Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.blackmoresnight.com

Urak és Úrhölgyek! Kérem, foglaljanak helyet! Az első sorba ezúttal azok ülhetnek, akik korhű ruhában érkeztek ÉS Ray-Ban napszemüveget is tettek hozzá. Ez az új Blackmore-stílus ugyanis. Fenébe az autentikus megjelenéssel, úgysem hiszi el senki, hogy időutazók vagyunk, akik a reneszánsz korból csöppentek ide valamilyen tér-idő kontinuum rendellenesség következtében. A lényeg úgyis a zenén van. A zenén, amit Candice-szel a kilencvenes évek közepe felé kitaláltunk, s amelynek első nyomai fellelhetők már az utolsó Rainbow lemezen (Ariel). Ez a reneszánsz kori muzsika modernizálása, a korhű hangszerek kombinálása a mai zenei eszközökkel. Ebből születtek annak idején olyan zseniális alkotások, mint a "Shadow Of The Moon", az "Under A Violet Moon", vagy a "Fires At Midnight". Aztán kezdtek előtérbe kerülni a balladák, egymás hegyén-hátán sorakoztak az újabb lemezeken, a koncertműsorból meg szépen lassan kiírtotta az anyós a Deep Purple/Rainbow dalokat. Az előző lemezünk, a lányunkról elnevezett "Autumn Sky" krónikusan melankolikus lett, de meg kell érteniük, Candice-t a szülés megviselte, ingerlékenyebbé vált, aztán meg depresszióba esett, az anyja pedig már régóta adta alá a lovat, a fenének se volt kedve veszekedni velük. Megcsináltuk, oszt' jó napot! A turnén is szinte bealudt a közönség a sok lassú, lírai szerzeménytől, a Stratocasteremet meg már szinte csak azért vettem elő, hogy letöröljem róla a port.

De aztán egy CsiGabiGa nevű kritikus (akármit is jelentsen ez a név) felnyitotta a szemem. Azt mondta, hogy régen jobban szerette Blackmore-t a Deep Purple nélkül, mint a Deep Purple-t Blackmore nélkül. A 2003-as budapesti Vígadó koncert felejthetetlen élmény volt! Háromszor mentem vissza a színpadra ráadást adni. Kovács József és az ő Interoperettje nem látott még akkora tombolást, mint amit a magyar közönség produkált, amikor a ráadásokban a "Difficult To Cure", a "Self Portrait", a "Black Night", a "Since You Been Gone" és a "Smoke On The Water" váltotta egymást. Aztán a DP kihozta a "Bananas"-t, ami igen jó lemez lett, mi pedig mélyrepülésbe kezdtünk a "Ghost Of A Rose" albumot követően. De most újra felhúztam a nadrágot és én lettem a férfi a családban, s ezúttal olyan lemezt csináltunk megint, amilyet én szerettem volna. Erre is céloztam azzal, hogy újra a Hold került a lemez középpontjába. Vagy legalábbis a címébe. A kedvcsináló videó is tükrözi a lemez hangulatát:

"Fender, Thunder, Moon and Ray-Ban,
Nálunk újfent minden ren'ben."

Feldolgozásokat mindig játszottunk. Ha találtunk egy kellemes reneszánsz népdalt, nekiestünk és a magunk képére formáltuk, de a "Sixteenth Century Greensleeves" alapját képező dalt is újraértelmeztük, melyet eredetileg VIII. Henrik írt (vagy ha nem ő írta, az eredeti szerzőt biztosan lefejeztette). Most is belefutottunk a fenti cseh népi balladába, melyet szivárványszínűre színeztünk (The Moon Is Shining [Somewhere Over the Sea]), majd visszaalakítottuk feketén-fehéren balladává, hogy meglegyen az eredeti hangulat is (Somewhere Over the Sea [The Moon Is Shining]). Olyan játék volt ez, mint az előző lemezen a "Sake Of The Song" című saját dalunk újra felvett változata után eljátszani ugyanannak az instrumentális újraértelmezését.

De vissza a feldolgozásokhoz: A lemezen szerepel egy 1968-as Randy Newman dal (I Think It's Going To Rain Today), melyet Bette Midler Beaches című filmjében hallottunk, valamint egy 1971-es Ken Hensley szerzemény (Lady In Black), amely a mai napig a Uriah Heep egyik legnagyobb sikere. Mindkettő alkalmas volt a monoton dallam Bolero-szerű kibontására, hogy a finom, egyszerű, nyugodt alapoktól eljussunk a katarzist jelentő Stratocaster szólóig. És persze ott a "Temple Of The King", amely az első Rainbow lemezről egyik kedvencem. Sajnos ebből már nem lesz duett az eredeti énekessel, mint a "Street Of Dreams" esetében, de egy Johnny Gioeli - Candice párost el tudnék képzelni benne. Az ötletet az adta, hogy legnagyobb rajongóm és imitátorom, Axel Rudi Pell is éppen ezt a dalt dolgozta fel legutóbbi lemezén. Hát most megmutattam, hogy kellett volna! Nagy svindler ez az ARP! De az énekese, az igazi vaßatschawo (így németesen, hogy mindenki értse)!

