Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.redemptionweb.com
myspace.com/thebandredemption

"Látjátok, feleim, szemetekkel mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk!" A Halotti beszéd és könyörgés ismerős szavai jutottak szembe, mikor belevetettem magam a Redemption új lemezének kivesézésébe. A "This Mortal Coil" Shakespeare Hamletjének híres "lenni vagy nem lenni" monológjából származó, ma már (angolszász nyelvterületen) közszájon forgó kifejezés, ami e folyton változó és halálra szánt világ hányattatásaira utal. A kontextus Arany János szép fordításában így hangzik: "Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, ha majd leráztuk mind E FÖLDI BAJT." A bűn és megváltás kérdéseit előszeretettel boncolgató amerikai progresszív metál együttes (már a nevük is erre utal) új lemezében is az elmúlás, kétely, kísértés fajsúlyos kérdéseit feszegeti - ez már a Travis Smith által alkotott borítóról is azonnal lejön.

A Redemption nagy érdeme, hogy a progos "ősöregek" után képesek voltak egy értékteremtő új generációt megjeleníteni Amerikában, ahol a műfaj mára vagy majdnem teljesen halott, vagy merőben új arculatot vett föl. A sok tehetségtelen epigon között szinte egyedül képviselték a hagyományos értelemben vett prog-metál folytonosságot (micsoda párosítása ez a jelzőknek: hagyományos - progresszív!); szerencsére azóta - némi európai vérfrissítéssel - fölsorakozott melléjük a Creation's End és az Eumeria.

Nick van Dyk mester (gitáros és billentyűs) csapata immáron 8 éven és 5 hanghordozón keresztül nyomja nekünk ugyanazt az intenzíven pulzáló, irgalmatlan tekerésekkel, káprázatos uniszónókkal tarkított muzsikát. Nagyon ki van ez találva, és azon túl, hogy a dallamok manapság talán kevésbé fogósak, nem változott semmi. Éppen ez a gond. Már a legutóbbi, 2009-es albummal kapcsolatban is megjegyeztem: "előbb-utóbb szükség lesz arra, hogy megbontsák, földobják egy kicsit a túl tömör, egynemű, immáron kiszámíthatóvá vált képletet." A "This Mortal Coil" összességében azt bizonyítja, hogy sem paradigmaváltás, sem fazonigazítás nem történt. (Tartok tőle, hogy nem olvassák a blogunkat!) Mintha a Redemption minden egyes alkalommal, amikor a stúdióba vonul, ugyanazt a lemezt szeretné elkészíteni. Erre szokták mondani, hogy ha egyet hallottál belőle, már az összes többit hallottad. Ez a viszonyítási pont szerepét betöltő EGY számomra kétségkívül a "The Fullness of Time" (2005, Sensory Records).

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a 2005 után megjelent albumok gyengék, a "This Mortal Coil" is bármelyik zenekarnak becsületére válnék; szervesen illeszkedik a Redemption diszkográfiába, nincs sem törés, sem minőségi esés. Sőt, sikerült a korábbiakhoz képest még javítani is a hangzáson, a gitárok karcosabbak, a bőgő meg nagyon odab.sz; itt valóban előrébb került a basszusgitár, nem úgy, mint - a híresztelésekkel ellentétben - az "új" Dream Theaterben.

Az új anyag szeptember 26-án 2 CD-s digipak csomagban is megjelenik. A bónusz korongon olyan földolgozások fognak szerepelni, mint a DT "A Change Of Seasons" című EP-jéről már ismert "Funeral For A Friend/Love Lies Bleeding" (Elton John), valamint: "Jane" (Starship), "Hold The Line" (Toto), "Edge Of The Blade" (Journey), "Love To Love" (UFO), "Precious Things" (Tori Amos). Tekintve, hogy hozzám csak a diétás alapkiadás jutott el, ezekről nem tudok nyilatkozni. A nálunk már ügyeletes kedvencként is értékelt "Love To Love"-ra pl. nagyon kíváncsi lennék.

