Engem is meglepett, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok Falconer-t hallgatok, de az iPod statisztikám nem hazudik. A legtöbbet hallgatott zenekarok között, bizony előkelő helyen, ott a Solymász. Az oka pedig az lehet, hogy a zenekar hol emelkedett, hol lírikus hangulatú, de alapvetően gitárgazdag, riffelős folkmetalja számomra szinte bármikor és bármilyen hangulatban befogadható, szemben a kezelhetetlenül elhatalmasodott  folkmetal kínálat ősduhaj-mulatós vagy éppen morcos, hörgő-börgő hőbörgő leágazásaival, amelyekre azért (egyre) ritkábban szottyan kedvem.

Az Armod változást hozott. Weinerhall főnök lecserélte az angolt a svéd anyanyelvre, lecserélte a saját szerzeményeket tradicionális svéd folkdalokra, de szerencsére a gitárokat nem cserélték le nyekelharpára (svéd népi hangszer, átmeneti típus a tekerő és a vonóshangszerek között), ezért a zene alapvetően maradt olyan, amilyennek megszerettük.

Ne adjátok ki az elérhetőségeim a Svéd Népzenei Társaságnak, de meglátásom szerint a svéd folk kevesebb jó melódiát hozott össze zusammen, mint jó Weinerhall egyedül. Az egészet hallgatva olyan érzésem van, mintha erre a lemezre kerültek volna fel a Falconer bónusznak, maxira, parkolópályára, kukába, stb. szánt dalai. Sehol egy "Northwind", sehol egy "Clarion Call". A legutóbbi "Beggars And Thieves" nagyságrendekkel hallgathatóbbra sikerült a saját dalok ellenére, vagy ezek szerint éppen azért.

Megijedni azonban egyáltalán nem kell. Mathias Blad hajlékony, gyönyörű hangja, Jimmy Hedlund szenzációs gitárjátéka a Fásy-féle Mesterhármast is közepesen hallgathatóra túrbózná egy pillanat alatt. Így az új Falconer is minőség, sőt lehet, hogy valakinek velem szemben nagyon is bejönnek a svéd nyelven előadott népdalok.

Túrisas

Kiadó: Frontiers Records

Honlap: www.sebastianbach.com

Sebastian Bachot tehetséggel verte meg a Teremtő. Bizony, mert a tehetség mellé nem adott abból a fegyelemből, ami kordában tudná tartani a zabolátlanságot; ez a heavy rock színpadon ugyan minden bizonnyal előny, ám a karriergondozásban szárba helyett könnyedén szarba szökkenést eredményezhet. Már nem is annyira ifjú barátunk mellé sajnos nem találtatott egy olyan vaskezű domina, mint aki Ozzy ballépéseit igazította egyenesre, pedig hát Bach zenei színpadon kívüli megnyilvánulásai igencsak megkívánták volna az előzetes cenzori-lektori egyeztetést, ráadásul az állandóan kényszerítően lobogó tűz, ami olyannyira jól jött a "Slave To The Grind" idején, lassan nem csak az ígéretes karriert, hanem Bach elsőszámú fegyverét, a hangját is felzabálta.

Elnézve a neten keringő, élőfelvételes videoanyagokat, nyilvánvaló, hogy Bach már soha nem fog olyan sikert elérni, mint amit a Skid Row-ban, és nem csak azért, mert pályafutásának csúcsát jelentő két albumot nem ő, hanem egy csapat alkotta meg, hanem mert az idő vasfoga jó pár rozsdanyomot odarágott azokra a bizonyos hangszálakra. Persze emellett még lehetnének jók a szólólemezei, de a kanadai énekes sajnos dalszerzőnek közepes, dallamai korántsem olyan erősek, hogy az énekesi kvalitás szembe, illetve fülbeszökő romlását jótékonyan elfedjék. Nem tartom lehetetlennek, hogy egy karakán producer amolyan apai szigorral képes lenne kihozni Bachból valami jobbat is, de egyelőre vagy a producerek ódzkodnak a legendásan nehéz természetű énekessel dolgozni, vagy Sebastian jutott már túl azon a koron, amikor a szigornak még lehet szerepe a jellem, illetve karrierfejlődésben. (Mivel az album atyja Bob Marlette, valószínűleg a második eshetőség forog fenn.)

