Nálunk eléggé ritka jelenség, hogy egy zenekar pályáját kihagyások nélkül 2007 óta figyelemmel kísérjük és recenziókkal dokumentáljuk. Mégis ez a helyzet a dán Anubis Gate-tel, akiknek még egy tavalyi EP-jéről is született kritikánk. Aki ismer (vagy esetleg azzal fakírkodik, hogy követi írásaimat), tudja, hogy elszánt rajongója vagyok a progresszív metálnak (főleg ha skandináv!), de az Anubis Gate nálam valahogy soha nem tudta magát a középmezőnyből kivakarni. Először egyértelműen a túlságosan szintetikus hangzás zavart, most azonban, hogy ilyen tekintetben sikerült végre előrelépniük, kénytelen vagyok beismerni, hogy a dallamviláguk is zavar kicsit.
Mindezt jó előre tisztázva mégis azt kell mondjam - fölülemelkedve saját ízlésbeli korlátaimon -, hogy ezek a dánok teljesen egyéni színfoltját képezik a manapság már nem túl innovatív műfajnak. Ráadásul még akkor is föl tudtak állni, és megrázva magukat, újult erővel bevetni magukat, amikor elvesztették Jacob Hansen személyében a frontemberüket, dalszerzőjüket és hangmérnöküket. Ezt követte még két eredeti tag kilépése, akik helyére Michael Bodin (Third Eye) gitáros és Morten Gade Sørensen (Pyramaze, Wuthering Heights) dobos érkezett. Meg kell adni, igazi harcosok ezek a vikingek...
Hiába a cím, a "Horizons" nem nyitott a banda életében új látóhatárokat, hiszen a zenei megközelítés lényegében ugyanaz, mint eddig. Mindössze annyi változásról számolhatok be, hogy a hangzás most végre természetesebb, sőt talán egy kicsit még dölyfösebb is. Lehet, hogy rádióslágereket nem tudnak (vagy inkább nem akarnak) írni, de a hangulatteremtéshez nagyon értenek. A lemez jólesően egyenletes színvonalú, és nekem úgy tűnik, hogy az "Andromeda Unchained" (2007) óta alighanem a legjobb korongjuk - erre ugyan nem tenném rá a nyakamat, de az egészen biztos, hogy a legérettebb munkájuk. Régen jött be annyira Anubis Gate nóta, mint itt pl. a 14 perces, szövevényes "A Dream Within A Dream". Most se lettem igazán rajongó, de - amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges - az objektivitás mércéjéhez igazodva mondom: meg kell őket süvegeljem, megérdemlik.
Ázsiában a helyzet fokozódik. Megismétlődött a csernobili katasztrófa Japánban, merényletet követtek el Afganisztánban, már három éve tart a szíriai polgárháború, megint felütötte fejét a madárinfluenza Kínában, és Steve Howe újra elhagyta az Asia zenekart. A történelem pedig, mint tudjuk, időnként ismétli önmagát.
Geoff Downes a "Video Killed The Radio Star" óta nagy utat tett meg, még a Yes billentyűse is volt, de ez nem volt számára elég populáris, így létrehozta saját hibridjét, az Asiat, mely egyszerre akart progresszív és populáris lenni. A '80-as évek elején ez be is jött neki, de a ráaggatott "szupergroup" jelző is sokat segített abban, hogy a progresszív (és általában a) rock kedvelői között népszerű legyen. Hiszen olyan bandák zenészeit tudhatta maga mögött, mint a King Crimson, UK, Uriah Heep (John Wetton), Emerson, Lake & Palmer (Carl Palmer) és a Yes (Steve Howe). S persze egy "Drama"-ian rövid vendégszereplés után már saját magáról is elmondhatta, hogy ex-Yes zenész. Amikor 1984-ben az öreg Yoda mesternek elege lett a slágerek alá akkordozásból és két lemez után távozott, egy szinte ismeretlen gitárost találtak a pótlására: Mandy Meyer a Krokus turnégitárosa volt Tommy Kiefer távozása után, majd Amerikában levált a csapatról és Jimi Jamisonnal közösen bemutatták kobrájukat (First Strike) a közönségnek. (Rossz, aki rosszra gondol! Hű, de rossz vagyok!) Ennyi elég volt a szerződtetéséhez. Ám a harmadik lemez nagy bukta volt. Elkezdődött a tömegoszlatás. A nézőtéren és a színpadon egyaránt. Bár leginkább a színpadon. Meyer ment, Gorham jött, Palmer ment, Sturgis jött, Gorham ment, Lukather jött, Sturgis ment, Palmer visszajött, Lukather ment, Thrall jött. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Howe távozása előtt még Wettont is kirúgták, és Lake helyettesítette rövid ideig, kész szappanopera az egész. Mindenki mindenkivel. Az egésznek csak Wetton végleges távozása vetett véget, mert ezután Downes John Payne-nel új alapokra helyezte Asiát.
