Voltaképpen megtisztelő, mikor egy diplomás karnagy a heavy metalt választja zenei önkifejezése színteréül, még akkor is, ha muzikális szocializációja első állomásaként a kultikus, szimfo-power Viper szolgált. Mert hát az iskolai évek nem mindig fémsúlyos, ám annál inkább fajsúlyos világot tágítanak ki a betévedők előtt, akiknél érthető lehet, hogy a Helloween helyett Bartók fogja megpendíteni azokat a bizonyos érzelmi húrokat...

Persze az sem véletlen, hogy Matos azért a metál szűk szegmensében mozgott és mozog, mégpedig ott, ahol a szimfonikus, netán klasszikus elemek találkoznak gyerekkora meghatározó brazil gyorsgalopp favoritjával. A brazil tehetség-gyárra azért jellemző, hogy egy Andre Matos kaliberű zeneszerző-énekest úgy tud felváltani az adott banda, hogy akár hasmánt ugorva is képesek átugrani a profi karnagy által "közreműködött" éra színvonal lécét: az Angrának ez szerény számítások szerint háromszor is sikerült, jóllehet a Shaman már nem tudta reprodukálni első két albumának színvonalát.

Ha zenei technokraták lennénk, akkor mondhatnánk, hogy egy ilyen felkészültségű ember kisujjából rázza ki a slágercsinálás szabályainak megfelelő dalokat, mindezt úgy, hogy ne kelljen a hátsó felét kitörölnie a diplomával. Tulajdonképpen ez így is van, hiszen az első szóló album, a "Time To Be Free" maga volt a művészi zabola és metálos zabolátlanság karnagyi pálcával levezényelt hangversenye, és még akkor sem kámpicsorodtam el nagyon, mikor a "Mentalize" az adott év egyik legnagyobb csalódásaként adta tudtomra, hogy Matos nem nekem írta személyesen a dalokat.

Itt van hát a harmadik album, amin szakmailag nem tudok fogást találni; nincs olyan, amit sablonnak, egyhangúságnak, netán parasztvakításnak hívnának, mégsem vagyok teljesen elégedett. Miért is? Mert Matos szólóvilágából véglegesnek kitöröltetett az a fajta játékosság, ami a folkban gyökeredző dallamokat helyezi német pajkos-játékos társaik fölé. Persze lehet, hogy mostanában én hallgattam túl sok névtelen, ám egyedi dallamorgiával lefegyverző brazil csapatot, és ebben a Matos-féle, kissé túlszerkesztett és steril világban már nem érzem olyan jól magam, ám ahogy az írás közben pörgetem az albumot, kissé bizonytalanná is válok. Az "Oversoul" hagyományos dübörgésébe beleszteppelő játékos big-band hangzás a Helloween legutóbbi albumán szereplő fuvolás kísérletre emlékeztet, aminek aztán az év albuma titulus lett az eredménye - legalábbis nálam. Ugyanakkor Matosnál a hangszálak kopása úgy látszik, fordítottan megy végbe: társaival ellentétben Andre a mély hangokat hagyja fokozatosan el, és hiába a magasak falzett nélküli prezentálása, ha az énekből hiányzik a súly és az alap, az orgánum monokromitásáról nem is beszélve

Most aztán mondhatjátok, hogy ennek a faszinak – mármint nekem – még a torta is keserű, és lehet, hogy igazatok van: ha az albumot egy szintén névtelen társ-csapat teszi le az asztalra, minden bizonnyal a padlót nyalom fel előttük, de mit csináljak, ha Matos hangjának "speciális" alakulása mellett van vagy három szerzemény, amit én tölteléknek érzek, és a szilajságot még 40 évesen is többre becsülöm, mint a megfontolt  rutint.

Garael

Honlap:
www.lynyrdskynyrd.com

"Léteznek-e tehát velünk született zenei tulajdonságok? Vannak-e génjeinkbe íródott zenei elvek, melyek befolyásolják a zenei feldolgozást? Schönberg óta igen elterjedt az a nézet, hogy konszonancia-disszonancia érzet a környező zenei kultúrától függ, aminek egy növekedő gyermek ki van téve.

