Elkészült egy videóklip az On the Wings Of Sadness dalomra. Fogadjátok szeretettel, én pedig azzal hálálom meg, hogy egyelőre több nem lesz, sőt rövidesen írni is fogok :-)

Túrisas

Kiadó:
Inside Out

Honlap:
www.beardfishband.com

Bevallom, magam is meglepődtem, hogy erről a több mint tíz éves, hét lemezes zenekarról (de minimum hat, még akkor is, ha a "Sleeping In Traffic: Part One – Part Two" albumokat egy duplának vesszük) még nem jelent meg írás itt. Pedig veretes, '70-es években gyökeredző progresszív rockot játszanak ők is, ráadásul nem is ügyetlenül, és talán még azt is elmondhatjuk, némiképp – saját korlátaik között ugyan, amit elsősorban a múltba révedő mentalitásukkal maguk építenek – törekednek az egyéni hang megtalálására, kialakítására és a műfaj (meg nem újítására ugyan, de legalább) enyhe felrázására.

Hogy ez a vállalás mennyire sikeres, azt talán jelzi a fent említett jelenlét hiánya, még egy ilyen, alapvetően progresszív beállítottságú oldal esetén is. (Volt legalábbis, amíg Garaellel, CsiGabiGával be nem hoztuk ide a powert, a könnyedebb irányzatokat és a tufa thrash/heavy metalt – már csak egy death/gothic arc kéne, és akkor előttünk a csillagos ég...) Visszakanyarodva a svédekhez: úgy érzem, némileg alul-reprezentáltak és alul-értékeltek (nem csak itt), amit jórészt maguknak köszönhetnek persze.

Leginkább azért, mert elég konokul ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, melyek művészi jelleggel, időnként a King Crimsonhoz hasonló összetettségű dalokban és nehezen emészthető albumokban ölt testet, minimális engedményeket téve az élvezhetőség, könnyebb befogadhatóság, egy szóval a hallgatók kiszolgálása irányába. Bár éppen a legutolsó korongjukon (Mammoth) mintha elmozdultak volna egy csöppet a modernebb témák, riffelés irányába, összhangban azzal, hogy újabban az Inside Out is próbálja képbe hozni a bandát, betolva a őket előzenekarnak menőbb arcok elé. (Amúgy Portnoy is csipázza a burájukat, ezért próbálja segíteni a csapatot, meghívta őket a Progressive Nationre, és a Flying Colorsnak is nyithattak az idei turnéjukon – más kérdés, hogy előbbire mégsem jutottak el az SPV csődje miatt.)

Szóval itt a "Void", ami újra elég agyas és elborult cucc, mégis jobban bejön, mint az elődje. Fenntartásokkal persze. Nem is ők lennének, ha nem szúrnák el az első remek háromnegyed órát 3 lassú és feleslegesen hosszú számmal a végén, melyből egyik egy korábbinak a zongorás-énekes változata. Nem olyan jó ez a nóta, gyerekek, hogy muszáj lett volna még egyszer! Szóval legyen a kezed ügyében a távirányító, hogy léptetni tudj, ha már unod a banánt a grand fináléra. A korong első fele amúgy nagyon is rendben van, oldschool, vintage hangzással és felfogással készült, de mindig érkezik egy ügyes riff és modernebb téma, amikor már éppen bebóbiskolnál. Szóval egyben van ez a banda, na, de egy olyan bulira, ahol ők a főzenekar – mivel az egyéb tudatmódosító szerek tiltva vannak – csak nagyobb mennyiségű alkohol birtokában neveznék be azért. Biztos, ami biztos.

Kotta

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.fullforce.se
myspace.com/fullforcesweden

Ha valaki elolvassa a svéd power metal szuper-projekt előző lemezéről írt elemzésem, láthatja, hogy stíluspreferenciáim ellenére nem vágódtam hanyatt a "One" című bemutatkozástól. Reméltem is, hogy az "Egy"-nél megállnak, és nem lesz "Kettő" belőle. De lett, és – szerintük – sikerült egy "Új szint"-re emelni a kezdeti kiszámítható, laposkás próbálkozást. A végén még a projektből "fulltájm" zenekar lesz…