Aztán 2006-ban a billentyűs gondolt egy merészet, kirúgta teljes zenekarát (nem is értem, miért, hiszen a "Silent Nation" bitang jó album volt) és összetrombitálta "Original Asia" néven a kezdeti nagy felállást. Persze újabb "Heat Of The Moment" nem született, de 3 lemezen át jól húzott a szekér, a "Phoenix", az "Omega", de még az "XXX" is szerethető volt, aztán a fénykard helyett gitárral hadakozó jedi lovag ismét besokallt. És megint egy ismeretlen gitárossal pótolták: Sam Coulson addig csupán a Youtube-on prezentálta saját gitárszólóit, melyekre felfigyelt még Paul Gilbert is, és pár közös fellépés elég volt ahhoz, hogy lecsapjanak rá az Asia-iak.
Térjünk azonban rá az aktuális lemezre. Legutóbb azt írtam, hogy Kovács Katival szólva "Most kéne abbahagyni!" De nem tették és ez egy szomorúan harmatos korongot eredményezett, melyet fellőttek ugyan a kritikusok és a rajongók elé, ám a gravitáció törvényeinek megfelelően le fog zuhanni, mert nem találja el senki (hogy mire való). Downes rátelepedett az albumra, billentyűszőnyegek borítják, mint egy kifutót, nem hagyva teret semmi másnak, csupán az énekdallamnak, mely éppen elfér a szűk ösvényen, a gitár és a dob pedig már épp csak ott van, abszolút semleges szerepet betöltve. Mint egy ismeretlen "szürke veréb" kísérő a híres sztár mellett az Oscar díjátadón. Hát csoda, ha Carl Palmer is szólóban jön hozzánk koncertezni? Ott legalább hagyják kibontakozni! Még ha a 40 éve változatlan dobszólóját mutatja is be újra és újra.
A "Valkyrie" egy remek nyitány a rádióbarát slágerek koronázatlan királyától, el is adja a lemezt X ezer példányban. Még akkor is, ha mindig tudom előre, hogy mi lesz a következő akkord, a következő hajlítás. És a fiatal gitáros is ígéretes szólót kanyarít a dal közepén, csak valahogy azt érzem, hogy minden sor végén beletekerne még egyet, de rászólnak, hogy fogja vissza magát, ez nem egy Malmsteen lemez. A címadó dal első tételeként (Lento) megkapjuk a kötelező progresszivitást egy amolyan kétperces Tangerine Dream-es intró képében (jobban tetszett, amikor a "Time And Time Again"-ben egy valódi progresszív rock nótát rejtettek el a slágerek közt), aztán visszatérünk a könnyen megjegyezhető dallamokhoz, a többszólamú, koncerten csak samplerről alátett vokálokhoz és az előre kiszámítható végkifejletekhez. A "Heaven Help Me Now"-ban ugyanígy 3 különböző tételben kapunk egy félperces, templomi orgonával kísért kórust (Wings Of Angels), egy egyperces progresszív intrót (Prelude), melyben megint szinte alig van szerepe a gitárnak és a dobnak, és egy popslágert (Heaven Help Me Now), de a három között nincs semmi kapocs, mintha csak a keverésnél dobálták volna össze a három különböző ötletet egy nótává. A "Nyctophobiá"-ról, mely eredetileg a sötétségtől való félelmet jelenti, nekem inkább a "nyikto"-fóbia jutott eszembe: félek attól, hogy már senki nincs ebben a zenekarban, aki miatt érdemes lenne megvenni ezt az albumot. Hiszen még a dob is gépről megy a "Russian Dolls"-ban. Biztosan Palmer cigarettaszünete alatt rittyentették össze! Pont annyi is benne a progresszivitás, meg a slágeresség is, mint egy 10 perc alatt összehozott dalban. Kicsit pattogósabb ritmust alá, és mehetünk vissza a The Buggleshez! A John Wetton szólólemezek lapossága és lélektelensége köszön vissza, vagy maximum a Wetton-Downes, a Janus-arcú kétszemélyes popduó. Legcikibb, hogy már kifogyóban vannak az ötletekből és a "The Closer I Get To You"-ban simán lenyúlják Phil Collins "Another Day In Paradise"-ának részleteit, sőt a "Joe DiMaggio's Glove" is mintha a "Cats In The Cradle" című Ugly Kid Joe sláger reinkarnációja lenne. A legtöbb élet még a Bon Jovi "Wanted Dead Or Alive"-jának hangulatát visszahozó "Till We Meet Again"-ben van.
