Kiadó:
XIII Bis Records (Sony)
Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
myspace.com/myrathband

E hónap 13-án saját történelmet írtunk, mikor a Subsignal 2009-es lemezének kritikájával átléptük a bűvös félezres határt. Ez a történet még 2008 januárjában indult éppen a debütáló Myrath album (Hope, 2007) méltatásával és egy külföldi internetes "magazin"-tól átvett interjú fordításával. A "Hope" azóta is alapműnek számít nálam, de az énekescsere után tavaly kiadott "Desert Call" - bár kötelezően föltornázta magát a TOP 15 listára - nem sikerült olyan ütősre.

Az eredendően billentyűs és csak kényszerűségből mikrofont ragadott Elyes Bouchoucha Russell Allenre hajazó hangja engem nagyon eltalált, és az új frontember, Zaher Zorgati - akármilyen profi és hazájában ünnepelt énekes - nem tudta magát belopni a szívembe. Kiváló hangja, széles hangterjedelme és még markánsabban arabos stílusa van ugyan, de nincs benne az az őserő, ami olyan átütővé tette számomra Bouchoucha teljesítményét.

A másik problémám az volt a 2007 utáni fejleményekkel, hogy az elektromos dobokkal és stúdióban kikevert, kicsit műanyag dobhangzással szerintem a zenei összkép is sérült - hogy ne mondjam megkopott. Sajnos ebben a tekintetben a "Tales Of The Sand" sem hozott javulást. Mindenesetre bámulatos gyorsasággal, alig egy éves munkával előálltak harmadik lemezükkel, amely még "arabosabb" jelleget öltött.

Egy rendkívül fölkészült és jó tollú külföldi kolléga szerint (itt) a vitathatatlan képességek és hangszeres kompetencia ellenére a Myrath-tal az a baj, hogy egy idő után rendkívül homogénnek tűnik, elsősorban éppen a keleties hangulatért felelős domináns fríg skála feszt alkalmazása miatt. Ez műkedvelőknek (mint jómagam is) nem mondhat túl sokat, de azért a lemezeket hallgatva sejtjük, érezzük, miről van szó. Persze ez a vád (még ha nem is teljesen alaptalan) kivédhető azzal, hogy a Myrath pontosan ettől Myrath; éppen ez jelenti, hordozza a tunéziai csapat sajátosságát. Ez kicsit olyan, mintha a Dalriadát marasztalnánk el a magyar népdalok és népzenei elemek folytonos alkalmazása miatt.

Ez a lemez egyébként minden tekintetben egyenes folytatása az előző anyagnak, a dalok lerövidültek, egyszerűsödtek - a progresszivitástól eltávolodva inkább a power metal jegyek felé mozdultak el. Azért akad itt néhány kedvező előjelű változás is, mint pl. Bouchoucha hangsúlyosabb szereplése és modernebb hangszínei, a vonósok bátrabb használata és a női vokálok ritka, de jól időzített alkalmazása. Úgy látom, hogy a bemutatkozó lemez szemérmetlenül, de zseniálisan domborító SymphonyX hatásai egyre halványulnak, és a Myrath nagyjából most talált saját hangjára. Ez a zenészek szempontjából egyértelműen pozitív fejlemény, az pedig egyéni szocprobléma - ahogy mondani szokták -, hogy nekem éppen ezek a vonások hiányoznak legjobban.

Véleményem szerint dramaturgiai hiba volt a középtempós, gyengécske verzével ellátott "Under Siege"-dzsel kezdeni; sokkal jobban illett volna ide pl. a húzós "Braving The Seas" vagy az epikusabb hangvételű "Beyond The Stars", ami alighanem az album legjobb nótája. Ettől függetlenül azt kell mondjam, nincs a lemezen tölteléknóta, a valamivel több mint 50 perces játékidő tömény, élvezetes és egzotikus hallgatnivalót ígér. Érdemes rajta elcsámcsogni, mert többszöri hallgatással a kezdeti idegenkedés után igazi rajongókká válhatunk.

Ha nagyon sok pénzem lenne, akár több változatban is beszerez(het)ném a lemezt, hiszen az amerikai, Nightmare Records által kezelt változaton szerepel egy "Apostrophe For A Legend" című bónusz nóta, a japán kiadás pedig a "Fate In Motion"-nel lett fölturbózva. Ilyenkor szívás csóró európainak lenni.

