"Ja, tudod! A Takayoshi Ohmura! - Persze, ki ne ismerné? - Nahát ez a Takayoshi!" Mennyire életszerű már ez a beszélgetés magyar rockerek között? Semenyire, pedig ez a bizarr kinézetű japán srác nagyon tud ám, 2004 óta egy csomó lemezt megjelentetett, ráadásul igen neves zenészekkel kollaborál (korábban például Vitalij Kuprijjal, Mark Boals-szal, Richie Kotzennel és Doogie White-tal). Takayoshi multihangszeres zenész, gitárjátékát (mint oly sok más japán zenész esetében) nagyban meghatározta Yngwie Malmsteen neo-klasszikus stílusa, de fele annyira sincs elszállva mint a Mester mostanában.
Szóval ez a Takayoshi - amint a lemez címe is sugallja - egy igazi kis "ördög a sötétben"; ördög, mert valóban ördögien kezeli a hathúrost, és mindeddig az ismeretlenség sötétjében bujkált, hogy csak valódi gurmanok (franciásoknak: gourmandok) fedezhessék föl maguknak. Tudjuk, hogy a japánok nagykanállal (vagy óriás pálcikával?) kajolják a rock 'n' rollt, de egy-két kivételtől eltekintve (pl. Loudness, Kelly Simonz) nem művelik nagy sikerrel, főleg nem a szigetországon kívül. Takayoshi azonban nagyon érzi ezt a stílust; nem csak jól kezeli a hangszer(eke)t, de remek dalokat ír.
Erre a lemezre többek között olyan énekeseket sikerült összeszednie, mint Russell Allen (SymphonyX, Adrenaline Mob), Titta Tani (DGM, Astra, Ashent) és Chris Powers (Razor). Ezúttal két ismert gitáros is besegített neki: Marty Friedman (Megadeth) és Francesco Fareri (Virtual Mind). A lista alapján gyorsan levadásztam az albumot és nem is csalódtam.
Nem állítom, hogy tökéletes anyag, de akadnak rajta kimondottan ütős szerzemények (pl. a "Never Surrender" Tanival és Friedman-nel, vagy a "Delusional Dreams" Allennel és Farerivel), amelyeket a nagy példakép, Malmsteen is simán megirigyelhetne. Sajnos a lemeznek megvannak a gyengeségei is, elsősorban a hangzás. Elvileg az összes hangszert maga Takayoshi kezelte, ámbátor a "credit"-ek között szerepel egy dobos is (bizonyos Louis Sesto), de gyanítom, hogy a ritmusok javarészt programozva vannak. Egy kövérebb, bikább megszólalás sokat javított volna a végeredményen, azért a "Devils In The Dark" így is szórakoztató (kivéve a határozottan idegesítő Akane Liv által fölénekelt "Poison Eyes"-t).
Hadd elevenítsem föl néhány sorban, hogy a tavalyi top 15 listámon mit írtam Goncalo Pereira legújabb lemezéről: "Ötletem sincs, hogy ez a páratlan dallamérzékkel megáldott portugál gitáros géniusz mi a kukacos túrót (még jó, hogy nem fordítva!) művelt az elmúlt közel 10 évben! Jól tenné, ha a jövőben nem hagyná lógva a rajongókat ilyen embertelenül sokáig... [A]z óév utolsó napján értesültem arról, hogy Goncalo Pereira – akinek évek óta elkötelezett rajongója vagyok – még az év első felében új lemezzel adott magáról életjelet. Azonmód föl is szippantotta a toplista, a recenzió sem várat már sokat magára..." Ezt január 7-én posztoltam, de ilyen-olyan okok miatt (pl. éppen a csak magánkiadásban megjelent eredeti CD beszerezhetetlensége okán) több, mint fél évbe tellett, hogy ezt a restanciát ledolgozzam. Ezzel a recenzióval tehát komoly adósságot törlesztek.
Beismerem, hogy GP nem tartozik a széles körben ismert és elismert gitárosok közé, pedig kivételes kvalitásai minden tekintetben följogosítanák erre. Aki alaposabban meg akar vele ismerkedni, annak ajánlom egy korábbi kritikámat (Another Day In Another World DVD), valamint a youtube-on elérhető hangzóanyagot. Most úgy ítélem, elég annyit megjegyeznem, hogy ha CsiGabiGa kolléga nem régen Király Pittát a "magyar Satriani" címmel ruházta föl (itt), akkor Pereirát nyugodt szívvel nevezhetjük a "portugál Steve Vai"-nak. Amikor Pereirát hallgatom, mindig Vai "Alive In An Ultra World" című dupla koncert lemeze (2001) jut eszembe, közelebbről pedig az olyan mediterrán országokban rögzített, jellegzetes helyi dallamokra épülő szerzemények, mint az olasz "Principessa" vagy a portugál "Brandos Costumes (Gentle Ways)". Pereira nyilvánvalóan sokat tanult Steve Vaitól, egyre több portugál népzenei elemet épít be a dalaiba, és a nóták szerkezete (néhány kivételtől eltekintve, mint pl. Gambuzini Chasin', A Confraria da Guitarra) egyre rendhagyóbb, kísérletezőbb - hogy ne mondjam: progresszívabb.