A főnixként feltámadt "Original Asia"-t a gravitáció a sárba fogja húzni. Ennél az Asia featuring John Payne ezerszer érdekesebb. Igazi zenekar, igazán foglalkoztatott zenészekkel (Jeff Kollman, Erik Norlander, Jay Schellen és a Paudits Bélára "hajazó" tökkopasz Moni Scaria). Csak jönne már az az új album!
CsiGabiGa
Ezzel a cikkel hivatalosan is elbúcsúzom a Dionysosrising csapatától. Szeretném megköszönni 2 és fél éves figyelmeteket és a 4 másik szerkesztőnek azt, hogy befogadtak, támogattak, amikor szükségem volt rá!
Midőn az "adatföldolgozás" szintjén készültem e recenzió megírásához, rájöttem, hogy az Astra második CD-jéről (From Within) annak idején meglehetősen lakonikusan (szűkszavúan) nyilatkoztam, bár a végén azért hozzátettem: "muszáj lesz komolyan számolni velük". Hogy mennyire igazam volt, jól mutatja, hogy a 2009-es toplistám élére végül ők kerültek, sőt még a testvér- vagy anyazenekart, a DGM-et is megelőzték. A két banda (melyekben a zseniális billentyűs, Emanuele Casali a közös nevező) nagyon hasonló stílust képvisel (az olasz progresszív metál legjaváról van szó!), de az Astrát valahogy dallamosabbnak, változatosabbnak, kevésbé "túlzsúfoltnak" éreztem.
Casaliék nem siették el a folytatást, egy örökkévalóságnak tűnő öt hosszú éven át váratták a rajongókat. Időközben a manapság egyre karcsúsodó Lion Musictől egy új kiadóhoz, a Scarlet Recordshoz szerződtek, számomra érthetetlen okok miatt megváltak énekesüktől, Titta Tanitól, és a vokálokért a basszusgitáros, Emanuele testvére, Andrea Casali (No Gravity) lett a felelős. Ez az én olvasatomban igencsak vitatható döntés volt, és ez nem csupán előítélet, hiszen a Lion Music japán jótékonysági projektjén (Embrace The Sun, 2011), a "Voice From Within" című nótában már hallhattuk Andrea Casali énekét, ami ugyan teljesen vállalható, de erőben, karakterben bizony lemarad az eredetileg dobos Titta Tani teljesítménye mögött. Ehhez járultak még az előzetes nyilatkozatok, miszerint a "Broken Balance" kevésbé progresszív, direktebb anyag lesz, ami épeszű embereknél általában előnynek számít, bennem azonban nagy riadalmat keltett. Ezek után érthető, hogy ez az album az év egyik legtürelmetlenebbül várt megjelenése számomra, és a várakozás nem kevés szorongással volt teljes.
Ami az új énekest illeti, a félelmeim, ha nem is alaptalanok, de mindenképpen túlzóak voltak. Andrea Casali hangja vékonyabb elődjénél, de remekül helytáll, és az ilyen típusú orgánumok egyébként sem ismeretlenek a műfajban, lásd: Geddy Lee, James LaBrie, stb. Az éles, némileg barátságtalanul túldigitalizált hangzással általában véve még barátkoznom kell, főleg ami a dobokat illeti, de szerintem ez is csak néhány nap (és persze ízlés) kérdése. Az előzetes nyilatkozatok nem bizonyultak félrevezetőnek, a dalok hangvétele - az "Understand" című borulástól eltekintve - valóban "egyszerűbb" (ez persze a fajtajelleg figyelembevételével erősen relatív), de szerencsére nem kell lemondanunk Emanuele Casali és Silvio D'onorio De Meo élményszámba menő hangszeres szóló-párbajairől. Na, én pl. elsősorban ezért szeretem az Astrát! De nagyon.
A "kritikus fül" úgy érzékeli, hogy a "Broken Balance"-szel valójában nem borult föl az egyensúly, még akkor sem, ha az előző lemezt erősebbnek, dallamaiban könnyebben befogadhatónak találom. Mindazonáltal el sem tudom képzelni, minek kellene ahhoz történni, hogy ez az album ne legyen ott az év legjobbjai között!
