"Más zenekarok best of lemezzel ünneplik a 25 éves fennállásukat. Vagy valamelyik klasszikus album újra kiadásával, jobb esetben újrafelvételével. Hozzácsapnak egy-két bónuszt, aztán megvetetik a rajongókkal megint..., ennek nem sok értelmét láttuk. Vagy van itt valaki, aki megvette a 'Stay Hungry' remasteredet?" Johnsson önelégülten nyugtázta, hogy egy kéz sem lendült magasba a kérdésére. A pacáknak el kellene mennie politikusnak, mert rutinosan csak olyat kérdez, amire éppen azt a választ kapja, amit hallani szeretne. Jelen formájában ez a mini közönségkutatás meglehetősen kockázatmentes volt, mert kutya se vesz semmilyen lemezt manapság. Bezzeg, ha azt kérte volna, hogy jelentkezzen aki letöltötte... Ugyanezt a trükköt vetette be akkor is, amikor – a "Les Fleurs Du Mal" promóció/önigazolási kísérlet második fázisaként – azt firtatta, hogy szerintünk kinek kell eldöntenie azt, hogy a művész milyen zenét játsszon: a promóternek, a finanszírozónak, vagy magának a zenekarnak? A feltüzelt publikum természetesen egy emberként vágta rá, hogy a zenekarnak. Azt bezzeg elfelejtette megkérdezni, hogy a közönség igényeit, véleményét figyelembe kell-e venni, amire alkalmasint meglepő választ kapott volna...

Nem mintha nagyon erőltették volna az új albumot (a szájkaratén kívül), és az a három szám, amit játszottak róla, rendben volt. A setlist amúgy igen tetszetősre kerekedett, most, hogy csatlakozott hozzájuk egy Glóin fia Gimlire emlékeztető billentyűs is (a torzonborz törpe zeneileg persze teljesen rendben volt), elő tudtak végre venni olyan epikusabb, nagyívű számokat is, amiket eddig nem erőltettek, sőt még akusztikus blokk is volt (Lemuria). Náluk amúgy sincsen soha két egyforma koncert, már csak az éppen aktuális felállás miatt is turnéról turnéra változik a koncepció, és ezt most kicsit megint más volt, mint az eddigiek. A Therion élőben általában rápakol még egy lapáttal a lemezein is átütő színpadiasságra (még jó, ha már színpadiasságnak nevezik), de szerda este ez hatványozottan igaznak bizonyult. Az összeállított műsor eredménye egy még a szokásosnál is teátrálisabb, rockoperásabb előadásban csúcsosodott ki, amit valójában már nem is igen lehet heavy metal koncertként számon tartani. Sokkal inkább volt ez egy zenés előadás; olyan performance, melyben az énekesek többszereplős, megkoreografált történeteket adtak elő, zenei aláfestéssel. Christofer szerint azok a művek, amelyeket a közvélekedés rockoperaként tart számon, valójában rockoperettek, és ezen a bulin tökéletesen rá lehetett érezni, mire is gondol - az ő esetükben az opera kifejezés tényleg ül, és valóban közelebb van a lényeghez.

Külön dicséret, hogy ezt a felfokozott színházi hatást a szokásosnál is kevesebb díszlettel tudták elérni. A zeneipar siralmas helyzetét mi sem példázza jobban, mint hogy a legutóbb még Pecsát megtöltő együttesnek ezúttal be kellett érnie egy félházas Wigwammal. Így a színpadkép (egy szál molinó a banda nevével) meglehetősen Tesco gazdaságosra sikerült ahhoz képest, amit tőlük megszoktunk. Mindezt kárpótolta a hangzás – biztos rákészültek már délután, mert egy piszok rövid átszerelés után már az első számtól kezdve gyönyörűen szólt a cucc. (Az előzenekarokról vagy jót vagy semmit, és mivel jót nem tudok...) Kíváncsi voltam nagyon, hogy dörrennek majd meg szintivel, mert akárhogy is, de egyik szexepiljük éppen a blackes múltból eredő rendhagyó megközelítés, hogy nem átallanak két gitárral, billentyűk nélkül szimfonikus metalt játszani. Azt kell mondjam, jó volt ez így, jobb mint eddig bármikor.