A fölállásban annyi változott, hogy CJ Grimmark (ex-Narnia) helyett Michael Anderson hozta magával az új Cloudscape gitárost, Stefan Rosqvist-et. Ez a végeredményt tekintve nem oszt, nem szoroz, hiszen mindketten ügyes gitárosok, és itt egyébként sem övék a főszerep. A Fullforce tulajdonképpen Stefan Elmgren (ex-HammerFall, ex-Lost Horizon) és Michael Andersson (Cloudscape, Silent Memorial, Planet Alliance) közös vállalkozása. Andersson elég nyughatatlan (vagy inkább termékeny?) figura, és szerencsére a nemrég megjelent Cloudscape lemezre nem durrantgatta el az összes puskaport. Ide is jutott jellegzetes dallamaiból, fülbemászó refrénjeiből. Mégis azt kell mondjam, a címben meghirdetett új szint – ha igaz is – nem jelent fölsőbb szintet, maradtak ugyanazon a tengerszint fölötti magasságon.

Persze ez a szintes duma elég szubjektív: mihez képest? Én lennék az első, aki hurrázna, éljenezne, ha kis hazánkban egyre-másra születnének ilyen bandák, ilyen albumokkal. De erről nagyjából már le is mondtam. A lényeg: ott, ahol Fullforce-ék nyomulnak teljes erőből, ez rutinmunka. Aki itt király lenne, északi hazájában maximum postamester…, decens, polgári középosztály.

Az új szint talán abban mutatkozik meg, hogy Anderssen-ék ezúttal egyszerűbb, könnyen befogadhatóbb dalok szerzésére törekedtek. Az eredmény kicsit tarkácska: vannak jellegzetes skandináv power dalok (Karma), HammerFall-osabb direkt heavy metal (Awesomeness), és hard rockba hajló dallamos szerzemények (Break It, Crack It, Destroy It). Úgy érzem, hogy az utóbbi vonulatot lett volna érdemes kidomborítani, akkor több olyan ökölrázós, népénekeltetős dal született volna, mint a "Course Of Life".

Tartuffe

Honlap:
myspace.com/tggmusicpage

Isten látja a lelkem, a rasszizmus legcsekélyebb fölhangja nélkül mondom: a heavy metal egy-két fecskét kivéve (ők pedig, ugye, nem csinálnak nyarat) nem a feketék (a politikailag korrekteknek: afro-amerikaiak) műfaja, a progresszív metálról nem is beszélve. Most mégis egy kvázi családi vállalkozásban működő meglepi "all-black" csapatról számolok be, akiknek otthona Scranton, Pennsylvania. A muzikalitás nyilván a vérükben van, de arról fogalmam sincs, hogy a Joseph testvérek honnan szívták magukba a fémes, progresszív hajlamokat.

No, de mindegy is; a lényeg, hogy az eredetileg Axeom néven működő keresztény metál csapat több mint tíz éves klubkoncertezgetés után végre elkészült bemutatkozó lemezével. A cím, "Book 1" arra enged következtetni, hogy folytatás következik, vagyis hosszabb karrierben gondolkoznak "Józsiék".

Az albumon mindössze 6 nóta kapott helyett, de egy kivételével gyakorlatilag mindegyik 10 perc fölött van. A dalokat ennek megfelelően bonyolult struktúrák, hosszú instrumentális részek, míves gitárszólók jellemzik. A főszereplő egyértelműen Al Joseph, aki bámulatosan jó gitáros, de énekesnek talán kevésbé meggyőző, bár elképzelhető, hogy ezt csak azért mondom, mert a dallamok elég nehezen fészkelik be magukat a hallójáratomba.

Az biztos, hogy miközben ezt a zenét hallgatom, lelki szemeim előtt egyáltalán nem egy afro-amerikai keresztény családi vállalkozás jelenik meg, hanem egy szőke, nagyhajú vikingekkel teli horda, ahol mindenki Dream Theater lemezeken és európai prog-power bandákon szocializálódott. Fölmerül némi Suspyre párhuzam is, azzal a kivétellel, hogy Al Joseph szerintem Gregg Rossetti-nél jobb gitáros (bár ezért a kijelentésemért Kotta kolléga alighanem lehord a sárga földig).

