Három, közepesnél jobb metál bandát ismerek Ausztráliából – az AC/DC-t leszámítva, de hát ők nem is igazán a veretes fémben "bugiznak" – melyekből kettőnél ugyanaz az énekes emeli az átlagnál hol kevésbé, hol igencsak magasabbra a színvonalat jelző lécet. A Pegazusnak emlékeim szerint volt egy olyan időszaka, mikor majdnem sikerült kitörniük a harmadosztályból, annak a Danny Cecati-nek a jóvoltából, aki az ismeretlenebb, ám véleményem szerint többre hivatott progresszív-power csapat, az Eyefear sorait támogatja jelenleg. A helyzetet egyébként bonyolíthatja, hogy a Black Majesty egyik alapító tagja a Pegazust is meglovagoló basszer, Cory Betts, akinek így majdnem sikerült bebizonyítani, hogy egy fenékkel két lovat is meg lehet ülni. Kár, hogy a Black Majesty neve nem Fekete Paripa, mert akkor teljesen ülhetne a poén és nem csak ilyen félseggesen.

No, de visszatérve a kritika tárgyára, a csapat a leírt hagyományoknak megfelelően klasszis, a Dickinson iskolát vörös diplomával abszolváló vokalistával, ám közepes dalszerzői képességekkel, amúgy "jómunkásember"-féle megbízhatósággal adogatja ki lemezeit, melyekből ha egyet hallottál, hallottad a többit is. Az Iron Maiden alapjaira ülő, néha a Jag Panzert, illetve a Hammerfallt idéző, galoppozó középtempóban nyelik az első osztály által felvert port, hol lemaradva, hol megközelítve az élbolyt, ám ahhoz, hogy esélyesként gondolhassunk rájuk, ennél bizony több kellene. Mert a biztonsági játszma ma már nem elég, kéne egy kis kockáztatási hajlandóság is, főleg abban a stílusban, ahol a csapat által játszott dalokat több tucatnyian bazseválták már el más címmel és magasabb színvonalon.

Lehet, persze, hogy a fiúk csak a maguk örömére zenélgetnek, arra jó, bár véleményem szerint mind a gitáros, mind az énekes jobb sorsot érdemelne, és hát ha olyan passzban vagyok, még egyvégtében is végig tudom hallgatni a lemez dalait, melyek között azért akad egy-két megdúdolgató szerzemény. Kár, hogy a többségből hiányzik az a szikra – talán a karakteresebb dallamok, vagy egy merészebb lépés a power irányába – amitől oda helyezném őket, mint a hasonló irányvonalon játszó, ám kedvenc bandámat, a norvég Thunderboltot. Ennek hiányában azonban csak a bosszankodás marad, hogy mennyivel jobb is lehetne ez, és még Pegazus sem kellene a szárnyaláshoz. Így viszont most is marad a szomorkodva poroszka.

Garael

Honlap:
www.sagaontour.moonfruit.com

Saga és Sadler. Mindkettő fogalom a rockzenében. Saga és Sadler. Elképzelhetetlenek egymás nélkül. Sadler is csinált egy szólólemezt, ami jó-jó, de nem az igazi, a Saga is csinált egy lemezt Rob Morattival, ami nem rossz a maga nemében, csak akár a pénznek, semmi Saga. A "Heads Or Tales Live" koncertlemezt hallgatva meg rá kellett jönnünk, hogy a régi dalok az új énekes tolmácsolásában mennyire idegenül csengenek a rajongói fülnek.

Ott voltam 2007-ben Münchenben Sadler búcsúkoncertjén, és megértettem a döntését, látva, amint terhes felesége a közönséget fényképezi a színpadról. Ebben a korban az ember már sokkal jobban értékeli a gyermekáldást. (Láttam ezt a saját apámon is, akinek 49 évesen született a harmadik fia, míg én 26 évvel korábban, középső öcsém meg 14 évvel fiatalabb nálam. Szoktam is cukkolni: jó, hogy nem a vadnyugaton élt, mert elég lassú az újratöltési ideje!)

