Kiadó:
Benglen Music

Honlap:
www.soulsign.us

Emlékszik még valaki a Leatherwolfra? Ők amolyan kult csapat voltak a '80-as évek végén, méghozzá azért, mert a honfitársaiktól eltérően nem glam/sleeze vonalon nyomultak, hanem a jó öreg brit heavy metalt importálták a tengeren túlra. Amit persze jó amcsihoz méltó lendülettel és dallamossággal toltak. Én is előveszem néhány évente az első két lemezüket bakeliten, megsimogatom és kicsit áttörölgetem azokat, mély áhítattal átitatva, természetesen.

Ezért csillant fel a szemem, amikor megláttam Michael Olivieri nevét Bjorn Englenével egy albumon. Hű, meg ha, de hát ki a rosseb is ez a két csóka? Olivieri természetesen a bőrfarkasok legendás énekese, Englen pedig Tony MacAlpine turné-basszerosa, de játszott ő már Malmsteennal és Uli Jon Roth-tal is együtt. Őket egy másik igen keresett stúdiózenész egészíti ki gitáron (Rob Math – Seal, Tony Braxton, stb.), a dobokat pedig az a Mike Taylor püföli, aki McAuley mellől lehet ismerős. Egy underground szupergroup féleség jött itt össze tehát, hogy játsszon nekünk egy kis jófajta... mit is?

Nos, semmiképpen sem azt, amire számítottam a névsor láttán. Földalattinak ugyan földalatti a cucc, mert le vannak hangolva a pincéig (ilyen szempontból találó az album címe), de hogy sem a tradicionális heavy/neoklasszikus metalnak, sem a melodic/hard rocknak – amit a zenészek múltja alapján várna az ember fia - az írmagja sincsen itt a bitek között elkeveredve, az már tuti. Vannak helyette groove hegyek és fájdalmat világba kiáltó énektémák, amúgy Alice In Chains módra. És mivel Englen bund nélküli basszusa is jó előre van keverve, úgy bugyognak fel a súlyos hangok a föld mélyéről, ahogy – a legenda szerint – az ördög haragjának kénköves bűze Harkányban. Természetesen, ha odafigyelsz a részletekre (gitár- és basszerszólók), akkor kifejezetten élvezetes ez a cucc, de azért az mégiscsak fura kissé, hogy Olivieri ilyen grunge-os muzsikával próbál visszatérni a zenei életbe 2011-ben!

Bjorn vasalt szépfiú-rocker kinézete megtévesztő amúgy, főleg, hogy első blikkre meglehetősen hanyag hangszerkezeléssel párosul: a koncerten azt tűnt fel először vele kapcsolatban ugyanis, hogy amíg az Agent Cooper basszerosának bal keze nem sokkal korábban folyamatosan leltározott a gitárnyakon, Englen csak úgy alibizve, teljes tenyérrel tapicskolt a húrokon (a nem éppen habkönnyű témák alatt), és mindeközben a jobb kezével sem brillírozott különösebben. Kiderült azért hamar, egy rövidke szólón keresztül, hogy nem véletlenül szeretnek vele játszani a gitáros-legendák: ő az "old school" alapozás híve, nem a gitár- és billentyűtémákat követi le, hanem inkább a dobbal együttműködve, saját, független futamokat pengetve teszi a ritmust és a mélyeket a muzsikába.

Ha már a doboknál tartunk, Aquiles Priester (Angra, Hangar) elképesztő energiával és pontossággal tolta végig a közel két órát, gyakorlatilag megállás nélkül. Nagyon metál a csávó, de ilyen névvel ez nem is csoda, ugyebár. A dobszólója tökéletesen kifejezte a stílusát: technikás volt és lényegretörő.

Ezzel a végére is értünk a többfelvonásos, rendhagyó koncertbeszámoló-lemezbemutató kombónak (előző két rész ITT és ITT). Remélem, amellett, hogy így be tudtam mutatni nektek néhány különlegességnek, ritkaságnak számító lemezt, sikerült egy klassz buli hangulatát is valamelyest érzékeltetnem. De ha nem, hát úgy is jó. Élő fellépésről írni amúgy is olyan, mint kiselőadást tartani a gruppen-szexről: aki nem vett részt benne, az úgysem tudja elképzelni, milyen jó is az.

Kotta

Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.msmetalpress.com
myspace.com/ageofartemis

A dél-amerikai kontinensre transzportálódott Helloween-féle euro-power tökmagokat nemhiába öntözte olyan szorgalmasan egy egész patak (portugál nyelven: Angra), az eredmény azokat is lenyűgözheti, akik számára csak a hazai termőföld képes rekord mennyiségű termést hozni. Mert Brazíliában bizony még a hátsó keretekben is olyan tökfejek teremtek, melyektől az európai kisgazda maga alá csinálna a gyönyörűségtől. Itt van hát ez a "tök" ismeretlen brazil csapat, akik úgy voltak képesek az európai hagyományokat a latin mágiával ötvözni, ahogy azt efelé már megszokhattuk, vagyis: a megszokott speedelős-szimfonikus alapokon a germán sördallamok helyett egy másfajta slágeralkotással egzotikummá varázsolt világteremtéssel, melyben egymás mellett békés szintézisben fér meg a kiszámítható dallamfordulat és a progresszív gitárbűvölde.