A "Serviços Secretos" nem teljes egészében instrumentális anyag, hősünk már az előző lemezen (Goncalopereira@g_spot, 2004) is megszólaltatta borízű hangját, de most még bátrabbá vált (pl. As de Trunfo). Nem egy világraszóló rock torok, de ebben a zenei környezetben nem tűnik tájidegennek. Most is barátai, a Blister nevű együttes kiváló zenészei kísérik, és Pereira ad is nekik esélyt a csillogásra: Mauros Ramos igen nagyot dobol az "O Homem Arranha" végén, a bőgős, Dikk pedig rendkívül kellemesen dörmög a beszédes című "Jazz Mal Intencianado"-ban. Ebben a tekintetben Satriani igazán példát vehetne róla (csakúgy, mint Király Pittáról), van olyan, hogy a muzsikustársak tehetségének szabad kibontakozása nem akadályozza, inkább segíti (megágyazza) a zenei önkifejezést.
A kb. egy óra hosszú album nagyon változatos hallgatni való: jazz, rock, folkos dallamok, számtalan hangulatváltozás megunhatatlan kavalkádja, ráadásul rendkívül szépen, arányosan szól. Pereira megint remek munkát végzett, mondjuk el is szöszmötölt vele majd' egy évtizedet. Szeretném, ha termékenyebb zeneszerző volna, de ha ilyen minőségi anyaggal rukkol elő, a hosszú várakozási időt is hajlandó vagyok megbocsátani.
A Thin Lizzy kiagyalója, lelke, legfőbb zeneszerzője, énekese és basszusgitárosa mind halott. Ja igen, ez mind egy személy, aki Phil Lynott néven hagyott nyomot a Földön. A zenekar éppen harminc éve oszlott fel, és 3 évvel később Phil feloszlatta saját magát is. Volt társai azonban 1996 óta folyamatosan hakniznak a zenekar nevét használva, előbb John Sykes irányítása alatt, mostanában pedig Scott Gorham vezetésével. Előbbi formáció nekem valóban hakniszerű volt, mert Sykes magához ragadva a mikrofont is tulajdonképpen a maga képére formálta a zenekart. Gorham azonban Sykes 2009-es távozása után egy váratlan, ámde zseniális húzással Ricky Warwickot szerződtette a The Almightyból, aki torkában hordozza Lynott hangját, nevében pedig basszusgitárját. :) A szituáció tehát elég necces, így közvetlenül a háló közeléből közvetítem le ezt a teniszjátszma-szerű meccset, ami a Lizzy-fiúk és a Fanyalgók között zajlik már egy ideje.
Scott Gorham adogat, és Ricky Warwick szerződtetésével mindjárt egy ászt szervál! (15-semmi) Visszacsábítja két egykori zenésztársát, Darren Whartont, az utolsó lemezek billentyűsét és az egyetlen embert, aki Lynott mellett a kezdetektől ott volt a zenekarban, Brian Downey dobost. (30-semmi) Marco Mendoza és Vivian Campbell személyében két profi és nagynevű zenésszel egészíti ki a bandát, akik olyan "állat" csapatokban játszottak korábban, mint a Whitesnake, a Def Leppard vagy Ted Nugent, aki maga egy állat. (40-semmi) 2011 elején mutatkozik be az új felállás. A tervezett írországi nyitó koncertet le kellett mondani az éves "Vibe for Philo" napokkal való ütközés miatt. Pedig micsoda kezdés lett volna! (40-15) Az angol körút két koncertjét is megörökítették a Concert Live segítségével, majd februárban végre nyélbe ütötték a dublini bulit is. (1:0)
A Fanyalgók adogatása következik: Lynott nélkül nem Thin Lizzy a Thin Lizzy. Ebben bizony van valami. (15-semmi) De az új felállás méltó Lynott örökségéhez, Ricky Warwick hangja megtévesztésig hasonlít elődjéhez. Olyan ritka az ilyen mérvű hasonlóság, mint a fehér holló. Vagy mint a fekete ír. (15-mind) Nem más ez, mint a megélhetési bűnözés egy finomabb formája, a megélhetési haknizás - tromfolnak a Fanyalgók. (30-15) Az új felállásra senki sem mondhatja, hogy hakni formáció. Mind a sokat próbált nagy nevek, mind a mutatott teljesítmény alapján ez a csapat messze túlnőtt a Sykes-féle Thin Lizzy-korszak hakni jellegén. (30-mind) Pár hónap után Vivian Campbell kilépett és visszament leopárd szelídítőnek. (40-30) Damon Johnson nem olyan nagy név, mint Viv, ő "csak" Orianthi oldalán tolta Alice Cooper turnébandájában, de a teljesítménye nem marad el az ex-Dio gitáros mögött. (Deuce) Scott Gorham fölveti, hogy az évek alatt összegyűlt ötleteit megvalósíthatnák esetleg egy új lemez keretében. A Fanyalgók fonák röptéje meghiúsítja a pontot: Thin Lizzy név alatt? Soha! (Előny az adogatónál) Bár a kommentek szerint csak belefáradt a turnézásba, szerintem a Fanyalgókhoz csatlakozott Brian Downey is, aki kilép a zenekarból. Darren Wharton követi, így Scott Gorham marad az egyetlen ős-tag. Bukott az új Thin Lizzy lemez elképzelés. (1:1)
