Kiadó:
Cherry Red Records

Honlap:
www.ken-hensley.com

Én, a nagy mesemondók egyenesági lelki leszármazottja, hosszú idő után végre belevágtam a fejszémet régóta dédelgetett nagy fámba. Most, amikor fenn a meggyfa tetején a 35 fokos meleg már puhára főzi az agyamat, amidőn igyekszem megszabadítani a fát boldog terhétől, és a gyümölcs leve mint a vér csorog le a könyökömig, miközben egy dongó a lábikrámra csöppent nedűt igyekszik felszippantani, veszélyeztetve ezzel, hogy egy rossz mozdulat következtében visszaesem a saját szintemre, elgondolkozom, mi a fontos az életben. És a válasz egyértelmű: a szerelem, a szeretet, a boldogság, a nyugalom. Megannyi pénzzel megfizethetetlen, titokzatos dolog, megannyi egyszer élhető és megismételhetetlen csoda! Erről kell új meséket írnom, és nem a vérről az országúton (Blood On The Highway), nem a sebesség fokozásáról (Faster), hanem csupáncsak a szerelemről és egyéb misztériumokról.

Néhány évvel ezelőtt megírtam önéletrajzi ihletésű dalcsokromat, melyet pár barátommal közösen adtunk elő (Glenn Hughes, Jorn Lande, John Lawton, Eve Gallagher), hispán amígóim zenei segítsége mellett. Aztán elkapott a gépszíj és nyomtuk a rock and rollt északi venn-jeimmel, hogy később a turnén felhalmozott ötleteket egy újabb dalcsokorba öntsük, és az Eleven Tűzzel égessük CD lemezekbe, megőrizve az utókor számára. De rájöttem, mindez semmit sem ér! Volt néhány dal évek óta a fejemben, párat le is írtam, egyet-kettőt el is játszottam önálló fellépéseimen, de nem éreztem a tökéletességnek azt a szintjét, amit magamban elképzeltem.

Így hát összehívtam újra spanyol barátaimat, akik már az országúton is velem voltak (Ovidio Lopez, Juan Carlos Garcia, Antonio Fidel, Dani Saiz és Matt Dela Pola, aki a szimfonikus hangszerelésben segített), hogy felvegyük a dalokat úgy, ahogy a fejemben megszólaltak. Kellett hozzá pár vendéget is hívnom, Európa legtávolabbi tájairól. Régi barátom, Glenn Hughes Angliából, a gyönyörű és fiatal Santra Salkova Bulgáriából a hegedű mellett sírva vigadnak egy románcról énekelve, Irene Fornaciari (aki tulajdonképpen Zucchero lánya) és Roberto Tiranti Olaszországból jöttek, mintha Mariah Carey egy férfi és egy női reinkarnációja énekelne szerelmes duettet a "No Matter"-ben, mire az ember érzelmesebbik fele előbújik titkos rejtekéből, hogy öngyújtót lengetve elaléljon a kanapén, veszélyeztetve a lakás épségét, majd később Roberto elénekli ugyanezen dal spanyol verzióját is, az idősebb hölgyekben Julio Iglesias, a fiatalabb lányokban fia, Enrique képét felelevenítve egy néhány perces orgazmus erejéig. Sarah Rope (és párja, a kitűnő zongorista Paul Schafer) innen Spanyolországból a "(Please) Tell Me When"-ben brillíroznak.

A többi dal megmaradt nekem. Őszinte, szívből jövő dalok, egy öreg költő dalai, aki egy 11 éves fiú álmaival és ambícióival rendelkezik. Nem hétköznapi album, talán sokaknak csalódás lesz, hogy hiányoznak a dögös R&R nóták, de ez most egy egyenesen a szívhez szóló lemez lett. A dalokba csokrolt gondolatok a legfontosabbak ezen az albumon, és a zene csupán hangulati körítés. És ha találsz néhány ismerős dallamfoszlányt, az nem a véletlen műve! Ezen csokor már olyan régóta bimbódzik bennem, hogy egy-két virága más szöveggel ugyan, de szárba szökkent már korábban. Így vélheted felfedezni a "We're On Our Way" refrénjének lírai megfelelőjét a nyitó "(This) Bleeding Heart"-ban, vagy ugyanezen dal kezdő sorait a "(Please) Tell Me When"-ben. Sőt az is észrevehető, hogy ott volt már az "(At) The Last Minute"-ben a "Walk Away" csírája.