Tartuffe

Kiadó: AOR Heaven

Honlap: myspace.com/gisweden

 
Bevallom őszintén, heavy-power metal fan lévén nem igazán szeretem az AOR-t, vagy más néven melodikus rockot. Kicsit úgy vagyok vele, mint a kanos báty az impotens öccsével: rokon lévén drukkolna az összejövő numerának, de diadalmas kacsintás helyett legfeljebb egy újabb, kudarc okozta, telezokogott zsebkendőt kap. Hiába, mikor a negyvenöt perces album tíz számából hat keserédes lassú – ráadásul már a második szerzeménytől szappanopera hangulatba kerülök –, rá kell döbbennem, hogy az igényesen megszerkesztett kompozíciók és az általában remek adottságokkal felvértezett énekesek ellenére is ez bizony nem az én zeném. Pedig úgy szeretném szeretni, de mindhiába próbálom a torkomon legyömöszölni az édeskés melódiákat, étvágy helyett leginkább a hányinger – no jó, az émelygés – fog el.

A Grand Illusionra sem a "célzott keresés" által találtam rá: a banda egyik énekese, Peter Sundell a Section A progresszív-metál csapat főnökének, Torben Enevoldsen csodagitárosnak Decoy nevű projektjében keltette fel a figyelmemet. Gyors keresés a neten, ami után kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy az említett csodavokalista "főállásban" egy AOR bandában énekelget, ráadásul nem is egyedül. Szerencsére volt erőm rávenni magamat a legfrissebb GI lemez, a "Brand New World" (2010) meghallgatására, ami után úgy éreztem, hogy az év kiemelten várt "duál duel" albuma csak tiszteleghet a svéd illuzionisták munkája előtt, pedig a favorit lemez nem más volt, mint az aktuális Allen/Lande etap. Persze most sokan mondhatják, hogy zeneileg azért nem volt olyan nehéz ráverni a "Showdown"-ra, de meg kell, hogy mondjam, korunk két, kiemelkedőnek tartott énekesének is csak a legjobb pillanataiban sikerülhet olyan produktummal előrukkolni, mint amit a svéd vokál-páros a "Brave New World"-ön hozott össze.

Mint már említettem, ez azért kevés lett volna ahhoz, hogy tavalyi listámban megemlítsem a lemezt, de úgy gondolom, hogy Huxley mester favoritja nem abból az AOR-alomból származik, ahol a riffek száma a szerzeményekével azonos, és a zenészek több balladát könnyeznek össze, mint amennyit Arany János költőnk egész élete folyamán alkotott. (Bocs az esetleges műfaji képzavarért!) Szerencsére ez most sincs másként, az új album vitalitása, optimista kicsengése elődjét idézi, könyörtelenül leszámolva a műfajjal szemben állított sztereotípiáimmal.

A csapat ugyanis kedvelve az ún. "aréna hangulatot", képes érzelmes kesergők helyett refrén centrikus himnuszokat írni, valahol az AOR és a hard rock határmezsgyéjén úgy, mint ahogy azt a keményebb kötésű Toto, vagy a hirtelen tököt növesztett Pride of Lions tenné. (Nem véletlen, hogy jelen albumon is Steve Lukather szerepel a vendégek egyikeként.) Ráadásul az együttes főnöke, a multihangszeres Anders Rydholm igen jó kapcsolati rendszerrel rendelkezik, így a vendégzenészek – és különösen a gitárosok – általában impulzív hozzáállása messzire űzi a műfajra jellemző szentimentális punnyadást.

A fémesebb, gitárorientáltabb megszólalás mellett természetesen megkapjuk a szokásos billentyűs paneleket is, melyek még most sem tudnak kimozdulni a nyolcvanas évekből: ennek ellenére a két énekes, és a gitárosok vendéghada azokat is a figyelem fenntartására ösztönözheti, akik szerint az AOR olyan, mint az iszapbirkózó nő – nevében harcos, ám igazából köze sincs a keménységet kívánó sporthoz. A Grand Illusion esetében azonban bátran kijelenthetem, ezúttal a harcművészetek szerelmesei is találhatnak olyan fogásokat, amit a brazil jiu-jitsu mesterei is megirigyelhetnek. Hajrá!

