Akinek esetleg kétségei lettek volna az új magyar progresszív metál formáció, az At Night I Fly (Wendigo, Dreyelands, After Crying, K3) ütőképességét illetően, most a négy számos EP mellé kapott egy video klipet is, amely végképp meggyőzhet mindenkit arról, hogy külföldön is teljes mellszélességgel vállalható produktum született. Nagyon szurkolok a srácoknak!

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/molicsrock

Megmondom őszintén, Molics Zsolt új/régi albuma hallgatásának majdnem prekoncepcióval álltam neki, mikor a beharangozóban a minden bizonnyal jó szándékú énekes rocktestvéreihez intézte szavait – mármint azokhoz a hallgatókhoz, esetlegesen zenészekhez, akik megveszik, meghallgatják az "Ötvözet" címmel ellátott retrospektív lemezt. Ezzel az idealizált képpel – mármint a testvériség, az együvé tartozás, a tolerancia és empátia jellemezte muzikális világgal – pedig már mentorom, H. Sanyi is leszámolt, aki életének egy szakaszában a magyar zenei élet meghatározó alakja volt, és visszaemlékezéseiben így vallott erről az időszakról:

"Jómagam pályám során sokszor kerültem kapcsolatba a politikával, amit aztán a magyar rockzenei életben folytatott tevékenységem során remekül tudtam kamatoztatni: e két területnél több álnoksággal, kétszínűséggel és sárdobálással ugyanis csak a tudományos életben és egy általános iskola csupa hölgyből álló tantestületében találkoztam, ami ellen néha a legnehezebb titkosügynöki mesterkurzus biztosította szuperképességek is kevésnek bizonyultak. Ez persze nem jelentett mindenki számára hátrányt, két Nobel díjra jelölt magyar pszichiáter és három akadémikus szociológus is évekig tartó kutatási forrást talált a magyar zenei rockélet szereplőinek pszichés, mentális és csoportdevianciáit tanulmányozva, igaz, hogy ezen tudósokból a legtehetségesebb aztán inkább a bolondok házába távozott, mivel elege lett az irracionalitásból."

No, persze, Sándor minden bizonnyal nem találkozott azokkal a remek magyar zenész emberekkel, akik éppen zenei tevékenységének időszakában mentek el a kolostorokba a jámbor szerzeteseket a testvériség és az önkritika fogalmára oktatni, éppen ezért ne is vegyük komolyan a szavait, félre hát a fenntartásokkal! Mert azt még a legcinikusabb, modern metállétbe belefeledkezett kritikus is elismerheti, hogy a lemezen szereplő életmű nagy része a magyar metál történelem meghatározó momentumait idézik, és ha a mesékben élnénk, ahol a jó mindig győz, akkor minimum a Classicának, és a Senecának is ott kellene ragyogni a nagy metál zenéskönyv arany oldalain. Az már csak hab a tortán, hogy a Moby Dick egyik legtradicionálisabb metál nótáját egy más osztályban játszó hanggal hallhatjuk – mindamellett, hogy az énekes stílusát már nem jellemzik azok a Tate-i sikolyok, melyek Redneck Imit, a HRM munkatársát és a Tüzesvíz valamikori DJ-jét is libabőrözésre késztették, mikor Zsolt a felhangzó egyik Queensryche nótára spontánul felénekelve a sorokat, tökéletesen idézte meg a magyar királynő birodalmát. Aki tehát elfogadja, hogy barátunk – bocsánat, testvérünk – jelenlegi stílusát nem Kiske és Tate, hanem az amerikai power dalnokok reszelősebb, ám bikabőgetően erőteljes és klasszis tónusa jellemzi, azt minden bizonnyal élvezettel fogja hallgatni a klasszikusokat, még akkor is, ha a fülébe a régebbi verzió égett bele.

Én személy szerint többet szemezgettem volna a két említett klasszikus album terméseiből, a Mamut véleményem szerint túl friss ahhoz, hogy visszatekintsünk rá – még akkor is, ha a vonatkozó két dal élvezetes transzformálódáson ment keresztül –, de talán jobban rá fogja irányítani azon nosztalgiázni vágyók figyelmét is a 2007-ben kiadott lemezre, akik időközben már nem követték hősünk munkásságát. Mert nekik legyen mondva, megéri megvenni az albumot, és nem csak azért, mert a dalokat újra felvették, és hát a mának megfelelő minőséggel dörrennek meg, hanem mert egyfajta korszellemet is belepréseltek a korongba a közreműködő zenészek, ami már csak azért is elismerésre méltó, mert a múltidézés ellenére nem lett avitt a dolog – ez persze a minőség kortalan tulajdonságának köszönhető. Vagy a Sámánok varázserejének…

Garael

"Egyetlen dal nincs a meglehetősen hosszú lemezen, amit alapötleteiben elfuseráltnak éreznék. Ha kemény munkával sikerül a gyermekbetegségeken túllépni, a Stratégia nagy jövő előtt áll." - fejeztem be az előző lemez méltatását 2009-ben és lám-lám, a Dionysosrising próféciájával ismét nem lőtt mellé... Merthogy tessék csak bemenni pl. a MediaMarktba és megnézni, hogy az új Stratégia lemez milyen hetykén dől neki az új Slash-nek. Rendszeres koncertezés, sok-sok-sok meló és el lehet érni, hogy a zenekarnak neve legyen, lemeze pedig kapható legyen jobb helyeken, és egy szerencsés kezdőbetű azonosság esetén, igen, akár Slash mellé téve is...

