Elszállt a számítógépem. Winchesterrel, digitális fotókkal, személyes adatokkal, CD/DVD adatbázissal és a biztonságérzetemmel együtt, hogy ez velem úgysem történhet meg. Hetekbe tellett, mire újra magamhoz tértem, és térítettem a gépemet olyan szinten, hogy ismét öröm legyen leülni elé. De mint tudjuk, minden rosszban van valami jó (csak meg kell találni), hogy újra felépítsem a CD adatbázisomat, egyenként be kellett tennem minden lemezt a lejátszóba, s ha már ott van, bele is hallgatok, némelyikbe bele is felejtkezem.

Így jártam most a régi Sammy Hagar lemezeimmel. Amikor még alig páran hallottak róla az országban, én már egy válogatáslemezről megismertem a "Trans Am (Highway Wonderland)" című dalát, és megvettem bakeliten az ezt tartalmazó "Street Machine" albumot. Miskolcon a Zsarnai Piac volt akkoriban a fekete-lemez-kereskedelem (ki-ki tagolja úgy, ahogy akarja) fellegvára. Igaz, hogy ennek a képzettársításnak némileg ellentmond, hogy a repülőtér mellett volt, a puszta közepén, de ez az eszmei értékéből nem vont le semmit.

Mire már sercegősre hallgattam a "Street Machine"-t, hozzájutottam (Jugoton nyomásban) az 1981-es "Standing Hampton" albumhoz. Ezen található az a "There's Only One Way To Rock" névre hallgató örökbecsű, amelyet még a Van Halen is eljátszott több százszor a koncerteken. De én igazából a lemezt záró nótába, a "Piece Of My Heart"-ba szerettem bele, mely a legjobb Janis Joplin feldolgozás, amit valaha hallottam. Olyan átéléssel énekli Sammy ezt az akkor már 14 éves slágert, ahogy nem hallottam még senkit. Enyhén torzított akkordokkal szellősen kísért az ének, tudom, a szaxiszóló sokaknak bánthatja a lelkét, de utána a csupán basszussal enyhén alátámasztott kiállásos refrénvariáció igazán zseniális.

Tulajdonképpen nem is JJ dal volt ez, ő is csak feldolgozta az eredetileg Erma Franklin-nek írt nótát, de az a feldolgozás hozta meg a világsikert e szerzeménynek. Bár a slágerlistákon Sammy sokkal gyengébben szerepelt, mint társai (Janis Joplin, Faith Hill, Beverley Knight), de ez a hard rock feldolgozások sorsa. Én mindenesetre neki szavaztam bizalmat, és most, hogy kényszerűségből újra előkerült ez a rég nem hallott lemez, örömmel hallgattam meg az elejétől a végéig. Éljen a nosztalgia!

CsiGabiGa

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.aprideoflions.com

Julius Caesarral ellentétben Március Idusa (The Ides Of March) Jim Peteriknek nem a véget jelentette, hanem a kezdetet. Később igazi túlélőként (Survivor) belevetette magát a filmzeneírásba, ahol a Rocky III (Eye Of The Tiger), majd a Rocky IV főcímdalával (Burning Heart) beírta magát a halhatatlanságba. Így 2012-ben már nyugodt lélekkel írhat dalt és nevezhet el albumot egy halhatatlanról (kvázi önmagáról). A tigris szemétől eljutva az oroszlánok büszkeségéig 2003-ban zenekart alapított egy fiatal tenorral, Toby Hitchcock-kal, és sorban egymás után ki is adtak három stúdiólemezt, valamint egy koncert CD-t/DVD-t.

Aztán öt év csend következett, miközben Jim megjelentetett kettő, Toby egy szólólemezt. És amikor már azt hittük, nincs tovább, váratlanul újra felbukkantak egymás oldalán ezzel a "Halhatatlan" lemezzel. Szerencsére nem "hallhatatlan" a muzikalitás, ami még mindig ott áramlik Peterik vénáiban, az egész album magas színvonalú dallamos rockmuzsika, ami elvárható egy ilyen kvalitású zeneszerző-gitárostól, és egy AOR-ra teremtetett orgánumtól. A közreműködők a korábbi albumok kísérőzenészei (Ed Breckenfeld [World Stage] dobos, Klem Hayes [Survivor] basszusgitáros és Mike Aquino [World Stage] gitáros) mellett dobon Kelly Keagy (Night Ranger) és basszusgitáron Bobby Lizik (Jillian), vagyis a háttér sem átlagos képességű zenészekből áll, mégis valami hiányzik a produkcióból. Nagyon kellemes hallgatnivaló, de nincs rajta egyetlen "nagy dobás" sem, nincs egy "Eye Of The Tiger", vagy egy "It's Criminal", egy "The Gift Of Song", hogy a Pride Of Lionsnál maradjunk.