Új nevet és új tagokat kell választani! Ez most újra Scott Gorham adogatása. Nem akartak tribute band-szerű nevet, mint Black Rose vagy Chinatown. Ez jó. (15-semmi) De hogy a Fekete Sztár (hírnevének) Meglovaglói? Lynott forogna a sírjában! (15-mind) Az új dobos Jimmy DeGrasso, akit metál-őrültek a Megadethből ismerhetnek (1998-2002), hozzám hasonló öreg rockerek meg a '70-es, '80-as évek hard rock bandájának, Dave Meniketti Y & T-jének másodvirágzásából (1987-1997). (30-15) A billentyűst nem helyettesítik, ezzel felvállalva, hogy a stílus inkább a hetvenes évek korszakának reinkarnációja lesz. (40-15) Producernek Kevin Shirleyt szervezik be, aki olyan művészek hangzását keverte, mint a Dream Theater, a Black Country Communion, a The Black Crowes, vagy éppen az újkori Journey, a "Trial By Fire" óta. NAGY PIROS PONT! (2:1)
A Fanyalgóknál a szerva. Lynott nélkül nem lehet igazi Thin Lizzy dalokat írni - állítják. De: sok-sok slágernél szerepelnek társszerzőként a tagok, ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy ők hozták az alaptémát, Lynott meg csak szöveget írt rá. (Out! Új szerva.) Gary Moore egy interjúban nyilatkozta, hogy a legsikeresebb Thin Lizzy balladát, a "Still In Love With You"-t tulajdonképen ő írta, Lynott egyszerűen "lenyúlta" és a saját neve alatt adta ki, mert akkoriban Gary nem volt tagja a bandának. (Ez bizony a hálóban kötött ki. Semmi-15) Még a három muskétás (Gorham-Downey-Wharton) 2012 nyarán felveszi az új album alapötleteit demó formájában, és az elég felemásra sikeredik. (15-mind) Ricky Warwicknak nem csak a hangja Lynott-os, de annyira sikerült eggyé válni a szerepével, hogy olyan énektémákat és szövegeket ír, amiről az ember szinte el sem hiszi, hogy nem az "öreg narkós" írta beszívott állapotban. (15-30) Úgy látszik, Damon Johnson is "készült" Lynottból, mert annyira jó témákat szállít a zenekarnak, hogy bár Scott Gorham ötlete volt az új lemez, az ő évek alatt felgyülemlett dalainak nagy része kukába kerül. (15-40) A névváltoztatás és a doboscsere után már az új felállással vonulnak stúdióba a fiúk. A Suicidal Tendencies, a Megadeth és a Ministry tagság által megedzett Jimmy DeGrassotól valami hasonlót vártam volna, mint amikor a Uriah Heepben pótolták a "pótolhatatlan" Lee Kerslake-et és az "új seprő", Russell Gilbrook lendületes dobolásával új értelmet adott még a régi daloknak is, kisöpörve a veterán dobos emlékét is. De Grassoból (azaz DeGrassoból) csak egy szimpla Brian Downey-helyettes lesz. (30-40) A Fanyalgók azt mondják: öreges, lötyögős lett a lemez. Talán hiányoznak a "The Boys Are Back In Town" vagy "Don't Believe A Word" lüktetésű dalok, de a régi felvételeken is csak egy-egy ilyen "pottyant" a Lynott által inkább preferált középtempós dalok közé. És ha az új Deep Purple lemez után hallgatom meg az új Thin Lizzy (bocs: Black Star Riders) albumot, akkor bizony, ha még lenne bakelit lemezjátszóm, azt hinném, hogy véletlenül 33-asról 45-ös fordulatra állítódott a kapcsoló. (3:1)
Jöjjenek újfent Scotték és most már a dalok. A nyitó címadó mindjárt megalapozza a hangulatot. A nyári demók közül megmaradt dal refrénjét nem sikerült olyan átütőre írni, mint a régi nagy slágerek voltak, de Gorham gitárjátéka, Warwick hangja és szövege egyértelművé teszik, hogy ez bizony a '70-es évekbeli stílus egyenes folytatása. (15-semmi) Az első "szöveges videoklip" mindjárt a második nótára készült. Nem véletlenül. Phil Lynott hangja és egyedi előadásmódja mellett a Thin Lizzy másik jellegzetessége az ikergitáros dallamszólók megjelenése volt, melyet később a Judas Priest átemelt a heavy metal műfajába is. A "Bound For Glory" igazi ikergitáros nóta, amolyan "Southbound" hangulatban, de a "The Boys Are Back In Town" lendületével, és ha jobban odafigyelek, még egy kis "Jailbreak"-íz is feltűnik. A szövegben - "Elvis in the backroom and Jesus on the wall" - mintha Lynott kelne életre. És ezt a két újonc, Johnson és Warwick hozta össze! (Ez bizony egy ász szerva volt! 30-semmi) A "Kingdom Of The Lost" megint védhetetlen! Johnson második ász ütése egymás után. Simán odatehető akár az "ír kis színesek" (Black Rose, Emerald), akár a Gary Moore klasszikus (Over The Hills And Far Away) mellé. (40-semmi) A "Bloodshot" egy Gorham ötlet, melyből egy picit hiányzik az ütős refrén, de az ír hatások és főleg a "Black Rose" szólójára emlékeztető Gary Moore ihletésű kiállásos gitárjáték feledteti ezt a hiányosságot. (Love game! 4:1)