Garael

Kiadó:
Zyx Records

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Nem egészen értem, hogy mi történt a Holzwarth testvérekkel, Oliverrel és Alexszel, akik a legendás német progresszív együttes, a Sieges Even bámulatosan stabil ritmusszekcióját alkották. Egyáltalán mi történt a Sieges Evennel? A 2005-ös újraalakulás után két bivalyerős lemezt írtak, 2007-ben mégis szétszéledtek. Nagyon csíptem őket, a "Paramount" (2007) nálam egészen a Top 10-es lista 8. helyéig kúszott. Ennek ellenére a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy Markus Steffen gitáros és Arno Menses énekes nem adták föl, hanem Subsignal néven új csapatot verbuváltak a Dreamscape nevű ugyancsak müncheni illetőségű progresszív metal csapat volt tagjaiból.

A tény, hogy "Beautiful & Monstrous" című 2009-es lemezük mindeddig elkerülte a figyelmemet a szégyen korábban nagyon kevésszer tapasztalt intenzitású érzéseivel tölt el. Nagyjából és lényegében úgy érzem most magam, mint a könyörtelen és lelkiismeretlen Arnold Toht őrnagy, akinek az Indiana Jones - Az elveszett frigyláda fosztogatói című filmben büntiből csúnyán leolvadt az arca - noha nem a szégyentől... (szemléltetés itt).

A Subsignal - hála Istennek! - egy az egyben ott folytatja, ahol a Sieges Even szárnyalása meglepetésszerűen megszakadt. Arno Menses sajátos orgánumával és tudatosan építkező, bonyolult dallamaival rendületlenül bűvöl és varázsol, Markus Steffen pedig intelligens, szellős, de olykor kellőképpen zúzós gitárjátékával ápolja a nagy előd legszebb hagyományait. Roel van Helden, aki a Sun Caged soraiból önként jelentkezett "szolgálatra", rendkívül kompetens dobos, nekem egy csöppet mégis hiányoznak Alex Holzwarth nyakatekert, finoman tördelt ritmusai.

Az önálló billentyűs bevonása David Bertok személyében kimondottan jót tett, teltebbé vált tőle a hangzás, amire a kis kiadó és az alacsony költségvetés ellenére sem lehet panasz. Sőt. A Subsignal abban a tekintetben is egyenes folytatása a Sieges Even második virágzásának, hogy a "Paramount"-ban megfigyelhető tendenciáknak megfelelően valamivel direktebb, bátrabb, kevésbé merengős lett a végeredmény (ld. Where Angels Fear To Tread, The Trick Is To Keep Breathing), jóllehet itt is megtaláljuk a lassabb, melankólikus tételeket, mint pl. a furcsán, fájdalmasan gyönyörűséges címadó dalt.

Szerencsés körülmény és örömteli aktualitást ad ennek a megkésett recenziónak, hogy ezév szeptember 30-án, kb. két hét múlva jelenik meg az együttes második lemeze "Touchstones" címmel. Semmi kétségem sincs afelől, hogy zseniális darab lesz. Már dörzsölöm a tenyerem és készítem a pénztárcám...

Tartuffe

Értem is, meg nem is Tartuffe félelmét az új DT recenzió kapcsán. Ha a fórum-cunamikat nézem netszerte, jogos a para, hiszen minden kétséget kizáróan fontos megjelenésről beszélünk, ráadásul a világ egyik legjobb ütőse, nem mellesleg a zenekar motorja szerencsétlenkedett egy kurva nagyot, ami a zenekari tagságába került. Szinte szükségszerű, hogy ebben a pillanatban a progrock tábor egy emberként váljon DT-szakértővé és kinyilatkoztasson a lemezről. Meg is történt. A hozzászólásokat nézve érdekes, hogy két sarkos vélemény mentén lehet csoportosítani a "szakértést".

(1) Végre kikászálódott a gödörből a zenekar, felszabadultak lettek, igazi csapattá értek, hogy ez a gonosz Portnoy nem uralkodik többé felettük, ráadásul kötheti fel a gatyáját, hiszen kiderült, hogy nem is olyan jó dobos, mert itt ez a Mangini fiú, aki csodát tett. A lemez természetesen a legjobb 4 közé került a DT katalógusban.

(2) Az utóbbi időben is szarok voltak, most is azok, LaBrie nyivákol éneklés helyett, a zenekarnak meszeltek, a lemez egy unalmas, dallamtalan fércmunka. Megjegyzem, az első vélemény a gyakoribb.