Sajátos és ideiglenes élethelyzetemből fakadóan minden reggel egy (vagy több) müezzin jellegzetes, imára hívó énekére ébredek, így nekem ezek a dallamok már korentsem annyira szokatlanok. Szó mi szó, a Myrath üde és egyéni színfoltja a progresszív metál kaleidoszkóp-szerű világának. Aki nem megy el ezév december 7-én a Club 202-be az Orphaned Land előtt (!!!) megnézni, meghallgatni a Myrath-ot (hacsak nem igazoltan marad távol), az csak válogatottan dehonesztáló, minősíthetetlen (ezért ezen az oldalon leírhatatlan) jelzőket érdemel. Uff!

Tartuffe

Kiadó:
E1 Music

Honlapok:
www.chickenfoot.us
myspace.com/thechickenfoot

Semmi kétség sem férhet hozzá: ezek a fiúk nagyon viccesek, video üzeneteikben, interjúikban folyton ökörködnek, s ez a fölszabadultság érződik a muzsikán is, amiben - már a tagok életkorából és korábbi karrierjéből fakadóan is - árad némi '80-as évek fíling. A vidámkodó természet az egyébként még csak második album címében is megnyilvánul -- nem nyomdahibáról vagy tévedésről van szó tehát, hanem egyfajta pajkos tréfáról.

A 2009-es bemutatkozás óta csak annyi említésre méltó történt, hogy Chad Smith, miután a stúdióban följátszotta a lemezt, a koncertkörútra ideiglenesen átadta a stafétát (dobverőt) Kenny Aronoff ismert session muzsikusnak. Erre azért volt szükség, mert időközben megjelent a Red Hot Chili Peppers 10. lemeze "I'm With You" címmel, és azt kell megturnéztatni. Smith hülye lenne kihagyni a jól jövedelmező lehetőséget, bár föltételezem (remélem) a szíve már nincs benne a RHCP-vel való együttműködésben, legalábbis ha a hallgathatatlanul gyenge, dög unalmas új anyagot veszem alapul.

Az első lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy "Csirkelábék kicsit öregurasan, kockázatot nem vállalva álltak hozzá ehhez a munkához, inkább rutinból, mint ifjonti, tüzes lelkesedésből." Ez a biztonsági játék folytatódik most is, talán egy kicsit összeszokottabban, lazábban, átgondoltabban. Így már nyilvánvaló, hogy nem várhatunk egetverő nagy durranást tőlük, de - utólag átgondolva a dolgot - mi a túrót kellene ennek a négy embernek bizonyítani? Ötven fölött csináljanak zenei forradalmat? Letettek ők már annyit arra a képzeletbeli asztalra, hogy kedvtelésből, szabadidős jelleggel, csak úgy a zenélés szeretetétől hajtva szórakoztassák a Van Halen slágereken fölnőtt középkorú középosztálybelieket. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy elsősorban ők képezik az együttes célközönségét.

Lényegében a III amolyan kaliforniai fílgúd (angolosoknak: "feel good") hard rock lett erős nosztalgiatöltettel, de a Mötley Crue szemérmetlen hedonizmusától és a gomba módjára szaporodó huszonéves hajbandák szolgalelkűségétől mentesen. Idősödő, fiatalkori allűrjeiktől megszabadult vérprofi rock n' roll obsitosok örömzenéje ez, nem több, nem kevesebb. A zenei hangulatot érdekesen temperálja a sokszor komor hangulatú szövegvilág, mint pl. a szociális problémákat feszegető, dühös "Three And A Half Letters", illetve az alaposan odamondogató rejtett bónusz nóta (vajon mi a címe?), amely éppen a kedvenc dalom is lehetne a lemezről, ha Satriani a közepére nem egy hozzá méltatlan, látszólag teljesen esetleges és összeszedetlen szólót firkantott volna. Kár...

Nem dobtam hátast tőle, de nem is okozott csalódást; a III nem hozott sem meglepetést, sem katarzist. Ez egy ártalmatlan "take it or leave it" lemez: "vedd meg vagy hagyd rá" mondhatnánk, az élet megy tovább...

Tartuffe

Honlap: www.almah.com.br 

Kiadó: AFM Records

Nem hiszem, hogy kemény dióba, illetve alma(h)ba harap az az Angra hallgató, aki a legutóbbi, eléggé megosztó (szerintem gyenge) Aqua album után Edu Falaschi énekes projektjébe próbálja bánatát beleölni. Jóllehet, az Almah eddig sem vállalta fel olyan nyíltsággal az euro-power örökségét, mint az anyacsapat – melynek legsikerültebb albumán, a "Temple of Shadows"-on még a germán fém-generalisszimusz, Kai Hansen is tiszteletét tette egy igazi metal-csárdás erejéig –, ám az énekes, Edu Falaschi dallamai vannak olyan meghatározóak és karakteresek, hogy az alapvetően más riffbázisból érkező brazil-műveket legyen mivel gépsorrá kapcsolni.