A buli második felében és a két ráadásban azért persze előkerültek a direktebb "slágerek" is, így senki sem érezhette magát cserbenhagyva. Ekkor azért – bármennyire is illik a bájgúnár hajóskapitány jelmezben parádézó Vikström (esküszöm, ő kifejezetten élvezi a színjátékot) hangja az operás vonalhoz – úgy hiányzott Levén, mint egy falat kenyér. Snowy Shaw ezúttal nem volt itt, neki ez az új irányvonal már megfeküdte a gyomrát, és bedobta a törölközőt (én nem hiányoltam). A női vonalat megszokott Lori Lewisunk és a rockosabb hangú Linnéa Vikström (gondolom Thomas kishúga) képviselte. Még néhány szó Christian Vidalról: a fickó jól gitározik, kapott is elég lehetőséget. Időnként megfordult a fejemben, hogy meghallgatnék tőle akár egy szólólemezt is. De mindenki nagyon profin hozta magát és úgy tűnt, felszabadultan, lazán muzsikálnak.

Összességében talán a legjobb Therion fellépés volt eddig, amit láttam - a tiszta hangzás és a különleges, meghittebb hangulat feledtette Mats Levén hiányát. Korábban is azt gondoltam, hogy Johnsson már rég nem hagyományos rock számokban gondolkodik, és van aki ezt el tudja fogadni, van aki nem. Ez a csapat indulása óta egy igen komoly ívet írt le művészileg, zeneileg. Ki ennek az útnak az elejével, ki a végével nem tud azonosulni. Christofer közelgő operája úgy vélem, ennek az utazásnak a következő, logikus állomása, és szerintem nincsenek kétségei afelől, hogy sokan a jelenlegi szimpatizánsai közül oda már nem fogják követni őt. De nem úgy tűnik, hogy ez különösebben zavarná.

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.ten-official.com

Érdekes egybeesés, hogy a szigetországi epikus-melodikus hard rock koronázatlan királya (Magnum) és annak legtehetségesebb helyi tanítványa (Ten) nagyjából egy időben jelentkezett új albummal. "Kedvenc" kritikusom, aki szerint a teljes skandináv prog-power vonulat tehetségtelen Dream Theater imitátorok szánalmas erőlködése (bocs, de ezen nem tudom túltenni magam...), ezúttal is megaszondta a tutit. Tudni illik, hogy a Gary Hughes a "The Name Of The Rose" és a "The Robe" óta csak fekáliát képes gyártani. Ez nagyságrendileg éppen olyan megalapozott vélemény, mint az, hogy a Maidennek a "Killer-Number" páros óta hallgathatatlanok a lemezei, vagy hogy az Accept a "Restless..." és a "Balls..." után akár abba is hagyhatta volna a zeneszerzést.

Vágom én, hogy a '90-es évek második felében már az is kellemes meglepetés volt, hogy valaki egyáltalán játssza ezt a fajta muzsikát, 2012-ben pedig mindez teljesen indifferens. Tény az is, hogy Hughes dallam- és egyáltalán zenei világa meglehetősen markáns, ahogy az orgánuma sem mindennapi. Igen, ennek a varázsa is elmúlik egy idő után. Ugyanakkor nem lehet elvárás, hogy egy banda folyamatosan felülmúlja korábbi önmagát, maximum az, hogy bármerre is fejlődik, halad tovább, a hitelességét megőrizze, azaz ne vegyen hirtelen fordulatokat a futó trendekbe beleállva. Senkire nem tudok haragudni, legyenek akár kevésbé sikerült korongjai is, akinek a pályafutásában konzisztensen felfedezhető az elkötelezettség és a minőség iránti igény.

Márpedig főhősünkre sok minden mondható, de az semmiképpen, hogy ne tartott volna ki eredeti elképzelései mellett, diktáljon bármit is az aktuális divat. De az sem rémlik, hogy egyetlen olyan CD-t is hallottam a Tentől, ami kifejezetten pocsék lett volna. Kevésbé ütőset, kevésbé kreatívat, némileg önismétlőt, vagy éppen túl hosszút, azt igen. De azért mindegyik megütötte a szintet, szerintem. A "Heresy And Creed" pedig – "szakértőnk" véleményével ellentétben – mintha friss vért pumpált volna beléjük, kirángatva őket abból a kissé terebélyes, öreguras zenei világból amibe belemerevedni látszottak az utóbbi időben. Hiába no, ez a Dennis Ward gyerek tényleg képes még a szarból is aranyat csinálni, hát még ha az a szar nem is szar, csak egy kicsit poros antik kincs, ami leporolva, picit kiglancolva máris régi fényében ragyog.

