Alan Morse bizonyos értelemben a Spock's Beard szürke eminenciása; annak ellenére, hogy mára ő az egyetlen eredeti (alapító) tag a csapatban. Szegénynek valószínűleg az egész életét mániákus testvérének, Nealnek árnyékában kellett töltenie, pedig 2 évvel idősebb nála, ráadásul ő is ugyanolyan univerzális muzsikus (gitározik, csellózik, billenytűzik és dobol). Viszont nem olyan megdöbbentően termékeny dalszerző, nincs sikeres szólókarrierje sem, a "So Many Words" is csak a második szólólemeze.
Az első albumról, a funkys/fúziós "Four O'Clock & Hysteria"-ról azért nem született oldalunkon recenzió, mert még a blog indulása előtt, 2007-ben jelent meg. Lévén, hogy én már akkoriban is "kérlelhetetlen" Beard-fan voltam, annak rendje-módja szerint beszereztem és rongyosra is hallgattam a lemezt. A "Four O'Clock..." teljesen instrumentális anyag volt, és tökéletesen szemléltette, hogy Alanbe is bőven szorult a család zenei tehetségéből, ráadásul egy sajátos stílust és hasonlóképpen sajátos (ujjal pengetéses) technikát képvisel.
Tekintve, hogy Alan eddig nem kényeztetett bennünket szóló produkciókkal, és mivel az első albumot kifejezetten szerettem, nagyon vártam ezt a kiadványt. De már az első nótánál seggre ültem, mert kiderült, hogy ez most énekes anyag, ráadásul egy kivételével ("It's never Enough" - Ted Leonard) Alan énekel, aki - mondjuk ki! - nem túl jó énekes - olyan, mintha az öccse, Neal rettenetesen megfázva, magas lázzal és eldugult orral próbálna helyt állni a mikrofon mögött... A különbség "kézzel fogható" az "In The Shadow Of The Sun" című dalban, ahol a két tesó duettben énekel.
A zenei közreműködők neve légió, ráadásul a szakma krémjét képviselik: pl. a dobok mögött olyan csákók ülnek, mint Simon Phillips, Nick D’Virgilio és Jimmy Keegan, de Dave Meros mellett ott pengeti a bőgőt a legendás Tony Levin is, akinek "jelenéseit" túlságosan hosszú lenne most fölsorolni. Ahhoz képest egyébként, hogy a lemez magánkiadásban jelent meg, a megszólalás teljesen rendben van. Sok nagykiadós banda a varangyos békát lesmárolná egy ilyen hangzásért.
A tartalom ellenben felemás. Egyrészt - annak ellenére, hogy mégiscsak egy szólógitáros lemezéről van szó - nem a gitár a főszereplő. Másrészt a majdnem pontosan egy órás lemezen hallható dalok között alig találni kapcsolatot. Olyan, mintha közel 20 év fiókban maradt ötleteit hajigálták volna egymás hegyére-hátára minden különösebb koncepció nélkül. Sajnos a színvonal is egyenetlen, az album első felében akad néhány jópofa, határozottan beardes tétel, de a második fele olyannyira érdektelen, hogy kettőnél többször nem is tudtam meghallgatni.
Nekem legalább akkora csalódás a zenei tartalom, mint a számomra tökéletesen értelmezhetetlen digitális grafikát fölhasználó borító. Ennél jóval többet vártam...
Mit is foglal magába napjainkban a modern hard rock/dallamos metal doktrínája? Első szabály: egyszerűsíts! Második szabály: a ritmusszekció – különösen a dob – közelítsen a metronóm működéséhez, kerülje a csalafinta témákat – a sémát már a '90-es években kidolgozták az akkori techno/dance csapatok. Harmadik szabály: a gitárok legyenek 6 láb mélyre hangolva, riffmunkájukban erősítsék a ritmusszekciót, a szinti hangszíne pedig idézze a nyolcvanas évek végét. S végül a legfontosabb szabály: a gitárszólók száma közelítsen a nullához! Minek? Lásd az első szabályt.
Hát így állunk. A TiK-Tok nemzedék ugyanis siet. Még a fogyasztásban is. A termék legyen könnyen emészthető, gyorsan túl lehessen jutni rajta, aztán már jöhet is a következő. Hogy holnapra elfelejtik? Hogy nincs idő elmélyedni benne? A szabályok betartásával erre nincs is szükség. Élj a pillanatnak, ne maradj le a többiektől! Agyad folyamatosan lökje ereidbe az újabb és újabb dopaminfröccsöt, amit az újdonság generál! Az pedig van. De nem, tán már az sincs, mert megszületése pillanatában elavulttá válik. S hogy közben a zene bizonyos formája, tudod, az az elmélyültséget kívánó, aprólékos vagy akár játékosan komplex féleség lassan kikopik a rendszerből? Az legyen a harminc éven felüliek gondja-baja. Majd a piac, mint a modern digitális evolúció uralkodó formája eldönti, mi maradjon. Pusztuljon a férgese!
Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem mentem át lakossági filozófusba, pusztán gyorsan leírtam azokat a gondolatokat, amik az új Stula Rock lemez hallgatása közben bukkantak elő, nehogy elfelejtsem őket. Mert én is sietek.
Molnár Péter "Stulát" a Mobilmánia "Fénypokol" című lemezén hallottam először, mit mondjak, a szívem bedobta a törölközőt egy pillanatra: mintha a fiatal Vikidál Gyula tért volna vissza, valahonnan a P. Mobil környékéről, egy fokkal reszelősebb hanggal, de ugyanazokkal frazírokkal, a bődületesen erős, férfias orgánumával és a hangterjedelemével - ráadásul még a kiénekelt dallamok is tökéletesen passzoltak, és csak azért voltam a dallamalkotási tehetség kiemelésével óvatos, mert az együttesben köztudottan Zeffer András a fő mindentudó.
Stula sajnos csak a szinte tökéletesnek mondható lemez erejéig maradt az átjáróháznak is keresztelhető együttesben, majd egy meghökkentőnek is mondható stílusváltással az Ómen énekese lett, hogy aztán szinte ezzel párhuzamosan megalakítsa saját bandáját. A Stula Rock ugyan hard rock csapatként aposztrofálja magát, ám az eddig megjelent lemezek stílusukban egyre keményebbé váltak, s míg az előző etapban Magnus Karlsson munkássága volt a hivatkozási alap (hibásan), addig az "Őrláng" inkább már a Dynazty-féle dallamos metal irányvonalat követi, annak minden előnyével (nincs) és minden hátrányával.
Ezek után mielőtt rákészülsz egy szarig alázós kritikára, figyelmeztetlek, hogy egyrészt nagyon igazságtalan lennék, ha belemennék egy olyan zenei hirigbe, ahol az "ellenfélnek" nincs lehetősége védekezni, másrészt igazam csak bizonyos nézőpontból lenne védhető, és ezáltal az objektivitást messze elkerülné – nem mintha a kritikai műfaj azzal áltathatná önmagát – már ha lenne tudata – hogy tud ő olyat is.
A lemez ugyanis hallgattatja önmagát, az már más kérdés, hogy kinek szól? Mert például az album címadója olyan dallamokkal simogatja a fület, amit anya – sőt, ha 10 éves vagy, akkor nagyanya is – szívesen dúdolna két szelet hús kirántása közben. Hogy ez nagyon nem metál? Hát nem. S most mutassunk vissza az ismertető elején lefektetett egyszerű szabályokra, amiket az „Őrláng” katonás fegyelemmel tart be, talán még szalutál is közben. Akinek ez bejön, lelke rajta, nem kárhoztatom, mert Stula ragyogó énekes, mézédes refréneket ír és még a szövegekben is van annyi, a jelenünkre reflektáló irónia, sőt, önirónia (Analóg generáció), hogy tanuljon belőle a nebuló, már ha odafigyel rájuk Tik-Tokozás közben.
Ehhez azonban én már túl boomer vagyok, és ha ez a metal jövője, akkor engedelmesen félreállok az útból, van azon olyan korábbi csapásvonal, amit egy másfajta szabályrendszer szerint zenélő múltidéző generáció nevezett el hatvanhatosnak. Gyere, de ne siessünk, ballagjunk hát azon tovább.
Dave Mustaine egy pöcs. Ha olvastad az életrajzát, akkor számodra ez nem lehet kérdés. Az egy dolog, hogy minden sikeres bandának szüksége van kemény kezű kormányosra, lásd Harris, DeMaio vagy akár Hetfield, aki Mustaine-hez leginkább hasonlatos módon énekes, gitáros és fő dalszerző is egyben. Csakhogy, amíg utóbbiakkal szívesen meginnál egy sört, mert a zenekarukat félretéve el tudod képzelni, hogy alapvetően rendes csávók, sőt, még a "melójukban" is elő-elő kukucskál a jó fej ivócimbora (lásd pl. Janick Gers megtartása és az általános kitartás azon haverok mellett, akikkel évtizedek óta együtt zenélnek; úgy tűnik, ők csak akkor cserélnek bandatagot, ha nagyon muszáj).
Ezzel szemben Mustaine úgy váltogatja a szakmunkásait, mint úri gyerek a szaros alsógatyát, de erről írtam legutóbb is. Ami még jól is elsülhetne akár, ha odaengedné őket a kreatív folyamatokhoz, ez a Megadeth megújulásához, érdekesnek maradásához vezethetne. De nem engedi. Csak azért feszegetem ezt a kérdést, mert egy ilyen one man show-tól (ahogy a többi évtizedes kedvencemtől sem) várok már komolyabb meglepetést. Főleg, hogy a hetedik x-ükben járó arcokról beszélünk, akik régen túl vannak a kreativitásuk zenitjén, és akik az invenciót és a fantáziát leginkább rutinnal helyettesítik, pótolják ki (lásd bármelyikük utóbbi lemezét, lemezeit). Oké, elismerem azt is, hogy ha próbálkoztak valami újjal, olybá hatott, mint amikor a boomerek erőltetik a Z generációs szlenget, kínosan. Rád nézek, "Lulu", többek között. Szóval le is szoktak róla gyorsan, ha és amennyiben megégették magukat ilyesmivel korábban.
