Az embernek állandó kísértése, hogy beleájuljon saját nagyszerűségébe, vagy legalábbis ne lásson túl (se előre, se hátra) saját tyúkszaros életén. Ez a mitikus hübrisz (ha a Dioníszosz mintára következetes akarnék lenni: híbrisz) talál hathatós orvoslásra a borban. Mert abban benne vannak nem csak a telepítés erőfeszítései, a metsző kés apró nyisszentései, a kapa óvatos vágásai, a szüret munkás vidámsága vagy a borkészítés aprólékos, végletekig kifinomult kémiája. A szőlő ugyanis a talajból, a képtelenül öreg, tápláló anyaföldből szívja magába az életet, és az élettel együtt a földtörténeti múlt évmillióit.

A Somló jellegzetes bazalt vulkanikus tanúhegy, amelynek mai formájához évmilliós  geológiai folyamatok vezettek, és a szőlő szívós gyökerei ezt az emberi ésszel fölfoghatatlan, hosszú történelmet mind összegyűjtik, hogy belesűrítsék a kövér fürtökben lógó szőlőszemekbe. Ezeket azután a jó borász - mint valami kapszulát - kipukkantja, és a történelem nemes cseppjeit összegyűjtve borrá érleli. Aki bort iszik, földtörténeti távlatokkal szembesül, átélve saját kicsinységét, jelentéktelenségét, élete röpke mulandóságát. A bornak filozófiája van, sőt, ahogy Hamvas Béla fogalmaz, metafizikája!

Ennek az elmélkedésnek apropója egy ajándékba kapott Kreinbacher-féle Nagy-Somlói (2007), amely legalább olyan sűrű és tartalmas, mint az a gondolatmenet, amely a Tapolcai-medence tanúhegyeitől eljut a borból nyert bölcseleti igazságok által kiváltott alázatig. Általában a könnyű, gyümölcsös reduktív fehéreket részesítem előnyben, de olykor nem árt a nehézfiúkkal is megismerkedni. A Kreinbacher birtok komoly anyagi áldozatokkal és tudatosan építkezik a Somló-hegyen, amelynek immáron látképét is meghatározzák az általuk épített kőtámfalakkal megerősített föld-teraszok. A borászat eddig jellegzetesen a testesebb, barrikolt borokra összpontosított, de nagyon megkóstolnék tőlük egy lágyabb, szikárabb olaszrizlinget.

A Nagy-Somlói a Somló-hegyen őshonos furmint, hárslevelű és juhfark fajtákból készült erős furmint túlerővel (furmint 76 %, hárslevelű 21 %, juhfark 3 %). A házasítás jó arányérzékről tanúskodik, a bor élénk aromatikájú, izgalmas, jellegzetesen somlói ásványossággal fölvértezett nedű, de a tölgyfa hordós érlelés ezeket az erényeket kicsit elfedi, letompítja. Persze ebben a tekintetben elfogult vagyok; elfogadom, ha a barrikolt borok nagy rajongói most lehurrognak egy kicsit.

A körülmények úgy hozták, hogy amikor a Nagy-Somlóit szürcsölgettem, nem volt alkalmam hozzá gondosan kiválasztott ételt rendelni, de szilárd meggyőződésem, hogy grillezett sajtokhoz tökéletes választás lett volna. Egyébként is itt az ideje, hogy leromboljuk az egészségtelen, ma már népételnek számító rántott sajt indokolatlan nimbuszát. A sajt - és következésképpen a fogyasztó - egyáltalán nem profitál a mélysütés során elhasznált olajjal telített prézlis bundából. Rá kellene szoknunk, hogy nem rántjuk, hanem (vaslapon) grillezzük a sajtot (formaggio alla piastra), egyszersmind túl kell lépni végre a meglehetősen egyenetlen minőségű trappistán, és bátran kísérletezni más fajtákkal (pl. scamorza), beleértve a kecske- és juhsajtokat is.

A borok és ételek párosítása természetes folyamat, nem is olyan nehéz feladat, de megfelelő zenét választani egy borhoz már komoly képzettársítást tesz szükségessé. A Nagy-Somlóiról nekem valami nagyobb lélegzetvételű, rétegzett, maradian előremutató, progresszivitásában is konzervatív muzsika jutott eszembe. Tökéletes definíciója a Kurdt Vanderhoof által életre hívott Presto Ballet-nak, amelynek 2008-as lemezén szerepel a "The Mind Machine" című több mint 10 perces mestermű.