Legalábbis én az ő produceri tevékenységének tulajdonítom, hogy a brit dallambrigád legváltozatosabb, legkompaktabb dalokkal teli korongja született meg ezúttal. Úgy tűnik sikerült kordában tartania Hughes hajlamát a túlburjánzásra és arra, hogy gyakorlatilag egyetlen tempóban, hangulatban játsszon fel teljes lemezeket. Gary továbbra is mesél nekünk, úgy ahogy csak ő tud, de ezúttal nem ráérősen hömpölygő esti mesét, amitől szép lassan elálmosodunk és lecsukódik a szemünk, hanem egy csavaros történetet, amely tele van kalanddal, furfanggal, nagy csatákkal, különleges lényekkel, pompával és népi bölcsességgel, de lírával, szerelemmel és fájdalommal is. Vajon létezik olyasvalaki, aki nem szereti az ilyen magával ragadó történeteket? Ja, igen. A kritikus bácsi, aki felnőve már csak a Kincskereső kisködmönt tartja valamire, mert neki gyerekkorában azt olvasták fel...

Kotta

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
www.soulspell.com

Értik ezek a brazilok a csapatépítés csínját-bínját, legalábbis itt, Metálországban. Mert emlékezzünk csak, 2005-ben egy Renato Tribuzy nevezetű gitárosnak sikerült a lehetetlen: egyetlen projektben szerepeltetni Bruce Dickinsont, Ralf Scheeperst és minden speed metalok legfelkentebb főgeneralisszimuszát, az addig a bárcát mereven elutasító Michael Kiskét. A project aztán be is futotta a maga karrierét, az egyetlen lemezre épülő turnéból még egy live album is született, no persze a siker ilyen nevekkel borítékolható volt, főleg, hogy a produceri munkákat a dinoszauruszok zenei életre keltője, Roy Z vállalta magára.

Ezek után aztán senki sem csodálkozhat azon, hogy egy olyan országban, ahol találomra eldobva egy követ, nagy valószínűséggel egy, az OKJ 5.5 tanfolyamot ösztönből abszolváló metál-istent találunk el, hamarosan a fémoperai irodalomból doktoráló professzor éled öntudatra. Heleno Vale, a számomra ismeretlen dobos újfent bizonyította, hogy a tehetségek gyakran az ismeretlenség homályából törve mutatnak középső ujjat a zenei tehetségkutatóknak, a már harmadik részénél járó koncept-album a maga nemében méltó társa az Avantasiának, vagy Ayreon mester hasonszőrű munkáinak. A koncepció persze ismerős lehet: az alapcsapatra épülő muzsikusokat a történetnek megfelelő karakterekhez illő vendégek egészítik ki, az sem baj, ha a szakma krémjéből iderittyentve őket. A társaság illusztris, bár meg kell mondjam, hogy csak ebben az évben annyi ismeretlen brazil vokál-fenomént halottam, hogy azok nemhogy egy, de egy tucatnyi operához is elegendő mennyiségű szerepet tudnának prezentálni, kettős szereposztás nélkül…

Az idei album talán legnagyobb énekes neve Tim Ripper Owens, aki hozza is a tőle megszokott sziréna-színvonalat, nála csak a brazil Carlos Zema alakít nagyobbat – tudjátok, ő ugrott be Kelly Carpenter helyett az Outworldbe –, akinek számomra olyan a hangja, mint mazochistának a korbács: elvileg fájnia kéne, gyakorlatilag azonban nagyon jóóóóóóó! Érdekes, hogy ezt a tökös-macsós, rekedtes-üvöltős- sztratoszférába könnyedén szökkenő, ám a tenorisztikus éneklési módot is könnyedén prezentáló, brutál nehéz stílus mennyire kedvelt a kontinensnyi országban, és erre itt van az újabb bizonyíték. A női szerepre is van hazai beltenyészet, ennek ellenére a már rutinosnak mondható Sommerville viszi a prímet, aki csípi Amandát, annak most sem fog csalódást okozni.

A Soulspell darabok egyébként jóllehet, a speedelős euro-metálon alapulnak, jelen album első fele, hála a kiemelt, progresszív billentyűjátéknak, inkább juttathatja eszünkbe Ayreon mester munkáit, mintsem a germán vonalon etalon Avantasiát, sőt, a "Rescue Into The Storm" kifacsart témáit hallva egyszerre idéződik fel az Outworld és a Beyond Twilight szelleme is. Ennek megfelelően kell egy-két hallgatás, míg a dallamok igazán beleülnek a fülbe, kivéve a nyitó, epikus hosszúságú tételt és a "Change The Tide"-ot, ami igazából egy echte germán metál himnusz, de lényegében mindegyik szerzemény tartalmaz olyan, azonnal megjegyezhető részeket, melyek megfelelő kapaszkodót nyújtanak a progresszív részek sikeres feldolgozásához. Kedvencem az Owens által felvezetett "The Dead Tree", ami egyetlen szerzeményben sűríti össze mindazt, ami jó a SoulSpellben, aki tehát türelmetlen típus, vagy kevés az ideje, kezdjen nyugodtan ezzel.

Kinek nem ajánlom az albumot? Akiket untatnak a precíz gitár- és billentyűszólók, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a galoppból a progresszív részeket, és akit idegesítenek a több oktávos énekesek, egyébként is unják a szimfonikus köntösbe bújtatott koncept sztorikat és a himnuszokra kihelyezett érzelmi játszadozást. Nekik kívánom izgalomnak a Derricket, én azonban maradok a stílus megkövesedett híve, még akkor is, ha többek szerint ez a lemez már többször is lejárt.

Garael

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.germanpascual.com
myspace.com/germanpascual

Germán Pascual istenáldotta tehetség, aki korábban már bizonyított a Mind's Eye-ban és a Narnia toplistás (és sajnos ucsó) lemezén, a "Course Of A Generation"-ön (2009). A brazil aranytorok, azóta a Narniához hasonlóan nyíltan keresztény Divinefire-ban énekel, de most szólóalbum készítésére szánta el magát. Ehhez szerencsére remek zenészeket sikerült toboroznia: itt gitározik Martin Hall (Forged Wings) és Carl-Johan "CJ" Grimmark (Fires Of Babylon, Rob Rock, Narnia, Grimmark), a bőgőt pedig Per Schelander (Pain of Salvation, Royal Hunt, House Of Shakira) és Raphael Dafras kezelik (Almah, Seven Horizons).

A lemeznek bizonyos értelemben - zeneileg biztosan - félrevezető volt az "Egy új kezdet" címet adni, hiszen ott folytatja, ahol Pascual a Narniával annak idején abbahagyta. Mindössze annyi a különbség, hogy ez most keményebb lett, gyorsabb, darálós ritmusokkal, helyenként egy kis hörgéssel (pl. The Wrath Of God). Pascual - ahogy megszokhattuk tőle - döbbenetesen jól teljesít, de nem lehet panasz a gitárosokra sem. Ezt most mégsem tudom annyira szeretni, mint annak idején a Narnia búcsúlemezét, talán éppen a kapkodós, mindent letaroló ritmusok miatt, hiszen nem igazán  engedik kibontakozni a dallamokat, ráadásul annyira kompakttá, zajossá teszik a hangzást, hogy az ember egy idő után már szinte könyörög egy balladáért, ami csak a spanyol nyelvű záró tétellel érkezik meg (majdnem).

Pascual nagyon elkötelezett, vallásos pasi, rendszeresen bekapcsolódik a Stockholmi Utcamisszió munkájába, önkéntesként segíti a drogosokat és a hajléktalanokat. Ez nagyon szép és dicséretre méltó, de zenei eldurvulásában vajmi kevéssé mutatkozik meg (kivéve a szövegeket). Nekem egy nyugodtabb, letisztultabb, dallamorientáltabb muzsika jobban tetszene, s ebben Pascual képességei, erényei is jobban meg tudnának villanni.

Tartuffe

Honlapok:
www.reinodetaifa.com
myspace.com/reinodetaifa

Először azt sem tudtam, hogy komoly a dolog vagy valami Torrente-féle ízetlen tréfa. Heavy metal és arab hatásokat asszimiláló spanyol muzsika, mintha egy képtelen ötlettől vezérelt Gypsy Kings duettet hallgatnánk a Mägo de Oz-zal. Azután rájöttem, hogy a Taifa nevű hispán trió tényleg komolyan gondolja. Ezek után már csak azt kellett eldöntenem, hogy nekem bejön-e ez a furcsa keverék vagy sem. Sajnos a válaszban még most sem vagyok biztos, pedig már konzultáltam erről egy országos csaj-cimborámmal is. Tuti nem a spanyol nyelv okoz problémát, bár az európai spanyolok pöszeségén mindig jót röhögök...

A Taifa tulajdonképpen marha érdekes kísérlet, része a folk vagy etno-metál őrületnek, ami anno elsősorban kelta-skandináv vonalon indult el, de Emir Hot, a Dalriada, illetve más nem-nordikus csapatok azóta bebizonyítottak, hogy ez ma már földrajzilag sokkal tágabb fogalom. A Taifa kísérleti zene, amennyiben hangzásában, stílusában, ritmikájában teljesen más, az arab muzsika kromatikus világához közelebbi folkot próbál becsempészni a metálosok ízlésvilágába. Azt kell mondjam, látom benne a fantáziát. Szeretem a Myrath-ot, s a maga nemében a Gypsy Kings-et is, akkor miért ne adnék esélyt egy olyan bandának, mint a Taifa?

Szóval az elképzelés rendben van, sajnos azonban a kivitelezéssel akadnak problémák. Nem Luis Massot énekes sokaknak talán idegesítő hangjával van baj, azt egyrészt meg lehet szokni, másrészt tipikusan ehhez a muzsikához illik. A gond meggyőződésem szerint Victor Arco gitáros, aki gyenge középszer, pedig ide aztán tényleg hatalmas akusztikus és "villanyos" gitármágia illene, lélegzetelállító tekerésekkel, káprázatosan gyors és pontos kipengetésekkel.

Sajnos a hangzás is elég "low budget", pedig Arco ritmusban sokkal meggyőzőbb, mint szólóban, de ma már nem szabad úgy szólni, mint a '80-as évek Hungaroton lemezein a magyar rock "don"-jai. A Taifa mindenképp érdemel némi dicséretet az úttörő munkáért, de attól tartok ezt a zenét nem ők fogják emancipálni a köztudatban - legalábbis nem ebben a fölállásban. Több népi - ütős és fúvós - hangszert,  egy jobb gitárost, valamint egy kicsit teltebb (szimfonikusabb) hangzást kívánok nekik.

Tartuffe

Kiadó:
-

Honlap:
www.megatherion.com

Mit szólnál ahhoz, ha nagyapád – egy tisztesen letudott, eredményekkel teli élet után – egyszer csak bekattanna és az önmegvalósítás nevében attól kezdve meztelenül motorozna fel s alá szülőfalujában, nap mint nap? Egyrészt szánalmas, vagy még inkább roppant kínos lenne ez az egész, másrészt viszont átfutna az agyadon némi dicséret-, vagy tiszteletféle is: "Az anyja, van az öregben kurázsi, hogy nem foglalkozik avval, ki mit gondol róla! Ha neki jól esik, akkor ki a fenét érdekel, ártani nem árt senkinek!".

Ilyesféle érzésed lehet az új Therion kapcsán is, már amennyiben lehet ezt a valamit az esedékes Therion sorlemezként számon tartani. Johnssont is elkapta ugyanis a Gildenlöw-Akerfeldt szindróma, a "Les Fleurs Du Mal" kábé annyira tipikus zenekari alkotás, amennyire a "Road Salt"-ok, vagy a "Heritage" Pain Of Salvation, illetve Opeth korongok - azaz, jóval inkább szólóalbum ez is. Nem lenne tehát csoda, ha mellőle is elkezdenének elszivárogni a zenésztársak, egészen a banda teljes széteséséig, ha mindezt megelőzendő nem jelentette volna be ő maga a csapat feloszlatását az idei turnékörutat követően. (Amikor is beleveti magát egy több éves munkába, melynek célja egy gigantikus rock-opera színpadra állítása.)

Francia sanzonokat ültetni át szimfonikus metalba? A végeredmény egyrészt roppant kínos és bizonyára illúzióromboló a hardcore fanok számára, akik a "Sitra Ahra" lejtmenete (legalábbis szerintük) után kedvenc bandájuk agóniájának végső igazolását fogják ebben a CD-ben így meglelni. Ugyanakkor tiszteletet parancsoló, hogy Christofer saját vagyonát kockára téve, a Nuclear Blast kereteiből kilépve, magánkiadásban jelentette meg ezt a rendhagyó "művészeti projektet", aminek ő nevezi a produkciót, és amely ennek köszönhetően hagyományos forgalmazásban meg sem jelenik majd (koncerten lehet megvásárolni, vagy a honlapon megrendelni). Ha neki ez fontos..., ártani végül is nem árt vele senkinek, nem igaz?

Nagyon rossz lett a "Romlás virágai" (Baudelaire)? Egyáltalán nem. Tulajdonképpen ott van rajta minden tipikus Therion elem, a nagy kórusok, az operás ének, karcos gitárok (már amikor...), szóval tombol a fémzenébe oltott klasszicizmus, ami nem is csoda, lévén ők a stílus egyik alapítója és szerintem legmarkánsabb, leginkább vállalható képviselője. Úgyhogy rossznak nem rossz, csak éppen nem is jó. Leginkább olyan semmilyen, háttérzenének elmegy típusú prüntyögés, ami - tőlük szokatlanul - nem sok vizet fog zavarni az idei felhozatalban. Szóval nem kell kiakadni az egy szál kukiban furikázó nagypapán, tégy úgy mintha mindez teljesen természetes lenne és gyorsan lépj tovább!

Kotta

A "Concerto..." legújabb megjelenése kapcsán írt bejegyzésem utolsó mondata nem olcsó retorikus fogás volt, tényleg hiányzik a Mester. Ezen a melankolikus őszi napon szinte akaratlanul is azon kaptam magam, hogy Lord 2010-es "To Notice Such Things" című lemezének utolsó darabját hallgatom. A Thomas Hardy verset (Afterwards) Jeremy Irons mondja el, miközben Lord csodaszép dolgokat zongorázik alá. Nem tudom elfogódottság nélkül hallgatni ezt a hátborzongató, megrázó költői próféciát...

Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen,
a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt,
víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem:
"Ő olyan ember volt, aki erre figyelt?"

Ha eljön az alkony, s mint pilla, ha rezzen nesztelenül,
röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv,
fenn a hegyen – gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül:
"Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld"?

Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt,
s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt,
mondják-e: "Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt,
de nem tehetett sokat értük, s most immár tovatűnt"?

Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt,
bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég,
akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők
"Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét"?

S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsúharang,
és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt,
hallatszik újra, mintha újonnan kondul a hang:
"Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt"?

(Vas István fordítása)

Kiadó:
Hammer Music/Nail Records

Honlap:
www.dalriada.hu

A metál és a népzene integrációjának magyar gyökerei nem a kilencvenes évek végén felerősödő finn "népi-nemzeti" fémmulatós szokásos hazai koppintási igényéhez vezethetőek vissza, de még csak nem is a Kormorán közérthetőbb rockba ágyazott, vagy a Barbaro elvontabb, művészibb koncepciójába: az Illés beatzenéjéből származtatott folk-vonal olyan erős volt, hogy Sebők János bevallottan Szörényiék hatására fordult a magyar népzene felé – ennyit hát a  szent tehénnek kikiáltott műfajok könnyűzenei környezetbe történő helyezésének értelmetlen és értéknegáló voltáról.

Arról, hogy a magyar népzene "metálosítása" mennyire sért elképzelt vagy erőltetetten meghatározott művészi értékeket, megvan a magam véleménye, amiből fakadó vitát nem akarom újragenerálni, majd megteszik azt, akik meg akarják tenni, állunk elébe. A Dalriada vezető szerepe a maga műfajának keretei között mindenesetre vitathatatlanul megérdemelt, és ha nem is egyezik a véleményünk a "giccsfaktor" mértékéről, az vitathatatlan, hogy egy lemez erejéig a magyar rocktörténelem talán legértékesebb szövegeit sikerült piacra dobniuk (Arany-lemez). Tavalyi albumuk nagyon betalált nálam, és a "Napisten Hava" jóllehet, nem lett annyira direkt anyag, nyugodtan mérhető a legjobb Dalriada lemezek színvonalához. Nem véletlenül nevezik kultúrtégelynek a magyart, a nemzetbe olvadt népcsoportok, a közös történelmi örökség nyomai ugyanúgy fellehetőek a zenében, mint minden más művészi ágban – ezt a lehetőséget pedig a csapat maximálisan ki is használja.

