Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.holyhell.com

A Manowar balkézi - más emberi szerv eszetekbe se jusson! - gyermekeként induló Holyhell a főnök látens, illetve nem is annyira látens szimfonikus vágyainak zenei megtestesülése, bár a csapat ékeként díszelgő énekesnőt elnézve a vágyat testi formában is el tudnám képzelni, de ez legyen az én bajom. A 2005-ben alakult csapat az Európában csúcsra járatott stílust próbálja az amerikai piac torkán lenyomni egy Malmsteen klón gitármágus – Joe Stump –, a Manowar turné billentyűse, és egy szőrös tökű profi dobos, az Ark-ot is megjárt John Macaluso segítségével. Elvileg tehát a dolognak igencsak működnie kellene, hiszen az énekesnő, Maria Breon már a megjelenésével is sikert kovácsolhat, és hát a hangja sem rossz, még ha nem is annyira klasszikusan iskolázott, mint az európai holland iskolás lányoké, de hiába minden vizuális gyönyör, ha az öreg kontinensen már minden hangjegyét eljátszották azoknak a daloknak, amiket a csapat prezentál.

Hiába, no, ez bizony az a szegmense mindennapi életünknek, ahol korunk katonai-gazdasági szuperhatalma csak megkésett trappolásra képes abban a porban, amit Európa elöl szaladó lába felver. Persze lehetne egy jól sikerült újrahasznosító csapatot is prezentálni, ám a Holyhell egyszerűen nem képes olyan dalokkal előrukkolni, melyekben megvan a megfelelő érzelmi spiritusz, és Maria hangja sincs annyira érdekes, hogy pótolni tudja a dallamok ötlettelenségét. Pedig ha Manowar kapitánytól nem is, David DeFeistől igazán vehetnének pár leckét – no persze nem a művészi önmegvalósításba belegabalyodott maitól, hanem az úgy 15 évvel ezelőttitől, és máris meglenne a sikerhez elegendő dallamtöltet. Ráadásul még azt a lehetőséget sem használják ki, amit a gitáros jelenthet, és amivel, illetve akivel valami különbet tudnának nyújtani a finn-holland színtérnél, mert valljuk be, a gótikus-szimfonikus csajbandák listás lemezei nem a mesterien kidolgozott gitárszólókról híresek.

A Holyhell mindezek miatt továbbra is megmaradt egy, a pop és a szimfonikus metal (power jelző szigorúan törölve!) határán mozgó szürke kísértet, izé, kísérlet csapatnak, akiken sem a kritikusokat a napokban igazán intelligens módon az anyjukba visszaküldő főnök (jelentem, innen üzenem, én nem tartozom közéjük, mert megdicsértem az új Manowar lemezt), sem a vért a fejekbe tódító modellalkatú "vokálina" nem tud segíteni. Most pedig gyorsan elhagyom a termet, mert hátha Maria is tart néhány kiélezett, szálkás "fuckardot" a fegyverszobában, oszt majd jól ellátja a bajomat.

Garael

Mielőtt áttérnénk a vörösborokra, időzzünk el egy kicsit még a száraz fehéreknél, mert hazánk legkisebb, egyúttal egyik legkülönlegesebb borvidéke mellett mégsem mehetünk el szó nélkül. A gazdag ásványi anyag tartalmú bazalt, a mikroklíma és hagyományos művelés kemény, férfias, már-már sós borokat eredményez itt, melyek nem feltétlen nyerik el a nagyközönség tetszését, de az ínyencek számára különleges vonzerővel bírnak. Uralkodó szőlőfajták az olaszrizling, a juhfark és a furmint. Somlóval tulajdonképpen csak egy baj van: az itt készített borok nem éppen olcsók. Magyarország világviszonylatban amúgy sem jár élen ár-érték arányban - köszönhetően a szétaprózottságnak -, de Somlóra ez hatványozottan igaz. Dicséretes amúgy, hogy a magyarok, helyesen értelmezett lokálpatriotizmussal felvértezve, értékelik ezt a sokszínűséget és hajlandóak megfizetni annak felárát. Ihatnánk – olcsóbban – igen korrekt spanyol és chilei nedűket, de eszünkbe nem jutna ilyen badarság. Helyes!