Egy csúszómászó kritikusom véleménye szerint aki a Uriah Heep-től nem csak az "Easy Livin'"-re vagy a "Gypsy"-re tombolt, de nem ment ki a büfébe a "July Morning" alatt se, az kap egy kellemes csokrot az igazi Hensley-féle lírákból. Kicsit félt ugyan tőle, hogy unalmas lesz a sok lassú egymás után, mint ahogy már bealudt pár ballada-válogatáson is, de ez a lemez negyedik-ötödik hallgatás után sem válik fárasztóvá. És ahogy a "Blood On The Highway" albumon a "The Last Dance"-et, most is sikerült egy régebbi szerzeményt ("Romance") "glenhjúzosítani", ami már önmagában megér egy misét.

(Ennek csak az eredeti verzióját találtam meg, de képzeljétek el ugyanezt Glenn Hughes-zal! Akinek nincs képzelőereje, az belehallgathat 30 másodperc erejéig az Amazonon.)

Na de most már megyek vissza a kertembe, hogy a ribizli mellbimbószerű termését magamévá tegyem. Mert most már mindenről csak a szerelem jut eszembe. És persze az ezzel kapcsolatos egyéb misztériumok.

Ken Hensley (nevében CsiGabiGa)

Kiadó:
Anthem/Roadrunner

Honlap:
www.rush.com

Vannak bandák, akik az életművükkel vívják ki a lehető legnagyobb elismerést. A Hard Rock Magazinban futó Top100 kapcsán is arra a következtetésre jutottam, hogy az Iron Maiden első helye teljesen megérdemelt. Nem feltétlen azért, mert a "Powerslave” a létező legjobb heavy metal album, személyes listámon egy "Operation: Mindcrime”, a "Master”, az "Images and Words” vagy a "Rising Force” biztosan előrébb kerülne bármelyik Vasszűz lemeznél. De ha megkérdeznéd, hogy melyik a világ legjobb metal zenekara, mégis habozás nélkül vágnám rá a Maiden nevét.

Ők hosszú és töretlen karrierjük során – szolid kísérletezgetés mellett – szorgosan gyártották a jobbnál jobb korongokat, nem egy klasszikust letéve az asztalra, tonnányi csapaton hagyva felismerhető nyomokat és útjára indítva tucatnyi alstílust. Mindezt a nélkül, hogy valaha is engedtek volna a minőségből és hátat fordítottak volna a rajongóiknak. Náluk nem találsz komoly megingásokat, pálfordulást (még a Bayley időszak is hozta a szintet zeneileg), olyan lukra futásokat és vállalhatatlan produkciókat, nyilatkozatokat, stb. mint a Metallica, a Queensryche vagy éppen Malmsteen esetében.

Ilyen szent tehén a kanadia Rush is. Nincs a földkerekségen egy olyan rocker se, aki rosszat merne állítani róluk, meg is köveznék egyből. Stílus-alapítók ők is (ott bábáskodtak a progresszív (hard) rock megszületésénél, a science fictiont is elsők között hozták be ide, a Muse-t évtizedekkel megelőzve injekciózták bele a popzenét és az elektronikát az intelligens rockzenébe, stb.) és nekik is van egy rakat olyan lemezük, amit az életben nem tennék fel semmilyen top listára, mert önmagában egyik sem vág földhöz, a kitartásukat, állhatatosságukat, kísérletező kedvüket és – mindeközben - a folytonos minőséget viszont náluk is el kell ismerjem.