Tartuffe

Kiadó:
Sony BMG

Honlap:
www.thepentagram.net

Már régen sejtettem, de ezzel végképp eldőlt: bizonyos értelemben elvesztettem a jogot arra, hogy progresszív metál rajongónak tartsam magam. Vagy legalábbis a progresszív metál egy olyan "konzervatív" alfajához ragaszkodom a mai napig, ami jóformán csak Európa néhány sötét (főleg skandináv) sarkában élt túl, miközben Amerikában már évek óta más, fényesebb (?) szelek fújnak.

A Star Monarchy nevű projektet az a Ray Riendeau hívta életre, akit Rob Halford mellől és James LaBrie (Dream Theater) szólólemezéről ismerünk. Itt most nem csak a bőgőt kezeli, de ő a zeneszerző és producer is egyben. Akinek bejött LaBrie "Static Impulse" című legutóbbi próbálkozása, itt is nyugodt szívvel kapirgálhat, mert a Star Monarchy ugyanazt a modernizált, amerikanizált progresszív metált tolja extrém és dallamos metalcore betétekkel.

A LaBrie lemezt még nagyon csipáztam (ehhez azért Marco Sfoglinak és Matt Guillory-nak nagyon sok köze van), de ide már nem igazán tudom követni a műfajt. Nekem ez az énekstílus idegen, ezek a dallamok már egy kicsit hisztérikusak. Hiába érzem a zsenialitást az olyan rokonlelkű bandákban, mint a Protest The Hero vagy a Periphery, a nevesincs finn együttesekkel (TunnelVision, Anthriel) mégis felhőtlenebb és - hogy is mondjam? - konnaturálisabb a viszonyom.

Be kell ismerni, hogy a zene bámulatos sebességgel, intenzitással változik, és mi - így 40 körül - már csontosodásnak indultunk. A mi gyökereink még a '70-es évek klasszikusaihoz nyúlnak vissza, a '80-as években voltunk fogékony fiatalok, és - önjelölt kritikusként - hiába hallgatunk ma is embertelen mennyiségű muzsikát, zenei értelemben lassan a minden változást gyanúsan méregető nagypapik csoportjába vonulunk vissza.

Ray Riendeau mind számában, mind fölkészültségében tekintélyes csapatot szervezett maga köré. Csak énekesből van vagy hat, pl. Bjorn Strid (Soilwork), Rody Walker (Protest The Hero), Mike Semesky (Ordinance, The Haarp Machine), stb. Dobos is van egy pár, meg gitáros is, de egytől-egyig mindenki a szakma krémjéhez tartozik.

A sallangmentes címből arra következtethetünk, hogy ez csak az első fölvonás, lesz még ennek folytatása. Sőt lehet, hogy igazából csak ennek lesz folytatása, mert amit én igazán szeretek, azon már részvétlenül áthajtott a történelem szélsebesen közlekedő kerekes járműve. No, de nem nosztalgiázni kell, meg nyafogni, hanem szépen és illedelmesen megdicsérni a föltörekvő generáció valódi értékteremtő próbálkozásait.

Tartuffe

Kiadó:
UKJ

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.danieleliverani.com
myspace.com/liverani

Aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri blogunkat, annak Daniele Liverani neve nagyon is ismerős lehet. Ez a talján zseni nem csak kiváló zeneszerzőként, de keresett billentyűsként is bemutatkozott már a nagyérdemű előtt (Genius Rock Opera, Twinspirits II és III, Empty Tremor, Khymera, Cosmics). Eddig is tudtuk róla, hogy gitárosként sem teljesen reménytelen, hiszen két instrumentális gitáros szólólemeze is megjelent korábban: "Viewpoint" (1999) és "Daily Trauma" (2004).

Az "Eleven Mysteries" tehát egy lenyűgöző karrier újabb állomása, amely az instrumentális gitár anyagok közül talán a legérettebb. Ha kell, itt is füstölög a fogólap, gurguláznak az arpeggiók (Myterious Impulse), de túlnyomórészt aprólékosan átgondolt, dallamorientált, középtempós dalokat hallhatunk Tony MacAlpine és Vinnie Moore stílusában.

Ismerve Liverani képességeit, eléggé meglepő, hogy a billentyűs részeket nem ő maga, hanem egy Marco Zago nevű zenésztársa játszotta föl. Úgy tűnik, ezúttal Liverani teljes egészében a húrokra akart koncentrálni. Zago mellett közreműködtek más muzsikusok is: Tony Dickinson bőgőzik és Paco Barilla dobol.