No, azért nem véletlen a minőség és az órák alatt megteremtett magas harckészültség, az album producere ugyanis a brazil veterán, Edu Falschi volt, akinek keze nyoma minden egyes hangjegyben érezhető, még akkor is, ha az Age of Artemis a neoklasszikus csavarok miatt talán az Angránál progresszívebb oldalra húz. Jóllehet, a dallamok forrása eltér, de a koncepció valahogy a csupán két lemezt megért, ám számomra azóta is etalon svéd Tears Of Angerre emlékeztet: ott volt ennyire erős szimbiózisban a sláger és az enyhe progresszió, ami ugye egy külön tudomány. Mert azért nem semmi, ha egy csapat úgy tudja megszólítani a direktebb stílusok rajongóit, hogy azok észre sem veszik, mit is hallgatnak igazából. No, nem kell azért elborult djentre gondolni, a refrének erős kézzel vezetik végig a hallgatót a megbolondított gitárszólókon – mert hogy mondani, illetve írni ne feledjem, a csapat inkább a húros, mint a billentyűs hangszerre támaszkodik, ha megkezdi a csavart szinkópákat leütni a (tök)fejekben.

Az instrumentális szekció mellett – természetesen – a stílus sikerét meghatározó énekes helyén is egy ismeretlen klasszis áll, akinek torkába olyan létrát épített a Teremtő, melynek alsó fokai igen szálkásak, de hossza az égbe nyúl. Eleinte talán furcsa is az euro-power releváns férfi-szoprán helyett egy igazi, rekedtes hangot hallani, ám a dallamok kívánta hangakrobatika gyorsan kihozza hősünkből is a denevér iskolában elsajátítottakat.

A lemez csúcspontja a majd 10 percesre sikeredett "God, Kings And Fools", itt aztán sikerült is mindent összesűríteni, amiben annyira kiválóak a fiúk, ráadásul a szokásos szimfonikus prológussal felvezetett nyitó szerzemény olyan orbitális – és kissé direktebb – sláger, amit a Helloweennek is maximum négyszer-ötször sikerült egész pályája során írni, pedig már nem fiatalok ők sem, ugye?

Ajánlom hát minden Angra, Shaman, André Matos fannak az Age Of Artemist, garantálom, hogy a brazil kedvencek térképére a csapat is fel fog kerülni. Közvetlen a patak mellé, mert Artemisz, mint tudjuk, szereti a természetet.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.xandria.de
www.myspace.com/xandria

Az egyszeri "szőrös tökű", izé, fülű metálkan könnyen intézi el a gótikus-death szférából lányba szökkenő bandák tucatjait: Nightwish klónok! Ez persze nem igaz, no, de mi van, ha mégis? Mert jóllehet, Tuomasék trónpozíciója egyelőre megingathatatlannak tűnik, az őket istenítők egy része aggódva figyelheti, hogy Tarja kiválása után kissé más irányba áriázott a csapat. Nem is igazán a legutóbbi album filmzenei túlhangsúlyozására gondolok, az "Imaginaerum" ugye direkt egy fantasy (vagy horror?) mozihoz készült, amiért botorság is lenne elmarasztalni őket (hogy én megtettem? – oké, botor bátor vagyok), ám aki a kezdetektől figyeli a csapat tevékenységét és zenei fejlődését – egyesek szerint visszafejlődését, de őket nevezzük nyugodtan rosszindulatúnak –, az világosan hallhatja a "popósodás" gyermeki dallamait. Anette ugye nem Tarja, bármennyire is jól énekel, az ő fazonához nem illik a metal-díva szerep – és az annak megfelelő dallamvilág. Hiába tehát a hangsúlyozott borús jelleg, a Nightwish útközben éppen azt a rideg, de fenséges távolságtartást vesztette el, ami paradox módon rajongók ezreit vonzotta a muzikális domina bőrtopánja elé.