A Fanyalgók azt mondják, a lemez elfárad az első pár nóta után. Egy fenét! A "Kissin' The Ground" az "elsikált" John Sykes slágerek ("Are You Ready?", Cold Sweat") hangulatát hozza, de egy remek refrénnel van megáldva, nekem a "Waiting For An Alibi" ugrott be róla. (Semmi-15) A harmadik videoklip (az első igazi) a "Hey Judas" nótára készült, talán ez sem véletlen. Ha azt mondom, tiszta "Jailbreak", akkor nem kell ragozni tovább, mindenki érti a lényeget. (Semmi-30) A "Hoodoo Voodoo" a "Sha-La-La" dadogós hangulatát kapja el egy kis Manfred Mann-es refrénnel - Don't Kill It Carol - megbolondítva. De sokat gondolkoztam, míg beugrott, hogy honnan ismerős! Ám nyerő a párosítás. (Semmi-40) A "Valley Of The Stones" mintha a "Bloodshot" kistestvére lenne: kiállásos szólók, enyhe ír beütés, gyenge refrén. Ebből kár volt kettőt bennhagyni a produkcióban. Most már fájó a fogós dallam hiánya. (15-40) A "Someday Salvation" engem megvett kilóra. Mintha a "Dancing In The Moonlight"-ból kihagyták volna a szaxofont és a Blackmore's Night tanítását követve megcsinálták volna ugyanannak a gyors változatát. (5:1)
Érik a győzelem. A lemez végére került két Gary Moore stílusú nóta. Gary írt már dalt "After The War" címmel, Lynott meg írt neki egy másikat "Military Man" címmel. Ez a "Before The War" mintha a kettőnek lenne a keveréke. (Ász! 15-semmi) A "Blues Ain't So Bad" hangulatos lezárása az albumnak. Kábé olyan, mint mikor Gary bluesban játszotta el a "Don't Believe A Word"-öt. (30-semmi) A limitált kiadáshoz az egy órás werkfilmen kívül jár egy plusz dal, a "Right To Be Wrong". Ez valahogy elüt a többitől. Egy sima rock and roll, mint a "The Rocker". Nem több, nem kevesebb. De ellennék nélküle is. (30-15) A kiadvány (főleg a limitált digipak) szép köntösben kerül elénk, a második világháborús repülőgépek falára festett Gil Elvgren-féle "plakátlányok" hangulatos külsőt biztosítanak a lemeznek. Újabb pont Gorhaméknek. (40-15 Játszmalabda!) A tökéletes hangzás alapja a jól megválasztott producer (és fordítva: lásd Malmsteen!). Kevin Shirley munkájának hála, Lizzy lemez ez a javából, csak egy kicsit vaskosabb (nem annyira Thin). Mármint a hangzása. Az meg csak előnyére válik. (6:1)
Ezt a játszmát a Lizzy-boys - a gyenge névválasztás ellenére - még félgőzzel is, szinte rutinból hozta. Ha a következő játszmában (lemezen) meg tudják ismételni ezt a teljesítményt, már az is nagy eredmény lesz. Ha még javítani is tudnak a formájukon, az meg maga a rajongók álma. Csak ne kelljen rá újabb 30 évet várni!
Jon Oliva megkerülhetetlen alakja, súlyos egyénisége, hatalmas figurája a power metal világának... Folytathatnám az olcsó poénkodást szegény Oliva kárára, de amit leírtam, minden kétséget kizáróan megfelel a valóságnak, több szinten is. A legendás Savatage és a Trans-Siberian Orchestra alapítója, a Circle II Circle és a Doctor Butcher (társ-)zeneszerzője több, mint 30 éve ontja magából a minőségi fémzenét. Az utóbbi időben - számos elfoglaltsága mellett - leginkább annak szentelte magát, hogy testvérének, a tragikus körülmények között elhunyt Chris Olivának állítson méltó emléket. Érthető, hogy a szerencsétlen baleset okozta fájdalomtól nem tud és nem akar megszabadulni (talán innen a Jon Oliva's Pain elnevezés); nem igen lehet földolgozni azt, hogy egy ilyen fantasztikusan tehetséges, mindössze 30 éves gitáros áldozatul essen egy részeg sofőr ámokfutásának (akit ráadásul korábban már hétszer elítéltek ittas vezetésért, s aki a balesetet is megúszta kisebb karcolásokkal).