És lássuk akkor a vöröseket, azon belül is a Pinot Noir-t. Előre bocsátom, én nagy Pinot fan vagyok, ezért hallgatom megrökönyödve, amikor ismerőseim, munkatársaim fikázzák ezt a csodálatos fajtát. Persze, hogy olyan a színe, mint a málnaszörpnek, sőt még az íze is. De hát ebben éppen ez a lényeg! Íz és illatbomba, erdei gyümölcsök, ribizli és szamóca. A csajoknak ezt imádni kellene, de olyan szinten vagyunk "elrontva", hogy leggyakrabban ők is csak a szájukat húzogatják: "Mi ez? Pfuj, egy villányi ennél sokkal jobb!”

Helyben vagyunk. A szocializmus mennyiségi szemléletében esélye sem volt ennek a burgundiai fajtának, mert kényes nagyon, a rendszerváltás után leggyorsabban ébredő Villány pedig a bordói fajtákat (Cabernet Franc, Cabernet Sauvignon, Merlot) és a belőlük készíthető nagy, testes küvéket preferálta. És mivel ők formálták a közízlést, a jó vörösbor ismertető jegyeivé idehaza a magas alkoholtartalom és a sok tannin (csersav) váltak. Pedig nem mindig szeretnék fejre állni egy-két pohárka vörösbor után, ugye? Szóval tessék csak ismerkedni a Pinot-val és felfedezni az értékeit. Egerben és Villányban is találni jókat, de ittam én a Balaton környékéről is kiválót.

A másik nagy mániám a kadarka. A magyar Pinot. Bár ez inkább fűszeres, mintsem gyümölcsös. Mindazonáltal éppen olyan egyedi és a bordói stílustól elütő. Valaha fontos szerepe volt az egri és szekszárdi borvidéken is, ez adta meg a "magyar" küvé, a Bikavér sava-borsát és különlegességét. (Aztán leváltotta a kékfrankos, mert az kevésbé macerás fajta.) Hozzánk valószínűleg a Balkánról érkezett, és ez az orientális jelleg meg is érződik rajta rendesen. Ha jól elkapják – sajnos ez ritkán fordul elő – akkor egyedülálló, elegánsan izgalmas itókát lehet belőle készíteni. Kényes fajta, ezért a borosgazdák sajnos nem nagyon szeretnek vele kockáztatni. Megértem, csak nem örülök neki.

Ezekhez a könnyedebb, gyümölcsös-fűszeres vörösekhez étel fronton a bárányhús illik leginkább, vagy a franciásan (angolosan) – mely elkészítési mód tőlünk kissé idegen – félig átsült, rózsaszínre hagyott kacsamell. Muzsikában a Pinot-hoz egy olyan videót választottam, amelyben a játékosság komoly technikai arzenált felvonultatva komplex, izgalmas textúrát takar. Na, pont ilyen a bor is, rockertársaim! (Ha valaki még nem látta ezt a DVD-t, akkor sürgősen szerezze be, szerintem az évtized egyik legjobb koncertfilmje!) A zenei kadarka pedig csakis a Kerekes Band lehet – pimasz, csípős, izgalmas, bekategorizálhatatlan és nem utolsó sorban nagyon magyar.

Kotta

Friss az élmény (mádi bortúra), ezért belevágok újra a poharazgatásba. És rögvest vissza is kanyarodom a méltatlanul átugrott fehérborokhoz. Pedig, ahogy korábban már fejtegettem (ITT), fehérben nagy a potenciálunk. Ráadásul ebben a rekkenő hőségben veres szóba se jöhet. Csak egy laza, hűsítő, friss, gyümölcsös reduktív.

A reduktív technológia nem az ördögtől való, a zárt fémtartályos erjesztés – ahogyan a rozéknál is (lásd ITT) – a frissesség, a gyümölcsösség megőrzését szolgálja. Ráadásul most a korízléssel is találkozik ez az ízvilág. A legjobb ár-érték arányú borokat ebben a műfajban a Hilltop (Neszmélyi borvidék) és a Nyakas (Etyek-Budai borvidék) pincészetek adják. Arra, hogy ezen üde nedűket nem csak mi szeretjük, remek bizonyíték az, hogy előbbi nagyjából évi 6 millió palackot (!) szállít Angliába.

