Kiadó:
Ritual Echo Records

Honlap:
www.galahadonline.com

A patinás angol csapat előző – szintén idei – lemeze az év végi listámra is felkerült, nem utolsó sorban friss, mai hangzása, megközelítése miatt. Nos, ami ott jó érzékkel adagolva különlegessé tette a produkciót, emitt egyesek gyomrát éppenséggel meg is fekheti. A modern, elektronikus popzenéről van szó: talán nem véletlenül jelentették meg az anyagot két etapban, amoda válogatva a hagyományosabb progresszív rock opusokat, emide pedig a direktebb ambient – techno – drum'n'bass hatásokkal operáló kísérletezősebb, meredekebb számokat. Előbb a törzsközönséget kellett kiszolgálni, és némileg előkészíteni a következő lépcsőfokot.

Mindazonáltal az album korántsem befogadhatatlan a vaskalaposabb rajongók számára sem, erről gondoskodik Roy Keyworth, aki a megfelelő pillanatokban a tökös gitártémákat is oda pakolja, ahova köll. A helyenként kifejezetten popba hajló énektémák ellenére is van mélysége, komolysága a muzsikának, talán a mondanivaló (szövegek) miatt is, és mert nagyon ügyesen játszanak az érzelmekkel, hangulatokkal (többek között éppen a szintiknek, kórusoknak köszönhetően). Amit kiemelnék még, hogy bár leginkább a gitár-billentyű ellentétekre ráülő édeskés énekdallamok viszik előre a zenét, a ritmusszekció is példaértékű teret kap a bizonyításra-önkifejezésre, amivel ők tudnak is élni.

Egyszóval túl jó számokat alkotnak ahhoz, hogy könnyen le lehessen írni ezt a korongot, még úgy sem megy, ha történetesen feláll a szőr a hátadon a túlzott elektronikától. A Galahad ezúttal egy jó értemben vett, színtiszta művészalbumot eresztett rá a gyanútlan világra, melyben a kísérletezésé a főszerep, és ami könnyedén oda tehető a Genesis és a Marillion legszebb, legjelentősebb munkái mellé. Ez a felfogás – ismétlem – egy közel harminc éves zenekartól mindenképpen tiszteletet érdemlő. A kortárs zenei trendeket Amerika, Németország és Japán diktálja, de úgy tűnik, hogy az igazán érdekes, előremutató dolgok még mindig leginkább Angliában születnek.

Kotta

Először is, szeretnénk megkérdezni, hogyan is telt az elmúlt év az Ön számára, tisztelt Sándor?

Nos, kedves ifjú kolléga, az évek előrehaladtával az embernek egyre nehezebb Szilveszter napján összegezni az elmúlt év eseményeit, ami sajnos biológiai determináció: a rövid távú memória gyengülésével nem azt nehéz felidézni, hogy 50 évvel ezelőtt melyik falovat szerettük volna a játékboltból megkapni, hanem hogy mikor is pisiltünk utoljára. Ennél már csak a politikusok egy része jár rosszabbul, akiknél a memória megkopásához nem szükséges a megélt évek számának viszonylagos nagysága, egy bizonyos pozíció betöltésével akár húsz évesen is képesek elfelejteni, mit ígértek tegnapelőtt. Jómagam pályám során sokszor kerültem kapcsolatba a politikával, amit aztán zenei újságírói tevékenységem során remekül tudtam kamatoztatni: e két területnél több álnoksággal, kétszínűséggel és sárdobálással csak a tudományos életben és egy általános iskola csupa hölgyből álló tantestületében találkoztam, ami ellen néha a legnehezebb titkosügynöki mesterkurzus vörös diplomával történő abszolválását lehetővé tevő kompetencia gyűjtemény is kevésnek bizonyult. Ez persze nem jelentett mindenki számára hátrányt, két Nobel díjra jelölt magyar pszichiáter és három akadémikus szociológus is évekig tartó kutatási forrást talált a magyar zenei élet szereplőinek pszichés, mentális és csoportdevianciáit tanulmányozva, igaz, hogy ezekből a legtehetségesebb aztán inkább a bolondok házába távozott, mivel elege lett az irracionalitásból.

A koromra való tekintettel nézd hát el, ha nem bocsátkozom részletes évértékelésbe, azt megtetted helyettem Te, álnokul, ígéretedet megszegve okoztál igazi meglepetést: meglepődtem, hogy ennyi rossz lemez jött ki az év közben, én valahogy jóval kevesebbre emlékszem…, de ez is biztosan a korosodásnak köszönhető.

Hogy van megelégedve a Dionysos Rising idei teljesítményével?

Nem kenyerem a dicsekvés, a dicséret meg pláne, de meg kell, hogy mondjam, mindenki megtalálhatta a maga számítását, aki a blogra látogatott. Igényességünknek legfőbb bizonyítéka az a mezőgazdászi szakon végzett egyetemista, aki szakdolgozatához itt találta a legtöbb, hivatkozásként szolgáló törzsanyagot, amit le sem lehetett volna tagadni. Az igaz, hogy a diplomamunka tárgya nem éppen zenei, sőt, ha lehet mondani, akkor egyáltalán nem, de az, hogy hazánk értelmiségi elismertségéhez egy kiváló trágya-analitikus pályára bocsátásával járultunk hozzá, mindennél többet ér. A másik dolog, amitől csak úgy dagad a keblem, hogy sikerült megnyugtatni a kritikáink hatására éppen depresszióba esni kényszerülő Axel Rudi Pellt: vannak még hozzá hasonló képességű gitárosok, akik ráadásul képesek nyilvánosságra is hozni produkcióikat.

Az persze igaz, hogy nem sikerült a metal TOP 100 listán az első tíz helyezett közé beférkőznünk, de ennek minden bizonnyal az az oka, hogy íróink egy része önmegvalósítási kurzuson vett részt, lásd előbbi megjegyzésemet, más része pedig olyannyira az átlag ízlés fölé emelkedett, hogy a különbséget zongorázni, izé,  "Kottázni" lehetne. Olyan albumok ismertetésével pedig nehéz zöld ágra vergődni a népszerűségi listán, melyek megfejtésébe két Bartók Béla is belebukott, de a lényeg továbbra is az igényesség szintjének kompromisszum mentes fejlesztése. Persze meg kell mondani, hogy szerencsére vannak még a szerkesztők között olyanon is, akik katonás kürtszóval tudnak némi harsányságot csempészni az emelkedett stíluspreferencia néha egyenszínű szürkeségébe. Egyébként is, mitől mástól ébredne fel Dionysos hosszú álmából?