Sadler bő 3 évig (2007 decemberétől 2011 januárjáig) bírta a színpad nélkül (mindössze évente 2-3 koncerten lépett fel vendégként), aztán visszatért az anyazenekara keblére, akik örömmel fogadták és egy "Welcome Back" turnéval hozták a rajongók tudtára a nagy hírt. A turné végére hárman maradtak, mint a Genesis (And Then There Were Three…- adta hírül Sadler a zenekar honlapján), miután Jim Gilmour-on szemműtétet kellett végrehajtani, majd Brian Doerner húzta meg a vállát az egyik koncerten. Idén pedig már egy új stúdióalbumnak örülhetünk, ahol ismét csatasorba álltak valamennyien.

A Saga stílusának egyediségét Ian Crichton pengeéles, szaggatott gitárjátéka, (mely ugyanúgy védjegyévé vált, mint Alex Lifesonnak utánozhatatlan stílusa a Rushban) és az egy számon belül alkalmazott megannyi szintetizátor hangszín határozza meg (amennyit talán csak egy nyolckarú polip tudna eljátszani koncerteken, ezért van úgy, hogy időnként a basszusgitáros Jim Crichton és az énekes Michael Sadler is besegít a billentyűs hangszereken), ezeket koronázza meg Michael Sadler hangja és egyedi dallamvilága. Nem véletlen, hogy a zenei oldalak egyszerre sorolják progresszív rock és AOR kategóriába a zenekart (és pont ezért nem ér semmit a kategorizálás).

Erre az egyedi stílusra még a szombathelyi Lord zenekar tagjai hívták fel a figyelmemet (anno megboldogult fiatalkoromban, amikor még Sopronban nyomtam a metált PF nevű zenekarommal, ami eredetileg a Pokolfajzatok rövidítése volt, de kritikus közönségünk szerint jobban illett ránk a Pancser F@szok név), akik a magánkiadásban kiadott nulladik albumukon még sokkal több progresszív elemet tartalmazó muzsikát játszottak. Rohantam is az első utamba eső lemezboltba, hogy megvegyem a "Worlds Apart" lemezt, ami megpecsételte a sorsomat: Saga rajongó lettem. (Egyébként annak idején Felkai Miklós is nagy Saga rajongó volt; annyira, hogy a Color második albumára egy az egyben átemelt komplett dalrészleteket, gondolván, a kutya sem ismeri ezt a kis kanadai zenekart.)

Hát bizony, én már akkor ismertem! És most, hogy átpörgetem agyamon a teljes életművüket, az új lemez szinte eszenciája annak. Nem korszakalkotó, de erős album. Van benne egy kevés "Worlds Apart", egy csipet "Heads Or Tales", némi "Security Of Illusion", és még a méltatlanul alulértékelt konceptalbum, a "Generation 13" dallamaihoz hasonló megoldásokat is felismertem a produkcióban. Nem olyan progresszív, mint a "Trust", de nem annyira AOR, mint a "10.000 Days". Szóval arany középút. Jim Gilmour is dalra fakad egy szám erejéig Bornai Tiborosan búgó hangján (Another Day Out Of Sight), ami mindig különleges színfoltja az aktuális műnek. A "Lost For Words" pedig igazi Sadler nagy ballada, felsorakozhat a "You And The Night" és a "Say Goodbye To Hollywood" mögé. És az aktuális "slágert" újra örömmel üdvözöltem a lemez második helyén, ahogy a nyolcvanas évek második felében volt (Take A Chance - Behaviour, Only Time Will Tell - Wildest Dreams, Starting All Over - The Beginner's Guide To Throwing Shapes).

A lemez címe utal arra, hogy ez a Saga huszadik albuma, illetve arra is, hogy Jim Gilmour szeme a műtét után tökéletesen rendben van (a szemészetben a tökéletes látást 20/20-as számmal jelzik - WHO Vision 20/20). A borító inkább ez utóbbit domborítja ki.

A felvételek után Brian Doerner elbúcsúzott a zenekartól, és ma már Mike Thorne az új dobos (sok helyen tévesen azt írták, hogy már ő dobolta fel az új albumot). Michael Sadler viszont ott van. Nagyon ott van. És mi rajongók örülünk, hogy a dolgok visszarendeződtek az eredeti kerékvágásba.

