Az első dolog, ami mindig eszembe jut rólad: a srác, aki Samick márkájú gitárral nyomul… Ez azért nem egy magától értetődő választás, ennek komoly oka kell, hogy legyen.

Sziasztok, sárkány-metál üdvözlet minden kedves olvasónak! Igen, egy 24 bundos, Floydos Samick Artist Series gitár a fő hangszerem. Sokféle gitáron játszom, az új albumon szerepelt egy MusicMan John Petrucci modell és egy Fender YJM Stratocaster is, az előző lemez héthúros riffjeit pedig egy Fibenare gitárral vettük fel. Nagyon szeretem ezeket a gitárokat is, kényelmesek, hozzák azt a csúcsminőséget, amely elvárható tőlük. A bordó Samick-hez mégis valamilyen egészen különleges kapcsolat fűz. Ez a gitár minden gondolatomat ismeri. Néha már magától eljátssza a következő futamot, mielőtt még kitalálnám, hogy mi következzen. Nagy utat jártunk be együtt. Csodálatosan kényelmes nyaka van, nagyon szeretem a hangját, gyönyörű színe és formája van, úgyhogy megérdemelten lett a kedvencem. Bár részleteket még nem árulhatok el, de a közeljövőben új hangszerek érkezése is várható, ígéretes endorsement tárgyalások zajlanak éppen.

Gitárosok esetében talán már unalmas, mégis kötelező kérdés: meghatározó zenei mérföldkövek? (gitárjátékod kialakító zenei hatások és gitáros pályád legfontosabb állomásai).

Tulajdonképpen véletlenek sorozatából indult el annak idején a gitározás. A döntő lökést valószínűleg a Queen és a Pink Floyd adta, mert mindkét együttes számaiban jobbnál jobb a gitárszólók voltak, és ezek keltették fel elsőként az érdeklődésemet a gitározás iránt. Gary Moore híres száma, a "The Loner" is nagy szerepet játszott abban, hogy ezt a hangszert választottam. Ezt a számot először egy atlétikai összefoglalóban hallottam a tévében, és akkoriban fogalmam sem volt még, hogy kinek a száma lehet, de ahogy az a gitár szólt, az teljesen levett a lábamról! Később megismertem Yngwie Malmsteen zenéjét, és ez nagyon nagy hatással volt rám, új irányt mutatott zeneileg és technikailag is. Nagyon sokat tanultam Jason Becker, Vinnie Moore, Steve Vai, Joe Satriani, Andy James, Troy Stetina és Stephan Forté játékából is, utóbbi a francia Adagio gitárosa, teljesen egyedi stílussal. A fúziós mezőnyből Brett Garsed, Greg Howe, Guthrie Govan és Alex Hutchings tartozik a legnagyobb kedvenceim közé. Guthrie és Alex is a Jam Track Central-nál tevékenykedik, és nagy öröm és büszkeség számomra, hogy tavaly ősztől én is szerepelhetek a JTC-nél, máris rengeteget tanultam ebből az együttműködésből.

Hogy jellemeznéd leginkább a saját stílusod?

A legjobban a "melodikus instrumentális progresszív rock/metál" kifejezés írja le a zenémet. Angolul sokszor az "emotional melodic shred" szókapcsolattal jellemzem a stílusomat, mert ez jól mutatja a zenémben rejlő ellentéteket: a shred általában a minél technikásabb és gyorsabb gitározásról szól, míg a dallamosság pont az ellentétes irányt képviseli. Én megpróbálom ötvözni ezt a két ellentétes zenei irányt. A fő célom mindig is az volt, hogy a játékommal képeket, gondolatokat, érzelmeket ébresszek a zenehallgatóban. Ehhez gyakran valóban szükség van a gitár nyakán való száguldásra, a szárnyaló futamokra, és az elborult riffekre is. De a sebesség, a technika sosem végcél, hanem mindig csak kifejezési eszköz.

Nagyot durrant a hír, miszerint Steve Vai kiadója (Favored Nations) gondozza új lemezed. Ezúton is gratulálok a sikerhez. Egyben ez azt is jelenti, hogy Steve Vai a neved hallatán azonnal képben van munkásságodat illetően? Esetleg beszéltetek személyesen, vagy váltottatok mailt?

