a Focus "Hocus Pocus"-ának feldolgozásával és a "Ho! Ho! Hoey!" című karácsonyi albumaival aratta, pedig saját szerzeményei is igen kiválóak. Idén egy pálfordulattal (vagy hívhatjuk Gary-fordulatnak is) a blues felé kacsintott ki, nem tudom, lesz-e 20 éves ez a kiruccanás, mint druszájánál, Gary Moore-nál, mindenesetre ez a lemeze jó lett és irigylem azokat, akik Schenker amerikai turnéján még őt is láthatják "előzenekarként". A címadó "Deja Blues" mellett az "Almost Over You" emelkedik ki a többiek közül.

8. Wolfpakk: Cry Wolf
Michael Vossnak alapcsapat-kiképzést kellene tartania, mert mostanában a Mad Max lemezek rendre alulmaradnak a "melléküzemág"-ként indult WolfpaKK nevű metálprojeKKt produkcióival szemben. És az első FarkasfalKKával szembeni kritikáim (Vossi középszerű hangja mellé csak háttérvokálként, illetve egy-két sornyi szólóval asszisztálnak a legjobb metál (t)orKKok) meghallgatásra leltek, mert most végre nem szocialista alapon szerveződött a lemez és azok állnak a mikrofon előtt, akiknek ott a helyük.

9. John Elefante: On My Way To The Sun
Az év kellemes meglepetése az ex-Kansas énekes-billentyűs visszatérő lemeze volt. Korábbi AOR-os keresztény rock próbálkozásai lepattantak rólam, mint a hittan tanításai a gyóntatófülke faláról, de ez a Kansas stílusú lemez, a 15 perces nyitó számmal ("This Is How The Story Goes") igazi áttörést jelentett a hallójárataimon.

10. Schubert: Schubert In Rock
Ez a címében crossovernek álcázott színtiszta hard rock muzsika a Whitesnake ex-zenészeivel, és kedvenc énekeseim garmadával meggyőzően bizonyítja, hogy az osztrákok is tudtak nemzetközi szintű zenét írni a '80-as években, legfeljebb nem voltak annyira profi előadók, hogy megéljenek a világméretű porondon is. Pedig nem is kellett egy vasfüggönnyel megküzdeniük, mint akkoriban hazánk tehetségeinek. A "Second King Of Darkness" a Black Sabbath égisze alatt Dio frazírjait is elleső Tony Martin tolmácsolásában Rainbow-s ízt kapott, a "Black Jack Billy" JLT hangján pedig akár a "Strange Kind Of Woman" ikertestvére lehetne.

11. Blackmore's Night: Dancer And The Moon
Ritchie Blackmore. Schenker után ő a második kedvenc gitárosom. Sajnos régóta nem gyakorolja rock gitáros mesterségét, de a bájos nejével közösen kitalált és tökélyre fejlesztett reneszánsz rock műfajában időről időre kihoz egy új albumot. A "Village Lanterne" óta azonban nem hallottam igazán jót tőlük. Most visszatérve 15 évvel ezelőtti gyökereikhez és a hold témájához, megint sikerült meglepniük. A slágernek kikiáltott "Somewhere Over The Sea" már majdnem "Somewhere Over The Rainbow", de a címadó dalon kívül még a "The Loner"-re hajazó "Carry On...Jon" is emlékezetes.

12. Kard: Szívemen a dal
Meghalt a király, éljen a király! Eltűnt a magyar Hard, de Kard néven újjáalakult, Kalapács hangja, mint pöröly csap le az üllőre középfülemben, miközben Vámos Zsolt gitárjátéka a méltatlanul végződött Mobilmánia korszak legnagyobb pillanatait idézi zseniálisan. Ahogy Blackmore-nál a hold, úgy tűnik, itt a tűz a katalizátor, az "Addig égessen" és "A gyertya lángja" magasan a lemez legjobbjai.

13. Krokus: Dirty Dynamite
Az öreg svájci rockerek nem punnyadtak a legelőkön, hanem felkötötték a bőrgatyót, és olyan rock and roll lemezt csináltak 2013-ban, ahol az AC/DC feeling egy kis ZZ Top felhangot kapott. A lemez egyik csúcspontja az a blues-szagú "Help" feldolgozás, amelyben mintha halott énekesek szelleme lengené körül a lemezt: az örök Bon Scott-imitátor Marc Storace és a Steve Lee orgánumú Tommy Heart énekli John Lennon szerzeményét. A saját dalok közül a "Rattlesnake Rumble"-t, a "Go Baby Go"-t és "Dög Song"-ot emelném ki. Mert bennük van az a "dög", ami pl. a Deep Purple-ből ma már hiányzik.

14. Stratovarius: Nemesis
Végre megtalálták önmagukat Kotipeltoék! A nyögvenyelős Polaris és a döcögős Elysium után itt a Nemesis, melyen "Hunting High And Low"-szerű opuszokat és "Elements" stílusú eposzokat egyaránt hallhatunk. Nekem az új Tolkki nem jött be, nálam a Symfonia volt a visszatérés a Strato-szférába. De mire kijött a lemez, már fel is oszlottak. A Strato viszont láthatólag erősödik, és amíg olyan dalokat tudnak írni, mint az "Unbreakable", a "Fantasy", vagy a "Dragons", addig hidegen hagy, hogy mennyire fantáziátlanok is a dalcímek. (Mennyivel inkább el lehet kérődzni egy Meat Loaf versen, amelynek címe "Life Is A Lemon And I Want My Money Back".)

15. Twister: Duplacsavar
A kétlemezes bandák közül az Avatar és a Rubicon játszik még hasonló dallamos metálzenét. Csak míg az Avatar a második lemezére elvesztette önálló, karakteres arcát, a Rubicon meg szerintem még mindig nem találta meg, addig a Twister az első lemez óta tovább fejlődött. A magyar Judas Priest-klónnak tituláltam őket, pedig akkor még nem is jöttem rá, hogy a nagy kedvenc "Az óceán felett" refrénje mennyire hajaz a "British Steel" slágerére, a "United"-re. Várom az újabb csavart tőlük!

+1 Herman Rarebell & Friends: Acoustic Fever
Nem illett a sorba ez a lemez, mert semmi újdonság nincs rajta, csupán néhány Scorpions sláger akusztikus átirata, de ahogy ezt megcsinálták, az a 2004-es Gary Barden szólóalbumra emlékeztetett, ahol az MSG nagyjait álmodta újra Michael Voss. Most is ő a producer/hangszerelő, de ahogy a Wolfpakk lemezen a szólóéneket, itt a gitározást is nála jobbakra hagyta. Kezd igazi vezetővé válni, aki tehetségekkel veszi körül magát, akik tudnak nagyot alkotni, nem tehetségtelenekkel, akik mernek nagyot álmodni.

Kedvenc koncertjeim (élőben vagy DVD-ről):

1. Freedom Call, Club 202
Számomra az év koncertjét nyomta el ez az "alacsony költségvetésű" banda. Még 24 óra múlva is azt éreztem, hogy a smiley az arcomra ragadt. Éljen a "hepi metál"!

2. Jeff Scott Soto, Barba Negra
Óriási arc, fantasztikus előadó, zseniális énekes, aki 2009-ben még egy funky-egyveleggel is meg tudta őrjíteni a közönséget. Most volt helyette Talisman-egyveleg, W.E.T.-sláger, Ozzy-feldolgozás. Akkoriban időhiány miatt nem írtam koncertbeszámolót, csak kommentben röviden, így most utólag beidézem azt, hátha nem mindenki olvasta:

"A Danger Angel az új lemez nagy részét elnyomta kb. 40 percben, élőben kiderült, hogy elég amatőrök. Főleg a dobos pontatlan, a teátrális mozdulataival igyekszik feledtetni, hogy mennyire gyenge, (egyszer még ki is esett a ritmusból) és a gitáros is erőlködött a szólóknál. De legalább a piros körmei jól mutattak a piros gitárja mellett. :) Pedig ők ketten a zeneszerzők. Ettől a lemez még nagyon jó, valszeg Soto profi produceri közreműködésének hála.

Jorge Salan - tudtuk, hogy jó gitáros, most megtudtuk, hogy nem jó énekes. Gyenge nóták, egy részük spanyolul, csak a két feldolgozásra kapta fel a közönség a fejét. Bon Jovi - Lay Your Hands On Me és Gary Moore - Over The Hills... De ezek is harmatgyengék voltak, utóbbiból klasszisokkal jobbat hallottam két héttel korábban a Gary Moore emlékesten. A Steve Vai-tól koppintott ventilátoros hajlebegtetés meg szerintem égő volt.