Saját szerzeményeink közül ott az orosz sztyeppék ihlette "Troika", a csörgődob remekül helyettesíti a szán csilingelését, ahogy száguld a hóban, szinte hallom, ahogy "Dimitrij Lénáról mesél", de most Léna énekel, Dimitrij meg egyedül kóborol valahol a szibériai hómezőkön. Nem egy világmegváltó ötlet, de jól szól. Hangulatában helyettesítheti a "Home Again"-t és remek közönségénekeltető lehet belőle. Nem véletlenül kezdjük a lemezbemutató turnénkat Ukrajnában és Oroszországban! A címadó "Dancer And The Moon" is közönségnóta lehet, bár az "Under A Violet Moon"-t talán nem cseréljük le rá, de ki tudja? Még az is megtörténhet.

Két akusztikus gyöngyszemet elhelyeztem ezen az albumon is, csak már a címadással vagyok bajban. Milyen címet adhatnék a sok hasonló hangulatú dalnak? Volt már "Minstrel Hall", most van egy "Minstrels In The Hall", volt "Prince Waldecks Galliard", most egyszerűen csak "Galliard". De mit csináljak, ha ez a reneszánsz tánc neve, melynek stílusában íródott? Mégsem írhatom rá, hogy "Rumba Da Tök". A történet végére (és a lemez végére is) hagytam egy nagyon szomorú dalt, a végső búcsúmat Jon Lordtól. Magányosnak érzem magam nélküle. Talán ezért a "The Loner" stílusú elköszönés a zenésztárstól, szerzőtárstól, egykori baráttól. A dalhoz még egy igazi Lordos "kézzel-lábbal Hammond" szólót is komponáltam. Ez Jon specialitása volt, amit mindig is élveztem. Ilyenkor végre elfelejtette a klasszikus műveltségét és kézfejjel nyomkodta a billentyűket, olyan hangokat csikarva ki az orgonából, mint pl. a "Hush"-ban. Hiányozni fog.

Urak és Úrhölgyek! Ray-Bant fel, és élvezzék a muzsikát! Újra Blackmore's Night klasszikus született és hosszú idő után megint büszke lehetek rá, hogy a lemez sokkal inkább Blackmore, mint Night. Mert túl sokáig volt ez fordítva.

Jó szórakozást kíván:

Ritchie Blackmore (megbízásából CsiGabiGa)

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.masterplan-theband.com

Különös egybeesés, hogy a német power metal etalon, a Masterplan új albuma egy napon jelenik meg annak a Jornnak éppen esedékes lemezével, aki kétszer is megjárta Roland Grapow bandáját, s akit Mike DiMeo (Riot, Creation’s End) rövid szereplése után (MKII, 2007), most egy svéd idegenlégiós, Rick Altzi (At Vance, Sandalinas, Thunderstone) próbál helyettesíteni. Grapow csapatkapitány más változtatásokat is eszközölt a keretben: az új igazolások között van Jari Kainulainen bőgős (Stratovarius, Evergrey, Symfonia, Devil's Train) és Martin "Marthus" Skaroupka dobos (Cradle Of Filth). Ezzel végképp egyértelművé vált, hogy a Mesterterv teljes egészében Grapow agyában született, vagyis a formáció simán viselhetné akár a Grapow-projekt nevet – bár ez kétségkívül kevésbé hangzatos.

Kezdjük hát a cserejátékosokkal! Uli Kusch és Mike Terrana után nem lehet könnyű beülni a dobszerkó mögé, de Skaroupka tökéletes választás volt; a feladatot kiválóan megoldja és még az extrém metál területén szerzett tapasztalatokat is hasznosítani tudja. Érdekes dolog, hogy a Rage-ből pl. nekem hiányzik Terrana, de itt ennek az érzésnek nyoma sincs. Kainulainenről pedig elég annyit tudni, hogy eddig sem sz.rral gurigázott; olyan csapatokban bizonyított, mint pl. a Stratovarius és az Evergrey. Most pedig elérkeztünk a Masterplan ötödik albumának Achilles-sarkához: az előbb nem véletlen írtam, hogy Rick Altzi csak próbálja helyettesíteni Jorn Landét. Félreértés ne essék, egyáltalán nincs rossz hangja, de ráspolyos, kicsit egysíkú, színtelen orgánuma ide szerintem kevés, mint ahogy kevés volt annak idején a Thunderstone-ba is (itt). Meggyőződésem, hogy jobb megfejtés lett volna visszahívni Mike DiMeo-t (a MK II albumot egyébként is méltatlanul szapulják oly sokan), de ha már itt tartunk, akár levadászhatták volna Rock Altzi elődjét a Thunderstone-ból. Pasi Rantanen ugyanis – akiről mostanában semmit sem hallani – a power metal bizniszben az egyik abszolút kedvenc énekesem, mindjárt Jorn után.

Ami a zenét illeti, Grapow most sokkal összeszedettebbnek, átgondoltabbnak tűnik, mint a "Time To Be King" idején. Lehet, hogy a "Novum Initium" nem lett valódi új kezdet az együttes életében, de ez nem Grapow dalainak, hanem Altzi ide nem illő hangjának számlájára írható. Ez az album változatosabb, izgalmasabb, mint elődje, és ha Grapow annak idején ezzel az anyaggal csábította volna vissza Jornt, vagy egy Pasi Rantanen szintű dalnokot igazolt volna, most valószínűleg "A Masterplan visszatért! " főcímmel üdvözölné a rock sajtó. Mindazonáltal nincs szándékomban egyedül szegény Altzin elverni a port, a "Novum Initium" azért még mindig elmarad az első két album színvonalától. Persze minden viszonylagos; objektíve, előtörténet nélkül értékelve a megjelenést, kategóriájának egy kimondottan erős példánya. Nincs rajta egyetlen dal sem, amit kényszerűen elugratnék; beleértve a limitált kiadás két bónusz nótáját is (1492, Fear The Silence).