Ahogy azt már korábban is fejtegettem (ITT), valójában nem könnyű feltétel nélkül szeretni a zenéjüket. Geddy Lee hangja hosszú távon elég fárasztó (van, akit már rövid távon is kicsinál...), Alex Lifesonra pedig mondhatjuk ugyan, hogy teljesen egyéni, lemásolhatatlan stílust hozott létre, de ez nagyjából ugyanolyan eufemizmus, mint amikor a csúnyácska leányzónak azt rebegjük, hogy különleges az arca. Most nem azért, de a nyitó "Caravan” gitárszólója egy kezdő banda első demóján még csak-csak elmenne, de azt nem értem, hogy kerülhetett fel egy – éppen a zenei felsőbbrendűsége okán – kultikus, patinás zenekar huszadik stúdióalbumára. Oké, Peart jó dobos, de ritkán visz el a hátán egy zenekart közel negyven éven keresztül az ütős...

Ambivalens érzéseim ellenére mégis vártam ezt a CD-t nagyon, mert az előzetesként kiadott EP rendesen felcsigázott. Azon ugyanis három rohadt jó, gitárközpontú, tradicionális értelemben vett progresszív számot hallottam. A három "zseni” egy jó ideje ugyanis leginkább a hangzással kísérletezett, de ettől eltekintve a muzsika maga tulajdonképpen jófajta pop-rock nóták sorozataként volt leírható, melyeknek a sajátos ízt a zenészek egyénisége adta meg. A beharangozó ezúttal azonban hosszabb, instrumentálisan is el-elkalandozó, a korai világukhoz némileg visszakanyarodó hangzás és felfogás ígéretét villantotta fel.

A "Clockwork Angels” be is váltotta ezt az ígéretet, meg nem is. Jó érzékkel ugyanis messze a legjobb számokat sikerült a CDS-re kiválogatni, így a kislemez tulajdonképpen ellőtte a puskaporuk nagy részét. Ahogy a kezdetei lelkesedésemet is valamelyest. Az összkép azonban még így is pozitív és a legendához méltó: egyetlen rajongó sem fog csalódni bennük most sem, a minőség éppúgy garantált, mint a BMW legújabb szériája esetén. Az immár részben ezzel járó kiszámíthatóságot pedig járulékos veszteségként kell elkönyveljük. Tíz pontos EP, hét-nyolc pont körüli nagylemez – így tudnám összefoglalni ezt a cuccot, amely tulajdonképpen szép, korrekt szintézise egy tiszteletet parancsoló zenei karriernek, ezt-azt felvillantva annak minden korszakából. Na nem mintha ennek a pályafutásnak vége szakadni látszana, szerintem ők még az unokáimnak is húzni fogják - elpusztíthatatlanok, valahogy úgy, mint a Rolling Stones.

Kotta

Kiadó:
Hammer Edition

Honlap:
www.manowar.com

H. Sanyi memoárjai óta tudjuk, hogy Eric Adams is természetesen igazmondó hősünktől kapta az ihletet: az '50-es évek elején íródott, "Harccal a világbéke árulói ellen" c. népnevelő brossúra Sanyin keresztül került az éppen ötlet hiányban szenvedő metál pacsirta kezébe. A 12 oldalas ideológiai kiadvány aztán mintegy húsz évre elég volt Manóvár kapitányának, hogy ha kifogyott az ihlet – melyet David DeFeis lopott el garázda és csalárd módon, hogy mostanában suttogásokba, sikolyokba, valamint ótvar hangzásba oltsa azt – fel-felfrissítse a harci hevületet. Nos, mi ez, ha nem a metál internacionalista jellegének megteremtése, ahol az osztályellenséget az imperialisták helyett azon sikeres stílusok képviselői jelentik, akik nem borulnak térdre minden Manowar himnusz hallatán –  és persze nem tudják elég sietősen elhagyni a termet.

A legutóbbi produktum aztán példásan mutatta, hogy a pogány forrású klerikális reakció nem tesz jót a világbékének, és ha már ilyesmit akarunk megzenésíteni, akkor arra a "Fel vörösök, proletárok", valamint a "Harcra szólít a béke"-féle kommunista indulók dallamvilága a megfelelő, nem pedig az olyan értelmiségi aknamunkának köszönhető álművészet, mint az opera.