1998-ban a "Power Plant" egy erőmű energiájával röpítette a csúcsra a Gamma Rayt, amihez az "igaz fém"-hiányos éveken kívül valóban karriert megkoronázó dalok kellettek. Sajnos a világválság aztán jó 10 évvel megelőzve magát a csapatnál is beütött, és a további albumok gamma sugárzása fokozatosan csökkenő fényű máglyát volt képes lobbantani, még azoknál is, akik fém-szíve mindig 1000 fokos lázban ég.
Persze nem hiszem, hogy a Kai Hansen vezette alap euro-power együttes tagjai, miután elérték a hivatkozási státuszt, nagyon bánkódtak volna, hogy a valamikori, de öregedő világbajnok bokszolókhoz hasonlóan ők is a feltörekvő reménységek önbizalom növelő pofonzsákjaivá léptek elő – főleg úgy, hogy egy-egy nagy ütéssel még most is képesek seggre zöttyenteni a viháncoló fiatalokat. Az új album ugyanis igazi mázsás pofonként téríti észhez azokat a kritikusokat, akik szerint Hansenéknek már nyugdíjban lenne a helyük: az "Empire Of The Undead" részben otthagyva a játékosabb, söremelgetős német euro-power terepét, ezúttal a korai évek Judas-epigonos korszakához tér vissza, olyan masírozós riffeket kanyarintva a jellegzetes Hansen dallamok alá, amitől még maga a példakép papcsapat is kénytelen elismerni a poroszos militarizmus iránymutató jellegét.
A csapat epikus, témakifejtős oldalát szeretőknek azért nem kell gamma-sugárzásba vetni magukat, hiszen a "mutassuk meg, hol terem a német bátorság" attitűddel jellemezhető albumnyitó rögtön egy kilenc perces etap, ráadásul minden olyan jellemzővel felvértezve, ami többször is a trónra emelte a zenekart. A málházós, sötét hömpölygéssel ránk telepedő Avalon mintha a Maiden "komor albumára", a The X-faktorra íródott volna, csak a refrén lett jellegzetesen hanseni, amit a kötelező tempóváltással remekül tör meg az élvezetes gitárszóló.
A folytatás aztán a nehézbombák idejét hozza, és ha a "Hellbent", valamint a "Pale Rider" hallatán nem kezded el a dalok szerzői között a Painkiller korabeli Judas Priestet keresni, kifelé a teremből. Szerencsére a dallamok képesek annyit formázni a dalok karakterén, hogy ne kiáltsunk plágiumot, hiába, az énekes refréngyártása olyan jellegzetes "hansenicum", amit nem kell kulturálisan levédeni, mert bárki felismeri a világon, de utánozni csak kevesen tudják – persze ilyen minőségben.
A korai, Helloweenes éveket a "Master Of Confusion" idézi meg, ami egy "echte deutsche-metal schlager", önlopott kezdőriffel, de ha már az ihlet pillanatairól beszélünk, muszáj megemlíteni a lemez lírainak szánt szerzeményét, a "Time For Deliverence"-t, ami tulajdonképpen a "We Are The Champion" németesített verziója, és ha Brian May meghallaná, biztos jogdíjért perelne. Azt hiszem, a lemez legkínosabb és talán felesleges momentuma ez, még szerencse, hogy a "Seven" és az "I Will Return" a plagizálni szót nem ismerő, M1-en szolgáló riporter tényeken átsikló képességével köszörülik ki a csorbát.
A lemez tehát a hivatkozás nélküli dallamokon kívül majdnem hibátlan, nekem csak a feleslegesen keménykedő és ötlettelenül sikáló "Demonseed" nem tetszik, no meg Hansen rettentően megkopott hangja, amin azonban sikeresen túlléphet az ember, ha a dallamokra és az élvezetes gitármunkára figyel.
Az új dobossal jelentkező gammások ezúttal csak azoknak okozhattak csalódást, akik újdonságot vártak tőlük, akik viszont az utóbbi és a korai évek jobban sikerült pillanatainak eszenciáját, azok azt sem bánhatják, ha agyatlan (fületlen) zombiknak nézik őket – hiszen ez most az élőhalottak birodalma.