Köszönjük Mesternek a gyors értékelést, kívánunk Boldog Új Esztendőt, csakúgy, mint minden Olvasónknak!

Kiadó:
InAkustik

Honlap:
www.michaelschenkerhimself.com

Jó pap holtig tanul. De legalábbis holtáig nyomja a rock and rollt. Főleg, ha a Rock Templomában teljesít szolgálatot! Michael Schenker tavalyi szólólemeze nem volt rossz, de a világot sem váltotta meg. Ellenben az erre felépített turné, amelyet megbolondítottak egy kis Scorpions Reunion-nal, már közelíti a világmegváltó kategóriát. Az eredeti terv szerint a lemez társszerzője, Michael Voss énekelt a japánoknak, az egy számban közreműködő Robin McAuley az amerikaiaknak, és a szintén egyszámos Doogie White jutott az európai közönségnek. Aztán a következő két évben rotációban megfordult volna mindhárom énekes mindhárom kontinensen. Aztán Vossról kiderült, hogy kevés a hangja a Scorpions és az UFO nótákhoz, McAuley pedig lebetegedett, és már az amerikai turné második felét is David Van Landing vette át, míg Európában az apró skót bebizonyította, hogy nem véletlenül volt Ritchie Blackmore vagy Yngwie Malmsteen kiválasztottja.

Ahogy korábban megjegyeztem: Kis ember nagy hanggal jár. És ennek egyik ékesen szóló példája éppen Doogie White, aki a Klaus Meine dalokat is kirázza magából, mint kiskutya a vizet a bundájából, sőt az "Assalt Attack" nótában még Graham Bonnettet is tudja pótolni, és ehhez képest már csak lábujjgyakorlat (mert azért egy-két magas hanghoz a "Let Sleeping Dogs Lie"-ban lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje) a Phil Mogg vagy Gary Barden által énekelt dalok tolmácsolása.

A koncert másik hőse az a Wayne Findley, aki Guiness rekordot állított fel a Schenkerrel leghosszabb ideig együtt játszó zenész kategóriában (2000 óta nyomja a billentyűket és a riffeket Michael oldalán), és aki halált megvető bátorsággal lépett színpadra 3 élő skorpió (Michael Schenker, Franzis Buchholz és Herman Rarebell, valamennyien ex-Scorpions zenészek) és egy fehér kutya (Doogie White) oldalán. Úgy tűnik, mindehhez Óz, a nagy varázsló segítségére volt szüksége. Legalábbis a látszat erre utal: a fizimiskájában is Oz Fox-ra emlékeztető Findlay ezúttal egy darázscsíkos Stryper-gitárral nyomta végig a koncertet, és az együtt töltött 13 év elismeréseként még két szólót is kapott ajándékba Michaeltől.

A tilburgi koncerten készült felvételen Kirk kapitány (William Shatner) szavaira vonul be az 5 gladiátor az arénába (Into The Arena), akik évtizedes tapasztalatukkal felfegyverkezve készen állnak (Armed And Ready) arra, hogy megmutassák, milyen lenne a Scorpions, ha '79-ben Michael nem dönt úgy, hogy önálló zenekart hoz létre, és nem asszisztál a bátyja sikertörténetéhez. És bizony, hogy megmutatják! A "Lovedrive", az "Another Piece Of Meat", a "Coast To Coast", de még a lírai "Holiday" nótában is olyan kunsztokkal kápráztatja el a nagyérdeműt, amilyenről a lassúkezű Rudolf, vagy a maga mellé vett virga ürge, Matthias Jabs még csak nem is álmodott.

Három zenekar repertoárjából válogatva akár egy 3 órás koncertet is le tudtak volna nyomni üresjárat nélkül, és talán csak egy rövidke időre ült le a buli, amikor Michael Voss lépett a deszkákra, hogy az új lemezt reprezentálja a "Hanging On" című szerzeménnyel. Az MSG dalok közül viszont csak az alapvetések maradtak a programban, hogy helyet adjanak a Scorpions és UFO slágerparádénak. Az UFO klasszikusait Michael a Strangers In The Night gitárján, míg a Scorpions dalokat a 2013-as Dean modellen, a színes ólomüvegkristály motívumú Kaleidoscope gitáron mutatta be.

Minden Schenker koncertek értékmérője, hogy milyen hosszú és mennyire improvizatív a programot záró "Rock Bottom". Itt és most egy 11 perces változatot hallhattunk, és az a tétel, hogy nincs két egyforma "Doctor Doctor" intro, de ugyanúgy nincs két egyforma "Rock Bottom" impró sem, ezúttal sem dőlt meg, úgyhogy azt hiszem, elégedettek lehettünk a végeredménnyel.

Ráadásul kaptunk még két Scorps slágert ráadásként, hogy a "Doctor Doctor" hangjaira hullámzó tömeg látványa végre feltegye a pontot a i-re. A koncert két kakukktojás dala a "Rock You Like A Hurricane" és a "Blackout" volt, ezekhez abszolút semmi köze nem volt Michaelnek, ellenben Rarebell-szerzeményként bekerültek a programba. Nos, ennek a két gigaslágernek a szólóját kapta meg Wayne Findlay, hogy bizonyíthassa, ő sem egy kutyaütő a hangszerén (ezt egyébként a szemfülesebbek, mint jómagam is, a Slavior nevű zenekarának lemezén már megtapasznyalhatták).

Két olyan Schenker nóta van, amelyet akármennyiszer is hallgattam már, egyszerűen képtelen vagyok kikapcsolni, ha egyszer elindult. Az egyik az "Into The Arena", a másik a "Doctor Doctor". Nos, ezen a koncerten e két alapvetés közé volt beékelve Michael Schenker pályafutásának 3 meghatározó zenekarának egyfajta "besztofja". Lehet fintorogni, hogy miért maradt ki ez, vagy morgolódni, hogy jobb lett volna amaz, ez a 100 perc így volt kerek egész.