Tartuffe

Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
facebook.com/TrailOfMvrder

Tudom, hogy ez már régi történet, de ember legyen a talpán, aki Skandináviában eligazodik az Olsson-ok között! Ráadásul valami miatt egy jó páran közülük a dallamos power metal bandák környékén legyeskednek. Tomas és Henrik (Bloodboound), valamint Fredrik után (Heed) itt van nekünk Daniel (ex-Tad Morose), aki összeállt Pelle Åkerlind dobossal (Morgana Lefay, Bloodbound) és a műfaj egyik igen tehetséges, sőt, tiszteletet parancsoló frontemberével, Urban Breed-del (Pyramaze, ex-Tad Morose, ex-Bloodbound), hogy ott folytassa, ahol korábbi bandájával abbahagyta. Lényegében ezzel be is lőttük, milyen zenét játszik a Trail Of Murder, de a biztonság kedvéért még mellé tehetjük a Heed és a Disdain, esetleg a Tears Of Anger neveket, és ezzel gyakorlatilag le is zárhatnánk a lemezismertetőt.

Szívem szerint le is zárnám, de nem azért, mert csalódást okozott az anyag (ellenkezőleg!), hanem mert nem nagyon tudok mást mondani: ezt már sokszor és sokaktól hallottuk, mégis eszméletlen jó. Pont az és pont úgy, ahogy szeretem: kiváló torok, fogós dallamok, jó hangszeresek, káprázatos szólók, tökéletes hangzás. Ehhez a skandinávoknak istenadta tehetségük és nagyon jó érzékük van. De hogy ne csak áradozzak: néha zavar, hogy Urban Breed indokolatlanul rekeszt (pl. Lady Don't Answer), egy ügyes billentyűs szerintem sokat dobott volna a lemezen, és a borító is rettenetesen gagyi; de ez már tényleg a "van rajta sapka vagy nincs rajta sapka" kategória.

Tavaly nagyon rosszul esett, hogy a kimondottan erős, ugyancsak Urban Breed által fölénekelt "Tabula Rasa" (2009) után, a Bloodbound egy gonoszkodó, retró anyaggal rukkolt elő (Unholy Cross), ráadásul egy új énekessel. Ezért kiváltképp örülök, hogy a "Városi Fajzat" visszatért, és persze az is örvendetes, hogy ilyen tetszetős, pompázatos muzsikával, ami lényegében a "Tabula Rasa" egyenes folytatásának tekinthető. Elfogadom, hogy a Trail Of Murder nem túl eredeti, nagyjából egy tucat ilyet én is seperc alatt össze tudnék szedni a gyűjteményemből, de bánja kánya! Be a lejátszóba, elő a söcőt, oszt már lendülhet is az ökölbeszorított kéz!

Tartuffe

Kiadó:
Columbia

Honlap:
www.aerosmith.com

Véres könnyeket hullatva kell leírnom: nem tetszik az Aerosmith új lemeze. Pedig ha létezik olyan együttes, amit hajlandó lennék "szent tehénként" kezelni, akkor azok bizony ők lennének: egy olyan harcmodor légi kalapácsos képviselői, akiknek legfeljebb követői-utánzói lehetnek, de a harcszabályzat vége után még mindig az ő nevük szerepel.

Ennek ellenére a lemezt megelőző szokásos személyi problémák, az album nélküli 8 éves periódus hossza, Tyler mentális, pszichés és egészségügyi ingadozásai, valamint a külső szerzők minimálisra csökkentésének hallatán kissé szívtam a fogam. Nem is azért, mert személy szerint mindig jobban szerettem a "Permanent Vacation"-nel kezdődő drogtiszta – legalábbis közvetítve annak tartott – és slágerparádés korszakot, mint a kezdeti idők ösztönös, inkább rifforientált r'n bluesát, hanem mert a legutóbbi, önvezérelt "Just Push Play" bizonyította, hőseink igénylik a külső segítséget. Ráadásul az idő ebben a korban már duplán számít, főleg egy olyan életút után, melyet a toxikus ikrek befutottak, és egy bizonyos életkori X után a korai – náluk a késői is – évek hancúrja duplán kéri a visszatérítendőt.