A felvezető interjúban a csapat úgy nyilatkozott, hogy a Motion "nagyon modern és nagyon súlyos lesz, amellett, hogy várhatóan a melodikus power metal keretein belül marad". No, ennél jobban én sem tudnám összefoglalni a lemezről alkotott véleményemet, amellett, hogy jól tudom, a "nagyon" szónak mindenki számára más és más a jelentése. Ettől függetlenül úgy gondolom, Eduék valóban elmentek a power birodalom végső határáig, sőt, furmányos módon thrash és dallamos death országba is sikerült átruccanniuk, persze csak ami a riffeket és a néha az éneket színesítő károgást, hörgést illeti.

Biztos vagyok benne, hogy aki meghallja a nyitószám – nem tudok rá találóbb jelzőt – állat riffjét, és Edu szigorúra vett énekét, az egyből rájöhet: itt bizony nem az európai speedvitézek újbóli csatasorba állításáról lesz szó. A vigyázzba merevítő, szinte thrashbe hajló sorköpködés a Megadeth főnök Dave Mustaine-t idézné, ha nem érkezne a refrén, ami egyrészt a Megadeth univerzumba már a "Youthanasia" idején sem fért volna bele – már ami a dallamosságot illeti –, másrészt az említett úriemberrel ellentétben énekelni is tudó Edu, akinek dallamfordulatai kilométerekről felismerhetően lágyítják meg a harci ütemek által keményen dobbanó szíveket. A brazil csapatok a folytatásban sem pihennek, a felvezető etap nem csak az ellenséget megtévesztő hadicsel, a lemez szerzeményein végig az említett szigor-dallam kettőség uralkodik, ahol a modernséget jelentő szaggatott zúzda mellett a hagyományos gitárszólókra is marad idő.

Nem tudom, hogy a fiúkat mi hergelte ennyire dühösre, de az biztos, hogy nagyon jól áll nekik: kicsit olyan érzésem van, mint mikor a Rhapsody of Fire próbálkozott black metalba sűríteni a szirupot, ami a zenéjükből árad – és hát ugye milyen jól tették! Az Almah egyvelegében ugyanis – a thrash csapatok többségével ellentétben – ott ragyog az énekes is, aki a koncepciónak megfelelően kellő szigorral, de ugyanakkor a mesterdalnokokra jellemző bravúrral képes tolmácsolni a dallamok kívánta érzelmi hullámokat, így aztán az olyan "kődurvulatok", mint a "Zombies Dictator" – a maga hörgősre vett verzéjével – is képes a Helloween fanok himnikus refrénekhez hozzászokott fülét barátira marcangolni.

A lemez másik nagy erénye, hogy a mára már szokatlanul kevésnek számító 10 szerzeményével nem tartalmaz tölteléket, és még az Angrát talán leginkább megidéző akusztikusan csendes zárószám is méltó a csapat "régi, nagy híréhez". Újból végighallgatva a "Motion"-t, képtelen vagyok hibát felfedezni, akár a hangzást, akár a zenészek teljesítményét, vagy a koncepció koherens voltát tekintve. Úgy gondolom, hogy az Almahnak sikerült a kissé megfáradt euro-power frissítő kísérleteit egyébként ügyesen megkezdő Helloween munkáját befejezni (emlékezz csak az utolsó két tökfej album modernebb darabjaira), és kijelölni az utat a dallamos metal csapatok részére. Uraim, ez bizony most nem lett "almás".

Garael

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
www.haken.fr
myspace.com/hakenmusic

Néha még magamat is meglepem azzal, hogy milyen gyors reagálású erőnek számítok a rock "szakmán" belül. A londoni progresszív rock üdvöske, a Haken második lemeze valójában csak október 25-én jelenik meg, s íme, azon találom magam több mint egy hónappal a hivatalos dátum előtt, hogy kedélyesen, fejemen a fülessel írom róla a kritikát. Ez a sebesség sajnos nem annak köszönhető, hogy a kiadók megkülönböztetett figyelemben részesítenek bennünket, és elsőként "dionysos"-nak küldik meg a promóciós anyagaikat. Hogy pontosan minek köszönhetem, azt most nem taglalnám (az olvasó fantáziájára bízom), ugyanakkor sietek tisztázni (magam), hogy a lemez hamarosan előrendelésben érkezik a brit amazon oldalról. Fogalmazzunk úgy, hogy a lemezkiadók nem Túrisas kolléga miatt vagy miattam mennek tönkre - sőt, ha anyagilag tönkremegy valaki ebbe a műkedvelő ítészkedésbe, azok mi vagyunk.