A svájci bicska legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy többcélú. Van benne kés, csavarhúzó, olló, konzervnyitó, meg amit csak a gyártók el tudnak képzelni. Újabban már pendrive is! Az én rockzenei svájci bicskám pengéje a Krokus. Egy "Metál randevú"-n ismerkedtünk meg, és örökre a rabjává lettem. Később a zenekar alapítója, Chris von Rohr felfedezett egy fiatal csapatot, a Gotthardot, akik hamar a svájci bicskám második pengéjévé nőtték ki magukat. Sőt, az a furcsaság is megesett, hogy a másodpenge túlnőtte az eredetit. A Nuclear Blast kiadó alatt kivirágzott addig sem elhanyagolható tehetségük, és a "Lipservice", "Domino Effect", "Need To Believe" mesterhármassal belőtték magukat a legjobbak közé. Aztán itt van ez a China nevű banda, akik szerint Kína fővárosa Winterthur. Itt kezdte a muzsikálást egy Marc Lynn nevű basszusgitáros (Rémlik? Gotthard!), és amikor éppen megcsömörlött pár évre a Krokustól, megfordult benne a legnagyobb Bon Scott imitátor, Marc Storace is. Ez az én zsebkésem titkos fegyvere. Van aztán egy Styx album címét (Crystal Ball) elcsórt funkció is, de ennek nem látom a jövőjét, mióta énekesük, Mark Sweeney a FarkasfalKKát (Wolfpakk) erősÍti. És ott van természetesen a Shakra is, mely egyik fő csakráját veszítette el Mark Fox (itt mindenki Mark vagy Marc?) távozásával. És persze vannak a svájci bicskán olyan funkciók is, amit nem használ mindenki. Én például kihagyom a Celtic Frost által kínált előnyöket.
A legnagyobb csapás az volt, amikor eltört e különleges multifunkcionális eszközöm egyik pengéje. Bizony, Steve Lee "Végső állomás" filmekbe illő halála nagy törést jelentett a svájci rockzene éppen legfényesebben ragyogó csillagának, s ebből azóta sem sikerült magukhoz térniük. Penge banda még mindig, de úgy vélem, már életlen. Amikor Nic Maeder személyében új énekest találtak, beleestek abba az (egyébként teljességgel érthető) hibába, hogy a "hang" pótlását keresték, s nem azt, akivel tökéletes összhangban tudnak dolgozni. Ugyanígy járt a Judas Priest és az Iron Maiden is annak idején, Ripper Owens és Blaze Bayley is kiválóan prezentálták nagy elődeik műsorát, csak éppen egy nyamvadt új slágert nem voltak képesek a zenekarral összehozni két lemezen át. Aztán persze jött a nagy visszarendeződés, ám a Gotthard esetében ez a folyamat irreverzibilis. Nem lehet visszacsinálni. Pedig itt lenne az ideje, mert itt az új Gotthard második lemeze, és ugyanúgy nem vagyok tőle elájulva, mint az elsőtől. Ugyanazok a klisék, ugyanazok a manírok, csak valahogy nem működnek. Mintha Leo Leoni nevéhez illő cirkuszias zenei ripacskodását Steve Lee karizmatikus egyénisége tartotta volna kordában! Most elszabadult az oroszlán és az új porondmester nem képes visszaterelni a ketrecrácsok közé. Már az előző album "Yippie Aye Yay" című dalának "Matchstick Men"-es kezdésétől is kiakadtam, az új lemez aktuális gitársikálós slágerének vezérmotívuma meg... Tudod mit? Jobb, ha nem tudod. Legalább nem fáj! (hehe)
Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast sem lát már bennük fantáziát és egy független német kiadó, a Pias vette át a csapatot. A lemez tulajdonképpen a nyitó szerepjáték (Let Me In Katie) és a záró bő tízperces nyáladzás (Thank You) közé szorított 12 dalból áll. A címadó dal húzós kezdése még valamelyest felkeltette az érdeklődésemet, de a refrént nagy politikusunk magasztos szavaival élve "elqrták". Aztán az említett Dupla Kávé koppintás is lelohasztott, mint vízzel töltött kotongumit a biztosítótű. A "C'est La Vie" izgalmasan kezdődik, egy Steve Lee-t megidéző ballada lehetne, de amikor belép a tangóharmónikának álcázott "szimpatizátor", akkor elszakad a cérna. Az énekesnek már esélye sincs helyrehozni a helyrehozhatatlant. És még mindig ez a legjobb ballada a lemezen, a másik kettőben a Megasztár duettek világa köszön rám (esküszöm, nem fogadom a köszönését!), amikor Melody Tibbits selymesen lágy hangját is beépítik a kötelező giccsek közé. A "Jump The Gun" alaptémája is egészen jó, de aztán valahogy mégsem hozza az elvárt eredményt. Az "I Won't Look Down"-ban egyszerre koppintják a Zeppelint (Kashmir) és a Queensryche-ot (Empire), miközben Nic megpróbál Coverdale stílusban énekelni. Talán a legjobban sikerült a "What You Get" című Freddy Scherer-szerzemény, erre szerintem még Lee is büszke lenne. Végre nem egy tucatszám. Pedig a tizenkettedik helyet foglalja el a lemezen. Korábban is megvillant már a kecskeszakállas gitáros, gondoljunk a "Dream On"-ra vagy a "Said & Done"-ra a "Lipservice" albumról. Kár, hogy elég terméketlen zeneszerző, ha néha eszébe is jut valami, az vagy ballada (C'Est La Vie), vagy Leoni elrontja (Jump The Gun).