A Masterplan (pontosabban Grapow és Kusch) annak idején a Helloweenből váltak ki és ma sem pontosan értem, hogy miért. Főleg azok után, hogy mindkét együttes szinte egy az egyben ugyanazt a stílust képviseli, a Helloween idei lemeze (Straight Out Of Hell) még talán progresszívebbre is sikerült. Biztos lesz olyan, aki nem ért velem egyet, de úgy látom, hogy most mindkét bandának ugyanaz a problémája: választhattak volna jobban énekest.

Tartuffe

Kiadó:
Tradecraft, Universal

Honlap:
www.megadeth.com

Szent szar, mi ez már megint? – horkantam fel úgy a címadó (második) szám felénél-harmadánál. Csak sikerült a buggyos-gatyás zenekarok környékéről importált Johnny K producernek gallyra vágnia ezt a metal legendát? Ami a "Th1t3en"-en még csak fenyegető árnyként borult ránk, az mostanra nyomasztó valósággá vált? És ha már itt tartunk, Mustaine még mindig hisz abban – hiába is állítja az ellenkezőjét -, hogy 2013-ban ezzel az énekhanggal kasszát robbanthat? De most tényleg, ez a faszi sosem adja fel? A letolni a Metallicát életcél elég kemény fixáció nála, akárhogy is nézzük...

Mással ugyanis nem tudom magyarázni, hogy az előző albumon megkezdett elpuncisodás miért folytatódik. A Broderickkel és Ellefsonnal megerősödött felállás klasszikusokhoz méltó produkciókra lenne hivatott, nem is indultak rosszul az "Endgame"-mel, azóta mégsem a komplexitás, elmélyülés irányába lépegetnek, hanem a dallamosság és a kompaktság (könnyedebb befogadhatóság) felé. A "The Blackest Crow" country rockja például éppen csak annyival keményebb egy Bon Jovi számnál, hogy billentyűs helyett mégiscsak egy másodgitáros gályázik itt, így a hangzást még Cameron Webb sztárhangmérnök sem tudja teljesen elpuhítani, bármennyire is igyekszik. A következő "Forget to Remember" pedig egy elcseszett Alice Cooper szám is lehetne '86 tájékáról. Miféle thrash metal ez, kérdezem én ilyenkor?!

Szóval a "Rust In Peace" kettő most sem született meg. Akik ezúttal is arra vártak, csak legyintenek – én a Megadeth-től nem ezt várom, mondhatják (joggal). Egy másik lehetséges reakció, hogy "nem is olyan rossz ez, élőben pedig még mindig lecsavarják a fejünket". Végül is nem kötelező az összes lemezüket szeretni, el kell fogadni, hogy változnak ők is, attól még ez a banda az, ami. A koncertjeiket pedig ki nem hagynám, ha a közelben járnak. Megmondom frankón, én a második hallgatásra már az utóbbit gondoltam. Harmadikra pedig ezt: ha eltekintek az elvárásoktól, akkor ez egy erős és változatos anyag. Tele tökös riffel és ragadós dallammal. Itt-ott a múltat is megidézik néhány komplexebb téma erejéig, és még Dave énekstílusát is sikerült hallgatóbarátra csiszolni a stúdióban. Ha ugyanezt egy tök ismeretlen skandináv csapat vezeti elő, új reménységet kiáltanék és simán dobnám fel a cuccost az év végi listámra.

Úgyhogy pontosan ezt fogom tenni most is.

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Most vagyok bajban. Kezdettől fogva folyamatosan figyelemmel kísérjük Jorn Lande szóló karrierjét, 2008 óta pedig minden lemezéről született recenzió. Tekintve, hogy az ég-világon semmi változásról - értsd ezalatt: érdemi változásról - nem tudok beszámolni, mégis mit írhatnék a menetrendszerűen évenként érkező albumok legfrissebb változatáról? Őszintén szólva nem sokat. Ez a blogger-kritikus egyik legszörnyűbb rémálma.

De tényleg: elintézhetném annyival, hogy az első három szóló lemezt érdemes beszerezni, a többit meg csak akkor, ha nagyon kicsi pénzért rátalálsz a neten, vagy belefutsz a CD üzletben. Mondhatnám - ismételve mindazt, amit Túrisas kolléga és jómagam már korábban leírtunk -, hogy ha az utóbbi 8 év terméséből egyet hallottál, akkor mindegyiket hallottad. Jorn lehetetlenül önfejű alak; a szaksajtó régóta attól hangos, hogy nem kellene magát úgy "elhasználnia", kezd unalmassá válni ez a Dio/Coverdale utánérzésekkel teli hard rock, de hősünk nem hallgat senkire. "Hősünk" - írtam, és ez nem elgépelés, mert Jorn tényleg zseni, ezt soha senki (már aki normális és hiteles) nem kérdőjelezte meg. Mégis tartok tőle, hogy míg mesterei a Deep Purple, Rainbow, Black Sabbath, Whitesnake énekeseként rocktörténelmet írtak, Jorn biztos úton halad afelé, hogy úgy vonuljon be a krónikákba, mint az őstehetség, aki sokkal többre vihette volna.

Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok. Még akkor is, ha tudjuk a Szent Könyvből, hogy akinek több adatott, attól többet is kérnek számon. Biztos vagyok benne, hogy Lande meg van győződve arról, hogy nem vele van baj... Még az is lehet, hogy igaza van, de az biztos, hogy nem hajlandó változtatni. Sajnos az sem bizonyult érdemi változásnak, hogy hosszú évek után megszabadult Tore Moren gitárostól és a Wig Wamből leigazolta Trond Holter gitárost és Bernt Jansen bőgőst, mert nem igazán érezni semmilyen elmozdulást sem a hangzásban, sem a dalszerkezetekben. Megítélésem szerint ide egy másik (társ)zeneszerző kellene (Ostby? Karlsson?, Grapow?, Sammet?), nem pedig új bérmuzsikusok...

A "Traveller" tipikus Jorn szólólemez... ennél többet nem igazán tudok mondani. Lande nyilvánvalóan még mindig Ronnie James Dio halálának hatása alatt van, mert két nótában is a törpe-óriás emléke előtt tiszteleg: az egyikben (Cancer Demon) a rákot mocskolja, ami elragadta tőlünk, a másikban pedig (The Man Who Was King) egyfajta modern trubadúrként énekli meg nekünk a Dio-legendát. Mondjuk a "he was the Jesus of heavy metal" sor kiverte nálam a biztosítékot, de a gesztust azért értékelem.

Az én szemüvegemen keresztül úgy látszik, hogy az első három nóta és az ucsó rendben van, amit viszont közte találunk, a totál felejthető kategóriába tartozik (talán a "Legend Man"-t kivéve). Erre az albumra csak az költsön, aki eddig is kötelességtudóan vagy rajongva megvásárolta a soros Jorn CD-ket.

Tartuffe

Nos, ezt az "ügyeletes kedvencet" Viski Csabi barátomnak köszönhetem, aki egy sörözés alkalmával áradozni kezdett arról, hogy a Night Ranger "új" albuma milyen csudijó, egyetlen gyenge nóta sem kapott rajta helyet! A dolog pikantériája, hogy a lemezt kb. 1000 forintos áron lehet nagyobb "média"-boltokban beszerezni. Köszi Frontiers Records és hazai terjesztő! "Night Ranger, cö!" - gondoltam magamban - "Volt ott egy pár jó gityós: Brad Gillis, Reb Beach, de mit várhat az ember egy ilyen amerikai rádióbandától, ha még oly patinásnak is számít e név a tengerentúlon?"

Elsőként azonnal az 1983-as ballada, a "Sister Christian" jutott szembe, amit amerikai tartózkodásom során az éppen befogható "Classic Rock Radio Station" minden nap orrvérzésig nyomott. Kint ez akkora legenda, hogy a tavalyi nyálas rock musical, a "Rock Of Ages" egyik nyitó nótája volt az egyébként igen tehetséges és nem kevésbé vonzó Julianne Hough tolmácsolásában (itt). A film mellesleg egy tragédia, főleg Tom Cruise (Stacee Jaxx) sablonos, elcsépelt sztereotípiákra épített alakítása miatt (a hangja egyébként nem is rossz), de mindenképpen mérvadó arra nézve, hogy a '70-es-'80-as években egy amerikai tizenéves milyen zenéket hallgatott.

Abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy ez nem esik teljesen egybe azzal, amit mi itt, Európában kajoltunk annak idején, és a föltűnő eltérések között meg kell említeni a Night Rangert is. Más amerikai csapatokkal egyetemben ők sem váltak Európában legendává, és az én radarom hatósugarába sem kerültek bele. Pont ezért lepődtem meg, amikor a "Somewhere In Californiá"-t - miután begyűjtöttem egy rongyos ezresért - figyelmesen végighallgattam. Vérbeli, dögös rock 'n' roll ez modern megszólalással, bámulatos, simán naprakész szólókkal, könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallamokkal. Egyszóval: fincsi.

Lehet, hogy a srácok - mit srácok? rock nagypapák! - több, mint harminc éve nyomják az ipart, de áporodottságnak, datáltságnak itt nyoma sincs, mert amit művelnek, az kortalan, klasszikus hard rock, amelynek igazi gyöngyszeme a "Follow Your Heart". Gurgulázó Hammonddal és játékosan lépkedő basszussal kezdődik a dal, hogy azután egy igazi aréna himnuszban teljesedjen ki. A riffek harapnak, a refrén szárnyal, az ikerszólók Brad Gillis és Joel Hoekstra gitárosok baráti párbajában végződnek. Mi kell még? Hát az, hogy meghallgassuk egy párszor, vagy egy tucatszor?

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Ha Elvis Presley mintájára indítanának Lou Gramm hasonmásversenyt, nem is tudom, ki lenne a befutó. A Foreigner új énekese, Kelly Hansen biztos nem. Ő inkább a szélesszájú béka versenyen lenne dobogós Steven Tylerrel holtversenyben. De maga Lou Gramm is elvérezne már a selejtezőkön, mert az agytumor kioperálása után felszedett plusz 50 kilójával már nem is hasonlít régi önmagára. Philip Bardowell meg leginkább a "Bódigyuszti" hasonmások között számíthatna előkelő helyezésre. Na de a hangja! Játsszunk inkább Voice-ot! Az most népszerű. Háttal az előadónak tuti Bardowellt választanám ki Lou Grammként.