Ha már (túl)szervezési problémák miatt lemaradtam a bécsi koncertjéről tavasszal, legalább karácsonykor megnézhettem a műsort Blu-Ray-en. A bónusz anyag egy fesztiválkoncert-részlet Voss-szal, és némi dokumentumfilm a turnéról. Nem nagy cucc, de érdekességnek jó.

Az év koncertjének terveztem, de az év videója lett belőle. Ezzel kívánok minden olvasómnak boldog új évet: "Before The Devil Knows You're Dead".

CsiGabiGa

Az össznépi betegre zabálás alatt nem volt egyszerű nekiülni az írásnak, végül csak megembereltem magamat. Ráadásul a sorrend összeállítása is mintha nehezebben ment volna, mint eddig bármikor. Ami egyrészt az igazán kiemelkedő alkotások hiányára, másrészt az átlagos színvonal magas voltára utal. Lehet az is, hogy csak elteltem a jóval, és már meg sem lepődöm igazán, de tény, hogy az a másik harminc album, amit a listáról lehagyni kényszerültem, gyakorlatilag éppen olyan színvonalas, mint ez a tizenhat (merthogy megint csaltam egy kicsit...). Mindegy, ma éppen ezek lettek a nyerők.

1. Circus Maximus: Nine

A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette csak összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik.

2. Affector: Harmagedon

Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem.

3. Suspyre: Suspyre

Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő.

4. Heart Of Cygnus: The Voyage Of Jonas

A másik zenekar, melynek különleges helye van a szívem egyik csücskében. Mit tegyek, ha engem megfog ez a fajta vintage rock? Minden benne van, amin felnőttem, Iron Maidentől a Rush-ig a progresszív rockon át..

5. Blessed By A Broken Heart: Feel The Power

Babie-metal, ja. Ki a francot érdekel, ha kábé az egyetlen csapat, akik valami újat tudtak mutatni 2012-ben? Modernizálták a stadion rockot, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy jó dalokat írnak, nagy refrénekkel és hatalmas gitárszólókkal, amit nagyon lendületesen játszanak. Hibái ellenére is itt a helye.

6. Sacred Dominion: The Inside

Őket is a nosztalgia-faktor repítette fel erre a listára, mert hiányzik nagyon az a melodikus-progos US-power, amit a Queensryche már képtelen prezentálni. Még szerencse, hogy van más, aki betölti ezt az űrt.

7. Galahad: Battle Scars

Az év meglepetése, mert – beismerem – korábban nem hallottam róluk. Pedig nem egy csikó-csapat, mégis nagyon frissen, fiatalosan nyomják a progresszív rockot.

8. Accept: Stalingrad

"Te is öreg iszapszemű vagy? Nekem megfájdult a nyakam a headbangtől, és persze zokogtam a dallamfaragó szólók alatt." Garaelnél jobban magam sem tudnám megfogalmazni, bizony, a "Blood Of The Nations" után újra megcsinálták a tutit. Csuklóból.

9. Van Halen: A Different Kind Of Truth

Azt kaptam, amit vártam. Őszintén szólva lekakilom, hogy mikor íródtak a számok, és hogy a fikázók szerint a "Tattoo" nem sláger (akkor mégis mi?). Az a lényeg, hogy a Van Halen tesók újra bazseválnak, ráadásul Roth-al együtt, és szerencsére nem csinálnak magukból akkora hülyét, mint az agyér-elmeszesedésben szenvedő letűnt kortársak némelyike, lásd Malmsteen, Tate, stb.

10. Overkill: The Electric Age

Blitzék annyival dinamikusabban és izgalmasabban játsszák a thrash-t, mint bárki más a mai mezőnyben, hogy úgy döntöttem, megérdemelnek egy előkelő helyet ezen a listán. Már az "Ironbound" se volt piskóta, de ez még dögösebb, picit modernebb, enyhén groove-os, ugyanakkor eléggé old-school ahhoz, hogy megdobogtasson minden olyan szívet, amely a '80-as években volt fiatal.

11. Maestrick: Unpuzzle

Brazil ujjgyakorlat, fiatalos erőfitogtatás, Dream Theater és minden más, ami belefér. Dzsessz-konzis suttyók mókolása a rockzenével fíling, ami elsőre nagyképűnek tűnhet, sőt, másodikra is. A következő munkájuk full extrás lesz - az az érzésem, ez csak amolyan felvezető ahhoz, de még így is...

12. Arjen A. Lucassen: Lost In The New Real

Most már biztos, hogy zseni a faszi, mert a Tesco gazdaságos zenekar (ő, saját maga, Anthony, Arjen és Lucassen), és az ebből következő egysíkú, jellegtelen ének ellenére is hallgattatja magát ez az anyag. Pink Floyd-os hangulatok, túlcsorduló zeneiség, szép gitárszólók, elektromos kütyük, miegymás. Korántsem átlagos, mégis felettébb kellemes.

13. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata

Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget.

14. Standing Ovation: The Antikythera Mechanism

Miért pont ők? Mert el tudtak távolodni a bevált prog. metal sablonoktól. Szemtelen, hatásos egyveleget tartalmaz a fiatal finn brigád bemutatkozó korongja, melyen folk-punk szösszenetek éppúgy megférnek, mint némi kóros (core-os) hörgés-csapkodás. Mintha a Dream Theater egyik fele jammelne a Faith No More másik felével.

15. Teodor Tuff: Soliloquy / Trail Of Murder: Shades Of Art

Úgy tűnik, kialakulóban van egy modern, északi hard rock vonulat, amely a skandináv power irányzatból is merít, de az európai hard rock legszebb hagyományait, nagyívű dallamait sem hagyja feledésbe merülni. Sőt, még némi progos stich is keveredik mindehhez. Ami nekem nagyon is bejön.

Akik a listáról lemaradtak:

A bejglikómában a rosseb se emlékszik már minden fasza lemezre, így a teljesség igénye nélkül sorolom fel azokat a zenekarokat, akik idei produktuma kellemes perceket okozott nekem:

The Flower Kings, Threshold, Neal Morse, Absolute Priority, Southern Cross, The Great Gamble, Bad Salad, Mystery, Jaded Heart, Jettblack, Dynazty, Devil's Train, Lillian Axe, Civilization One, Steve Vai, Kiko Loureiro, Paul Gilbert, Devin Townsend Project, Jose Rubio's Nova Era, Barren Earth, Testament, Nevergreen, Dragonforce, Arthemis, Rygel, Evil Masquerade, Tank, Savage Messiah, Primal Fear, Tygers Of Pan Tang, Sylencer, Speaking To Stones, Texas Hippie Coalition.