CsiGabiGa

Az alkalom lehet ünnepi ebéd, esküvő, szülinap, házassági évforduló vagy állófogadás, szóval valami komolyabb összeröffenés (ez már csak a valamire való édes borok ára miatt is így van). Kínáljuk a menüsor elején, vagy a végén, a közepén viszont csak kivételes alkalmakkor, például egy tokaji aszúban konfitált (lassú tűzön párolt) libamájhoz nyilván aszút adunk. De a jó édesek a fogadás elején, aperitifként is nagyon jól megállják a helyüket. Fel lehet ezeket szolgálni a desszerthez is, de azt azért nem ajánlom. A dobostortához igyunk inkább vizet, úgysem érzünk semmit a hozzá fogyasztott folyadék ízéből. Én jobban szeretem édesség HELYETT szopogatni, a kávé környékén. Nem divat nálunk sajttállal (és gyümölccsel) befejezni az étkezést, pedig arról kiválogatva az igazán érett, penészes fajtákat (az a jó, ha már mászik) szintén hálás társaságot képez egy pohárka tokaji számára a rögtönzött szájüregi orgiához.

Tokaj. Gyakorlatilag az egyetlen magyar borvidék (Szepsy István pedig az egyetlen magyar borász) amely jelenleg a tudálékos nemzetközi szaksajtó térképén is előkelő helyen található és világszerte ismert, elismert. (Ez még akkor is igaz, ha manapság más borvidékeinkről rendre beesik egy-egy jó helyezés a nemzetközi borversenyeken.) A talaj és a mikroklíma, a sajátos technológiával párosulva egyedülálló adottságokat teremtett errefelé, a tokaji aszú hírneve így megkérdőjelezhetetlen. Szerencsére, itt is hatalmas fejlődés ment végbe az elmúlt 20 évben (sokszor éppen külföldi tőkével megtámogatva), így a manapság készített aszúk valóban világszínvonalúak. Nem hiszem, hogy érdemes belemennem a botrytis és a gönci hordó rejtelmeinek ecsetelésébe, a lényeg nem ez, hanem, hogy az itt készült édes borok mellőzik a geil, hatásvadász jelleget. A magas cukortartalom ásványi anyagokkal párosulva komplex, isteni nedűt alkot, melyből teljességgel hiányzik a bazári jelleg. A tokaji aszú jó. Sőt, nagyon jó. Punktum.

Ugyanakkor nem kifejezetten olcsó. Ezért ajánlok egy mérsékeltebb árfekvésű, ámde szintén remek itókát. És itt kanyarodunk vissza a balatoni régióhoz, illetve a Bujdosó pincészethez, melyekkel hét részes mini felfedező körutunk kezdődött (és amelyhez időközben Tartuffe hozzátoldott egy nyolcadikat). Ez a terület – Egerhez hasonlóan – még nem találta meg az igazi arculatát, pedig az adottságai nagyszerűek. A sokféle talaj, jó fekvésű dűlők, és a hatalmas víztömeg hőmérséklet-kiegyenlítő hatásának előnyeit kihasználva izgalmas dolgok történhetnek még errefelé. Történnek már ma is, de borzalmasak is szép számmal, gondolok itt például a gulyás-turizmusból itt ragadt badacsonyi kannás félédesek tömkelegére. Bujdosóék jól reprezentálják ezt a fajta kettősséget, mert az igazán szép tételeik mellett komoly részt képvisel a pincészet bevételeiben az olcsó, asztali bor. Mentségükre legyen mondva, az is iható minőségű és nem akar többnek látszani, mint ami – csakhogy nehéz egységes, prémium imidzset építeni így... A közhiedelemmel ellentétben nem csak fehérbort tudnak errefelé készíteni amúgy, egyre több figyelemre méltó vörösre bukkanok rá erről a tájékról.

Ennek a környéknek a klímája is kedvez egyes fajták aszúsodásának, főleg Traminiből és Szürkebarátból lehet szép édes-félédes tételeket készíteni. Az Aranyhidat (utalva a lemenő nap visszatükröződésére a Balaton felszínén), mely egy késő szüretelésű Tramini, bátran ajánlom a fent említett ünnepi alkalmakra – tokajikhoz hasonló beltartalmi értékekkel és ízvilággal rendelkezik, csak valamivel barátibb áron.