A Foreigner tetszhalott állapota alatt (meg azóta is) voltak próbálkozások a "külföldi érzés" (vagy ha úgy tetszik: Foreigner feeling) újjáélesztésére, de a feelingből többnyire csak filling lett. Ott van mindjárt Lou Gramm, aki egyenesen családi konzorciumot hozott létre e célból: testvérei Ben Gramm a dobos, Richard Gramm a gitáros, a '87-es "Ready Or Not" lemezre még apját, Ben Grammatico Sr-t is benyomta egy trombitaszóló erejéig (de jó, hogy nem szaxiszólót kellett írnom, egy világ omlott volna össze bennem), és a 2009-es lemezen apuci piciny gyermekei, Joe & Natalie Grammatico is hangot kaptak egy nótában. Ennek ellenére ez az album is csalódás volt, pedig még a régi nagy sláger ikertestvérét is megírta "Single Vision" címmel.

Aztán ott van Bruce Turgon, aki Lou Gramm régi barátja volt, már a Foreigner előtt együtt zenéltek a felejthető Black Sheep formációban, de a '80-as évekbeli szólólemezein is basszusgitározott, és a dalok nagy részét együtt írta Louval, még a Vivian Campbell-lel létrehozott zseniális Shadow King formációban is. Ez Mick Jonesnak is bejött, úgyhogy az újjáalakulás után a Mr. Moonlight lemezen már Bruce nyomta a mélyeket a Foreignerben, és a Billboard Hot 100-at is megjárt "Until The End Of Time" társszerzőjeként beírta magát a rocktörténelembe. Bruce tehát úgy érezhette, eleget tud "külföldiül" ahhoz, hogy megírja Foreigner ízű szólólemezét, melyen szinte mindent maga játszott fel, és énekesnek kit szerződtetett? Saját magát! Lett is belőle bukta. Így a következő lemezére, melyet Places Of Power néven jegyzett, már Philip Bardowellt hívta el, akinek hangja félelmetesen hasonlít a fiatal Lou Grammre. Mégis megbukott az a formáció is. Hiába volt ott minden nótában a Foreigner szelleme, csak nem akart kiszabadulni abból a fránya palackból. Hiányzott az az icipici kis plusz: az öreg róka, Mick Jones zsenialitása.

Aztán ugyanabban az évben Mick Jones megcsinálta az új Foreigner lemezt és minden egyéb próbálkozás okafogyottá vált. Kelly Hansennel sikerült a Foreignert egy magasabb szintre emelni, és az "In Pieces" vagy a "When It Comes To Love" dalokkal rávert egy kört régi önmagára, még ha azt a '80-as évekbeli népszerűséget nem is lehetett visszahozni 25 évvel később. (A fájón elmaradt budapesti koncertek listáján a Michael Schenker Group mögött a Foreigner áll második helyen nálam.)

Amikor Garael kb. 2 hónappal ezelőtt felhívta igen tisztelt figyelmemet az új N.O.W. lemezre, legyintettem rá. Az előző egyetlen pozitívuma is csak annyi volt, Bardowell énekel benne. Gyenge Unruly Child koppintás. Pedig ez az oldal szereti a dél-amerikai muzsikosakat bemutatni! Így hát, amikor már annyira ellepett a munka, hogy mindegy volt mi, csak szóljon a fejemben, betettem az új N.O.W. lemezt. És leesett az állam. A brazil basszusgitáros, Alec Mendonca megcsinálta! Megírta a Philip hangjára legjobban illő zenét, a színtiszta Foreignert. Hagyta a fenébe az unalmas AOR kliséket és egyszerűen ellopta Mick Jones zeneszerzői pennáját (talán azért él a kis kopasz 2009 óta kizárólag újrakevert, újra felvett vagy akusztikusan áthangszerelt válogatásokból). Ráadásul Alec szerződtetett egy fiatal gitárost, Juno Moraest, aki a malmsteeni neoklasszikus futamok mestere, így olyan szólókat játszik a dalokban, amilyeneket a nagy öreg talán még következő életében sem fog.

A balladák (szerencsére nem sok van) gyönyörűen ívelő dallamokkal szárnyalnak, melyekhez Bardowell hangjának minden árnyalatát hozzáteszi az érzelmestől az ércesig. A Jean Reno film ihlette "Leon's Going Soft"-ban még egy apró fullánkot (Sting) is belevarázsol a hangulatba. Mendonca pedig óriási vokálokat írt a refrének mögé, amelyek feléneklésében Matti Alfonzetti is segédkezett.

Két dalhoz még a szaxofont is előkerítették sürgősen egy sarokból, hogy meglegyen az Urgent-rajongók öröme is. Az már szerkesztési hiba volt, hogy ezt a két dalt egymás után helyezték el ("Mary-Ann" és "Tonight Is The Night"). A vége felé kicsit belefáradtak a fiúk, ezért is fordulhatott elő olyan tévesztés, hogy Foreigner helyett Styxet kezdtek el játszani ("Cassie's Dream"), de összességében nagyon jól eltalált zene ez. Ha nem is klasszikus, de a fiatal gitáros közreműködésének hála neoklasszikus Foreigner album született. A dobos, Lars Chriss keverte az anyagot, szerintem jóval dinamikusabbra, mint az előzőt a "nagy" Martin Kronlund.