No, kérem... A Haken nem cicózott, progresszív együtteseket megszégyenítő gyorsasággal, mindössze egy évvel a debütáló "Aquarius" után piacra készülnek dobni újabb, 70 perc fölötti megalomán anyagukat. Ezt még egyben meghallgatni sem piskóta, nemhogy megírni néhány hónap leforgása alatt. Mint már említettem volt, a Haken nem egyszerűen progresszív rock/metál zenét játszik, hanem kvázi önálló műfajt teremtett, amit én csak eklektikus prog meta-rocknak neveznék, ha ez nem hangzana olyan idétlenül és nem tűnne olyan öntelt dolognak zenei műfajneveket kitalálni.

Ha történetesen egy itthon jól ismert 96M P9RC típusú parabellummal hadonásznának mérgesen a fejem mellett, akkor sem tudnék belekötni a "Visions"-ön szereplő muzsikába. A dalok összetettsége, kidolgozottsága alapján szinte hihetetlen, hogy nem éveket ültek az anyagon; nem is értem, hogy lehet ilyen magas színvonalon teljesíteni ilyen rövid idő alatt. Mert még ha blues sztenderdeket nyomnának! Itt azonban a jazz, rock, metál stílushatárait szabadon feszegető valóban eklektikus szerzemények sorjáznak, amelyek közül a nem éppen lájtos címadó pl. több mint 22 perc hosszú!

Az "Aquarius"-hoz képest nagyon kevés dolog változott, egy kicsit talán a lehangolt gitárokon röffentett riffek miatt metálosabb lett a megszólalás, háttérbe szorultak a Spock's Beard hatások, és bár Ross Jennings hangja továbbra is szokatlan (belátom, nemelyeknek esetleg idegesítő) ebben a közegben, a dallamok mintha kevésbé lennének "kicsavarva". A To-Merából is ismert gitár és billentyű varázsló, Richard Henshall, valamint a neves londoni Guitar Institute-ban tanárkodó Charles Griffiths gitáros elképesztő párost alkotnak, de a többi zenész is zseniális, a dobos, Raymond Hearne fő hangszere (és egyetemi tantárgya) pl. a tuba...

Egyezzünk ki abban, hogy a "Visions" az év legjobb progresszív lemezei kategóriában jó esélyekkel versenyez, s nálam - talán nem árulok zsákbamacskát - olyan albumokat előz be magabiztosan, mint a "New" Dream Theater idei lemeze vagy a kritikusok által türelmetlenül várt (nálam nagyot puffant) Arch/Matheos projekt.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap: www.archmatheos.com

Fél éves afganisztáni nyaralásom alatt szinte minden reggel a tábor melletti mecset müezzinjének hajnali imaénekére ébredtem – még mindig jobb volt, mint két aknavető robbanására –, a furcsa, hajlításokkal teli, az európai zenei hagyományoktól, dallamvezetési metódustól eltérő, fejhangon előadott hangsorokra jó három hónapig berzenkedve reagáltam, aztán egy idő múlva azon kaptam magam, hogy napközben is előtör tudatom mélyéről az előzőleg idegen, ám ekkorra más ismerős, mélyen szántó dallam. Azóta sem tudom, tetszik-e az ének, mert egyrészt semmi nem fűz hozzá, hogy akarattal tetsszen, másrészt magamtól nem igazán hallgatnám, jóllehet érzem, hogy az arab kultúra meghatározó részeként értéket utasítok el. S úgy gondolom, itt a megfejtés kulcsa, ami egyébként az összes "nehezebben" megfejthető zenére igaz: kell egy olyan motivációs kényszer – és jó adag türelem –, ami újból és újból végigvezeti (kényszeríti) a hallgatót az adott dallamokon, melyek aztán a tudatba integrálódva aktivizálják a tetszést jelentő hormonokat. Persze előfordulhat az is, hogy valaki tényleg egyből rákap az adott zenei világra, és mindenfajta megoldókulcs nélkül képes befogadni a muzikális impulzusokat, de általában vagy egyfajta "társadalmi közeg", vagy "kijelölt" speciális zenei szocializáció szükséges ahhoz, hogy a művészi alkotás elérje célját: pozitívan hasson a hallgatóra.