No, de lőn csoda, és a Xandria énekesnő váltása éppen a fentiek inverzeként hozta vissza a Tarja-érás bombasztot, Manuela Kraller, ahogy az ember egy Manuelától elvárja, poroszos szigorral számol le a kislányos-barbies attitűddel, szinte hallani az ostorcsattogást, ahogy katonás rendre oktatja a csapat fiútagjait, ami nem baj, sőt, esetünkben egyenesen kívánatos. Azok a rajongók tehát, akiknek túl operettes a mostani Nightwish nyújtotta kínálat, és a Csárdáskirálynő helyett Wagnert szeretnének hallgatni, itt van hát a Xandria, a maga operás pózaival, manírjaival, és persze elvitathatatlan érdemekkel. Mert van itt minden, ami a Tarja érát jellemezte, a kezdeti, gótikusabb vonaltól a poweres durvuláson keresztül a szaggató gitárriffekre és billentyűtémákra épülő slágermetálig, ráadásul olyan eltalált arányban, hogy még azok sem ingathatják a fejüket, akiknek egyébként semmi sem szokott elég jó lenni. Az igaz, persze, hogy néha egy dívához méltatlan ordenáré lopásokkal találkozhat az ember, de egy úriember ilyen szavakat nem használ hölgyekkel kapcsolatban, így maradjunk tehát az "ihletforrások" elnevezésnél. A dalok persze jók, talán kissé menetelősebbek, mint azt az egyéb gótikus cicáktól megszokhattuk, de a "Cursed" például lecsupaszítva a szimfonikus váztól, nyugodtan szerepelhetett volna valamelyik folkosabb Dickinson szólón is, a "Soulcrusher" pedig szinte death-es kapkodásával tágítja a jó öreg heavy metal univerzumot a sötétebb oldal felé.

Kópiabanda, mondhatjuk, de ha van rá igény – és van –, akkor ott egye a fene az eredetiség hiányát, amíg ilyen minőségi produkciókat kap az ember pótlékként, addig nem zavarja, hogy Sony helyett Sany televíziót néz, vagy hogy Adidas helyett Adidaas cipő feszít a lábán. Esetleg, hogy Tarja-féle Nightwish helyett az új Xandriát hallgatja.

Garael

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.lordofmushrooms.net
myspace.com/lordofmushroomsprog

A hallucinogén, pszichoaktív gombáknak nagyon sok fajtája létezik, kb. egy hete fölfedeztem még egyet, ez ráadásul minden "mágikus" gomba közül a király (Lord Of Mushrooms). Kémiából konkrétan kettes voltam a gimiben, ezért aztán nem saját kútfőből merítettem, hogy a "bolondgombák" hatóanyaga egy bizonyos pszilocibin nevű alkaloid, amiből az emésztés során tudatmódosító hatású pszilocin keletkezik.

Ez kicsit tudományosan hangzik ugyan, de kiváló hasonlat annak érzékeltetésére, hogy tulajdonképpen hányadán is állunk (pontosabban állok) ezzel a francia progresszív rock formációval. Szóval az úgy van, hogy ránézésre ez az anyag nem túl étvágygerjesztő, nem is hat azonnal, sőt elsőre talán a keserű ízek dominálnak. Kell némi kísérletező kedv a kóstoláshoz, erős gyomor az elfogyasztáshoz, de a megszenvedett emésztés furcsán varázslatos, elbűvölően meghökkentő élményt eredményez… Pont, mint a hegyes badargomba (psilocybe semilanceata), amit persze eszem ágában sincs reklámozni…, annál inkább a Lord Of Mushroomsot!

Bár a csapat a kétes körülmények között 1790-ben bevezetett kék-fehér-piros trikolór alatt fut, ma már csak a dalszerző-alapító páros, Laurent James gitáros – nem is akármilyen gitáros! – és Julien Negro bőgős francia nemzetiségű (pontosabban nizzai). A billentyűs, Luca Mariotti és a dobos, Marco Talevi taljánok; az eredeti gall dalnokot, Julien Vallespi-t fölváltó Gus Monsanto pedig brazil. Mellesleg egyáltalán nem ismertem föl a hangját, egészen más stílusban énekel, mint a korábbi lemezeken (Adagio, Revolution Renaissance).

A rögzült hagyományt követve (Lord Of Mushrooms – 2002; Seven Deadly Songs - 2005) a "Perspectives" is koncept lemez, de a történet legalább olyan szokatlan, mint a muzsika, így igen nagy bajban lennék, ha egy rövid szinopszist kellene róla összeállítanom. Zeneileg annyi változás történt, hogy a dalok valamelyest direktebbek, borongósabb hangulatúak lettek, mint korábban. A hangzásért két neves szakember felelős: a kanadai Richard Chycki (Rush, Aerosmith, James La Brie, Dream Theater) mixelte, a maszterelést pedig az USÁ-ban jó nevű Andy VanDette (Rush, Deep Purple, Porcupine Tree) végezte. Ebben a tekintetben nem is érheti kifogás az albumot.

Nem nagyon tudom mihez hasonlítani ezt varázsgomba-ihlette muzsikát, benne van az alapvető Dream Theater hatás, kihallható belőle a korai Pain Of Salvation, de a nehezen követhető, mégis hiper-dallamos énektémák miatt érzek némi rokonságot az általam manapság igencsak favorizált Sun Caged-del is. Mégis óvva intem az átlag progresszív metal rajongót a meggondolatlan beruházástól, mert ehhez kell egyfajta "perspektíva". Csak az ugorjon neki, az rendelje meg, akiben megvan a kellő pszichedelikus art-rock hajlam. Az meg nem terem minden kertben. Mint ahogyan a rekreációs pszichotróp "varázsgombák" se…

Tartuffe

Kiadó:
Binary/Universal

Honlapok:
www.agentcooper.com
myspace.com/insideagentcooper

A Twin Peaks rajongó bandáról még életemben nem hallottam, de nem is csoda, mert nem vagyok otthon a Stuck Mojo háza táján. MacAlpine előzenekarának tagjai ugyanis legutoljára Rich Warddal (Stuck Mojo, Fozzy) készítettek lemezt (The Duke: My Kung Fu Is Good), azt is már vagy hét éve. Mike Martin gitárossal megerősítve (aki szintén ott söpröget a Mojo és a Fozzy környékén, de instu szólóalbuma is van), most úgy érezték, itt az ideje – két elfeledett CD után (1999 és 2005) - újra megpróbálni.