A lemez ennek ellenére nem fáradt, vagy öreges. Oké, tele lett nyomva balladával, mintha még mindig a nyolcvanas évek MTV-je lenne a mindenható, értékközvetítőnek – vagy pénztár-csilingtetőnek szentelt – priorizált balladáival és a hard rockot erőszakos öncoitusra kényszerítő attitűdjével, de ezen túl lehet ugrani. A 14 szerzeményből lenne elég "boogie-ra ingerlő" darab, ha éppen arra szottyanna kedvünk. A tempó meg is van, ötlettel azonban már nem tud olyan szinten szolgálni a csapat, mint a zenei viagrába – másra nem is merek gondolni, bár a hírek és a konfliktusok nem igazán győznek meg naiv optimizmusom helyességéről – oltott életerővel. Hiába a Jack Douglas keze nyomát viselő retro feeling és megközelítés, az ösztönökre ható rock állat megszelídül a további három producer – melyből kettő Tyler és Perry – eltérő idomítási módszere miatt, vagy csak pusztán hozzászoktunk azokhoz a félelmetes üvöltésekhez, melyekkel pár évtizeddel ezelőtt még a frászt hozták ránk.

Hiába, nem tudok egyebet, mint felhúzni a szemöldököm az olyan, nyilvánvalóan elkoptatott riffek hallatán, mint amilyen az "Oh Yeah"-ben bukkan fel, és amelyet a Rolling Stoneson kívül legutóbb Alice Cooper koptatott unalmassá. De az újrahasznosítás nyilvánvaló esete forog fenn a feleslegesen túlnyújtott "Street Jesus"-nál is, csak ott legalább maguktól loptak. De mit tesz a rajongói elfogultság, még ezt is el tudnám fogadni. Istenem, volt már ilyen a blues történetében, oda se neki! Ám azt már nem tudom megbocsátani, hogy Tyler dallamok helyett gyakran csak szövegel – hangjának nyilvánvaló kopása sem erre, sem a háttér vokálra kárhoztatott szerep szokatlan voltára nem ad mentséget -, a riffek felett pedig a légkalapács üteme hallatszik, elfogadható refrén helyett.

A balladákat mondjuk sosem szerettem, de el tudtam fogadni az olyan gigaslágerek jelenlétét, mint a "Dream On", a "Cryin'", a "Crazy", vagy az "Amazing" – bár az "I Don't Want To Miss A Thing" már nekem is megfeküdte a gyomrom. Itt azonban a nyolcvanas évek tucatballadáit idéző pop-rock számok sorakoznak, riff nélküli cukros-művi szentimentalizmusuk idegensége már túl sok a hetvenes évekbeli reload toleranciás küszöbének, legalábbis nálam. Persze vannak jó pillanatok, a kezdő "Luv XXX" magával ragadó tempója, vagy a "Something" Hammond-orgonás, bluesba oltott "James Bond témája" valóban üt, mint ahogy Perry és Whitford vintage gitárjátéka, de összességében mégis azt kell mondanom, hogy nem igazán eredményes a visszatérés. A stílus figyelemfelhívó meglepetését véleményem szerint elvitte az idei Slash korong, és nem hiszem, hogy még egyszer sikerül a gyorsfogyasztói nemzedéket egy ilyen típusú lemezzel felrázni. Ezen persze nem biztos, hogy akár egy új "Dude (Looks Like a Lady)", "Love in an Elevator", "Janie's Got a Gun" szintű sláger is segíteni tudna, de legalább én lennék most boldog: ehelyett pedig csak értetlenkedve rázom a fejem a "Free Fighter" paródiába illő The Cult idézésén. Sajnálom, fiúk, ha nem is messzire, de most elb...-ok azt a (légi) kalapácsnyelet.

Garael

Volt már 2 órán át tartó orgazmusod? Eddig nekem se... Ezen a péntek estén azonban minden adott volt a hosszan tartó élvezethez. Igaz, az előjáték (Omen) nem volt az igazi (erről majd még értekezem), de amint megjelent a német domina - aki rögvest egy fellógatós-felnégyelős figurával indított (Hung, Drawn and Quartered) - egyből a csúcsra repített (ahogy elnéztem, nem csak engem). És ez a némber ott is tartott 120 percen át – ahogy elnéztem, nem csak engem. Szóval arra az előzetesen bennünk motoszkáló kérdésre, hogy lehet-e egy közel tökéletes koncertet (Club 202, 2011. február) röpke másfél évvel később megfejelni, bebizonyosodott, hogy a válasz egyértelmű igen. Mi kellett ehhez? Mondom:

- Először is egy bivalyerős lemez, melyről gond nélkül befér néhány szám a metal-slágerek, -gigaslágerek és -überslágerek sorába, és amely aktualitást ad az újabb turnénak.
- Nagyobb színpad. A wigwamos bulinak is megvolt a bája a maga intimitásával, de ez a banda kérem szépen nagyszínpadra termett. Amit rutinosan bemozoghatnak, és ahol a fénytechnika is támogatja a katarzisélményt.
- Hangzás: a hangerő tavaly a Fehérvári úton kicsit sok volt. Konkrétan két napig nem hallottam utána. Itt viszont sikerült megcsípni azt a vékony határmezsgyét, amikor még éppen nem süketülsz meg, de rendesen mellbe csap a decibel és mindennek tetejébe még tisztán is szól minden.
- Egy tökéletes zenekar. Amiben pontos, megbízható hangszeresek muzsikálnak, egót az öltözőben hagyva, csapatként, fegyelmezetten, gyilkos teuton harci gépezetet alkotva. Akik frankón összecsiszolódtak az előző turnén, úgyhogy egyszerűen nem tudnak hibázni. És akik még ráadásul élvezik is, amit csinálnak.
- A dalok. Na igen, a dalok. Bármilyen egysíkú és egyszerű riffekre épül is mind, egy dologra azért figyelmezzetek: ezek a nóták jól meg vannak írva. És itt jön némi kontraszt az Omennel: tényleg minden rosszindulat nélkül, de ugyanezekből a riffekből ők egész pályafutásuk alatt sem voltak képesek annyi ütős számot összehozni, mint ahány a germánok akármelyik korongjának akármelyik oldalán sorakozik. Egy-egy ütős riff ugyanis még nem elég az üdvözüléshez, fel kell építeni azt a számot, előkészíteni a refrént, játszani a dinamikával, legyen annak a gitárszólónak, -szólamnak szerepe az adott helyen, stb. És nem árt egy fasza refrén se, ha már itt tartunk, nem csak amolyan refrénecske. Ezeket a műhelyfogásokat az Accept bizony nagyon tudja. Figyeld csak meg, a legtufább gitártémából is simán kihoznak egy hat perces számot úgy, hogy egy percig sem unatkozol. Na ez az, amit nem lehet tanítani...

Nem is szaporítom tovább a szót, ez egy tökéletes rock koncert volt, maga a metal esszencia, ha tetszik. A Judas Priest nyomott hasonlót a Szigeten legutóbb, jól összeállított programmal, melyben az ütősebb és a lazább slágerek ügyesen váltakoztak, megfelelő megszólalással és színpadképpel, nem elhagyva a kötelező kellékeket, látványelemeket sem (ott szegecsek és Harley Davidson, itt pl. latex-gatyó és dupla Flying-V). Kicsit irigylem is a mai fiatalokat, hogy nekik nem kétgyerekes apaként, őszülő szakállal kell megélniük ezeket az élményeket, azon filózva, hogy másnap a szokásos reggel hat helyett kicsit még korábban kell majd kelni, és testközelből láthatják-hallhatják kedvenceiket szinte heti rendszerességgel. Szerintem nem is tudják, milyen szerencsések! Mert a rockzene mégiscsak élőben az igazi, a heavy metalra, annak külsőségeivel együtt pedig különösen igaz ez. Ebből, erre kaptunk egy újabb demonstrációt, bizonyítékot 2012. október 26-án.

Kotta

Kiadó:
Metal Massacre

Honlapok:
www.ozzyfrank.com
myspace.com/eyefear

A "szimfonikus black metal" jelzős szerkezet egyes törzsfanok szerint már önmagában is oximoron – a megállapítás igazságtartalmáról csak azért nem tudok nyilatkozni, mert nem vagyok black rajongó, sőt, a black metalhoz csak annyi közöm van, hogy néha elfog az undor – vagy a röhögés – egyik másik, a stílusban fogant lemezborító láttán, esetleg télapóvárás idején krampusszal és virgáccsal fenyegetem a négyéves fiamat. Ettől függetlenül persze vannak olyan, a preferenciámba tartozó metál csapatok, melyek ha konkrétan nem is ilyen zenét játszanak, de hatásuk nyilvánvaló a stílusra, esetleg a stílus hatott kimutathatóan rájuk. A szövegi-ideológiai ősforrás persze egyértelmű az olyan együtteseknél, mint a Black Sabbath, vagy a Mercyful Fate, de a zenei elemek – ha csak áttételesen is – megjelentek már a Rhapsody egy-két szerzeményében is.

Bevallom, egy-egy jó énekessel körítve, amúgy színesítésként csípem a disszonánsnak tűnő, borzongatónak ható melódiákat – főleg, ha szintivel megbolondítva borítanak amolyan filmzenei fátylat a blast beat monoton kalapálására: ilyenkor úgy érzem, a black metal sikeres eszköz az általa közvetített, vagy sugallt hangulat eléréséhez. Mert amellett, hogy a szövegi és színpadi-megjelenési panelek igen távol állnak tőlem, azt elismerem, hogy az atmoszféra teremtés a doom stílushoz hasonlóan igen megy nekik.

No, a rövid – és blackereknek mondva (bár nem hiszem, hogy a Dionysos lenne a rajongók fő bázis-blogja) természetesen dilettáns okfejtés után – lássuk csak, miért is hoztam egy progresszív-power csapattal összefüggésbe ezt a markáns, és nem igazán a progresszióról elhíresült stílust. A megfejtés persze egyszerű – nem, nem tört az ausztrál banda a pokol fejedelmének trónjára, és a színtér egyik legjobb, a Dickinson iskolát vörös diplomával abszolváló énekese - Danny Cecati - sem váltott blackes rikácsba: itt bizony az említett hangulat teremtés a kulcs, melynek zenei elemeit, sőt, még partnert is a black szubkultúra szolgáltatja. No, azért nem kell megijedni, az említett komponenesek csak kereteit adják a lemez kéttételes "miniszimfóniájának”, ráadásul abból a szimfonikus irányzatból, melyből a power-szerető is többet képes fogyasztani. Azt, hogy ez mennyire elárulása a black műfajnak, beszéljék meg az ortodox fanok a Be'lakor énekesével, aki társ-éneklési metódusával remekül prezentálja, hogy jóllehet, az extrém sok esetben a tehetségtelenség megnyilvánulása, van, amikor értékhordozó jellege és szerepe is lehet. Az elidegenítő, musicales dallamoknak – melyek néha kedvencemet, a totál őrült Sons Of Season-t juttatják eszembe – mindenesetre jót tesz a porszívó-hangzás mellőzése, és Cecati több oktávos, tenorisztikus vokalizálása, így aztán még élvezni is tudom az eredeti környezetükből kiragadott sötét, teatralitásukban dehumanizáló dallamokat.

A lemez egyébként végig ebben a szimfonikus felfogásban íródott, bár a stílus-crossover csak az említett részre terjed ki, a többi szerzemény a csapattól megszokott, a progresszióba éppen csak belekapó powerben fogant. Cecati, akiről ebben az évben már harmadszorra írok, hátán, izé, hangján viszi az egész albumot, Johnny Gioelihez hasonlóan képes egy egész lemeznyi produktumot a felsőbb osztályba lökni. A dalok egyébként a maguk középtempós, kissé szöszmötölős voltukban jobban sikerültek, mint tavaly előtt, bár a billentyűs a mellőzöttség ellentételezéseként három szerzemény instrumentális verzióján demonstrálhatja, hogy mennyire hajszálon, azaz Cecati-n múlik a csapat sikere. (Ez persze nem csekélység, mert Danny-nek szó szerint bokáig érő rőzséje van.)

Kellemes, az ál-progresszivitást ezúttal a sikeres (Péter) keresztezéssel kiváltó, kissé filmzenés, hangulatos szeánsz kerekedett ki az ausztrálok műhelyéből, és ha a csapat nevéből kiindulva, a rémülettől a szemetek elé akarjátok kapni a kezeteket, csak bátran, mert a fületeket nem kell befogni.

Garael

Kiadó:
Music Theories/JVC

Honlapok:
www.paulgilbert.com
myspace.com/paulgilbert

Akárhogy erőlködtem, végül rá kellett jöjjek arra, hogy ha megfeszülök sem tudok jobb bevezetést találni ide, mint a 2010-es, Diesel Clubos Paul Gilbert koncert beszámolójának egyik bekezdését. Íme: "Korábban nem számítottam igazán nagy Paul Gilbert rajongónak, sem a Mr. Big, sem a Racer X karrierjét nem figyeltem lélegzetvisszafojtva, de mostanában beleköltözött a fejembe nyers gitárhangzása, az atomórákat meghazudtoló pontosságú és félelmetesen gyors pengetése, összetett ritmikája, valamint az a furcsa, de tetszetős elegy, amit ő a '70-es évek rockzenéjéből, bluesból, jazzből, sőt alkalomadtán neo-klasszikus gitárhősködésből állított magának (na meg nekünk) össze."