Köszönöm szépen a gratulációt! Nehéz szavakba foglalni, milyen örömet és büszkeséget jelentett, amikor megkeresett a kiadó a nemzetközi terjesztési szerződés javaslatával. Természetesen ezeket a szerződési ügyeket nem Steve végzi személyesen, ez egy viszonylag nagy kiadó, tehát megvannak a megfelelő emberek az ilyen ügyek intézésére. Úgyhogy személyes kapcsolatfelvétel egyelőre nem volt Steve Vai-jal, de remélem hogy eljön hamarosan ennek is az ideje. Mindenesetre addig is nagy élmény és öröm azt a tényt ízlelgetni, hogy a sok év munka és gyakorlás gyümölcse beérett, és a világ egyik leghíresebb és legjobb gitárosának kiadójánál lehetek.

Mesélj az új lemezedről, kik szerepelnek rajta, mi volt a koncepció, változott-e a stílus az első albumodhoz képest?

Az új lemez címe "Timeless Hour" és nemrég jelent meg, itthon a Hammerworld boltjában, a Hammer Zenebarlangban kapható, országszerte pedig a metalshop.hu terjeszti. A honlapomon jonastamas.com megtalálhatók a részletek ezzel kapcsolatban, és 3 teljes számot is meg lehet hallgatni a lemezről.

A lemez koncepciója és szerteágazó zenei világa miatt egyértelmű volt, hogy vendégzenészeket is fel fogok kérni a közreműködésre. Az albumon Troy Stetina, Andy James, Brett Garsed, Mattias IA Eklundh, Thorsten Koehne (Eden's Curse), Mats Haugen (Circus Maximus), és Marcel Coenen (Sun Caged) játszik gitárszólókat, a kitűnő énekes Mischa Mang (ex-Dreamscape, Ivanhoe) vokálozik, és az új billentyűsfenomén, Sergey Boykov játszik számos varázslatos billentyű- és zongoraszólót.

A lemez címe egyben már utal is arra, hogy ez az album az ellentétek világáról szól, egy ember életének állomásait bemutatva. Ha a lemez számainak címét sorrendben végignézed, akkor ebből már kiolvasható ez az utazás. Az albumon az ellentétek a zenében is megmutatkoznak, hiszen a 8 perces progresszív metál számtól kezdve (Borderline) a zongorás, dallamos, lassú zenéken át (Chance) a rock slágerig (My Mind Is Up) és az akusztikus, jazzes hangulatokig (Space Walk) mindenféle zenei világ felbukkan. A nagy kihívás épp ez volt, hogy a sokféle hangulat ellenére egy egységes rock/metál album szülessen meg, és úgy érzem, hogy ezt a feladatot sikerült is teljesíteni. A hangzásban nagy érdemei vannak az Echo Recording Studio munkatársainak, Kiss Gábor hangmérnökkel az élen, akiknek köszönhetően a lemez hangzása minden képzeletet felülmúlóan jó lett.

Úgy tűnik, hogy afféle magányos harcos vagy, aki a fősodortól magát távol tartva, ugyanakkor nagyon tudatosan építgeti karrierjét. Nem bukkansz föl tehetségkutatókon, gitárbemutatókon, nem találkozom a neveddel gitáros fórumokon, ahol egyébként az új gitáros generáció meglehetősen aktív. Milyen kapcsolatot ápolsz egyébként a hazai zenész-szakmával?

Bár arra valóban nincsen mód, hogy sok gitáros fórumban napi szinten részt vegyek, ezért Kiss Barna, a Hangmester vezetője segítségével azt a megoldást találtuk ki, hogy a hangmester.hu fórumában saját topikot indítok, ahol bárki megtalálhat engem gitárral kapcsolatos kérdésekkel, és ide rendszeresen teszek fel tananyagokat, kottákat, videókat, tanácsokat adok, válaszolok a kérdésekre. A topik egyik legnépszerűbb eleme, hogy bárki feltöltheti a saját zenéit, gitárszólóit, és ezeket véleményezem, ötleteket adok a továbblépésre. Tavaly karácsonykor a topik állandó résztvevőivel együtt egy közös topik-zenét is készítettünk "Dragons Have Hearts Too" címmel. A topik már régóta üzemel, az elmúlt évben például közel 8000 hozzászólás érkezett a Jónás Tamás topikba, ami elég szép napi átlagot jelent. Nagyon jó társaság alakult ki, sok jó beszélgetés zajlik a gitározás legkülönbözőbb szempontjairól. Azt gondolom, hogy ezzel a topikkal a legjobb választást sikerült megtalálnom, hiszen ahelyett, hogy sok fórumban elszórtan lennének megtalálhatók a beírásaim, itt koncentráltan tudok jelen lenni, és segíteni a többieknek.