Koncert:

1. Accept, Pecsa

Hoffmann birtokában van a tökéletes koncert receptje, és úgy tűnik, nem adja ki senkinek. Náluk valahogy mindig minden stimmel: a hangzás, a számok sorrendje, a kiállás, a muzsika, minden. Ezért öt perc alatt maguk mellé állítják a közönséget, és két órán keresztül ott is tartják.

2. Royal Hunt, Pecsa

D. C. Cooper vitte a hátán a bulit, nem is kellett mellé más, csak egy vérprofi zenekar és 15-20 piszok jó szám :D. Ennyi.

3. Dragonforce, Pecsa

A „ha valamit érdemes csinálni, akkor azt érdemes túlzásba is vinni" elv mentén működő banda sokak szerint már az extrém-sport kategóriába emelte a muzsikát, de ez csak a történet egyik fele. Nem működne a koncepció remek nóták nélkül. Ha ott voltál, akkor tudod, hogy ilyenjeik is vannak. Gitár-fanatikusok számára egy Dragonforce fellépés helyből olyan mint szexfüggőnek egy monstre A2M válogatás, de még ennél is többről van itt szó: ez a csapat a heavy/power metal kvintesszenciáját nyújtja koncerteken. Ergo, még semmit sem hallottál, ha nem hallottad a "Cry Thunder"-t és társait élőben.

Tetszett még a Dream Theater, ahol Mangini a szólójával maga mellé állította a kétkedőket; MacAlpine, aki szanaszét gitározta a fülemet; a Fates Warning, akik egy bensőséges bulival kedveskedtek nekünk; a Mobilmánia, akik megidézték fiatalkorom stadionkoncert élményeit; a G3, úgy ahogy volt, cakpakk; a full underground Helstar - Lillian Axe performansz és igen, még a rock-operettes Therion is.

Csalódás:

Ha lehet idén egyáltalán csalódásról beszélni zenei fronton, akkor az az olyan koncertekhez kapcsolódik, amikre nem jutottam el. A Faith No More és a DAD a két a legnagyobb fájdalom. De sajnálom a Doro/Jorn bulit is, no nem a Királynő és a Herceg miatt, hanem mert a Teodor Tuffra piszkosul kíváncsi lettem volna...

Kotta

A szokásos demokratikus módon eldöntve – egyikünk akarta, a többi meg lusta volt ellentmondani –, ezúttal egyenként tesszük fel az évi listánkat, talán olvasóbarátabbá téve az olyan szófosók irományait is, mint amilyen például jómagam vagyok. Persze eme nemes bélcselekedetet inkább ilyen formán prezentálja az ember, mint biológiai értelmében, amiről ugye egy nóta is született már, hogy aszondja': "katona bácsi haptákba, beleszart a nadrágba"… Nos tehát, mint a blog katonai értelemben vett rangidőse, az én kötelességem lett az első találatokat megkapni, no és utat törni az ellenség sorai között. Hogy nincs ellenség? Majd teremtünk, volt rá példa ugye az idei évben. De hagyjuk is az ilyen áthallásos gondolatokat, mert egy zenei blog esetében a hallásnak megvan ugye a maga helye és szerepe: úgyis megkapja az ember esetenként, hogy "mi van, süket vagy?", bár még mindig jobb, mint ha egyszerűen hülyének néznek, és hát a süketségből is tudtak már a rockzenében előnyt kovácsolni, lásd csak a beste leopárdokat.

Mi is jellemezte az évet rockzenei szempontból? Hát természetesen az újabb trendek felbukkanása: a hetvenes éveket felidéző retro-rock csapatok leborulásra késztették a hallgatók egy részét, aminek apropóján fitymálóan írhatnám, hogy ugyan, parasztvakítás az egész, hiszen minden riffet megírtak már évtizedekkel ezelőtt, de éppen én mondjak ilyet, akinek a listáján ott fityeg két olyan kliséhalmaz lemez, aminek szövegeit még a heavy metal pártbrossúrák is cikinek találták az ötvenes években? A másik, számomra kissé megmosolyogtató áramlat az okkult bandák által prezentált "ördögi" zene. Hát nem tudom, hogy mennyi a színház és mennyi a spirituális meggyőződés ezekben a csapatokban, de abban biztos vagyok, hogy ha én lennék a fő gonosz, bolond lennék ilyen, az undergroundban is réteg zenéből üzenetet közvetíteni, megfelelne arra nekem a mainstream pop is: bár elnézve a szcéna produktumait, ilyen ördögien ócskát ember nem alkothat, vagy mégis?

De hagyjuk is a felesleges agyalgást, aki ismer, tudja, hogy a két említett műfaj csak érintőlegesen képes lekötni, úgyhogy, aki most meglepetésre vágyik, az lapozhat is tovább, bár H. Sanyi barátom bevallása szerint igenis meglepődött, mert azért ennyire szarnak még ő sem tartotta az ízlésemet. Úgyhogy kedves olvasók, kultúrmissziót ne várjon tőlem senki – nem akarom a kollégáim kenyerét elenni –, a lejegyzett listától nem fog a művészvilág térdre borulva új esztétát avatni, de azért remélem, hogy ha összességében nem is, egy-két közös pont lesz az általam, és az általatok preferált idei albumok között.

Első etap-Garael

1. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra.

2. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem.

3. Diablo Swing Orchestra: Pandera's Piata

Hopp, az okkultizmus diszkrét bája mégis elért, még szerencse, hogy nem szeánsz formájában. Bár ha a pata-kánon beveszi a repertoárba a swinges harsonákkal történő celebrálást, nem állok jót magamért, hogy nem fogom az ördögöt a falra festeni. Zeneszóra.

4. Sonata Arctica: Stones Grow Her Name

Az utóbbi két, progressziós utakra tévedő, és a rajongók többsége szerint el is tévedő csapat megtalálta a helyes utat. Legalábbis az én szívemhez. Ha nem is fiatalos, zaboltátlan csikóvihánc, de élvezetes és magával ragadó, többütemű – mézes – ménes vágta. Az akusztikus ráadás pedig csak hab a tortán. Izé, a mézen. Vagy a vágtázó lovakon?