Nem áll tőlem távol, hogy magam is a kinyilatkoztatók táborát erősítsem, főleg miután a fórumokon sokan kétségbe vonják, hogy létezik valóban szakértő megközelítés. Pedig de, elő is állnék vele:)).

A DT eddigi pályaívének legnagyobb törése nem az ADTOE, hanem továbbra is a "Falling Into Infinity". A szinte egyhangúlag zenei mérföldkőnek elismert "Awake" után minimálra cserélni a zenekari logót (ez sose jelent jót), Desmond Childot bevonni a zeneszerzésbe (ez akkor jelent jót, ha a zenekart nem Dream Theaternek hívják), Kevin Moore-t elengedni és nem bebetonozni a klaviatúra elé, mind olyan aktus volt, ami még a jelenleginél is drámaibb fordulata volt az eseményeknek. 

Gyengébb is lett a lemez, nem kicsit, nagyon, de egy valamit azért megmutatott: a Dream Theater enerváltan, önmagát keresve, elanyátlanodva  is meghatározó a progresszív mezőnyben. A zenekari kvalitások (hangszeres kompetencia és dalszerzés) olyan kiemelkedőek, hogy hacsak nem lépnek egyszerre mind az öten taposóaknára, az élvonalba fognak tartozni.

És ez is történt. Érte őket megannyi örömteli és kevésbé örömteli zenei hatás, lett mindenféle megközelítésű lemezük, de mindegyik, kivétel nélkül messze az átlag feletti kvalitásaik nyomát hordozza. Ezen belül pedig csak az lehet a kérdés, hogy kinek mi jön be inkább. A Muse Theater, esetleg a Dreamtallica…

Elérkeztünk a drámai fordulathoz, ami nincs is. Portnoy jellegzetes stílusa ugyan hiányzik, az szimplán hülye, aki azt állítja, hogy észrevehetetlen a csere. De megmaradtak a kvalitások, egy DT megjelenés továbbra is progrock ünnep, mert dalokat és szenzációs hangszeres megoldásokat vonultat fel. Minőségben nem jobb, nem rosszabb az utóbbi lemezeknél, ezen is megtalálhatja mindenki a maga kedvencét és ezen is rajta lesz az, amit nem fog sokat hallgatni. Feltéve, ha a meghallgatás előtt már nincs meg a kész véleménye az anyagról, attól függően, hogy a Portnoyon kacagó, esetleg az őt sirató táborba tartozik.

Tény, hogy a  színtéren mozgó zenekarok is fejlődtek és tényleg van olyan köztük, aki minőségben már megközelíti, esetleg utol is érte őket, de még ez is az ő úttörő érdemük. Egy dolgot viszont nem tudok megállni. Be kell, hogy illesszem az alábbi lemezborítót (Circus Maximus: The 1st Chapter, 2005). A DT  mára nem kizárólag utat mutat, kölcsönhatás is létezik….

Túrisas

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
myspace.com/anubisgate

A dán progresszív metál élbolyának jeles képviselője, az Anubis Gate utoljára 2009-ben jelentkezett új lemezzel (itt). Tavaly azonban - miután majdnem egy egész albumnyi anyagot gondosan megírtak - váratlanul kilépett Jacob Hansen énekes (Beyond Twilight), aki nem mellesleg producerelte is a bandát. Az elképedt tagok mégsem zuhantak mély depresszióba, gyorsan találtak egy új kiadót Minneapolisban, Lance Kingnél, majd a mikrofon elé léptették Henrik Fevre bőgőst, akinek hangja nem sokban különbözik Hansenétől és régebben is sokat vokálozott.

Hansen ide vagy oda, a képlet semmit sem változott: a kutyafejű Anubis kapuján keresztül továbbra is a korai Queensryche szelleme jár kísérteni (számomra a QS idei albuma végképp bebizonyította, hogy az az entitás, amelyik az "Empire"-t alkotta már nincs az élők sorában). Ez a jótékony szellem, csak hogy összezavarjon minket, olykor a Crimson Glory és a Fates Warning hangján szólal meg. Ez nem zárja ki, hogy a dánok rendelkeznek önálló, modern hatásokat is sikeresen integráló zenei arculattal, sőt már egy rövid belehallgatás után is legott rájön az ember, hogy Anubis kapujának küszöbén áll. Szokatlan, nem éppen slágerorientált, kórusokkal gazdagon megtámogatott dallamvilág jellemzi őket, amit kóstolgatni kell egy ideig, hogy kibontakozzanak sajátos ízei.