A lemezkészítés sok időt vett igénybe, gyakorlatilag 2009 végétől 2011 közepéig folyt a zeneírás, majd a lemezfelvétel. Amint megjelent a "Timeless Hour", máris gőzerővel beindult az angol Jam Track Central-lal végzett közös munka. Ezenkívül elég sok külföldi albumon és projektben szerepeltem az elmúlt években vendégzenészként. A HammerWorldnek is minden hónapban készítek gitár-tananyagokat, a legközelebb megjelenő márciusi számban is szerepel majd egy kétoldalas írásom. Így valóban nem volt szabad kapacitás arra, hogy versenyeken vegyek részt, de azt gondolom, az eredmények azt mutatják, hogy jó úton haladok, és remélem, hogy az idei év is legalább olyan sikeres lesz, mint a tavalyi volt.

Várok mindenkit a www.jonastamas.com és a facebook.com/jonastamas oldalakon, ahol mindkét lemezemről 3-3 teljes szám megtalálható, és számos egyéb érdekességet (videók, tananyagok, kották, információk, fotók, linkek) is találni a fenti honlapokon. Egyúttal kérek mindenkit, hogy akinek tetszik a zene, az ossza meg az ismerőseivel, küldje tovább a linkeket, hadd terjedjen a hír.

Köszönjük az interjút!

Én köszönöm a lehetőségét, sziasztok!

Túrisas

Lana Lane: El Dorado Hotel (2012)

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.powerwolf.net
myspace.com/powerwolfmetal

Forró vizet a kopaszra! Nos, igen, ha malackodva meg tudjuk cselekedni, hogy egy üstnyi szentelt vízzel borítjuk le a németek román koprodukcióban teremtett horror-kreatúráját, akkor a szőrrel együtt lebontott szimfonikus, templomos, zengeldés, latin-katyvasztos irha nélkül bizony rájöhetünk az igazságra: Rock n' Rolf meghal, de nem alkuszik!

Vagyis: a Powerwolf nem véletlenül tette fel kislemezére a Running Wild egyik vezető csatadarabjának turbósított változatát, az utóbbi három albumon bizony hogy megkaptuk mindazokat az ágyúgolyóként fejbe kólintó sablonokat, melyekből annak idején a nem éppen emberbarát német kalózivadék faragta ki híres Roger-lobogós hadihajóját. Persze a németek szuperszonikus tálalása úgy idomul a Running Wild nyolcvanas évekbeli produktumához, mint a Nimitz csatahajó a Fekete Gyöngyhöz (Karib-tenger kalózai fanok most előnyben), itt bizony nincs elmismásolt, hamiskás hang, pincehangzás, japán dobos, ám van a kor technikájával nagyzenekarivá tuningolt iskolázott farkascsorda-vokál (naná, a bemelegítésül elfogyasztott kórus csak besegít belülről a hangszálaknak), a Grimm mesék eredetijéből elővarázsolt horror, és persze a híres német humor, amin általában csak a Robotzsaru tud röhögni. Hogyan? Hát csikorogva, hehehe. A "Riding The Storm" persze egy farkascsapda erejével üti le a szinkópát a fejekben – jóllehet a szerzemény már szerepelt egy külön, Running Wild feldolgozásokat tartalmazó albumon, a magyar Halor társaságában.

Akad azért még egy feldolgozás a kislemezen – ami a "Trinitiy In Black", a már kiadott felvételeket tartalmazó limited LP boxset tagja –, mégpedig az Armored Saint kultikus "March Of The Saint"-jének fergeteges újraértelmezése, bár egy "doomosított" covernél talán nem célszerű ezt a jelzőt használni. Igen, a kreativitást ezek után senki nem vitathatja el a fiúktól, mert akik így tudnak egy galoppos harci indulóból vontatott, horror-hangulatú funeral metalt varázsolni, azok megérdemlik, hogy akár hat láb mélyből is feltámadhassanak. Attila Dorn "operált" hangja persze már önmagában is elvinné a prímet, de a nagyzenekari gyászmenet már csak azért is könnyfakasztó, mert a rockerek – és ezt a "Don’t Cry" óta tudjuk – szeretnek sírni.