Már a "Silence Followed By A Deafening Roar" (2008) hallatán fölkaptam a fejem, de a "Fuzz Universe" (2010) című folytatást egyszerűen be kellett szerezzem eredetiben. Amint azt Túrisas kolléga esete is bizonyítja, az ember képes akár 20 év gitározás után is fejlődni, s ebbe nem csak a technikát, hanem  azt a bizonyos megfoghatatlan "hangszerérzéket", sőt kompozíciós készséget is beleértem. Nekem feszt ilyen benyomásom van, ha mostanában Don Gilberto munkáit hallgatom. A "Vibrato" immár nem kizárólag Gilbert rajongóinak kötelező, hanem az instrumentális gitármuzsika minden kedvelőjének. Minden aggodalom nélkül jelentem ki, hogy az a lemez műfajában 2012 legjobb anyaga, holtversenyben Kiko Loureiro (Angra) "Sounds Of Innocence" című zseniális albumával.

Tulajdonképpen már azt sem mondhatjuk, hogy ez instru anyag, hiszen a 11 nótából csak 4 instrumentális; ezek közül 3 saját, a negyedik pedig egy Dave Brubeck klasszikus, a  "Blue Rondo a la Turk". Állat! Szerencsére a kezdeti próbálkozásokhoz képest Gilbert éneklése sokat javult, így még az instru nóták visszaszorulását sem bánom, egyébként is rengeteg a hosszú hangszeres szóló. Ha már itt tartunk, mindenképpen elismerésre méltó Gilbert csinos feleségének, Emi Gilbert-nek billentyű-munkája. A többi zenész is nagyszerű teljesítményt nyújt: Kelly Lemieux bőgőn, de különösen Thomas Lang a dobokon (ez az osztrák fenomén a Dream Theater meghallgatásain is ott volt).

Noha lehetne hőbörögni, hogy Gilbert lusta disznyó, mert az ucsó 3 szám a "Fuzz Universe" turnéjáról lett ide bepakolva, de én kifejezetten örülök neki, hisz tavalyelőtt ódákat zengtem az élő teljesítményükről. Az meg igazi hab a tortán, hogy a briliáns Yes-földolgozás, a "Roundabout" is visszaköszön a "Vibrato"-n. Ezenkívül helyet kapott még itt Willie Dixon ős-blues szerzeménye, az "I Want(s) To Be Loved" és a Gilbert által minden idők legjobb nótájaként bemutatott "Go Down" az AC/DC -től. Az utóbbiban megint csak bizonyítást nyer, amit korábban állítottam: Tony Spinner, Gilbert turnégitárosa - nem mellesleg - nagyon jól is énekel.

Aki nem képes a műfajok (blues, funky, jazz, hard rock) káprázatos kavalkádját befogadni, az kerülje el a lemezt, de mivel én majd' mindenevő vagyok (csak jól meg legyen csinálva), jólmegaszondom, hogy Gilbertet hallgatva már nem is bánom annyira, hogy nagy kedvencem, Steve Vai munkái mostanában nem tudnak magukkal ragadni. A "Vibrato" olyan lett és olyan hatást tett rám, mint annak idején a varázslatos "Fire Garden" (1996) Vajas Pistától. Tudom, hogy ezt a rock lexikonok nem fogják jegyezni, de megkockáztatom: egy klasszikus született...

Tartuffe

Még egy elmaradást letudok gyorsan: elképzelhető, hogy a finn death-undergroud kváziszupergrupp idei lemeze még az év végi listámra is beküzdi majd magát, ennek tükrében mégiscsak fura lenne, ha szót sem ejtünk róla. A volt Amorphis és jelenlegi Moonsorrow, Kreator tagokat sorai között tudó projekt ezúttal éppen olyan muzsikát játszik, amilyent a zenészek múltja predesztinál: a panteisztikus Amorphis-metalt keverik a '70-es évek hard- és progresszív rockjával.

Ez az elegy azért nem igazán forradalmi, de olyan jó érzékkel találták el a különböző műfajok arányait, hogy szívesen hallgatom a végeredményt. És így vannak ezzel szerintem az ortodox Opeth rajongók is, akik szerint kedvencüknek éppen egy, a "The Devil's Resolve"-hoz hasonló albummal kellett volna előre lépnie egy újabbat a "Heritage" múltba révedő művészkedése helyett.

Kotta