Neurológiai kísérletek eredménye szerint a dallamok felidézése során csecsemők és felnőttek egyaránt rosszabbul emlékeztek olyan dallamra, mely kellemetlen (disszonáns) hangközöket (pl. tritónusz) tartalmazott, mint a kellemes (konszonáns) hangközöket (pl. kvint, kvart) tartalmazó dallamra, akár egymásután, akár egyszerre szólaltak meg e hangközök hangjai. Tehát úgy tűnik, velünk született, biológiai alapja lehet a konszonáns hangközök preferálásának. Talán ezzel magyarázható, hogy a középkori zenészek előszeretettel használták a 'tiszta' konszonáns hangközöket és megtiltották a tritónusz használatát, mint az 'ördög hangközét', hiszen hallórendszerünk nem egyforma módon dolgozza fel a különböző hangközökből álló dallamokat." (Még szerencse, hogy Tony Iomminak nem tiltotta meg senki, így nyugodt lelkiismerettel dolgozhatta be a doom műfaj alapriffjeiként saját trinótuszait...)

(Forrás: Acsády László: A zenetanulás idegrendszeri háttere)

Nyugi, nem mentem át koca-zeneteoretikusba, de az biztos, hogy a hard-rock, metál is kitermelte azokat a "genetikai őssablonokat", amik általában mindenkinek tetszenek. Mert valljuk be őszintén, melyikünk lába nem mozdul meg bármelyik Chuck Berry – vagy lépjünk közelebb a hard rockhoz –, klasszikus AC/DC riff vagy dallam hallatán? Oké, vannak olyan "elvetemültek", akik vonzódnak a disszonanciához, lásd Tartuffe barátomat, aki még abból a zajból is képes kihallani a dallamot, ami számomra élvezhetetlen. Biztos vagyok benne egyébként, hogy a genetika mellett a zenei szocializáció is formálhatja az alapvető dallam és riff vonzódást (nem hiába nőttem fel Szécsi Pál és az ABBA melódiái között, számomra a "konszonáns" egyenlő a mindennapi értelmezés szerinti slágerrel) hiszen vannak olyan zenei-népi kultúrák, ahol a disszonanciát az anyatejjel szívják magukba a gyerekek. Persze mondhatnánk, hogy mennyivel könnyebb a sláger útját követni, de nem biztos, hogy igazunk lenne, hiszen a zenebirodalom eme szegmensében jóval több a versenytárs, és hát a habos melódiákhoz igen könnyű hozzászokni...

A Lynyrd Skynyrd tipikus esete a közérthetőre formált déli country n' bluesnak, ami önmagában hordozza a mainstream "rádiós sláger-rock" csíráit, annak minden pejoratív árnyalata nélkül. Ahogy hallgatom az új lemezt, szinte minden riff és dallam ismerősen cseng – pedig nem igazán követtem a csapat életművét, a kötelező klasszikusokat kivéve –, ez pedig, azt hiszem, tipikus esete a genetikai determinizmus – bazze, miket tudok – valóságának. Jó az album, akkor is, ha mindig tudom, mi fog következni, de még jobb lehetett volna, ha több olyan tökös blues riff felüti a fejét, mint ami a "Missisipi Bloodot", vagy a "Good Teachert" teszi a lemez szubjektív csúcspontjaivá. Hiába – és itt jön be a zenei szocializáció – a metál rifforientációs környezetében eltöltve vagy húsz évet, már nem biztos, hogy kielégít a sláger puszta léte, de ez legyen az én bajom, hiszen a keménységet bőven pótolhatják az olyan finoman megfogalmazott, önmaguk természetességében is magával ragadó dallamok, melyek a "Life's Twisted"-et teszik a Nickelback-féle csapatok követendő példáivá. Ne szégyelljük hát, ha táncra rándul a lábunk, ez csak a puszta genetika bűne, és nem az ízlésé...

Garael

A "négy nagy" nem véletlenül a Big Four, aki pedig kimaradt onnan, az nem véletlenül ragadt meg a másod (harmad) vonalban. Vegyük például a Testamentet: bár pályafutásukat a "The Legacy" óta figyelemmel kísérem, és az összes lemezükkel megfutottam a kötelező köröket, egyikük sem tudott rám olyan hatást gyakorolni, mint mondjuk a Metallica vagy éppen a Megadeth albumok. Még Skolnick képzettsége és nyilvánvaló gitárfetisizmusom sem volt elég ahhoz, hogy kedvencre hallgassam a kaliforniai zenekar korongjait. Egyszerűen azért, mert nincsenek rajta olyan pöpec számok mint a 'talicska lemezeken, nem tudtak olyan fogós riffeket gyártani, mint a nagypofájú Mustaine, lendületben, energiában meg sem közelítik a Slayert, kísérletezőkedvben pedig az Anthraxet.