A Jon Oliva's Pain kezdettől azt a célt tűzte ki, hogy a Jon és Chris által közösen írt korai, elfekvőben lévő szerzeményeket, zenei ötleteket, dalfoszlányokat földolgozza és hanghordozón megjelentesse. A "Raise The Curtain" ennek az erőfeszítésnek záróakkordja, vagy ahogy Jon nyilatkozta: a testvérével közös munka végső beteljesedése és kicsúcsosodása. Jon alighanem időben visszafelé haladva dolgozta föl a demókat, hiszen ez a lemez a legkorábbi időszakhoz nyúlik vissza, még a Savatage, sőt az Avatar előttre, amikor még nem is kifejezetten metál zenében gondolkoztak. Mindenképpen értékelem a dolog kegyeleti jellegét, de őszintén szólva meg volt az ok arra, hogy ezek a dalok miért maradtak annak idején a fiókban. Egyrészt elég eklektikus a válogatás, másrészt a szerzemények minősége is messze alul marad a Savatage óta megszokott Oliva darabok színvonalának. Jon elismerte, hogy a nóták túlnyomó többsége abból a periódusból származik, amikor még csak tanulgatták a szakma alapjait, hogy vajon hogyan is kell dalokat írni.
Ennek megfelelően senki ne is várjon Savatage-közeli élményt, de még olyan muzsikát sem, mint amilyen a korábbi Jon Oliva's Pain albumokon kapott helyet. Talán épp ez az oka annak, hogy ezt az anyagot már nem Jon Oliva's Pain név alatt, hanem simán Oliva-ként jegyzi. Néhány kozmetikai jellegű beavatkozáson túl a meghívott vendégzenészek részéről, az egész lemezt Jon egyedül játszotta föl. Ez amilyen tiszteletre méltó, annyira hervasztó is tud lenni, hiszen akármilyen jó muzsikus is Jon, nem várhatunk tőle briliáns technikai megoldásokat minden egyes hangszeren. Sajnos a hangzás is elég erőtlen.
A "Raise The Curtain" amolyan terapeutikus vállalkozás, emberileg érthető, sőt becsülni való, de zeneileg leginkább csak a fanatikus gyűjtőknek nyújthat maradandó élményt. Az album dalai korai zsengék, és bár itt-ott kikacsingat belőlük a később virágjába borult elemi tehetség, ez kevés ahhoz, hogy a CD saját érdemeire való tekintettel helyet követeljen magának a gyűjteményemben.
A spanyol Dark Moor a bánatba merevedett gótikus female metál giccses-habos, hispán derűvel felvázolt operett változata, ahol szimfonikus zenekar segít húzni a talpalávalót Mágnás Miskának. Mindezt olyan derűvel, amitől az ember kénytelen jókedvre derülni, holott a hivatalos ítészek szerint inkább hangosan kellene zokogni az értékgyalázás ilyen mérvű szemtelenségén, esetleg "puzséri gerjedelemmel" dörögni: mi ez a fékevesztett alpáriság?
Nem, kérem, én nem vagyok hivatalos ítész, hogy megmondjam nektek, mi az, aminek tetszeni kell, és mi, aminek hallatán illik otthagyni a termet – vagy elszórt tapssal, kényszeredett mosollyal bólogatni. Nem, én azok közé tartozok, akik felvállalják, ha hatnak rájuk a tömegnek szánt hatásvadász eszközök, hiába, ilyennek is kell lenni, mert akkor kihez viszonyítva lehetsz az ízlés bajnoka? Felvállalom, legyek a kritikaírók Beethovenje – nem a tehetség, hanem a süketség miatt –, de a Dark Moor jelenlegi lemezén már én sem tudok elszórakozni, mivel a modorosság és a giccs annyira eluralkodott a spanyolok kezdeti szimfonikus, euro-power alapokon nyugvó metálján, hogy képesek voltak Sinatra "My Way" című örökzöldjét kissé átdolgozni, és saját szerzeményként tálalva megakasztani az ember torkában a levegőt. Nem is igen nevezném hát metálnak az "Ars Musicá"-t, hanem gitárral kísért popnak, ahol a klasszikusok diszkóritmusban stílusa szólal meg, csak az összetevőből a diszkót a gitár és a dob rockosnak szánt együttese váltja fel, a klasszikusokat meg semmi. Ettől függetlenül a felhangzó melódiák élvezhetőek, már aki szereti mondjuk Bizet Carmenjét rockritmusban hallgatni – én nem –, vagy a már említett Sinatrát, aki úgy látszik, univerzális tehetség volt, hiszen munkásságát már sokadik alkalommal hallom vissza metál zenészek tolmácsolásában.
Két szempontból tartom mégis vakvágánynak ezt az utat: egyrészt az énekes, Alfred Romeo hiába próbálja Lione operás frazírjait hozni, hiányzik hozzá az elegendő tehetség – mert ha lúd, legyen kövér, és ide bizony akkor ilyen alapon az a frontember kell, aki képes a pátoszba belefulladni, majd Főnixként újjászületni, hogy a következő pillanatban bokacsattogtatva csárdást járjon, a nevében releváns énekes azonban csak bukdácsol, legfeljebb bukfencet vet, azt is hátrafelé…
A másik: a stílus ordít a neoklasszikus gitárszólókért, amúgy Luca Turillisan, és nem értem, hogy miért kell a hatodik számig várni, míg valami hasonló felcsendül. Ja, hogy nem elegendő hozzá a gitárosok felkészültsége? Kérem, akkor nem kell erőltetni a dolgot. Ráadásul, ha azt érezném, hogy a fiúk sem a stílust, sem magukat nem veszik komolyan, betudnám egy jól sikerült poénnak, itt azonban a korábbi jellegzetes jókedv helyére a tükör előtti pózolások komolysága ugrott, ahogy a zenekar színvonala a béka segge alá. Hiába hát a néhány valóban fülbemászó dallam, az egész annyira művi, és ódivatú, hogy mindjárt előveszem deli két pisztolyom, és Csínom Palkót küldöm velük Romeóékat megfenyegetni. De lehet, hogy inkább Csínom Jankót, hátha a következő lemezre észhez tér a csapat, és módosít ezen a förtelmes irányvonalon.
Itt egy újabb saját klip, amit persze nem szabad túl komolyan venni, mindenesetre kihasználva a nagy látogatottságú és mégiscsak saját felületet, hát megosztok gyorsan.:-))
Jó szórakozást/epeömlést, kinek-kinek habitusa szerint!
Igazán nem lehet panasza blogunkra az Orphaned Land rajongóknak. A 2010-es albumról (The Neverending Way Of ORwarriOR) két kritika is született (némi turpissággal ugyan, hiszen vannak a két írás között bizonyos egyezések, lásd itt és itt), beszámoltunk a hangulatos pesti koncertről (ahol azért a Myrath egy kicsit uralta a színpadot), írtunk a 2011-es DVD-ről, de még Yossi Sassi szólólemezéről (Melting Clocks) is beszámoltunk. Persze ezt nem csak azért tettük, mert a közönségszolgálat elkötelezettjei vagyunk (na, pont nem), hanem mert mi is nagykanállal fogyasztjuk a közel-keleti elemekkel dúsított metal muzsikát (az Orphaned Land és a Myrath mellett pl. ott van még az Edgend és az Amaseffer!).
Az OL időközben gitárost cserélt (szerencsére az ügyes kezű Sassi maradt a helyén), így a személyes és szakmai okok miatt 2012 júniusában távozott Matty Svatizky helyén Chen Balbus mutatkozik be. Most kivételesen nem Steven Wilson (Porcupine Tree) felelős a keverésért, hanem Jens Bogren (James LaBrie, Devin Townsend Project, Opeth), a fölvételek pedig három különböző országban folytak: Izraelben, Törökországban és Svédországban (ami érdekes módon egybehangzik a három nagy monoteista vallás lényegi egységét hirdető hagyományos OL üzenettel). Kobi Farhi énekes és társai most sem kispályáztak: több, mint 40 "külsős" muzsikust vontak be a munkálatokba, beleértve 25 kóristát és 8 török származású hegedűst, gambást, csellistát.
A régi rajongók lehet, hogy nem fognak örülni, de az "All Is One" már meglehetősen távol áll az együttes korai, erős death hatásokat mutató kiadványaitól. Egészen a 6. nótáig kell várni az első (és egyben utolsó) hörgésre (Fail). A dalok szellősebbek, könnyebben emészthetőek - a kommerszebbek kifejezés itt aligha jöhet szóba -, dominálnak a népzenei (zsidó, arab) motívumok, és egyre jobban pucsít a klasszikus zene hatása is. Mi a TNWOO lemezt nagyon szerettük (Túrisas kolléga 2010-es toplistáján pl. aranyérmes lett), de az "All Is One"-t még jobban fogjuk szeretni. Nem is lehet róla csak szuperlatívuszokban beszélni. Szemrebbenés nélkül prognosztizálom, hogy az Orphaned Land idei toplistánk összesítésében is kiemelkedő helyen fog végezni.
Elkötelezett keresztényként persze rettenetesen idegesít ez a zagyva vallási univerzalizmus, egyes szövegek (pl. Our Own Messiah, egyébként a legjobb dal a lemezen!) már az istenkáromlás határát súrolják, de a zseniális zenei körítést hallgatva egyszerűen nem tudok rájuk haragudni. Kobi Farhi egy elég súlyos és zsidó értelmiségiektől (lásd pl. Woody Allen) egyáltalán nem idegen vallási neurózisban szenved - s ennek az ég-világon semmi köze az antiszemitizmushoz. Ez kulturális jelenség. Ezt fejben tartva és személyes tapasztalatból ismerve az Izraelben uralkodó helyzetet talán könnyebb a szövegeket megérteni és tartalmukkal - fenntartva az egyet nem értés jogát - egyfajta békét kötni.
Az Orphaned Land megszülte eddigi legjobb lemezét, amit - már most mondom - a limitált változatban érdemes beszerezni, mert van rajta 3 bónusz nóta és jár hozzá egy DVD is (doksival és videókkal). A végére hagytam a meglepit: az Orphaned Land Budapesten is föllép október 4-én a Club 202-ben, ráadásul mindössze 3500 forintba kerülnek a jegyek! Innentől jól meg kell gondolnia mindenkinek, hogy mivel tudja majd esetleges hiányzását igazolni! Végre egy anyag, amiért nagyon tudok lelkesedni!
Aki nem ismeri a Queensryche együttes tagjai és a volt énekes, Geoff Tate közötti méltatlan civódást és nyilatkozatháborút (már ki se térek külön a névhasználatról szóló pereskedésre), az vagy rossz helyen böngészget, vagy téli almot aludt hosszú hónapokon keresztül. Ebből mi, egyszerű zenehallgatók persze jól is kijöhettünk volna, hiszen az együttesnek immár két inkarnációja van. Geoff Tate nem is tétlenkedett, "Frequency Unknown" címmel piacra dobta saját verzióját (egy beszédes borítóval), amit az objektív igazság kérlelhetetlen harcosa, a megfellebbezhetetlen ítéletek ügyésze, Kotta kolléga jól le is húzott (itt). Ekkor azonban még mindig reménykedhettünk abban, hogy a Wilton-Rockenfield-féle brigád majd helyreállítja az egykor legendás, de mostanában csak keservesen kínlódó Queensryche megfakult ázsióját.
A Tate-lenített csapat először Rising West-ként koncertezett, majd az eredeti név használata mellett döntött. Tate utódja (de sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse) Todd La Torre lett, és ez sokakat megelégedéssel töltött el, hiszen La Torre évek óta amolyan Geoff Tate klónként tevékenykedett a Crimson Glory soraiban. Ebből a szempontból Todd a lehető legjobb választás volt, sokszor föl se tűnik, hogy nem az egykori köpködős frontember áll a mikrofon mögött.
Többszöri hallgatás után most mégis azt kell mondjam, hogy minden más tekintetben az új Queensryche-nak nem sikerült fölérni régi önmagukhoz. Kezdjük azzal, hogy a producer, James "Jimbo" Barton erőszakoskodása következtében Rockenfiledék egy félkész anyagot tettek le az asztalra; jóllehet 11 szám van a CD-n (abból mondjuk az első egy teljesen értelmetlen bő egy perces intro), de így is össz-vissz kb. 35 perces az anyag. Ez önmagában még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a ’70-es, ’80-as évek bakelit lemezeit juttatja eszünkbe, de a megszólalás kritikán aluli. Talán még gyalázatosabb, mint a "Frequency Unknown". Lehet itt magyarázkodni, hogy a hangzás "természetesebb”, a korai éveket idézi, de ez csak humbug; 2013-ban max. egy föltörekvő garázsbanda demója szólhat így. Punktum.
A nyilatkozatok alapján mindenki tudatos visszatérést, egy igazi nagykanyart várt a "The Warning" és a "Rage For Order" világához, és ezt tulajdonképpen megkaptuk, kivéve, hogy itt nincsenek olyan zseniális nóták, mint a "No Sanctuary" vagy a "Take Hold Of The Flame". Megértem, hogy nem erőltetik a gitárszólókat, ez Chris DeGarmonak sem volt nagy erőssége, de a himnikus, azonnal befogadható refrének szörnyen hiányoznak. Pedig van jó pár ígéretes momentum (pl. Where Dreams Go To Die).
Mit tehetnék még ehhez hozzá? Az irány jó: metálosabb, korai Queensryche-osabb az egész, de rövid, elkapkodott és bosszantóan gyengén szól. A következő lemezre egy kicsit komolyabban rá kell gyúrni, DeGarmot ki kell könyörögni a pilótafülkéből, egy gitárt adni a kezébe és rávenni a dalszerzésre. Ja, és mielőtt elfelejtem: a legsürgősebben ki kell rúgni James "Jimbo" Barton producert, aki ebbe a kvázi-fiaskóba belehajszolta a csapatot. Úgy tűnik, még egy ideig maradok a hibátlan "Empire"-nél.
Kis késéssel, de én is hozzájutottam a magam Király István CD-jéhez. Azóta sokat hallgattam, de nem akartam írni róla, mert már született egy felmagasztaló kritika. Ahhoz nincs mit hozzátennem. Aztán mégis úgy éreztem, le kell írnom az érzéseimet, és erre pont megfelelő ez a rovat.
Hasonlókat írhatnék, mint Neal Schon lemezéről korábban: egy nagy utazás az instrumentális gitárzene tengerében. Hol Vajaspistásan extravagáns (Breaking News), hol Santana módjára latinosan fílinges (Hotel Paradiso), időnként gyönyörűen melankólikus (Kiss Of A Muse), vagy viccesen ötletes (Chicken Blues), de sohasem unalmas. Legjobban mégis a Satrianis arcát szeretem, a Lovely Vision hangulata visszarepít a Kék Álom földjére (Flying In A Blue Dream), amit a kékben úszó borító még inkább erősít. Lehet ez véletlen?
Gitárzenében kevésbé műveltek átugorhatták egy "rövid intermezzo" felkiáltással az "Answer To Paul"-t, de azért még a legbotfülűbbeknek is ki kell hallaniuk ebből a másfél perces virgából a technikai tudás igen magas színvonalát. Akinek meg mélyebbre vájtak a fülében a hangok, azok felfedezhetik Paul Gilbert keze nyomát is a gitárnyakon (The Echo Song), úgy tűnik, a visszhangra is érkezhet még egy válasz. És a másik Mr. Big gitáros, Ritchie Kotzen szelleme is ott van a jazzesebb "Left The Base" szerzeményben.
Szóval nem tudom azt mondani, hogy Király Pittának senkihez nem hasonlító egyedi stílusa van, de manapság kinek van? Mindenkit hasonlítunk mindenkihez. ARP-t Ritchie Blackmore-hoz (vagy ne?), Uli Rothot Hendrixhez, Helge Engelkét Uli Rothhoz, John Norumot Michael Schenkerhez, de még Michael Schenker is Malmsteenként teker a "Save Yourself"-ben, Malmsteen meg Ulit dolgozza föl az "Inspirations" lemezén. És itt egy kör be is zárult. Aztán ott van az említett Neal Schon lemez, ahol minden dalról más legendás gitáros jut eszembe, pedig a Journey húrnyűvője maga is legenda.