Először azt hittem, nem lesz egyszerű zenét találni ezekhez a különleges borokhoz, de aztán könnyebbnek bizonyult, mint gondoltam. Csak szét kellett nézni a kedvenceim között. Az "Empire" ugyanis számomra éppen olyan, mint egy palack nemes aszú. Már amennyiben a nagyívű, közérthető dallamok cukormáza alatt ott rejlik a finom intelligencia és a komplexitás. De nagy kár, hogy a gyarló emberi jellem és az üzleti szempontok végül szétzilálták ezt a nagyszerű csapatot is! Az okos közérthetőségben lecsapódó kreativitás ugyanis éppoly ritka, mint az igazán jó édes bor.

A korábbi részek megtalálhatóak az Elmélkedések menüpontban.

Kotta

Itt van még egy jellegzetes fajta, a Portugieser (lánykori nevén Oportó vagy Kékoportó), mely Villány legjellemzőbb fajtája és alapbora is egyben. Ez is osztrák-német közvetítéssel jutott ide, akár még Portugáliából is származhat eredetileg, melyre a neve utal, senki sem tudja igazán. Ez tényleg a mindennapok bora, nagyon lágy, kellemes, jó ivású lőrét ad, melyet nem érdemes tartogatni, frissiben el kell fogyasztani. Az egyik legjobb amit ittam, az a villánykövesdi Tiffán Imre és fia (vigyázat, nem összetévesztendő Edével és Zsolttal) 2011-es tétele, baráti áron kapható a pincészetben. Hozzájuk amúgy is nagyon ajánlott ellátogatni, egyrészt, mert a villánykövesdi pincesor hangulata utolérhetetlen, másrészt mert olyan házi sonkát és stifoldert kapsz náluk, hogy beszarsz. Ha elég nagy a társaság, akkor kemencében sült malacot is lehet kérni, ami komolyan mondom, a gasztronómia egyik csúcsa – legalábbis ahogy azt arrafelé csinálják. Mindehhez maga a gazda vagy a fia ajánlja a borokat személyesen, úgyhogy a közvetlen légkör garantált. Hallgassatok rám, nem kell Toszkánába vagy Provanszba utazni egy világklasszis falusi vendéglátás élményhez!

Innen kezdve a határ a csillagos ég. Villány és Szekszárd önti magából a szebbnél szebb Cabernet Sauvignon, Merlot és Cabernet Franc alapú bordói háziasításokat, előbbi kettő amúgy önmagában is gyönyörű tételeket tud adni megfelelő kezekben és évjáratokban. Tényleg csak a pénztárca szab határt a kísérletezgetésnek. Deklarált célom az érdeklődés felkeltése és néhány alapfogalom tisztázása, és mivel leszögeztük, hogy igazán drága borokat nem fogok ajánlgatni nektek, csak jelzés értékkel adok néhány nálam bevált tippet. Ezek korrekt áron, minden évben megbízható minőséget szállító borocskák. Egyik ilyen Gere (Attila) és Weninger kékfrankos alapú Phoenix Cuvée-je, melynek érdekessége, hogy egy villányi és egy soproni (osztrák) borász összefogásnak gyümölcse. Rendben van még a Takler Trio (Szekszárd) és a St. Andrea-féle Áldás (Eger) is. Utóbbi amolyan igazodási pont arra nézvést, milyennek is kellene lennie a modern Bikavérnek ahhoz, hogy Eger vissza tudja szerezni a rendesen megtépázott hírnevét.

Vöröset iszunk a pörköltekhez, ragukhoz és a vadételekhez általában. Egy szaftos bifsztekhez pedig minimum egy komoly Cabernet Sauvignon vagy Merlot megbontása kívánatos, egy erős évjáratból. Zenei fronton viszont nem könnyű okosnak lenni ebben a felvonásban, mert a különböző fajták, termőhelyek és borászok kombinációja oly változatos világot képes létrehozni, melybe az egyszerű, selymes Portugiesertől a nagyon komplex, testes, mély színeket és ízeket felvonultató, nagyon komoly italokig sok árnyalat belefér. Azért egy Dream Theater az utóbbi demonstrálására mindig jól jön, de egy direktebb, mégis izgalmas számot is sikerült előkeresnem, mely a némileg egyszerűbb vörösöket reprezentálja. Nem meglepő, hogy lassan előkerülnek a kedvenc zenekaraim, ugye?