Szerencsére a megszólalás most talán kevésbé műanyag, bár a teltebb hangzás érdekében továbbra is előszeretettel alkalmaznak szemplereket, elektromos kütyüket. A váratlan komplikációk ellenére a hangulat sem olyan borongós, mint az utóbbi lemezen. A fiúk megmutatták Hansennek, hogy nélküle is boldogulnak, és ez valóban dicséretes, de amondó vagyok, hogy a 2007-es "Andromeda Unchained" albumot még mindig nem sikerült túlszárnyalniuk... főleg ami a lemezborítót illeti.

Tartuffe

Kiadó: AFM Records

Honlap: www.wolfpakk.net

Úgy látszik, 2011 a farkasok éve – legalábbis a heavy metalban. Nemrégen ugye egy csapat turbóba oltott vérfarkas üvöltötte le a holdat az égről, most meg egy pakknyi ordas (Nyilas Misi, ne figyelj ide, mert ez a pakk nem az a pakk…) próbál a metal ösvényeken szagot kapni. A Wolfpakk nevű projekt ötlete Michael Voss (Ex-Casanova, Mad Max) és Mark Sweeney (Ex-Crystall Ball) ridegfarkasok agyából pattant ki, és igazi furmányos féreg módjára (nem a biológiai ismereteimmel van a baj, a középkorban a farkast féregnek is hívták, lásd: ordít, mint a fába /csapdába/ szorult féreg) próbálják a szimatot elkapni és a vadat becserkészni.

De hogy is van ez? Nos, a két ambiciózus ragadozó nem volt rest olyan vendégeket összerittyenteni a várható lakomára, akik tehetségüknél fogva jóllehet kinőttek már a kósza ragadozó létből, mégis ridegfarkas módjára kószálnak az erdőben, ki-kisegítve az ürücombon kívül éppen hírnévre ácsingózó fiatal toportyánokat. Rob Rock, Tim "Ripper" Owens, Mark Boals, Jeff Scott Soto, vagy a "wannabe farkas, egyébként meg kutya" Paul DiAnno azon vadászokat is izgalomba hozhatja, akik számára ez az ősi művészet pusztán úri huncutság, és a puskájukat is külön szolga olajozza használhatóra – már amikor nem bakot lőnek vele.

Az ordas-vokálon kívül a meghívott gitárosok neve is ismerősen csenghet a metalon szocializálódott Piroskáknak, hiszen Olaf Lenk, Torsten Koehne, vagy Ira Black tapasztalt ragadozói a színtérnek. Úgy gondolom tehát, hogy ez a vadászat eleve sikerre ítéltetett, s hogy mégsem így történt, azért bizony a két ötletgazdát illeti a felelősség. No persze nem mondanám azt, hogy mindenki éhkoppon maradt, mert azok, akik szeretik a tök(fej)et, megkaphatják a maguk vacsora adagját – halld a "The Crow" orbitális Helloween himnuszát – de valljuk be őszintén, ilyen parádés vendégsereg esetén nem a felvert porban feltűnő királyfarkasok jelenlétét, illetve eltűnését szeretnénk tapasztalni. Ha nem tudnám, hogy kik lettek meghívva, Rob Rockon kívül egyetlen szereplőt sem tudnék beazonosítani. Oké, hogy az álcázás a vadászat egyik fő eleme, no de ha a saját csapatok sem látják a vezéreket, abból könnyen káosz lehet…

Oké, ha nem lettek volna felfokozott igényeim a szereplők neve láttán, valószínűleg nem lennék ilyen szigorú, és kedvtelve hallgatnám (egy ideig) a németesen szögletes, de élvezetes gitár- és billentyűszólókkal megpak(k)olt dallamos metal nótákat à la Crystall Ball, így azonban megkeseredik számban az áldozatnak vélt zsákmány húsa. Mert itt bizony én lettem az áldozat, aki azt remélte, ilyen csapat mellett zsíros cubákot fog vacsorázni, s azt, hogy két rágós sündisznó lett a vége, sajnos a lemez végére pakolt majd 10 perces farkasviadal sem tudja feledtetni, pedig a műszimfonikusokkal megtámogatott összefoglalás kijelölte azt a helyes csapást, ami minden bizonnyal tartalmasabb zsákmányhoz vezethetett volna.