Soto viszont utánozhatatlan! Óriási showman, csak Steve Lee közelítette meg. A koncert két legnagyobb tombolása a "One Love"-ra (W.E.T.) és a Talisman Bon Jovi-klón slágerére volt ("I'll Be Waiting"). Jorge elnyomott egy instrut, ami után Satriani is megnyalná a tíz ujját, nem is értem, miért nem ilyeneket játszott az önálló műsorában. Addig Soto átöltözött, és Marcel Jacob pólóban tért vissza egy Talisman egyveleggel. De az ő előadásában még a Madonna sláger ("Frozen") is nagyot ütött. A Journey slágernél ("Don't Stop Believin'") átvette a billentyűket BJ-től (ő a Tempestt turné óta mellette van, ritmusgitáros - billentyűs - vokalistaként), aki viszont a mikrofonhoz pattant, hogy megmutassa a hangját. Aztán Soto megénekeltette a többi tagot is, kiderült, hogy Jorge hangja a leggyengébb a zenekarban. Edu, a dobos viszont fergetegeset énekelt. Egyébként a DA dobosával szemben ő hajszálpontosan dobolt, ugyanakkor iszonyú erővel. Az Edguy-os Felix Bohnke jutott róla eszembe, aki úgy néz ki, mintha kettőig nem tudna számolni, de ugyanakkor precíz, mint a gép. A basszer meg elnyomott egy szólót, aminek eleje Michael Jackson "Billie Jean"-je volt szinte teljes hangszerelésben, egy kis "moonwalking"-gal megspékelve. A ráadás végén egy a capellával búcsúztak.

Tömören:
DA - jó zene, amatőr kivitel
JS - gyenge muzsika, profi előadóktól, harmatgyenge énekkel
JSS - all in. Remek muzsika, profi zenészektől, nagy showman mindegyik, de Scoto a király! (Kedvenc feleségem lerövidítette a nevét, így lett a Scott Sotoból Scoto, de nekem így is tetszik.)

3. Gary Moore emlékest, A38 hajó
Vámos Zsolt és az ő Gary Moore tribute zenekara, a Run For Power, Kiss Zolival a mikrofonnál, emlékezetesen megemlékezett Gary hard rock korszakáról. Annyira élveztem, hogy a városligeti Sörsátorban repetáztam is belőle.

4. Solaris, MűPa
Fiatalkorom kedvencei, a sokáig csak rádióból felvett kazettán hallgatott korai dalok, egy amolyan VH1 Storytellers típusú koncerten. Nem akartam menni eredetileg, de nem bántam meg, és már várom a folytatást a "Marsbéli krónikák" dalaival, melyet idénre ígértek.

5. Def Leppard: Viva! Hysteria DVD
Talán mert friss az emlék, talán mert tényleg nagyon jó a koncert, a Def Leppard múltidézése is ide került, egész más stílusban ugyan, mint a Solaris, de ők is megmozdítottak bennem valamit.

6. Ken Hensley, A38
Jon Lord halálával ő maradt az utolsó mohikán, aki a Hammondot olyan szinte tudja magáévá tenni, hogy az szinte erotikus töltetet ad a koncertnek. És új énekese, Roberto Tiranti is nagyon meggyőző volt, élőben is hozta azt a "glenhjúzos" ízt, amire már a lemezen is felfigyeltem. Azóta kiderítettem, hogy nem kezdő a fiú, évekig Rob Tyrant ál(vagy művész)néven pacsirtáskodott az olasz Labyrinth nevű power-metál bandában, amely személyében már a második nagy torkot "termeli ki" a nemzetközi rockzenének. Az elsőt Fabio Tordiglionenak hívják, de mi csak Fabio Lioneként ismerjük.

Az év csalódásai:

Az új Boston lemez, melyet bár hirtelen felindulásból felmagasztaltam, és azt most is vállalom, hogy a dalok és a kórusok egy zseni keze nyomát dícsérik, de többszöri meghallgatás után (és főleg az előző albumok újrahallgatása után) azt kell mondjam, Kottának igaza van, amikor azt mondja, hogy az önproducerkedés a zene halála. Láttuk ezt Malmsteennél is, aki miután minden zenészt kirúgott a zenekarából, végül az énekest is lapátra tette, és egyedül vette fel a lemezt, maga énekelte, gitározta, billentyűzte, dobolta (értsd: programozta) fel a muzsikát és a legrosszabb, hogy mindezt maga is keverte. Tom Scholz már majdnem eljutott ugyanerre a szintre, csak ő még nem rúgta ki az énekeseit (bár egy dalban már felvállalta a szólóénekesi szerepet is). Jobb volt, amikor még zenekar állt a Boston név mögött, mégha változó összetételű is!

Sok zenészt elvesztettünk tavaly is. "Cipő" halála már önmagában szörnyű dolog volt, de a halála utáni veszekedések a zenekar és család között kritikán aluliak. Az meg, hogy Sipos F. Tamás az "új cipő" a Republic lábán, a "no comment" kategóriába tartozik. A Solaris első dobosa, Tóth Vilmos olyan csendben hunyt el, hogy még a zenekar sem tudott róla, hogy miért nem jött el a koncertre, ahol pedig az ő sztorijait is bele akarták fűzni a történetbe. További szomorú veszteségek ez évben - nem a teljesség igényével, csupán akik emlékezetesek számomra - Trevor Bolder, a Uriah Heep basszusgitárosa, Jan Kuehnemund, a Vixen gitárosa, Clive Burr, az Iron Maiden Di'Anno korszakának és a "Number Of The Beast"-nek a dobosa, Ray Manzarek, a Doors billentyűse, akit még láthattam élőben a 2010-es "Lovely Day" fesztiválon és Hajdú Sándor, a Bergendy együttes egyik alapítója. Életem első koncertélménye volt tizenegy-két évesen a Bergendy koncertje Miskolcon, és bizony nagyon tudtak ők zenélni, csak abból nem lehetett megélni, ezért lett az "Iskolatáska" a leghíresebb Hajdú-szerzemény, és ezért fordultak később szalonzenekari státuszba.

Nagy csalódás volt a Queensryche szétszakadása és egymásra mutogatása, valamint az, hogy "a két fél nem feltétlenül ad ki egy egészet" tétel igazolást nyert a lemezeik által. A Rhapsody Of Fire is osztódással szaporodott, de ott az anyazenekar csúfos szerepléséért legalább kárpótol a Luca Turilli's Rhapsody, amely továbbviszi a zenei örökséget. Zeneileg kezd kifulladni kedvencem, az Avantasia projekt is, és bár imádom, hogy belevették Joe Lynn Turnert is, valahogy már nem hozza azt az extatikus élményt, mint anno. Persze azért, ha eljönnének megint egy Sziget-koncertre, akkor ki nem hagynám!

Nos tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennyi volt a számvetés! Amint láthatják, élőben Magyarország még jobban teljesít, hiszen a felsorolt koncertek egyharmadán magyar fellépőknek tapsolhattunk, és a helyzet még változhat, hiszen hogy egy közkedvelt foci hasonlattal éljek: a mérkőzés addig tart, amíg a bíró le nem fújja. És ha én még ma este megnézem az év végén megjelent Man Doki DVD-t, akkor bizony hosszabbításra lehet számítani. Mert a magyarok ott vannak mindenhol a világban, a határon túl is, és a szavazataik ugyanakkora súllyal... ö, bocsánat, elkalandoztam. Tehát ott van Mándoki László, akinek a szocialista diktatúra idején disszidálnia kellett ahhoz, hogy zeneileg ki tudjon bontakozni (lásd: Dschinghis Khan). A Művészetek Palotájába viszont már progresszív rock zenekarával jött és olyan vendégekkel, mint Al Di Meola, Chris Thompson, Nick van Eede, Jack Bruce, Bobby Kimball, Greg Lake, Peter Maffay. Ez a koncert szintén jeles eseménye volt az évnek, csak sajnos lemaradtam róla, mert minden jegyet felvásárolt a pártvezetés, de most megjelent CD-n és DVD-n a koncert teljes felvétele, így egy időntúli büntetővel még szépíthetünk. Addig is hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

CsiGabiGa

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.defleppard.com

Nem jó dolog süketnek lenni. Életem egyik nagy parája, hogy megsüketülök és nem hallgathatok többé zenét. Ha süketnek tetteted magad, az már más dolog. Megtudhatsz olyan dolgokat, amiket mások nem szeretnének, hogy tudj. Anyósom például alkalmi süket, csak azt hallja meg, amit hallani akar. Ám ha Süketnek hívnak, azzal nincs semmi baj. Legfeljebb jól kiröhögnek, ha ilyen névvel odaállsz zenélni. Nagy bátorság és nagy elhivatottság, ráadásul jókora humorérzék kellett ahhoz, hogy ezek az angol fiúk kiálljanak a színpadra ezzel a "Süket Leopárd"-ból ferdített névvel. De bejött a számításuk, a '80-as évek elején a NWOBHM egyik legtehetségesebbjeként tartották őket számon. De nem "A" legtehetségesebbként. Azt a pálmát már elvitte az Iron Maiden. Így aztán Robert John "Mutt" Lange producer (ő az, aki egy mezei country-énekesnőből is világsztárt csinált Shania Twain személyében) segítségével újra felépítették magukat és a '80-as évek második felére az aréna-rock legnagyobbjai lehettek, az 1987-es "Hysteria" albumot több mint 20 millió példányban adták el. Nos, bár mondhatnám, hogy karrierjük azóta is töretlen, de nem így van! A dobosuk egy autóbalesetben elvesztette a fél karját. Gyártattak neki egy speciális felszerelést és folytatták együtt tovább. Túlélték azt is, hogy első gitárosuktól meg kellett válniuk alkoholproblémái miatt, másik gitárosuk pedig véglegesen és visszafordíthatatlanul megvált tőlük, mert a fájdalomcsillapítóit alkohollal vette be. És miután mindezt túlélték, Pete Willist Phil Collennel, Steve Clarkot pedig Vivian Campbell-lel pótolva, beütött a krach, akarom mondani a grunge, és a "Slang" című szerencsétlen próbálkozással elásták magukat. Hiába sugallták a későbbi lemezcímekkel, sem az "Euphoria"-tól nem estem eufórikus hangulatba, sem a "Yeah!" nem váltott ki belőlem elismerő hangokat. A köztes jubileumi "X" lemez meg amolyan lassú víz, ami még mindig mossa a partot, de semmi látszatja. Talán majd a következő században! A "Sparkle Lounge" album elsőre ütősnek tűnt, de nem maradt meg a nyoma, úgyhogy nem üthetett nagyot. Így aztán hőseink azóta is a '80-as évek sikereiből élnek, mint oly sok más '70-es, '80-as évekbeli zenekar.