Itt van hát az új album, amit többször is meghallgatva nem mondanám, hogy rossz – de az sem, hogy túl jó. A megszólalás ugyan bika, a riffek szinte leszakítják az ember fülét, és akad pár emlékezetes dallam is, de akárhányszor futok neki a lemeznek, az ötödik szám tájékán mindig elfog a deja vu – ezt bizony hallottam már, és nem is olyan régen: vagy két számmal ezelőtt. Ez pedig nem jelent jót, mert nem három jól sikerült szerzemény re-produkálására vagyok kíváncsi egy 13 számos album esetében, itt pedig bizony sokszor önismétlésbe fut, illetve sikolt bele hősünk. Lehet persze, hogy csak az arányokkal van baj, és a gitársound iszonyatos, elnyomó ereje mellett nem tudnak érvényesülni a dallamok, de azt hiszem, hogy inkább Seb' nem tudott felnőni a gitár alkotta, valóban magasra tett mércéhez. Sajnos a "kreatív csapat" belefutott a "CD betegségbe", valószínű, hogy nyolc kiválasztott dallal egy osztállyal feljebbi bajnokságba rúghatnák a lemezt, még úgy is, hogy engem néha kifejezetten idegesít az az acsarkodó, túlrekesztéses dallamformálás, ami Bach énekét torzra uralta.

Érdemes egyébként szemügyre vetni az album borítóját: a nyaktalan (egyébként meg nyakas), idétlen mozdulatba merevedett énekes mögött pompázó koponyás Shiva-kreatúra ízléstelen fotoshop kompozíciója láttán önkéntelenül is eszünkbe juthat a "Slave To The Grind" apafestményes, igényes borítója, és egy pillanatra megállva eltöprenghetünk azon, hogyan gazdálkodjunk azzal, ami számunkra megadatott. 

Garael

Kiadó: Nuclear Blast

Honlap: www.vancanto.de

Honnan jöttél, te köcsögszájú? Nem, nem a tököli fiatalkorúak intézete újoncavató irodalmi megbeszélésének nyitómondatát olvassátok, és talán a kérdés célpontja sem sértésként élné meg a kérdésben búvó,  khm..., vulgáris stiláris árnyalatot, sőt. És itt lehetünk annak a jelentésmódosulásnak a tanúja, mikor a fagyi visszanyalva, a szó tulajdonképpeni eredeti értelmében köszön, izé, bammbammol vissza…

Az említett kérdés természetesen a Van Canto legénységének szól, akik már negyedik lemezük óta dummdummolják fülünkbe metal a capella feldolgozásaikat és saját szerzeményeiket, ki szerint világnak csúfjára, ki szerint pedig néha az eredeti szerzeményeken is túlmutatva – döntse el mindenki, melyik csoporthoz is akar tartozni.

Mivel sosem tartottam magam kifinomult ízlésű embernek – nem akarom elvenni az esztéták kenyerét, mert még rám fogják, hogy miattam nem tudják a kereskedelmi csatornák kínálatából felénk zúduló veszedelmet kellő hatékonysággal elhárítani – ezért nem kell szégyenkeznem, ha dúdoláson kapom magam: hiába, a hatásvadászat, még ha olcsó is, nálam könnyedén célt ér, főleg, ha tulajdonképpen maga a tálalás a profik kalapácsának hatékonyságával veri a dallamokat az ember fülébe.

Mert hát ugye, valljuk be, nem hiszem, hogy van olyan mezei rocker, aki a Running Wild "Bad to Bone"-jának, vagy Alice Cooper Trashes "Bad of Nails"-ének hallatán befogja a fülét, főleg úgy, ha a prezentáló énekes tulajdonképpen jobb, mint az eredeti. Hiába, ezeknek a fránya slágereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy ha nem herélik ki őket, bármilyen hangszeren lejátszva képesek aktivizálni azokat a bizonyos örömhormonokat – és hát a Van Canto esetében nemhogy kasztrálásáról nincs szó, de az alanyok igazi, potencianövelő tesztoszteron kúrán átesve hirdethetik a heavy metal "macsó dicsőségét".

A recept tehát nem változott, szájdudás(gitáros) énekeseink a színtér kellő ismeretével lőtték be a megfelelő irányvonalat – Blind Guardian / Manowar / Blackmore's Night irányú zenéjükkel eredményesen bújtathatják el saját szerzeményeiket is a könnyű sikert hozó örökzöldek közé. (Tudom, az említett hármas esetén vannak páran, akik egyből belövik, illetve lelövik a színvonalat, de ez a műfaj ugye nem annyira a cizellált művészi kifejezésmódról szól). A kislemezes "If I Die In Battle" tulajdonképpen bármelyik Manowar lemezen vezető sláger lehetne és a "Dangers In My Head" is képes a sárkányos metal birodalomban toposszá válni, szándékoltan túlpatetizált fordulataival, érdekes, szinte Metallicás riff-szaggatásaival. Ha nagyon hibát akarnék felfedezni, akkor talán a Manowar feldolgozást említeném, a "nagyepikai" dummdummolásnak inkább valamelyik indulószerű sláger felelne meg, de az is lehet, hogy már az eredeti szerzemény sem volt egy nagy eresztés...