Az öt év hallgatás alatt nem érett be úgy az anyag, mint kellett volna, talán mert Jim előtte ellőtte a puskaporát a Jim Peterik's Lifeforce néven működő jazz-rock formációval, régi énekesével, Jimi Jamisonnal is készített egy szólólemezt, és a 2012-es Beach Boys újjáalakuló albumra írt nótáknál is itt-ott besegített.

Azért egy maxira való "jó nóta" belefért az idei lemezbe, ha nem is merném leírni rájuk a "sláger" szót (bár ki tudja, idővel még slágerré is érhet néhány): a Peterik-Hitchcock ének- és ezzel párhuzamos ritmusváltásokkal operáló címadó "Immortal" megalapozza a hangulatot. A "Coin Of The Realm"-re is felkapja az ember a fejét, ha másért nem, a "Tigris szeme"-riffek ismerős csengése miatt, egyébként ez az egyetlen dal, melyet Peterik nem saját kútfőből merített, hanem Pamela McNeill ötletét gondolta tovább. Ezen kívül az egy régi Survivor album címére hajazó "Vital Signs" is kellemes pillanatokat szerezhet, talán a lemez legintenzívebb, legfordulatosabb énekdallamát hordozva, és itt is találkozunk Peterik énekével a mélyebb részeknél. Végül az "Ask Me Yesterday" remek zárása a lemeznek, kicsit olyan, mintha a sok közös vendég-közreműködés során ragadt volna valami Peterikre Tommy Denander stílusából.

A többi kellemes, de átlagos háttérzene. Igaz ugyan, hogy abból viszont kiváló minőségű, remekül hangszerelt, nem összecsapott fércmű, de mégsem maradnak meg a dallamok hosszú távon. A megjelenéssel viszont egy fél évvel elvétették március idusát.

CsiGabiGa

Azt mondják a progresszív műfajok már rég elvesztették előremutató, kísérletező jellegüket. Kialakult az eszközkészletük, a sablonjaik, amik variálgatásával progos lemezt lehet készíteni valódi progresszió nélkül. Lehet benne valami, ha az ember elhallgatja a tömérdek prog-power albumot, melyek néha tényleg csak apró finomságokban különböznek egymástól. De tény az is, hogy prog-rock szcéna legnagyobb része csak néhány röpke lélegzetvétel erejéig húzza ki a fejét a Yes, a Genesis, a Pink Floyd és a Humble Pie seggéből. Már ha egyáltalán. Esetleg kevernek hozzá egy kis Beatlest, és akkor minden OK.

Talán a Leprous-féle zenekarokat kellene, lehetne inkább újítóként köszönteni. Nem mondom, hogy könnyű feladat egy korongnyi őrületet végighallgatni tőlük, mert ők aztán tényleg nem tisztelnek semmiféle zenei szabályt és úgy irtóznak bármiféle műfaji besorolástól, mint ördög a szenteltvíztől, de azért azt elárulom, hogy a tavaly megjelent "Bilateral" az elmúlt négy-öt év egyik legizgalmasabb, legérdekesebb zenei csemegéje a különlegességekre áhítozók számára.

Kotta

Kiadó:
Revalve Records

Honlap:
www.enricosidoti.eu

Váratlan muzsika, váratlan helyről – mondhatnám. De nem mondhatom, mert Itália régóta megbízható forrása a dallamos prog-power anyagoknak. Ebbe a műfajba illeszkedik Enrico "Sydoz" Sidoti-nak, egy ismeretlen talján csapat, a Razorblade dobosának tudományos-fantasztikus ihletésű prog-rock operája, amit Earthcry néven futtat neves vendégmuzsikusokkal. Szóval, észben tartva az olasz szcéna egyértelmű életjeleit, nem érhet minket váratlanul egy ilyen jellegű és színvonalú anyag megjelenése.