Basszus, a Danger Angel után most másodszor dobtam félre egy albumot, mert nem tetszett az előző. Ilyen hibát többet nem követek el, mert mindenkinek meg kell adni azt a bizonyos második esélyt. És a brazil fiúk ezúttal éltek vele.

CsiGabiGa

Kiadó:
Provogue Records

Honlap:
www.hartandbonamassa.com

Tudjátok, miért válhatott Elvis világsztárrá? Nem, nem a hangja miatt – illetve nem csak azért. Hanem mert fehér volt. Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában ő lett a "Great White Hope", ennek a bokszéletben a színesbőrűek nehézsúlyú sikersorozatában fogant rasszista, ám üzleti szempontból meghatározó fogalomnak zenei manifesztációja. Mert kell egy csapat, izé, fehér fiú, aki az afro-amerikaiak által "uralt" közegben is képes megmutatni, hogy az ember eleve fehérnek teremtetett… Ilyenkor persze a jóérzésű kritikus szeretne felkiáltani, hathatós indokokkal és érvekkel meggyőzni ellenkezőjéről a világot, de mint jól tudjuk, az előítélet érzelmekre és szocializációs ingerekre érzékeny, nem a logikai és etikai érvekre – ráadásul mikor teljesül a dolog, és mondjuk végre egy echte fehérbőrű ember lesz a világbajnok – akiből ráadásul egyszerre kettő van, lásd Klicskó fivérek – akkor az sem jó. Mert azok meg nem amerikaiak, még szerencse, hogy Elvis az volt.

No, ezt a kis eszmefuttatást nem azért vetettem bitekbe, hogy párhuzamot vonjak Beth Hart előtérbe kerülése, és bőrének színe között, pedig de. Az biztos, hogy elképesztő hangja van a blues-releváns életet megélt hölgynek, akit joggal karolt fel korunk egyik vezető rock-gitárosa, de az is biztos, hogy Amerika klub-rengetegében, gospel-kórusaiban számtalan – na jó, számos, de az is sok – afro-amerikai hölgy énekli le az istenített sztárok hangjait legalább ugyanúgy, mint a közönség imádatának tárgya. Természetesen az olyan rétegműfajban, mint a blues, nem lehet egy nehézsúlyú világbajnok kaliberű sztárrá válni, de nem véletlenül kapcsolódott Janis Joplin neve össze a blues-királynői címmel, annak ellenére, hogy olyan sztárok lubickoltak a műfajban, mint pl. Tina Turner. Mindenesetre örülök, hogy – most már leválva a kezdeti gondolatokról – Beth Hart és Bonamassa közreműködésével olyan klasszikus feldolgozásokat – egyes esetekben feldolgozások feldolgozását – ismerhetünk meg új köntösbe öltöztetve, melyeknek nekifutni igencsak kockázatos dolog, mert a hirtelen felbuzdulásnak könnyen hanyatt vágódás lehet a vége, tekintve az eredeti dalok előadóinak kvalitásait. A két zenész, valamint a hangszerelés zsenialitása azonban olyan könnyed győzelmet szül, melyből nem az edzések izzadságszagú merevségét, hanem a tehetségből adódó könnyed eleganciát érzi az ember: a stílusos Viktóriát, akinek még azt is megbocsáthatjuk, ha könnyedebb műfajok felé kacsintva populáris fogásokra vetemedik.

A fúvósokkal megbolondított dalok szerencsés kiválasztásával biztosra mentek az alkotók: olyan blues/gospel/ sanzon variációkat raktak le az asztalra, melyben szabadon érvényesülhet a játékos-kommersz ujjgyakorlat, anélkül, hogy a szakmaiság rovására menne. Hart elképesztően énekel olyan elődök után, mint a már említett Tina Turner, Bonamassa pedig játékával adja meg azt a pluszt, ami az eredeti felvételekből hiányzott, vagy más formában volt jelen.

Annak külön örülök, hogy a kiválogatott darabok nagy része rövid, táncolható, rock 'n' roll rokon, lüktető blues, ami első hallásra is meg tud szólítani mindenkit, akinek füle- és ritmusérzéke van, de az "If I Tell You I Love You" sanzonos, Edit Piafra emlékeztető, Vaya Con Dios szellemű variációja még a nagymamának is minden bizonnyal tetszeni fog. És ha már nagymami, akkor apu, vagy a nagykamasz öcsi is, mert Hart hangjában ott van minden mély-afrikai, ösztönből jövő szexuális lüktetés, amitől (is) a blues generációkon átívelően népszerű tud lenni. A 16-os karikát pedig képzeljétek a kritika vége feliratának helyébe.

Garael

Kiadó:
Loud & Proud records

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Erről a projektről már hosszú hónapok óta beszél a rock média, főleg a "csapodár" Mike Portnoy miatt, aki legújabban azzal sokkolta a közönséget, hogy kilépett az Adrenaline Mobból, akik éppen kezdtek egyenesbe fordulni és sikert sikerre halmoztak. A kezdeti kételyeimet meghazudtolva a pesti koncertjük frenetikusra sikerült. Szerencsére abban a szerepben Portnoy sem pótolhatatlan. Kezdek egyre inkább John Petruccinak hinni a Dream Theater-afférban is, aki mostanság ódákat énekel arról, hogy az új fölállással beköszöntött a biztonság, stabilitás, és lelki béke időszaka.