Most azt találták ki, hogy eljátsszák legsikeresebb albumukat elejétől végéig koncerten. Hű de eredeti! Mintha divatba jött volna ez, hányan is csinálták már meg? A Judas Priest a "British Steel"-t, a Metallica a fekete albumot, a Saga a "Worlds Apart"-ot és a "Heads Or Tales"-t is eljátszotta egészben, és még sorolhatnám, vagy itt van például Peter Gabriel, aki jövőre a "So"-t fogja teljes egészében színpadra vinni. Szóval mi eredeti lehet abban, ha eljátsszák a "Hysteria"-t? És megcsinálták! A "Hysteria" koncert előtt előzenekarként az a Ded Flatbird nevű zenekar lépett fel, akiket Joe Elliott "A legjobb Def Leppard feldolgozás-zenekar az egész világon" mondattal konferált be. A zenekar tagjai: Booty Ruben énekes, Chingy Chapman és Linkin Twain gitárosok, Fleetwood Beck basszusgitáros és Camp Out dobos. A felsorolásból már látszik, hogy komolytalan dolog az egész, és valójában a Def Leppard tagjai léptek fel saját maguk előtt, saját feldolgozás-zenekarukként.

Így aztán Janus-arcú lett az egész, de mégsem képmutató. Amolyan "Ilyenek voltunk, ilyenek lettünk" stílusban két részre tagolódott a koncert. Ded Flatbirdként minden nap mást játszottak el a bő 30 éves repertoárjukból, a felvett két estéből az egyiken például a "High 'N' Dry" teljes A oldalát, Def Leppardként pedig mindig ugyanazt az egy albumot nyomták el. A Ded Flatbird a színpad egy részén játszott csak, előzenekarhoz illően az angol zászlót ábrázoló függönnyel eltakart színpadkép előtt, amolyan klubkoncert jelleggel, Joe Elliott mikrofonállványán angol zászló mintájú sál, ő maga sárga bőrkabátban és barna bőrkalapban, hogy feltűnő jelenség legyen, a többiek olyan koptatott farmerekben, bőrdzsekikben, mintha csak a koncert előtt döntötték volna el, hogy mit vesznek fel a fellépésre. Ezzel szemben a Def Leppard koncert a teljes színpadon zajlott, lépcsőkkel, emelvényekkel, vetített háttér előtt, igazi aréna rock show volt. A ruhák is letisztultabbak, semmi különös nem volt rajtuk, csak valahogy összefogottabb, "megdizájnoltabb" volt az egész.

Vivian Campbell előélete (Dio, Shadow King) miatt kedvenc gitárosaim egyike, de a Def Leppardban soha nem tudta megmutatni igazi tehetségét. Kicsit mindig az volt az érzésem, hogy felcserélte az egyéni ambíciókat a megélhetési zenélésre, mint Lukács Peta a Bikiniben. Joe Elliott meg a középen fésült, az előzenekari fellépéstől némileg csatakos frizurájával úgy nézett ki, mint Picúr, midőn Pom-Pom a feje tetejére ugrott, hogy a hazaúton kvázi-parókaként szóval tartsa. Ráadásul a hangja annyira megkopott, hogy a magasaknál már csak erőlködik ének helyett, és egyértelműen a leggyengébb láncszem a csapatban, Rick Allen még fél kézzel is lenyomja! Ellenben itt és most Phil Collen ellopta a showt! Ahogy 56 évesen félmeztelenül, kockahasa fölött mindössze egy félkilós ezüstláncot viselve kiemelkedett a padlóból, mint egy félisten a koncert elején, még én is kedvet kaptam a konditermekhez. És az egész koncerten ő vitte a prímet. Rick Savage a basszusgitárjával még bemutatott pár hazafutást, de amilyen gyengén szerepelt Elliott és amilyen szürkén tevékenykedett Les Paulján Campbell, Collen személyisége kitöltötte az utánuk maradt űrt. A fő koncert ráadásában hallhatjuk még - a Tom Cruise film óta reneszánszát élő - "Rock Of Ages"-t és az áttörést jelentő "Photograph"-ot.

A felvételek Las Vegasban, a "The Joint"-ban készültek két estén át, ezekből összevágott anyagot láthatunk, valamint mindkét napi előzenekari produkciót az Extrák-ban, így ezzel érdemes kezdeni, majd a fő attrakció után visszatérhetünk ismét ide, hogy levezetésként meghallgassunk egy 6 perces akusztikus egyveleget.

Nagyon jó, látványos műsor, élvezetes volt nézni és hallgatni egyaránt. Ha még Joe Elliott is jobban összeszedte volna magát - mind hangilag, mind kinézetre - akkor akár év koncertje is lehetett volna!

CsiGabiGa

Nem kertelek, nincs jó kedvem. Távol áll tőlem, hogy visszasírjam a régi szép időket, főleg mert kicsit sem volt szép, amikor évente 10-15 "nyugati" lemezre valót lehetett csak összespórolni a zsebpénzből a rendszeres étkezés rovására, és azok beszerzése ügyében is - jó esetben – Budapestre, vagy alkalmasint egyenesen külföldre kellett utazni. Ugyanakkor, ez a mostani bőség sem jó! Az összes "egyszer x-el nyomultam" basszusgitáros (gitáros, billentyűs stb.), akinek az ötletei akkor rövid úton kerültek a kukába, most mindenféle kontroll nélkül, kevés pénzből kiadhatja közepecske muzsikáját, és még csak egy rendes bandát sem kell összetarhálnia hozzá: egyrészt a modern stúdiós kütyük korában a hangmérnökkel ketten összedobják a CD-t, másrészt az egykori haverok, zenésztársak, meghívott vendégek örömmel "jönnek" (értsd: küldik át e-mailben a részüket) besegíteni – jól jön majd a viszonzás, amikor ők adják ki a saját a cuccukat, vagy éppenséggel az a pár száz (ezer?) dollár, amiért rendszeresen árúba bocsátják a tehetségüket.

De nem csak az igazi, próbák tüzében csiholt és különböző egyéniségek ütközéséből megszülető zenekari produkciók hiánya és a magukat szanaszét projektező muzsikusok szétaprózódása, lélektelensége zavar, hanem az is, hogy – utólag be kell lássam – a sokat szapult zeneipari gépezetnek (producer, menedzser, A&R szakemberek, hangmérnökök) igenis megvolt annak idején a hozzáadott értéke (túlkapásaival együtt is). Az átlagos (vagy éppenséggel jó) bandák garmadából ki tudták szűrni azokat, akikben a szükséges hangszeres kompetenciákon túl megvolt az a bizonyos plusz, akár mentalitásban, akár megjelenésben, vagy mondjuk kreativitásban (de leginkább ezek együtt); magyarán a lehetőség a valódi sztárrá váláshoz. Továbbá a hangzásukat, dalaikat – külső, objektív szemlélőként – véglegesre, fogyasztóbarátra tudták csiszolni. Szakmai hozzáértéssel, olyan tanácsokkal, melyek mondjuk egy kezdő banda esetében igencsak fontosak lehet(né)nek most is.

A mai, csináld magad korszakban mind az előzetes szelekció, mind a külső kontroll hiányzik. Ezért szakad ránk tonnányi szar-közepes-jó anyag. Értem én, hogy ezt a szerepet ebben a szép új világban a hallgatónak kell betöltenie-felvállalnia, ami roppant demokratikus, csak éppen embert próbáló feladat (talán éppen ebben rejlik a rockerbloggerkedés létjogosultsága manapság, jutyúb ide vagy oda). Értem, de mégis vérzik a szívem a miatt a sok, egyébként ígéretes anyag miatt, ami lehetne nemcsak jó, de kiváló is, és aminek a zöme egyébként el sem jut a potenciális közönségéhez a professzionális háttérmunka hiánya miatt. Akkor is elkeseredem, amikor látom a(z ifjú) titánokat méltatlan körülmények között fellépni, küzdeni, mint malac a jégen, annak legkisebb reménye nélkül, hogy valaha is igazán komoly sikereket érhetnek el. Mégis, egyre többen szállnak be a buliba, a rockbiznisz pedig – a látszólagos alapproblémái ellenére – köszöni szépen, jól van: a rockfesztiválok egyre nagyobbak/népszerűbbek, a klubkoncert-körutak a gyér nézőszámok ellenére folynak, a lemezek továbbra is elárasztják a világhálót, hiába nem veszi meg őket a kutya sem. Valamit én nem értek itt még, de előbb-utóbb csak összeáll a kép...