Aki tehát könnyed, és a megszokottól kissé eltérő szórakozásra vágyik, vegye elő bátran az új lemezt, melynek előnye, hogy kisgyerekkel együtt is lehet hallgatni, csak aztán összeveszés ne legyen, hogy kinek a szájával játsszuk le a fő gitárszólót!

Garael

Honlapok:
www.josephmagazine.net
myspace.com/josephmagazine

Az rendben van, hogy Lengyelországban majdnem pontosan négyszer annyi ember él, mint hazánkban, így matematikailag bizonyíthatóan nagyobb esélyük van arra, hogy tehetséges zenészekkel ajándékozzák meg a világot – igen, a keményebb műfajok tekintetében is! Ugyanakkor mi vagyunk "Kodály országa", így elvileg egyfajta zenei Dávidként kéne porig aláznunk Európa, sőt a világ Góliátjait. Ehhez képest sehol se vagyunk, jóformán egy kezemen meg tudom számolni, hány nemzetközileg is vállalható együttest tudunk fölmutatni. Tartok tőle, hogy (miközben minden tiszteletem Kodály tanár úré) ez a népzene alapú "szolmizálós" zenepedagógia mára teljes csődöt mondott. Hogy ez kinek a bűne, annak kiderítését rábízom az illetékes szakemberekre…

Ami a lengyeleket illeti, volt ugyan nekik egy Chopin-jük, de nekünk meg volt egy Liszt Ferencünk, oszt akko' mi van? Akárhogy cifrázzuk, polák barátaink messze előttünk járnak (ld. Riverside, Division By Zero, Vader, Behemoth, stb.). A meglehetősen idétlen Joseph Magazine név nem egy személyt, hanem egy együttest takar, méghozzá egy olyan formációt, amely az instrumentális progresszív metál kategóriában is vastagon ránk pirít. Az ötlet Bartosz Socha gitáros és Marcin Walecki billentyűs agyából pattant ki, és jóllehet úgy hirdetik magukat, mint egy énekessel együtt dolgozó bandát, ez az "ének" maximum hörgések és dalokat fölvezető prózai szövegfölmondások formájában testesül meg.

A magyar analógia egyértelműen a K3 trió lenne, csak éppen a Socha-Walecki páros által kidolgozott koncepció valahogy egyénibb és zeneibb. Socha kiváló gitáros, remekbeszabott szólókkal és nyakatekert, de fogós (amolyan John Petrucci-féle) riffekkel; Walecki pedig egyéni hangszíneivel, ambientes elborulásaival, olykor Jean-Michel Jarre-t idéző megoldásaival járul hozzá a saját kiadásban megjelentetett anyag hírének öregbítéséhez.

Nem mondom, egy idő után elég egyhangúvá – kicsit háttérzenéssé – válik a dolog, de ezt könnyen lehetne orvosolni egy valódi énekessel. Érződik, hogy nagyon sokat molyoltak az album összetett kompozícióival, olykor föl is csillan néhány egészen remek, egyéni megoldás, de a lemez így is szinte térden állva könyörög egy bivaly nagy torokért, aki teleüvölti a számokat néhány kellőképpen kidolgozott fogós dallammal. Valahogy úgy, vagy még "úgyabb", mint a lemezt záró "Torn Piece Of The Sky" című balladában.

Tartuffe

Kiadó:
XIII Bis Records (Sony)
Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
myspace.com/myrathband

E hónap 13-án saját történelmet írtunk, mikor a Subsignal 2009-es lemezének kritikájával átléptük a bűvös félezres határt. Ez a történet még 2008 januárjában indult éppen a debütáló Myrath album (Hope, 2007) méltatásával és egy külföldi internetes "magazin"-tól átvett interjú fordításával. A "Hope" azóta is alapműnek számít nálam, de az énekescsere után tavaly kiadott "Desert Call" - bár kötelezően föltornázta magát a TOP 15 listára - nem sikerült olyan ütősre.

Az eredendően billentyűs és csak kényszerűségből mikrofont ragadott Elyes Bouchoucha Russell Allenre hajazó hangja engem nagyon eltalált, és az új frontember, Zaher Zorgati - akármilyen profi és hazájában ünnepelt énekes - nem tudta magát belopni a szívembe. Kiváló hangja, széles hangterjedelme és még markánsabban arabos stílusa van ugyan, de nincs benne az az őserő, ami olyan átütővé tette számomra Bouchoucha teljesítményét.

A másik problémám az volt a 2007 utáni fejleményekkel, hogy az elektromos dobokkal és stúdióban kikevert, kicsit műanyag dobhangzással szerintem a zenei összkép is sérült - hogy ne mondjam megkopott. Sajnos ebben a tekintetben a "Tales Of The Sand" sem hozott javulást. Mindenesetre bámulatos gyorsasággal, alig egy éves munkával előálltak harmadik lemezükkel, amely még "arabosabb" jelleget öltött.