John Arch és Jim Matheos projektjének új lemeze egy kvázi Fates Warning album, egyrészt az instrumentális szekció, másrészt a csapat virágkorát idéző zenei világ reprodukálása miatt, ami már csak azért is furcsa kissé, mert annak idején éppen ezzel az irányvonallal egyet nem értve lépett ki Arch a heavy metalból, az agyasabb, progresszívabb vizekre átúszó Warning hajóból. Ugyan 2003-ban már az akkor kiadott "Twist Of Fate" EP-n együtt zenélt Matheos és Arch, ráadásul hasonló zenei világban mozogva, mint a most elkészült albumon, ám a remélt folytatás akkor elmaradt. 2011-ig kellett tehát várni, hogy a Redemptionnel dolgozó Alder távollétében a két zenész összehozza azt a lemezt, amire a fanok oly régen várnak.

Megragadva az alkalmat, most kanyarodnék vissza a kissé hosszúra nyúlt bevezető gondolatomhoz, talán magyarázatul is szolgálva ahhoz, hogy a lemez miért is nem tetszik. Talán hiányzik a megfelelő motivációs indok, vagy az a zenei fejlődéstörténet, ami "bekattintaná" azt a bizonyos "tetszési panelt" az agyamban, de az is lehet, az a baj velem, hogy nem olyan közegben mozgok, ahol illene szeretnem az elkészült anyagot. Ezzel persze nem akarok én célozni semmire, és csak irigyelni tudom azokat, akik képesek öröm-algoritmussá változtatni a kifacsart melódiákkal és tördelt ritmusokkal teletűzdelt, a csapat legkiérleltebb munkáit is  komplexebben megközelítő  szerzeményeket, én azonban sajnos nem tartozom közéjük.

Jóllehet, vannak olyan részek, melyek harmadik, negyedik hallgatásra már beleégtek az agyamba – ilyen például a talán legközérthetőbb "Midnight Serenade" –, ám félek, hogy ez csak amolyan pót-élvezeti érzés, melyet a görcsös tetszeni akarás és az értékfelismerés hajtóereje indukál. Tudom, hogy talán kellene még két-három esélyt adni az anyagnak, hiszen első hallásra is kitűnik: rengeteg ötlet rejlik a többszörösen is összetett szerzeményekben, de Arch számomra egyhangú kántálása (talán a müezzin szelleme kísért?), és Matheos töredezett ritmusai inkább elfárasztanak, mintsem újabb és újabb meghallgatásra ösztönöznének.

Végszóként: akik szeretik a csapat egyedi, aprólékosan kidolgozott és néha kissé öncélúan összetett világát, azok nem fognak csalódni, mindent megkapnak, amit a két zenészfenoméntól elvárhatnak. Azok viszont, akik először találkoznak az anyaggal, számoljanak "hosszú randira", mert ez a célpont igen nehezen adja meg magát, én viszont nem vagyok már olyan türelmes, mint régen – úgy gondolom, hogy a mi párhuzamosaink csak a végtelenben fognak találkozni.

Garael

Honlap: myspace.com/granddesigner

Kiadó: AOR Heaven

Büszkeséggel tölt el, hogy Metalországban a tudósok is gyorsabban érnek el eredményeket, hiszen korunk egyik feltörekvő tudományterületének, a klónozásnak már a hetvenes években is kézzelfogható zenei eredményei voltak. Persze erre sokan legyintenek, mert valljuk be őszintén, azért a "fémiparban" sem dolgoznak folyton tökéletesen, és a replikáns termék nem mindig – sőt, általában – jóval szerényebb képességekkel rendelkezik, mint az eredeti forrás. Nem véletlen hát, hogy a rockerek egy része úgy van vele: minek hallgassam a másolatot, ha ott van az eredeti – ám azért arra is akad példa, mikor az állandó minőségkényszerbe hajtott példakép előbb-utóbb már csak a mellette elsuhanó másolatok lába nyomán felvert port láthatja, azt is csak messziről.