A fentebb kifejtett okok miatt (a közreműködő zenészek legfeljebb facebook képalbumokban látták egymást) első felindulásból ki is szórtam rögvest az év végi toplistámról Lalu és az Ayreon idei megjelenéseit, pedig nyilván színvonalas munkákról van szó. Megvan ezeknek a modern kori Mozartoknak is a helye a zenei életben, de én most nem vagyok rájuk hangolódva. Utóbbinál az is megkönnyítette a dolgomat, hogy teljességgel abszurd ötlet manapság, amikor az emberek többsége mp3 formátumban hallgat muzsikát, 46 részre széttördelni egy albumot (az eredmény szimplán hallgathatatlan). Megemlékeznék az év talán legfontosabb eseményéről is, az ozzys Sabbath lemezmegjelenéséről. Tisztelem őket nagyon, meg is van már a jegyem a Nova Rockra, hogy – talán utoljára – elcsípjem ezeket az ikonokat, de ez a korong számomra akkor is uncsi. Ezért nincs fent a listán.

De lássuk végre a sorrendbe szedett év-esszenciát:

1. Kerekes Band: Folklore Man

Lehet, hogy nem túl acélos választás, mégis ez az egyetlen igazán előremutató alkotás, amivel idén találkoztam. Kerek, letisztult album, elképesztően eredeti és szórakoztató stíluskavalkád, mely jó értelemben közérthető, széles tömegek számára dekódolható. Eladták magukat, ja, de legalább nem bagóért!

2. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose

A betyár-bugi mellett ezt hallgattam legtöbbet. Egyszerűen jólesik pörgetni egy olyan korongot, ahol mindegyik szám más, önálló karakterrel és megjegyezhető refrénnel rendelkezik. Mint a régi szép időkben. A Thin Lizzy örökség ápolására létrehozott zenekar eddig tökéletesen teszi a dolgát, éppen ezért semmi értelme azon nyenyeregni, hogy mennyire eredetiek. Természetesen semennyire, épp ez benne a jó!

3. Király István & G-Jam projekt: Melodic Vision

Tessék, ez például egy igazi zenekari album, pedig instrumentális, ahol a gitáré kellene legyen a főszerep. Mégis megkapja az összes hangszer és zenész a lehetőséget a kibontakozásra, egyéniségének érvényesítésére. Így lesz a kettő meg kettőből öt. Pitta pedig újra meg tudott lepni. Az első lemez Vai-Satriani domináns világa a "Side Of The Soul"-on erőteljes Gary Moore felhangokat kapott, de az eddig sem szürke színpaletta most további árnyalatokkal bővült. Pölö santanással.

4. Orphaned Land: All Is One

Az OL is bejárja a letisztulásnak azt az útját, amin oly sok, a death felől érkező progos banda végigcaplat. Ezzel nyerünk is, vesztünk is valamit mi, hallgatók. A lényeg, hogy bár ez most egy kicsit másmilyen, éppen olyan profi és élvezetes, mint az előzőek.

5. Haken: The Mountain

Még mondja valaki, hogy manapság nem születnek olyan mély, összetett és aprólékosan kidolgozott alkotások, mint a progresszív rock hőskorában. De, ez például pont olyan. Csak éppen nem fogja megkapni azt a figyelmet, ami a klasszikussá váláshoz akkoriban megadatott. Azért "kicsiben" még működik az eredetiség és a referenciává válás lehetősége, most is mondunk olyasmiket, hogy ez nevermore-os, vagy, hogy a riffelés a Meshuggah-ra hajaz. És igen, a Hakenhez is hasonlítottunk már ezen az oldalon nem egy zenekart. Csak azért nincs előrébb a listán, mert Ross Jennings hangi adottságai azért némileg behatárolják a lehetőségeiket.

6. Stratovarius: Nemesis

Ezt is sokat pörgettem, mert egyszerűen jó. Az Orphaned Land-hez hasonlóan élőben ők is alibiztek, de akkor is itt a helye. Sőt, ha csak az "Unbreakable"-t tették volna fel tíz különböző változatban rá, akkor is itt lenne. Év dala, ugye ez nem is kérdéses?

7. Leprous: Coal

A csángóbugis pszichedelia-huszár diszkóbetyárok mellett talán még ők tudnak újat mutatni a mai rockzenében. Úgy, hogy azt még én is élvezzem. Beértek, felnőttek, nem csak ifjúból férfivá, de ígéretből bizonyítékká. Ja, és nem mellesleg csukóból kirázták 2013 legdinamikusabb, legütősebb koncertjét.

8. Motörhead: Aftershock

Ezt nem is kommentálom, annyira nyilvánvaló. Ősforrás, teremtői kinyilatkoztatás. Ha a metalt egyfajta vallásként értelmezzük, legtöbben gondolom ezt keresik. Most akkor itt van.

9. Dream Theater: Dream Theater

Portnoy vitte magával a hörgést, meg a Muse-t. Van helyette egy csipetnyi djentes-modernes riffelés és egy jó adag neoklasszicizmus, gondolom leginkább Petruccinak köszönhetően. Köszi szépen, nekem ez így éppen meg is felel!

10. Poisonblack: Lyijy

Ez a zsigeri, primitívnek tűnő muzsika korántsem egysíkú ám! Kicsit punkos, kicsit groove-os, emitt egy csipetnyi gothic, amott egy jó adag Metallica. Végső soron pedig nem más, mint pőre, modern rock 'n' roll. Éppen olyan, amilyennek 2013-ban a rákenrólnak lennie kell.

11. Dante: November Red

Itt bizony megvan az az érzelmi-hangulati többlet, ami miatt érdemes időnként elővenni ezt az anyagot. Ennyi.

12. Annihilator: Feast

Szerepelhetne a listán az Onslaught vagy a Death Angel is, a pumacipősöknek megint jó éve volt. Mindössze ezt volt szerencsém legtöbbet pörgetni, mert korábban jelent meg a másik kettőnél. Ettől eltekintve ez itt valójában egy megosztott helyezés, mindhárom anyag bivalyerős.

13. Delta: The End Of Philosophy

Erre a lemezre egy hosszabb kocsiúton kattantam rá. A rém egyszerű szöveggel megáldott "Like a Man" annyira illett az aktuális hangulatomhoz, hogy visszajátszottam vagy ötször. Majd a teljes albumot még kétszer. Nem hibátlan anyag, de mégis van benne valami, amitől megmozdult odabent valami.

14. Iron Mask: Fifth Son of Winterdoom

Szép lassan megszerettem ezt a Malmsteen albumot. De ne legyünk igazságtalanok, Petrossi arcunkba tol néhány olyan modernebb riffet, gitártémát is, amilyent Yngwie sosem játszana. Boals pedig ismét csúcsformában áriázik. Még az sem érdekel, hogy ezért valószínűleg – legalábbis részben – a fejlett stúdiótechnikának kell hálát rebegni. Csinálja utána, aki tudja!

15. Baby Snakes: Gunslingers

A változatosság nevében mindig teszek fel ide egy dallam-brigádot is. Glam vonalon idén ők győztek meg. Ez nem is annyira meglepő, hisz nem nyeretlen kétévesekről van szó. Trondt Holter és Bernt Jansen többek között a Wigwamban és Jorn mellett tanulta a szakmát. Nem egy átlagos parti-metal cucc, vannak rajta sötétebb, mélyebb tónusú dalok (sőt, még instrumentális is), talán ezért talált be.

Akik még kellemes perceket szereztek (a teljesség igénye nélkül):

My Soliloquy, Epysode, Mindcage, Coheed and Cambria, Thought Chamber, Divinity Compromised, Divided Multitude, DGM, Odd Dimension, Spock's Beard, The Flower Kings, Satan, Saints 'n' Sinners, Michael Schenker, Coney Hatch, Hell, White Wizzard, Holy Grail, Majesty, Spiritual Beggars, The Answer, Voodoo Six, Almah, Powerworld, Megadeth, Witherscape

Az év meglepetése, hogy 2 hazai korong is felkerült ide, ráadásul dobogós helyezést abszolválva. Ilyenre még nem volt példa nálam. Igaz, egyik sem metal, de azért ez mégiscsak biztató jel arra nézvést, hogy létezik nemzetközi színvonalú magyar rockzene.

Csalódásnak ugyan egyiket se nevezném, de két kedves bandám ide megjelenései jó példák arra, amikor valami lehetett volna sokkal jobb is, ha egy értő külső zenei rendező komolyabb szerepet kap a végeredmény megformálásában. Mind a Royal Hunt, mind a Rage szimfonikus zenekarral vonult stúdióba, de szerintem egyikük sem tudta kiaknázni teljesen a lehetőséget. A Lingua Mortistól – Smolski képzettsége és kvalitásai ismeretében – többet vártam, a komoly- és a rockzene mélyebb integrációját, ráadásul a női énekkel tarkított rockoperázás se az esetem. Egy valamire való menedzser amúgy rég szólt volna Peavy-éknek, hogy lassítsanak, már azt ezt megelőző albumukon is megfigyelhetők voltak a kapkodás jelei. Nem szeretném, ha egy ilyen tehetséges zenekar a középszerűségbe hajszolná magát, márpedig éppen ez látszik történni. A dánok szerintem ügyesen adták hozzá zenéjükhöz a nagy-zenekart, csak igazán jó számokat felejtettek el írni mindehhez. Régóta tudjuk azt is, hogy egy valamire való hangmérnök se ártana végre a házuk táján. Csináld magad..., piha.

Idén kiosztom az év metal-prostija díjat is: ezt megosztva kapja a Volbeat és az Avenged Sevenfold. Annyi picsogást, amit utóbbiak lecsaptak, mert a rajongók szóvá merték tenni a szemérmetlen nyúlásokat, egy csajos romkomban nem hallani. A Volbeatnek legalább van annyi esze, hogy kussol és nem megy napra, mert tudja, hogy vaj van a fején. Uraim, hoztak egy üzleti döntést, ami végül is bejött: a lemez jól fogy! Akkor pedig kuss legyen, nem lehet lenge öltözetben kiállni a sarokra, majd siránkozni azon, hogy rosszlánynak néznek. A fanyalgó rajongók védelmében azért hozzáteszem – hisz magam is az lennénk –, hogy itt tökös, egyedi hangzású zenekarokról van (volt) szó, azon kevesek közül kettőről, akik fel tudták kavarni a rockzene állóvízét. Valószínűleg éppen ezért zavaró az arcvesztés és az elpuncisodás.

Koncertek:

1. Leprous, A38

Lehengerlő energia, fiatalos lendület, profi hangszeres teljesítmény, változatos setlist. Hangulatos körítés, földbe döngölő zenei élménnyel párosítva. Még, még, még!

2. Paul Gilbert, A38

Nem gondoltam, hogy egy szólógitáros fellépése ekkora buliba tud torkollni. Némi fenntartással közelítek a két órás instrumenstruális koncertekhez, jó az fotelból DVD-n is. De Gilbertre ezek után mindig lenézek, nagyon funky a csávó.

3. Dragonforce, Fezen

Ők bármikor 110 százalékot nyújtanak, kevesebbel nem érik be. Ők is jöhetnek akár havonta, egy fizető nézőre bizton számíthatnak.

4. Fates Warning, A38

Bár az új lemez nem vágott földhöz, élőben nagyon elkapták fílinget, ahogy a közönség is. A kémia működött, a végeredmény egy felejthetetlen este.

5. Honky/Peter Pan Speedrock, R33

A Peter Pan Speed Rock is odatette magát rendesen, de az über-lazán súlyos Honky elcsente tőlük a showt aznap este. Ezek az arcok nagyon redneckek, a zenéjük pedig egy Velorex hikomatból buherált kombájn, mely úgy gázol át rajtad, hogy közben szétröhögöd az agyadat.

Rövidsége ellenére tetszett még az Amaranthe és a Stratovarius közös fellépése. A tartalékos felállás nem segített, de azért az Orphaned Land is okés volt. Kellemesen csalódtam (sic!) a Deep Purple-ben a Fezenen, ilyen idősen az is csoda, ha még járókeret nélkül tudsz vécére menni, ehhez képest kifejezetten korrekt bulit nyomtak. Örülök, hogy – ha nem is fénykorukban – de összefutottam olyan legendákkal, mint Fish vagy a Vaya Con Dios. Idén Pittát is sikerült végre elcsípnem élőben, igaz, nem egy monstre programmal, de így is nagyon kellemes volt.

Hát kábé ennyi. Biztos kimaradt néhány fontos dolog, de az vesse rám az első követ, aki mindenre tisztán emlékszik 2013-ból. Szilveszterkor jó bulizást és egy összeszedettebb, profibb 2014-et kívánok – magamnak és nektek is!

Kotta

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
facebook.com/ProspektUK

Bezzeg, amikor én voltam Oxfordban, ezek a fiatal angolok még nem voltak sehol! Mondjuk az időm legjavát a Bodleian Könyvtárban töltöttem kutatással, de azért kifejezetten jól esett volna néha egy tehetséges helyi progresszív metál bandát meghallgatni valami jó kis helyi bárban. Eredetileg a Prospekt Lee Luland gitáros és Blake Richardson dobos instrumentális projektjeként indult, majd szereztek maguk mellé egy basszert és egy billentyűs énekest. Így teljes csapattá válva nekifoghattak a saját dalok szerzésének.

Hogy nem elveszett egy társaság, már abból is azonnal kiderül, hogy a Sensory Records gyakorlatilag minden előzmény nélkül szerződtette le őket. Ezek a huszonéves srácok mindent tudnak a hangszerről, a kisujjukban van az, amit a '90-es évek elején (mondjuk a Dream Theater "Images & Words" albumának megjelenésekor) még nagyon-nagyon kevesen tudtak. Ettől akkor durván seggre estünk és meg voltunk arról győződve, hogy soha senki nem csinálja utánuk. És tessék! Fölnőtt egy generáció, ahol ez a színvonal már belépő követelmény.

A bevezetőből nyilván egyértelmű, hogy progresszív metálról van szó, ráadásul a jobbik fajtából. Nem állítom, hogy nem bukkannak föl itt-ot Dream Theater és SymphonyX hatások, de van itt (főleg a dallamokban) egy jó adag Sun Caged is, meg egy kis modern, már-már djentes riffelés, ráadásul sikerült mindezt egy rájuk igazán jellemző egyveleggé alakítani.

Egyetlen kifogásom, hogy Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem... Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez...

Tartuffe

Nehogy bárki azt higgye, hogy politizálni akarok – hazudtam eleget az évben –, de azt büszkén kijelenthetjük, hogy Magyarország a Dionysos Rising jobban teljesített. Kedvelt weboldalunk a metál blogok listáján a leglátogatottabbnak bizonyult, amit két tényezőből kiindulva tudok elképzelni: rohadt kevesen olvasnak metálkritikai oldalakat, illetve Túrisas kolléga videói végre masszív hölgy rajongótábort alakítottak ki. Nem, ez utóbbit mégsem tudom elképzelni – látogatóink zöme ugyanis sajna nem a nagyothalló tüzérek és siket gőzkalapácsosok nyugdíjas nőegyletét erősíti. (Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs legalább fél tucat alul-felül szőrös rocker, akik esténként telesírt zsepivel hallgatják barátunk virtuóz futamait.) Mindenesetre az, hogy Facebookos mottónk – ha nem olvastad, nosza – némi eufemizmussal és önbizalommal valósággá vált, mindenképpen megtisztelő, és ha nem hiszel nekem, higgy annak, aki ezt állítja: a Dionysos Rising stábjának – ettől ugye már csak egy lépés, hogy ne csak mi, hanem Ti, az Olvasók is ezt gondoljátok.

Mit is mondhatnék még erről az évről? A metál zenei sokszínűség szerencsére nem csak a szarbarna különböző árnyalataival terítette be az internetet, tavalyhoz hasonlóan vért izzadva sikerült a számtalan, számomra élvezetes megjelenésből kiválasztani azt a tizenötöt, ami idei listámat alkotja, és ha eszembe jutnak azok az albumok, melyeket kénytelen voltam lehagyni TOP-társaik közül, rögtön sírni támad kedvem. Ilyenkor aztán gyorsan H. Sanyi barátom vigasztaló szavaira kell gondolnom – "Egy pillangónak nem karrier a ganajtúró bogarak királyának lenni" – és mindjárt megnyugszom, remélem, hogy listába szedett kedvenceimet nem fogjátok illusztris metaforámnak megfelelően szarból épített várnak tekinteni.

1. Stratovarius: Nemesis

Tolkki után a Stratovarius tagjainak is sikerült megtalálniuk az elgurult gyógyszert: a progressziónak álcázott unalomból slágergyáros vihánc következett, és az, hogy nem perdültem táncra, csak annak köszönhető, hogy egy nemezisre csak nem illik csárdásozni!

2. Timo Tolkki's Avalon: The Land Of New Hope

Aki egy lemezre képes összetrombitálni korunk legjobb heavy metal énekeseiből hármat – Russel Allent, Rob Rockkot és Michael Kiskét – az már megérdemelné, hogy a listámon lehessen. Ha ráadásul még olyan slágert is tud írni, amely egy zöldmozgalomba tévedt nemzeti trafikos bátorságával képes a Helloween örökbecsű "Keeper Of The Seven Keys" dalát megidézni, mutyiszag nélkül juthat nyerő pozícióhoz.

3. Vindictiv: Cage Of Infinity

A Vindictiv nem pöcsölt, és csatasorba állította korunk legjobb Kelly Carpenter klónját. Ha nem tudod, ki az említett úriember, vagy a hasonló nevű country-énekesnővel azonosítod, sürgősen iratkozz be egy haladóbb metál-kurzusra. Az Eden's Curse-nél egyetlen videoklipnyit időző Marco Sandron úgy varázsolta keménytökűvé a tavalyi évben még nőcis AOR-ban nyomuló Vindictivet, mint az egyszeri NDK-s olimpiai bajnok úszónőt a politikai akarat.

4. Metal Church: Generation Nothing

A kritikák nem igazán fogadták kitörő lelkesedéssel a csapat sokadik visszatérő albumát: ebből is látszik, hogy a zseniket kortársaik nem mindig ismerik fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy a templomosokat géniusznak kéne tekintenünk, de ha ilyen iparosok működnének Magyarországon, Hoffmann Rózsának nem kellene aggódni a szakképzés miatt.

5. Civil War: The Killer Angels

Ki gondolta volna, hogy a számomra gagyiszagú Sabaton önállósult fele egy klasszis énekessel képes az év indulós metál albumát összehozni? Bizony, ha Eric Adams meghallaná a lemezen tobzódó, egy egységre eső true dallamok számát, a legutóbbi Manowar album fényében önmagát ebrudalná ki a teremből.

6. Saxon: Sacrifice

Öregember nem vénember! Főleg az olyan masiniszták között, akik egy ilyen pöfögő-zakatoló metál-mozdonyt képesek vezetni. Szegény Kovács Kati, neki annak idején csak egy rock 'n' roller jutott.

7. Spiritual Beggars: Earth Blues

Az idei évben is tartó retro-láz felbukkanó csikó-csapatai csak szalutálhatnak az ex-Firewind énekessel megerősített koldusok albuma előtt, pedig nem a Koldus-operáról beszélünk, hanem az ősrock brigád Hammond-szaftban tocsogó slágerparádéjáról.

8. Eden's Curse: Symphony Of Sin

A vérmagyar rajongók egyik szeme sír, a másik meg nevet, hiszen a Dreyelandsből a csapatba igazolt Nikola Mijic tiszteletbeli hazánkfia. Így aztán az Eden's Curse kiváló új lemezét egy-negyed turulmadárnyira még magyarnak is gondolhatnánk. Kár, hogy ez nem így van. Az viszont bizonyos, hogy a heavy rock műfajának olyan ez az album, mint nemzeti rocknak a Frakk zenéje. (Aki mint tudjuk, magyar vizslaként a legnemzetibb kutya.)

9. Stryper: No More Hell To Pay

Végre nyugodtan alhatok, hiszen a mennyei csapatok földi zenei helytartói régi fényükben verik vissza az ördög támadásait. Amerikai dallamos metál európai tradicionális riffekkel, mi ez, ha nem a megtestesült internacionalizmus? És még marxi ateizmus sem kell hozzá.

10. Black Sabbath: 13

A metál zene alfájaként és ómegájaként aposztrofált csapatra igazán nem lehet mondani, hogy babonás, Iommiék a szerencsétlenség számával intettek be az alattomos betegségnek. Persze ezen nincs mit csodálkozni, ahol Ozzy Osbourne a doktor, ott a baj is legfeljebb ro-baj: fémriffekből gyártva.

11. Silent Force: Rising From Ashes

Az első csalódás után – az unikális SF helyett egy klasszicizált Jaded Heartot kaptam – Bormann hangja és dallamai észhez térítettek, és ha a magyar focicsapat is hasonló feltámadást fog produkálni a beinduló stadion-program hatására, legközelebb mi fogjuk Hollandiát 8:1-re verni.

12. Almah: Unfold

Itt bizony szó sincs savanyú almá(h)ba harapásról. A hangját részlegesen és időlegesen a refluxra hagyó Edu Falaschi dallamérzékét szerencsére nem felejtette otthon: a Helloweennel karöltve tudnak fityiszt mutatni azoknak, akik szerint az euro-power zsákutca.

13. Helloween: Straight Out Of Hell

Az albumnak nem csak az az erénye, hogy végre a seggfejeknek – a tökfejek után – is lett himnuszuk (Asshole). A Helloween már évek óta nem bír leszakadni az éves listáimról, amiben nem csak a nosztalgiának van szerepe, hiszen akik olyan gyilkos, modern riffeket képesek gyártani, mint Derisék, azok két lábbal rúgják segg(fej)-be a merengő emlékezetet.

14. Iron Mask: Fifth Son Of Winterdoom

A mindennapi betevő neoklasszikus metál adományok idén is meghozták az eredményüket: a vasálarcos gitármágus visszatért, hogy Malmsteennek újabb kefét adjon, legyen a svéd zenésznek mit rágnia. Ez persze csak teória, mert akinek a gitárjátékából ennyire süt a mester iránti alázat, az igazán Dumas tollára kívánkozna. Persze nem az álarc miatt.

15. Avatarium: Avatarium

A majdnem autentikus nevű E(n)dling nem képes hibázni: egy nőbe inkarnált Dioval mutatta meg, hogy a doom rockosabb pillanatokkal könnyítve is képes könnyet csalni a hívők szemébe. És azért csak könnyet, mert hogy nézne már ki egy mosolygó doomster?

+1 Lingua Mortis Orchestra Feat. Rage

Orquestra Barcelona Filharmonia, Fehérorosz Szimfonikusok, Minszki Nagykórus, zeneprofesszor apa, Smolski és Peavy: ez bizony nem ígéret volt, hanem színtiszta bizonyíték. Hogy mire? Hát hogy létezik hiteles fúzió a komolyzene és a power metal között, és hogy ehhez nem kell más, mint többgenerációnyi tehetség, évtizedes zenetanulás, többhavi befektetett koordinációs munka, meg a bosszankodás, hogy mindennek dicsősége nem a miénk.

Aki ezek után a fejéhez kapva kezd el átkozódni, azt gyorsan megnyugtatom: LaBrie és Magnus Karlsson szólóalbuma, a Powerwolf sramli-metálja, a Volbeat eklektikus westernlemeze, a Megadeth kommerszebb kikacsintása, a Royal Hunt megosztó édelgése, Schenker úr szivárvány-teremtése ugyanannyi kellemes percet okoztak, mint a listán szereplő társaik, talán csak a pillanatnyi hangulat – no és a kiosztott helyek limitált száma – tette őket amolyan post-listás szereplőkké.

 Magyarland

A magyar színtér idén sem érte utol Európát – még szerencse, hogy Kelet felé kell nyitnunk a hanyatló Nyugat helyett, bár vannak némi fenntartásaim, hogy a müezzin, vagy a torok-zsolozsma-bajnokságban lesz esélyünk labdába rúgni –, és ez sajnos a média-elfogadottságban is tükröződik. Addig, míg Norvégiában Nils K.Rue és Jan Thore Gerfstadt nézői SMS-ek özönében párbajozott az ottani tehetségkutató döntőjében, addig nálunk Bátky Zoli majdnem túljutott a tábor purgatórium-jellegű válogatóján. Nem is nagyon kísértem figyelemmel az itthoni lemezmegjelenéseket, a koncerteseményeket meg pláne, de azért volt három olyan lemez, melyekről meggyőződésem, hogy megütik a nemzetközi mércét. A Wisdom kedvenc műfajom trappolásos magasugró-technikájával vitte át az európai színvonal-lécet, Molics Zsolti retrospektív válogatással összegezte eddigi életművét, és a Virrasztók eklatánsan bizonyította, hogy van élet a metál után. (Egyik kedves olvasónk kérdésére, hogy kik alkothatják a csapat rajongói bázisát, sikerült választ találnom. II. Fülöp – tudjátok, a Nagy Armadás – apja, aki a doomsterek középkori prototípusának tekinthető, annyira vonzódott a halálhoz, hogy képes volt még életében megrendezni saját temetése főpróbáját. Mi ez, ha nem a Virrasztók muzsikájára kínálkozó téma, és mi ez, ha nem az adekvát rajongói célcsoport potenciális megtestesülése?)

Csalódások

Mivel a magyar ember a közvélemény-kutatások szerint csak egyet szeret jobban a bizalomnál, mégpedig a csalódást, így muszáj igazodnom a tömegátlaghoz. Legnagyobb bosszúságot a Fabio Lione-féle Rhapsody okozta, akiknek kettő helyett elegendő volt egyetlen szék is, hogy a padlóra essenek. Naná, hiszen a lábuk alól kiugró beste bútordarab Luca széke volt, ami mint tudjuk, arra is alkalmas, hogy segítségével meglássák a boszorkányokat. Jelen esetünkben azonban nemhogy a banyák tűntek el a sötétben, de a kreativitás is.

Az Avantasia Tartuffe kolléga tollából meglehetősen szép méltatást kapott, de a rajongók többsége inkább csak a magyar narancs-féle attitűd  felértékelési hevületében lehet elégedett -  sebaj, Tóbiás, lesz ez még jobb is.

Kívánság

No, és mit is kívánhatnék 2014-re? Először is, hogy végre jelenjen meg a beígért Pokolgép album, ami a készülés idejét tekintve minden bizonnyal nagyot fog szólni, Kelly Carpenter az Adagio új albumán mutassa meg, hol lakik a metál-énekesek istene, és természetesen legalább annyi kellemes, kiváló zenével eltöltött percet, mint amennyi ebben az évben is megadatott. Minden kedves olvasónknak további kellemes ünnepeket, erőben és egészségben gazdag új évet kívánok!