Martin elég jól ismerheti a klasszikus heavy metal korongokat, mert szinte minden nótát egy igen jól eltalált, azonnali bólogatásra késztető riffel indít. Erre hozza Eric Frampton billentyűs az ELP, Yes hatásait – eddig nem hangzik nagyon rosszul, ugye? A barátaimnak mégsem tetszett, azt mondták, hogy a zene jó, de az ének egyáltalán nem illik hozzá. Nézőpont kérdése. Doug Bushbee – egyébként kifejezetten szimpatikus, kommunikatív - frontember ugyanis tényleg érdekes, country-szerű hatásokat hoz a muzsikába. Szerintem viszont éppen ettől válnak érdekessé, egyedivé.

Ami nagyobb baj, hogy a számok közepe táján időnként eltűntek a riffek, és az énektémák alatt ment a modernebb, divatosabb maszatolás a hathúroson. Ezzel összhangban szólók se voltak nagyon... Szinte az utolsó nótáig kellett várni, hogy Martin egy igazán nagyot tekerjen, igaz, akkor odatette magát rendesen.

Érezhetően a tengerentúli ízlésre van tehát hangolva a csapat, de azért nem kell hozzá nagyon erőlködni (főleg élőben), hogy ráhangolódj a kicsit délies, kicsit progos, kicsit érzelmes, de a felszín alatt nagyon is metalos muzsikára. Nekem legalábbis könnyen ment. A műsor gerincét ezen az újrakezdő EP-n szereplő nóták adták, nekem ez még most is tetszik, úgyhogy várom a teljes nagylemezt.

Kotta

Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.maestrick.com
myspace.com/maestrick

Gyermekkorom egyik kedvenc játéka volt a púzdle – oké, hát így volt neki értelme, az orosztanárt meg hiába kérdeztem, hogyan ejtsük a szót – nos, ezek a brazil fiúk gondoskodtak arról, hogy mintegy huszonöt év után ismét nekiálljak egy kirakós játéknak, még akkor is, ha ennek egyes darabjai kissé kilógnak abból a metál-képből, melyet a zenészek összerakosgatni szándékoztak.

Már korábban is jeleztem, hogy a Brazília nemcsak a fociban, hanem a metálban is nagyhatalom, még szerencse, hogy ebben nem rendeznek bajnokságot, mert Európa lehet, hogy kupa nélkül maradna. Itt van hát ez a szemtelenül fiatal csapat, akik úgy játszanak a stílusok mozaikdarabkáival, hogy az még azokat is elismerésre késztetheti, akik szerint a metál egyáltalán nem játék, főleg, ha olyan szabálytalanságok is történnek, mint a pop, folk, és a Chaplin filmzenéből kibújó gengszter jazz pályára vitele… Ebben a játékban viszont a zenészek alkotják a szabályokat és meg kell mondjam, jóllehet, az alapok igencsak ismerősek, a végeredmény mégis annyira izgalmas, mint a paintballal megbolondított bújócska. Azok, akik egy progresszív-power metal csapat esetében a Dream Theater szó említésekor rosszul lesznek, most hagyják el a termet, mert itt bizony erős színházi légkör lengi be a dalokat, no persze nemcsak a fő hatás miatt. Ezen a színpadon ugyanis minden megtörténhet – és meg is történik: James LaBrie (+ egy oktáv) hirtelen kedvet kap a hörgéshez, majd a Berklee büszkeségei egy Queen-szerű többszólamú vokálban mutatják meg, milyen is lenne, ha Freddie a progresszív metálhoz kapna kedvet, sőt kapunk egy kis mintát abból is, mikor a Dream Theater vokalistája már igencsak nem szomjas állapotban jazzes-bárzenés énekelgetésre adja a fejét, egy kis flamenco gitáros betéttel megspékelve – még ilyet!

Nem tudom, hogy minek szánták a fiúk ezt az albumot, poénnak, vagy fiatalos erőfitogtatásnak, ám az biztos, piszok jól sikerült, kár hogy az album vége felé a stílusbéli játszogatást a hagyományosabb progresszív metál klisék váltják fel. No, nem mintha ebben nem bizonyulnának mesternek, de valljuk be őszintén, a kópia bandák tucatjaiból azért van egy-kettő, akik hasonló színvonalon játsszák ezt a fajta "focit". A Maestrickben, – már ez a név is mennyi játékosságot és ravaszságot rejt magában – azonban nagyon erősen ég a bizonyítási vágy, így még arra is képesek, hogy az album végére egy több mint húszperces miniorgiát rittyentsenek, csak hogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy a trükkös tanítványok megtanulták a leckét.