Most akkor mit akar ez a nyomi firkász? Se ez nem jó neki, se az… - húzhatják fel a szemöldöküket azok, akik egyáltalán eljutottak idáig az olvasásban. Őket megnyugtatandó, csak látszólagos az ellentmondás. Kísérletezést sosem vártam tőlük, az nem járja, hogy Hetfield az aktuális divattól vezérelve grunge-ba kezd, vagy éppenséggel művész metalt akar "alkotni" úgy, hogy elakkordozgat Lou Reed dörmögésére. Ugyanígy állt égnek a hajam akkor, amikor AOR előadót erőltettek rá Mustainre producerként és társszerzőként, aki – lévén, hogy a mai napig a thrash metal Tobias Forge-ja szeretne lenni – dalolva ment bele ebbe a baromságba. Ne erőltessük, ami nem megy, kérem szépen!
Ugyanakkor, az működhetett volna, hogy egyedi karakterrel és megfelelő érdekérvényesítési képességekkel rendelkező társakat választ maga mellé, és ad is nekik némi teret kibontakozni. Így a saját erősségeire építő markáns zenei világ, kiegészülve a többiek stílusával, ötleteivel valami izgalmasat hozhatott volna létre. Kétszer kettő néha öt, ugyebár. Ilyen partner utoljára alighanem Marty Friedman volt, azóta inkább csak bérzenészekkel veszi körül magát. Na szóval, hogy kilyukadjak végre valahová, most sem vártam a "Rust in Peace" kettőt. (Titkon azért reménykedtem benne, ha már hattyúdal, ráadásul ezzel a címmel. Ahogy szerintem – valljátok be! - ti is, mint minden második 'death rajongó. Hiába, a lepényhal meg utoljára.)
Nos, nem is lett az. Nagyon nem. Komplexitás, meglepetés? Az nincs. Az utóbbi 15 év albumain megszokott-bejáratott, és legyünk őszinték, mára kissé unalmas és egysíkú formulák profi prezentálása? Az van. Persze tök oké, meg minden - ahogyan azt a legutóbb érzékeltetni próbáltam a magam csavaros módján: bármelyik korong tőlük/tőle simán üti a mezőny 80%-át, akkor is, ha a saját klasszikusaikhoz mérten lapos, mint az Alföld. Persze, most pátosz üzemmódba is helyezhetném magamat, mert mégiscsak utolsó lemez, meg minden, de hát hiszem, ha látom! Egyelőre nehezemre esik kétkedés nélkül elfogadni hősünk bejelentését a gitárról és a szögről.
Nézzük a pozitívumokat, mert van azért abból is bőven! A hangzás talán egy kicsit combosabb, mint legutóbb, néha már-már majdnem elhiszed, hogy egy valaha volt thrash zenekar bazsevál. Változatos is: az aktuális slágerek mellett, amiket sokadszorra hallunk más és más szöveggel, megvannak a gyorsabb témák és a szokásos punk szösszenet/odamondogatás is. Elmorzsolhatsz egy könnycseppet a "The Last Note" alatt, ha komolyan veszed a visszavonulást. Metallica szám volt már Megadeth lemezen, az elsőn. Ott a "The Four Horsemen" MegaDave-féle változatának volt helye és miértje, a mostani "Ride The Lightning"-nak nincsen. Hovatovább, szerintem kontra-produktív: megmutatja mennyivel jobb is lehetne a banda, ha főhősünk mellett lennének még erős egyéniségek a csapatban.
Egy utolsó gondolat: Teemu Mäntysaari remekül teszi a dolgát. Lehet, hogy Kiko Loureiro összességében jobb gitáros, ezt nem az én reszortom megítélni, de ebben a közegben a finn alighanem otthonosabban érzi magát. Ha netán az ő érdeme, hogy egy kicsit feszesebben, ércesebben játszanak most, én maximum kenyérrel tudom megdobálni.
Elnézést kérek a hosszúra nyúlt ismertetőért, ígéretemmel szemben mégiscsak egyfajta nosztalgikus hangulatba lamentáltam magamat, úgy látszik. Nem hiszek a terjedelmes írásokban, már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán olvasunk még néhányan recenziókat, de mégiscsak egy korszak lezárását éljük éppen. Ennek az egyik fájó mérföldköve a Megadeth utolsónak gondolt és kikiáltott albuma. Ami tényleg nem rossz, letisztultan, sallangmentesen fogalja össze a zenekar utolsó két-három évtizedének az esszenciáját, úgyhogy a '92 utáni megjelenéseket szinte felesleges is elővenni. Az első öt nagylemez természetesen kötelező, meg ez. És akkor nagyjából meg is vagyunk.