5. Lillian Axe: XI - The Days Before Tomorrow

Nem voltam soha kimondott fan, de a munkásságukat mindig is becsültem. Ezúttal azonban a becsület hódolattá változott, amihez persze kényszerítő eszközöket vetett be a csapat. Hogy mit? Dallamokból kovácsolt bárdot. Axe mindenit!

6. Luca Turilli’s Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni.

7. Adrenaline Mob: Omertà

Mivel nem annyira ismerem a modern metál színteret, így azok a lopott megoldások sem tűnnek fel, amivel Mike Portnoyt és csapatát megvádolták. De ők legalább nem vették ezt a történelmi folytonosságból eredő dobos üldözésnek.  

8. Slash: Apocalyptic Love

Tudom, hogy az IGAZI Slash rajongók a második Slash szóló albumra esküdnek, de mit csináljak, ha bedőltem a hatásvadász múltkori, sztárválogatásos lemeznek, aminek rajongásából bőven kijutott erre a szerelmes lemezre is? Apokaliptikusan. Bár az is lehet, hogy pusztán azért, mert olyan jó dalok vannak rajta, melyek lazán verik – amúgy körkörösen és gitáros csuklóból – a pár évvel ezelőtti Guns lemezt.

9. Soulspell: Hollow's Gathering

A brazil szappanoperáknál csak a brazil metál operákat szeretem jobban. Ez persze könnyű, mivel Isaura kalandjai óta nem nézek futószalagon gyártott szörnyűséget, ami persze semmit sem von le Heleno Vale munkásságának érdemeiből. A harmadik etap kissé direktebb, germánusabb jellege engem nem zavar, éljen a brazil-német örök és megbonthatatlan barátság!

10. Primal Fear: Unbreakable

Még az év elején jelent meg az album, és még az év elején elhatároztam, hogy ennek a listán a helye. Nem azért, mert évek óta minden Primal Fear album ott szerepel az aktuális kedvenceim között. Pedig de. Ráadásul az epikusabb irány után ismét a dübörgő kvázi-Judas himnuszoké a főszerep, ami megnyugtathatja az epigonokért rajongókat is.

11. Jaded Heart: Common Destiny

Méghogy megfáradt szív! Ha ilyen energiával és fáradhatatlansággal dobbanna minden magyaré, nem vezetnénk a szívbetegségek regionális listáját. Emellett remélem, azok sem kaptak a szívükhöz, akik amerikai típusú hard rockra vágytak és germán heavy metalt kaptak.

12. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba.

13. Manowar: The Lord Of Steel - retail version

Az ötvenes évek pártbrossúráiból vett szövegekkel végre megírták a magyar sztahanovista kohászok lemezét is (lásd a címet), a képbe csak az az aljas, kapitalista módszer rondít bele, amivel az eredeti kiadás szocialista gitár hangzását – szar, de legalább mindent elborít – menteni próbálták.

14. Firewind: Few Against Many

Ez aztán kemény! - mondaná Barbie, ha Kennek ilyen… bicepsze lenne. Korunk egyik "number one" gitárosa nem pöcsölt, illetve de: olyat vágott vele az asztalra, hogy az menten kettérepedt. Egy ilyen produktum pedig akkor is süveget emelő, ha az attrakció a törzsfanokat nem egyöntetűen győzte meg.

15. Vision Divine: Destination Set To Nowhere

Bár kollégáim nem voltak ide vagy oda az albumért, számomra Fabio akár a telefonkönyvet is eldalolhatja, arra is vevő leszek. Igaz, hogy az elidegenedés és a zokogásba hajló pátosz nem biztos, hogy összeillenek, de a művészetben bármi megtörténhet, sőt, annak az ellenkezője is.

+1 Bloodbound: In The Name Of Metal

Nos, igen, eme örökbecsű lemezhez képest a Manowar maga az innovációba oltott kreativitás, és ha valaki képes Demaio-ék elől elcsenni a "legostobább és legpanelesebb szövegek" éves címét, az már tudhat valamit. Mondjuk olyan himnuszokat írni, amivel ha hülyét is csinálok magamból, de kilóra meg tudnak venni.

A lista persze nem teljes, vérző szívvel hagytam le az olyan csapatok albumait, mint a Circus Maximus, a The Cult, a Trail Of Murder, a Magnum, az Artemis, az Icarus Witch, a Driver, a Candlemass, a Headspace, no és persze az Accept: akiknek ezek a lemezek jelentették a csúcsot, csak annyit: veletek vagyok!

KONCERTEK ÉS EGYEBEK:

Koncertre sajnos ebben az évben sem jutottam el, és ha DVD kiadványt nem is, de érdeklődő fiam jóvoltából a youtube-on számtalan videoklipet néztem meg. A rengeteg csatás, kardozós, kinyiffantós, sárkányos, gnómos, elfes minifilm között – hogy honnan örökölte a gyermek a militáris szellemet?… – azonban akadt egy koncertrészlet, amit még az én toleráns lelkem is 18 éven (illetve emberen) felülinek minősített, ez pedig Geoff Tate csulazivataros megmozdulása volt, ami - azt hiszem - még a death bandák vérfolyamos klipjeinél is rosszabb. Persze így legalább a "nyálas" jelző, mint a negatívumok metálos csimborasszója, valóban új és szó szerinti jelentésárnyalattal bővült.

MAGYAROCK

Sajnos idén sem a magyar színtér diktálta a világ metál zenei trendjét, azonban hála a mai kornak megfelelő, számtalan stílust preferáló zenei sokszínűségnek, a bandák nagy részének sikerült a nosztalgia áramlatba sikeresen beilleszkedni. Hogy ezt ők nem nosztalgiának gondolták? Ott egye a fene! Ennek ellenére az alábbi albumokat legalább olyan szívesen hallgattam, mint a vér- és epecsepegtető Bloodboundot vagy a sistergős Manowart.

Nevergreen: Karmageddon

Talán az egyike a kevés magyar bandának, melyeket nyugodtan a nemzetközi közegbe lehetne illeszteni. Ugyan a doom esetében az öreges jelzőnél nincs is megbecsültebb és adekvátabb, én mégis azt mondom: ebbe a lemezbe annyi hév szorult, mint egy szakasz 18 éves, laktanyafogságra ítélt fiatal katonába kimenő előtt.