Mindig is csipáztam pl. az Empty Tremor-t, és lám, a "The Alien Inside" (2004) lemezen éneklő Oliver Hartmann itt is gyakorolja hangszálait. Nagy kedvencem a DGM, s innen mindkét kiváló gitáros, úgy a mostanában az Evidence sorait erősítő Diego Reali, mint a DGM mellett az Empyrios-ban is tündöklő Simone Mularoni szerepel a lemezen. Sorolhatnám tovább, de ennél még izgalmasabb, hogy olyan énekesek "lépnek föl" Sidoti rockoperájában, mint Mark Basile (DGM), Marco Sandron (ex-Eden's Curse), Roberto Tiranti (Labyrinth), a manapság jolly jokerként széles körben foglalkoztatott Damian Wilson (Threshold, Headspace, Star One), illetve a legendás ex-Savatage dalnok, Zak Stevens (Circle II Circle, Machines Of Grace).

Ez a lista már önmagában is garancia a minőségre, mármint vokális és hangszeres értelemben, hiszen volt már olyan, hogy nagyszerű zenészek válogatott csapata csapnivaló lemezt csinált. Szerencsére Sidoti nem csak a ritmusokhoz ért, sikerült megírnia egy egészen hallgatható progresszív rockoperát, ami ugyan nem csapkodja az embert a földhöz, mint Toldi a farkasokat (hirtelen Fadrusz híres bronz szobra jelent meg lelki szemeim előtt), de kellemes hallgatnivaló a műfaj kedvelőinek.

A dalszerkezetek talán itt-ott esetlegesek vagy éppen kiszámíthatók, talán Sidoti is túlexponálja magát néha, a dallamok sem mindig ülnek, az Earthcry mégis elismerésreméltó bemutatkozás egy névtelen muzsikus részéről. Persze a képlet is nagyon ki van találva: egy közös koncepció által egyesített, aprólékosan kidolgozott dalcsokor, hadseregnyi neves előadó fantasztikus hangszálakkal és fürge ujjakkal, káprázatos szólók… Mi kell még? Talán egy kicsit több szív, na meg egy kicsit több jártasság a dalszerzésben, de lassan az is meg lesz.

Az Earthcry egy az egyben a Heleno Valle SoulSpell projektjének ikertestvére. Egy, a színpad hátsó fertályához szokott dobos megmutatja, hogy a megfelelő muzsikusokkal ő is képes olyan metál operát írni, amivel végre ő is a rivaldafénybe kerülhet, ha nem frontemberként, hát zeneszerzőkét, projekt-menedzserként. Ha már a SoulSpell-nél tartunk, engem kivételesen az Earthcry most jobban meggyőzőtt. Sidoti-Valle 3:2, s azért nem 1:0, mert azért Vallénak is kétségkívül sikerült néhány pontot értékesítenie.

Tartuffe

Nincs időm rendes lemezkritikát rittyenteni, ezért csak így kutyafuttában ajánlom az amerikai banda „When Darkness Calls" c. idei albumát. Az ultra low budget videók ugyan jelzik, hogy nem túl jó a széljárás az effajta US powernek manapság, de biztos vannak rajtam kívül néhányan, akiket a tökös, sallangmentes metal még lázba hoz.

Ha kíváncsi vagy rá, milyen lehetne a Brainstorm, ha újra képesek lennének fogós nótákat írni, és ha nem kellene a gitárszólóik alatt szemérmesen becsuknod a füled, vagy ha kedveled a nemrég erre téved Helstar zenekart, akkor ez a te zenéd. Bár a csapat ismeretlen, a tagjai nem nyeretlen kétévesek, Crimson Glory-s, Savatage-es, Tokyo Blade-es múlttal rendelkeznek, szóval nem meglepő a minőség. Egy másik hivatalos klipjük is fent van a tecsőn, ha még kételyeid lennének, ITT.

Kotta

Kiadó:
www.manowar.com

Honlap:
Magic Circle Music

Rendezői változat, gyors feldolgozás és remaster, vagy csak egyszerűen a mocskos kapitalista nyereségvágyból elkövetett ordenáré haszonlesés? Mert arra gondolni sem merek, hogy az új lemez updatelt verziója az elcseszett hangzás, és az "Eric Adams light vokál" gyorsreagálású operatív mentési művelete. Hiszen a Manowar nem hibázik, legfeljebb a világ nem érti meg őket. Persze lehet úgy is felfogni az egészet, mint újabb bizonyítékát az egyedülállóságnak: mert nézzük csak, létezik még egy olyan banda, aki a lemezét kétfajta hangzásban, éneklési metódussal és számhosszúsággal – ezzel együtt bizonyos mértékig tartalommal – jelenteti meg, ráadásul ugyanabban az évben, a bónuszról és a borítóról nem is beszélve?