"So here's my last will My final testament, my sneer I came, I ruled Now I disappear” – The Last Note"
A P. Mobil maga a zenei szingularitás, ebből fakadóan tényleg azt csinálhatnak, amihez kedvük van. Most például egy angol nyelvű albumot. Ez még persze nem lenne akkora szenzáció, hiszen az angol nyelv ismerete eléggé elterjedt ahhoz, hogy még az ilyen régóta működő banda is vállalja a metaforákban oly gazdag – és ezért gyakran nehezen átformálható – anyanyelvünk fordítását, ráadásul az együttes ugyan már lassan emberöltőnyi kort élt meg, tagjai között mégis vannak olyan fiatalok, akik esetleg már általános iskolában elkezdték a "rock igaz nyelvének" elsajátítását. A probléma tehát nem probléma, hiszen a basszusgitárt kezelő Tarnai Dániel nemcsak a zenei alkotóelem nagy részének megkomponálásáért felelős, de a próbákra szinte teljesen kész dalszövegekkel is érkezett, amúgy Pallasz Athéné módjára, aki, mint tudjuk, teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz fejéből, ráadásul Héphaisztosz kalapácsütésének következtében: mi ez, ha nem a heavy metal ókori mitológiai megtestesülése?
De nem is ez a lényeg – bár a Mobilnál a szövegek mindig nagyon fontosak voltak –, ráadásul rendelkeztek egyfajta iróniával, ami mind a világnak, mind magának az együttesnek tartott görbe tükröt – nézegessék csak saját magukat, és vonják le a megfelelő következtetéseket! Ami azonban tényleg meglepett, az a kismértékű eltolódás a zene stílusában: az eddig megszokott, a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek bluesrock orientált alapjaiból merítkező dallam- és riffvilág forrása ezúttal egyértelműen a southern rock óriásait idézi, ráadásul rendkívül autentikus és szórakoztató módon.
A váltás azonban együtt járt azzal, hogy a hangulatteremtés eszközeit ezúttal priorizáltan kezeljék: a szingularitásban pedig az "őszinte és kemény" együtt járhat akár az akusztikus megközelítéssel is és talán a "Need Some Money"-n kívül az instant slágerteremtés mögöttes területre történő "telepítésével". Megijedni azonban nem kell, fejbe kólintó himnuszok helyett – melyeknek hatása azonnali, de általában nem örök életű – kapunk valami mást, egy olyan életérzést, amire eddig úgy gondoltunk, hogy csak Amerikában lehet rátalálni, még szerencse, hogy a valamikori Southern Special, az Asphalt Horsemen és most a P. Mobil más véleményen volt/van…és remélhetőleg lesz.
A dalok egy része tehát jellegében kissé különbözik a csapat megszokott, komfortzónás utazásaitól, és kell szánni némi időt rá, hogy a végigbarangolt zenei környéknek minden zegét-zugát megismerhessük, azonban, ha a lassan bőrünk alá kúszó riffek és dallamok ránk találnak, biztos vagyok benne, hogy nem eresztenek – ilyenkor aztán vakarhatja a fejét a kritika írója, hogy mi, kire van hatással, vagyis a zene a domináns, vagy az abban a szerepben tetszelgő hallgató? A fene vinné el ezeket a szingularitásokat!
A kezdésnél azonnal feltűnik a ritmusszekció hangzásbeli vezető szerepe, ami tömény, vastag alapot biztosít azoknak a groove-oknak, melyek eddig nem igazán voltak jellemzőek a csapatra – a súlyos, hintába ejtő riffcsodák úgy vezetik a dallamokat, mint Kinizsi Pál az embereit a kenyérmezei diadalban, két karddal, letaglózva az ellenséges török csapatokat – nos, én is körülbelül így éreztem magam, mikor a dalból eredő lüktető súlyosság bunkóként csapott fülön, talán csak a háttérben búgó orgona enyhítette a hangjegyekből áradó kábulatot. (Nem véletlen a ritmusorientáltság, hiszen mint írtam, a dalok nagy részéért Tarnai Dániel a felelős, és ez milyen jó így!)
A folytatás hasonló, és ekkor már elég erős lehet a gyanú, hogy most nem a megszokott sémákat, fordulatokat vezetik elő a zenészek: bár jómagam imádom a Deep Purple-féle hard rockkot, itt most balzsamként kenegetik fülemet a "súlyozott" témák, és ha valami hasonlót szeretnék keresni Magyarhonból, akkor talán a P. Box "Pangea" című tökéletes albumára mutathatnék vissza, bár talán még ott sem találkoztam a tempó és ritmus ilyesfajta, hipnotizáló kapcsolatával – ez a fajta megközelítés, jóllehet, tökéletesen illik ide, de inkább más stílusokban definiálta a keménység és impulzivitás fogalmát.
A "Walk Into The Sun"-tól – nomen est omen – felragyog a déli nap, és a szövegben is előkerül az elmaradhatatlan "baby" – a southern hatások pedig szívet melengetően teremtik meg azt a különleges hangulatot, amitől rögtön a 66-os útra képzeled magad, ahogy egy hatalmas országúti cirkálóval dübörögsz a végtelen felé.