Omen: Nomen Est Omen

Nem rossz társulat az Omen, most, hogy a Társulatból importált Korit sikerült leszerződtetni. Remélem, jövőre a Pokolgép is nagyot fog robbantani a másik Társulatos bombaszakértővel, legalább akkorát, mint a babonáknak fityiszt mutató Omen.

Rubicon: Mindenen át

Elméletileg nem az én stílusom ez a fajta dallamformálás, a gyakorlat azonban rácáfolt erre. Most akkor vagy én szenvedek a minőség okozta identitás zavarban, vagy a csapat lemeze ennyire jó. Anyu, döntsél légyszi!

Dalriada: Napisten hava

Remélem, hogy az elismerésekből a csapat nem annyit fog markolni, mint a forró nap(isten) elolvadt havából, tőlem mindenesetre kapnak egy golyónyit.

Ego Project: Puszta ököllel

Mintha puszta ököllel csaptak volna állcsúcson, mikor meghallgattam az erőtől duzzadó, hagyományos heavy metál dalokat, és az, hogy nem padlóztam egy jókorát, csak a több mint 10 évnyi metál edzésnek köszönhető.

Tirana Rockers: Sex Dealer

A kiváló, mai hangzáshoz igazított tribute kiadvány által igazi, (AC/DC) hiányt pótló cuccot árulnak ezek a dealerek magas minőségben. Vegyétek és lazuljatok!

CSALÓDÁSOK

Csalódások azért mindig vannak, melyekből a pálmát idén az Aerosmith új lemeze vitte el, és Malmsteent csak azért nem említem, mert csalódni akkor szokott az ember, ha jobbat vár, mint amit kap. Bár amit kaptunk, annál nem volt nehéz jobbat várni.

Végezetül kívánok minden olvasónknak Boldog Új Évet, és természetesen erőt, egészséget, az örökre eltávozott zenészeknek pedig kedves helyet az emlékeink között.

Garael

Lassan véget ér ez a 2012-es év is. Őszintén szólva, már alig várom. Ritka rusnya egy esztendő volt, majdnem minden lehetséges szempontból. Szerencsére zeneileg nem szenvedtünk hiányt, az idén is jelentek meg kiváló anyagok szép számmal. Ezekből igyekeztünk is lehetőségeinkhez képest igényes válogatást adni, egy széles spektrumot átfogva az AOR-tól, a jazz rockon át a klasszikus heavy metalig. Nyilván mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ezen a blogon a teljesség igénye nélkül, önszorgalomból, mindenféle támogatás és különösebb ambíció nélkül dolgozunk. Dolgozunk - mondom - mert biztos akad olyan, aki föl sem méri, hogy "polgári" hivatásunk, családunk mellett hány munkaórát pazarlunk el "nagylelkűen" zenék alapos áthallgatására, recenziók írására, stb. Szerencsére az esetek többségében a hasznos párosul a kellemessel...

Bár nem várjuk el, azért jól esik, ha néha kommenteken, e-maileken keresztül némi elismerést kapunk, és csak remélni tudjuk, hogy "pro bono" tevékenységünknek van foganatja. Nem baj, ha nem vagyunk meghatározó vagy ízlésformáló információs felület a szakmában, nekünk elég, ha "guberálásunk" közepette néhány zeneszeretőt hozzásegítettünk ahhoz, hogy értékes, szórakoztató hallgatnivalóra találjon. Ha belegondolunk, ma összehasonlíthatatlanul könnyebb helyzetben van az ember, mint amikor mi fölnőttünk: akkoriban a Vajdaságból begyűjtött Jugoton lemezek és Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsora voltak a tájékozódás legfőbb forrásai.

A karácsony - bár annál azért lényegesen több - a közmegegyezés szerint családi ünnep. Szeretnénk azt hinni, hogy valamilyen módon létezik a fémes műfaj rajongói között is egyfajta családi kötelék: a közös érdeklődés és a zene közös szeretete. Nos, ennek jegyében az egész DionysosRising Csapat nevében (Túrisas, Kotta, Garael, CsiGabiGa, Tartuffe) kívánunk minden olvasónknak, rendszeres és alkalmi "látogatónknak" Áldott, Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet!

A szenteste hangulatához talán nem kifejezetten illenek a keményebb műfajok, blogunk profiljával mégis inkább egy olyan karácsonyi stílusgyakorlat vág egybe, mint a nemrég recenzált Richard Campbell "Christmas Rock Medley"-je.  Az összes hangszert biztonsággal kezelő fiatal brit muzsikus teljesítménye valóban figyelemreméltó...

Kiadó:
Eagle Records

Honlap:
www.gary-moore.com

Itt egy emlékkoncert. Emlékezzünk hát! De kire? Szégyen és gyalázat, hogy mikorra megjelent e kiadvány, már maga az emlékező is egy emlék csupán. Én a magam részéről be vagyok oltva Jimi Hendrix ellen. Nem bírom az ürgét se nézni, se hallgatni. Valahogy nem fogott meg a fene nagy művészete. Talán, mert sosem próbáltam belőve élvezni a produkciót. Valami mégis lehet benne, mert ha más játssza a nótáit, az meg tetszik. Ha Steve Lukather nyomja a "Red House"-t, akkor valami megmozdul bennem, ha Uli Jon Roth nyúzza a gitárját a "Voodoo Chile"-ban, akkor nem tudok nem odafigyelni, ha a G3 ráadásban Satriani és Vai teker a "Little Wing"-ben (mondjuk Malmsteen-nel karöltve), akkor az maga a mennyország. És ha Gary Moore feldolgozza a "Fire"-t (konkrétan az "A Different Beat" lemezén), akkor az lesz a lemez legjobb pillanata.

És ha Gary Moore a főszereplő egy emlékkoncerten, legyen az Phil Lynott, vagy akár Jimi Hendrix, a nóták új értelmet nyernek.