Egy rendkívül fölkészült és jó tollú külföldi kolléga szerint (itt) a vitathatatlan képességek és hangszeres kompetencia ellenére a Myrath-tal az a baj, hogy egy idő után rendkívül homogénnek tűnik, elsősorban éppen a keleties hangulatért felelős domináns fríg skála feszt alkalmazása miatt. Ez műkedvelőknek (mint jómagam is) nem mondhat túl sokat, de azért a lemezeket hallgatva sejtjük, érezzük, miről van szó. Persze ez a vád (még ha nem is teljesen alaptalan) kivédhető azzal, hogy a Myrath pontosan ettől Myrath; éppen ez jelenti, hordozza a tunéziai csapat sajátosságát. Ez kicsit olyan, mintha a Dalriadát marasztalnánk el a magyar népdalok és népzenei elemek folytonos alkalmazása miatt.

Ez a lemez egyébként minden tekintetben egyenes folytatása az előző anyagnak, a dalok lerövidültek, egyszerűsödtek - a progresszivitástól eltávolodva inkább a power metal jegyek felé mozdultak el. Azért akad itt néhány kedvező előjelű változás is, mint pl. Bouchoucha hangsúlyosabb szereplése és modernebb hangszínei, a vonósok bátrabb használata és a női vokálok ritka, de jól időzített alkalmazása. Úgy látom, hogy a bemutatkozó lemez szemérmetlenül, de zseniálisan domborító SymphonyX hatásai egyre halványulnak, és a Myrath nagyjából most talált saját hangjára. Ez a zenészek szempontjából egyértelműen pozitív fejlemény, az pedig egyéni szocprobléma - ahogy mondani szokták -, hogy nekem éppen ezek a vonások hiányoznak legjobban.

Véleményem szerint dramaturgiai hiba volt a középtempós, gyengécske verzével ellátott "Under Siege"-dzsel kezdeni; sokkal jobban illett volna ide pl. a húzós "Braving The Seas" vagy az epikusabb hangvételű "Beyond The Stars", ami alighanem az album legjobb nótája. Ettől függetlenül azt kell mondjam, nincs a lemezen tölteléknóta, a valamivel több mint 50 perces játékidő tömény, élvezetes és egzotikus hallgatnivalót ígér. Érdemes rajta elcsámcsogni, mert többszöri hallgatással a kezdeti idegenkedés után igazi rajongókká válhatunk.

Ha nagyon sok pénzem lenne, akár több változatban is beszerez(het)ném a lemezt, hiszen az amerikai, Nightmare Records által kezelt változaton szerepel egy "Apostrophe For A Legend" című bónusz nóta, a japán kiadás pedig a "Fate In Motion"-nel lett fölturbózva. Ilyenkor szívás csóró európainak lenni.

Sajátos és ideiglenes élethelyzetemből fakadóan minden reggel egy (vagy több) müezzin jellegzetes, imára hívó énekére ébredek, így nekem ezek a dallamok már korentsem annyira szokatlanok. Szó mi szó, a Myrath üde és egyéni színfoltja a progresszív metál kaleidoszkóp-szerű világának. Aki nem megy el ezév december 7-én a Club 202-be az Orphaned Land előtt (!!!) megnézni, meghallgatni a Myrath-ot (hacsak nem igazoltan marad távol), az csak válogatottan dehonesztáló, minősíthetetlen (ezért ezen az oldalon leírhatatlan) jelzőket érdemel. Uff!

Tartuffe

Kiadó:
E1 Music

Honlapok:
www.chickenfoot.us
myspace.com/thechickenfoot

Semmi kétség sem férhet hozzá: ezek a fiúk nagyon viccesek, video üzeneteikben, interjúikban folyton ökörködnek, s ez a fölszabadultság érződik a muzsikán is, amiben - már a tagok életkorából és korábbi karrierjéből fakadóan is - árad némi '80-as évek fíling. A vidámkodó természet az egyébként még csak második album címében is megnyilvánul -- nem nyomdahibáról vagy tévedésről van szó tehát, hanem egyfajta pajkos tréfáról.

A 2009-es bemutatkozás óta csak annyi említésre méltó történt, hogy Chad Smith, miután a stúdióban följátszotta a lemezt, a koncertkörútra ideiglenesen átadta a stafétát (dobverőt) Kenny Aronoff ismert session muzsikusnak. Erre azért volt szükség, mert időközben megjelent a Red Hot Chili Peppers 10. lemeze "I'm With You" címmel, és azt kell megturnéztatni. Smith hülye lenne kihagyni a jól jövedelmező lehetőséget, bár föltételezem (remélem) a szíve már nincs benne a RHCP-vel való együttműködésben, legalábbis ha a hallgathatatlanul gyenge, dög unalmas új anyagot veszem alapul.