Szerencsére DeMaio parancsnokot nem sikerült végleg megtéveszteni, az önkritika hatására aztán visszatért a csapat ahhoz, amihez leginkább ért. A "The Lord Of Steel" c. új opusz – ahol az eredeti "sztahanovista kohász" fejezetet fordították némi művészi szabadsággal az acél urára – amolyan vissza a gyökerekhez típusú album lett, melyben a visszatérést ugyan nem igazán a legkorábbi évek panteisztikus, doomolós világa jelenti – bár a "Black List" valahonnan onnan érkezett –, ám most azok csaphatnak örömmel egyet a levegőbe, akiket a "House of Death", vagy a "Kings Of Metal" egyértelmű himnuszai késztettek térdre borulásra.

Az elöljárói ukáz tehát egyértelműen határozta meg a direktívát: francba a billentyűs, álklasszikus töltelékekkel, az osztályidegen mesterkedésekkel, és igazi munkásököl módjára, minden sallangtól mentesen sújtsunk le mindazokra, akik szerint nem a Manowar a legjobb banda a világon. Ennek következtében aztán indulásként olyan egyértelműséggel csapnak szét a kétkedők között, amit már régen tapasztaltunk. A lemez címadója és a "bámulatos" nyelvi leleménnyel alkotott "Manowarriors" a legutóbbi EP szikár slágerteremtését – "God Or Man", "Let The Gods Decide" – folytatja, melyhez a "Touch The Sky" és a Stallone-féle Expendables II akció-mozi filmzenéje csatlakozik utóvédnek. A filmzene ezúttal szerencsére nem klasszikusok formájában ölt testet, jóllehet az új Rodriguez western, az "El Gringo" echte, rockos himnuszába a műfaji kliséknek megfelelően sikerült némi Morricone vadnyugati feelinget csempészni, ez azonban csak használ a folyamatos zenei hentelésnek. Az olyan kiabálós, ökölrázós indulók, mint a záró "Annihiliation" és a "Hail, Kill And Die" méltó keretet adnak a minden rafináltságot nélkülöző koncepciónak, melyet a széttorzított basszgitárral gyomrot püfölő hangzás és a régi-új dobos minimalista ütemezése emel csatahősi magasságokba – ez bizony most nem a költészet és a mitológia ideje, hanem a harcé. Halál hát az imperialistákra, a Manowar jött, látott, győzött – legalábbis nálam, pedig nem is komálom az ötvenes éveket!

Garael

Annak ellenére, hogy az "Omertá"-tól nem olvadtam el, (93) lóhalálában vágtattam haza kicsi kocsimmal Ausztriából, hogy láthassam Mike Portnoy-t és Russell Allen-t egy bandában. Külön mázliként könyveltem el, hogy a jegyen föltüntetett + SUPPORT nem más volt, mint a Dreyelands, akiket a hazai színtér egyik legígéretesebb csapatának tartok. Sajnos a világszínvonalon éneklő Nikola Mijic valamilyen okból nem tudott eljönni, így a 24. órában Horváth András Ádám gitáros Bátky "BZ" Zoltánt (Stonehenge, Wendigo) kérte föl, akivel mostanság az After Crying-ban dolgoznak együtt. El kell ismerjem, hogy BZ a nem egyszerű dallamvezetésű nótákban még úgy is kiválóan, dicséretes elszántsággal állt helyt, hogy Nikola hangterjedelme azért szélesebbre van szabva (már ami a fölső tartományt illeti). Bravó BZ! Szerencsére a kb. félórás műsor kimondottan jól szólt, ami előzenekaroknál általában nem jellemző.

A pontosan, minden sallang és sztárallűr nélkül kezdő Adrenaline Mob-ot nem várta nagy tömeg, a félig lerekesztett PeCsa sem telt meg. Sőt! Portnoy látott már szebb napokat, de nyilatkozatai szerint ő élvezi ezt a közvetlen klub-hangulatot, s ez látszott is rajta. Pár nóta után fölkapcsoltatta a nézőtéren a villanyokat, hogy egyszerűbb legyen "kommunikálni" a közönséggel. John Moyer basszer (Disturbed) tök úgy néz ki, mint Jonathan Davis, a Korn frontembere, mínusz az 50 kiló súlyfölösleg. Mike Orlando (Sonic Stomp) őrült energiával és félelmetes sebességgel csűrte-csavarta gitárját, kb. úgy, mint a szemfényvesztő David Shankle (ex-Manowar), kivéve, hogy itt aztán tényleg semmi kamu. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy ez nekem néha már túl sok, különösképp akkor, amikor a szívszorító, még Russell Allen-t is majdnem megríkató "All On The Line" balladát is széttekeri.