Nagyjából ugyanebbe a ligába tartozik a teljes ős-germán vonulat is a Kreatorral az élen, az újnémet Perzonal War pedig egyenesen Metallica-klónkélt él a köztudatban (nem teljesen alaptalanul). Azaz, csupa második ligás csapat küzd emitt a leterhelt hallgatók kegyeiért, mely verseny már önmagában is demoralizáló, hiszen a fődíj maximum a következő Big 4 koncertkörút előzenekari posztja lehetne úgy délután öt körül, ha az Exodus be nem előzné őket. Az igazi csata ugyanis eldőlt már évtizedekkel ezelőtt az MTV és a nagykiadók regnálása idején, nincs az a youtube huszár aki ezt a népszerűségi hátrányt vírusmarketinggel ledolgozza.

Szóval úgy látszik, így rendeltetett (testament) a teremtő (creator) által. Vannak azért, akik semmibe sem nyugszanak bele, és vívják tovább a személyes kis harcaikat (personal war) a hőn áhított sikerért, elismerésért. Ebbe az ütközetbe ki-ki lehetőségeihez mért fegyverzettel érkezik, van aki beveti titkos adu ászát, a nagy gitármágust, van aki a régi, jól bevált trükkökben bízik, a harmadik pedig a frissebb haditechnikai szakkönyveket is átlapozta (miután a törzsanyagot már úgyis jelesre felmondta többször is).

És vajon ki az összecsapás győztese? Először is a hallgató, ugyebár. Ezen a klisén túllépve: combos műfaj ez, úgyhogy ha erőfitogtatásról van szó, a fiatalság sosem hátrány. Így nem meglepő, hogy a Perzonal War jól teljesít – eddig sem voltak tehetségtelenek. Matthias Zimmer már sosem fogja teljesen elhagyni a Hetfield énekstílust, de a "Captive Breeding" mégis legalább annyira Machine Head, mint amennyire Metallica. Ergo elmozdultak egy modernebb, groove-osabb irányba és most, hogy Flynnék megtanultak dalokat írni, kábé félúton találkoztak. Ráadásul a mogorva felszín alatt helyenként kifejezetten kreatív zenei megoldások húzódnak meg. A muzsikát úgy képeld el, hogy nagyjából ezt az albumot szerette volna elkészíteni Lars Ulrich a St. Szar helyett 2003-ban.

A korábban leírtak ellenére ezúttal a Testamentről sem tudok rosszat mondani. Bár olyant nem játsszanak most sem, amit a műfajban eddig ne hallottunk volna, mégis sikerült egy friss hangzású, izmos és kifejezetten változatos korongot összehozniuk. Ugyanezt nem állíthatom a "Phantom Antichrist" kapcsán. Lehet, hogy a Kreator önmagához képest egy dallamos, gyökereihez visszaforduló lemezt kalapált össze, de őszintén szólva, szerintem kicsit túlzásba vitték a retrót. Nem elég, hogy az egész egy borzasztó nagy kliséhalmaz, még a hangzás is ótvar. '85-ben biztos nagyot ütött volna, a thrash metal hajnalán még elment ez a fajta felturbózott NWOBHM, a többiek is ezzel kezdték, de manapság ennél azért több kell(ene). A (ló)citromhabot erre az összeaszott, kiszáradt tortára Mille Petrozza károgása teszi fel. Az egyetlen, ami dicsérhető és dicsérendő, az a finn csávó szólómunkája. A gitárszólók tényleg rendben vannak.

Egy szó, mint száz, amíg a Testament és a Perzonal War túl tudott lépni a saját árnyékán és legalább egyik lábát kidugta a Metallica-pótlék kategóriából, addig a Kreator minimum kettőt sasszézott hátrafelé. Ezért bukta el a háborút.

Kotta

"Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé." (Mt 7,6 -12)

Nem tud nem eszembe jutni Máté evangéliuma, ahogy hallgatom a lemezt és ahogy egy-két reakciót olvasgatok netszerte. Vannak a rock/metal szcénának olyan előadói, aki zeneiségüknek és/vagy jelentőségüknek köszönhetően már régen nem azon a szinten állnak művészetükkel, hogy a műfaj mára ugyan rendesen kitágított, de a többség számára mégiscsak kanonizált keretei között megmérettessenek. Ellenszenves, elitista duma is lehetne ez, hiszen ne akarjuk már a rockert a söröskrigli mellől kirángatni és bőrgatyájánál fogva rögtön a Metropolitan Művészeti Múzeumba cipelni, de látva és hallgatva Steve Vai művészetét, valamint kontra a "kutyák" és "disznók" értetlenségét, azt kell mondjam: megalapozott vélemény ez, méghozzá rockeresen kőkeményen.