Kotta

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/sebastienband
www.sebastienofficial.com

Mentorom, H. Sanyi mondta múltkor: fiam, hidd el, már az is eredmény, ha valakit a hülyesége miatt idéznek, mert az átlagember könnyen elhiszi, hogy nem is hülyeségről van szó, csak ő nem értett meg valamit. Nos, nem véletlen, hogy Sanyi szavai jutottak eszembe, mikor az e havi Metal Hammer-ben egy egész lemezkritikát szentelt a szerző annak, hogy bebizonyítsa, mekkora hülyeségeket írtam a Pathfinder ismertetője kapcsán. A büszkeség könnyei öntötték el szememet, hiába, több évnyi szakmai cikktermésemből is csak egyszer idéztek, igaz, egy PHD disszertációban, de a maga nevében a Metal Hammer is van ugye annyira szakmai – ha nem is tudományos –, mint egy összelapátolt doktori dolgozat. Az igaz, hogy K. Feri, a "Hammer" stábjának tehetséges kritikusa nem jelölte a hivatkozás tényét, de ezt már majdnem elnéztük egy magasabb pozícióban lévő embernek is, úgyhogy egye fene, azért sem sértődöm meg, ha a szerző nem írt oda társírónak a cikk végére – hiába, a nagyvonalúságnak csak akkor vannak határai, ha pénzbe kerül.

Feri szavait nem akarom megcáfolni, legyen neki igaza, bár én az Avantasia analógiát a többszereplős mivoltra értettem, ezért ezen írás elején szeretném is gyorsan leszögezni, hogy a Sebastien album csak annyiban hasonlít Sammet metál operájához, hogy itt is gyakori a vokális duett, és a meghívott vendégek mindegyike alkalmas lenne leénekelni Tobit a színpadról.

Már maga az album címe is sejtheti, hogy itt bizony nem vérhányásos black metal a megfejtés kulcsa, a brazil szappanoperák szentimentálisabb fajtáihoz kapcsolható szókép ehhez illő zenét is takar: érzelmes, dallamos, rockot, a Ten-Bob Catley-féle folkos vonal erőteljes hangsúlyozásával. Az, hogy mégsem puszta kópiáról beszélhetünk, a producer, Roland Grapow a garancia, aki a leggömbölyűbb muzikális labdába is képes némi germános élt kovácsolni. Ez persze nem feltétlenül negatívum, a cseh – mert hogy szavamat ne felejtsem, onnan származik a produkció – ifjú Werther feminin szenvedéseit illik egy ilyen férfias műfajban megregulázni, ami már csak azért sem túlságosan fájdalmas, mert a nagy fegyelmezés némi szimfonikus pop közreműködésével csökkenti a zsebkendőbe zokogás mértékét.

A vendégek neve igazából önmagában is garancia egy bizonyos színvonalra: Fabio Lione, Amanda Sommerville, Doogie White, Mike DiMeo, Apollo Papathanasio oda is teszik, amit oda kell, legalább egy ponttal megemelve a képzeletbeli numerikus értékelést. Igaz, ehhez az is kell, hogy a cseh zenészek felnőjenek a feladathoz, ami mind a hangszerek, mind a komponálás terén sikerült, még akkor is, ha a késztermék nekem túlságosan is melodikusra romantizálódott.

Ajánlom hát az albumot a modern kor trubadúrjainak, akik a fémszív felett fehér rózsát hordanak és az érzelmek szó hallatán nem a dühre asszociálnak – egyébként meg éljenek a növénynemesítők, akik síró virágokat is képesek már termeszteni.

Garael – K. F.

Kiadó:
Violent Journey Records

Honlapok:
myspace.com/dominationblack
www.dominationblack.com

Tartuffe kolléga világnézeti okokra hivatkozva – és mert nagyjából már belőtte az ízlésemet – küldte át nekem a finn csapat új albumát. No, nem mintha vonzódnék az okkult, netántán sátánista dolgokhoz: meggyőződésem, hogy az individualizmust "oltárra" emelő blackerek számára addig tartana a szilárd meggyőződés, amíg saját határaikat nem feszegeti valamelyik elfajzott pata-társ, és arra is kíváncsi lennék, hogy hány perc után kiáltanának megváltó szabályokért az együttlét nagy szabadságában… A finnek ugyanakkor nem sátánisták: az igaz, hogy vonzódnak a horrorhoz, és zenéjükben is fellelhető a szimfonikus blackre utaló néhány jel, ám a zene tulajdonképpen a Thunderstone féle, Stratovariusból kinövő szikár power metál, néhány agresszívabb Judas Priest riffel megfejelve. Akik szeretik ezt a fajta megközelítést, örömmel ismerhetik fel a Bloodbound keményebb korszakának jellegzetességeit, vagy az egykori, azóta már sajnos megboldogult, Daniel Heiman-féle Heed által követett irányvonalat, ami felett ott lebeg King Diamond természetesen csak átvitt értelemben vett szelleme.