Garael

Andy Timmonst, bár lemezek százezreit adta el világszerte és olyan nagy nevekkel játszott már együtt, mint Kip Winger és Simon Philips, a szakmai sajtó is gyakran "the unsung hero"-nak, magyarul: a meg nem énekelt hősnek titulálja. Nem pontosan értem az okát, de a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan aktív muzsikust fele akkora médiafigyelem sem kíséri, mint semmivel sem tehetségesebb pályatársait. Csak azóta kapott valamivel nagyobb hírverést, mióta Steve Vai kiadója, a Favored Nations fölkarolta. A "That Was Then This Is Now" (2002) című albumát Túrisas kolléga igazi instrumentális gitár-alapvetésnek tartja, és az egyik legnagyobb kedvence.

A "Gone" című remekbe szabott ballada azért került be az "ügyeletes kedvenc" rovatba, mert egyrészt szimplán zseniális, másrészt a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia emlékére íródott, s ennek éppen ma van az évfordulója. Ez utóbbi tény persze csak arra ad magyarázatot, hogy miért éppen most, milyen apropóból ragadt be a nóta a lejátszómba.

Bár a dal egyáltalán nem pörgős, és Timmons leheletfinoman, fokozatosan, jó drámai érzékkel bontja ki a témát, érzelmileg kifejezetten felfokozott, fölkavaró élményt nyújt az értelmetlen emberveszteség és az erkölcsileg igazolhatatlan agresszió fölött kesergő "Gone". Ahogy az USA sem lesz már a régi 9/11 után, úgy a szerzeményt figyelmesen meghallgató személy sem kerülheti el, hogy hassanak rá a hátborzongatóan szép dallamok, a hol melankolikus, hol zaklatott, hol lágyan simogató, hol dühösen csapongó gitárjáték. Ha lehet ilyet mondani, Timmons (mint valami kortárs Musszorgszkij) egész élénk képet fest a hangjegyekkel, pl. a 3. perc körül szinte megjelennek lelki szemeink előtt a száguldva szirénázó rendőr és tűzoltókocsik.

A youtube-os video az Andy Timmons Band texasi koncertjén készült DVD-ről való (2008). A Granada Theaterben, 2006. május 2-án tartott koncerten egy az egyben elnyomták a "Resolution" album anyagát. Bár a hangminőség kiváló, sajnos a színpadkép és a fényképezés nem a legemlékezetesebb, és a játékidő is hervasztóan szűkös – kevesebb, mint ötven perc… de legalább hiánypótló.

Tartuffe

Honlap:
www.holyforceband.com

Egy pillanatig sem gondoltam, hogy Mark Boalsnak ideje lesz megszokni a frontember szerepét André Andersen despotikusan irányított bandájában, a Royal Huntban. Miközben ott már a klasszikus "Paradox" (1997) folytatása készül (újra) D. C. Cooperrel és egy új gityóssal, Jonas Larsennel, Boals - aki úgy tűnik, sehol sem tud igazán gyökeret verni - elkötelezte magát egy Holy Force néven futó projekt mellett.

A Holy Force egy bizonyos Ango Chen fejéből pattant ki, akit Mike Vescera bandájából lehet, hogy ismernem kéne, de férfiasan bevallom, még életemben nem hallottam róla (ebből látszik, hogy nem igazán követem az ex-Malmsteen énekes pályafutását). A taiwani születésű gitáros-billentyűs nem éppen rock fazon, de a Holy Force-ot hallgatva kiderül, hogy a kisujjában van a Rainbow-iskolás neo-klasszikus gyökerekkel rendelkező hard rock zene minden csínja-bínja.

Ango Chen nemcsak a zenét és a szövegeket szerezte, de a billentyű részeket is ő játszotta föl, illetve a lemezt is ő producerelte. Mark Boals leigazolása kézenfekvőnek tűnik, hiszen Chen neo-klasszikus vonzalma nem annyira Yngwie, mint inkább Andersen stílusával rokon. A Holy Force - bár gitárdúsabb és ugyanakkor szinti-szegényebb mint a Royal Hunt - olyan összképet mutat, mintha Andersen egyik szólólemeze lenne.