Vagy talán másról van szó? Hát azt is megértük, miszerint az interaktivitás olyan mértékben gyűrűzött be az eddig sziklaszilárdnak hitt akarat templomába, hogy a lehangoló kritikák még magát a metál királyait is gyors revízióra késztették? Nekem ugyanis kissé büdös a rendezői változat-féle magyarázkodás, ez a kategória egyébként is csak filmben létezik, bár a Manowar esetében ugye a lehetetlen is valóssággá válhat, aminek itt a bizonyítéka: a hangzás a sistergő basszus mellett gyomoröklendező lett,  Eric Adams is megereszt néhány jellemző sikolyt, a számokba is belepiszkáltak kicsit – és mindezt a lemez előnyére. Persze akik szerint az első verzió (Hammer Edition) szar volt, azok most sem fognak a fogyasztáshoz üdvözült képet vágni, mint ahogy én sem, ha a végtelenségig lojális fanokra gondolok. Krízishelyzet ez, Uraim – ráadásul pénztárca apasztóan –, hiszen az egészet felfoghatjuk úgy is, hogy a banda tévedett, melynek a pénztárca látja a kárát valamint a tévedhetetlenségbe vetett hit. És ennek könnyen az lehet az eredménye, hogy az öklök nem bátorításra emelkednek fel, hanem hogy a sunyiba küldjék az alkotókat. A metál kamu indikátorba vele!

Garael

A Dokken új lemezét hallgatva egy réges-régi dal, az "In My Dreams" refrénje jut eszembe: "In My Dreams, It's Still The Same..."

Fordítás helyett kicsit ferdítve:

"Álmaimban még ma sem
Változott az életem.
Álmaimban mindenütt
Az évszám most is nyó'cvanöt."

Álmodban!

A szokásos hurráoptimista nyilatkozatokat megcáfolva a lemez gyenge közepes próbálkozás a régi dicsőség visszaszerzésére. Meg kéne Lynch-elni őket! Bár sokan úgy tartják, hogy Jon Levin a legjobb Lynch-klón, mióta világ a világ, vagy legalábbis mióta Dokken a Dokken, csak annyira játszik George Lynch stílusában, mint amennyire Paul Chapman éppenhogy elpöngette a Michael Schenker témákat az UFO-ban, vagy ahogy Sárvári Vilmos játssza a Főnix éjszakáját: minden második hangot elsumákolva. Szóval ez leginkább Lynch, ami nincs!

2007-ben ott álltam a Dokken koncerten, amikor Don bejött unott képpel, napszemüveg mögé rejtve táskás szemeit, majd rácsodálkozva, hogy a közönség őt mennyire várta itt Budapesten, új erőre kapott és lenyomott egy nagyon jó koncertet. Kár, hogy az öregedő hangszálakat nem lehet hangszemüveg mögé rejteni, mert itt bizony kihallatszik, hogy a régi dicsőségnek csak megkopott utózöngéje rezeg a hangszálak között! De ez még nem is lenne baj, hiszen a meglévő eszközökkel viszonylag jól gazdálkodik. A probléma az, hogy már a dalszerzés sem megy úgy, mint régen, és Levin sajnos ebben sem megfelelő partner.

A nyitó "Empire" egy felpörgetett kezdés, a tengerparti (Beach) korszakuk stílusában, amúgy "Erase The Slate" módra.

Itt még azt hittem, hogy egy bika lemez lesz ebből. Aztán ahogy leül a tempó, úgy ül le a lemez hangulata is. Vannak jó dallamok, de nem igazán ütősek. Vannak jó szólók, de nem igazán emlékezetesek. Még a Terranához hasonlóan őrült "Wild" Mick Brown is lazábbra vette a figurát és inkább csak úgy nagypapásan veri a bőrt, talán, hogy legyen elég energiája a Ted Nugent turnéra. A címadó "Broken Bones" refrénje még súrolja a megjegyezhető kategóriát, de aztán semmi maradandó egészen a "For The Last Time" nótáig, pedig az már majdnem a lemez vége.

Ha az új UFO-t öregurasnak tartottátok, erre még inkább igaz: hosszú szünet két értékelhető pillanat között. Mint a kedvenc öregemberes viccemben:

- Mondd, te szoktál vizelni két közösülés között?
- Naná! Ki bírná ki 2 hónapig?