A lemez legjobb pillanatait mégsem a különböző népi-kulturális hatások "vadászos" keverése jelenti, hanem az olyan ügyes, a metál egyéb stílusait a hagyományos Dalriada hangzásba becsempésző megoldások, mint a "Hírhozóban" fellelhető Deep Purple-szerű tradicionális rock-riff, vagy a szövegében is hideglelős "A Halászlegény balladája" doom lenyomata. A billentyű progresszívabb használata már a múltkori lemezen is feltűnt, és a közvetlen heavy metal kiállás is talán most a legbátrabb: naná, ez el is várható, ha már olyan témák születtek, melyek "Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehárvári Dalriádáról, izé, Diadaláról" szólnak, megfelelően idealizálva a száraz hadtörténelmi tények szerinti orbitális fegyelmezetlenségből kialakult szerencsés harcászati fordulatot. (Kapisztrán Hunyadi terveiben nem szereplően, a vezér megkérdezése nélkül rontott ki a törökre – az ilyen összehangolatlan műveletek általában nem vezetnek diadalhoz, persze ha Isten velünk, ki ellenünk?) Az egyébként középkori eredetű táncdallam mellett ismét bátran nyúlt a csapat a meglévő népzenei ősforráshoz – és a népi hangszerek eltérő alkalmazásához –, a múltkori "Hajdútánc" slágervezető ikertestvére, a "Dudás" talán még azoknak is ismerős az óvodai vagy általános iskolai ének-zenei foglalkozásokról, akik fejében kitörlendő nyomot hagyott a gyermekkori kötelező zenei terelés gyászkolompos hamissága.

Ígéretemhez híven nem fogok senkit sem győzködni az anyag sikerességéről, akik eddig is élből elutasították a Dalriada-Fajkusz Banda által képviselt irányvonalat, azok ettől a lemeztől sem fognak folkmetál rajongóvá válni, ám akik csípik az együttes eddigi albumait, azok most sem fognak csalódni, mert ebben a zenekarban szerencsére több dudás is megfér egy csárdában.

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.jettblackuk.com
myspace.com/jettblackuk

Általában úgy vagyunk, mint a mogorva diszkós: nem teljesítünk a közönség soraiból érkező kívánságokat; leginkább hobbiból, a magunk szórakoztatására írunk. Most mégis kivételt teszek egy olvasói ajánlás alapján, mert történetesen nagyon bejött a tipp. A négytagú brit Jettblack nem túl eredeti jelenség, sőt kifejezetten nosztalgia ízű, de óriási szerencséjük van, mert mostanában a '80-as éveket idéző sleaze rock/hair metal újra divatos lett. Egy interjúban azt vallották, amikor meghatározó hatásaikról kérdezték őket, hogy: "gyakorlatilag bármi 1994 előttről." Ez tökéletesen be is lövi nekünk, mit várhatunk tőlük, és amit ígérnek, le is szállítják.

2010-ben mutatkoztak be "Get Your Hands Dirty" című lemezükkel, és ezzel összehasonlításban a "Raining Rock" egy érettebb, fogósabb anyag lett. Lényegében mind a 13 nóta slágergyanús, dögös riffekkel, figyelemreméltó gitárszólókkal, azonnal ható, fülbemászó dallamokkal. Will Stapleton énekes fantasztikus teljesítményt nyújt, hangjában benne van a női térdeket elgyengítő selyemfiú à la Bon Jovi, de ha kell, bizony karcol, mint a gyémánt.

Elsősorban olyanoknak ajánlom, akik annak idején (vagy akár mostanában) sok Def Leppard-ot és Skid Row-t hallgattak. Miközben ezt az albumot ízlelgettem, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha kövér cseppekben úgy záporozna rám a vegytiszta rock zene (Raining Rock), mint valami vad nyári eső. Megy befelé a Dynazty és az Outloud lemezek közé! Köszönjük Johnny Ace olvasónknak a megtisztelő érdeklődést és a valóban "ász" tippet! Soha rosszabbat!