Ha nem néztem volna meg az együttes adatlapját, talán arra gyanakodnék, hogy a Diablo Swing Orchestra kreatív fele kapott kedvet a színházasdihoz – utoljára ott találkoztam ilyen meghökkentő, de valahogy mégis működő stíl-mixszel – de biztosíthatom a gyanakvó hallgatókat, ez bizony egy egészen új játékmester Brazíliából. Ajánlom hát mindenkinek, próbálja ki a rakosgatást, minden bizonnyal jót fog szórakozni.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.epica.nl
myspace.com/epica

A "csajos" metal bandák ismételten bizonyítják azt a tudományosan megalapozott állítást, hogy a metálosok tulajdonképpen olyan elvetélt esztéták, akik genetikai szinten hordozzák magukban a bölcsészlét öt évét: ezáltal olyan kifinomult esztétikai érzékkel rendelkeznek, amilyet semmiféle más könnyűzenei irányzat képviselője sem birtokol. Mert hát J. S. Bach is kemény rockot nyomna, ha ma születne – bár mondjuk a mai korszerű technikával is nehéz lenne minden koncerthez egy komplett templomi orgonát rendelni –, ehhez nem fér semmi kétség és ez biztos így van, mert egy metálos legfeljebb félreért dolgokat, de sosem hazudik.

Nos, itt vannak tehát az általában egy modell külsejével rendlelkező fémistennők, akik láttán az egyszeri pór poprajongónak már nem is igen hiányozna a zene, de nem úgy ám a metál közvéleménynek, akiket nem kápráztat el a vörös sörény, domborodó kebel és a csábos pillantás. A gótikus, vagy death vonalról induló "csajos-bandák" – akiknek muszáj a New Wave Of Dutch Female Metal nevet adnom, Kotta kolléga nagy örömére –, a Nightwish kivételével nemigen tudtak a valódi első osztályba törni, még akkor sem, ha a szépség mellé a szörnyetegen kívül valódi zenei tudás is társult. Ehhez talán hozzájárul a számomra eléggé homogén zenei világ – szoprános kislányos/operás dívás dallamok mellé/alá doromboló extrém férfi énekhang, mindez szimfonikus-teátrális, hol komplex, hol popos mázzal nyakon – mit nyakon, vérző szíven – öntve, nos, valljuk be őszintén, inkább szól ez a hölgyrajongóknak, mint a csatadalra vágyó híveknek, de ez így is van rendjén. Biztos vagyok benne, hogy semmilyen más metál zenei stílusnak nincs annyi női rajongója, mint ennek, amit teljes mértékben meg tudok érteni, hiszen az egyszeri lánykának könnyebb azonosulni a danolászó, epekedő királylánnyal, mint a sárkánnyal, ugye? Ettől függetlenül az Epica az egyik olyan csapat, amitől általában a kannép is ájulást mímel, lévén, hogy a zenei körítésben több a fémes, dübörgő erő-elem, mint a kislányos pop-gótika, és a heroikus nagyepika sem fordul rózsaszín Barbie álomba. Olyan, kissé kétarcú világ ez, ahol kontrasztosan, ám mégsem eklektikusan van jelen az extrém metal és a fenséges, dallamos epika – jelen album "Requiem For The Indifferent" című dala ékes-képes példa erre – és ahol a dallamok nem próbálják kasztrálni a riffeket, úgyhogy a nagy elérzékenyülések mellett van ideje a vicsorgásnak is.

Simone és csapata ezúttal igazi epikai méretű albummal ajándékoztak meg minket, melyben minden megfér, amit a NWODFM eddig fel tudott mutatni, és úgy érzem, el is érték azokat a határokat, amelyekkel a stílus rendelkezik. Jóllehet a hangzás nem lett a legsikerültebb – amin mondjuk Sascha Paeth produceri teljesítményét ismerve, csodálkozom –, minden elvárt stílusárnyalat ott virít az RFTI freskóján: fenséges dallamok, filmzenei monumentalitás, "Ómen"-es kórus hisztéria, komplex, de nem követehetetlen dalszerkezetek, és a férfinépnek kellő keményebb alapok. Személy szerint nem vagyok a stílus annyira elkötelezett híve, hogy ne tartanám kissé soknak a 14 szerzeményt, de azt is maximálisan meg tudom érteni, akit gépszíjként elkapván a csapat teremtette hangulat, gyorsan végigteker két menetet Simone-nal, és most rossz legyen, aki rosszra gondol!

Buli, pia, nők, rock n' roll! Nos, az Epica csak az utóbbi kettővel szolgálhat, ám úgy gondolom, ennyi is bőven elég, hogy a Nightwish mögé besorolva az Epica legyen a trónon ülő királynő első várományosa. Boruljunk hát térdre, és adjuk meg a főnemeseknek járó tiszteletet, no, nem a születés, hanem az elismertség jogán. Mert megérdemlik.