CsiGabiGa

Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.kissonline.com

Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha arra tippelek, nincsenek túlreprezentálva szerkesztőségünkben a Kiss rajongók, ezért – jelentőségüket és rocktörténeti szerepüket elismerve és meg nem kérdőjelezve - nem esünk hasra attól, ha a nagy szemfényvesztők kiadnak egy olyan korongot 2012-ben, ami '78-ban haj, de csoda klassz lett volna, korszak- és stílusalkotó is lehetne mára, szaporítva a Csók-királyok klasszikus albumainak sorát. Csakhogy mégis eltelt azóta harminc-egynéhány évecske, ugye, ami alatt ők maguk is eljátszották ugyanezt, ugyanígy jó néhányszor. És még sokan mások.

Szóval nem volt nagy tülekedés azért, hogy ki zúdíthatja magára a kis(s) zenekar nagy rajongóinak még nagyobb haragját azzal, hogy nem szaporítjuk az ömlengő tíz pontos kritikák sorát. De mégiscsak az év egyik fontos megjelenéséről van szó, ezért úgy illik, hogy mi is véleményt alkossunk és közreadjunk róla. Hát tessék, én megteszem: nem estem hasra attól, hogy a nagy szemfényvesztők kiadtak egy olyan korongot 2012-ben, ami '78-ban haj, de nagy durranás lett volna. Most viszont... Legalább egy mai hangzást csaptak volna hozzá az ezerszer lerágott csontokhoz (melyek attól függetlenül, hogy egy hangot sem tesznek hozzá a kemény rock történetéhez - vagy éppenséggel pont azért - természetesen tökéletesen működnek).

De nem is feltétlenül elvárás ez, hozzátették ők már a magukét ehhez a sztorihoz, úgyhogy azt is meg tudom érteni, ha valaki attól csinálja össze magát, hogy megveheti újra a "Best Of Kiss"-t, 2012-es dátummal, új borítóval. Hiszen jómagam is épp így érzek (ez esetekben inkábbrajongóként) az Accept és a Van Halen reunionok kapcsán: pontosan azt kaptam, amit vártam – a régi érzések és fiatalkorom rácsodálkozó élményének visszatérést, újraélését. Ahhoz pedig a régi, százszor hallott történetek újabb felidézésén keresztül vezet a legegyenesebb út. Aki nem volt katona, persze rohadtul nem érti, mit lehet élvezni abban, amikor hetvenedszer is röhögve mesélik ugyanazokat a kaszárnyasztorikat, de ez legyen az ő bajuk. És bár jómagam voltam katona, sajnos nem a Kiss Army-ban, úgyhogy ezúttal a mélán unatkozó kívülállók táborát gyarapítom. Bocsi.

Kotta

Kiadó:
Legenda Records

Honlap:
www.joserubio.tk

Tartuffe kolléga ajánlotta figyelmembe a lemezt: a "Firewind Malmsteen-nel" jellemzés és a csatolt videoklip azonnal meggyőzött, hogy itt bizony úri huncutságról szó sincs, még akkor sem, ha a Malmsteen-i hatások mellett jelentősen ott figyel a hard rock korszakát élt Gary Moore, vagy a "Surfing With The Alien" időket idéző Satriani mester is, hallgasd csak meg a modern riffekkel felvezetett "Time” c. szerzeményt.

Most persze feltehetitek azt a kérdést, hogy mi szükség van egy olyan kópiára, melynek vezetőjét, Gus G.-t maga Ozzy avatta újkori gitárhőssé – nos, erre nekem csak annyi a válaszom, hogy Firewindből sosem elég, főleg, ha az eredeti csapat lelkét jelentő szólók nem a megszokott keretek között terelik a jellegzetes, himnikus dallamokat.

Megvallom őszintén, Jose Rubio-ról nem hallottam még, pedig feltüntetett diszkográfiája szerint elismert és termékeny alkotó Spanyolhonban. Jose igazából mindent tud, amit a jelenkor gitárosának tudni kell, és jóllehet, hallhatóan az európai gitáriskolában járta ki az elemi osztályokat, nem félteném valamely modern banda riff-rafinált, amerikás verziójában sem. A csapat másik hajtómotorja a Russel Allen-féle bikabőgetős stílust preferáló és prezentáló Ronnie Romero énekes, aki a mellékelteknek megfelelően énekli le a csillagokat az égről, ráadásul olyan dallamokat alkotva, melyek azonnal beleeszik magukat az ember fülébe. Megjegyezhető melódiákért egyébként magának Jose-nak sem kell a szomszédba, Romerohoz mennie, az instrumentális darabok klasszikus gyökereken átütő dallamai önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy megkülönböztethessük a csapatot a Firewindtől, és azonnal lekapjuk róluk a sebtiben rájuk aggatott kópia címkét.