Látványgitározás, innen-onnan összehordott sablonok és többnyire unalmas, ötlettelen megvalósítás. Mintha csak a pornósztár névvel megáldott XL Rudiról beszélnék, nem? Ja, ha ugyanaz a Charlie Bauerfeind a producere az albumnak, aki a német gitárost is az unalmas egysíkúságba segítette, akkor miért is csodálkoznék? Én azt mondom, két album után itt az ideje a visszarendeződésnek. Ezzel az énekessel nem fognak nyulat lőni! És ha már Steve Lee nem jöhet vissza, legalább megfogadhatnák akkori tanácsomat, és átcsábíthatnák a Fair Warningból a Leo Leonihoz hasonlóan giccses nevű Tommy Heartot, akkor talán újra egyenesbe kerülnének. Addig is rockzenei svájci bicskámat időszakosan egyfunkciósan használom, mert a Krokus öregfiúk csapata nem hagyott cserben, és a fiatalok kidőlésével párhuzamosan visszaszerezték nálam a "legnagyobb penge" címet.
Egyszer, néhány sör után azt találtam mondani Björn Lodinnak, hogy ha bezárnám egy szobába azzal, hogy addig nem jöhet ki, amíg meg nem ír egy fasza hard rock lemezt, maximum 48 órát töltene fogságban. És ezt teljesen komolyan gondoltam. A faszi olyan szinten profi, hogy nem esik különösebben nehezére összedobni egy új korongot – meg is jelentet minden évben valamely formációjával (Balls, Baltimoore, HARD) egyet, a szokásos korrekt színvonalon.
Persze, ha ez a válasz arra a kérdésre hangzik el, hogy "Hogy tetszik az új HARD CD?", akkor hordoz(hat) magában némi pejoratív felhangot. (Arra hangzott el.) Hiszen a karakteres stílus, és az erőltetett munkatempó könnyen tornyosulhat középszerbe, önismétlésbe, a bevált panelek újrahasznosításába. Hip-hip Barba trükk! Keverem, kavarom, itt a lemez, hol a lemez? De esküszöm, inkább dicséretnek szántam, akkor is, ha tényleg van valami abban a vélekedésben, hogy igazán nagy dobása emberünknek mostanában azért már nem volt.
Az öreg ráják így továbbra is párás szemmel emlékeznek vissza a Baltimoore Nikolo Kotzevvel fémjelzett korszakára. Pedig Lodin most sem csinál rosszabb zenét, mint akkor, csak akkortájt még volt respektje a rockmuzsikának. Ugyanaz a szűk réteg, amely most is ezt hallgatja, pedig kifejezetten hálás volt a '90-es években azoknak a bandáknak, akik ellenszélben pisálva is állták a …, sarat. Apropó HARD – én sajnálom, hogy Lodin végül hazacuccolt, mert mindenképpen egy érdekes színfolt volt hazánk sekélyes zenei életének egén, hogy egy kvázi – még ha letűnt is - világsztár itt hupákolt egy darabig.
Na de térjünk rá a lényegre. A "Back For More" (micsoda meglepetés) hozza a szokásos ízeket. Könnyű szeretni az öreg zenéjét, mert - valahol félúton a tradicionális, billentyű-orientált hard rock, és az AC/DC-féle gitárhangsúlyos boogie-woogie között - épp elég dallamos ahhoz, hogy könnyen befogadjuk, mégse nyálas. A saját stúdiójában pedig modern, élő hangzást tud keverni a cuccnak. Zenészek tekintetében se szokott kompromisszumot kötni, amikor ismeretlen arcokat toboroz, azok is mindig vérprofik. (Mondjuk ez Svédországban nem nagy etvasz.) A dalok pedig..., hát azok..., olyan lodinosak.