Garael

Kiadó:
Nili Brosh Music

Honlap:
www.nilibrosh.com

Koncertre mentem, lemezkritika lett belőle. Ha valaki kicsit is szereti a gitárzenét, Tony MacAlpine buliját kihagyni főbenjáró bűn, főleg ha a teljes "Edge Of Insanity" terítékre kerül. Igaz? Na jó, vidékiek felmentést kapnak... Koncertbeszámolóra mégsem vállalkozom, mert a két előzenekar (már ha zenekarnak lehet nevezni valakit, aki egy szál gitárral és egy laptoppal áll ki művészkedni a szolidan sörözgető rockerek elé, akik mindezt azzal "hálálják" meg, hogy le se bagózzák szegényt, na nem rosszindulatból, csak mert azt hiszik, hogy a gitártechnikus lövi be a cuccot éppen – Daniel Pigue-re gondolok, és közben azt nem értem, miért nem segítette ki ezt a jóembert MacAlpine vagy az Agent Cooper külön-külön is remek ritmusszekciója erre a három nyomorult számra, ha már a srácnak sikerült megnyernie Manginit és Sheehant az itt bemutatni próbált "Boo!!" című albumára, mert ez így gáz volt) munkásságát teljes homály fedi előttem, de a fekete bőrű gitármágus pályafutásában – annak ellenére, hogy az első néhány megmozdulása a bakelit-gyűjteményem féltve őrzött kincseit gyarapítja - is vannak jelentős vakfoltok a számomra.

Tony bácsi érdemeit gyarapítja, hogy azon túl, hogy vérprofi hangzással és szinte már emberfeletti virtuozitással küldte padlóra az állunkat, néhány fiatal tehetségre is ráirányította a figyelmet aznap este. Akár a bemelegítő Agent Cooperben, akár a saját kísérőcsapatában, átlagon felüli zenészek muzsikálnak ugyanis, akiknek az ilyen-olyan projektjei, szólólemezei elérhetőek voltak a merch pultban. Rájuk vetettem magamat hát, mint gyöngytyúk a takonyra, és ezekről firkantok inkább valamit, azt remélve, hogy ezen a rendhagyó módon azért néhány fontos információt elcsepegtetek magáról az élő fellépésről is.

Kezdjük mindjárt az est fénypontjának, Brosh kisasszonynak az instrumenstruális CD-jével. Miért is került rögvest ezt a fiatal hölgy a közönség figyelmének a középpontjába, amint berobbant a főzenekar a színpadra? Hát egyrészt, mert hölgy, másrészt pedig, mert az estélyi és a hálóing között félúton leledző ruházat alól kivillanó csontos térdek látványa, western csizmával és a törékeny termetéhez képest aránytalanul nagy, fehér Ibanezzel kombinálva, enyhén szólva is komikus látványt nyújtott. Meg is kapta rögvest a célkeresztségben az Ilonka nevet, mert éppen úgy nézett ki, mint egy tehenészlány, aki kicsípte magát a helyi country klub szombat esti mulatságra. Főhősnőnk persze hamar maga mellé állította az ezerfejű (hmmm, jelen esetben találóbb lenne a hetvenfejű) szörnyet, Imre barátom (a becenévadó) például már egy negyed óra múltán konklúziót vont: "Ilonka jól teker!", sőt a fellépés végén még egy mély sóhajjal kísért "Beleszerettem Ilonkába!" megnyilvánulásra is ragadtatta magát (a lemezére azért sajnálta a pénzt...).

Nili Brosh tehát megmérettetett, és NEM találtatott könnyűnek (naná, Berklee School of Music...), ahogy a recenzió tárgyát képező album sem. Egy kifejezetten változatos, élvezetes műről van szó ugyanis. Gitárzenében nehéz megváltani a világot 2010-ben, Brosh úrhölgy azért megpróbálta. De legalábbis beletenni az egyéniségét, a saját stílusát a muzsikába. Légiesen könnyed dallamok váltakoznak feszesen pattogó riffeléssel à la Van Halen, smooth-jazz, kő-metal, maidenes trappolással. Mégsem esik szét a produkció, mert a nótákat áthatja egy jó értelemben vett finomság, lebegés. Nili – nagyon helyesen – a dalokat, dallamokat a technika elé helyezte, és összességében azt gondolom, sikerült a nőiességét beletennie a nótákba. Ezt az albumot egy férfi nem készíthette volna el, így nem, hiszen nyoma sincs semmiféle macsós erőfitogtatásnak.