Én erre személy szerint büszke vagyok, mert földijeim a srácok, és ha távolról is, de azért láttam, hogy egy kézbe vehető lemez létrejötte mennyire nem sétagalopp és természetes dolog. Erre persze lehet rosszindulatúan azt mondani, hogy ácsi, a Stratégia nemzeti rockban utazik, márpedig ha valaki mostanában fingik egy jó hazafiasat, az némi érdeklődést eleve garantál a nagy létszámú nemzeti táborban. Ha teljesen objektív akarok lenni, akkor nem mondhatom, hogy ebben abszolút nincs igazság, de azért a Stratégia sikere nem (csak) ennek szól. Sőt megkockáztatom, valójában ez a sikerük kisebbik összetevője. A zenekar gondolatiságának tengelyében szerencsére nem a sumér-magyar rokonság, és nem Krisztus mint pártus (magyar) herceg áll. A dalszövegekkel, hacsak nem vagyunk a Münnich Ferenc Társaság elhivatott aktivistái, nem nehéz azonosulni.

A "nemzeti" rész tehát megmérettetett és cseppet sem találtatott könnyűnek. Nézzük, elég rock-e van? A Stratégia itt nagyot lépett előre. Ha bárki azért fázna, mert a nemzeti rock általában zeneileg alárendelődik a szövegnek és a forradalmi hevületnek, az ne aggódjon. A Stratégia egy tökös heavy power metal banda, teljesen versenyképes megszólalással (Töfi-Denevér) és nagyon jó dalokkal. Rögtön a lemeznyitó "Miért van ez így?" egy átfogó metal történelem: thrash kezdés, majd egy '80-as évekből átmentett klasszikus "Óóóóó"-s refrén. Kicsikét szájbarágós ugyan, de összességében mégis működik. Arról nem beszélve, hogy koncerteken nagyot tudnak majd ütni ezek a dalok.

"Akarod-e még?" Speed power a' la Sonata Arctica egy nagyon akkut felsőlégúti nyavalyával küzdő Tony Kakkoval a mikrofonnál. Török József ráspolyos, de erős hangja ugyanakkor karakteres, nekem abszolút nincs vele gondom. Személyes kedvencem a címadó nóta. Ha kicsontoznám a dalt, kb. 7-8 zenekart lehetne találni a hatásokban (a '80-as évektől napjainkig), de ez abszolút nem válik hátrányára. Sőt jó, ha nem kizárólag djenten és metalcore-on szocializálódott 40-es tagok is vannak egy zenekarban, legalább van miből szintetizálni.

A zseniális dob- és billentyűtémák, valamint a ritmusgitárok és énekdallamok jelentik számomra a lemez erősségét, azaz leltár szerint majdnem minden. A dalokban legalább 20 év metaltörténelme van szépen és egységesen, saját képre formálva összefoglalva. Kötekedni viszont fogok, mert kell, bár a gondom vélhetően 100 ember közül egyet sem fog zavarni, de velem szívtatok. A gitárszólók zöme kötelező módon van letudva, nem igazán érzem rajtuk a gondos és megformált törődést, pedig ezek a nagyszerű dalok szerintem megérdemelték volna. De mondom, ezt a többség nem fogja meghallani, sőt ha valaki direkt erre figyelve hallgatja meg, akkor sem fogja érteni, hogy miről ugat ez a kretén, merthogy kurva jók, egytől egyig. Összességében viszont csak gratulálni tudok, megérdemlitek.

Túrisas

Ezen az oldalon nem szoktunk "könnyű" zenével foglalkozni, de meg kell hagyni, Adele "Skyfall" című James Bond betétdala meglehetősen jól sikerült. Meg is ihlette egy olasz rock zenekar, az A Perfect Day tagjait, akik készítettek belőle egy igazán tökös földolgozást. Tanulság: (1) Adele tényleg zseniális énekesnő, utánozhatatlan orgánummal és egyedi stílussal, (2) az Oscar-díj talán túlzás, de a nóta tényleg figyelemreméltó, (3) egy rendes (értsd: nem herélt, kommersz, popos) hangzás és merészebb hangszerelés csodákat tud(na) tenni a média által ajnározott dalokkal (kár, hogy egy irgalmatlan gitárszóló még ebből is kimaradt).

Hallga!