Nem egészen értem hogyan került a csapatba, de a bőgőt Mike LePond (Symphony X) kezeli, a feszes, erőteljes ritmusokat pedig Kenny "Rhino" Earl (Angels of Babylon, Holy Hell, ex-Manowar dobos) szolgáltatja. Ezek a nevek biztosan segítenek fölhívni a kritikusok figyelmét az egyébként ismeretlen taiwani muzsikus munkájára. Tartok tőle, hogy erre már azért is szükség lesz, mert Chen nekem nem tűnik sem kivételes tehetségű zeneszerzőnek, sem figyelemreméltó gitárhősnek.

A Holy Force tulajdonképpen egy középszerű és kicsit szárazra kevert anyag, amely - miközben hűségesen ápolja a klasszikus Rainbow örökséget - elsősorban Boals és LePond miatt érdemes az érdeklődésünkre. Boals rajongói - megjegyzem: nem tartozom közéjük - nyilván hálásak lesznek az anyagért, jóllehet a magas fejhangok mestere megfordult már nagyobb formátumú zenészek bandáiban is.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.dereksherinian.com
myspace.com/dereksherinian2008

Derek Sheriniant legtöbben a Dream Theaterrel ismerték meg, pedig előtte is, azóta is rengeteget dolgozott session zenészként, ráadásul olyan stúdió és koncert zenészként, akinek saját ötletei, szerzeményei vannak. A kismillió projekt és bedolgozás mellett az "Oceana" már a hatodik szólólemeze. Szólóban eleinte klasszikus jazz-rock fusion vonalon mozgott (pl. "Inertia", 2001), majd néhány kimondottan metálos "kirándulás" után Zakk Wylde-dal és Malmsteen mesterrel, most visszakanyarodott a fúzió világához.

Nem volt ez túl éles kanyar, hiszen alapvetően mindig is ez a zenei megközelítés jellemezte, és az új albumon is vannak rockosabb, metálosabb pillanatok, pl. a "Ghost Runner" Steve Stevens-szel. Mindenesetre föltűnő, hogy a neves muzsikus vendégek között leginkább csak jazz-rockkal, esetleg blues-zal foglalatoskodó arcok szerepelnek, tipikus "metálosok" nem. Fölbukkan itt Steve Stevens mellett (talán ő minősül itt a kakukkfiókának) Steve Lukather, Joe Bonamassa, Doug Aldrich (aki ebben a közegben nem nagyon tud kibontakozni) és Tony McAlpine, míg a ritmusszekciót Simon Philips, Tony Franklin és Jimmy Johnson alkotják.

Az én problémám ezzel a Berklee diplomás billentyűvarázslóval mindig is az volt, hogy jazzistának túl metálos, metálosnak túl jazzista. Bár manapság divat a progresszív zene (vagy az arra való hivatkozás), azért úgy istenigazából kevesek számára átjárható a két műfaj, és a rajongótáborok sem túl barátságosak egymással. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem kedvelem Sherinian hangszíneit, valahogy olyan szerencsétlen érzékkel válogat a szinti hangzások között, mint Pat Metheny a gitárhangzások között.

Az "Oceana" sem tudott meggyőzni engem arról, hogy Sheriniannek maradnia kellett volna a Dream Theaterben (pedig Rudess-szel sem vagyok száz százalékosan kibékülve). Mindössze két nótát találok igazán szerethetőnek: a "Ghost Runner"-t és a címadó "Oceana"-t, és talán nem véletlen, hogy mindkettőt Steve Stevens pengeti. Ez a két szám azonban kevés ahhoz, hogy egy lemezt nyugodt szívvel ajánljak vagy fenntartások nélkül jónak minősítsek.

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.alicecooper.com

H. Sanyi, (saját állítása szerint) a magyarok többszörös világbajnok sprinter futója az úriemberekre jellemző fölényes fordulattal ütötte el a riporterek rosszindulatú kérdéseit, mikor 10 évnyi kihagyás után, visszatérve a versenypályára, a serdülő korosztály akkori legjobbja is 50 métert vert rá a 110 m-es gátfutás válogató versenyén. Uraim, mondta Sanyi, jegyezzék meg, nem én lassultam le, pusztán a világ gyorsult fel olyan mértékben, amire nem számítottam. Ehhez pedig csak gratulálni tudok.