Ezen az estén egyértelműen Russell Allen volt a főszereplő, a tenyeréből evett a közönség. Egyébként is impozáns látvány a 2 méter magas, kigyúrt faszi, aki úgy néz ki, mint Bujtor István fénykorában, de emellett nem csak a hangja lehengerlő, hanem ceremóniamesterként is őstehetség. Elemi erővel döbbentem rá, hogy mennyit számít egy jó frontember! Normális esetben karba öltött kézzel, csendesen bólogatom végig a bulikat, de most ordítva énekeltem, az öklömet ráztam és szökdeltem, mint a kecske. Utoljára a 2008-as Brainstorm koncerten buliztam ekkorát, s az is egyértelműen Andy B. Franck érdeme volt. Szegény Allen még zakóban, kalapban kezdte, de a kegyetlen rosszul ventilált helyiségben gyorsan ingre vetkőzött, ami már kb. a negyedik számnál úgy elázott, hogy inkább bőrnek, mint pamutnak tűnt.

A szetlistáról majdnem fölösleges beszélni, hiszen tulajdonképpen egy az egyben elnyomták az "Omertá"-t, még a "Come Undone" című Duran Duran földolgozást is. Persze igazolva láttam magam, amennyiben kedvenceim: a "Believe Me" és főleg az "Undaunted" ütötték a legnagyobbat. A ráadásban – ahogy az várható volt – eljátszották a két Black Sabbath klasszikust, a Dio-érás "Mob Rules"-t és a "War Pigs"-t. Mindkettő tarolt, bizonyítva ezzel, hogy örökérvényű, klasszikus szerzemények. Sajnáltam, hogy a korábbi turnéállomásokon játszott Rainbow örökzöld, a "Stargazer" ezúttal elmaradt. Ezt – Kedves Szervezők! - egyértelműen a rossz légkondicionálás számlájára írom.

Kevesen jöttek el ezen a fülledt estén, hogy az Adrenalin Csőcselékhez csatlakozzanak, de aki megtette, igen jól járt vele. Különösen én, akinek volt szerencséje egy Russell Allen által megrágott hivatalos, Adrenaline Mob-os Portnoy dobverővel is gazdagodni. Most sem gondolom, hogy az "Omerta" világrengető, hibátlan lemez, de így élőben semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a "MOB RULES"!

Tartuffe

Kiadó:
Metal Mind Records

Honlap:
www.tankofficial.com

"Ebben az országban a fontos és a kevésbé fontos kérdésekben is a nyugdíjasok döntenek. Sajnálom a Quantumot, annak a generációnak az áldozatai, akik bármelyik kormányt megbuktatják plusz egy havi nyugdíjért, akik körömszakadtukig ragaszkodnak az ingyenes utazásukhoz, akiknek semmi se drága, csak az előjogaik. És mielőtt még kigyulladna a kommentfal a klaviatúra hisztérikus csapkodása folytán: igen, az én anyám is nyugger." (Puzsér Róbert)

Igen, és a sorokat olvasva minden bizonnyal sír, hogy ilyen fiút nevelt fel...

Nos, a klasszikus szereptévesztés azon esetével állunk szemben, amikor az önjelölt ítész magát szociológusnak tekintve von le olyan következtetéseket, mellyel "osztályalapon" alkotja újra a szocialista dialektika torzítóan általánosító, megbélyegző kritikai attitűdjét. Leninnek és Sztálinnak feltételezhetően örömtől szorulna össze a szíve, ha tudná, hogy gondolati magvaikat még manapság is bőven öntözik, szerencse, hogy Gulágot ma már csak szavakból és mondatokból lehet alkotni az előjogaihoz olyannyira ragaszkodó osztályellenség számára...