Szóval nagy durranás és újdonság most sincs, kellemes, ellazulós, technikás, de mégis ösztönös kemény rock viszont van. Tök mindegy, hogy éppen hogy hívják a bandát Björn körül, nagyjából ugyanazt kapod mindig. Márpedig vannak, akik szeretik az állandóságot és a megszokott minőséget. Vannak, akik meg nem. Te melyik vagy?
Nem tudom, hogy olvasóink hogy vannak ezzel, de én lassan kezdem unni magamat. A probléma lényege, hogy nyilván minden embernek megvannak a jellemző szófordulatai (mint pl. egy gitárosnak a begyakorolt futamai, ún. lick-jei), ráadásul a lemezajánló/kritika (jó esetben) egy rövid, lényegretörő és meglehetősen sablonos műfaj, ami nem biztosít túl nagy lehetőséget a sokoldalúságra, sem stiláris, sem tematikus értelemben. Jelen esetben is megkísértett a gondolat, hogy olyan nyilvánvaló kijelentéseket tegyek, hogyaszongya: a skandinávok jellemzően kiváló hangszeresek, verhetetlenek a melodikus hard rock műfajban, és utánozhatatlan dallamérzékkel áldotta meg őket a Teremtő.
A fönti kijelentések bármelyike és mindegyike tökéletesen igaz a svéd H.e.a.t-re, akik 2012-es "Address The Nation" albumukkal - miután az énekes posztra leigazolták Erik Grönwallt, a 2009-es Swedish Idol nyertesét - minden kétkedőt meggyőztek, és azonnal magasabb kategóriába léptek (nem csak a slágerlistákon). Garael kolléga éppen Grönwall teljesítményével kapcsolatban korábban már elmerengett azon, hogy Svédországban miért lehet Skid Row és Iron Maiden dalokkal tehetségkutatót nyerni, míg nálunk egy hasonló produkciót már az első körökben kiszórna a "független", "szakmai" zsűri. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a H.e.a.t negyedik lemezével, a "Tearing Down The Walls"-zal valóban falakat rombolt le, nem egyszerűen azért, mert ezúttal kicsit tökösebbre vették a figurát, hanem mert mostanra tényleg beérett a brigád - látszólag játszi könnyedséggel ontják magukból a hard rock slágereket.
Azt persze nem lehet mondani, hogy valami újat találtak ki, amit soha, senki előttük még nem csinált. Óriások vállán állva büszkén és szégyenérzet nélkül gyűjtenek inspirációt a glam korszaknak és a '80-as évek dallamos rocklegendáinak eszközkészletéből. A "We Will Never Die" pl. nagyon Whitesnake, talán egy kicsit kényelmetlenül is az, a címadóról meg rögvest a Mr. Big ugrik be, de a dalok többsége nem ilyen lenyomozható, a kislemezes "A Shot At Redemption" pl. annak idején tuti, hogy naponta többször is lement volna az akkor még elsősorban zenével és nem hiszékeny tizenévesek megrontásával foglalkozó MTV-n.
Nem cifrázom tovább, ez a lemez piszkos jól sikerült! Hajlamos vagyok a pszichedeliára, a melankóliára és még több hasonló viselkedéslélektani szempontból aggasztó jelenségre, de néha - sőt manapság egyre gyakrabban - jól esik ilyen "napsütötte", könnyedebb hangvételű muzsikát hallgatni. Kell a változatosság...
Miközben a Beyond The Bridge Európában turnézik a Serenity-vel (és április 21-én hazánkban föllép), egy másik, nagyon hasonló stílusban alkotó német projekt, a Martin Schnella sokhangszeres zenész és zeneszerző, valamint Kiri Geile szövegíró nevéhez köthető Flaming Row éppen új koronggal jelentkezik. A vállalás most sem kevésbé ambiciózus mint 2011-ben, amikor a derült égből villámcsapásként lesújtó "Elinoire" egészen a top 15-ös listám második helyéig kapaszkodott.
A progresszív rock/metál stílusban fogant új album koncepciója olyan, mintha egy jellegzetes Tom Cruise sci-fi forgatókönyvét olvasnánk, amúgy Világok harca, Feledés, vagy A holnap határa módra. Schnella ezúttal még nagyobbat markolt, mert – ha igaz – ez a lemez csupán első része egy ambiciózus trilógiának. Ahhoz képest, hogy Schnella (finoman szólva) nem túl ismert alakja a zenei életnek, újfent sikerült komoly zenészeket megnyernie magának. A rendkívül hosszú listában legyen elég megemlítenem pár jobban csengő nevet: Dave Meros, Ted Leonard és Jimmy Keegan (Spock's Beard), Kristoffer Gildenlöw, Leo Margarit és Johan Hallgren (Pain Of Salvation), Gary Wehrkamp és Brendt Allman (Shadow Gallery), Arjen Anthony Lucassen és Maggy Luyten (Ayreon), valamint Diego Tejeida (Haken). Aki kicsit is otthon van ebben a stílusban, az most tuti fölhúzött szemöldökkel, elismerően bólogat.