A groove-ok aztán a "Set You Free"-ben jönnek újra elő – a kezdés olyan, mintha egy Tony Martin érás Black Sabbath dalnak készült volna neki az együttes, de nem: a hangvétel visszavált a lemez elején tapasztaltakra, majd a "Takeaway Dream"-től a zene is szellősebbé válik, előtérbe kerülnek az akusztikus hangszerek is, különös egyvelegét adva az autentikus hangzásnak és a hangulatnak. Ebből a lemezrészből az "Ancient Tribe Therapy" a kedvencem, ami olyan, mint egy rockba ágyazott sámándal, a maga különleges, hipnotikus lüktetésével, és a Hammond-orgona tökéletes háttértámogatásával.
A lemez vége a borítóhoz hasonlóan – ami tökéletes ötletként varázsol humort a boomerek szórakoztatására – telitalálat, az instrumentális zárás akusztikus dallamaiból előtörő "elektronika" plasztikusan foglalja össze a lemez hangulati tartalmát, majd a feltörő feszültséget kiválóan eltompítva készteti arra a hallgatót, hogy ismét nekifusson az albumnak.
A kétrészes kiadvány második felével nem kívánok részletesen foglalkozni: az 1978-ban, Galla Miklós fordítói tevékenységével elkészült angol nyelvű demo a klasszikus felállással rögzítve, egységes, feljavított hangzással ad némi korképet (vagy kórképet?) a zenekar klasszikussá érett dalaival – aki nem ismeri ezeket, annak azért azt ajánlom, hogy a magyar "eredetiekkel" kezdje meg a barátkozást.
A "Dou You Speak P. Mobil" – mekkora cím ez már! – a csapat "újkori" tevékenységének szerintem legsikerültebb darabja, hiszen a komfortzóna bátor elhagyásával olyan dalgyűjteményt kapunk, aminek építőelemeit itthon nem csócsálták az évtizedek ehetetlen masszává. Aki pedig a Mobilt csak magyar nyelven tudja elképzelni, annak sem kell szomorkodnia, mivel ígéretek szerint jelen zenei anyag magyar nyelven is meg fog jelenni. Úgy legyen! (A lemezen még Gulyás Máté játéka hallható, ám azóta már Németh Gábor ül a dobos poszton, remélhetőleg még hosszú ideig.)
Az én koromban már nincs semmi csodálnivaló azon, ha visszafelé tekinget az ember. Főleg akkor, ha a klasszikus értelemben vett hard rock muzsika - ahogy azt az ún. hajbandák prezentálták - éppen csikóévei alatt élték fénykorukat. Ez a stílus beette magát a bőröm alá, és nincs az a lézeres technika, amivel el tudnák onnan távolítani. Persze akkoriban kis hazánk zenei élete még az állampárt, illetve egy-egy helytartója irányítása alatt állt, és szerencsénk volt, ha néhány lemezt Göczey Zsuzsa jóvoltából fölvehettünk a rádióból, vagy netán "jugó" kiadásban megvásárolhattunk bakeliten.
A helyzet sokat javult a '90-es évek elején, ami ráadásul egybeesett a CD-k megjelenésével, de a digitális korongok eleinte iszonyúan drágák voltak - kb. annyiba kerültek, mint most, csak éppen akkoriban "kicsit" többet ért a magyar fizetőeszköz. És akkor hirtelen jéghideg, metsző szelek kezdtek el fújdogálni Seattle-ből... Ezt a sirámot most nem kezdem újra. A lényeg, hogy a paradigmaváltásnak volt nem kevés áldozata - akadt, aki érdemtelenül és akadt, aki megérdemelten...
Abban a zavaros időszakban ilyen-olyan okok miatt lemaradtam néhány bandáról és megjelenésről, amelyek egyébként illeszkedtek volna a stíluspreferenciámba. Az ilyen mulasztásokat utólag, évtizedek távlatából igyekszem pótolni; ez is volt az egyik motivációm a "retrospektív" rovat (illetve címke) létrehozásában.
A Danger Danger karrierjéről voltak homályos ismereteim, hiszen recenzáltunk itt olyan lemezeket, amelyekhez köze volt a New York-i banda egykori tagjainak. Előfordult nálunk kritika az egykori énekes, Ted Poley szólóalbumáról, beszámoltunk a The Defiants Frontiersnál megjelent munkáiról, márpedig ebben a formációban szó szerint 3 korábbi Danger Danger tag muzsikál, de tavaly például az egyik gitárosuk, Andy Timmons instrumentális kiadványa lett a toplistám 11. helyezettje.
A "Screw It!" úgy került a látóterembe, hogy belefutottam neten a 2022-es Rock Candy Records által remaszterelt újrakiadásba. Nem nagyon hiszek ezeknek a "remaszterelt" változatoknak, de úgy tűnik, ez tényleg jól sikerült, ha a különbség még így sem ordító. Mivel ezt az anyagot még Andy Timmons gitározta föl - nem is akárhogyan; elég meghallgatni a nyúlfarknyi instrumentális interlűdöt (Puppet Show) -, nem volt kérdés, hogy adnom kell neki egy esélyt.
Az akkori szokásokhoz képest meglepően hosszú (közel órás) albumot, amely az utolsó volt Ted Poley-val a mikrofonnál, gyakorlatilag a Bruno Ravel (bőgő) és Steve West (dobok) páros szerezte, és a floridai Fort Lauderdale-ben, a New River Studiosban rögzítették. Nem lett sikeres, a klipes "Monkey Business" csak a UK Singles Chart 42. helyéig tudott fölkúszni, és ezzel nagyjából ki is fújt a dolog. A kritikusok meglehetősen kritikusak voltak, a fő kifogásuk az volt, hogy a pufihajú fejrázás és a fősodratú rádiópop között nagyjából a földre ültek vele.
Én utólag nem ezt érzem, sőt kifejezetten jó dalokat hallok menő gitárszólókkal, éppen úgy, ahogy a műfaj annak idején megkövetelte. Nem állítom, hogy ellenállhatatlan slágergyűjtemény, nyilván közel sem olyan ékköve az 1991-es esztendőnek, mint pl. a Van Halen "F.U.C.K.", a White Lion "Main Atraction", az Ozzy "No More Tears", a Mr. Big "Lean Into It", a Guns 'N' Roses "Use Your Illusion I-II." vagy éppen a Metallica fekete albuma!
Azért talán mégsem akkora baromság azt gondolni, hogy a "Screw It!" akár jobb helyezést is elérhetett vagy nagyobb figyelmet is kaphatott volna, ha történetesen 1991 egyúttal nem az az év, amikor napvilágot lát a Nirvana "Never Mind", a Pearl Jam "Ten", a RHCP "Blood Sugar...", a Soundgarden "Badmotorfinger" című albuma.
Az olyan vissza-visszatekingető, nosztalgikus vén rockereknek, mint amilyen én is vagyok, ez a lemez igenis tud szerezni néhány kellemes pillanatot. Mondjuk a lemezt záró "Yeah, You Want It!" botrányosan szar fehér rapje és a "Dfns" 51 másodperces idétlen gajdolása kapufa, de a többit bármikor szívesen hallgatom, mert kordokumentum.
Külön nem számoltunk be róla, de örömmel konstatáltuk, hogy 2025-ben az ausztrál Teramaze élő albumot/DVD-t jelentett meg, amely a valaha volt (és tartok tőle: valaha lesz) legjobb lemezük 10 éves évfordulójára készült. 2015-ben a "Her Halo" totálisan letaglózott, velem még az a hihetetlen "csúfság" is megtörtént, hogy akkor a SymphonyX "Underworld" című - szokás szerint bikaerős - lemeze előtt végzett az akkori éves toplistámon. Mesteri alkotás ez; egy lakatlan szigetre való száműzetésem esetén simán a túlélő csomag része.
Az együttes most a DVD anyagát elérhetővé tette a YouTube csatornáján. Az immáron szabadon és ingyenesen streamelhető anyagot egy stúdióban, kontrollált körülmények között, közönség nélkül vették föl (ez manapság egyre nagyobb divat, hiszen olcsóbb és sokkal jobb hang- és képminőséget lehet általa garantálni). A fekete-fehér fényképezés így sem nagy szám, de a fölvétel ezért ékesen bizonyítja, hogy milyen zseniális az a zenekar, amelyik egy ilyen összetett zenei anyagot élőben ilyen minőségben képes megszólaltatni.
Hiánypótló, rajongóknak kötelező anyag. Ugyanazt tudom mondani, mint a toplistás méltatásban: "Bárcsak 10-15 perccel hosszabb lenne a játékidő!" Tuti lefostam volna a bokám, ha ott lehettem volna a stúdióban.
Nem Kvertelak, izé... kertelek, ezt a bejegyzést is beardfish nevű olvasónknak köszönhetjük, akiről kiderült, hogy még nálam is nagyobb bányász. Olyan mélységekbe ássa alá magát a rock/metal undergroundban, ahová én, öntudatos és tapasztalt öreg vájár sem jutottam még el soha. Szóval köszönet és hála beardfishnek az ajánlásért, mert ezek az olasz - közelebbről római - arcok piszkosul tudnak zenélni, és a közmondásos talján dallamérzék sem hagyta őket cserben egy pillanatra sem.
A zenekar motorja Ivo Di Traglia dobos; ő szerzi a zenét, hangszereli a dalokat, írja a szöveget, és elég egyértelműen nagy rajongója Mike Portnoynak, akinek stílusa úgy szivárog át a Tritop kompozícióin, mint pörköltszaft a pamutingen. Ezzel nagyjából be is lőttük a stílust: progresszív rock/metal zenét hallunk a lemezen, amely a 2008-ban alakult csapat második kiadványa (a debütáció, "Rise Of Kassandra" címmel 2022-ben jelent meg).
Azért annál, hogy "progresszív rock/metal", mondanunk kell valami közelebbit is. Mivel a kollektíva hajtóereje a dobos, érthetően elég ritmusközpontú a muzsika, de olyan módon, hogy közben nem vesznek el a dallamok sem, a kidolgozott kórusok és az akrobatikus szólók roppant zeneivé teszik az egészet. Az ének és a dallamvilág engem kifejezetten a Styxre emlékeztet, hangszeresen azonban - a fönt vázolt okok miatt - egyértelműen a Dream Theater dominál, de náluk azért valamivel frissebben, modernebbül - valahogy úgy, ahogy a Haken csinálta, mikor még a csúcson voltak...
Ahhoz képest, hogy az együttes létezéséről valószínűleg még egy átlagos római rocker sem hallott soha, és figyelembe véve, hogy nincs mögöttük sem rakat lóvé, sem euromilliomos menedzser, sem nagy kiadó, a lemez meglepően jól (bár azért nem abszolút tökéletesen) szól. A magánkiadásban megjelent albumot csak a bandcamp oldalukon keresztül lehet megvásárolni (plusz jelentős postaköltség), viszont rendelkezésre áll a CD mellett bakelit formátumban is.
A nyúlfarknyi fölvezető (kvázi-intró) után csak 3 szerzeményt hallhatunk a lemezen, ezek viszont "wagneri" hosszúságúak, a legrövidebb is 10 perc, de van közel 24 perces tétel is. Nem mondom, kell némi kitartás a meghallgatáshoz (szerencsére nem is olyan rettenetesen hosszú a teljes játékidő), de egy idő után annak rendje-módja szerint beszippantja az embert. Csak hogy végleg összezavarjam az olvasókat, azt mondom: a Tritop az olasz Moon Safari. Ez nálam hatalmas dicséret. Ahogy a bejegyzés címe is egyértelművé teszi: ez a 2025-ös toplistám +1 albuma!
A pachinko leginkább egy féllegális nyerőgép és egy klasszikus játékgép (flipper) keverékeként írható le, ami Japánban brutális népszerűségnek örvend. Ez a mű 14 tételben – melyek között egészen rövid és közel 12 perces is akad – meséli el egy fiatalember történetét, aki átalakul ezzé a masinává (hát, na…). A laza koncepció azt hiszem, egy anime alapján született. Ezeket kifejezetten kedveli a norvég progresszív pop? rock? metal? banda.
A Moron Police a negyedik lemezénél tart, és van egyfajta választóvonal az első kettő és az utolsó kettő között. Zeneileg eklektikus, szövegileg cinikus, polgárpukkasztó csapatként indultak, rockosabbak/punkosabbak is voltak kezdetben. Zenélni azt nagyon tudtak mindig is, de valahogy a hülyeség sosem tudta túl messzire elkerülni őket. Zappával élve: mióta nem része a humor a zenének? Képzelj el egy metalosabb Primust, akik random át tudnak váltani némi volbeates punk 'n' rollba vagy éppen egy foxtrottba (amúgy Diablo Swing Orchestra módra), és akkor nagyjából megvagyunk.
A harmadik, "A Boat On The Sea" c. albumukkal komolyodtak meg kissé, ez a szélesebb underground sikert is meghozni látszott a kvartettnek. A frissen jött lendületet megtörte azonban a dobos váratlan halála (autóbaleset), így jelen opus jelentős késéssel (hat év) követte azt. Itt megint előreléptek egyet a közérthetőség útján, alighanem ez a legdallamosabb és talán zeneileg is a legkevésbé csapongó művük. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy egy átlagos gyomrot így is meg fog ülni a zenei pacal és a muzikális krémtorta váltogatása – na de manapság már legalább nem rendre egy számon belül gyúrják össze ezt a kettőt savanyított szőlőlevélbe tekerve, fahéjas porcukorral ízesítve, hanem egymás után tálalják a különböző stílusú fogásokat. (Jó, néha azért még most is.)
Szóval nem egyszerű csapat ez. Alighanem azoknak fog bejönni, akik a káposztás tésztát szeretik borsosan és cukrosan is, s talán még az sem zavarja őket túlságosan, ha mindez egy tányéron történik. Én mondjuk ilyen vagyok. Azért bárki próbát tehet velük, mert piszok dallamos az egész, és bár nagyot merít, korántsem fog keveset. Szinte lehetetlen megunni a vendégzenészekkel (cselló, trombita stb.) bőven felturbózott zenei kirándulást, mert olyan lendület, energia és – a maga fura módján – pozitív életszemlélet árad belőle, hogy receptre is írni lehetne depresszió ellen.
A '80-as években létezett egy igényes pop-rock zenei vonulat, amely mára úgy tűnik, köddé vált. Akkoriban olyan előadók is fel tudtak kerülni a slágerlistákra, mint pl. Sting, a Men At Work, az Inxs, a Mezzoforte vagy a Vaya Con Dios. De néhány '70-es évekbeli progresszív csapat is ekkor élte a slágeres korszakát, lásd Yes, Genesis, Rush. (Ugyanígy a Queen a hard rock vonalról.) Ezek szellemi örököseként tekintek a "Pachinko"-ra, és remélem, hogy – a címéhez méltóképpen, amolyan nyerőgépként – hoz majd annyit a konyhára, hogy ez a tehetséges brigád ne csak hobbiként űzze a zenélést (eddig nagyjából 4-5 évente tudtak kiadni nagylemezt, és főállású munka mellett, gondolom, a turnézás esélye is zéró). Merthogy igény, az lenne rá.
Idén a Dream Theater első helye nem is lehet kérdéses, ahogyan a Magic Pie másodika sem. Glenn Hughes három listán is feltűnt, a Defecto és Patric Rondat kettőn.
Ezt az egyéni listák dobogósai követik, úgy s mint Karmakanic, Cosmic Cathedral, Helloween és a Testament. Garaelnél negyedik a Sign Of The Wolf, s mivel ezt még két másik tag is ajánlja, megszavazhatjuk tizediknek. Azaz:
Jöjjön hát a szokásos "kutyafüle", alibilista, kinek, hogy tetszik, csak a rend kedvéért megjegyezve, hogy nálam már régóta nincs "TOP akárhány", mert lassan tizenéves távlatból sem érzek késztetést ezeket összegyűjteni. Folyamatosan veszem ugyan a hanghordozókat (többnyire B-r/DVD, kevés CD), de új zenék csak elvétve nyűgöznek le, ha igen, akkor azok a régi kedvencek új megjelenései.
Ez nem valami kényes ízlés és "bezzeg régen"-attitűd, hanem egyszerűen öregedő, kiábrándult zsémbes, kákán csomót kereső f@sz lettem, azok minden okoskodó, megkeseredett, tudálékos jellemzőjével. Merthogy objektíve tényleg vannak jó zenék nyilván, csak valahogy - a fenti okok miatt - engem ritkán szólítanak meg.
Az elmúlt év mindezzel együtt kimagasló volt, valóban. Itt is leírtam részletesen a bulik kapcsán, most csak összegzek, de mennyire időutazás már, rendesen odaverve a trendeknek, hogy Yngwie fullra megtölti a MOM színháztermét, és ugyan kisebb helyen, de legalább megtörténik, hogy Kiko Loureiro is koncertezik nálunk, egy objektíve nem létező műfaj képviselőjeként. Ezen a vonalon továbbhaladva, és ez már akkor a harmadik történés, Patrick Rondat instru anyaga is baromi jó, nagyon megvenném!
Jelentsük akkor ki mégis, hogy a TOP 3 élmény az idén, az instrumentális gitár tündöklése, azzal a megjegyzéssel, hogy reneszánszról, feltámadásról persze szó nincs, a minőségi gitárjátéknak mindig is megvolt a számosságát tekintve szerény, de kitartó és lelkes tábora, az idén pedig valahogy minden összejött nekünk ezen a fronton. Sőt, az amúgy ezer sebből vérző Yngwie koncertanyagot is (a DVD-nek menüje sincs pl.) idesorolom - nagyon sokszor megnéztem az elmúlt hónapokban. A hangszeres tündöklés pedig nem ér véget, hiszen megjelent a Dream Theater "Parasomnia" című albuma, majd a turné kép-és hanganyaga is. Persze, hogy már mindkettő a polcon figyel.
Glenn Hughes is egészen elképesztő, és bár nagyon úgy tűnik, hogy ő valahogy kivonta magát az öregedő rock ikonok egyre népesebb táborából, Kotta aggodalma teljesen jogos. Jó lenne megnézni utoljára a 80-hoz közelítő, azt betöltő (ezt valahogy nehéz kimondani, nem könnyű szembesülni vele...) hőseinket, mert nyilvánvaló, hogy a legutolsó kör(öke)t futják... Ha nem írásban, hanem élőszóban adnám ezt elő, akkor itt most elhallgatnék és tartanék egy néhány másodperces szünetet...
Kedves Mindenki! Fel lehet azt ép ésszel fogni, hogy az életünket végigkísérő "örökfiatal" alapbandák (Deep Purple, Maiden, Scorpions) belátható időn belül leteszik a lantot? Hát nehéz, nagyon nehéz. El fog veszni valami, ami évtizedeken keresztül az életünk (fiatalságunk) egyik igazodási pontja, néha menekülési útvonala volt. Kinek, milyen személyes emléke van a koncertekről (BS, MTK pálya stb.), fel tudja-e pontosan idézni, hol és mikor hallotta meg pl. a "Somewhere In Time" nótát, a borítót böngészve, vagy a "Still Loving You"-t, vagy amikor sokadjára tekerte vissza a szalagot, hogy valamelyik Blackmore szóló újra és újra elvarázsolja, kicsit kiemelve őt a szürke szocialista hétköznapokból, itt a keleti blokkban?
Nekem ezek megvannak és szerintem Tartuffe, Gari, Kotta hasonlóan érez. Igen, rajtuk keresztül a saját időnk végességével is szembesülni vagyunk kénytelenek. Ezzel együtt is öröm, hogy mindezt mi valós időben megélhettük, mert ezek a zenekarok és dalok örökre beírták magukat a zenetörténelembe.