Az "EP in Bloodred"-re mi mást is mondhat tehát az ember, ha stílusos akar maradni: fincsi, még azoknak is, akiknek a szőr áll fel a hátukon az imázs hallatán és láttán. Csak nehogy aztán forró víz legyen a vége.

Garael

Kiadó:
Metal Mind Productions

Honlap:
www.doogiewhite.com/la-paz.htm

Jóllehet, nem dugiban szeretem Doogie White-ot, de nem vagyok annyira elkötelezett lexikon agyú hívő, hogy egyből rávágjam a La Paz neve hallatán, hogy hé, hát ez volt hősünk második csapata, még a mainstream hírnév előtt: bevallom, én valami spanyol anyanyelvű dél-amerikai bandára gondoltam, ahová Doogie skót szívességgel ugrott be, erősítvén a rock internacionalista jellegét. Tequila, kaktuszok, rock n' roll… nos, ebből csak a harmadik jött be, mert a banda echte felföldi, úgyhogy hagyjuk is a fenébe a nemzetköziséget, éljen a jó öreg lokálpatriotizmus!

Ja, és hát milyen is a zene? A hatásokban mindenképpen ott van a brit hard rock lenyomata, de nem olyan súlyosan, mint ahogy azt a Deep Purple, vagy a még az amerikanizálódott Rainbow gyömöszkölte le a világ torkán, és jóllehet, néhány dal felett ott lebeg Gary Moore szelleme is, a dalokat leginkább az AC/DC rock n' roll, és az AOR hullám könnyedebb, stadion-jellegű hangvétele jellemzi. No persze ne számítson senki a "sunset strip" party animal feelingjére, én inkább a Slade késői korszakát említeném, mint viszonyítási pontot, melybe aztán szerencsésen keverednek a klasszikus hard rock éra fémesebb és bluesosabb jegyei.

Kellemes hallgatnivaló, szentigaz, de valami mégis hiányzik innen, mégpedig a karakter. A srácok hol ide, hol oda kapnak bele, és bár a végeredményt nem nevezném eklektikusnak, úgy érzem, hogy az általuk megcélzott csoportnak már vagy húsz éve nyoma sincs, ezt a fajta zenét az összetevőket prezentáló hatások legalább egy osztállyal fentebbi bajnokságban játsszák. Oké, hogy a dallamok szinte azonnal belemásznak az ember fülébe, de az olyan AOR téma, mint amit a "What Do You Say"-ben elővezetnek, már a nyolcvanas évek végén is elkoptatottnak tűnhetett, dacára annak, hogy a bevált sémák hatására még most is megjelenik a korszak rock diszkóinak képe, melyben valami hasonló stílusra hitették el egymással a táncolók, hogy ők most igazi rockerek.

S hogy még sincs szívem igazán lehúzni az anyagot, dacára annak, hogy Doogie is nyújtott már jobb teljesítményt – s most finoman fogalmazok – az az, hogy valami mégis átjön a dalokból, amit semmifajta Berklee nem tud megtanítani: mégpedig a zenélés szeretete, az a fajta hangulatteremtés, ami a nyolcvanas évek hurrá optimizmusában olyannyira igazoltnak hatott – kár, hogy azóta felnőttünk, és az optimizmus sem olyan szintű már, mint annak idején. Kár érte, kár értünk.

Garael

Van az úgy, hogy egy dal úgy kerül be az ügyeletes kedvencek közé, hogy önmagában véve nem a műfaj legfényesebb gyöngyszeme, de talán még csak nem is az együttes legjobban sikerült szerzeménye. A finn thrash hordából lett progresszív metál együttes, a Malpractice nem írt történelmet, de lehet, hogy még a vaskos rock lexikonokban is maximum a lábjegyzetekben fog szerepelni, engem mégis nagyon eltalált a közel 11 perces epikus "Fragments". Amikor a "Triangular" című album recenzióját írtam, még csak meg sem említettem ezt a nótát; akkor sokkal jobban bejött a lemezt indító "Maze Of Iniquity", a trásos (h)őskorszakot idéző "Deception", vagy a címadó instrumentális elborulás. De az ügyeletes kedvenc-jelenség lényege éppen az, hogy az embert - sokszor váratlanul - "hic et nunc" mi ragadja magával.