A koncerten megfigyeltem, hogy Brosh jóval "darabosabban" játszik, mint MacAlpine, míg a mesternek szinte az ötödik végtagja a hathúros, olyan természetességgel kommunikál azon, ahogy mi beszélgetünk egymással, rajta az erős koncentráció jeleit láthattuk végig, számára ez inkább volt feladat. Nyilván ezek nem az ő számai, azt sem tudom, mennyi ideje volt a próbákra, meg amúgy sem mondtam ezzel igazán semmit, mert a gitárosok 99%-ról elmondhatjuk, hogy darabosabban játszik mint Tony Mac. Azért az "beszédes" volt, hogy MacAlpine mennyire nem a szavak embere. A közel két óra gyakorlatilag megszakítás, konferansz nélkül pörgött le, kétszer használta mindössze a mikrofont, hogy bemutassa a zenekarát, másodszor pedig mondott ugyan valamit, de láthatóan senki sem értette, még saját zenésztársai sem. Legyintett egyet és inkább gitározott tovább. Azt hiszem, ezzel mindketten sokkal jobban jártunk.

Kotta

Kiadó:
Capitol Records (USA)
Century Media Records (Európa)

Honlapok:
www.adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Nem mondhatnám, hogy kedvemre valóak a körülmények, melyek elősegítették az Adrenaline Mob létrejöttét. Ehhez kellett a Dream Theater körüli hiszti, ami miatt az Álomszínház sokszor inkább Rémálom Cirkusznak tűnt. Az sem volt szimpatikus, amikor Portnoy azt nyilatkozta, hogy az Adrenaline Mob egy teljesen új kezdetet jelent számára, mint Dave Grohlnak a Nirvana után a Foo Fighters. Mit mondjak? Ez sem volt valami jó omen. Persze egy bandában látni Mike Portnoyt és Russell Allent sokaknak régi ábrándja volt, és - a nyilatkozatok szerint - a két zenész is régóta méregette egymást. Az egész úgy kezdődött, hogy Russell Allen a nem túl emlékezetes "Atomic Soul" (2005) szóló album után újabb anyagon készült dolgozni Mike Orlando gitármágussal (Sonic Stomp) és az ötleteket átküldték a hirtelen munkanélkülivé vált Portnoynak, aki állítólag fél perc után rámondta a közös munkára az igent. Nehéz volt Katát táncba vinni...

Gyorsan toboroztak maguk mellé még két tagot: Paul Di Leo basszert (Nena - igen, nem tévedés, "99 Luftballons" meg minden! -, Fozzy) és Rich Ward gitárost (Stuck Mojo, Fozzy, Walking With Kings), akikkel tavaly meg is jelentettek egy beetető EP-t négy új nótával, és Dio előtti tisztelgésül a "Mob Rules" földolgozásával. Azóta Di Leo és Ward más irányú és teljes embert követelő elfoglaltságaik miatt elnézésüket kérték és a barátság fönntartása mellett továbbálltak. Most a csapat John Moyer basszerrel (Disturbed) indul turnéjára, melynek keretében a hazai közönség örömére június 15-én a PeCsában is adnak egy koncertet.

Az EP megjelenése kapcsán az a vélemény alakult ki bennem, hogy az Adrenaline Mob muzsikája nem túl előremutató, de még csak nem is kifejezetten izgalmas. Valójában még az sem volt azonnal egyértelmű, hogy Portnoy dobolt rajta (pedig ez az Avenged Sevenfold "Nightmare"-jének pl. már első taktusaiból kiderült). Nyilván komoly elvárásaim voltak, aminek nem sikerült megfelelni, és Allen feszt rekesztése sem jött be annyira. Utólag az a véleményem, hogy az EP megjelentetése nem csak jó anyagi húzás volt, de szerencsés taktikai lépés is, mert így volt ideje az olyan maradi rajongóknak akklimatizálódni, mint amilyen én is vagyok. A Jay Ruston által kikevert (Anthrax, Steel Panther) szikár, reszelős hangzást is így sikerült megszokni.

Ennek ellenére most sem gondolom, hogy ez egy kiemelkedő minőségű, lehengerlő album lenne. Továbbra is az a véleményem, hogy ha nem ezek a nagy nevek állnának a projekt mögött, fele annyi figyelmet sem szentelne neki sem a szakma, sem az egyszeri vásárló-zenerajongó. Az "Omertà" nem is tűnik teljesen egységes anyagnak, vannak rajta olyan földbedöngölős, Disturbed, Godsmack-ízű nu-metal és kvázi metalcore ihletettségű dalok, mint az "Undaunted" (video alant) vagy a "Psychosane", de tipikusabb power metal szerzemények is, mint az "Indifferent" vagy a "Believe Me". Ezt tetézik még az "All On The Line" és az "Angel Sky" című klasszikus metál balladák és a számomra teljesen érthetetlen Duran Duran földolgozás (Come Undone) női vokállal megtámogatva (Lizzy Hale, Halestorm).

Érdekes módon - Portnoy és Allen ide vagy oda - számomra az Adrenaline Mob valódi főszereplője a technikailag kifogástalan és elképesztő energiával pengető shredder, Mike Orlando, aki ráadásul egyértelműen a banda fő zeneszerzője. Egy figyelemreméltó és jó reklámnak számító szereposztás mellett sikerült megírnia 5-6 igazán húzós nótát, meg pár tölteléket (pl. Down To The Floor, Freight Train). Ez nem rossz arány. Egyúttal Portnoy is betömte azoknak a kritikusoknak a száját, akik évek óta egyfolytában azon sajnálkoznak, hogy milyen paneles, önismétlő progresszív metált játsszik. Hát tessék, ez itt valami egészen más!