S hogy jön mindez ide a Doogie White harcjármű parancsnok által vezette új Tank lemez kritikájához? Tulajdonképpen sehogy, mert a skót énekes ugyan nem tévesztett ennyire szerepet, de az biztos, hogy ezúttal gyengébb harckocsira szállt fel, mint tavaly előtt. A "War Machine" ugyanis nomen est omen gázolt végig két évvel ezelőtt a Rainbow fanatikusok heavy metalon szocializálódott táborán, zenei újraértelmezését adva Guderian tábornok Achtung! Panzer! c. korszakalkotó hadelméleti munkájának. "A tankok sikeres alkalmazása a győzelem záloga." - mondta a német teoretikus, és ez igaz is lenne, ha Doogie a megfelelő harcászati eljárásmódokat alkalmazva nem százezerszer lerágott dallampanelekből próbálná összetartani az Iron Maiden fémesebb páncélalapjain megcsillanó szivárványt. Mert az, ami működött egyszer, nem biztos, hogy következő alkalommal is működni fog, még akkor sem, ha az első próbálkozás olyannyira fényesre sikeredett. Persze nincsen különösebb baj a "War Nation"-nel, de elődje olyan magasra állította a mércét, ami alatt csak átgördülni – és nem felette átrepülni – lehet. Bár tankok nem igazán szoktak röpködni, még a mesében sem.

Sok újdonsággal nem szolgál tehát az album, maradt az előd által kitaposott ösvény, de az ötletekből most csak gyenge reprodukcióra futotta. Nem is az a baj, hogy ismerős minden dallam és riff – ebben a világban én hajlandó vagyok minden nap ugyanazokat az ízeket megkóstolni –, hanem hogy a szakács rég lejárt szavatosságú alapanyagokból dolgozott, a lejárt szavatosság pedig harckocsi-lőszereknél nem csak a hasat csaphatja el, hanem az egész lánctalpas apparátumot. Úgyhogy csak óvatosan közelítsünk ehhez a tankhoz, legközelebb pedig a szinten tartó karbantartás helyett a legénység próbáljon meg modernizálni is.

Garael

Kiadó:
Intelligent Music

Honlap:
www.johnlawtonmusic.com

Kiadó:
Dark Minstrel Music

Honlap:
www.evilmasquerade.com

Kiadó:
Sonic Attack

Honlap:
www.pathfinderband.com

Ha cinikus lennék, a Pathfinder-t a szegény ember Avantasiájaként is emlegethetném: oké, rhap-szód(i)ával elmegy, de minek, amikor ott van a finom, testes bor, ami nem csak utánérzetét kelti a mámornak… Mert az igaz, hogy lengyel barátaink igencsak kitanulták a stílus minden csínját-bínját, de róluk is csak ugyanazt tudom írni, mint a Rein(XXL)eed teátrális produkciójáról, csak hát Pathfinder barátainál egy olyan énekes koptatja a hangszálait, aki tudatzavarásos állapotában – és mert valszeg nem volt elegendő pénz vendégeket hívni – egymaga próbálja kielégíteni a többszereplős opera követelményeit, ám mindezt teszi olyan koncepciótlanul, hisztérikus módon, ugyanazon dallamon belül keverve a kopott középtartományt a blackes rikáccsal, és a poweresnek szánt erőltetett falzettel, hogy legszívesebben innen a számítógép elől adnék neki egy kijózanító nyaklevest.

Pedig zeneileg tényleg nem rossz, amit a fiúk megpróbálnak nyomkövetni, sőt, a Rhapsody legutóbbi időszakának gitárszegényebb attitűdje után ez most tényleg egy erőteljesnek ható, szinte Dragonforce-i sebességre turbózott speedvágtára épülő lemez, ahol a kórusok hisztérikus sikolyba olvadnak össze a a gitárok fast forward-ba kapcsolt darálásával – ám ennél fogva meg olyan összefüggő masszát kapunk, melyből elég nehéz megállapítani, hogy most a gitár sír, vagy az énekes tökére léptek rá…. A burleszk üzemmódba gyorsított Therionos kórusok monumentalitását is sajnos agyonvágja az időegység alatt ránk zúduló információ mennyiség, amiből sajnos nem következik a marxi tétel mennyiségre és minőségre vonatkozó algoritmusa.