Ha a torkomnak ugranak majd, remélem Tartuffe segítségemre lesz, és egy rövid biblikus eszmefuttatásban meggyőzi a jónépet, hogy csak képletes kutyák és képletes disznók szerepelnek a bibliai utalásban. Itt is mindössze arról szól, hogy azokkal a rockzenehallgatókkal (kb. 99%), akik magasról szarják le, hogy egy-egy zenekarban minőségi, közepesen fos, esetleg alibi gitárjátékot hallanak-e éppen, felesleges teszteltetni Vai új anyagát, mert értelmezhetetlen lesz számukra. Nincs is ezzel baj, egészen addig, amíg viszont kényszeresen nem érzik szükségesnek, hogy megmondják a tutit a túlzott pózairól, gitárral végzett önkielégítéséről, tremolókar-rángatás következtében fellépő dal-eltűnésekről, stb. Olvasva az egyik hazai szaklap gitárgurujának sommás véleményét ("Az egyetlen gitáros, akit még nyugtatókkal és antidepresszánssal sem vagyok képes elviselni."), még csak azt sem mondhatom, hogy a szakmának játssza és írja dalait, mert sokszor éppen ők a leghangosabb és legfölényesebb ítészek .

És most jön a lényeg, illetve nem jön. Én erről a lemezről egyszerűen nem vagyok képes érdemben írni. Nem azért, mert túl van művészkedve, és nem merem magamnak sem bevallani, hogy kukkot sem értek belőle, mert ez nem igaz. A lemez rendkívül összetett, ezerarcú és művészi, de cseppet sem elvont, olykor nagyon is "földhözragadt" érthető és befogadható hangszeres, sőt vokális megoldásokkal.

Igaz, nem köt le minden percében, legalábbis engem, de minden ütemében minden lefogott, megszólaltatott hangjában és pillanatában annyira globálisan zenei és annyira felette áll a legtöbb aktuális megjelenésnek, hogy nem lenne méltó, ha bármit is okoskodnék itt a helyenként modern (7 húros!) gitárhangzásról, műfaji megkötésektől kevésbé terhelt kompozícióiról, vagy akármiről. Nehogy úgy tűnjek, akár csak egy pillanatra is, hogy egy szinten állunk. A művész, aki megírta és előadja, valamint a kritikus, aki pontosan érti, érzi a produktum egészét, de megmondja, hogy hol lett kevésbé átgondolva, esetleg túljátszva a téma.

Isten ments! Ezt meghagyom a mindig bölcs szakmának, gitárguruknak. Csináljanak ők hülyét magukból.

Túrisas

Honlap:
www.theactualdarkness.com

Nem tagadom, az én metál zenei ideám eléggé különbözne a Platónitól, már ha a klasszikus létbe szenderült filozófus az életnek eme szegmensére is megalkotta volna téziseit – bár a zenei ideája, és a heavy metál esetében démiurgosz egyesek szerint rosszul, mások szerint tökéletesen dolgozott. Mert ha az ember számára az jelenti a tökéletességet – muzikális értelemben – mikor az AOR dallamok alá thrash riffbombát, fölé pedig az európai power sztenderd, áriázós énekét  rittyentik, az valami olyasfajta, mint mikor az osztályon felüli étteremben lekváros csirkét rendelünk pudingmártással. No oké, talán nem annyira – és az sem elképzelhetetlen, hogy egy-két ínyenc meg is szokta rendelni –, de azért maradjunk annyiban, hogy nem a rocker-társadalom többségét képviselem a politikai korrektség jegyében is furcsa és érdekes ízlésvilágommal. Ebbe persze kénytelen belenyugodni az ember – vagy ha nem, megpróbálja magát olyan meg nem értett műértőnek beállítani, akinek zsenijére még nem érett meg az emberiség, főleg az esztéták –, de néha azért csak-csak találkozik olyan művészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő.

Mert hát itt van ez a The Darkness nevezetű angol banda, akik aztán furcsa egyveleget alkottak, amiről még most sem tudom eldönteni, hogy szellemesen kreatív, vagy pofátlanul ízléstelen, az ihletet tisztelettel kezelő, vagy pusztán szemtelenül lopkodós – ez minden bizonnyal vérmérséklet, vagy vérmértéktelenség függvénye. Mindenesetre, aki meghallgatja a klipbe ágyazott dalt, három dologra biztos felfigyel: az AC/DC riffekre, az eufemisztikusan is minimum ismerős Queen dallamra, no és az énekes Freddy Mercury stílusát, és Miki Egér tónusát furcsán elegyítő hangjára – mindezt némi Bee Geeses diszkós-flitteres környezetbe helyezve. Pompás, nem igaz? De alig eszmélhetünk fel az első pofonból, máris itt van a többi, hasonló rafinériával csattantva el a kombinációkat, melyekbe néha egy kis Def Leppard, néha meg egy kis Poison is beférkőzik, amúgy öv alatt, szabálytalanul, de vitathatatlanul célratörően. Mert meg kell hagyni, a fiúknak van dallamérzékük, és a riffek mintegy kilencven százalékára maga Malcolm Young is elismerően csettintene, már ha nem perdülne azonnal kacsatáncra, amúgy Chuck Berry módjára. Ráadásul az egészből csak úgy árad a glam életöröm, no és a pomádés, geiles, kórusokkal támogatott d(á)llamiság.

Hogy mindez talmi, esetleg olcsójános módjára hatásvadász? Ott egye meg a fene, ha Ian Anderson nem átallott beugrani egy közös jammelésre a "Cannonball" c. nótába – ami illusztrisan jellemzi a lemez hangzását –, akkor minden bizonnyal felmentést kaphatunk ízléstelenségből, mert hát ki más lenne leginkább autentikus eldönteni, mi a jó, mint korunk rocktörténeti fuvolaművésze? Úgyhogy meg is nyugodtam, nincs itt baj, ha tetszik, és úgy látszik, a pofátlanság is létezhet határok nélkül, csak legyen, aki lebontja azokat a bizonyos falakat.

Garael

Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.rygel.net

Egy újabb brazil hentelőgép szabadult a világra, melynek, ha lenne kis igazság a Földön, nem csak pár száz arra érdemesnek kellene áldozatul esnie. Nyugi, nem ment agyamra az új Batman film, pusztán a Rygel nevezetű dél-amerikai brigád teljesítményét dicsérem, így, előre lelőve a poént.

Mert a banda a megszokott, brazil színvonalon járatja el a harci táncot, ami most nem Capoeira: bár a talpalávalót nem a megszokott, euro-powerből latinos vehemenciával kinövő Angra klón szolgáltatja. A fiúk bizony nem középsúlyban, illetve tempóban lacafacáznak, a nyitó szerzemény első taktusainál azt hittem, hogy valami elfajzott törzsi thrash brigáddal akadtam szembe, és már éppen menekülőre akartam fogni a dolgot, mikor a kapkodós aprítás után bekúszott az énekdallam. No persze az is ütött, de ez olyasfajta pofon volt, amit Rejtő Jenő szokott leírni – nem fáj, csak vigyorog tőle az ember. A groove-os, gyomorból felböffenő riffekhez igazított refrén ugyanis lemeztelenítve egy rockopera főtémája is lehetne, amit az énekes bariton vibratója emel színpadi magasságokba – már amikor nem megveszekedett módra rekeszt és acsarog. Érdekes a dolog, mert nem igazán metalcore a megfejtés kulcsa, annál több a power elem, inkább egy olyan thrash bandáról beszélhetünk, ahol nem zeneszerkesztő programmal vágják ki a riffek mellől a dallamokat, és a vokalista, ha a helyzet úgy kívánja, hirtelen megtanul énekelni. Lehet, hogy mást nem, de ez az attitűd engem a Nevermore-ra emlékeztet, még akkor is, ha a Rygel nem hoz olyan komplex rifftémákat, ráadásul szövegviláguk is eléggé depresszív és elidegenítő.

Megy hát az aprítás ezerrel, mégsem a sebesség adja a súlyát a zenének, hiszen jó érzékkel tudnak a fiúk a vágtából húzós középtempóba váltani – amelyben a staccato mellett, ha kell, ott fityeg a dallamos gitárszóló is – ám a refrének énekelhetősége ellenére sem szökik el a power: felturbózva, kicsit brazilosítva, valahogy ilyennek képzelem el a nyolcvanas években csúcsra járatott USA-power modernizált változatát. A leírtak és a kritika felütésének ellenére mégsem gépiesen erőszakos, amit hallunk, hiszen a "Leave Me Alone” a love-metal bebrutalizált változatából ad ízelítőt, és ha tudnám, hogy a fiúk poénkodni akartak kicsit, jót röhögnék. Így viszont csak óvatosan csettintek egyet, elismerően, mert aki így tud tököt adni az alapvetően androgün zenei stílusnak, az megérdemli a vállveregetést.

Névtelenek? Másodvonalasok? Nem is eredetiek? Kit érdekel! Amíg ilyen bandák tűnnek fel a semmiből, akik a Rygelhez hasonlatos lelkesedéssel és tehetséggel nyomják a powert, addig nem kell tartani a műfaj halálától – én felfelé fordított hüvelykujjal biztos életet szavazok nekik.

Garael