Mivel én olyan ember vagyok, aki a töltött káposztát hetekig képes enni, hogy aztán ismét előkotorja a fazékból a maradékot, általában jóindulatúan közelítek a zenei örökséget nyíltan felvállaló másolat-csapatokhoz, úgy vagyok vele, hogy amit szeretek, abból a sok is kevés. Persze néha ráfaragok, mert a mértéktelen zabának is megvannak a hátulütői – lásd gyomorrontás –, és hát őszintén bevallom, a jóindulat ellenére is általában csalódottan veszem tudomásul az adott klón színvonalbeli hiányosságait. Tapasztalataim szerint általában az olyan csapatok klónjai sikerülnek leginkább, ahol a stílusteremtő/stílusdetermináló vonások vannak annyira markánsak, hogy azok kézzelfogható plasztikussággal teremtsék meg a "géntérképet": ilyenkor aztán az sem számít, ha az eredeti együttes olyan, szinte elérhetetlen, vagy egyedinek tűnő aspektussal rendelkezik, mint egy-egy instrumentális, vagy vokális csoda. Az Astral Doors, vagy az Alex Beyrodt's Woodoo Circle bizonyította, hogy még a tökéletes másolásgátlóval ellátott bandák is – ahol ugye egy Dio vagy egy Blackmore jelenti a "copy-védelmet" – előállíthatóak azokban a fránya zenei laboratóriumokban, és még külön tudományos felkészültség sem kell hozzá.

A Grand Design a leírtakból következően elég nagy "handicappel" indul, hiszen a Def Leppard hangzásvilága, dallamfordulatai, vokális kompozíciói szinte egyedi jellemzőkkel hasítottak forgácsokat a NWOBHM fémtestébe. Éppen ezért jó pár leopárd szellemben íródott szerzeménnyel találkoztam korábban, de a recenzió tárgya nem volt rest egy egész lemeznyi, adrenalinnal fűtött hisztériával bombázni hallójáratainkat. No, és hát hogy sikerült a klónozás? Egyrészt pazarul: az említett stílusjellemzők egy az egyben varázsolják elénk a szupersztár státusz előtt álló nyolcvanas évekbeli Def Leppardot, s ha a dobhangzás nem lenne kevésbé szintetikus és a sound nem annyira túlkevert, még azt is elhinném, hogy a tökéletes idézés miatt a csapat dobosa csak a fél kezét használta a felvételek alatt. A svéd zenészek szinte hibátlan munkát végeztek, ha nem tudnám, hogy egy másik csapatról van szó, minden ellenérzés nélkül hihetném, hogy ezek jó pár éve a fiókban porosodó, és most elővett Leppard szerzemények.

De itt van ám ez a fránya SZINTE szó, mert hiába a lekopírozott zenei formagyakorlat, ha az a szikra hiányzik, ami annak idején klasszikussá robbantotta a britek munkáit. S hogy mi is ez a picinyke klón-hiba, ami nem engedi egy kvázi Leppard soralbummá avanzsálódni az "Idolizer"-t? Talán a ragadós fogósságnak, a slágerteremtés művészi tökélyre vitt képességének hiánya: a dalok, jóllehet kellemesek, dúdolhatók, híján vannak az IGAZI Leppard melódia-mágiának. Így aztán jóllehet idézőek, de nem igézőek, már a szó teljes leppardi értelmében, ez viszont a jelen esetben kevés. Hiába, talán nem talált eléggé süket fülekre a dallamvilág – vagy az a fránya grandiózus terv volt kevés a tökéletes klónozáshoz?

Garael

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.redemptionweb.com
myspace.com/thebandredemption

"Látjátok, feleim, szemetekkel mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk!" A Halotti beszéd és könyörgés ismerős szavai jutottak szembe, mikor belevetettem magam a Redemption új lemezének kivesézésébe. A "This Mortal Coil" Shakespeare Hamletjének híres "lenni vagy nem lenni" monológjából származó, ma már (angolszász nyelvterületen) közszájon forgó kifejezés, ami e folyton változó és halálra szánt világ hányattatásaira utal. A kontextus Arany János szép fordításában így hangzik: "Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, ha majd leráztuk mind E FÖLDI BAJT." A bűn és megváltás kérdéseit előszeretettel boncolgató amerikai progresszív metál együttes (már a nevük is erre utal) új lemezében is az elmúlás, kétely, kísértés fajsúlyos kérdéseit feszegeti - ez már a Travis Smith által alkotott borítóról is azonnal lejön.

A Redemption nagy érdeme, hogy a progos "ősöregek" után képesek voltak egy értékteremtő új generációt megjeleníteni Amerikában, ahol a műfaj mára vagy majdnem teljesen halott, vagy merőben új arculatot vett föl. A sok tehetségtelen epigon között szinte egyedül képviselték a hagyományos értelemben vett prog-metál folytonosságot (micsoda párosítása ez a jelzőknek: hagyományos - progresszív!); szerencsére azóta - némi európai vérfrissítéssel - fölsorakozott melléjük a Creation's End és az Eumeria.