Az ő Irsai Oliverük amúgy alapbor. Bármikor előkapható, ha az ember fia nem a művelt alkoholistát akarja megjátszani, hanem csak úgy beszélgetni, fröccsözgetni egy jót. Amúgy ez a szőlő a Csabagyöngye és a Pozsonyi fehér keresztezése (később aztán belőle nemesítették a Cserszegi fűszerest, a Piros tramini segítségével). Csajos és csajozós bor. Kevés test, zéró ásványosság, mérsékelt alkohol, ezzel szemben íz- és illatkavalkád.

Nem sokkal többért viszont már lehet egy klasszissal jobb borocskát is kapni. Itt hívnám fel a figyelmet a legújabb felfedezésemre és aktuális kedvencemre, egy tokaji reduktívra a kvázi kézműves Demetervin (Mád) pincétől. A Délceg tökéletes megtestesítője a könnyed, gyümölcsös, nyálcsorgatóan üde, ugyanakkor némi ásványosságot is hordozó és a terrorárt is tükröző nedű paradoxonjának. Egyszerűen tökéletes egy ilyen fülledt nyárestére, mint amilyen ez is. Kábé ugyanezt tudják még amúgy Pálffy Gyula (Köveskál, Balatonfelvidék) műremekei is.

Ha már Tokajon járunk, akkor viszont megemlíteném a Royal Tokaji Furmintot, mely orbitális bestbájként vigyorog ránk minden valamire való ABC polcáról, mint ideális belépőbor a hordós érlelést (is) kapott, komolyabb, ásványosabb, a termőterület jellegét is tükröző borok világába. A borászat szintén angol tőkével és felvevőpiaccal operál elsősorban, és méreténél fogva baráti áron képes ezen alapborát kínálni.

Komolyabb étkezéshez én nemigen bontogatom a reduktív cuccokat, maximum egy kis nasit (kesudió, pisztácia és/vagy sajttál) teszek az asztalra, de egy laza, nem túl ecetes saláta még elcsúszik hozzájuk. A furmint pedig tökéletes kísérője – szerintem – a tartalmasabb halételeknek (pl. rántott ponty/harcsa krumplisalátával), de erősebb sajtok, vagy akár egy töltött káposzta mellett is megállja a helyét.

Zeneileg a könnyed, légies reduktívak egyből a Tykettot juttatták az eszembe – a "Forever Young" hatalmas nagy sláger volt, van és lesz, emlékeztek? És most nem az Alphaville-ről beszélek... Ehhez képest egy testesebb furmint minimum egy meghívás a dzsungelbe. Ez a dal is klasszikus, épp ahogy a borvidék és a szőlőfajta. Enjoy!

Kotta

Elég szerencsétlenül sikerült a lemezcím választás. Az Asia XXX-re rákeresve Gugli, aki ugye a barátom, többnyire egzotikus pornóoldalakat dobott fel, ezért aztán átmenetileg meg is szakadt a barátságunk. Pár éve egyik kedvencem volt a Chicago XXX lemeze, ami ugye a zenekar harmincadik albumát takarta (igen szigorú sorszámozással, mert a válogatáslemezek és koncertalbumok is ugrattak egyet a számlálón). Most itt van az Asia XXX, ami messze nem a harmincadik lemeze a veterán bandának, annál inkább a harmincadik évfordulójára készült a mindent elsöprő bemutatkozó albumnak. Én már az előző lemeznél mondtam, hogy eljutottak alfától az omegáig, ami az esetükben megint csak rendhagyó módon nem az "elsőtől az utolsóig"-ot jelentette, hanem mondjuk a "másodiktól az utolsó előttiig"-et. Ezzel azt akarom mondani, ha most hagynák abba, akkor szép kerek lenne a történet.