Visszatérve Pittához: Nagyon hangulatos, élvezetes lemez, bravúros technikai megoldásokkal. Zeneiségében változatos, összképében mégis olyan "Pittás". Bár igyekszik többfelé kikacsintgatni, a szememben ő a "magyar Satriani". És ami borzasztóan meglepett: hogy ehhez képest egy pofátlanul szimpatikus, kedves ember. Biztos sokan ellőtték már az olcsó poént, de az új lemez kapcsán azt kell mondjam: Király vagy, Pitta! A lemezen nincs vonalkód, úgyhogy nagyáruházakban ne is keressétek! Pitta honlapjáról rendelhető, vagy koncerteken vásárolható. Ragadjátok meg a lehetőséget!
A Saba-tonnásból Dió-fa páncélba öltöztetett rohambrigád bemutatkozó EP-jének demonstrációja ugyan már egy teljes felderítő ezred munkáját összegezve sejtette meg a világgal, hogy új tényező jelent meg az újhullámos európai heavy metal erőviszonyainak alakításában, ám az, hogy a Civil War már első albumával térdre kényszeríti a színtér szereplőit, bevallom, még számomra is meglepetés.
Ahogy mentorom, H. Sanyi is mondani szokta: taktikázásra csak azoknak van szüksége, akiknek valamiből spórolni kell – az ex-Sabaton csapat azonban füllel hallhatóan nem szorul az agyas rafinériára: teljes mellszélességgel kiállva kiálthatja, hogy ide lőjetek. S hogy ezek ellenére mégis ő zúdít sortüzet a meglepett hadfik özönére, az minden bizonnyal a csapatok vezetésére szerződtetett Nils Patrik Johanssonnak köszönhető, aki I. Lászlótól csent jeligéjével – Dio velünk, ki ellenünk? – egyenes ági rohammal szeli át a csatateret.
Mert lehet azon agyalni, hogy a kivált Sabaton tagok most valósíthatják meg igazán önmagukat, de a Civil War alapjai ugyanazok, mint az ex-brigádé voltak, és az, hogy merev ridegvas helyett ezúttal damaszkuszi pengével megy a haddelhadd, kizárólag Johanssonnak köszönhető, aki sikeresen egyesíti az Astral Doorsban, de leginkább a Wuthering Heights-ben szerzett tapasztalatait ezzel a modern heavy metalos célratöréssel, némi-népi jelleggel felruházva az alárendelt csapatokat. Én ugyanis ebben látom, illetve hallom a siker legfőbb okát: az énekes remekül összegezte ténykedése különböző színtereinek minden muzikális előnyét, így válhat a Civil War a maga korlátai között sokszínűvé, ami jóllehet, leírva paradoxonnak hat, ám mégis igaz. Naná, ha Dio velünk, ki ellenünk?
Persze ilyen hanggal talán még erre sem lenne szükség, de azzal, hogy Dio frazírjaival hallunk olyan ortodox, ökölrázós, európai himnuszokat, mint a lemezt nyitó überslágert, a "King Of The Sun"-t, a kislemezes rohamként ránk zúduló "Rome Is Falling"-ot, a játékos "Brother Judas"-t, azt hiszem, sokunk titkolt vágya valósult meg, olyan csodaként, amit esetleg csak akkor élhetnénk meg, ha Dickinson Helloweent énekelne...
A sztár-szeánsz tökéletes, ahogy a záró, epikus "Gettysburg" első énekhangjai felhangzanak, még az is beleborzong, aki számára a szellemidézés megmaradt az Aladdin és a csodalámpa szintjén; úgy gondolom, hogy a záró tételben sikerült egy olyan kaliberű himnuszt írni, amire a nemzeti érzelmű Schaffer mester is csak sírva tud gondolni, pedig ő aztán egy igazán fagyos lelkű katona! Ezért pedig még azt is megbocsáthatjuk, hogy a címének adekvátan folkos metál nóta, a "St. Patrick's Day" dallamtémájában, szégyen-nem szégyen, én némi Pat Shop Boys-os poprinyát hallok.
Nem múltak el tehát Johanssonnál nyomtalanul a Wuthering Heightsban és az Astral Doorsban eltöltött évek, előbbiből az izomból tolt dallamok és a gyors reagálású arculatváltás, utóbbiból pedig a pátosz és a "nagy epika" öröksége formálta nagyszerűvé a Sabaton alapokon nyugvó csata metált, és én már kezemet dörzsölve izgulok, hogy a modern európai heavy metál királyi trónjáért vívott döntő ütközetben a polgárháborús katonák, vagy a Powerwolf vérfarkasai fognak győztesen kikerülni? Kardot, karmot élezz, a fogadásokat nálam lehet megtenni…
Kiadó:
Kis késéssel, de én is hozzájutottam a magam Király István CD-jéhez. Azóta sokat hallgattam, de nem akartam írni róla, mert már született egy 