Ezen az 1967-es Monterey fesztivál 40 éves évfordulója alkalmából tető alá hozott koncerten Gary Moore-nak olyan segítőtársai voltak, mint a 2001-es "Back To The Blues" album óta vele együtt muzsikáló Darrin Mooney, akinek energiája szinte szétfeszítette a dobokat, és az a Dave Bronze, aki együtt muzsikált már Eric Claptonnal és Robin Trowerrel is, és aki közreműködött a "Concert For George", és a "Dear Mr. Fantasy" emlékkoncertek megvalósulásában is, és aki bólogató Buddhaként előre-hátra lengedező felsőtesttel ringatja bele magát a zenébe.

Nincs itt gitárpörgetés, nincsenek lángoló vagy összetört gitárok, nincs a színpadon ide-oda rohangáló gitárhős, aki mámoros önkívületben nyomja a show-t, van ellenben egy zseniális gitáros, egy fekete ing és egy piros Stratocaster, és a látványos külsőségek teljes hiánya ellenére a nagybetűs ZENE belengi a színpadot. Nehéz szavakba foglalni azt, ahogy Gary Moore játéka, mint a levegő, kitölti a rendelkezésre álló teret. De a Hendrix-adaptációk az ő tolmácsolásában, az ő egyedi technikájával kiegészülve ismét új életre kelnek, s talán önálló életet is élnek (mint annak idején '87-ben a "Friday On My Mind", a remekül sikerült The Easybeats feldolgozás).

A koncert csúcspontjának szánták, de a koncert mélypontja lett belőle, amidőn színpadra léptek az egykori zenésztársak, a Band Of Gypsys basszere, Billy Cox, és a The Jimi Hendrix Experience dobosa, Mitch Mitchell. Mintha a mindent és mindenkit kifigurázó South Park gárdája lecsapott volna az emlékkoncertre: először beballagott Séf bácsi, az időnként dalra fakadó nagydarab néger szakács (Billy Cox), majd piros mintás ingében és sárga cipőjében megjelent Mr. Garrison, a másságát nyíltan felvállaló pedagógus (Mitch Mitchell), aki mintha Kalap Úrral a kezén "simogatta" volna azt a dobfelszerelést, amelyet előtte már Darrin Mooney rongyosra püfölt. Más szóval: leült a buli. Pedig a "Red House" vagy a "Hey Joe" valóban a koronája lehetett volna az estének, de így Gary Moore minden erőfeszítése ellenére is bealudtam a három nótás blokk végére.

Arra ébredtem, hogy Darrin Mooney újra szétcsapott a neveletlen újoncok módjára csálén álldogáló dobok között, és a ráadásban egy energikus "Voodoo Chile" előadással valóban sikerült megkoronázni a koncertet. A koncert (nagy része) remek volt, és az Eagle Recordsnak köszönhetően, ha megkésve is, de élvezhetjük CD-n, DVD-n vagy BluRay-en, ki-ki ízlése és pénztárcája szerint.

CsiGabiGa

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.perfectsymmetry.hu

Hosszú ideje nem adok pénzt a Hammer újságokért, egyrészt az elektronikus sajtó hírek tekintetében naprakészebb, másrészt az olyan internetes felületeken, mint a miénk, általában max. a kordivat (pl. shock) vagy a műfaji elfogultság (pl. mi) és nem anyagi megfontolások irányítják az ítészek kezét. Mindennél komolyabb érvnek bizonyulnak azonban D. Gy. cikkei, melyek egyre merészebben rugaszkodnak el a Tacitus "Annales"-éből merített, a zsurnalisztika szempontjából is mértékadó szabálytól: "sine ira et studio". Most mégis kivételt tettem, mert az év végi, 250. számhoz a pécsi illetőségű Perfect Symmetry legújabb nagylemezét csomagolták, akik a honi progresszivitás úttörőiként elévülhetetlen érdemeket szereztek, és szimpatikus állóképességgel tartják magukat életben 1995 óta.

A Stonehenge, Wendigo, Dreyelands, After Crying és K3 háza tájáról érkezett tagokból verbuválódott At Night I Fly bemutatkozó EP-jének megjelenése, illetve az arról írott értekezésem kapcsán elindult a kommentekben egy érdekes beszélgetés a hazai progresszív rock/metál színtérről. Már ott is leírtam, hogy a Perfect Symmetry zeneileg és hangzásban nagyon sokat fejlődött az elmúlt időszakban. Sem ott, sem most nem áll szándékomban a gitárszólók ritkasága és technikai színvonala miatt panaszkodni. Nem mondom, hogy ez lényegtelen, de a Fates Warning is tudott maradandót alkotni ilyen természetű hiányosságok mellett.

Viszont nem mehetek el szó nélkül a PS jellegzetesen magyar "betegsége" mellett. A "szerkesztőségünkben" is sokat van terítéken ez a téma, de eleddig képtelenek voltunk elfogadható magyarázattal szolgálni arra, hogy a magyar együttesek miért rendre az énekesek miatt véreznek el nemzetközi összehasonlításban. Hirtelen a jobb sorsra érdemes Da Capo jut eszembe, és a "Senkiföldje/Nowhere Land" című nóta, amit mai napig az egyik legjobb magyar progresszív dalnak tartok, csak éppen Nagy Norbert helyett mindig valami bika hangot képzelek hozzá.

Minden tiszteletem Kovács Attiláé (megjegyzem: hangja feszt az előbb említett Nagy Norbertre emlékeztet) és a kitartó pécsi csapaté, de (ahogy írtam) be kell látni, "hogy ehhez a stílushoz 'nagy' (karakteresebb, erőteljesebb) hang, tágabb hangterjedelem illik, és ez nem egyszerűen megszólalás kérdése, hiszen a szélesebb ambitus és változékonyabb, csiszoltabb eszköztár a dallamoknak is lényegesen nagyobb játékteret biztosítanak." Ahol a több éneksáv és szólam jótékonyan nem fedi le, bizony kilóg az a bizonyos lóláb... Nekem még a korábbi dalnok, Friskó Péter orgánuma is jobban tetszett...

Ezt tényleg nem bántó szándékkal, hanem a legnagyobb jóindulattal mondom, miközben megsüvegelem a csapatot, elsősorban az olyan nótákért, mint az "Életjel" és  az "Álarcod mögül". Ez egy kifejezetten dallamérzékeny, zeneileg letisztult, érett produkció, ami ráadásul kifogástalanul is szól, sok anyagilag szerencsésebb helyzetben lévő külföldi bandát utasítva maga mögé ezzel. Lehet, hogy rajongó most se lettem, de szurkoló mindenképpen. Hajrá, Fiúk!