A lemez elsősorban persze a gitárosoknak szól, ám a leírtaknak megfelelően az sem kap húrkiütést, aki szerint a dal olyan ének nélkül, mint autó kerék hiányában: látjátok hát, itt van a légpárnás technológia, és nem is a Star Warsból, hanem a hangfalakból. Az erő legyen veletek!

Garael

Kiadó:
AFM Reccords

Honlap:
www.mobrules.de

Nehéz dolga van a kritikusnak, ha egy olyan biztonsági játszmát folytató banda új lemezéről kell írnia, melynél a lemezek közötti különbség csak abban mutatkozik meg, hogy három, vagy négy középtempós szám sorakozik fel a többi, lassú mederben csordogáló, epikusnak szánt light-monolit mellett. Mert ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy bízunk abban, hogy már az utóbbi kritikára sem volt kíváncsi a nagyérdemű, és egy sunyi oldalvágással az új albumra vonatkoztatva, frissítve újból megjelentetjük azt, vagy megpróbálunk a véletlenül elkövetett különbségekből valamiféle cikket összerittyenteni.

No, igen, most, hogy a copy+paste billentyű kombináció létjogosultsága majdnem hivatalossá vált, talán könnyebb lenne az előbbi utat választani, ám ebben egyrészt ott van a lebukás veszélye, másrészt valahol az írói etikát is birizgálja a dolog. Marad hát az ember a nehezebb módszernél, és az izzadságszagot mellébeszéléssel próbálja enyhíteni, orrfacsaróról elviselhető mértékűre.

A Mob Rules ugyanis tipikus példája az említett csapatoknak, ráadásul még a színvonalat is olyannyira egyenletesen hozza, melyből még egy jóízű fikakritikát (hogy nem jóízű a fika? Kérdezzetek meg róla egy három éves gyereket!) sem lehet "vitriolizálni”. Ha meg kellene fogalmaznom a Mob Rules lényegét egyetlen szóban, akkor az a nagybetűs ÁTLAGOS lenne, melynek se íze-se bűze, ami érdekes módon még különös negatívumot sem jelent. A Klaus Dirks (micsoda német pornóba illő név!) énekes vezette csapat ugyanis a maga jellegtelen módján sosem csinál olyan rosszat, hogy arra egyértelműen ráolvashassuk a sommás ítéletet. Az Iron Maiden szöszmötölősebb oldalára emlékeztető, epikusnak szánt darabok tulajdonképpen élvezhetőek, de csak addig, amíg az ember nem lesz csalódott az állandóan ígérgetett, de soha be nem teljesülő orgazmustól. Mert innen bizony mindig hiányzik valami – talán a karakter, talán egy-két bátor húzás – ahhoz, hogy a relatíve élvezhetőségből élvezet váljék, ami viszont ha frusztrációt nem is, de némi unalmat mindenképpen teremthet. Azok persze, akik először hallják a csapatot, kissé csodálkozhatnak, hiszen a dalokban minden megvan, aminek a vasszűz hatását mutató német dallamos heavy metalban meg kellene lenni, ám ha úgy ismered az életművet, amennyire én – esetleg egynél több albumot hallgattál meg az alkotóktól –, rájöhetsz, hogy itt bizony az ismétlődés kockázat elkerülési attitűdje forog fenn.

Mindent összevetve úgy érzem, a "Cannibal Nation" egy hangyapöcsnyivel jobban sikerült, mint a múltkori, kissé – csak szövegi értelemben – komplexebb lemez, és ez elsősorban a megjegyezhetőbb refréneknek köszönhető. Az egy-két, gyorsabb tempójú szerzemény még arra is képes, hogy óvatos fejbólogatásra késztesse a hallgatót, a nagyepikát jelentő folkos, Dickinson szólóra emlékeztető "Ice & Fire" pedig még élvezetes is lehetne, ha a hangzást nem csapná agyon a műanyag álszimfonika.

Aki még nem találkozott a Mob Rulesszal – vigyázat, közük sincs sem a Black Sabbathoz, sem Diohoz – és kedveli a hosszú, kitartott hangokkal operáló énekesek által megszólaltatott Iron Maiden utánérzést, javaslom, próbálkozzon meg a lemezzel, vagy az életművel, hátha össze tud magának állítani egy közepes albumnyi élvezhető válogatást.

Garael