Igaz, hogy ez már a csapat harmadik albuma, ám mivel korábban nem ismertem őket, szűzen mentem szeánszkodni. A hírek szerinti új énekes abszolút megfelel a követelményeknek, ha kell, karcosan reszel, de ha arról van szó, Halfordot idézően képes a megfelelő magaslati hisztériát csempészni a komor riffek alá. Mert igaz, ami igaz, van némi gonosz jellege a daloknak – köszönhetően a billentyűs aláfestő találékonyságának és Glenn Danzig hatásának –, no de kérem, a horror nem a világbéke műfaja, azt hagyjuk meg a szépségkirálynők kiváltságának, mi, metálosok úgyis rondák vagyunk és büdösek. (Akinek nem inge, ne vegye magára, főleg, ha két hete nem mosta ki…) A néha szinte doom őrléssel lebólintó riffek mellett azonban a finnek nagyon értik az epikus dallamformálás minden csínját-bínját, és kurázsiért sem kell a szomszédba menniük: egy több mint tíz perces csataindulóval nyitni az albumot olyanfajta önbizalomra vall, ami vagy a bátorságból, vagy a hülyeségből ered – itt szerencsére az előbbiről van szó. A kezdő "Legacy Of Fears" ugyanis olyan, mintha a slágerkorabeli Stratovariusos fiúkat a bányába küldték volna danolászni, ahol Tolkki helyett az Iommi tanonc bányamanó játszaná a málházós riffeket, miközben két, kifestett arcú blacker próbálja az ortodox hívőkre hozni a frászt az azonnal fülbemászó refrénnel. Gyalázat! Illetve pompás! A másik kedvencem a lírai szerepére jelentkező "Angel Dark", ami csak a megtévesztés miatt kapta a ballada címkét, igazából egy doom kesergőbe oltott Ozzy darab, melyben az énekes megtanult énekelni, és nem akar görcsösen slágert varázsolni Sharonnak.

Finnek, szörnyek – de nem Lordi: ez bizony nem tini horror, hanem felnőtteknek való, powerbe oltott rém-mozi, melyben nincsen megkönnyebbülést hozó happy end és barátnős odabújás. Csak hosszú és félelmetes sikoly…Huhhh!

Garael

Honlap:
www.flowerkings.se

Megbűvölve hallgattam az ingerszegény '90-es évek derekán a "Back In The World Of Adventures"-t és a "Retropolis"-t. "Jé, ezt a muzsikát így is lehet játszani? Tiszta retro, mégis frissnek hat!" Kábé egy időben fedeztem fel őket a Spock's Bearddel és elbűvölt az intelligens, mégis könnyen fogyasztható-befogadható zene, a korántsem szolgai másolata a '60-as évek progresszív rockjának. Utóbbiból amúgy is jószerivel csak a Pink Floyd tudott levenni maradéktalanul a lábamról, köszönhetően talán annak, hogy a Yes és a Genesis nem a legszebb arcát mutatva, már a "popkorszakával" köszönt be hozzám, úgyhogy sosem tudtam igazán rájuk kattanni. A King Crimsont pedig mindig is l'art pour l'art zenekarnak tartottam. A Marillion, a The Flower Kings és Neal Morse viszont közel tudta hozni hozzám ezt a világot.

Roine Stolt 2007-ig elég szorgalmasan gyártotta szerelemgyermekének (pontosabban a virággyermeknek) a lemezeit, de erre itt most kicsit többet kellett várni. Aminek oka lehet a tagok elfoglaltsága különböző side-projektekben (Transatlantic, Kaipa, Karmakanic, The Tangent, stb.), de sebaj, mert megérte. A Beatles meets Pink Floyd koncepció egyik főpapja (a másik kétség kívül Neal Morse, újabban pedig Lucassen is ide sorolható) ugyanis különösen tartalmas misét celebrált ezúttal. (Ja igen, az igenről se feledkezzünk meg – még mielőtt megkapom az ügyeletes szakbarbár minősítést, természetesen a Yes hatása is rendesen kikönyököl a hangjegyekből.) A nyitó "Numbers” a maga 25 percével mindjárt akkora prog-rock esszencia, hogy alig fér az albumra.

A szép az egészben, hogy két lemezen keresztül fenn tudják tartani a figyelmet, miközben gyakorlatilag ki sem merészkednek a melankolikus középtempóból, ráadásul a nóták gerincét irgalmatlan hosszú, még csak rettenetesen technikásnak sem mondható gitárszólók alkotják. Parasztvakítás a hathúroson tehát nincsen, vannak ellenben gigantikus fíling-hegyek, ahogyan azt a boldog békeidőkben tanították. Ebben a tekintetben, és abban is, hogy helyenként a szinti rideg, futurisztikus hangzással színez, gazdagít, meglepően szembeszökő a párhuzam Arjen Lucassen projektjeivel (Ayreon, Star One), idei korongjával pedig még inkább.

Például a második CD itt is amolyan bónuszféle, ösztönözve azt a vékony vásárlói réteget, amely még áldoz a muzsika fizikális birtoklására, ebből adódóan egy leheletnyivel gyengébb számok sorjáznak rajta. Hozzátenném, máshogy megkeverve a trackeket, néhány évvel (évtizeddel) ezelőtt még simán kijöhetett volna, mint dupla album. De ha az a típus vagy, aki csak a négy-öt legütősebb számot másolja át az iPodjára, akkor tényleg tekintsd a második etapot amolyan extraként. A többiek pedig hosszas(abb)an merülhetnek el ebben az igen hangulatos zenei világban.

Morse – kislánya gyógyulása óta – nyíltan hívő, Stolt nem veri ugyan nagydobra, de ide a bökőt, hogy mélyen hisz egy felsőbbrendű, teremtő erőben-entitásban és az emberi lét látszólagos céltalanságán túlmutató magasztosabb küldetésben. Ez a hit, világnézet akarva-akaratlanul átsüt a muzsikáján, ettől lesz olyan amilyen. Ihlettett. Ezért olyan könnyű azonosulni vele, mint valamiféle rejtett, transz-racionális üzenettel odaátról, mely kiválasztott prófétákon keresztül – jelen esetben rockzeneként – manifesztálódik. Még ha nem is értjük a kódolt üzenetet, vagy nem értünk vele egyet, akkor is öntudatlanul észleljük, tiszteljük a benne rejlő elhivatottságot. Egy komolyabb 2012-es progresszív rock listáról a "Banks Of Eden" nem hiányozhat, azt gondolom. Az őszi koncert pedig kötelező!

Kotta

Kiadó:
EMI

Honlap:
www.blackmoresnight.com

Elindult hát Ritchie, az öreg kobzos az ő dalos pacsirtájával, hogy (újra) meghódítsa szülőhazáját, Angolhont. Távol a nagyvárosok zajától hol is találhatott volna megfelelőbb helyet az ő zenéjéhez, mint egy olyan városban, amely New Yorknak épp az ellentéte. Mert ha az Újvilágban van Új York, akkor ugye az Óhazában kell legyen egy Ó-York, ahol az Ó-város Ó-don falai közt bandukolva belebotolhat a zenészember egy patinás épületbe, melyet ugyan Grand Ó-pera House-nak hívnak, de kissé fennhéjázó nevével ellentétben egy magtárból és egy gabonatőzsdéből átalakított, Art Nouv-Ó stílusban épült helyi színházacska csupán. Mindegy, kobzosunknak megfelelt, bár a németországi kastélyokkal nem vehette fel a versenyt. Útján elkísérték nemesek (Earl Grey of Chimay, Bard David of Larchmont, Squire Malcolm of Lumley) és pórnépek (Gypsy Rose és Minstrel Albert) egyaránt.

A színházterem átalakult mintegy varázsütésre, a mikrofonállványt borostyán futotta be, a kontrollhangfal egy sziklába rejtőzött, a billentyűs hangszereket jászol takarta el, s minden adott volt, hogy Ritchie Blackmore előkapva mandolinját, reneszánsz rockzenéjével megbabonázza a helyben összegyűlt kíváncsiakat, és a DVD boszorkányossága révén befurakodjon akár egész más földrészen élő emberek otthonába is. A produkciót mindjárt a varázslatos Kristálygömbbe zárva (Locked Within The Crystal Ball) kezdik, hogy aztán egy Titkos Utazásra indulva eljussanak az Őszi Égig. Merthogy az utolsó két dalcsokor (Secret Voyage és Autumn Sky) nótáira épül a műsor, mely előnye és hátránya is az előadásnak egyszerre.

Pozitívumként éltem meg, hogy nincs a korábban unalomig ismételgetett közönségénekeltetés a "Home Again" vagy az "Under A Violet Moon" dallamaira, hanem egy teljesen új műsort hallhattunk/láthattunk, amely szinte alig tartalmaz a korábbi koncertfelvételeken hallható dalokat. A régi nagy slágerek közül egyedül a "Fires At Midnight" csendül fel. Meg pár kevésbé sikerült, vagy csak alulértékelt nóta, mint a "Dandelion Wine", vagy a koncerteken régebben többször szerepelt, de hanghordozóra (hál' Istennek) most először került Bee Gees feldolgozás, a "First Of May".

Negatív hatása a dolognak, hogy az utolsó két - gyengébben sikerült - album dalaiból kötött csokor bizony kókadozik, mint a közönség a túl sok lassú nótát hallgatva (pár éve Prágában jómagam is elbóbiskoltam a széken ülve a ráadásban egymás után sorakozó balladák alatt). Másik negatívum, hogy hősünk hetvenhez közeledve egyre mélyebben bújik bele ama bizonyos papucsnak óvó melegébe, s szinte teljesen átadja a terepet hitvesének, a most is gyönyörű és kedvességével mindenkit elbájoló Candice-nek, így szomorúan kell megállapítanom, miszerint az a tendencia folytatódik, hogy ez a zenekar egyre kevésbé Blackmore, és egyre inkább Night. Pedig volna mivel hetvenkednie, hiszen amikor egyszer csak előkapja igazi fegyverét, a Fender Stratocastert (másfél szám erejéig), akkor néhány pillanatra visszatér a régi idők dicsősége, és a Fekete Lovag igazi pompájában mutatkozik meg. De aztán eltűnik a varázs, és marad az akusztikus gitár meg a mandolin, de a zsenialitás maradékát is a földbe döngölik a keveréssel, amelyben szinte alig hallhatók az apró virtuozitások, amelyekkel Ritchie szinte csak magát szórakoztatja.

Hol vannak már a régi szép idők, amikor a Blackmore's Night első magyarországi fellépésén még a "Sixteenth Century Greensleeves"-re, a "Since You Been Gone"-ra, vagy az Örömóda dallamaira tomboltunk, amikor a "Black Night" vagy a "Smoke On The Water" kezdő riffjeire olyan őrjöngés kezdődött a Vigadóban, amilyenről Kovács József és az ő Interoperettje még csak nem is álmodott? Ma már az a szerencsétlen(re sikeredett) Szerencsevadász is kimaradt a műsorból, hogy tágabb teret adjon Candice anyuka lírai búgásának.

Meglepő és mulatságos pillanatai a koncertnek a Lady Gaga paródia a "Toast To Tomorrow"-ba építve (még Minstrel Albert - aki régebben a Blackmore's Night előzenekarában, a The Geyersben lépett fel - is szőke parókát ölt), illetve a(z akkor még) legkisebb Blackmore véletlen (vagy szándékolt) színpadra totyogása a "World Of Stone" közepette. Szegény gyermek! Hogy fog felnőni ilyen szülők árnyékában egy ilyen névvel, hogy Autumn Esmeralda? (Bocs, hogy nekem nem a "Párizsi Notre Dame" cigánylánya, hanem egy brazil szappanopera jutott eszembe erről a névről, csak a második gyerek neve - Rory Dartanyan - tette helyére bennem a dolgokat. Szóval a francia irodalom a kedvencünk?)

Összességében kellemesen andalító (vagy inkább elandalító) másfél órának lehettünk szem- és fültanúi a yorki Nagy Operaházban, DTS-ben még bikául is szólt, de hogy "egy lovag"? Hol van az már, kérem? Ennek a Fekete Lovagnak már se karja, se lába, és még csak esélye sincs a döntetlenre!

CsiGabiGa