A helyzet az, hogy a korábban leigazolt nagynevű zenészeknél is nevesebb vendégsereg ellenére, a "Mirage"-t nem érzem olyan erősnek, mint elődjét - a stílusok örvénylő kavalkádja már nem is annyira elkápráztatja, mint inkább elbágyasztja, "dezorientálja" a hallgatót. Hangulatában és stílusában némileg csapongónak, összeszedetlennek tűnik a muzsika. Lehet, hogy a trilógia helyett egy, vagy max. két lemezre lehetett volna sűríteni az ötleteket, hogy ütősebb, fókuszáltabb legyen a végeredmény. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy Schnella istenáldotta tehetség, én pedig különösebb gondolkodás nélkül küldtem el a kiadó címére előrendelésemet. Egyszerűen tudtam, hogy ha gyengébb is lesz a debütnél, még mindig tartogat számomra kellemes meglepetéseket (pl. a hosszabb lélegzetvételű instrumentális részekben).
Hangulatfüggő és kitartó figyelmet igénylő, helyenkét talán túlságosan is musical-es anyag, de ha fele annyi tehetség és zeneiseég szorult volna belém, mint ebbe a kölyökképű német srácba, akkor most nem csak írogatnék a zenéről, nem tudálékosan, botcsinálta ítészként értekeznék róla, hanem százszor és ezerszer inkább művelném; tutujgatnám a hangszereimet, és az alkotás örömét kóstolgatnám naphosszat, mint manapság Túrisas kollégám...
Nem profilunk a hírverés, de a magyar származású Peter Degenfeld-Schonburg gitáros/dalszerzővel kialakult és azóta is ápolt jó kapcsolatunk miatt úgy érezzük, hogy kutya kötelességünk ezen a felületen meghirdetni: Beyond The Bridge koncert lesz Budapesten, április 21-én, a Dürer kertben! Régen ácsingóztunk erre az alkalomra, s már majdnem lemondtunk róla az együttes "magánéletében" bekövetkezett tragédia miatt (tragikus hirtelenséggel és nagyon fiatalon elhunyt barátjuk, zenésztársuk, producerük, Simon Oberender).
A Beyond The Bridge az eredeti férfi énekessel, Herbie Langhans-szal és a turnén kisegítő Magali "Maggie" Luytennel (Beautiful Sin, Ayreon, Epysode) lép föl hazánkban az osztrák Serenity-vel közösen szervezett "War of Ages over Europe" turné keretében. Sajnos a magyar szervezők nem merték bevállalni ezt a bulit önmagában, így egy meglehetősen félrevezető - és hozzáteszem: egy magamfajtának nem túl vonzó - "Metal Ladies Night Vol. 3." néven futó rendezvénybe integrálták az egyébként ígéretes programot.
Peter végre bebizonyíthatja, hogy beszél magyarul, és a 2011-ben nálam az éves toplista élén végzett "The Old Man And The Spirit" albumot bemutathatják élőben a magyar közönségnek (ízelítő itt). Nagyon szurkolok, hogy a nem túl ideális körülmények ellenére jól sikerüljön a buli!!!
Ha eddig türelmesen tűrted a borral, borászokkal kapcsolatos szösszeneteimet, utólag is megköszönve most megszabadítalak ezen tehertől. Az ilyen jellegű írásaimmal, ha érdekel, ezentúl az alábbi felületen találkozhatsz:
Fent is van már - a bemutatkozásokon túl (merthogy van egy szerkesztőtársam is) - két új írásom, egyik fehérborokkal kapcsolatos, a másik vörösekkel. Ha esetleg like-olod a facebook (Wine Shack Facebook) oldalunkat, akkor időnként kapsz majd értesítőt (amikor Zuckerberg is úgy akarja) az új írásainkról.
Egyúttal tágra nyitom a borblog kapuit Tartuffe kolléga előtt is - ha ismét kedve támad egy finom nedűről értekezni, természetesen ott is szívesen közzétesszük azt, hiszen ízlése nem csak zeneileg roppant kifinomult :)
megszabadítalak ezen tehertől. Az ilyen jellegű írásaimmal, ha érdekel, ezentúl az alábbi felületen találkozhatsz: