Igen, tudom, hogy volt egy harmadik zenekar is, de lekéstem, jó? Sőt, az Amaranthe elejét is. Miért, miért? Nem csömörből fakadó firkászi nagyképűségből, hanem mert késett a gépem. Egyenesen Ferihegyről érkeztem, és így sikerült odaérnem, ennyi.

Ja, tetszett. Nem túl meggyőző, persze, hogy nem túl meggyőző, de nem tudom jobban érzékeltetni. Egyrészt tök jó volt, meg minden, másrészt viszont maradt egy kis hiányérzetem. Pont azért, mert tökéletes is lehetett volna, érted? Például: Elize Rydék zenéjének élőben akkorát kellene ütnie, mint a váltóáram. Még nem különösebben ástam bele magam az új lemezbe, de nagyjából ugyanolyan, mint az előző volt – ergo, most már különösebb erőfeszítés nélkül össze tudnak állítani egy baromi erős koncertprogramot. Akkor meg mi a bánatnak dobszóló egy amúgy is rövidített setlistbe. Hogy az énekes pihentethesse a hangszálait, mi? Na ne röhögtess, melyik?

Ez a Jake E. gyerek meg láthatóan rühelli az egészet. Csak azt nem értem, miért vágatta le a séróját és vette fel a baseball sapkás hülye-gyerek imidzset, ha visszavágyik a true-metal közegbe. Azt sem vágom, miért nem lehetett egy teljes óra alatt rendesen beállítani azokat a rohadt mikrofonokat. Bezzeg a Strato alatt nem volt vele semmi gond. De a non plusz ultra, hogy miközben körbeturnézták a fél világot, ugyanúgy totyorognak egy helyben, mint két évvel ezelőtt. Nyomjon már a kezükbe valaki egy Maiden DVD-t, lássák, hogyan lehet feltúrni a színpadot 60 évesen! Ezek tényleg azt hiszik, elég annyi, hogy Elize csábosan rámosolyog a közönségre időnként? Egyébként, ahogy elnéztem, nagyjából valóban elég...

Dehogy utálom őket, éppen, hogy bejön amit csinálnak, ezért morgolódok. Ha nem tetszene, leszarnám. A nyolcvanas években szocializálódtam zeneileg, ne felejtsd el - akkor is megfért egymás mellett szépen a dizsi és a "metál", úgyhogy nálam nincs ezzel gond. Jó kis bulizene, most is behozott egy olyan réteget a Wigwamba, akik egyébként nem mennének el megnézni egy power bandát. Ha csak néhányan e miatt rákattantak Johanssonékra, és nem mellesleg jól érezték magukat, már teljesítették a küldetést.

Hogy a Stratóval mi volt a baj? Tulajdonképpen semmi. Sőt, a fellépés alatt éppen azon filóztam, hogy úgy tűnik, összeértünk mi ketten. A Stratovarius meg én. Mint borsó meg a héja, tudod. Nem mintha nem szerettem volna őket régebben, sőt egyik-másik lemezük (pölö a Visions) éppenséggel mentőövnek bizonyult az ínséges kilencvenes évek szartengerében, de azért olyan nagy vérfan se voltam, nagyságrendileg. A heveny Malmsteen-Helloween kúra után valahogy nem sikerült annyira rákattannom erre a póver vonulatra, meg időm se volt annyi akkoriban... Megvan a fíling, ugye? Most mégis úgy éreztem, minden oké. Az új korong is baba, ráadásul leereszkedtek hozzám, a klubokba, ahol szeretek lenni. Semmi művészkedés, arcoskodás, nagy-színpad, csak ütős nóták és öt ember, akik maximálisan a szórakoztatásnak szentelték magukat.

És akkor bumm! Kicsit elalélsz és menetrendszerűen jön a jobb horog, nagy igazság ez. Szóval az a levonulás 65 perc után, az kemény volt. Éppen, mikor kezdtem magam jól érezni. Gyanút foghattam volna már akkor, mikor Kotipelto bevetette a szokásos "nem voltam jól a napokban, de most miattatok hirtelen klasszul érzem magam" rizsáját. Köszi, azt hallottuk, hogy spórolod a magasakat, de már megszoktuk, nem kell hozzá körítés. Igaz, volt még két ráadás (a "Forever"-t hagyjuk), de még így is karcsú volt ez, gyerekek. Meg kell ma már küzdeni a közönség kegyeiért, ez így nem fog menni. Valamennyire persze számítottam rá, hogy trükk van ebben a dupla headliner sztoriban, mélyen belül tudtam, hogy kábé 75 percre számíthatok mindkét zenekartól, de mégiscsak más végül szembesülni a fene nagy igazsággal (a lepényhal meg utoljára, ugyebár): a főnök hangja ennyit bír (azt már meg sem említem, hogy itt is volt egy tök felesleges, időhúzás céljából elkövetett übergagyi dobszóló).

Ej, Timo, Timo, ezt jól elcseszted, év koncertjéből az év kihagyott ziccere lett!

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.prettymaids.dk

A Pretty Maids olyan, mint a hazajáró, nyugtalan lélek – két dimenzió között ragadtan azonban nem kíván sem ide, sem oda tartozni, az identitáskeresés mégsem bizonytalanságot, hanem igenis markáns zenei világot sejtet. Mert lehet, hogy 15 évvel ezelőtt a dán csapat az egyszeri heavy metal rajongónak túl dallamosnak bizonyult, az AOR fanok pedig a raktárba zárták volna a riffek felét, de manapság, a sokszínűség korában ez a melodikus metal már egyáltalán nem számít unikumnak, és az olyan csapatok, mint a House Of Lords, külön alstílussá avanzsálták a dánok által feljátszott hibridet. No persze mondhatnánk azt, hogy már a nyolcvanas években is létezett ilyen mainstream csapat, és hát egyáltalán nem is találtak süket fülekre, de manapság azért nem kell állatkertbe menni, hogy a Def Leppard-féle metál/hard rock egyveleget kaphasson az ember – főleg, hogy a Pretty Maids évtizedek óta prezentálja a keményen lágy antagonisztikus ellentétének létjogosultságát. Még a metál zenében is.

A dánok ettől függetlenül a fémvilág azon együttesei közé tartoznak, akik számára az igazság csak odaát létezhet, mert ha annak a Földön lenne a helye, akkor már rég szupersztárokként kellene tengetni fémnapjaikat, hónuk alá csapva a Volbeatet, vagy az underground legenda King Diamondot. Ettől függetlenül a szakma tisztában van az erőviszonyokkal, nem véletlen, hogy Tobias Sammet Ronnie Atkinst, a csapat énekesét is felkérte az Avantasia legújabb felvonásába szerepet dalolni, bár ismerve Atkins képességeit, ezzel a felvonultatott társak mintegy felének adott útilaput, mivel a dán dalnok egymaga képes egy komplett rockopera teljes vokál-tárházát felszolgálni, és ha formába akarnánk önteni a zenei kaméleont, akkor minden bizonnyal barátunk lenne a minta. Ronnie ugyanis tulajdonképpen egy genetikai csoda, aki könnyedén képes megfelelni az AOR és a power sablonba vésett követelményeinek is, valószínűleg azért, mert édesanyja várandós hónapjai alatt egyszerre hallgatta a dán operasztárokat és a helyi zenekar jódlizós csodakanáriait.

Mégis, mit is várhatunk az új lemeztől? Nem többet, mint elődjétől, a szakmai sikereket robbantó "Pandemonium"-tól, aki tehát ronggyá hallgatta a 2010-ben megjelent lemezt, az most is készülhet a rongyrázásra. Tökéletesen adagolt dallamorgia, megfelelő helyen berobbanó power riffelés – néha egészen Masterplan ízűen –, kicsiny odakacsintás Def Leppardék felé – a "To Fool A Nation" és a "Hooligan" a klasszikus leopárd albumokra is felférnének, persze egy body-builder nagymacska izomzatával –, és ha kell, bugyinedvesítő líraizgatás: még szerencse, hogy ebből azért kevés van, mert míg a hölgyek esetében az alsónemű ezen állapota bizonyos aspektusból kellemes, a férfiaknál inkább kínos perceket idézhet, bár ki tudja? Mégis, ha valami különbséget kell jelentenem a tisztelt nagyérdeműnek, akkor esetleg a leheletnyi billentyűs progresszió visszaszorulását említhetem, ami azonban nem jelenthet akadályoztató tényezőt abban, hogy szívünkhöz kapva bólogassunk: ez igen, a fiúk ismét megmutatták, hogyan lehet egy fenékkel két lovat megülni, és hát ha létezhet olyan paradoxon, mint amit a jelenlegi időjárás bizonyít – vagyis hogy kemény tél helyett kemény tavaszunk van – akkor annak nem csak a meteorológiában van a helye, hanem a zenei életben is.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.tobiassammet.com

Lehet velem nem egyetérteni, de attól még meggyőződésem, hogy a "The Wicked Symphony" trilógia (The Scarecrow, Angel Of Babylon, The Wicked Symphony) a rocktörténelem egyik legjobban sikerült rock operája. Ha Tobias Sammet soha többé egyetlen hangjegyet se írna le, akkor is példaértékű örökséget hagyományozna az utókorra. Szerencsére azonban esze ágában sincs visszavonulni vagy babérjain ülni, aminek még akkor is örülünk - jaj, most lelövöm a poént! -, ha olykor-olykor nem teljesít száz százalékosan.

Sajnos Sammet nem bizalmasom, nem személyes jó ismerősöm, így fogalmam sincs, hogy az elvileg befejezettnek tekintett Avantasia projekthez most miért írt folytatást. Vajon zenei ötletek garmadája maradt még a fiókjában, vagy esetleg a Nuclear Blast kiadó (ami a felemás Avantasia DVD okán nagyon a bögyében van Túrisas kollégának) győzte meg arról, hogy ennek a jól eladható, lukratív vállalkozásnak nem szabad megszakadnia? Nem tagad(hat)om, hogy született cinikus vagyok, de talán nem járok messze az igazságtól, ha a "Mystery Of Time" mögött inkább a kiadó, mint a kreatív erők buzgalmát sejtem.

Bárhogy is legyen, Sammet van olyan tehetséges dalszerző, hogy megrendelésre is tudjon látványos eredményeket produkálni. Ilyen értelemben ez az új fejezet az Avantasia történetében egyenes, szerves folytatásnak tekinthető, még akkor is, ha nekem hiányzik az eddig stabil szereplőnek számító Jorn Lande (nem is beszélve olyan alkalmi vendégekről, mint pl. Russell Allen, Jon Oliva, Klaus Meine, stb.). Szerintem most egy kevésbé ütős (bár nem kevésbé neves) gárdát sikerült bevonni a munkába; ez alatt elsősorban azt értem, hogy a "vendéghangok" ezúttal Sammet orgánumához képest túlságosan egyneműek (Biff Byford, Ronnie Atkins). Persze örülünk Kiskének, a "Where The Clock Hands Freeze" egy vérbeli Helloween/Unisonic sláger, és Joe Lynn Turner belépője a "The Watchmaker's Dream"-ben legalább akkora libabőr, mint Russell Allené volt a "The Wicked Symphony"-t nyitó címadóban (ott: "You've been dying for glory..." - itt: "Welcome to the aftermath..."). A szívemhez legközelebb álló igazolás mégis a sokszor méltatlanul "nyálgépnek" titulált Eric Martin, aki a "What's Left Of Me" című briliáns dalban meggyőzően bizonyítja, hogy amennyiben balladákról van szó, remek, gyönyörűen kezelt hangja tökéletes megfejtés!

Szóval akad itt csemege bőven, mégis úgy gondolom, hogy mindent egybevetve ez az album nem lett olyan kitartóan zseniális, mint az előzők. Ennek oka, hogy kezd a képlet kissé panelessé válni, valamint akad egy pár üresjárat. Úgy érzem, a "Spectres" Sammettől szokatlanul gyenge kezdés ("uninspired and uninspiring" - na, nagyokosok, ezt tessék magyarra fordítani!), a "Sleepwalking" című csöpögés Cloudy Yang úrhölggyel pedig olyan lapos, mint a legénységi állományba tartozó katonáim pénztárcája hó végén. Nem is értem, hogy lehetett éppen ebből klipet készíteni (egyébként az ilyesmiért sejtem a kiadó kezét a dologban)..

Utolsó megjegyzésem, hogy aki továbbra is a korai Avantasia speed himnuszait várja, keserűen csalódni fog. Sammet rátalált és rácuppant egy nagyon erőteljes vegyületre, amelyben sok stílus, hatás, tempó keveredik: van benne Deep Purple/Rainbow-féle klasszikus rock (most - talán JLT miatt - a szokásosnál is több), ABBA-szerű himnikus refrének, Queen, Meat Loaf, miegymás. Nagyon tehetséges ez a faszi, a kiadó sugallta vagy nem, le se szarom, rendelem megfelé.

Tartuffe

Honlap:
www.divinitycompromised.net

Még valamikor 2008-2009 körül botlottam bele egy amerikai prog-power csapatba Sacred Dawn néven. Túl sok mindenre nem emlékszem velük kapcsolatban, az biztos, hogy nem tettek rám nagy benyomást, kivéve Lothar Keller énekest, akinek bivalyerős, mélyebb fekvésű orgánuma egész tetszetősnek tűnt. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy Keller nevét örömmel fedeztem föl egy másik amerikai - pontosabban: chicagói - prog-power csapat bemutatkozó lemezén.

A Divinity Compromised kicsit más jellegű muzsikát játszik, mint a Sacred Dawn, bár ugyanabban a stílusban alkotnak. Kihasználva, hogy Kelleré nagyon hasonlatos Warrel Dane hangjára, még rá is dolgoztak a Nevermore párhuzamokra. A különbség talán annyi, hogy a DC próbál egy szimfonikusabb hangzást megvalósítani. Bennem fölsejlenek erős Creation's End áthallások is, de belátom, hogy ezzel nem sokak tudnak mit kezdeni. Most, hogy a Nevermore zenészei külön utakon járnak, talán a DC lehet a szegény ember Nevermore-ja. Még Jeff Treadwell gitáros sem sokban marad el Jeff Loomis mögött.

Az "A World Torn" súlyos, sötét hangulatú korong, amely ugyan nem koncept-album, de egy meglehetősen egységes tematikus szállra vannak fölfűzve az egyes dalok. Az együttes egyelőre nem bajlódik hivatalos, nagy kiadóval (Amerikában ezek szinte teljesen mostoha sorsukra hagyták a metál csapatokat), hanem magánkiadásban jelentette meg első lemezét, amit tőlük személyesen lehet megrendelni, vagy a szokásos internetes szolgáltatásokon keresztül. Az én ízlésemnek ugyan túlságosan amerikai az egész, de aki ezt a Nevermore-Darkology-Epysode-Outworld vonalat kedveli, talán ebben sem csalódik nagyot.

Tartuffe

Honlapok:
www.liquidrain.net
facebook.com/liquidrain

A Silent Memorial nevű progresszív metal csapat keménykötésű anyagának (Retrospective, 2009) megjelenése óta tudjuk, Svájc nem csak dallamos hard rockban tud jeleskedni (Gotthard, Shakra, Krokus), hanem az összetettebb, kacifántosabb stílusokban is. A Silent Memorial lényegében egy tapasztalt örögekből álló együttes visszatérési kisérlete volt (sajnos azóta nem hallottunk róluk), a Liquid Rain (az eső milyen lenne, ha nem folyékony?) azonban csupa huszonegynéhány éves süldő gyerekből áll (40 évesen nekem már lehet ilyeneket mondani).

Az iskolás koruk óta együtt zenélő srácok nagyon összeszoktak és bizony korán kezdhették, mert mindnyájan jó hangszeresek. Nem mondom, Dario Colombo gitáros szólóitól nem vagyok elragadtatva; ugyan ügyes ritmusban és szólói technikásak, de nagyon darabosnak, iskolásnak tűnnek. Ezen a téren van még mit fejlődni. Ugyanakkor ámulatba ejtő, hogy ezek a fiatalok milyen jó eredménnyel végezték el a Dream Theater iskolát. Általában ugyan idegesít, ha valaki minden progos zenét a DT-hez hasonlít, de a Liquid Rain esetében az áthallások nem hagynak kétséget. Colombo és társai nagyon (talán túlságosan is!) pontosan levették a nagy amerikai elődök stílusát, manírjait, zenei frazeológiáját.

Ha jól tájékozódtam, az együttes egyelőre énekes nélkül működik, erről tanúskodik a két  instru nóta (Fast Food, Coloured Darkness). A magánkiadásban megjelentetett bemutatkozó lemezre azonban leszerveztek két énekest is: Norbert Suppiger ráspolyos hangja nem tipikus LaBrie utánérzés, pont ezért működik a dolog. Viszont Janine Hulliger úrhölgy bevonása a projektbe számomra egyáltalán nem szimpatikus. A vele rögzített "So Far Away" című ballada egyébként is a lemez egyik mélypontja. A több, mint 13 perces záró tételben a két énekes duettet énekel, így már egész tűrhető a dolog.

A Liquid Rain egyelőre még nem nőtte ki gyermekbetegségeit, önállóbb stílusra, egyedibb hangzásra, érettebb kompozíciókra és meggyőzőbb gitárszólókra van szükség, de mindenképpen ígéretes. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a banda szemtelenül fiatal, még komoly jövő állhat előttük.

Tartuffe

Kiadó:
Elm City Music

Honlap:
www.adrenalinemob.com

Naná, hogy csináltak egy feldolgozás albumot. Naná, hogy megmutassák, hol is állnak a klasszikus megidézettekhez képest. És naná, hogy ha nem is sikerült mindenütt hozni az eredeti színvonalát, azért megmutatták, hol lakik a Metál Isten! Szerénytelenség? Nem mondanám, a tagok múltja egyértelművé teszi a feldolgozási kedv jogosultságát. Hatásvadászat? Ahhoz túl spontán az egész, ráadásul nem készült a dalokhoz csöcsös, vagy hányós video. Biztonsági játszma? Ne röhögtess, ezekbe a dalokba a szakma kilencven százaléka olyan látványosan hasalna el, mint a féllábú kalóz a seggberúgó versenyen. Adrenalin pumpáló túlélő verseny? Szerinted, ilyen zenészekkel?

Nos, lássuk, mit hozott össze a tavalyi év az elvárásokkal kissé szembemenő, ám stílusában vitathatatlanul odavágós produktummal előrukkoló X-men brigád (melynek számomra igazi meglepetése nem is az összteljesítmény, hanem az addig számomra ismeretlen Mike Orlando egycsapásnyi gitárhőssé válása volt).

A feldolgozott szerzemények között vannak eléggé elkoptatott kötelező darabok: a "Kill The King"-et eddig három, körülbelül világhírű csapattól – Jorn, Primal Fear, Stratovarius – hallottam már, ráadásul a színvonalhoz méltóan, ám meg kell mondanom, Adrenalinék királygyilkos módon vertek rájuk egy fél kört az arisztokrácia utáni hajszában. Aztán itt van ugye a korábbi EP-n már egyszer megjelent "The Mob Rules", ami Allen királyidéző hangjával ezúttal is nagyot üt, csakúgy, mint a szintén Dio eredeti "Stand Up and Shout". Úgy gondolom, ezek a szerzemények az eredetiben is ott rejtőző groove-ok hatására 2013-as anabolitikával felcombosítva mutatják meg, hogy power metal már akkoriban is létezett. Itt van aztán még a "Romeo Delight", aminek már csak azért is jól kellett sikerülnie, mert Russell Allen köztudottan jó viszonyt ápol a Romeokkal, ráadásul Mike Orlando csuklóból hozza Van Halen visító szólóbravúrjait. Érdekes egyébként, hogy maga a dal a Mötley Crüe egyetlen Corabi vokálos albumának valamelyik számára hajaz, az analógiára pedig Russell szövegköpködéses metodikája is ráerősít.

Utoljára hagytam azokat a dalokat, melyek ha technikailag kifogástalanok is, a banda alapkoncepciójából eredeztetően nem igazán tudták elcsípni az eredetiek hangulatát. A pszichedelia és a groove metal, jóllehet egy tőről fakad, az előbbi merengéses, emelkedős-süllyedős örvénye jóval puhább, szertefoszlóbb, mint az utóbbi tökön ragadásos, erőből gyomoröklendezős pulzálása. A Zeppelin örökségét felvállaló Badlands, a Morrison-féle hisztéria, és Planték klasszikusa véleményem szerint más megközelítést kívánnak, és ha Allen az eredetiekhez méltóan hozza is a dallamokat – és ebben a gitáros túl tökéletes, klasszikus megközelítésű precizitása is közre játszik –, azt a lebegős, csontig hatoló vibrálást nem tudja úgy hozni, mint Gillan és társai. Ezt persze ne értse félre senki, itt nem minőségbeli különbségről van szó, de azt az álomszerű, szétfolyó érzést Russell a maga seggbe rúgásos svungjával önkéntelenül is a földre húzza, ahol persze ő az úr – hiába, a földharc a küzdelem egyik legfontosabb része, és ebben Allen több dant birtokol, mint a japán összkarate válogatott.

Mindent összevetve remek és erődemonstráló tisztelgés a nagy kedvencek előtt: néhány dalban talán túlságosan is – fiúk, szép dolog a hadi felvonulás, csak nehogy a megmentendők rettenjenek meg tőle!

Garael

Kiadó:
Spinefarm

Honlap:
www.amaranthe.se

Akármilyen furcsa, a svéd/dán pop metál csapat első lemezéről ezen az oldalon nem született kritika, pedig jócskán a profilunkba vág. Egyébként Kotta kollégám érdeme a banda fölfedezése, nála a 2011-es toplistán is előkelő helyen szerepeltek. Most a második anyag megjelenése előtt már fölkészültebbek vagyok/vagyunk, mert ismerősként üdvözölhetjük a - nem tévedés! - három énekessel dolgozó együttest. Olyan ez, mint egy Walt Disney hakni Hófehérkével (Elize Ryd - női vokál), Vidorral (Jake E - ének) és Morgóval (Andy Solveström - screams).

Régi alaptételem, hogy vannak analitikus és szintetikus hajlamú gondolkodók. Az előbbiek képesek a bölcselet, tudomány, művészet terén a nagy áttörésekre, újításokra, előremutató eredményekre. Az utóbbi kategóriába pedig azok tartoznak, akik nem kifejezetten elemző, fölfedező, kreatív típusok, hanem a már előttük megfogalmazott tételeket képesek érthető, kezelhető rendszerbe foglalni. Ha ezt a rock/metal zene világára alkalmazzuk, akkor úgy tűnik, hogy a skandinávok sajátságos zsenialitása a jó arányérzékkel megáldott szintézis: a nyersanyagot, amit általában angolszász területen kibányásznak, ők földolgozzák, tökélyre fejlesztik, rendszerezik, tetszetősen csomagolják...

Az Amaranthe ennek tipikus példája: stílusuknak minden egyes elemét hallottuk már valahol (metalcore, power, gothic, súlyos riffelés, breakdowns, technikás szólók, diszkóba hajló szintetika, stb.), de nem pontosan ebben a vegyítésben, nem ezekkel az arányokkal, nem ilyen tálalásban. Nincs ebben semmi előremutató, mégis kellemes hallgatnivaló, önfeledt szórakozást kínál olyan alkalmakra, amikor nem agyarkodni akarunk, nem elszállni, nem matekozni vagy öklöt rázni, egyszerűen csak valami laza, életvidám háttérzenére vágyunk.

Persze az Amaranthe zenéjével kapcsolatban gyakran fölmerülő jelzők: rádióbarát, popos, dagályos, stb., ne tévesszenek meg senkit. Itt a könnyen befogadható, populáris jelleg elképesztő zenei fölkészültséggel, precizitással párosul. Ha nem lenne olyan korlátolt, ízlésficamos balfékek által kézivezérelt, igénytelen és demagóg a köz- és kereskedelmi média, az ilyen muzsika rendszeres szereplője lenne a zenei műsoroknak, mondjuk mindjárt Tina Turner és Michael Jackson után.

A "Nexus" mit sem változtatott az első lemez elsőre hatásos és komoly népszerűséget begyűjtő hangvételén. A dalok rövidek, energikusak, pattogósak; van benne fütyülhető dallam, adrenalin, szilajság, és persze egy közel halálos adag populizmus. Általában aranyos-arányos ez a metáldiszkó hangulat, de egyszer-kétszer azért (szerintem) túllőnek a célon. Van egy pár nóta (pl. Razorblade, Electroheart), ami már inkább egy egész estés techno DJ exkluzív szettjébe illene (ja, egyébként egy DJ szettje mitől lesz "exkluzív"? Valaki?).

Néha a kütyüzés, a szintetikus csilingelés is soknak tűnik, éppúgy, mint az új Stratón. Nyilván nem véletlen, hogy együtt indulnak a "Nordic Nexus Of Nemesis" nevet viselő turnéra. Akárhogy is, rendkívül szórakoztató estének ígérkezik a március 23-i, nincs is kétségem afelől, hogy a cimbikkel ott fogunk "szeletelni" a Club 202 táncparkettjén valahol. Remélem ismeretlenül is belebotlunk majd néhány olvasónkba.

Tartuffe

Kiadó:
Island Def Jam

Honlap:
www.bonjovi.com

Bon Jovi barátomat nem kell bemutatni senkinek. Még a főiskolán ismerkedtünk meg, amikor befutott a "Runaway" című slágerével. Én persze rohantam a helyi lemezboltoshoz, ahol a törött kis Polskimat elcseréltem a Bon Jovi első lemezére (meg még pár másikra). Rongyosra hallgattam azt a lemezt, és a "Shot Through The Heart" még inkább elmélyítette ezt a barátságot. Amikor már 7800 Fahrenheit-en izzott a kapcsolatunk és a rockszikla is megolvadt körülöttünk, akkor jött egy Desmond Child nevű producer és elsütött egy már másnál megbukott poént ("If You Were A Woman And I Was A Man" - Bonnie Tyler), amiből Bon Jovi egy új szöveggel és kicsit dögösebb hangszereléssel toplista vezető dalt csinált ("You Give Love A Bad Name").

New Jersey-ben még együtt üvöltöttük, hogy "Born To Be My Baby", de aztán egyre ritkábban találkoztunk. Mégis mindig számíthattunk egymásra. Én feltétel nélkül megvettem a lemezeit, ő pedig holtbiztosan szállított egy-két olyan slágert, ami életben tartotta a barátságunkat. A "Keep The Faith" címadó dala és az "I'll Sleep When I'm Dead" is megmozdított bennem valamit. És akkor végre élőben is találkozhattunk, az MTK pályán egy koncerten. Ez volt ismeretségünk csúcspontja. Aztán eljöttek a keserves napok a "These Days" albummal. Gyenge nóták, stílusváltás, néminemű el-grandzs-osodás, csak a bónusz lemez miatt vettem meg az albumot. Az a bónusz anyag adta vissza a hitemet! Jon Bon Jovi Simon & Garfunkelt és Boomtown Rats-feldolgozást énekel zseniálisan ("Mrs. Robinson" és "I Don't Like Mondays"), Tico Torres mély baritonján elbúgja a "Crazy"-t Patsy Cline-tól, David Bryan (született Rashbaum) elnyomja a Rolling Stones klasszikusát (Tumblin' Dice), végül Richie Sambora az ő nyers hangjával ad új értelmet a "Heaven Help Us" című Stevie Wonder slágernek. Biztos vagyok benne, hogy tízszer többet volt a lejátszómban, mint a lemez, amelynek ez csak a "melléklete" volt.

A Crush / Bounce / Have A Nice Day hármas az "It's My Life"-fal indítva új értelmet adott barátságunknak. Emlékszem, amikor először leadták a rádióban, félre kellett állnom a kocsival, annyira megrendített, hogy 14 év után ismét egy "Livin' On A Prayer"-rel egyenértékű klasszikust hallhatok tőle. Persze a fénykor már nem tért vissza, de kellemes órákat töltöttünk újra együtt. Aztán Bon Jovi bekattant. Azt találta ki, hogy Amerikában mennyivel népszerűbb lehetne, ha egy kis country-t vegyítene a zenéjébe. (Ez valószínűleg a "Who Says You Can't Go Home" country verziójának sikere miatt fordulhatott meg az elméjében. Szerencsére az a verzió csak bónuszként került rá a "Legyen Jó Napod" lemezre, így nem rontotta el teljesen a címbéli jókívánságot.)

Nos, hát "Lost Highway". Elveszett országúton elveszett barátságok száguldanak egymás mellett párhuzamosan. És ezek a párhuzamosok a végtelenben sem fognak találkozni. Ezt éreztem akkoriban, és Bon Jovi számításai sem váltak be, mert felére csökkentek az eladásai az előző albumhoz képest. Ez a durva váltás új rajongókat nem nagyon hozott, de a régiekből sokat veszített. A "The Circle" ezért visszakanyarodott a jól bevált "Born To be My Baby" recepthez, és én újra örömmel öleltem keblemre.

De az új lemezzel nem tudok mit kezdeni. Bon Jovi új stílust kreált. Mintha a felvett teljes albumot lelassították volna és úgy vésték volna kőbe (akarom mondani: polikarbonátba). Még a "slágerszám"-nak kikiáltott "Because We Can" is olyan, mintha egy megfáradt dobos lanyhuló ütemére egy paralízises gitáriskolás nebuló játszaná rá a szólót, és ezt nem tudja ellentételezni az igazi Bon Jovis vokállal előadott gyermekrigmus-szerű refrén sem.

A többit meg borítsa jótékony félhomály. Már megszokhattam, hogy az utóbbi években nem sikerült csak 2-3 nótányi időre felkelteni az érdeklődésemet, de ez a lemezenként 10-15 perc elegendő volt arra, hogy a barátságunk megmaradjon, ha csak takaréklángon is. Ám ezt az anyagot már vagy ötödször hallgatom, és nem találok fogódzót, amibe kapaszkodva megérthetném a koncepciót és élvezhetném a muzsikát. Csak nézek ki a fejemből és kérdem a lemez címét visszhangozva: Most mi van?

Sambora nyilatkozata szerint "különböző stílusbeli elemeket válogattak össze" az albumra. Nos, én ezt úgy fogalmaztam volna, hogy az előző évekből "megmaradt" dalok gyűjteménye ez a lemez. Ez magyarázhatja a koncepciótlanságot és a dalok gyenge színvonalát. Hagyjuk a "Wanted Dead Or Alive"-ot, azt úgysem lehet überelni, de egy "Always" kaliberű balladát sem tudtak írni már vagy húsz éve, most is csak amolyan "Diamond Ring" vagy "Bitter Wine" stílusú nyavalygásokat kapunk, mint az emlegetett (és nem pozitív példaként) "These Days" albumon (pl: Room At The End Of The World). Még a gyorsabb (mert gyorsról az említett mesterségesen lelassított tempó miatt nem beszélhetünk) nóták közül a leghallgathatóbb a címadó dal, bár nekem kicsit "Lost Highway" ízű, de szerencsére a hegedűt most elhagyták, csak a szintivel tesznek alá nemi kis vonós hátteret. Aztán van a "That's What The Water Made Me", meg a vége felé a "Beautiful World", de tönkreteszi mindet ez az egy hangot pengető minimalista gitározás, amely az idegeimre megy. Nem igaz, hogy nincs egy tisztességes gitárszólója az egész lemezen Samborának!

A kubista jellegű borító minimális verbális tartalommal büszkélkedhet, a szerzőkön és a producereken kívül semmit sem tüntet fel, ami számomra megint csak egy agyrém. Még a zenészek neve sem szerepel a lemezen! Pedig ha abból indulunk ki, hogy a zenekar tagjait a rajongók már úgyis ismerik, legalább azt a Hugh McDonaldot illett volna megemlíteni, aki legrégebben zenél együtt Jon Bon Jovival, (már a "Runaway" kislemezen is közreműködött, amelynek sikere kapcsán hoztak létre egy zenekart Jon köré, s csak ekkor került képbe Richie Sambora meg a többiek) de egyetlen lemezen sem szerepel, mint a banda tagja. Pedig a magyar származású Alec John Such (eredetileg Szűcs) távozása óta, lassan húsz éve bazsevál újra együtt folyamatosan a legénységgel.

A "Lost Highway"-nél azt mondtam: itt a vége a barátságunknak, ennél mélyebbre már nem süllyedhet Bon Jovi, mint hogy LeAnn Rimes-szal énekel duettet. Aztán később mégis megbocsátottam neki és megvettem a lemezt (igaz, csak a Tour edition bónusz koncertlemeze miatt), de most megint azt mondom: Itt a vége, fuss el véle! Aztán talán majd egy év múlva megveszek valami "turbó edisönt", ahol eredeti sebességükön játsszák el a dalokat.

CsiGabiGa

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
facebook.com/mysoliloquy

Úgy ficánkol a gitár a dús billentyűtengerben, mint pisztráng a hűs hegyi patakban. Ez volt az első gondolatom a szigetországi projekt bemutatkozó albumának hallgatása közben. Projekt, mert igazi zenekarról beszélni itt nem lehet: Pete Morten, aki leginkább a Threshold ritmusgitárosaként lehet ismerős az egyszeri proggernek, egyetlen dobos (Damon Roots) segítségével öntötte formába régóta érlelődő ötleteit (a megjelenés óta bővültek koncertképessé). Régóta formálódó ötletek, igen, mert elviekben 10 éves ez a "banda", de szerintem Ti sem hallottátok az eddig megjelent 2 EP-jüket. Nem is baj, mert azok krémje emitt újra rögzítésre került.

Nem, a zene amúgy nem thresholdos. Na jó, egy kicsit. De legalább ugyanannyi van benne az "FWX"-es, kísérletezgető Fates Warningból, vagy az "Empire" korabeli Queensryche puha intelligenciájából. (Az utolsó két Galahad opus is jó kiinduló pont lehet amúgy – ismertető ITT és ITT.) Morten egyébként jobb muzsikus, mint amilyen gitáros. Pont a gitárszólók nem túlzottan technikásak ugyanis, inkább fílingesnek mondanám őket. Dalszerzőként azonban nem érheti panasz, és énekesként is szépen megállja a helyét. Magasabb fekvésű, érzelem-gazdag hangja elmenne bármely neo-prog zenekarban. Bele tud vinni továbbá némi pimaszságot, angol kocsmakiejtést is az énekstílusába, ami kifejezetten tetszik nekem.

A lemez jól szól, külön köszönet a hangmérnöknek azért, hogy a basszusgitár pulzálását végig tökéletesen hallani. A ritmusszekció ugyanis finom, rafinált tört ritmusokra épülő alapokat tesz a fent említett ficánkolás alá – mindez a túlcsorduló elektronikával nagyon modern, táncos jelleget kölcsönöz a történetnek. A végeredmény helyenként amolyan Ministry meets Queensryche jellegűvé válik ezáltal – igazi kuriózum, azt gondolom.

Nem nehéz tehát rákattanni a "The Interpreter"-re, nálam 2013 első igazán kellemes meglepetése. Valahol azt olvastam, egy brit másodvonalas mozi is felhasználta az egyik számot innen. Tökéletes választás, tényleg amolyan filmzenés az egész korong, aminek elsősorban hangulata van. Másodsorban pedig egy élvezetes, kísérletező, előremutató progresszív metal/rock alkotás.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.jeffscottsoto.com

Ki mint W.E.T. úgy arat! A zenekar megW.E.T.ette lábát a rock-birodalomban 2009-es albumával, és most, 2013-ban W.E.T.ték a bátorságot, hogy továbblépve, köW.E.T.kező albumukkal a zseniális első lemezt túlszárnyalva olyan produkciót hozzanak létre, amely méltán esélyes az év melodikus rocklemeze címre, így most neW.E.T.ve learathatják a babérokat.

A W.E.T. mint tudjuk, egy mozaikszó a tagok zenekarainak kezdőbetűiből. Robert Säll nagyon tudja a David Paich-féle Toto stílust és ezt kamatoztatja itt is, ahogy zenekarában, a Work Of Art-ban is. Erik Martensson nagyon otthon van abban az aréna rockban, amit a Harem Scarem az első lemezein képviselt, s amit az Eclipse átörökített a XXI. századra. És Jeff Scott Soto nagyon tud énekelni, ahogy azt bizonyította szólóban és a Talismanban egyaránt. Sajnálatos, hogy a Talisman pályafutása éppen akkor ért véget, amikor a W.E.T.-é elkezdődött. Marcel Jacob tragikus halála előtti utolsó szereplése éppen a W.E.T. bemutatkozó klipjében való szereplése volt.

Míg a 2009-es albumon az Eclipse házi költője, Mikael Persson "köW.E.T.te el" a szövegeket, most maga JSS tört írói babérokra, mindeközben a zene a másik két tag (bár inkább Martensson dominál) közös munkája.

Az első lemez borítója a formáció nevéhez igazodva a liquiditást szimbolizálta (nem a likviditást, azzal az eladási adatok alapján semmi problémája nem lehet a zenekarnak!). Az új album artisztikája a tüzet W.E.T.te célba, mégpedig az elcsépelt (utoljára a Gotthard által ellőtt) főnixmadár utalással. Őszintén szólva számomra ez a lemez legelW.E.T.éltebb pontja. Nem értem a koncepciót sem. Manapság már nem természetes, ha valaki évente ad ki új anyagot, mint régen, úgyhogy a négy év utáni "feltámadás" gondolatvilágával nem tudok mit kezdeni. (Ezen az alapon a Rush vagy Deep Purple is készíthetne minden albumához egy főnix grafika terW.E.T., olyan ritkán adnak ki az új évezredben stúdiólemezt.) Érdekes egyébként, hogy míg az angolszász zenekarok 4-5 évente küszködnek ki magukból egy albumot, ezek a skandinávok csak ontják magukból a több albumnyi slágert, nem várva egy éW.E.T. se, mint annak idején Dieter Bohlen. Erik Martensson tavaly készített egy remek lemezt saját csapatával, amit Tartuffe az egekig magasztalt, majd írt egy másik albumot Jimi Jamisonnak, ami bekerült az év végi Top 15-ömbe "az év legjobb AOR albuma" lábjegyzettel, és pár hónapra rá itt ez a lemez, ami még a tavalyi Soto albumot is kenterbe veri.

Előferdülhet az is (a Sotoval készített interjú inkább erre utal), hogy ez a "főnixként újjászületés" koncepció és a "Fel! Támadás!" cím arra próbálja köW.E.T.kezetesen rávezetni a gyanútlan hallgatót, hogy míg az első anyag egy egyszeri projektnek indult, most már egységes csapatként tértek vissza, hogy porrá zúzzák a rock arénában a többi gladiátort. Csak azt nem tudom, mennyire lehet komolyan venni ezt a próbálkozást, ha az Eclipse zenészeivel (Robban Back: dobok, Magnus Henriksson: gitár) kiegészült csapat turnéra indul, "Tesco-gazdaságos" megoldással az Eclipse előzenekaraként? Nos, legfeljebb az történik, mint amikor a Gotthard "kvázi előzenekarként" (hivatalosan co-headliner tour volt) lemosta a Tony Martin Band-et a színpadról.

A "Walk Away" egy Journey-ízű AOR-remekmű, óriási vokálokkal és egy rövid, velős, de Schenkeresen egyszerre dallamos és technikás gitárszólóval, már most klasszikus! (Van, aki Magnus Henriksson technikáját Noruméhoz hasonlítja, de ha figyelembe veszem, hogy Norumnak nyilatkozatai alapján Schenker a példaképe, akkor egyikünk sem lőtt nagyon mellé.) A "Learn To Live Again"-ben pedig egyenesen arra W.E.T.emedtek, amit az első lemezen nem mertek meglépni: hallhatunk egy Martensson-Soto duettet. És bár nem kétséges, hogy a két versenyző nincs egy súlycsoportban, Martensson egyáltalán nem vall szégyent. Legalábbis nem kell K.O.-val elkullognia a dal után.

A címadó "Rise Up" hasonlít leginkább az előző lemez slágerére, a "One Love"-ra, kicsit lazább szerkezetű, mint társai. A "The Moment" meg olyan, mint amilyen egy Journey-sláger lett volna, ha Soto marad az énekesük 2006 után. A "Fasírt-szagú" "Bad Boy" után már azon sem csodálkoztam volna, ha a '80-as évek aréna rockjának teljes menüje megjelenne az étlapon, de valahogy csak ez a "Bon Józsi Utazása" feeling dominál az albumon. És a korszak nagy dalszerző-producereinek szelleme is ott lebeg a dalok felett. Gondolok itt Desmond Childra, vagy Robert John "Mutt" Lange-ra.

A "Broken Wings" kísérete igen erős Bruce Springsteen utánérzés (Born In The U.S.A.), ettől eltekintve remek "headbangelős" dal, azt W.E.T.tem észre, hogy hallgatása közben Gábor létemre "bólogató János" lett belőlem. A két ballada ("Love Heals" és "Still Believe In Us") viszont nem érintett meg különösebben, hiába próbáltak Journey-sen szenvedélyesek lenni, inkább csak szenvelgősre sikeredtek ezek az eposzok.

Talán csak egy hibája van a lemeznek: szinte már túl sok. A dallamok, a vokálok, a hangszerelési ötletek ilyen szintű összezsúfolása azt eredményezi, hogy a végére szinte elfáradok. Ahogy Tartuffe egy korábbi kritikájában írta, néha hatásosabb, ha egy kicsit szellősebb a muzsika. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ezzel az anyaggal még több új híW.E.T. szereznek maguknak.

CsiGabiGa