Úgy érzem tehát, hogy a szakma kezdettől fogva elsősorban Portnoy illetve a DT hajcihő miatt követte oly nagy figyelemmel ezt a projektet, mely végül Portnoy kifejezett ellenállása ellenére és Kotzen makacssága eredményeképpen a The Winery Dogs nevet kapta. Csak találgatni tudok, mi tetszett annyira Kotzennek a névben. A kifejezés magyar értelme: a borászat kutyái (???), de a "wine" (bor) és a "whine" "nyüszít" között elég egyértelmű az áthallás. A lényeg: se így, se úgy nincs értelme, de az asszociáció miatt legalább lefordíthatatlan...

Aki követte a híreket, tudja, hogy a trió eredeti fölállása szerint John Sykes lett volna a frontember, aki a Whitesnake-ben és a Blue Murderben már bizonyította, hogy nem csak legendás gitáros, de remek dalszerző is. Sykes azonban ellustázta a dolgot, rendre szabotálta a próbákat, így pár demó elkészülése után Portnoy és Billy Sheehan kitették a szűrét. Így került a bandába Richie Kotzen, a Mike Varney által fiatalon fölfedezett gitárfenomén, aki a Poisonban és a Mr. Bigben, de szólóban is kiválóan megállta a helyét: nem csak jól penget, de énekesnek, dalszerzőnek sem utolsó.

A végül cím nélkül megjelent lemez meghallgatása után azt kell mondjam: hogy itt bizony nem Portnoy a főszereplő. Lehet, hogy a híradások és a média cirkusz miatta voltak, de zeneileg egyértelműen Richie viszi a prímet, játékával, énekével teljesen rátelepedett a projektre. Ennek én nem föltétlen örülök, hiszen szíves(ebb)en hallgattam volna Sykesot, aki a '80-as és '90-es években valódi legendává lett, de az utóbbi időben alig-alig hallottunk felőle.

Miután beletörődtem, hogy mégsem láthatom Sykesot újra tündökölni és Kotzen szinte teljesen a maga képére és hasonlatosságára faragta azt a formációt, amibe ő csak ejtőernyősként érkezett, kezdtem megbarátkozni az albummal. Elsősorban azért, mert Kotzen korai instru anyagait szerettem, mint ahogy azt is csipáztam, amit a Poisonnal vagy a Mr. Biggel csinált, de szólóban az utóbbi időben kezdett nyavalygóssá, nyögvenyelőssé, uncsivá válni.

Itt szerencsére újra a dögös, koszos blues-rockos önmagát adja, mint egykor a két Mother Head's Family Reunion albumon (1994, 2007) és a Forty Deuceban (2005). Szól a gitár, mint a disznó, a szólók fantasztikusak, a dalokból árad az energia. Sheehen és Portnoy azt nyilatkozták, hogy ez a projekt az ős hard rocknak (Hendrix, Cream, Grand Funk Railroad) és a '90-es évek nagy hatású bandáinak (The Black Crows, Alice In Chains, Soundgarden) lesz a keveréke. Hát pont nem. Ez kérem egy az egyben a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce reinkarnációja. Nem mintha ezzel lenne bármi baj.

Összegzésképpen: Sykesra sokkal kíváncsibb lettem volna, de annak is nagyon örülök, hogy Kotzent hallhatom csúcsformában, funky és életunt nyavalygás nélkül. Amit pedig a másik két zenész alápakol, már önmagában is bámulatos.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.aldogiuntini.com

Érthető okokból manapság sokat beszélnek a Black Sabbath őseredeti fölállásának összeborulásáról (13), mégiscsak 35 évet kellett várni rá - már annak, aki várt rá. A lemez ugyan nem lett rossz, nekem azonban a Dio/Martin-éra mindig is jobban tetszett (nem is beszélve Iommi Glenn Hughes-zal készített lemezeiről!). Az újkori Black Sabbath már dolgozott Dioval, most Ozzyval is bepróbálkoztak, csupán egy Tony Martinnal közös lemez van hátra. Szerintem ez sem Iommin fog múlni (leginkább Sharonon). Mindenesetre, amíg várjuk a "Headless Cross" folytatását, vigasztalódhatunk egy pár Martint szerepeltető projekttel (szerencsére nem szorulunk rá az énekes szóló albumaira!).

Tony Martint valamilyen okból rendre nem brit vagy amerikai, hanem olasz gitárosok találják meg: már a tavalyi Silver Horses előtt is rendszeres szereplője volt Dario Mollo gitáros-zeneszerző-producer The Cage nevű formációjának, illetve '99 óta közreműködik Mollo cimborájának, Aldo Giuntininek lemezein. Ugyan sem a The Cage, sem a Giuntini Project nem kifejezetten a Martin-érás Black Sabbath folytatása, azért a Rainbow-vérvonal továbbvitele mellett gondot fordítanak a "Headless Cross" emlékének ápolására is. Gondoljunk csak a legutóbbi The Cage III pár nótájára (Oh My Soul, Blind Fury). A korábbi Giuntini albumokon is akadt ilyen (itt és itt), mint ahogy most sem voltak restek inspirációt meríteni Iommitól, minden idők egyik legnagyobb riffmeisterétől (pl. Born In The Underworld, Not The Jealous Kind).