Nick van Dyk mester (gitáros és billentyűs) csapata immáron 8 éven és 5 hanghordozón keresztül nyomja nekünk ugyanazt az intenzíven pulzáló, irgalmatlan tekerésekkel, káprázatos uniszónókkal tarkított muzsikát. Nagyon ki van ez találva, és azon túl, hogy a dallamok manapság talán kevésbé fogósak, nem változott semmi. Éppen ez a gond. Már a legutóbbi, 2009-es albummal kapcsolatban is megjegyeztem: "előbb-utóbb szükség lesz arra, hogy megbontsák, földobják egy kicsit a túl tömör, egynemű, immáron kiszámíthatóvá vált képletet." A "This Mortal Coil" összességében azt bizonyítja, hogy sem paradigmaváltás, sem fazonigazítás nem történt. (Tartok tőle, hogy nem olvassák a blogunkat!) Mintha a Redemption minden egyes alkalommal, amikor a stúdióba vonul, ugyanazt a lemezt szeretné elkészíteni. Erre szokták mondani, hogy ha egyet hallottál belőle, már az összes többit hallottad. Ez a viszonyítási pont szerepét betöltő EGY számomra kétségkívül a "The Fullness of Time" (2005, Sensory Records).

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a 2005 után megjelent albumok gyengék, a "This Mortal Coil" is bármelyik zenekarnak becsületére válnék; szervesen illeszkedik a Redemption diszkográfiába, nincs sem törés, sem minőségi esés. Sőt, sikerült a korábbiakhoz képest még javítani is a hangzáson, a gitárok karcosabbak, a bőgő meg nagyon odab.sz; itt valóban előrébb került a basszusgitár, nem úgy, mint - a híresztelésekkel ellentétben - az "új" Dream Theaterben.

Az új anyag szeptember 26-án 2 CD-s digipak csomagban is megjelenik. A bónusz korongon olyan földolgozások fognak szerepelni, mint a DT "A Change Of Seasons" című EP-jéről már ismert "Funeral For A Friend/Love Lies Bleeding" (Elton John), valamint: "Jane" (Starship), "Hold The Line" (Toto), "Edge Of The Blade" (Journey), "Love To Love" (UFO), "Precious Things" (Tori Amos). Tekintve, hogy hozzám csak a diétás alapkiadás jutott el, ezekről nem tudok nyilatkozni. A nálunk már ügyeletes kedvencként is értékelt "Love To Love"-ra pl. nagyon kíváncsi lennék.

Tartuffe

Kiadó: AOR Heaven

Honlap: myspace.com/gisweden

 
Bevallom őszintén, heavy-power metal fan lévén nem igazán szeretem az AOR-t, vagy más néven melodikus rockot. Kicsit úgy vagyok vele, mint a kanos báty az impotens öccsével: rokon lévén drukkolna az összejövő numerának, de diadalmas kacsintás helyett legfeljebb egy újabb, kudarc okozta, telezokogott zsebkendőt kap. Hiába, mikor a negyvenöt perces album tíz számából hat keserédes lassú – ráadásul már a második szerzeménytől szappanopera hangulatba kerülök –, rá kell döbbennem, hogy az igényesen megszerkesztett kompozíciók és az általában remek adottságokkal felvértezett énekesek ellenére is ez bizony nem az én zeném. Pedig úgy szeretném szeretni, de mindhiába próbálom a torkomon legyömöszölni az édeskés melódiákat, étvágy helyett leginkább a hányinger – no jó, az émelygés – fog el.

A Grand Illusionra sem a "célzott keresés" által találtam rá: a banda egyik énekese, Peter Sundell a Section A progresszív-metál csapat főnökének, Torben Enevoldsen csodagitárosnak Decoy nevű projektjében keltette fel a figyelmemet. Gyors keresés a neten, ami után kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy az említett csodavokalista "főállásban" egy AOR bandában énekelget, ráadásul nem is egyedül. Szerencsére volt erőm rávenni magamat a legfrissebb GI lemez, a "Brand New World" (2010) meghallgatására, ami után úgy éreztem, hogy az év kiemelten várt "duál duel" albuma csak tiszteleghet a svéd illuzionisták munkája előtt, pedig a favorit lemez nem más volt, mint az aktuális Allen/Lande etap. Persze most sokan mondhatják, hogy zeneileg azért nem volt olyan nehéz ráverni a "Showdown"-ra, de meg kell, hogy mondjam, korunk két, kiemelkedőnek tartott énekesének is csak a legjobb pillanataiban sikerülhet olyan produktummal előrukkolni, mint amit a svéd vokál-páros a "Brave New World"-ön hozott össze.