Lehet, hogy a fiúk meg akarták mutatni, miszerint mindenből többet tudnak szcénabeli társaiknál, ám nem jutottak másra, mint egy szimfonizált Sabaton – hallgasd csak meg a "March To The Darkest Horizon"-t –, amit a szintis álklasszicizáció sem tud a többedvonalból előrébb hozni. Kár, mert a fiúk dallamérzéke vitathatatlan, még ha dramaturgiából el is hasalnának a vizsgán, és hozzáállásuk is szimpatikus, melyből csak úgy süt a stílus szeretete. De hiába minden erőlködés, ha hiányzik az arányérzék ízlésformáló ereje és a szimfonikus csatát levezénylő énekes tábornok, aki sajnos jelen esetben lányos, illetve fiús zavarában röhejes károgással csapja agyon a monumentalitásra kihegyezett vokális csúcspontokat. (Melyek, mint említettem, a maguk módján kielégítik a stílus minden, fülbemászóságra és ragadósságra vonatkozó tantételét.)

Remélem, hogy a mostani erőfitogtató formagyakorlatot a következő lemezre már egy érettebb koncepció fogja váltani, melyben egy énektanár hatására a frontember is magához térhet begombázott tudatából, illetve tudattalanságából, mert a mostani produktumról még a hagyományos lengyel-magyar barátság hatására sem tudok a politikai korrektség jegyében áradozni. Uff, én beszéltem!

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.grandmagus.com

Ti nem azt gondolnátok, hogy ha egy zenekar mind a rajongók, mind a szakma részéről elismerést kap az aktuális albumára – annak ellenére, hogy az sem túl eredetinek, sem zeneileg kiemelkedőnek nem nevezhető -, akkor az tűzön-vízen kitart ezen irányvonal mellett? Hiszen meglelvén az arany tojást tojó tyúkot, ráéreztek valami hitelesre, dögösre, vagy mit t'om én mire, amivel a képességeikhez mérten sikerült a maximumot kihozni magukból?

Én ezt gondoltam, de úgy látszik, tévedtem. A Grand Magus az egyszerűségében is nagyszerű "Hammer Of The North" sikere ellenére nem ütött végleges tábort a sallangmentes ős-metal tábortüze mellett, hanem tovább haladt a dallamosodás, "hardrockosodás" ösvényén. Nem éppen előrefelé, teszem hozzá. Ugyanis, ha legutóbb Black Sabbath és Dio párhuzamot emlegettem a stoner felől érkező csapat kapcsán, akkor most – maradva az isteni frontember karrierje mentén - minimum egy évtizedet visszafelé lépdelve az időben, megjelentek a Rainbow áthallások is – hangzásban, felfogásban, dallamvilágban, hiszen mégiscsak Blackmore zenekara játszotta először ilyen metalosan a hard rockot (vagy dallamosan a metalt, nézőpont kérdése).

Persze ez is jól áll nekik. A kérdés csak az, hogy néhány hozzám hasonló iszapszemű ráján kívül érdekel-e ez még valakit kerek e világon? Az addig rendben is lenne, hogy nekik jól esik tolni az ősrockot, de meg tudják vajon szólítani a mai fiatalokat ezzel az enyhén szólva is kicsit avítt, poros zenével? Egy szűk réteget biztosan, de sok vizet azért nem fognak zavarni. Leginkább semennyit. Ők lehetnek az a következő banda, amely lecövekel a délután öt órás fesztiválfellépő státuszban: Astral Doors kettő pont nulla. Persze, ha jól érzik magukat ebben a szerepben, akkor minden oké.

Nekem tetszik amúgy a produkció, s bár sokat valószínűleg nem fogom hallgatni a mostani dömpingben, egy klubbulin nagyon szívesen megsasolnám, mit tud a Nagy Varázsló! Kellenek az ilyen csapatok is, akik neked húzzák és nem mindenkinek. Kábé a Sinner ápolja még hitelesen ezt a fajta Judas Priest-be oltott hard rockot, ami valahonnan az UFO és a Thin Lizzy háza tájékáról származik amúgy (szintén '70-es évek), de megfigyelhető volt azoknál az amcsi bandáknál is a '80-as években, akik a NWOBHM-et domesztikálták egy dallamosabb formában (mint mondjuk az Y&T). Ha csíped a fenti vonalat, és egy kis viking harcos Manowar fílingtől sem irtózol nagyon, akkor a "The Hunt" igen kellemes perceket fog szerezni neked. Egyébként pedig simán kihagyható.