A főszereplő itt egyértelműen Joonas Koto gitármágus, valamint a furmányos ritmusok mestere, Toni Paananen. Érdekes, hogy épp ők ketten producerelték a lemezt, amelyen Mika Uronen helyett már Aleksi Parviainen (Reversion, Soulcage) énekel. Parviainen hangja sötét tónusú, és manírjaiban, bizonyos pontokon határozottan Mike Pattont (Faith No More) juttatja eszembe, jóllehet akár egy dalon belül is több hangon meg tud szólalni (akárcsak az ezerarcú Patton).

A "Fragments" kifejezetten a Fates Warning égisze alatt született, mintha a Parallels-éra egy progosabb szerzeményét hallgatnánk. A Fates Warning idei turnéjan ugyan nem kanyarodik el Finnország felé, de ha tenné, lehetséges, hogy éppen a Malpractice-t kérnék meg, hogy föllépésük előtt forrósítsák föl a hangulatot, mint azt teszi a Beyond The Bridge Bochumban (március 12.) és a Dreyelands Budapesten (március 19.). Nem mondom, Matheosék elég jó ízléssel válogatnak! A számot ismételten nekem kellett föltöltenem a youtube-ra, hogy meg tudjam osztani a nagyérdeművel. Ha más különösebb érdeme nincs is ennek a dalnak, legalább rádöbbentett arra, hogy milyen régen hallgattam a ma már rock klasszikusnak számító "Parallels" albumot. Veszem is elő a Metal Blade Records által 2010-ben kiadott remaszterelt (bónusz CD-vel, DVD-vel dúsított) változatot! Oszt hadd szóljon!

Tartuffe

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.lanfear.eu
myspace.com/thelanfear

Csak bámulni és becsülni lehet az 1993 óta folyamatosan nyomuló Lanfear makacsságát. Erre a fajta szinte képtelen kitartásra - amint azt a berlini csata és az "Untergang" óta tudjuk - csak a németek képesek. A Lanfear is közel két évtizede igyekszik meggyőzni a világot arról, hogy az Ivanhoe, Poverty's No Crime és a Civilization One mellett létjogosultsága van a német progresszív beütésű power metal bizniszben. A "This Harmonic Consonance" már a hatodik próbálkozás, de a nagy Durchbruch (a németek gyönyörű szava az áttörésre) mindeddig elmaradt, s tartok tőle, ezen az új anyag sem fog változtatni.

2006-ben lecserélték a Halford-iskolás Tobias Althammer énekest,  azóta a Portugáliából importált Nuno Miguel de Barros Fernandes (ex-Anguish) próbál némi karcosságot kölcsönözni a muzsikának, de sajnos ez sem menti meg a stabil középszerűségtől. Az egy dolog, hogy a stílus amúgy germánosan szögletes; e tekintetben a korábban említett bandák, de a progresszívebb irányt képviselő Tomorrow's Eve és Dreamscape sem jelentenek kivételt. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy nem igazán ülnek a dallamok, Markus Ullrich gitáros szólómunkája pedig se nem technikás, se nem ötletes. Azért a Brainstorm favágóinál jobb.

Ebből a környezetből véleményem szerint mindössze két csapatnak sikerült az átlag fölé emelkednie: nálam a Vanden Plas és a Red Circuit viszik a prímet, és bizony nem véletlen, hogy mindkettő körül ott tüsténkedik a Markus Teske és Andy Kuntz alkotta nyerő páros, de a két gityós, Stephan Lill és Christian Moser figyelemreméltó teljesítményének sem tudom eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Talán ha Markus Ullrich Robert Jordan fantáziaregényei helyett (a Lanfear név a "Wheel Of Time" sorozatból lett adoptálva) Paul Gilbert vagy John Petrucci oktató DVD-it bújná!

A kitartás és az igyekezet tehát példaértékű, a "The Reverend" és a "Spectrophobia" című nótákban már-már úgy tűnik, hogy  kikerekednek az ízek, de végül a nem túl vidám 49 perces album végighallgatása után alig marad vissza valami kis "maradékcukor". A belefektetett munka, a lelkiismeretes erőfeszítés érződik rajta, de nekem egy kicsit savanyú.