Az "Originalasia", ahogy magukat hívják, készített 3 és fél albumot (Asia, Alpha, Astra és a félig válogatás, félig új dalokat tartalmazó Then & Now), majd Geoff Downes új párt választott magának John Payne személyében, hogy aztán a zseniális "Silent Nation" után jusson eszébe (nem is értem, miért), hogy összetrombitálja az eredeti legénységet, és Phoenix-ként feltámadjanak hamvaikból. Majd egy felejthető zenéjű és kritikán aluli borítójú lemez (Omega) után a legelső alkotás harmincadik évfordulóján kiadják ezt az albumot. A grafika újra Roger Dean zsenialitását dicséri, a repülő halakból kirakott római harmincas egyenesen kanfasztikus.

Ők voltak a '80-as évek szupergrúpja, az ex-King Crimson, ex-Uriah Heep basszer és énekes Józsi (gazda), az Emerson Lake & Palmerből kivált dobos, Károly (gazda), és a két Igenlő szaktárs, István (gazda), a világ legrondább gitárosa, és Gottfried, a billentyűvarázsló, akinek tudathasadásos állapota nélkül nem jöhetett volna létre ez a projekt. Hiszen ő az, aki előbb megírta a "Video Killed The Radio Star" című diszkóslágert a The Buggles formációban, majd elment kisegíteni a Wakeman nélkül maradt Yest, nem kis Drama-t okozva ezzel, a következő évben visszament a The Bugglesbe egy második kaland erejéig (Adventures In Modern Recording), végül kikötött ennél a progresszív ősöket felmutató formációnál, hogy a The Buggles-ben kivirágoztatott dallamérzékenységét náluk kamatoztassa.

Vagyis az első albumot űberelni, de még csak megközelíteni sem lehet, ez nem vitás. A "Heat Of The Moment" egyszeri és megismételhetetlen. De "Don't Cry", vagy "Here Comes The Feeling", netán "Go" szintű dalokat simán találhatunk a lemezen. Ott van mindjárt a nyitó "Tomorrow The World", amely lassú kezdésével már-már elhiteti velem, hogy ez az Icon 4, és nem az Asia 30, de aztán belecsapnak a lecsóba, és egész jó kis nóta kerekedik belőle, amolyan "Summer (Can't Last Too Long)" hangulatban. Aztán az első videoklipes nóta, a "Face On The Bridge" is egy "The Smile Has Left Your Eyes" hangulatú bevezetés után bontakozik ki, és a közepén a maga darabos módján néhány alapskálából egy igen jópofa szólót rittyent bele Howe mester.

CsiGabiGa

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.burningpointmetal.com

Többször dicsértem már Pete Ahonen dallamérzékét és elkötelezettség a heavy metal iránt a Burning Point és a Ghost Machinery albumok kapcsán, és most sem tudom megállni, hogy pár sorban ne ajánljam ezt lemezt, pedig az égvilágon semmi újat nem tudok hozzátenni ahhoz, amit eddig szajkóztam. Eddig pedig azt szajkóztam ezerrel, hogy Pete-nek nem csak borzasztóan a vérében van a tradicionális metal és a korai, még nem geil póver vonulat, de mindez remek dalszerzői képességekkel is társul. Így, bár igazán semmi újat nem hallani ezeken a korongokon, mégis mindig minőségi ökölrázós-headbangelős muzsikát szállít, teljesen megbízhatóan és megfelelő tökösséggel.

Most is remek Judas Priest riffek alapoznak a helloweenes dallamok alá, a malmsteenes szólókkal és billentyűfutamokkal megbolondított számokban. Ezzel nagyjából el is mondtam mindent, amit tudni kell és lehet a "The Ignitor"-ról. Ha neked ennyi elég a boldogsághoz, akkor jó néhányszor le fogod pörgetni ezt az anyagot. Ha már rókázol egy újabb true zenekartól, akkor viszont kerüld el messzire!

Hozzátenném azért, hogy itt nem egy újabb hónaljszagú kópia bandáról van szó, mert bár a hatások és az innovációt nélkülöző hagyományápolás szándéka egészen nyilvánvaló, direkt koppintásról nem beszélhetünk. Ahonennek egész egyszerűen vér helyett heavy metal csörgedezik az ereiben, és kész.

Végül, de nem utolsó sorban, hadd említsem meg, hogy számomra az új Firewind némi csalódást okozott. Talán Gus G.-nek nem volt elég ideje kiérlelni igazán jó nótákat, talán Apollónak nem kéne szétapróznia magát, hogy kellően fogós dallamokat tudjon még oda is szállítani, de valahogy elment mellettem az egész produkció. Na már most, ez a lemez felfogásában nagyon is hasonló a "Few Against Many"-hez, azzal a különbséggel, hogy ez korántsem szól olyan jól és itt jóval kisebb klasszis a gitáros és az énekes. Csupán egyetlen dologban kerekedik felül a Burning Point, de az éppenséggel a dalok minősége. Márpedig ez mindennek az alfája és ómegája, nem igaz?

Kotta

Nem vagyok normális. Még mindig belemegyek azokba a helyzetekbe, amikből nem lehet jól kijönni. Hiába, sosem fog már benőni a fejem lágya. Most is gondolkodás nélkül bevállaltam, hogy recenziót írok a "főnök" bemutatkozó albumáról, mert hogy neki, mint az egyik blogalapító atyának, ez alanyi jogon jár. Na már most, ha megdicsérem, akkor le nem mosom magamról az ülepfényesítő jelző közhasználatú szinonimáját, ha viszont lehúzom, akkor jól besértődik és visszamegy gyakorolni, a helyett, hogy végre besegítene az egyébként már most remek oldalunk színvonalának további emelésébe, feltéve azt a bizonyos pontot az i betűre.

Túrisas kolléga – lévén, hogy nem egy akkut önbizalomhiányban szenvedő egyénről van szó – amúgy már korábban is el-ellátott bennünket a produktumaival, melyekről – mégiscsak van némi alázat benne... - kezdetben még véleményt kért. Akkoriban Péter barátom mondatai jutottak eszembe, aki motorozni tanított, jelesül hogy: "Gyorsan menni minden hülye tud. Lassan menni, az a kunszt. Nyomassad csak a nyolcasokat itt a parkolóban, aztán majd kiabálj, ha felborultál!". Úgy látszik, van némi hasonlóság a motorozás és a gitározás között, mert Csaba játékában is a lírai részeknél éreztem a bizonytalanságot, érdekes, amikor tekerni kellett, abban nem volt hiba. A finom nyújtásokat, átkötéseket megcsinálni viszont, úgy, hogy azok természetesnek hassanak, úgy tűnik, nem is olyan egyszerű.

A másik jelző, amely akkoriban eszembe jutott még őt hallgatva, az a modorosság volt. Meg is írtam neki, hogy szerintem túlgondolkodja, túljátssza a számokat. Egy wah-wah pedálos nótát például konkrétan széthápogott. Mivel azonban közel egy éve önkéntes remetei magányba vonult és a pennát letéve Fender istenségnek áldozta az életét, számítani lehetett néminemű fejlődésre. Magam sem gondoltam volna azonban, hogy ennyire.

Fender istenség helyett talán helyesebb lenne az intenzív szobagitározás istenségének imádatát és annak oltárárán a barátok / munkatársak / egyéb hobbik / család / ÍRÓTÁRSAK / stb. (megfelelők aláhúzandóak) feláldozását ajánlgatni azoknak, akik hangszeresként próbálnak meg villámgyorsan koldusbotra jutni, mert komoly fejlődésnek voltam én fültanúja ezen röpke időszak alatt. Amit most hallok, az ugyanis egy igen korrekt produkció, mely apró hibái, hiányosságai ellenére abszolút vállalható 2012-ben. Látszik, hogy az elkövetője - bár rutinban még fejlődhet – tisztában van azzal, hol tart a rockgitározás manapság. (Tisztelet a kivételnek, a magyar zenészek jó részénél éppen fordítva van ez – bár technikailag alkalmasint felkészültek, fingjuk sincs arról, hogy mi zajlik a nagyvilágban. Ami még elkeserítőbb, hogy nem is érdekli őket, és meg vannak győződve arról, hogy mekkora nagy királyok.)