Az első lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy "Csirkelábék kicsit öregurasan, kockázatot nem vállalva álltak hozzá ehhez a munkához, inkább rutinból, mint ifjonti, tüzes lelkesedésből." Ez a biztonsági játék folytatódik most is, talán egy kicsit összeszokottabban, lazábban, átgondoltabban. Így már nyilvánvaló, hogy nem várhatunk egetverő nagy durranást tőlük, de - utólag átgondolva a dolgot - mi a túrót kellene ennek a négy embernek bizonyítani? Ötven fölött csináljanak zenei forradalmat? Letettek ők már annyit arra a képzeletbeli asztalra, hogy kedvtelésből, szabadidős jelleggel, csak úgy a zenélés szeretetétől hajtva szórakoztassák a Van Halen slágereken fölnőtt középkorú középosztálybelieket. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy elsősorban ők képezik az együttes célközönségét.

Lényegében a III amolyan kaliforniai fílgúd (angolosoknak: "feel good") hard rock lett erős nosztalgiatöltettel, de a Mötley Crue szemérmetlen hedonizmusától és a gomba módjára szaporodó huszonéves hajbandák szolgalelkűségétől mentesen. Idősödő, fiatalkori allűrjeiktől megszabadult vérprofi rock n' roll obsitosok örömzenéje ez, nem több, nem kevesebb. A zenei hangulatot érdekesen temperálja a sokszor komor hangulatú szövegvilág, mint pl. a szociális problémákat feszegető, dühös "Three And A Half Letters", illetve az alaposan odamondogató rejtett bónusz nóta (vajon mi a címe?), amely éppen a kedvenc dalom is lehetne a lemezről, ha Satriani a közepére nem egy hozzá méltatlan, látszólag teljesen esetleges és összeszedetlen szólót firkantott volna. Kár...

Nem dobtam hátast tőle, de nem is okozott csalódást; a III nem hozott sem meglepetést, sem katarzist. Ez egy ártalmatlan "take it or leave it" lemez: "vedd meg vagy hagyd rá" mondhatnánk, az élet megy tovább...

Tartuffe

Honlap: www.almah.com.br 

Kiadó: AFM Records

Nem hiszem, hogy kemény dióba, illetve alma(h)ba harap az az Angra hallgató, aki a legutóbbi, eléggé megosztó (szerintem gyenge) Aqua album után Edu Falaschi énekes projektjébe próbálja bánatát beleölni. Jóllehet, az Almah eddig sem vállalta fel olyan nyíltsággal az euro-power örökségét, mint az anyacsapat – melynek legsikerültebb albumán, a "Temple of Shadows"-on még a germán fém-generalisszimusz, Kai Hansen is tiszteletét tette egy igazi metal-csárdás erejéig –, ám az énekes, Edu Falaschi dallamai vannak olyan meghatározóak és karakteresek, hogy az alapvetően más riffbázisból érkező brazil-műveket legyen mivel gépsorrá kapcsolni.

A felvezető interjúban a csapat úgy nyilatkozott, hogy a Motion "nagyon modern és nagyon súlyos lesz, amellett, hogy várhatóan a melodikus power metal keretein belül marad". No, ennél jobban én sem tudnám összefoglalni a lemezről alkotott véleményemet, amellett, hogy jól tudom, a "nagyon" szónak mindenki számára más és más a jelentése. Ettől függetlenül úgy gondolom, Eduék valóban elmentek a power birodalom végső határáig, sőt, furmányos módon thrash és dallamos death országba is sikerült átruccanniuk, persze csak ami a riffeket és a néha az éneket színesítő károgást, hörgést illeti.

Biztos vagyok benne, hogy aki meghallja a nyitószám – nem tudok rá találóbb jelzőt – állat riffjét, és Edu szigorúra vett énekét, az egyből rájöhet: itt bizony nem az európai speedvitézek újbóli csatasorba állításáról lesz szó. A vigyázzba merevítő, szinte thrashbe hajló sorköpködés a Megadeth főnök Dave Mustaine-t idézné, ha nem érkezne a refrén, ami egyrészt a Megadeth univerzumba már a "Youthanasia" idején sem fért volna bele – már ami a dallamosságot illeti –, másrészt az említett úriemberrel ellentétben énekelni is tudó Edu, akinek dallamfordulatai kilométerekről felismerhetően lágyítják meg a harci ütemek által keményen dobbanó szíveket. A brazil csapatok a folytatásban sem pihennek, a felvezető etap nem csak az ellenséget megtévesztő hadicsel, a lemez szerzeményein végig az említett szigor-dallam kettőség uralkodik, ahol a modernséget jelentő szaggatott zúzda mellett a hagyományos gitárszólókra is marad idő.