Garael

Kiadó:
Llrr (magánkiadás)

Honlap:
www.facebook.com/SchubertInRock

Klaus Schubert rafinált csávó. Nem írta oda a keresztnevét. Amikor megláttam a borítót, először arra gondoltam: Na, most végre hallani fogom "A pisztráng" rockosított változatát Joe Lynn Turner előadásában! Hogy mekkorát tévedtem! Itt bizony megint egy időutazásba csöppentem bele. Akkoriban történt, amidőn 19 éves koromban édesanyám meghalt és a lelkem megszűnt öregedni. Sopronba mentem zenélni, ahol pár barátom bevett a későbbi Blokád zenekarba. Akkoriban még PF néven nyomtuk, ami a Pokolfajzatok rövidítése akart lenni, de szkeptikusok szerint a rövidítés inkább csak "turnébuszunkra", a kis Polski Fiatra utalt, amelybe négyen belehajtogattuk magunkat és még a BS parkolójában meghirdetett Iron Maiden koncertre is feljöttünk Budapestre, kritikusaink viszont egyszerűen csak a "Pancser Faszok" becenéven emlegettek. Ekkoriban ismerkedtem meg a Lord zenekarral és az ő kedvenceikkel, a kanadai Sagával. Valamint egy rockzenekarral a határ túloldaláról, akik egy későbbi sikeres popduó, a Bros ötletét már évekkel korábban elsütve felvették a No Bros nevet. A Lord előzenekaraként léptek fel itthon, Ausztriában meg ők voltak hazai csapatként a fő műsorszám. Még a "Ready For The Action" című lemezüket is megvettem bakeliten és a "Be My Friend" című balladájukra magyar szöveget is írtam. Sajnos ez a billentyűs, Nikolaus Opperer szerzeménye volt, így nem szerepel a Klaus Schubert slágereiből összeállított anyagban.

Tehát eljutottunk oda, hogy ki is ez a Klaus Schubert. Egy veterán osztrák rockzenész, gitáros, koncertszervező, aki 2013-ban újraálmodta 80-as évekbeli zenekarának, a No Bros-nak sikerdalait az angolszász rockélet nagyjainak tolmácsolásában. A zenei háttér mondhatni félelmetes lett, mint egy Fehérkígyó. Schuberten kívül Bernie Marsden gitáros (ex-Whitesnake) és Neil Murray basszer (ex-Whitesnake) mellett az örök Jon Lord helyettes Don Airey billentyűs is közreműködik a lemezen. Ő nemcsak a Deep Purple-ben váltotta fel az öreg Hammond-bűvölőt, de egy időben Ritchie Blackmore is vele helyettesítette örök gitár-billentyű párbaj partnerét, és talán kevesebben tudják, hogy bár a Whitesnake-nek sohasem volt nevesített tagja, de Lord távozása után az "1987" és a "Slip Of The Tongue" lemezeken ő játszotta a megcsappant billentyűfutamokat. Őket a Purpendicular nevű Deep Purple tribute band (tehát mondhatni, otthonosan mozog ebben a közegben) dobosa, Bernie Welz egészítette ki, és erre az alapra tették fel a koronát a brit rockzene legnagyobb énekesei.

A "Second King Of Darkness" az említett bakelitlemezem húzónótája volt, így ismerős dallamot üdvözölhettem az anyag elején. De mekkora különbség, ha a Black Sabbath égisze alatt Dio frazírjait is elleső Tony Martin énekli ugyanezt a dalt. A "Ready For The Action" egy kis "Born To Be Wild" riffel megbolondítva maga a tökéletes varázslat (Hoodoo), a "Black Jack Billy" JLT hangján a "Strange Kind Of Woman" ikertestvére lehetne, míg a "Stairwway To Hell" a Scorpions "The Zoo"-jának riffjeit felhasználva lett igazán húzós nóta. A "Perfect Body" Storace orgánumával a Krokus klasszikusát, a "Tokyo Nights"-ot juttatta eszembe. A "Lady Of The Tower"-ben pedig a két ex-Rainbow torok (Doogie és JLT) duettje maga a megvalósult álom.

Annak idején egy nagy bajom volt ezzel a zenével. A háromakkordos Iron Maiden mintára (C-D-e) készült dalok elsőre megfogták az embert, de nem volt annyira igényes a körítés, hogy 4-5 meghallgatás után is lekössön. Most valahogy erősebbnek érzem az anyagot, modernebb hangszerelés, ütősebb szólók, ráadásul Klausnak (ugye, hívhatlak Klausnak?) sikerült összeválogatni a kedvenc énekeseimet egy lemezre. Joe Lynn Turner rajongásom régóta ismeretes, de Doogie White-ot is imádtam mind a Rainbow-ban, mind az azt követő Cornerstone-ban, most, hogy Schenker-énekessé lépett elő, még magasabbra ugrott a Liebling-jeim ranglétráján. Azt is többször elmondtam már, hogy be vagyok oltva Ozzy ellen, így a Black Sabbath számomra Dioval és Tony Martinnal vált emészthetővé, a Krokusnak meg ősrajongója vagyok, még egy "Hoodoo" lemezt is nyertem a 2010-es "Fan-Giveaway" sorsoláson. Biff az, aki kicsit kilóg a sorból, ő csak a második vonalban küzd nálam (szerintem itt is), de a korai Saxon lemezek okán mindig ott lesz a listámon.

Azért pjuan Passzión korábban elhintett gondolatmenetén elmerengve (mennyire másképp hangzanának a magyar klasszikus rockslágerek is ezen kitűnő zenészek interpretálásában, ő a Piramist és a P. Mobilt emelte ki) arra nagyon kíváncsacsi lennék, melyik világhírű torock énekelné el a Kisfiút Pohl Misinél kiválóbban!

CsiGabiGa

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.arjenlucassen.com

Mivel Taruffe barátom annyira elmerült a zenei kukázásban, hogy még a progresszív zenék felkent lovagjának szerepéről is elfeledkezett, így érthető módon maradt el az év progresszív zenei eseményének, a megjelenő Ayreon albumnak a kivesézése. Így mint a blog legmagasabb rendfokozatú katonájának – az elöljárói példamutatást szem előtt tartva – nekem jutott az a hálátlan szerep, hogy a becsület védelmében írjak pár keresetlen mondatot, előre tudván, hogy tiszttársam annak a halálra ítélt szakasznak a szerepét osztotta rám, amelynek feladata anno egy egész páncélos hadosztály feltartása volt.

Miért is? Mert akik rendszeresen olvassák a blogot – és akiknek a létszáma lassan közeledhet a húszhoz, így nyáron akár már kétkapus focimeccset is játszhatunk velük – rögtön feltehetik a kérdést, hogy mit akarok itt a szöges metál agyammal egy olyan kompozíció esetében, ami bőven meghaladja az egyszeri és általam szeretett heavy metal lemezek művészi tartalmát. Ráadásul az album – olvasgatva a már megírt kritikákat, és az olvasói kommenteket –, eléggé megosztotta a közvéleményt, ami tudvalevőleg nem kedvez az objektív jelleg látszólagos fenntartásának sem. A kétkedőket azonban sietek megnyugtatni: egyrészt a művészi tartalom kérdésében eléggé szkeptikus szoktam lenni, így nehezen esek olyan hibákba, ami túlértékeléshez, vagy egyszerű seggre eséshez vezethet, másrészt a kétfelé váló véleménycsoport valamelyik fele legalább biztos igazat fog adni…

A kritika elején sietek leszögezni, hogy Lucassen mester előtt, ha nem is feltétlenül, de jómagam is térdre szoktam borulni – legutoljára a Star One projectnél ez alázatos és keleties hasra vágódássá aposztrofálódott : jelenlegi alkotása pedig minden, számomra hibának minősülő aspektusa ellenére is ékesen bizonyítja, hogy a holland zenész a kortárs rock egyik kiemelkedő alakja. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a „művészi önkény” és az öncélúság között igen vékony a határvonal, a célcsoport hallgatóság pedig nem biztos, hogy képes a művésszel együtt látni azokat a víziókat, melyek eléréséhez az alkotás vezet. (Ez bizony még a közgazdaságtanban is így van, pedig mennyivel egzaktabb dolog, mint a művészet.)

Emlékeztek még a kilencvenes évek egyik progresszív csúcsalkotásának kikiáltott Beyond Twilight lemezre, a 43 tételből álló "For The Love Of Art And The Making"-re? Nos, Lucassen valami hasonlóba fogott, jóllehet ő inkább a hetvenes évek progresszív, összefüggésben vizsgálandó lemezeit nevezte meg ősforrásnak. Egy olyan album képe, illetve hangjai lebegtek a szeme – füle – előtt, aminek egyes darabjai amolyan zenei puzzle-ként rakják ki a végeredményt, és önmagukban nem igazán értelmezendőek. A Beyond Twilight lemezéről azóta sem tudom eldönteni, hogy tényleg mestermű, vagy csak ügyes bűvészmutatvány, hiszen az egyes elemek az alkotók szerint is nyugodtan összecserélhetők, a kapott eredményt a sorrend nem befolyásolja – ez pedig nálam – biztos, mert nem vagyok képes az unortodox fogalmát megérteni – nem éppen a művészi mibenlét megtestesülését jelenti. Lucassennél azonban nem így működik a dolog, még akkor sem, ha az egyes darabok tényleg csak elvétve képesek önálló szerzeményként funkcionálni: az összefűzött elemeknek meghatározott ívük van, felvezetéssel, fő résszel, és lecsengéssel, mármint a mester szerint, én személyesen zeneileg – és nem a szövegi történés szempontjából – nem éreztem ezt a komponált pályát, sőt, hasonlóan a Beyond Twilight művéhez, felcserélhetőnek érzem a darabokat. (És ha most „de hülye vagy” kiáltással elküldesz a fenébe, megnyugtatlak, kipróbáltam!) Lucasennel ellentétben, aki refrén nélküli szerzeményekről beszélt, én inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak a számok között refrének verze nélkül, és verzék, refrén nélkül, különösebb összefüggés, vagy kontinuitás nélkül, olyan ötletek egymásutáni halmazaként, melyek nem lettek megfelelően kibontva. Az embrionális állapotban lévő töredékek mégsem esnek szét – és ez a zeneszerző legfőbb érdeme –, de ettől függetlenül bennem végig, minden egyes szerzeménynél ott motoszkált a befejezetlenség érzése, amit nem tudott ellensúlyozni sem a vendégelőadók elképesztő teljesítménye, sem a hangszerelés, és a műfaji sokrétűség – space rock, musical, folk-reneszánsz-rock, metál – mesteri koherenciája.  És ha már az operai koncepció szereplőit említettem, legnagyobb meglepetést nem Karevik produktuma okozta – akiről eddig is tudtam, hogy a jelenlegi színtér egyik legjobbja, mind orgánumát, mind hangterjedelmét és képzettségét tekintve –, hanem az a Michael Mills (hallgasd csak meg az „Alive!”-ban, tuti, eldobod az agyad), aki ékesen bizonyítja, hogy metálpacsirta országban nem csak fémből készült madarak tudnának a trónra ülni.