Úgy gondolom, jóllehet Alice Cooper, a rockvilág veterán világbajnoka nem hagyott ki reflexkoptató éveket – sőt, néha meghökkentő váltásokkal volt képes az adott trendekhez viszonyulni – ezúttal úgy tett, mint az a magasugró, aki egy mai versenyen is gurulós módszerrel próbálkozik a Fosbury által "kitermelt" technikai virtuózok között. Esély persze van a győzelemre, de vajmi kevés, és valljuk be őszintén, a nosztalgia kedves-keserű bája mellett nem inkább az újabb és újabb eredményekre vagyunk kíváncsiak? De hogy is jön mindez ide? Alice ugyanis olyannyira komolyan gondolta 1975-ös lemezének folytatását, hogy amennyiben a hangzás nem lenne a tradicionális megoldások mellett is második évezred utáni, pusztán a zenei anyagot tekintve készülhetett volna rögtön az első részt követően, amúgy lendületből, mondjuk 1976-ban. (Bár meggyőződésem, hogy akkor nem 14 szám, hanem mondjuk csak 8 kapott volna helyet az albumon.)

Igazából nem is a koncepcióval van bajom, alapvetően szeretem ezt a rock n' roll sémákra épülő, a Slade slágerkorszakára is jellemző dallamos, táncolható vonalat – ráadásul ilyen bivaly megszólalásban –, ám félek attól, hogy a jelenlegi túltermeléses időszakban ennyi már kevés az üdvösséghez (illetve Alice relevanciával a kárhozathoz). Még akkor is, ha hősünk minden horror-show tapasztalatát felvonultatta a siker érdekében. De kérdem én, most, amikor a TV – vagy monitor – előtt, egyenes adásban nézhetünk meg mindent, ami sokkolónak minősülhet – de már nem is minősül annak –, el tud minket kápráztatni a bábu művérrel öntözött lefejezése? Engem már nem igazán. Ráadásul Alice, alárendelve a lemezt a színpadi koncepciónak, egy szórakoztató show eklektikájával gyömöszölt mindent a produkcióba, ami ugyan színessé tette az előadást, de félek, a disco műfajon elsütött poénon ma már csak az újszülöttek nevethetnek. Mert azoknak ugye minden vicc új…

Ráadásul, ha már retro, nem tudom, mit keres ez a Kesha nevezetű sztár(?) a mester mellett (mert alatta még megérteném, elnézve a hölgy bájos figurátumát), főleg egy elektronikus ízléstelenséggel felturbózott, álcázott popdalban? De félre ne értsen a kedves olvasó, nem akarom elvenni a kedvét az albumtól, mert a leírtak ellenére ÉN élvezem az "új rémálmot", hiszen a lejátszott rhythm and blues panelek ezredszerre is működnek, tapsgépekkel, elkoptatott dallamfordulatokkal, kiszámíthatóságukkal együtt és nem hányok hupililát a rockba ágyazott kuplétól sem.

Cooper pályája kezdete óta igazi boszorkányos ügyességgel tudott slágert teremteni, s ha nem ő, akkor a segítségül hívott profik gondoskodtak arról, hogy azoknak is legyen mit fütyörészniük, akik sem a horrort, sem a bögyös cicákkal játszott szado-mazót nem kedvelték. Ez pedig most sincs másként, még a Beatles alapú, lassú nóták sem unalmasak, pedig korábban már mind Alice, mind a korszak veteránjai megírták őket; és abban is (majdnem) biztos vagyok, hogy ha az említett módon 1976-ban jön ki az album, az első résszel felérő klasszikusként emlegethetnénk. Kár, hogy jelenleg 2011-et írunk…

Jó kis album ez, talán a legjobb Alice modernkedő korszaka óta, abba viszont nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi lemez dömping tükrében – mondjuk fél év múlva – magamtól is kényszert fogok érezni a lemez ismételt meghallgatására, nemhiába futok majd kétszer jobban, mint húsz évvel ezelőtt – viszont nem is vonultam ki a versenyből 10 évre, mint a legendás H. Sanyi.

Garael