Az album koncepciójáról maga Liverani így nyilatkozott: "A lemez lényegében egyetlen nagy zenei utazás, amely az emberi élet és spiritualitás alapvető kérdéseit feszegeti. Kiváltképp három aspektusra irányítja rá a figyelmet: a test, a lélek és a személyiség egymásra hatására, s ezen aspektusok szerepére az ember életében." Hát, nem tudom. Egy absztrakcióra jóval hajlamosabb elme talán fölfedezi ezt a tematikát a dalokban, én csak ilyen-olyan érzelmeket kiváló dallamokat hallok.

Liverani jó gityós (is), sőt nagyon jó! A nyolcvanas években még az is lehet, hogy ezt a lemezt büszkén helyeztem volna el valahol a Vinnie Moore "Mind's Eye" (1986) és Tony MacAlpine "Maximum Security" (1987) lemezek közé, de manapság annyi ilyen van, hogy az ember már föl sem kapja a fejét. Szerintem barátjával és zenésztársával Tommy Ermollival együtt jobban teszi Liverani, ha a puskaport egy újabb Twinspirits albumra tartogatja.

Tartuffe

Kiadó:
Melodic Revolution Records

Honlapok:
www.anuryzm.com
myspace.com/anuryzm

Bevallom, nem szeretem az uborkát. Maximum a "koviubit", mert nyersen enyhe emésztési zavarokat okoz nálam. Szóval az uborkát jobbára hanyagolom, de sajnos az uborkaszezont már korántsem olyan könnyű kikerülni. Az csak úgy van. Így, a nyár közepe-vége felé, amikor mindenki, aki csak teheti, megérdemelt pihenését tölti, nem bővelkedünk izgalmas, új megjelenésekben. Ezért alkalom nyílik olyan bandákról is megemlékezni, akik az év egy sűrűbb időszakában talán elsikkadtak volna.

Remélem, az érintettek nem haragszanak meg, ha azt mondom, hogy az Anuryzm bemutatkozó lemeze tökéletesen alkalmas arra, hogy a tematikus aszály okozta űrt kitöltse. Még arra is lehetőséget ad, hogy - szokásomhoz híven - ócsároljam a névválasztást. Nehezen tudom fölfogni, hogy miért nevez el bárki is egy zenekart az érfal kötőszöveti gyengesége miatt keletkezett verőértágulatról. Ronda dolog ám az! Egy rokonom néhány perc alatt - belsőleg - kivérzett. Szóval az "aneurysma ruptura" nem menő...

Hogy azért egy kicsit az együttessel is foglalkozzunk, a történet kb. 9 évvel kezdődött Libanonban, ahol John Bakhos gitáros néhány főiskolás haverjával helyi fesztiválokon muzsikálgatott. Kíváncsi vagyok, vajon Libanonban hogy néz ki egy extrém metál fesztivál! A banda végül nem vitte semmire, mert John először Kanadába, majd gyermekkorának "egzotikus" színhelyére, Abu Dhabiba (vagy Abu-Dzabiba?) költözött. Azért az Egyesült Arab Emirátusokban sem lehet olyan vérpezsdítően izgalmas a metál szcéna! Bár - ha igaz a hír - az Anuryzm ezév májusában az Avenged Sevenfold előzenekaraként lépett föl Abu Dhabiban. Talán nekem vannak furcsa, előítéletes elképzeléseim a heavy metal és az iszlám kultúra viszonyáról.

John Bakhos tehát összeállt gimis cimborájával, Nadeem Bibby énekessel, megfűzte Martin Lopez dobost (Soen, Opeth, Amon Amarth), és meginvitálta Uri Dijk billentyűst (Textures, Ethereal), hogy végre rögzítsék a közel 10 éve fölgyülemlett anyagot. Ami extrém metálként indult, végül progresszív hajlamú, jellegzetesen skandináv metalcore lett egyenesen az Egyesült Arab Emirátusokból! Különös házassága ez Abu Dhabinak és Göteborgnak!

Ugyan ez a muzsika inkább érdekes, mint átütő, ráadásul jót tett volna neki, ha - amúgy Myrath módra - ötvözi a közel-kelet sajátos zeneiségét a vegytiszta, ortodox metállal, mégis szerezhet néhány kellemes, tartalmas percet a nagy nyári szárazságban eltikkadt fémszívűeknek.