Nem tudom, hogy a fiúkat mi hergelte ennyire dühösre, de az biztos, hogy nagyon jól áll nekik: kicsit olyan érzésem van, mint mikor a Rhapsody of Fire próbálkozott black metalba sűríteni a szirupot, ami a zenéjükből árad – és hát ugye milyen jól tették! Az Almah egyvelegében ugyanis – a thrash csapatok többségével ellentétben – ott ragyog az énekes is, aki a koncepciónak megfelelően kellő szigorral, de ugyanakkor a mesterdalnokokra jellemző bravúrral képes tolmácsolni a dallamok kívánta érzelmi hullámokat, így aztán az olyan "kődurvulatok", mint a "Zombies Dictator" – a maga hörgősre vett verzéjével – is képes a Helloween fanok himnikus refrénekhez hozzászokott fülét barátira marcangolni.

A lemez másik nagy erénye, hogy a mára már szokatlanul kevésnek számító 10 szerzeményével nem tartalmaz tölteléket, és még az Angrát talán leginkább megidéző akusztikusan csendes zárószám is méltó a csapat "régi, nagy híréhez". Újból végighallgatva a "Motion"-t, képtelen vagyok hibát felfedezni, akár a hangzást, akár a zenészek teljesítményét, vagy a koncepció koherens voltát tekintve. Úgy gondolom, hogy az Almahnak sikerült a kissé megfáradt euro-power frissítő kísérleteit egyébként ügyesen megkezdő Helloween munkáját befejezni (emlékezz csak az utolsó két tökfej album modernebb darabjaira), és kijelölni az utat a dallamos metal csapatok részére. Uraim, ez bizony most nem lett "almás".

Garael

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
www.haken.fr
myspace.com/hakenmusic

Néha még magamat is meglepem azzal, hogy milyen gyors reagálású erőnek számítok a rock "szakmán" belül. A londoni progresszív rock üdvöske, a Haken második lemeze valójában csak október 25-én jelenik meg, s íme, azon találom magam több mint egy hónappal a hivatalos dátum előtt, hogy kedélyesen, fejemen a fülessel írom róla a kritikát. Ez a sebesség sajnos nem annak köszönhető, hogy a kiadók megkülönböztetett figyelemben részesítenek bennünket, és elsőként "dionysos"-nak küldik meg a promóciós anyagaikat. Hogy pontosan minek köszönhetem, azt most nem taglalnám (az olvasó fantáziájára bízom), ugyanakkor sietek tisztázni (magam), hogy a lemez hamarosan előrendelésben érkezik a brit amazon oldalról. Fogalmazzunk úgy, hogy a lemezkiadók nem Túrisas kolléga miatt vagy miattam mennek tönkre - sőt, ha anyagilag tönkremegy valaki ebbe a műkedvelő ítészkedésbe, azok mi vagyunk.

No, kérem... A Haken nem cicózott, progresszív együtteseket megszégyenítő gyorsasággal, mindössze egy évvel a debütáló "Aquarius" után piacra készülnek dobni újabb, 70 perc fölötti megalomán anyagukat. Ezt még egyben meghallgatni sem piskóta, nemhogy megírni néhány hónap leforgása alatt. Mint már említettem volt, a Haken nem egyszerűen progresszív rock/metál zenét játszik, hanem kvázi önálló műfajt teremtett, amit én csak eklektikus prog meta-rocknak neveznék, ha ez nem hangzana olyan idétlenül és nem tűnne olyan öntelt dolognak zenei műfajneveket kitalálni.

Ha történetesen egy itthon jól ismert 96M P9RC típusú parabellummal hadonásznának mérgesen a fejem mellett, akkor sem tudnék belekötni a "Visions"-ön szereplő muzsikába. A dalok összetettsége, kidolgozottsága alapján szinte hihetetlen, hogy nem éveket ültek az anyagon; nem is értem, hogy lehet ilyen magas színvonalon teljesíteni ilyen rövid idő alatt. Mert még ha blues sztenderdeket nyomnának! Itt azonban a jazz, rock, metál stílushatárait szabadon feszegető valóban eklektikus szerzemények sorjáznak, amelyek közül a nem éppen lájtos címadó pl. több mint 22 perc hosszú!

Az "Aquarius"-hoz képest nagyon kevés dolog változott, egy kicsit talán a lehangolt gitárokon röffentett riffek miatt metálosabb lett a megszólalás, háttérbe szorultak a Spock's Beard hatások, és bár Ross Jennings hangja továbbra is szokatlan (belátom, nemelyeknek esetleg idegesítő) ebben a közegben, a dallamok mintha kevésbé lennének "kicsavarva". A To-Merából is ismert gitár és billentyű varázsló, Richard Henshall, valamint a neves londoni Guitar Institute-ban tanárkodó Charles Griffiths gitáros elképesztő párost alkotnak, de a többi zenész is zseniális, a dobos, Raymond Hearne fő hangszere (és egyetemi tantárgya) pl. a tuba...