Tartuffe

Kiadó:
Tooth & Nail

Honlap:
www.blessed.mu

Ha a Black Veil Brides vagy a Five Finger Death Punch írásaim okán azt gondolnád, nem vagyok maradéktalanul elégedett a tengerentúlon kibontakozó glamcore vonallal (a New Wave Of American Glam Metal elnevezés olyan ötlettelen és fellengzős, hogy azt nem szívesen használom), akkor megnyugtatlak, van közöttük is olyan banda, amiben érzem az erőt (feel the power, ugye...) és azt a lendületet, eredetiséget, ami 2012-ben arra tud késztetni, hogy ne a "Shout At The Devil"-t, vagy az első Skid Rowt nyomjam be a lejátszóba (milyen archaikus kifejezés, ugye?) újfent, ha jófajta tökös-dallamos zenére vágyom. Ilyen például a Taking Dawn, és most ennek a kanadai csapatnak az új albuma is megtalált.

Mondjuk az előbbinek túl sok köze nincsen semmiféle core-hoz, a BBABH viszont kifejezetten a hardcore szcénából érkezett, ráadásul annak is a keresztény vonaláról (így talán érthetőbb a béna névválasztás). Ez a harmadik lemezük, a folyamatos tagcserék hatására mára már túlsúlyba kerültek a glam és a melodikus (stadion) metal elemek, némi hörgés azért maradt még itt-ott, de leginkább csak mutatóba. Extra bónusz a szólógitáros (Shread Sean – beszédes név, nem igaz?) játékában megbújó neoklasszicizmus, néha egy az egyben hozza Malmsteent, ami nálam nagy piros pontot ér. Sőt, még ez a Mad Max-es, poszt-apokaliptikus imágó is bejön valamennyire, legalább nem egy az egyben vették le a korai Mötley Crüe-t, mint ahogy azt a Black Veil Brides tette.

Mit is tudnak, amit a többiek nem? Szerintem csak simán pofátlanabbak. Szemérmetlenebbül nyúlják le a leghúzósabb klasszikus metal riffeket (Ozzy/Dio), amikre aztán giga-nyálas AOR dallamokat pakolnak rá. Gyakran bevillannak az Amaranthe death-light diszkóritmusban megoldásai is, de bármilyen gyomorforgatónak is hangzik ez így, a történet mégis működőképes. Gondolom a zenei képzettség és a fiatalos lendület az, ami élvezhetővé teszi ezt a kotyvalékot. Számomra, persze.

Az Avenged Sevenfold találkozik a Journey-vel szerepkörből a lemez közepe táján ugyan kiesnek kicsit, mind a lírai "I've Got You", mind az azt követő "Rockin' All Night" Bon Jovi újkori "keménység" idézi, értem, a country rockra gerjedő amerikai rádióknak is kell dobni egy-két csontot a siker érdekében. S bár ezekből valahogy kimaradt a dög, mégsem szoktam léptetni őket, mert a gitárszóló ezekben is igen faja.

Nem mondom, kell hozzá némi (jó sok) nyitottság, de ha érdekel, hogy lehet a nyolcvanas évek (egyébként gondolom vér-ciki) zenéjét átcsomagolva, ízfokozókkal felturbózva eladni a mai fiataloknak, akkor hallgass bele! Csak mint kordokumentumba.

Kotta

Instrumentális gitárlemezt felvenni és megjelentetni a világ legnehezebb és egyben leghálátlanabb feladatai közé tartozik. Ami más stílusban rögtön kritikusi lelkesedést vált ki, tudniillik az átlag feletti tehetség, itt minimális elvárás, hogy úgy mondjam, belépő. Ha nincs meg, akkor kötelező a lesajnálás. Itt nem lehet bujkálni, és a zenei koncepció, meg mittudomén milyen kreált okok mögé rejteni a hangszeres képzetlenséget. Az instrumentális gitárzene maga a néven nevezett gyerek, a fekete-fehér, igen-nem.

Ha megvan az emelt szintű tehetség és kész a lemez, akkor ér a művész a nullára. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy innen általában a mínusz tartomány felé indul újra útjára, merthogy "virgamatyi", "maszturbátor", "magamutogató" lesz általában a produkció miatt kiérdemelt (?) jelzője, ahelyett, hogy pl. naprakészen, ápolatlan szakállat növesztve próbálna régi Iommi riffeket újrahasznosítani, kiénekelve a sajtot a megvezetett kritikus-szájakból.