Természetesen azoknak a véleményét is elfogadom, akik a koncepcióban meglátják (meghallják) az aprólékosnak tűnő, ám valójában művészi víziót, úgy látszik, nekem ehhez már túl sokat romlott a szemem. Az viszont feltétel nélkül bizonyítást nyert, hogy Lucassen ötletasztalánál azok sem maradnának éhesen, akik a lehulló morzsák felcsipegetésére lennének kárhoztatva, mert az aprólékokkal is bőven jóllakna egy egész metál ármádia.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hell-metal-band.com

Ha valaki 2013-ban egy echte NWOBHM albummal jelentkezik, a jelzők garmadáját lehet felsorakoztatni a pejoratív poros, múltidéző, archaikus, idejétmúlt részhalmaztól kezdve a nagyjából semleges autentikuson át a kifejezetten pozitív kicsengésű hagyományápoló, vintage stb. megjelölésekig. Egyéni ízlés, szocializáció és hitelesség kérdése is tehát, hogy az ilyesfajta „true" próbálkozásokat ki hová sorolja a kínostól zseniálisig terjedő skálán.

Ezt mellesleg elmondhatjuk az összes olyan alstílusról, melyek alapjait már lerakták a heavy metal hőskorában, nagyjából a hatvanas évek vége és a nyolcvanasak közepe által behatárolt időszakban. Érdekes, más műfajokban mintha megbocsátóbb lenne a közönség – blues vagy jazz körökben teljesen elfogadott, ha valaki visszanyúl a gyökerekig, egyáltalán nem elvárás a stílus megújítása, ezzel szemben egy egyértelműen Maiden, Deep Purple, Black Sabbath vagy Rainbow (és így tovább) felfogásban nyomuló zenekar esetén a kritikusok és a közönség sosem felejti el enyhén lekicsinylő felhanggal felemlegetni ezt, utalva az eredetiség hiányára.

Márpedig a Hell esetén egyértelműen hagyományápolásról van szó, a csapat hitelessége mégis megkérdőjelezhetetlen. Idősebb arcok tolják itt saját muzsikájukat, próbálva igazságot szolgáltatni a '80-as évek egyik underground körökben elismert zenekarának, mely személyes tragédia okán és némi szerencse híján sosem jutott el a lemez-megjelenésig. Az elégtétel (Human Remains) aztán olyan jól sikerült, hogy folytatták az együtt zenélést. A padláson, úgy látszik, maradt még elfekvőben a korábbi demókból, dalötletekből, mert – a teljesen új számok mellett – erre a korongra is jutott ezek újrahasznosításából.

A „Curse and Chapter" mégis egyértelmű előrelépés a bemutatkozáshoz képest. Andy Sneap hangmérnöki és produceri munkájával eddig sem volt gond, sőt gitárosként és dalszerzőként is úgy látszik, igencsak megállja a helyét - a fejlődés leginkább David Bower teljesítményén tetten érhető. Bower inkább színész, előadóművész, mintsem első osztályú énekes, meglehetősen teátrálisra vette a figurát az első albumon, talán kicsit túl is játszva a figurát. Feltételezem, a koncertezés is segített kitapasztalni, mi az ami még jól áll neki, ezért itt érettebb, kiforrottabb produkciót nyújt. A dalok is roppant erősek, változatosabbak egy fokkal talán, mint eddig. Az ikergitározást, amit itt hallani, pedig egész egyszerűen kötelező tananyaggá tenném minden kezdő metal banda számára.

Ha az „Age of Aquarious"-ban a „Hair"-re emlékeztető dallamokra bukkansz, az bizonyára nem véletlen. Jól is áll nekik ez a csipetnyi önirónia, mert tényleg musicales, amit csinálnak. King Diamond és a Mercyful Fate nyilván megkerülhetetlen az esetükben, mint párhuzam, sőt, manapság már a Powewolf is felemlíthető, de érzek én egy csöpp Savatage befolyást is. Ami, mondanom sem kell, csak emeli a késztermék élvezeti értékét. Nem is ragozom tovább, ha ebben a világban otthonosan mozogsz, a Hell éj-fekete, hátborzongató labirintusában sem fogsz egykönnyen elveszni. Legfeljebb, ha hagyod magad.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
myspace.com/silentforceband

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, több okból is. A kilencvenes-kétezres évek egyik legalulértékeltebb dallamos metál bandája ugyanis visszatérő lemezén – nomen est omen, csendben, de annál erőteljesebb módon – szupergruppá alakult, a Woodoo Circle-lel és a Primal Fearrel ismertté vált Alex Beyrodtnak olyan társakat sikerült toboroznia az új lemezhez, amire csak az nem csettinthet nagyot, akinek levágták az ujjait. Igaz ugyan, hogy a mikrofonnál már nem a névjegyét a korai SF albumokkal bearanyozó D. C. Cooper áll, ám utóda, Michael Bormann, bár egy kissé más stílusban, de szintén képes a csillagokat leénekelni az égről, ráadásul ha azt mondom, hogy a basszust Matt Sinner pengeti, akkor máris kiálthatjuk, hogy nini, a Primal Fear új köntösben! Ez persze nem igaz, már csak azért sem, mert itt bizony a billentyűs az az Alessandro Del Vecchio, aki a dallamos metál újkori vonulatának egyik legmarkánsabb képviselője, nem csoda, hogy jelenléte – akár a dallamalkotásban, akár az instrumentális játékban – rátelepszik az albumra, ami a gitáros-főnök vezénylői státuszát tekintve nem kis teljesítmény.

S hogy ezek ellenére miért vagyok egyben szomorú is? Mert amit nyertünk a réven, azt elvesztettük a vámon (lehet, hogy fordítva, már nem emlékszem). A SF ugyanis a korai, Judas Priest világában tobzódó zöngemények után rakétasebességgel alakult át azzá az egyedi zenei univerzumot létrehozó bandává, melynek világát a neoklasszikus gitárhoz passzolva Cooper elidegenítő, ám unikális dallamai alkották, olyan csodálatos hibridet alkotva, aminek beskatulyázásához nem lenne elegendő a világ összes gyufagyára sem. Az a kissé modoros, ám szívbemarkoló orgánum, amivel az énekes a gyakran meghökkentő gitárszólókat az űrbe repítette, egyediséggel párosuló "brand"-et eredményezett, ezt pedig csak kevés mai banda mondhatja el magáról, ráadásul mindezt a neoklasszikus stílus korlátozott keretei között. Nem csoda hát, ha ezt a hangzást nem tudja pótolni semmi, tökéletesre csiszolt, ám a mai színtéren már közismertté játszott heavy rock, aminek akár az idei évben is, de több koronázott királya van (lásd: Eden's Curse, Magnus Karlsson, House Of Lords, vagy a keményebb kötésű Gotthard). Hiába hát Bormann káprázatos, erőből jövő teljesítménye, ha éppen azt a finom érzékenységet vesztette el a csapat, ami a korábbi albumokat fémjelezte, és hiába Vecchio tehetsége, ha manírjait már több, egyenletesre polírozott albumon hallottam. S hogy ez bűn lenne? Igen, még akkor is, mikor több első ligás banda éveket adna a karrieréből, ha ilyen teljesítményre futná, és tulajdonképpen nincs is igazam, ha a végeredmény egységes színvonalát nézem. Mégis, éppen az az izgalmas, hideg, távolságtartó, ám váratlan kincseket rejtő attitűd hiányzik, ami kiemelte a SF-t a tucatból.

Most persze jogosan fújhatsz rám, főleg, ha nem ismered az együttes korábbi albumjait, mert a "Rising From Ashes" az idei év egyik legjobb stílusbeli produktuma, még akkor is, ha Bormann (aki a klipnótában élete egyik legvarázslatosabb teljesítményét nyújtja) Vecchioval együtt nem tudott kibújni a bőréből, és Beyrodt védjegyszerű riffjein felülemelkedve sikerült uniformisba bújtatni a bandát. Megtörlöm hát a síró szememet, és hallgatás közben próbálok nem gondolni arra, hogy a Silent Force-t hallgatom, mert ezzel a kegyes csalással rengeteget nyerek: egy újabb kiváló bandát a heavy rock műfajában, elképesztő énekesi bravúrokkal és a szokásos Beyrodt-féle minőséggel.

Garael