Aldo Giuntini lényegében Dario Mollo fölfedezettje, Tony Martinnal is ő hozta össze. Amellett, hogy Giuntini eddig kivétel nélkül minőségi anyagokat szállított, nekem mégis mindig a mentor, azaz Mollo lemezei tetszettek jobban (főleg, ami a Glenn Hughes-zal turbósított Voodoo Hill albumokat illeti); Mollot ügyesebb gitárosnak, jobb dalszerzőnek érzem és hangzásban is modernebb, erőteljesebb. Persze lehet, hogy szakmai irigységből keveri Giuntini lemezeit ilyen retrósra, ami azért 2013-ban már nem föltétlen indokolt. :))

A "IV" nem lett sem jobb, sem rosszabb, mint elődei... olyan. Akinek eddig bejött ez a valamelyest korszerűsített, hormonkezelt egyveleg valaha volt Deep Purple, Rainbow, Dio és Black Sabbath elemekből, és túl tud lépni a kicsit dinamikátlan, magasra kevert soundon, uccu neki! A legutóbbi projekt óta 7 év telt el, és Giuntini - kárpótlásként - 14 dalt rögzített a stúdióban (vagy többet, de ennyi került a CD-re). Már csak azt kellene megtudni, hogy a vállalkozás miért került át a Frontierstől az Escape Musichoz. De az ilyen ezoterikus részletek már csak a magamfajta pernahajder információhajhászt, elvetemült bloggert érdeklik...

Tartuffe

Nos, ez a dal már régen, gyakorlatilag megjelenése óta ostromolja az ingerküszöböm, de nem negatív értelemben. Már első hallgatásra lenyűgözött, de refrénje azóta is visszatérő dallam a fejemben, amit a leglehetetlenebb és legváratlanabb helyen és időpontban vagyok képes dúdolgatni, méghozzá unásig. Általában nem én szoktam megunni, hanem azok a szerencsétlenek, akik ilyenkor a környezetemben vannak.

A müncheni Dreamscape nem túl szerencsés zenekar; egyébként meglehetősen hosszú karrierjük során (1986-ban alakultak és 1997-ben jelent meg az első teljes albumuk) túl sok tagcsere rázta meg őket és jóllehet hangszeresen maximálisan fölkészültek, a siker egyre csak kerülgette őket. Kétségtelen, hogy kezdetben nem igazán találtak saját hangjukra, és a szőrösszívű kritikusok ezért megannyiszor a Dream Theater epigon címkét aggaták rájuk (megjegyzem, nem jogtalanul), de nagyon igyekeztek.

Végül oly sok görcsös erőlködés után ellazultak, elengedték a nagy álmokat, a Massacre Records után leszerződtek egy aprócska kiadóhoz (a terjesztésről annyit, hogy a CD-t közvetlenül a dobostól, Danilo Batdorftól kellett megrendelnem), és ahelyett, hogy továbbra is vadászták volna a régóta várva-várt átütő erejű frontembert, bevontak a munkálatokba néhány igazán nagy nevet a szakmából: Erik EZ, Francesco Marino, Arno Menses (Sieges Even, Subsignal), Herbie Langhans és Dilenya Mar (Beyond The Bridge), Mike DiMeo (Riot, Masterplan, Creation's End), Nando Fernandez (Hangar), Oliver Hartmann, Roland Stoll (ex-Dreamscape).

Ez a döntés több szempontból is előnyösnek bizonyult, de elsősorban azért, mert így a korábbi száraz és homogén képlet szépen föllazult és új éltető nedveket kezdett csepegtetni. Az "Everlight" a Dreamscape legsokoldalúbb, leggörcsmentesebb, már-már rock operás opusza lett, s talán egyetlen árva nótát kivéve (Fortune And Fate) 100 százalékos teljesítmény (a 2012-es toplistámon a 8. helyig kúszott). Ha egy ilyen magas színvonalú lemezről kirí (fülbe és nem szembe ötlik) egy dal, az már valóban megérdemli, hogy helyet kapjon az ügyeletes kedvencek között.

A zenét és a (nem mellesleg vallásos ihletésű) szöveget kivételesen nem az együttes alapító atyja és fő motorja, Wolfgang Kerinnis szerezte, hanem az újonnan leszerződtetett billentyűs, David Bertok (Subsignal), aki az "Everlight" albummal a banda fő komponistájává lépett elő. Ennek megfelelően túlsúlyba kerültek az epikusabb dalok, melyek közül az "Everlight" lett a favorit. A több, mint 7 perces balladában van minden: lassú és valamivel gyorsabb részek, váltogatott ének, kórusok, billentyű- és gitárszóló (utóbbiból igazán juthatott volna egy monumentális darab à la Petrucci), de mindenekelőtt egy fantasztikusan eltalált, egyszerűségében is nagyszerű refrén, amelyet ha meghallok Dilenya Mar (Beyond The Bridge) sejtelmes és ellenállhatatlan szirén hangján, totál elolvadok. Meggyőződésem, hogy ezt a varázslatos dalt az a legfőbb lény ihlette, akiről a nóta címét kapta... Libabőr...

Tartuffe