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

A már hírnevet szerzett, rajongói törzsgárdával rendelkező csapatoknak az lehet a jövő ezekben a szűkre szabott esztendőkben, amivel a Spock's Beard is próbálkozik az "X" (2010) óta. A kaliforniai obsitos proggerek "előfinanszírozzák" lemezeiket: meghirdetik, hogy új albumot szeretnének készíteni, amit ilyen-olyan előnyös csomagokban előre meg lehet vásárolni, sőt komolyabb anyagi fölajánlásokat is lehet tenni, amelynek fejében még a donorok nevét is megörökítik (mint pl. tették azt a "Their Names Escape Me" című bónusz dalban). Miután az "X" nekem nagyon bejött (eddig messze a legjobb poszt-Neal Morse SB anyag!!!), úgy gondoltam, hogy az előfinanszírozásból most én is kiveszem a részem. A behatárolt lehetőségeimhez mért kicsiny, de lelkes fölajánlásért kapok egy limitált kiadású lemezt és egy pólót, s amíg a pakk megérkezik, személyre szabott digitális letöltéssel enyhíthetem a várakozás izgalmát...

E szokatlan marketing támogatásához kell némi bizalom a fanok részéről, de ez bennem szikla szilárd volt annak ellenére, hogy nagyon rosszul esett Nick D'Virgilio énekes-dobos kilépése. Helyére Ted Leonard érkezett (Enchant, Thought Chamber, Affector), akit az Enchantben kifejezetten kedveltem tiszta, érzelmes hangjáért, szerethető dallamaiért. Leonard ezen az albumon többet bizonyít annál, hogy méltó utódja Neal Morse-nak és Nick D'Virgilionak a mikrofon mögött, ugyanis a zeneszerzésben is jeleskedett; pl. az egyik kedvenc nótám az albumról éppen az általa jegyzett "Submerged".

Azt kell mondjam, az új énekes üdítő frissességet, szó szerint és képletesen új hangot hozott a Spock's Beardbe, amely így még inkább képessé vált elszakadni Neal Morse zsenialitásának olykor már valóban nyomasztó  hegemóniától. Persze a folytonosság nem szakadt meg, Neal két dalban is kisegítette testvérét (Afterthoughts, Waiting For Me). Még a hangzás is modernebb, gazdagabb, szikárabb lett. A Nick  D'Virgiliot a dobok mögött fölváltó Jimmy Keegen most a stúdióban is bebizonyíthatta, hogy van olyan zenész, mint elődje. A turnékon nyújtott teljesítménye alapján (itt) kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a tökéletes megoldás.

Félretéve a rizsát: a BNADS piszkos jó lemez lett, tuti TOP 15-ös anyag, amely hangzásban, kompozícióban, külcsínben és belbecsben 10/10. Erre mondják, hogy jó befektetés volt (annak, aki előrendelte) és az is marad (azoknak, akik csak most eszmélnek). Május 12 aranybetűs dátum a határidőnaplómban, mert teljesen kizárt, hogy az A 38-as hajóra szervezett buli ne legyen az év koncertje, életre szóló élmény, kutyámfüle, csakúgy, mint 2010-ben. Ez a közel 90 perc (nem tévedés, a 2 CD-s "special edition" tényleg ilyen hosszú, nem is érdemes az 55 perces alapváltozattal bajlódni!) üresjáratok nélküli tiszta muzsika. Punktum.

Tartuffe

Az átlag fogyasztónak nem sok borász ugrik be erről vidékről. Szőke Mátyás talán. Ha egyáltalán. Pedig az ország (területileg) második legnagyobb borvidéke. Szakmai körökben azonban egyre gyakrabban hallani tehetséges, fiatal termelőkről és figyelemre méltó kézműves borászatokról, ezért szedtük a sátorfánkat és egyik hétvégén leugrottunk a Mátrába szemrevételezni. Mit is találtunk ott? Elkötelezett, profi szakembereket, apró családi birtokokat, odafigyelést, szenvedélyt, sok munkát, nagy terveket és a mindezzel járó fáradtságot tükröződni az arcokon. Profizmust, igen - a borkészítésben. Ami a marketing és a vendéglátás részét illeti – hát, ott még lehet azért fejlődni bőven.

Elsőként a Centurio Borházat vettük célba, amely név Ludányi Balázs és édesapja borait takarja. És amely név kicsit fura egy 3 hektáros kézműves borászat esetén, mert arisztokratikus felhangokkal bír és komolyabb kereskedelmi szemléletet sugall. Pedig ízig-vérig családi pincészetről van szó, ahol a varázsszavak a tisztaság, természetesség; a tradíció és a hozamkorlátozás. Ha szeretnél leckét venni a fajtajellegek beazonosításából, akkor látogasd meg Balázst: nála a Hárslevelű nagyon Hárslevelű, a Kékfrankos nagyon Kékfrankos, a Cabernet Franc olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és így tovább. Egyik boráról sem tudnék rosszat írni, még ha akarnék se. Legnagyobb sikert talán a Szürkebarát (2012) és a Cabernet Franc (2011) aratta a társaságban, de mind nagyon rendben van. Szándékai szerint kínozza a terroirt, de szerencsére a mineralitás sosem írja felül a fajta jellegzetességeit, csak finom játékosságot, plusz árnyalatokat visz a borvidékhez képest kifejezetten tartalmas, olajos, mégis izgalmasan gyümölcsös borokba. Ügyes fiú, oda kell rá figyelni!

Losonci Bálintnak, aki a következő kóstolót prezentálta, így fel volt adva a lecke rendesen. Ő is kézművesnek tartja magát (élesztőt, adalékanyagokat egyikük sem használ), a birtokméret is bőven családi még, bár körülbelül duplája Balázsék szőlejének. Roppant érdekesnek találtam azt, hogy ugyanazon területen, hasonló hozzáállással mennyire más végeredmény születhet. Nála a terroir és talán még inkább a borász stílusa, kísérletező kedve simán felülírja a fajtajelleget: a Pinot-ja (2011) még véletlenül sem az a klasszikus burgundiai könnyedség (visszafogottabb illat, mélyebb szín és textúra, de játékos azért nagyon), ezzel szemben a Cabernet Savignonnak (2010) van olyan színe, állaga, amilyent a kis-burgunditól várna az ember fia. Olyan különleges fajtákkal kacérkodik, mint a Magyar Frankos, vagy például a fejébe vette, hogy az osztrák csúcsborokkal versenyt felvevő Zöldveltelinit fog készíteni. Utóbbi (2011) tényleg nagy egyéniség, kár, hogy nem éppen olcsó portéka. Összességében: izgalmas, egyedi és komoly borok, melyek értékükhöz mérten is vannak beárazva. A borvidék (el)ismertségéhez képest talán vakmerő is kicsit az árképzés, de Bálint nem az a betojós fajta, úgy látom eddig bejött neki niche-stratégia.

Végül, de nem utolsó sorban Benedek Péter. Róla tudni lehet, hogy egy ideje átvette a Gróf Buttler borászati felügyeletét a Bukolyi családtól, így baromira kíváncsi voltam, miért éppen őt választotta – egy alapvetően más fogyasztói réteget megcélzó fehérboros területről – a prémium vörösekkel komoly hírnevet szerzett cég. Péter hozzáállása kicsit más, mint az eddig tárgyalt borászoké: ő nem misztifikálja túl a kézművességet, nem fél modernebb technológiákat alkalmazni, ha az elősegíti a minőséget. Saját családi gazdasága 15 hektár, mert hisz a méretgazdaságosságban és egy minimális birtokméretben, ami ahhoz kell, hogy optimalizálni lehessen az ár-érték arányt. Szerinte a jó bor az, ami az árához mérten ad sokat – nehéz lenne vitatkozni ezzel az alaptétellel, azt hiszem. Ugyanakkor ő is vallja, hogy a minőség a dűlőben dől el, hogy a hozamkorlátozás fontos, és őszintén: ez a méret azért még nem túl grandiózus ahhoz, hogy a borral való személyes kapcsolat és odafigyelés túlzottan sérüljön.

A végeredmény: a Benedek pince valóban verhetetlen ár-érték arányban. Úgy látom, egy átgondolt koncepció mentén, letisztult termékválasztékkal (melyben a nemzetközi és a hazai fajták jól megférnek egymás mellett), földön járó árazással halad a célja felé. Érti-érzi a komplexebb vendéglátás (panzió, kóstoltató helység, étkeztetés) fontosságát is, ami azért még nagyon nincs a toppon a régióban. Hozzá nyugodtan leugorhatsz televágni egy kombi hátulját az esküvőd előtt – könnyed, divatos fehérektől és rozéktól kezdve komolyabb vörös tételekig és korrekt desszertborig mindent megkapsz, ami egy komplett menüsor lekíséréséhez szükségeltetik. Mindeközben nem kell gatyára vetkőznöd és a pesti ficsúr haverjaid – aki azt hiszik értenek a borokhoz – sem fognak beszólogatni. Meg lesznek róla győződve ugyanis, hogy a tényleges áránál drágább nedűket szürcsölgetnek. Drukkolok Péternek, hogy bokros teendői között tartani tudja ezt a színvonalat! Kiemelni nehéz, mert kiegyensúlyozott, szép tételeket ittunk, talán a Savignon Blanc (Epres dűlő, 2012) és a Pinot Noir (2011) tetszett a legjobban.

Egy szó, mint száz, a Mátra felkerült nálam a térképre. Egy olyan hely, ahová érdemes lesz időnként visszanézni, akár különlegességekre vágyom, akár feltankolni könnyedebb fehérekből a nyári szezonra. A terület jó talajadottságokkal rendelkezik és a klímája is felértékelődik az egyre gyakoribb meleg évjáratokban. De ami mégiscsak a legfontosabb: kiemelkedni látszik onnan egy fiatal, tudatos borászgeneráció, amely megalapozhatja a régió jövőbeni elismertségét. Ehhez persze sok munka és fejlődés szükségeltetik még, főleg a hatékony marketing szintjén. Mert a jó borok már megvannak hozzá.

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/RageOfAngelsUK

Matematikából tanultuk, hogy ha a TEN-hez hozzáadunk egyet (mondjuk egy énekest), akkor mindjárt ELEVEN-ebb lesz! De mi van, ha mindjárt 6 énekest adnak hozzá? Az viszont fizikából rémlik, hogy ha több vektort összeadunk, akkor az eredője nem feltétlenül lesz előremutató. Nemrég elmélkedtem a Lover Under Cover nevű zenekarról, mely élén Mikael Erlandsson-nal sokkal dögösebb muzsikát produkált, mint az énekes anyazenekara. Most e banda zenészei Erlandsson nélkül, de 6 másik énekessel játszottak fel egy lemezt, a LUC albumán is közreműködő Ged Rylands, ex-Ten (most már inkább csak Nine) billentyűs vezényletével.

Ex-Ten zenészből van itt még több is, a szólók nagy részét Neil Fraser és Vinny Burns "követte el", akik szintén csak múlt időben beszélhetnek a tízes számról. Hát milyen legyen a végeredmény, ha nem Ten-es? Hiába teszi oda magát Harry Hess (Harem Scarem) és Robert Hart (Bad Company), hiába adja a maximumot Matti Alfonzetti (Impera, Red White and Blues, Jagged Edge) vagy David Reed Watson (Los Angelesben élő "szabadúszó" énekes), nem több ez, mint Paul Hodson (szintén ex-Ten billentyűs) pár évvel ezelőtti próbálkozása, ami ugye végül ment a lecsóba. Mármint a Frontiers 666 forintos lemezleárazásai közé. (Most, hogy belegondolok: fura dolog ez az infláció, fejre állítja a dolgokat. Manapság már ezt a lemezt is inkább 999 forintért lehet megkapni!)

Persze lehet, hogy nem a zenészek a hibásak. Hiszen a Ten énekes-zeneszerzőjének "Once And Future King" című kétrészes rock-eposza is ugyanígy végezte, pedig az tényleg minőségi muzsika volt, és olyan húzónevek is feltűntek rajta, mint Doogie White, Damian Wilson, DC Cooper vagy Bob Catley. Én megboldogult fiatalkoromban még a bakelitlemezeket gyűjtöttem, és ha már a kezemben volt, ki is olvastam. Tudtam, ki játszik a lemezen, ki írta a dalokat, ki volt az egyes dalokban a közreműködő. A mai digitális világban sokan csak letöltik a (legális vagy illegális) mp3-at, kapnak mellé jó esetben egy 300 pixeles borítót "oszt jónapot". Persze manapság ott az internet, ahonnan minden infót meg lehetne szerezni az albumról, de kit érdekel? A bejáratott nevek lemezeit megveszik, de ki tudja, ki az a Gary Hughes, Paul Hodson vagy Ged Rylands? Az intelligensebbje legalább olvas minket (vagy más hasonló témájú honlapot) és kap néminemű nemi útbaigazítást, de a többiek csak azt tudják, amit a rádióban hallanak vagy a Pofakönyvben olvasnak. De nagyon elkalandoztam. Vissza a zenéhez! A zenéhez, ami alapvetően nem rossz, csak néhány tizedesjeggyel marad le a Ten mögött, de nem lesz az év lemeze, ahogy beharangozták.

A sorból kilóg a két Danny Vaughn (Tyketto) szám, az "Over And Over" tiszta Journey, mintha Steve Perry tért volna vissza egy metroszexuális Gary Cherone képében (inkább ne nézd a videót, csak hallgasd!), a másik a "Spinnin' Wheel", egy blúzos lüktetésű aréna-rock sláger, amolyan Y&T-be oltott Europe. (Gondolj bele, milyen lenne egy Meniketti-Tempest közös szerzemény!) Nagyon jó! A két kedvencem az albumról. A harmadik különleges nóta a Ralph Scheepers (Primal Fear) által elénekelt dal, a "Falling".

A lemez legdögösebb nótája, a legdögösebb hangú énekestől. Egy Avantasia albumon is simán el tudnám képzelni, ha visszavennének a billentyűből. De hát ez egy billentyűs lemeze, hogy mondhatok ilyet? Bár, ha belegondolok, a Yoso címadó dalát idéző billentyűjáték még dob is az összképen.

Még egy dalt kell kiemelnem, ebben egyáltalán nincs énekes, van viszont gitáros hegyekben, szinte oda se férnek a hangfalak elé! Ralph Santolla (Iced Earth, Millenium), Martin Kronlund (Lover Under Cover, Reece Kronlund), Vinny Burns (Ten, Asia), Xander Demos (Sabbath Judas Sabbath - nem találjátok ki, milyen tribute band!) egyszerre (illetve egymást követően) nyomulnak az ezerszer elcsépelt Zep-riffekre. De mit mondjak? Egy 6 és fél perces gitárszóló-orgiához éppen tökéletes.

Az album egyik legnagyobb értéke a két - teljesen más karakterű - gitáros játéka. Vinny Burns mindig kedvencem volt a villámkezű szólóival (még a "Burns Blue" lemezét is megvettem), Neil Fraser csupán egy albumon játszott (Stormwarning), az ő stílusa lassabb, de Schenkeresen dallamos, úgyhogy nekem bejön.

A végeredmény végül is nem rossz: aki a Tent szereti, rossz ember nem lehet! Tény viszont, hogy az említett négyesfogat a lemez legjobb pillanatai és ezek egyike sem Ten. A többi viszont olyan "langyos víz". Persze ettől még hallgatható! Hogy is szól a közmondás? Langyos víz partot mos? Vagy nem?

CsiGabiGa

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.krokusonline.com

Öreg rocker nem vén rocker! Ezt az egyetemes mondást alátámasztandó Svájc veterán bőrgatyósai 2013-ban új lemezzel remegtetik meg az arra érdemes hangfalakat! És ahogy a veterán autók, ezek az öregfiúk is értéket képviselnek. De nem muzeális értéket! Sokadszor mondok magamban - és hangosan is - köszönetet Komjáthy Gyuri bácsinak, aki annak idején a "Beat kedvelőinek" műsorában olyan lemezekkel ismertetett meg, amelyek a beat-korszakon már jóval túlmutattak, ellenben zsenge fejlődő szervezetemnek elemi táplálékul szolgáltak. Ilyenek voltak a Kansas "Leftoverture", amely a nyitó "Carry On Wayward Son"-nal azonnal levett a lábamról, vagy a Journey "Departure" lemeze, amely az "Any Way You Want It"-tal indítva hosszú időre "beragadt" a kazettás magnómba. És ilyen volt a svájci Krokus "Metál randevúja", amelynek nyitó "Heatstrokes" nótájánál jobb koncertkezdést el sem tudok képzelni (legfeljebb az AC/DC "Rock 'n Roll Train"-jét, de csak az intro-rajzfilmje miatt). A nyitó tételen kívül a "Bedside Radio" és a "Tokyo Nights" a mai napig benne vannak a Top100-as listámban.

A Krokus sorsa igencsak hányatott volt, egyetlen tag sem volt elejétől végig a bandában. Marc Storace az első két - felejthető - album után került a zenekarba, az említett "Metal Rendezvous" lemezzel viszont megalapozta saját és zenekara hírnevét. Később azonban kétszer is kilépett, a '90-es "Stampede" lemezen Peter Tanner, a '99-es "Round 13"-en Carl Sentance (aki mostanában Don Airey-vel nyomul) helyettesítette. Még a zenekaralapító Chris von Rohr sem volt végig a saját zenekara tagja! Pedig volt itt producer, dobos, énekes, majd basszusgitáros. A '83-as "Headhunter" után (ami szerintem nem a legjobb lemezük, de a bevételek alapján a legsikeresebb) megunta az együtt zenélést, szólókarrierbe kezdett, és kiadta a "The Good, The Bad And The Dög" című lemezt, amit manapság aranyárban mérnek a fanatikus gyűjtőknek. Pedig a lemez nem volt túl sikeres, így aztán producerkedni kezdett és felfedezett, majd befuttatott egy fiatal (természetesen szintén svájci) zenekart, akik a Gotthard-hágóról nevezték el magukat, majd annak tövében temették is el tragikusan elhunyt énekesüket. Fernando von Arb a kezdetektől ott volt, de 2005-ben betegsége miatt önként adta át helyét az általa kiválasztott helyettesének, akit úgy hívtak, hogy Mandy Meyer.

Mandy Meyer egy külön történet: Élt egyszer egy mezei gitáros Svájcban (értsd: a svájci legelőkön muzsikált a lila teheneknek), akit a "Metal Rendezvous" lemezzel a köztudatba robbant Krokus zenekar felkért turné-gitárosnak, és még a következő "Hardware" lemez koncertjeire is ott ragadt. Innen viszont már nem volt kedve visszatérni a füves alpesi mezőkre, elment inkább - Geoff Downes invitálására - Ázsiába, ahol hirtelen szükség lett egy ügyeskezű gitárosra, mert az öreg jedi mester, Steve Howe megunta a léggitározást és újra igazi zenét akart játszani. Innen a Szaharába vándorolt a Lordok Háza (akarom mondani: House Of Lords) kérésére, majd újra Ázsiában tűnt fel, pontosabban Katmanduban, ahol játszott magával a királlyal is (Dave King-gel, a Fastway énekesével). Visszatérve Svájcba, a Gotthard hágónál telepedett le. Innen hívta vissza Fernando von Arb, hogy vegye át tőle a stafétabotot 2006-ban. 2009-ben azonban reinkarnálódott a "nagy" felállás, a "Headhunter" 1983-as legénysége: Marc Storace, Fernando von Arb, Chris von Rohr, Mark Kohler és Freddy Steady. Így Mandy fiú újra állástalan zenész maradt és mehetett volna teheneket legeltetni, meg gitározgatni nekik. Ekkor azonban egy uniszónikus hangot hallott a távolból, s azt követve eljutott Kai Hansen és Michael Kiske csapatába, a nem-Helloween-be. A turné mellett azonban már elfogadta a meghívást az új Krokus-lemez felvételeire, s most először, mint az Iron Maiden, 3 gitárossal nyomulnak a svájci öregfiúk.

Az újraegyesülés nem volt tökéletes, bár a koncerteken még eldobolgatott Freddy Steady, de a "Hoodoo" lemezen már Kenny Aronoff (abszolút zenei mindenevő, de legújabban a csirkelábat kedveli) verte a tamot, a "Dirty Dynamite"-on Kosta Zafiriou (Unisonic, ex-Pink Cream 69) robbantott alá a zenének, a turné dobosa pedig Dani Loeble (Helloween) lesz.

Azt is tudjuk a Krokusról, hogy szeretnek egy-egy feldolgozást elpöttyenteni időnként a lemezeiken, egyik kedvenc szerzőjük Randy Bachman (American Woman, Stayed Awake All Night, You Ain't Seen Nothin' Yet), de elkövettek már Buttler William (egy rádiós vetélkedőben hallottam a játékostól a Sweet Báltermi villáma helyett!!!), és "Born To Be Wild" feldolgozást is. Ha már az Abbey Road stúdióban vették fel az új lemezt, ezúttal a Beatles "Help"-jét értelmezték újra. A lemez egyik csúcspontja ez a blues-szagú duett-feldolgozás. Mintha halott énekesek szelleme lengené körül a dalt: John Lennon szerzeményében Bon Scott énekel duettet Steve Leevel! Hátborzongató! (Valójában csak az örök BS-imitátor Marc Storace és Tommy Heart (Fair Warning, Soul Doctor) közreműködésével vették fel a dalt, semmi paranormális anomália nem volt a felvételek körül.)

A többi igazi rock and roll, a la Krokus. Van benne egy csipetnyi ZZ top (Rattlesnake Rumble), csak az íze kedvéért, jó sok AC/DC (Go Baby Go, Dög Song), hogy megadja a sava-borsát, és a 62 éves énekes megmutathassa, hogy ma is el tudná énekelni Bon Scott bármelyik dalát. De a fő hozzávaló az a szív és lendület, amivel ezek a veterán harcosok majd' 40 éve intéznek támadást a csiga ellen (nem magamra, hanem a belső fülben lévő, a hallóidegekkel közvetlenül érintkező csigára gondoltam). Ezekben a dalokban még mindig ott van a dög! És nem csak a "Dög Song"-ban! 

CsiGabiGa

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.helker.com.ar

Nem tudom, hogy a világon hány Dio-tribute együttes létezik, ám abban biztos vagyok, hogy kevés olyan énekes van, aki annyira meg tudná idézni a mestert, mint az argentín Helker frontembere, Diego Valdez. Hangi klón? A leírtak ellenére nem mondanám, a kinézetre inkább Russell Allent idéző zenész idomulva a zenei stílushoz, egy fokkal erőteljesebb és monokrómabb módon osztja a dallamokat, ám olyan erővel, hogy önkéntelenül megjelenik a koncertkép az ember szeme előtt, melyen a hallgatók haja hátrafelé lobog a hangorkán hatására, a sör pedig amolyan Mátrix-féle szuperlassításban fröccsen kifelé a pohárból, habos minicunamit okozva – fájin!

No, de pár szót a zenéről: hát az amolyan szigorúbbra vett power, talán a skandináv izomból tolókat lehetne említeni, vagy mondjuk a Firewindet egy Armstrong féle szteroid kúra után, ami azonban nem kínos magyarázkodásba, hanem önfeledt ökölrázásba torkollhat. Itt aztán nincs lacafaca, nyílt színi adok-kapokban röpködnek a riffek, a dallamok sem menekülnek semmifajta progresszív kettős fedezék mögé: ez bizony nem az argentin szappanopera, a pampák királya, jóval inkább a pampák bikája, már ami a zene erőteljes megállíthatatlanságát illeti. Hiába, a latinos vehemencia itt is érezteti a hatását, ám ne gondoljon senki a brazilos, szimfo-elemeket alkalmazó euro-powerre, a dallamok és a riffek inkább a vérbő Judast idézhetik fel a hallgatóban, ami nem véletlen, mert a producer az a Matt Sinner, aki Primal Fear nevű csapatával tartja életben a Júdás örökséget. Ennél fogva aztán nem érhet senkit sem meglepetésként, hogy a mostanában gyakori vendégszereplésre vállalkozó Tim Ripper Owens és Ralf Scheepers is feltűnik a "Begging For Forgiveness"-ben, Diegoval előadott triójuk – és most gondolom nem okozok meglepetést – maga a fémveretes metál, a fémzene munkásökle, ami bármikor odacsap, ahova kell…

A hangszeresek „jómunkásember” módjára adják az alapokat a dallamok alá, a gitárosok és a dobos összjátéka végig adrenalin pumpáló lüktetésben tartja a szerzeményeket, a staccato riffelés mellett elhelyezett szólók pedig önfeledt mosolyba ránthatják a vicsorgó hallgatót. Lehetnek persze olyanok, akiknek kissé kiszámíthatónak tűnik a dolog, de kérdem én, nem jó néha csak pusztán magáért az éjszakába kiállni, és lángoló fenyőfával az égre égetni, hogy éljen a metál? No ugye. Most pedig megyek, és felírom a metál világtérképre Argentína nevét is. Mégpedig csupa nagybetűvel.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
myspace.com/voodoocircleband

Általában egészséges büszkeséggel kezelem a tényt, hogy meglehetősen jól informált vagyok ebben a "szakmában", ami persze nem is igazi szakma, meg lényegesen több is annál - mert amit én érzek a rock zene iránt, az szerelem: szenvedélyes, szeszélyes, féltékeny, de mindenekelőtt rettenthetetlen és hűséges. Most kvázi enciklopédikus jellegű ismereteim ellenére (amit már csak Túrisas kolléga bámulatos memóriája szárnyal túl) be kell valljam, hogy nem tudom a Voodoo Circle-lel hányadán állunk. Rendben van, hogy Alex Beyrodt gitáros (Silent Force, Primal Fear, Sinner) 2008-ban szükségét érezte egy klasszikus hard rock banda alapításának, mellyel a Deep Purple, Rainbow, Whitesnake "szentháromsága" által lefektetett hagyományt modern hangzással át tudja menteni az újabb generációk számára. De akkor most melyik is az anyabanda és melyik az oldalági projekt? Mert mindjárt az elején sietek kijelenteni, hogy a Voodoo Circle sokkal, de sokkal jobb, mint bármi, amihez az együttes tagjainak valaha is köze volt: legyen az Silent Force, Primal Fear, Sinner, Pink Cream 69, stb.

A Voodoo Circle meglátásom szerint óvatosan, tapogatózva indított. Az első lemez (2008) még tanácstalanul kapkodott ide-oda a fönt említett három hard rock legenda repertoárjában. A második megjelenés, a "Broken Heart Syndrome" (2011) már sokkal egységesebb képet mutatott, és a dalok is valahogy kerekebbek, kidolgozottabbak lettek. A MTOWH szerintem a formáció legjobb lemeze: rájöttek, hogy hülyék lennének nem kihasználni a világ legjobb Coverdale-imitátora által nyújtott lehetőségeket. David Readmannel adott a nyerő képlet: mivel önállóságra nem törekedtek, saját hangzást vagy stílust eleve nem kerestek, a nagy megfejtés a Sykes-érás Whitesnake fölelevenítése.

Nagyon-nagyon félek kimondani, mert néhány fél életét az interneten trollkodással elvesztegető megmondóember tuti le fog dorongolni, mégis vállalom.  Kiterjesztett karokkal állok bele a golyózáporba és belekiáltom a szájbertérbe: a MTOWH az elmúlt két évtized legjobb Whitesnake lemeze (Voodoo Circle néven persze). Igen, talán a "Good To Be Bad"-nél is jobb, de a "Forevermore"-nál mindenképpen. Hiába Coverdale, hiába Doug Aldrich, hiába Reb Beach, Beyrodt egy élképesztően ütőképes "árnyékcsapatot" hozott össze.

Ez nem jelenti azt, hogy a MTOWH tökéletes vagy hibátlan album, talán kicsit sok a líra, főleg a fájdalmasan klisé "Alissa" helyett kellett volna egy húzós rockhimnusz (mint pl. a lemezt indító "Graveyard City), vagy egy "Still Of The Night"-féle nagyszabású tétel. Engem mindenesetre megvettek kilóra, ez pedig nagy szó, mert egy tavaly októberi balesetem óta kénytelen-kelletlen hanyagolom a rendszeres futást, s így - szégyenkezve vallom be - fölszedtem pár kilót. De hogy ne ezzel a ronda mentális képpel zárjam (ennél már csak maga a fizikai valóság visszataszítóbb), azt mondom: elképesztő, hogy egy német banda ilyen tökéletesen le tudja szedni a brit hard rock krémjének sajátosságait. A rock n' roll nem ismer határokat, nem ismer bőrszínt, nem ismer osztálytársadalmat: univerzális jelenség, az internacionalizmus talán egyetlen értelmes megnyilvánulása.

Tartuffe