Tartuffe

Kiadó:
HMR Music Kft. / NAIL

Honlap:
facebook.com/TiranaRockers

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan lemezről kell értekeznie, melyet egy öt éve elhunyt, a szakmában is általános elismertségnek örvendő gitáros hagyott ránk a kilencvenes évek elejéről. Egyrészt mert ilyenkor nem szokás még a rosszat sem leírni, legalábbis nálam az őszinteségnek is megvannak a határai, amit a körülmények szabnak meg, másrészt csak eltelt 20 év a dalok megszületése óta, melyek most egy teljesen más világba reinkarnálódtak.

1993: nincs internet, nincs digitális formátum, Magyarország a megnyílt rockzenei határok ellenére is legalább öt éves késéssel reagál a megváltozott zenei trendekre, a szabad piac ellenére a nagyközönség előtt még komplett diszkográfiák ismeretlenek, melyekkel nyugaton már alapcsapatoknak számító bandák járultak hozzá a zenetörténelemhez. Ebből eredően a "kreatív energiákat" sok esetben még mindig az határozza meg, hogy mennyire ismeri a művész és mennyire NEM ismeri a hallgatóság a megjelenő külföldi anyagokat. Az információ a szűkre szabott nyomtatott sajtón keresztül folydogál, egy-egy lemez megjelenését töredéknyi marketingből származó hír támogatja, a botrányok és zenei kacsák még elválasztott részei a zenének, ezek egyébként is csak pár kiváltságos, angolul tudó fiatal számára jelenthetnek valamiféle attitűdöt, talán arra jók, hogy a „jólértesültség” szerepében villogni lehessen a csajok előtt. Mégis, mi jelenti a fő tájékozódási pontokat? – természetesen az MTV, a videoklipek, néhány magyar rockzenei műsor, az ismertség korlátait nem bontja le a youtube és a facebook.

Jóllehet, a dirty rock stílusába aposztrofált, Daczi Zsolt és Gubás Tibor által alakított zenekar sikertelenségének okául a meg nem értettséget és érettséget szokták emlegetni, én hajlamos vagyok máshol keresni a bukás eredőit. Mert hát azért valljuk be, a stílus zenei és szövegi paneleinek befogadásához nem kell kialakult intellektus, vagy zenei akadémiai végzettség, ha túl vagy mondjuk a 13. életéveden és kanos kamaszként lesed a csajokat, akkor mondhatni, hogy teljesítetted a bemeneti követelményeket. Emellett maga a stílus sem volt ismeretlen: a Sex Action-nek a Dance-szel együtt olyan jól sikerült lerakni az alapokat, hogy a közkedveltség még az éppen szárnyát bontogató Carmen számára is Ki Mit Tud?-os sikert disznólkodott össze. Mindezek mellett az azonban biztos, hogy a csapatban megfordult zenészek még ma is meghatározó személyei a metál undergroundnak – mert mainstreamről a Tankcsapdát és talán az Ossiánt kivéve nehéz beszélni –, éppen ezért talán csak arra a zenei kereteket jelentő, bluesba oltott hard n' boogie-ra  nem voltak az emberek annyira kíváncsiak, amiben Tiranáék utaztak.  Ehhez tegyük hozzá, hogy dalok már 1993-ban is angolul íródtak, ez pedig akkor stratégiai hibának bizonyult (talán ma is annak bizonyulna), mert a csajokról és a szexről az anyanyelven csak ízesebben lehet beszélni…

Persze felvetődhet a kérdés, hogy most, 2012 végén van-e létjogosultsága egy – akár tiszteletből is kiadott – AC/DC ihletésű albumnak, mikor külföldi csapatok tucatjai játsszák ugyanezt a stílust, jóval nagyobb elismertséggel és zeneipari támogatottsággal? A válasz remélhetően, már csak nemzeti érzületből is: igen! A színvonalon az már biztos, hogy nem fog múlni, ez a fajta, zsigeri zene a rock and rollhoz hasonlóan soha nem veszti el genetikai mozgósítási tartalékait, az elöregedés titkát az egyszerű ütemeknek parádésan sikerült megfejteniük, messzire űzve az avíttság és a korszerűtlenség érzését. Sajnos a kellő szarkavarás is meglódíthatta a marketinget, ami a hosszú vajúdás zeneileg eseménytelen időszakait is képes volt tartalommal megtölteni: a tagcserék, és azok módja biztos, hogy nem méltó az album propagált szellemiségéhez, de korunk szégyenére talán segíti is a figyelem felkeltését. Pedig bátran, és kegyeleti tapintat nélkül mondhatom, a dalok önmagukban is érdemesek a megfelelő elismertségre, az énekes, Gubás Tibor autentikus kvalitásai vitathatatlanok, a gitárosok riffteremtő képességét bizonyítva még Boogie Man is rázna egyet, a hangzás pedig – köszönhetően a két gitárnak – bikabőgetően vérpezsdítő. A lemez bónusz szerzeménye ráadásul igazi csemegét tartogat: a Tim Owens-szel felvett rock n’ blues minden bizonnyal kimossa azok fülét, akik szerint Ripper barátunk hangja nem lett volna alkalmas az új Malmsteen album blues-orientált szerzeményeihez. Mi van?

Bár a lemezre saját új szerzemény még nem került, a kép – legalábbis zeneileg – így is teljes. Amennyiben a csapat képes lesz túllépni a személyközi viszonyok kezelésének problémáin, nem a nosztalgia faktor lesz csak az elvárások megítélésének 10 pontot adó ítésze, hanem a tehetségé és ALÁZATÉ! Mert talán az örökös tag is így kívánná.

Garael

Még mindig úgy érzem, nem bocsánatos bűn az évben is remekül helytálló blogszerkesztő társaim szemében, hogy ebben az esztendőben minden szabad percemmel és idegszálammal arra koncentráltam, hogy behozzam a gitározásban "szerzett" sokéves lemaradásomat, de ha egyszer lelkiismeretem szerint ezt kell tennem, mit csinálhatnék mást?

Mindenesetre Nekik is és minden kedves olvasónknak ezzel az ünnepi hangulatú saját instrumentális dallal kívánok áldott karácsonyt!

STAY METAL!!!

Túrisas