Tartuffe

Kiadó:
Storm Vox Records

Honlapok:
www.dynazty.com
myspace.com/dynaztyband

Véletlenül sincs köze a véletlenhez, hogy a glam metal napjainkban tapasztalható reneszánszáról nemrégen éppen a Dynazty "Knock You Down" (2011) című lemeze kapcsán írtam. A fiatal vikingek új, a sorban harmadik albumának megjelenése most újabb ürügyet szolgáltat egy izgalmas rock zenei jelenség elemzésére. A nem kizárólag frizurában tupírozott, teátralitásokban tobzódó műfaj gyökerei mind zeneileg, mind a külcsínyt tekintve visszanyúlnak egészen a Kiss és Alice Cooper különc, szertelen shock rock őrületéig, amellyel szó szerint egy teljes generációt sokkoltak annak idején. A stílus későbbi nagyágyúi zeneileg persze többet profitáltak talán az amerikai Cheap Trick és a finn Hanoi Rocks hagyatékából; épp ezért nincs abban semmi meglepő, hogy a stílus virágzása az USÁ-hoz (pontosabban a Los Angeles-i Sun Striphez) és az öreg kontinens északi nyúlványához, Skandináviához (azon belül is elsősorban Svédországhoz) kötődik.

A '90-es évek látványos, részben kiérdemelt, részben méltánytalan döglődése után tanúi lehettünk néhány legenda mesterséges újjáélesztésének, ami - pl. a Mötley Crüe esetében - már alighanem kimeríti a nyereségvágyból elkövetett kéjelgés fogalmát. Ennek oldalvizében sokan próbálnak meg visszanavigálni a fő sodrásba (Ratt, New York Dolls, Poison), közülük néhányan csak pénzt akarnak keresni, mások viszont arra is képesek, hogy bizonyos fazonigazítással újragondolják magukat (Europe). Az új keletű európai (skandináv) folyamatokat - ahogy én látom - nem a régi népszerű előadók üzletszerű föltámasztása jellemzi. Itt ahelyett, hogy a kiadók "szakemberei" cipőkanállal próbálták volna a nagy öregeket belegyömöszölni a régi bőrgatyába, fölkaroltak néhány ütőképes bandát (Crashdïet, The Poodles), ráadásul egy egész mozgalom indult fiatal, tejfölösszájú zenészekkel, akiket a helyi média sem zár ki előre megfontolt, aljas szándékkal a nyilvánosságból. Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy skandináv országokban a tehetségkutató versenyek (helyi Megasztár-féle TV-s műsorok) rendszeres szereplői a rock zenészek, a Dynazty pl. épp most rugaszkodik neki a Melodifestivalen 2012 elődöntőjének (ami egyébként az Eurovíziós Dalveseny válogatója). Mi meg küldjük a Compact Discót, brrr...

A föltörekvő skandináv sleaze rock generáció igen tehetséges képviselője tehát a Dynazty, akiknek tavalyi albuma első helyen szerepelt a svéd metál listán, az összes ott megjelent lemez listáján pedig a 21. helyig kúszott. A Dire Straits örökzöld klasszikusának címét kreatívan alkalmazó új album mérnöke és producere Peter Tagtgren volt, az együttest pedig Rob Love Magnusson mellett ezúttal egy másik gitáros, Mike Laver is segíti a kövérebb hangzás érdekében. Az eredmény egy nem túl hosszú, de a sound tekintetében mindenképpen frissebb, dögösebb anyag, amelyen ugyan nem kapott helyet egy "Stand As One" szintű, telitalálatos líra, de végig lendületes, szórakoztató hallgatnivaló. A "Raise Your Hands" és a "More Than A Man" például egy jobb korban tuti aréna-himnuszok lettek volna. A "Knock You Down" ugyan nekem egy hangyányival jobban tetszett, de ez lehet annak következménye is, hogy a bónuszokkal együtt néggyel több (14) nóta szerepel rajta.

Mindent egybevetve azt kell mondanom, hogy már sok kedvemre való, igazi bulizenét termelt ki magából a skandináv sleaze, amelyek közül a Dynazty mindenképp előkelő helyet foglal el, a magam részéről mégis előremutatóbbnak, érdekesebb jelenségnek tartom a glam metal kreatívabb, kevésbé ortodox megközelítését, ahogy azt pl. a Blessed By A Broken Heart-nál látjuk. Nem tehetünk úgy, mintha az a bő két évtized el sem telt volna. A tökösebb-dögösebb, metalcore-ország felől beszüremkedő hatások valóságos vérfrissítést jelentenek, bár el kell ismerni, hogy egyúttal kevésbé rádióbarát, ill. "media friendly" lesz tőle a dolog. Valamit valamiért.

Tartuffe