Tartuffe

Kiadó:
Warner

Honlap:
www.muse.mu

A Muse megkerülhetetlen a modern könnyűzenében, populáris, mégis eszes rockjukkal azt a szerepet töltik be ma, amit valaha a Queen vagy kicsit később mondjuk a U2. Olyannyira, hogy még Dream Theater őfelsége is szükségét érezte koppintani őket (pl. Prophets Of War - Systematic Chaos). Nincs is ezzel baj, a "Black Holes and Revelations"–t jómagam is egy kifejezetten élvezetes és a maga módján előremutató alkotásnak tartom, más kérdés, hogy az azt követő, kissé eklektikusra és hatásvadászra sikerült "Resistance" némileg megingatta a – valójában soha nem létező - sziklaszilárd hitemet abban, hogy hosszú távon is képesek lesznek sikeresen elegyensúlyozgatni a művészi és a kommerciális szempontok szűk határmezsgyéjén. De az vesse rájuk az első követ, aki nem szédült volna meg azon a magasságon, ahová a siker nagy hirtelen felrepítette őket. A fellegekbe emelés sajnálatos mellékhatása ugyanis általában oxigénhiányos állapot, a légszomj pedig tudvalevőleg tompítja az agyat és érzékeket.

Valamelyest természetes tehát, hogy a felfokozott népszerűség és kiadói nyomás hatására mindenre rá akartak tenni egy lapáttal, még fogósabb, még változatosabb dalok formájában. Ahogy az sem lenne meglepő, ha – az azóta sem lankadó hisztériának köszönhetően, mely körülveszi őket – mára végképp elvesztették volna kapcsolatukat a realitással és a kezdeti értékrendjükkel, céljaikkal. Láttunk már ilyent... Szerencsére nem így történt, azt kell mondjam, hogy Matthew Bellamy csapata még most sem adta el teljesen a lelkét az ördögnek. Világos, hogy továbbra is szirupként ragadó melódiákkal teli dalokat írnak, talán nem is tudnának nem slágeres nótát komponálni, még ha akarnának sem, de el kell ismerni, hogy mindezek ellenére mégsem fekszenek be széttárt lábbal a lemezkiadó üzletemberei és a rádiók zenei szerkesztői alá. A "The 2nd Law" számaiban tudni illik továbbra is – kisebb mértékben ugyan, de – fellehető a kísérletezőkedv, a határok feszegetése, az önkifejezés szándéka és az egyediségre törekvés, azaz, a jó értelemben vett indie mentalitás. A legcsöpögősebb, egyébként kislemez-esélyes schlágerbe is képesek beletenni egy oda egyáltalán nem illő gitárszólót vagy zenei megoldást, (ál?)intellektuális köntösbe csomagolva így a karamellizált cukorkát.

Ügyes. Akár tudatos, akár ösztönös, jól csinálják! Úgyhogy, ha ez lenne a kortárs populáris rockmuzsika, akkor nekem nagy bajom a kortárs populáris rockmuzsikával nincsen. Valamely trendi angolszász (vagy azt majmoló hazai) újságnál írogató tizenéves suttyóval szemben jómagam azért tartózkodnék a könnyűzene megváltóinak kikiáltani őket, talán mert szerencsétlenségemre egy vén hülye vagyok, aki jól emlékszik még a '80-as és '90-es évekre. Nem tudom például nem belehallani a Zeppelint és Plant szólómunkásságát a nyitó "Supremacy"-ba, vagy a queenesített "Faith"–et (George Michael) az azt követő "Madness"-be (némi U2-s stichhel), ahogy nekem (az egyébként okés) "Survival" kapcsán is az "Üvegtörők" új-hullámos punkja fog mindig is beugrani. Ésatöbbi. Egy rosszabb napomon akár idegesíthetne is piszkosul ez a sok lopkovári, mégis készséggel elismerem, hogy a Muse továbbra is tehetséggel lavírozik a stílusok határán (ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy ez akkor most tulajdonképpen pop vagy rock zene...) és érzékkel kevergeti a (nyilvánvaló) hatásait. Sőt, még talán azt is, hogy ilyen színvonalon kivitelezni mindezt nem is olyan könnyű feladat, mint ahogy azt én itt most sugallni próbáltam.

Kotta