Egyezzünk ki abban, hogy a "Visions" az év legjobb progresszív lemezei kategóriában jó esélyekkel versenyez, s nálam - talán nem árulok zsákbamacskát - olyan albumokat előz be magabiztosan, mint a "New" Dream Theater idei lemeze vagy a kritikusok által türelmetlenül várt (nálam nagyot puffant) Arch/Matheos projekt.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap: www.archmatheos.com

Fél éves afganisztáni nyaralásom alatt szinte minden reggel a tábor melletti mecset müezzinjének hajnali imaénekére ébredtem – még mindig jobb volt, mint két aknavető robbanására –, a furcsa, hajlításokkal teli, az európai zenei hagyományoktól, dallamvezetési metódustól eltérő, fejhangon előadott hangsorokra jó három hónapig berzenkedve reagáltam, aztán egy idő múlva azon kaptam magam, hogy napközben is előtör tudatom mélyéről az előzőleg idegen, ám ekkorra más ismerős, mélyen szántó dallam. Azóta sem tudom, tetszik-e az ének, mert egyrészt semmi nem fűz hozzá, hogy akarattal tetsszen, másrészt magamtól nem igazán hallgatnám, jóllehet érzem, hogy az arab kultúra meghatározó részeként értéket utasítok el. S úgy gondolom, itt a megfejtés kulcsa, ami egyébként az összes "nehezebben" megfejthető zenére igaz: kell egy olyan motivációs kényszer – és jó adag türelem –, ami újból és újból végigvezeti (kényszeríti) a hallgatót az adott dallamokon, melyek aztán a tudatba integrálódva aktivizálják a tetszést jelentő hormonokat. Persze előfordulhat az is, hogy valaki tényleg egyből rákap az adott zenei világra, és mindenfajta megoldókulcs nélkül képes befogadni a muzikális impulzusokat, de általában vagy egyfajta "társadalmi közeg", vagy "kijelölt" speciális zenei szocializáció szükséges ahhoz, hogy a művészi alkotás elérje célját: pozitívan hasson a hallgatóra.

John Arch és Jim Matheos projektjének új lemeze egy kvázi Fates Warning album, egyrészt az instrumentális szekció, másrészt a csapat virágkorát idéző zenei világ reprodukálása miatt, ami már csak azért is furcsa kissé, mert annak idején éppen ezzel az irányvonallal egyet nem értve lépett ki Arch a heavy metalból, az agyasabb, progresszívabb vizekre átúszó Warning hajóból. Ugyan 2003-ban már az akkor kiadott "Twist Of Fate" EP-n együtt zenélt Matheos és Arch, ráadásul hasonló zenei világban mozogva, mint a most elkészült albumon, ám a remélt folytatás akkor elmaradt. 2011-ig kellett tehát várni, hogy a Redemptionnel dolgozó Alder távollétében a két zenész összehozza azt a lemezt, amire a fanok oly régen várnak.

Megragadva az alkalmat, most kanyarodnék vissza a kissé hosszúra nyúlt bevezető gondolatomhoz, talán magyarázatul is szolgálva ahhoz, hogy a lemez miért is nem tetszik. Talán hiányzik a megfelelő motivációs indok, vagy az a zenei fejlődéstörténet, ami "bekattintaná" azt a bizonyos "tetszési panelt" az agyamban, de az is lehet, az a baj velem, hogy nem olyan közegben mozgok, ahol illene szeretnem az elkészült anyagot. Ezzel persze nem akarok én célozni semmire, és csak irigyelni tudom azokat, akik képesek öröm-algoritmussá változtatni a kifacsart melódiákkal és tördelt ritmusokkal teletűzdelt, a csapat legkiérleltebb munkáit is  komplexebben megközelítő  szerzeményeket, én azonban sajnos nem tartozom közéjük.

Jóllehet, vannak olyan részek, melyek harmadik, negyedik hallgatásra már beleégtek az agyamba – ilyen például a talán legközérthetőbb "Midnight Serenade" –, ám félek, hogy ez csak amolyan pót-élvezeti érzés, melyet a görcsös tetszeni akarás és az értékfelismerés hajtóereje indukál. Tudom, hogy talán kellene még két-három esélyt adni az anyagnak, hiszen első hallásra is kitűnik: rengeteg ötlet rejlik a többszörösen is összetett szerzeményekben, de Arch számomra egyhangú kántálása (talán a müezzin szelleme kísért?), és Matheos töredezett ritmusai inkább elfárasztanak, mintsem újabb és újabb meghallgatásra ösztönöznének.