Kotta

Kiadó:
Liljegren Records/Doolittle Group

Honlap:
myspace.com/reinxeednorth

Jóllehet, a banda fotóiról nem igazán a nehéz fémek emelgetése, hanem a gyorskaják, vagy a számomra ismeretlen svéd konyha zsírtelítettsége jutott eszembe, a tagok mackós külseje azért minden látszat ellenére fémvázat takar. Oké, nem azt az igazán veretes "svéd acélt", bár a kilencvenes évek elején a kezünket tettük volna össze ennyi áriázó énektéma és csuklóból kirázott neoklasszikus gitárszóló hallatán. A metál "operatizált" világát, amit a csapat is képvisel, a Helloween-i magelültetés után Tóbiás és Luca úgy szökkentették szárba, hogy abba aztán hiba nincs, éppen ezért is nehéz egy ilyen klasszikus bázisú zenét játszó együttesnek a dolga: az etalon által állított mérce magas, és hát ilyen testalkattal könnyebb átszaladni alatta, mintsem átugrani felette. Még szerencse, hogy a metálban nem igazán a kockahas számít…

Tommy Johansson az euro-power metál színterének harmadik generációs képviselője – igen, második az Edguy volt – le sem tagadhatná hatásait: a már említett Sammet-en kívül Robby Valentine Queen-áztatta rock primadonnás attitűdje, és a grandiózus filmzenék Oscar-díjas zeneszerzői is kényelmesen megférnek a gitáros-énekes muzikális paradicsomában, de én nyugodtan megemlíteném a keresztény zenekarok Stryper vonulatának – illetve a gospelnek – néha giccsbe is forduló, himnikus, végtelennek tűnő, felfelé törő dallamhalmozását is.

Elképesztő egyébként az az energia, mellyel a csapat, illetve Tommy rendelkezik, hiszen nemrég még svédalapú popfeldolgozásos lemezükről adtunk hírt, ami mellett ott figyelt a zenekar side-projectjének, a Golden Resurrection-nek aktuális imádsága, ráadásul 2008 óta minden évre jutott egy-egy új Reinxeed lemez – mi ez, ha nem válságot is könnyen okozó túltermelés? Mert hiába is rendelkezik minden olyan összetevővel a banda, melyek alapján térdre kellene borulnom előttük, a filmzenei ihletésű új album sem tud meggyőzni arról, hogy az első ligában lenne a helyük. Pedig van itt minden, mi szem szájnak ingere: kórushegyek, monumentalitás, érzelmi cunami, padlásjáró énekteljesítmény, hangszeres akrobatika, és profi komponálási bravúr, mégis, talán az említett professzionalizmus okozta kiszámíthatóság az, ami miatt nem érzek késztetést, hogy igazán meg tudjam dicsérni a csapatot.

A hangzás steril, és Tommy is hiába visítja le a csillagot az égből, hangjából hiányzik az a megtámasztó dög, melyet a lemez nagyepikájában, a "Freedom"-ban a besegítő énekes olyan fényesen prezentál. Az említett szerzemény egyébként valóban megérdemli az elismerő szavakat, hiszen ilyen himnuszokért hallgatja az ember az euro-powert, kár, hogy a többi daltárs nem elvtárs a mozgalomban, és olyan túlhabosított tortát eredményez, ahol a geil máza egy idő után eltompítja az ínyenc ízlelő képességét.

A leírtaktól függetlenül, aki szereti a monumentális filmzenék zenei receptje alapján készült szimfonikus hatású, kétlábdobos európai heavy metalt, az mindenképpen próbálkozzon meg az albummal, biztos vagyok benne, hogy legalább egy kiugró szerzeményt mindenki találni fog. S hogy melyik lesz az? Döntse el az a fránya ízlés!

Garael