Amibe viszont bele lehet (és kell) kötni, az a demós hangzás (még akkor is, ha ez egy kvázi demo, nagyrészt feldolgozásokkal) és a zenei alapok hullámzó színvonala. Ezt is írtam már Csabának: úgy érzem, itt az ideje, hogy előbújjon rejtekéből, szervezzen végre egy bandát maga köré és nyomja a "Paradise City"-t, meg a "Rock The Night"-ot élőben. Nem csak azért, mert jól fogja érezni magát közben, és mert a bulik után lehet sört inni az elhanyagolt haverokkal, de azért is, mert a társakra figyelve könnyebben kapja majd el hangulat (a fíling), így az a kevés darabosság, ami még benne ragadt, észrevétlenül tud majd feloldódni. És számokat kell szerezni együtt! Számtalan bizonyíték van arra, hogy ennél szerényebb technikai felkészültséggel is lehet rocktörténelmet írni. Úgyhogy erre kell törekednie, ha már rockblogot nem hajlandó...

Kotta

Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
www.hermanfrank.com

Itt aztán nincs szimfonikus, filmzenés, operás lacafaca, csak pőre heavy metal a' la germanus technicus! Herman Frank nem tagadja meg önmagát, ha híve vagy a "Balls To The Wall" korabeli Accept-nek, akkor újból eljött a Te időd! Az Accept régi-új gitárosa ugyanis nem ravaszkodta el a dolgot, ha már lúd, legyen kövér alapon, az idei Accept album mellé letett az asztalra egy igencsak "akceptálható" kvázi-folytatást s bizton állíthatom, ha Rock n' Rolf valami hasonló színvonallal próbálja feltámasztani a jobblétre szenderült Running Wild-ot, nem fanyalogtam volna annyit a comeback felemás jellegén.

Mit is írhatnék hát az új Herman Frank szólóról? Vegyem elő a korabeli "Balls To The Wall" kritikákat, és ollózzam össze az ott leírtakat? Nem hiszem, hogy megúsznám lebukás nélkül, még akkor sem, ha tulajdonképpen minden vonatkozó szó passzolna jelen recenzió tárgyához. Az idő ugyanis Herman Frank esetében megállt a nyolcvanas éveknél, és ha nem lenne a hangzás a mai igényekhez igazított, azt hihetném, egy fiókban porosodó klasszikus UDO-féle album dalai csendülnek fel, csak az énekes jobb, mint smirglihangú barátunk. Rick Altzi, az At Vance és a Thunderstone vokalistája ezúttal sem hagy kétséget afelől, hogy túlnőtt a tehetséges iparos kategórián, ha kell, neoklasszikál, de ha kell, akkor csuklóból hozza a heavy metal dallam-kliséit. Persze aki nevetve legyint az innovációt mereven elutasító attitűdön, az továbbra is jókat szörnyülködhet az azonnal ható riffeken és dallamokon, a maguk rövidségében és tömörségében hatékonnyá váló, ismerős dalokon. Lehet ugyan olyan nünansznyi különbséget találni a korszakos Accept albumokhoz képest, melyek a dallamformálásban testesülnek meg: a zakatoló riffek felett már-már heavy rockos refrének is felbukkannak – halld a jellegzetes című "Hell Isn't Far"-t –, de a menetelős alapok akkor is deja vu-be kergetik az egyszeri hallgatót, ha zeneszerkesztő programmal vágja ki a jellegzetes riffeket.

Biztos vagyok benne, ha a germán brigád ezzel az albummal rukkol elő a "Russian Roulette" után, ma már klasszikusról beszélnénk, még akkor is, ha a gitárszólók nem ütnek akkorát, mint a "Blood Of The Nation"-ön, vagy a "Stalingrad"-on, de akkor is igazságtalan lennék, ha csak amolyan Tesco-gazdaságos, szegény ember Accept-jeként emlegetném Frank mester szóló albumát: ahhoz ugyanis túl jók a dalok. Elő hát a felvarrós mellényekkel, a terepszínű gatyókkal, és ne szégyelljük a megkopott rőzsét újból csatasorba állítani – már ha van még mit.

Garael