Tartuffe

Honlapok:
www.solidvision.it
myspace.com/solidvision
www.brianmaillard.com

Tényleg nem rajtam múlik, hogy a svájci-olasz Solid Visiont iszonyúan kevesen ismerik, annak ellenére, hogy a Dream Theater első énekesével, Charlie Dominicival rögzített O3 Trilogy nagyon jól sikerült, s ezzel még hazánkban is fölléptek egykor a DT előtt. Az én lekiismeretem nyugodt, folyamatosan figyeltem rájuk, főleg Brian Maillard-ra, a banda világszínvonalú gitárosára, akinek instrumentális lemeze is jelent meg (Melody In Captivity), köröket verve olyan progresszív ikonok szóló munkáira, mint Stephan Forté (Adagio) vagy Jeff Loomis (Nevermore).

A Solid Vision tulajdonképpen fiatal zenekar, eddig mindössze három lemezük jelent meg (Eleven - 2004, The Hurricane - 2006, Sacrifice - 2010), melyek - meglátásom szerint - folyamatosan javuló formát mutattak. A közel egy évtizedes karrier után talán indokolt volt élő képes anyaggal előállni, bár jó lett volna, ha erre egy kicsit több pénz és promóció jut. No, de erre manapság kicsi az "esély", még a premier ligában is.

Ezek után megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem, hogy a koncertfölvétel teljes egészében a még kiforratlan "Eleven" című bemutatkozó albumra épül. Ez szerintem ziccerből orbitális kapufa, sőt méteres mellé! Értem én, hogy a bulit '11.11.11-én vették föl, egybehangzó lemezcím, meg minden, de a "Sacrifice" dalait kihagyni megbocsáthatatlan könnyelműség volt.

A kb. egy óra 17 perces koncertet "otthon", Cagliariban (Szardínia), a K-Lab Disco Clubban rögzítették pár kamerával, gyakorlatilag "házilag". A nem túl ígéretes adottságokból szerencsére kihozták, amit tudtak, még a hangzás is teljesen elfogadható. Ráadásul a teljes "DVD"-t ingyenesen elérhetővé tették a youtube-on. Streamelve meg lehet nézni, mire képesek ezek a srácok élőben. Aki az audio anyagot akarja, annak a szokásos mp3 szolgáltatóknál kell szétnézni (iTunes, CDBaby).

Nos, mit is tudnak ezek a srácok élőben? Gyakorlatilag mindent. Hangszeresen teljesen a toppon vannak, ehhez kétség sem férhet (mondjuk a dobszólót megspórolhatták volna - bár Yan Maillard maga brutál). Egyedül a korai dalok gyengécskék olykor, és az énekes hangja tűnik vékonykának. Már régen mondom, hogy Samuele Pintus a banda Achilles-sarka, de tartok tőle, hogy amolyan alapító tagként, belső motorként úgy tűnik a fiúknak, mintha nélkülözhetetlen lenne. Én mégis ragaszkodom a véleményemhez: magasabb osztályba kizárólag egy másik torokkal kapnak meghívást.

Olyan ez az anyag, mint az általam nemrégen fogyasztott Vesztergombi Siller Szekszárdról. Magában gyenge középszer, de szódával, a nagy melegben egész jól tud esni. Szóval: egy énekescsere és újabb dalok hozzáadása után már jöhet is egy valódi DVD!

Tartuffe

Rossz saláta? Hogy mi? Na, pont azt ehettek ezek a srácok, miközben azon gondolkodtak, hogyan is nevezzék el progresszív metál zenekarukat. Minimum a gyomrukat ronthatták el, de a szerencsétlen névválasztást alapul véve, lehet, hogy a kiszáradástól halucinálni is kezdtek. Rendben van, Brazília fővárosából indulva (ami - mint tudjuk - nem Rio, hanem Brazilia), huszonévesen nem gondolkodhattak világmegváltó karrierben, de azért ilyen szerencsétlenül választani nevet! Ki fogja őket valaha is komolyan venni? Pedig érdemes lenne, mert nagyszerű zenészek, és ígéretes dalszerzők.

Ezen az oldalon már többször értekeztünk arról, hogy Brazília egészen hihetetlen hely, gombamód szaporodnak arrafelé a komoly hangszeres fölkészültséggel rendelkező, ambiciózus fiatal  muzsikusok, akik zavarbaejtő készséggel "szedik le" nagy európai és amerikai kedvenceik stílusát. A Bad Salad leginkább a Dream Theater lemezeiből merített ihletett, azon belül is a Portnoy-éra utolsó albumából (Black Clouds & Silver Linings, 2009). Meghatározó hatásaik között ugyan másokat is fölsorolnak (Queensryche, Pantera, Avenged Sevenfold), a DT párhuzam mégis messze a legkézenfekvőbb: úgy a dalok építkezésében, mint a dallamokban és a hangszeres szólókban.

Az "Uncivilized" címével ellentétben nagyon is pallérozott jelenség. A fiúk saját kiadásban jelentették meg, de szerencsére teljesen elfogadhatóan szól. Digitálisan július 24 óta letölthető a szokásos szolgáltatóktól, de fizikálisan is beszerezhető a CDBaby-n keresztül. Föltételezem, hogy a legtöbb recenzor majd Denis Oliveira kissé vékonyka, színtelen hangjába fog belekötni, de valójában  nem annyira zavaró. Sajátos az orgánuma, az biztos, de nem sokkal gyengébb, mint a ma már nemzetközileg is elismert Andy Kuntz (Vanden Plas).

Szerintem jó, ha ezen az öreg kontinensen egy pár százan fölfigyelnek majd erre a megjelenésre, pedig igazi kuriózum, és a műfajon belül egy teljesen vállalható produktum. Nem mondom, hogy a hét, hosszabb lélegzetvételű nóta közül mindegyik 100 százalékos, de még a gyengébb szerzeményekben is érdemes odafigyelni egy-egy instrumentális betétre. A "Crowded Sky" és a "The Second Calling" pedig kimondottan "odavernek".

Tartuffe

Kiadó:
RoastingHouse Productions
Nightmare Records

Honlapok:
www.cloudscape.se
myspace.com/cloudscapemetal

Eddig legtöbbször csak zenészek nyilatkozataiban szembesültem a zeneipart fenyegető kilátástalansággal, de manapság egyre többet találkozom olyannal, hogy komoly zenekarok igényes munkái csak digitálisan, fizetős letöltő oldalakon jelennek meg, vagy többlemezes, nemzetközi szinten már bizonyított csapatok csak sok kínlódás után tudnak leszerződni egy aprócska, szerény adottságokkal rendelkező istállóhoz. Megjegyzem, a digitális megjelenés nem csak az olyan becsületes gyűjtőkkel kitolás, mint én, de az illegális letöltésekre sem megoldás. Szerencsére a Cloudscape - hosszas keresgélés után - meg tudott egyezni a RoastingHouse kiadóval, így négy év után végre kezünkbe vehetjük (mennyivel több ez egy letöltésnél!) Mike Andersson énekes bandájának "New Era" című új lemezét. Az amcsiknak erre még várni kell egy kicsit, ott a Nightmare Records gondozásában csak szeptemberben jelenik meg az album.

Andersson (Fullforce, Silent Memorial, Planet Alliance) körül szinte a teljes gárda lecserélődött, de ez nem hozott jelentős változást, hiszen a Cloudscape kezdettől fogva róla szólt. A 2008-as "Global Drama" engem nem vett le a lábamról, kicsit már enerváltnak, nyögvenyelősnek találtam, annak ellenére, hogy voltak rajta nagyon szép pillanatok, mint pl. a keleties "Cloak & Daggers". A "New Era" hál' Istennek energikusabb, szilajabb minden korábbi elődjénél, és a "Cloak & Daggers"-nek is akadt folytatása (King Of Sand).

A keményebb, poweresebb hozzáállás persze nem jelenti, hogy a Cloudscape-re korábban is jellemző eklekticizmus már a múltté. A laza stílusváltások nem csupán a számok között, de akár egy számon belül is megjelennek (Voyager 9), és ehhez megannyiszor - mint valami kaméleon - Andersson is idomul dallamban épp úgy, mint énekstílusban, hangszínben.

A "New Era" elődjénél vérbővebb, szinesebb album lett; talán egyetlen gyengéje, hogy túl hosszú: a lemezt záró "Heroes" lehetett volna mondjuk japán bónusz, vagy ilyesmi. A dallamos skandináv prog-power kedvelőinek négy év hallgatás után kellemes meglepetés újra Cloudscape anyagot hallgatni, főleg, hogy a négy közül szerintem ez sikerült legjobban. Andersson hangja nem tartozik a kedvenceim közé, most mégis azt mondom: le a kalappal!

Tartuffe