Ha valakinek tamáskodni támad kedve a kijelentés igazát megkérdőjelezve, akkor legyen, tamáskodjunk együtt. Itt van máris két Tamás. Egy Jónás Tamás és egy Kátai Tamás. Mindkét fiatalember módfelett tehetséges. Mindkét fiatalember lemezét a stíluson belül igen jegyzett, neves külföldi kiadó gondozza. Míg Kátai Tamás megkapta a rocksajtóban a tehetsége miatt megérdemelt elismerést (a Thy Catafalque "Rengeteg" című avantgarde-metal lemeze még az én éves listámra is fölfért), Jónás Tamás nem fogja. Noha semmivel sem kisebbek az érdemei, sőt inkább tartom zenésznek, mint Kátait, utóbbi lényegesen nagyobb elismerést fog muzsikusként kivívni. Ezt én igazságtalanságnak érzem, noha egyáltalán nem vagyok a Thy Catafalque sikereinek irigye, sőt sokkal inkább drukkere. Amit írtam, az csupán az instrumentális gitárzenék számomra érthetetlenül mostoha sorsának szólt.

Jónás Tamás új lemeze kikezdhetetlenül megfelel a stílus  közönséges halandó által szinte teljesíthetetlen elvárásainak. Lebilincselő technikai tudás, jó megszólalás, ügyesen felépített, változatos kompozíciók, a stílusban járatos zenebarátoknak egy szekérderéknyi ismerős vendég gitárvarázslóval. Külön kiemelem a profin meghangszerelt zenei alapokat, ami a lemez egyik fő erősségét jelenti, a professzionális gitárjáték mellett.

Tamás gitárjátékán érződnek a legfontosabb hatások (pl. Vinnie Moore és Satriani, de erről rövidesen olvashattok a vele készült interjúban), ám én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik.

Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes "The Extremist" lemezére.

Túrisas

A Dionysosrising Intézmény Rage tanszékének vezetőjeként szükségét érzem elmondani magam is: ez a lemez hónaljban büdös. No nem penetráns, távolról sem. Öklendezni tehát nem szükséges, de még csak szellőztetni sem. Egyszerűen csak tűkön ülve vártunk egy jóbarát érkezésére és ahogy átöleltük, meglapogattuk a hátát, hát megéreztük, hogy talán a nagy igyekezet miatt, de egy kicsit a hónaljszőrzeten megült a büdös mirigyváladék.

Előfordul mindenkivel. Ettől még a barát barát marad. És értékeit sem veszítette el. Olyan értékeit ismertük meg ennek a barátnak, amit nem fog felülírni egy kis izzadtságszag. Főleg, hogy mindez éppen azért van, mert minél hamarabb el akart jutni újra hozzánk. Annyira sietett, hogy még egy régi-régi témát is újrahasznosított (Eternally), ami már megjelent a Nuclear Blast Allstars lemezén is 2007-ben. Ha másra nem jó ez a nóta (nem nagyon…), arra mindenképpen, hogy a nagy kapkodást és igyekezetet tudományosan is bizonyítsa.

De nem haragszunk továbbra sem. Itt van pl. a barát esze, Smolski. Minden lefogott hangja és riffje aranyat ér, bármikor, bármilyen dózisban jöhet. Semmit nem változott. Illetve de. Dimitrij apu most talán nem ért rá nagyzenekaroskodni és üzent a gyereknek: "Oldd meg Viktor most tiszta dühből (Rage…) a zenei részt, majd legközelebb húzunk alátok újra valami szimfonikust is, - csókol, apa."

Aztán itt a szív is. Peavy. Azt mondják, bekeményített és a jóféle dallamok helyett csak erőlködik. Ezt nem osztom, nem igaz. Ugyanolyanok a dallamok mint eddig (pivisek), csak most talán kevésbé sikerültek. Illetve ez sem igaz. Sikerültek (pl. Forever Dead), de nem sikerültek annyira, mint a "Carved In Stone" vagy akár a "Strings To A Web" szinte egytől egyig zseniális dallamai.

A hangzás is kapott néhány sallert és kokit. Nem ezen csúszott el az anyag, nekem semmi bajom a sounddal, még azzal együtt sem, hogy magam is szívesebben hallgatom a "Strings" tisztább, erősebb megszólalását.

Nekem azért jó, hogy újra itt vannak. Annyira jó, hogy igyekszem meg sem érezni az öleléskor beszippantott kellemetlen szagot. Ugyanakkor azt sem hazudhatom, hogy nem érzek semmit, mert azzal is az egyik legjobb barátot csapnám be.

Túrisas