Végszóként: akik szeretik a csapat egyedi, aprólékosan kidolgozott és néha kissé öncélúan összetett világát, azok nem fognak csalódni, mindent megkapnak, amit a két zenészfenoméntól elvárhatnak. Azok viszont, akik először találkoznak az anyaggal, számoljanak "hosszú randira", mert ez a célpont igen nehezen adja meg magát, én viszont nem vagyok már olyan türelmes, mint régen – úgy gondolom, hogy a mi párhuzamosaink csak a végtelenben fognak találkozni.

Garael

Honlap: myspace.com/granddesigner

Kiadó: AOR Heaven

Büszkeséggel tölt el, hogy Metalországban a tudósok is gyorsabban érnek el eredményeket, hiszen korunk egyik feltörekvő tudományterületének, a klónozásnak már a hetvenes években is kézzelfogható zenei eredményei voltak. Persze erre sokan legyintenek, mert valljuk be őszintén, azért a "fémiparban" sem dolgoznak folyton tökéletesen, és a replikáns termék nem mindig – sőt, általában – jóval szerényebb képességekkel rendelkezik, mint az eredeti forrás. Nem véletlen hát, hogy a rockerek egy része úgy van vele: minek hallgassam a másolatot, ha ott van az eredeti – ám azért arra is akad példa, mikor az állandó minőségkényszerbe hajtott példakép előbb-utóbb már csak a mellette elsuhanó másolatok lába nyomán felvert port láthatja, azt is csak messziről.

Mivel én olyan ember vagyok, aki a töltött káposztát hetekig képes enni, hogy aztán ismét előkotorja a fazékból a maradékot, általában jóindulatúan közelítek a zenei örökséget nyíltan felvállaló másolat-csapatokhoz, úgy vagyok vele, hogy amit szeretek, abból a sok is kevés. Persze néha ráfaragok, mert a mértéktelen zabának is megvannak a hátulütői – lásd gyomorrontás –, és hát őszintén bevallom, a jóindulat ellenére is általában csalódottan veszem tudomásul az adott klón színvonalbeli hiányosságait. Tapasztalataim szerint általában az olyan csapatok klónjai sikerülnek leginkább, ahol a stílusteremtő/stílusdetermináló vonások vannak annyira markánsak, hogy azok kézzelfogható plasztikussággal teremtsék meg a "géntérképet": ilyenkor aztán az sem számít, ha az eredeti együttes olyan, szinte elérhetetlen, vagy egyedinek tűnő aspektussal rendelkezik, mint egy-egy instrumentális, vagy vokális csoda. Az Astral Doors, vagy az Alex Beyrodt's Woodoo Circle bizonyította, hogy még a tökéletes másolásgátlóval ellátott bandák is – ahol ugye egy Dio vagy egy Blackmore jelenti a "copy-védelmet" – előállíthatóak azokban a fránya zenei laboratóriumokban, és még külön tudományos felkészültség sem kell hozzá.

A Grand Design a leírtakból következően elég nagy "handicappel" indul, hiszen a Def Leppard hangzásvilága, dallamfordulatai, vokális kompozíciói szinte egyedi jellemzőkkel hasítottak forgácsokat a NWOBHM fémtestébe. Éppen ezért jó pár leopárd szellemben íródott szerzeménnyel találkoztam korábban, de a recenzió tárgya nem volt rest egy egész lemeznyi, adrenalinnal fűtött hisztériával bombázni hallójáratainkat. No, és hát hogy sikerült a klónozás? Egyrészt pazarul: az említett stílusjellemzők egy az egyben varázsolják elénk a szupersztár státusz előtt álló nyolcvanas évekbeli Def Leppardot, s ha a dobhangzás nem lenne kevésbé szintetikus és a sound nem annyira túlkevert, még azt is elhinném, hogy a tökéletes idézés miatt a csapat dobosa csak a fél kezét használta a felvételek alatt. A svéd zenészek szinte hibátlan munkát végeztek, ha nem tudnám, hogy egy másik csapatról van szó, minden ellenérzés nélkül hihetném, hogy ezek jó pár éve a fiókban porosodó, és most elővett Leppard szerzemények.

De itt van ám ez a fránya SZINTE szó, mert hiába a lekopírozott zenei formagyakorlat, ha az a szikra hiányzik, ami annak idején klasszikussá robbantotta a britek munkáit. S hogy mi is ez a picinyke klón-hiba, ami nem engedi egy kvázi Leppard soralbummá avanzsálódni az "Idolizer"-t? Talán a ragadós fogósságnak, a slágerteremtés művészi tökélyre vitt képességének hiánya: a dalok, jóllehet kellemesek, dúdolhatók, híján vannak az IGAZI Leppard melódia-mágiának. Így aztán jóllehet idézőek, de nem igézőek, már a szó teljes leppardi értelmében, ez viszont a jelen esetben kevés. Hiába, talán nem talált eléggé süket fülekre a dallamvilág – vagy az a fránya grandiózus terv volt kevés a tökéletes klónozáshoz?

Garael