Mint már említettem, ez azért kevés lett volna ahhoz, hogy tavalyi listámban megemlítsem a lemezt, de úgy gondolom, hogy Huxley mester favoritja nem abból az AOR-alomból származik, ahol a riffek száma a szerzeményekével azonos, és a zenészek több balladát könnyeznek össze, mint amennyit Arany János költőnk egész élete folyamán alkotott. (Bocs az esetleges műfaji képzavarért!) Szerencsére ez most sincs másként, az új album vitalitása, optimista kicsengése elődjét idézi, könyörtelenül leszámolva a műfajjal szemben állított sztereotípiáimmal.

A csapat ugyanis kedvelve az ún. "aréna hangulatot", képes érzelmes kesergők helyett refrén centrikus himnuszokat írni, valahol az AOR és a hard rock határmezsgyéjén úgy, mint ahogy azt a keményebb kötésű Toto, vagy a hirtelen tököt növesztett Pride of Lions tenné. (Nem véletlen, hogy jelen albumon is Steve Lukather szerepel a vendégek egyikeként.) Ráadásul az együttes főnöke, a multihangszeres Anders Rydholm igen jó kapcsolati rendszerrel rendelkezik, így a vendégzenészek – és különösen a gitárosok – általában impulzív hozzáállása messzire űzi a műfajra jellemző szentimentális punnyadást.

A fémesebb, gitárorientáltabb megszólalás mellett természetesen megkapjuk a szokásos billentyűs paneleket is, melyek még most sem tudnak kimozdulni a nyolcvanas évekből: ennek ellenére a két énekes, és a gitárosok vendéghada azokat is a figyelem fenntartására ösztönözheti, akik szerint az AOR olyan, mint az iszapbirkózó nő – nevében harcos, ám igazából köze sincs a keménységet kívánó sporthoz. A Grand Illusion esetében azonban bátran kijelenthetem, ezúttal a harcművészetek szerelmesei is találhatnak olyan fogásokat, amit a brazil jiu-jitsu mesterei is megirigyelhetnek. Hajrá!

Garael

Kiadó:
Zyx Records

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Nem egészen értem, hogy mi történt a Holzwarth testvérekkel, Oliverrel és Alexszel, akik a legendás német progresszív együttes, a Sieges Even bámulatosan stabil ritmusszekcióját alkották. Egyáltalán mi történt a Sieges Evennel? A 2005-ös újraalakulás után két bivalyerős lemezt írtak, 2007-ben mégis szétszéledtek. Nagyon csíptem őket, a "Paramount" (2007) nálam egészen a Top 10-es lista 8. helyéig kúszott. Ennek ellenére a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy Markus Steffen gitáros és Arno Menses énekes nem adták föl, hanem Subsignal néven új csapatot verbuváltak a Dreamscape nevű ugyancsak müncheni illetőségű progresszív metal csapat volt tagjaiból.

A tény, hogy "Beautiful & Monstrous" című 2009-es lemezük mindeddig elkerülte a figyelmemet a szégyen korábban nagyon kevésszer tapasztalt intenzitású érzéseivel tölt el. Nagyjából és lényegében úgy érzem most magam, mint a könyörtelen és lelkiismeretlen Arnold Toht őrnagy, akinek az Indiana Jones - Az elveszett frigyláda fosztogatói című filmben büntiből csúnyán leolvadt az arca - noha nem a szégyentől... (szemléltetés itt).

A Subsignal - hála Istennek! - egy az egyben ott folytatja, ahol a Sieges Even szárnyalása meglepetésszerűen megszakadt. Arno Menses sajátos orgánumával és tudatosan építkező, bonyolult dallamaival rendületlenül bűvöl és varázsol, Markus Steffen pedig intelligens, szellős, de olykor kellőképpen zúzós gitárjátékával ápolja a nagy előd legszebb hagyományait. Roel van Helden, aki a Sun Caged soraiból önként jelentkezett "szolgálatra", rendkívül kompetens dobos, nekem egy csöppet mégis hiányoznak Alex Holzwarth nyakatekert, finoman tördelt ritmusai.

Az önálló billentyűs bevonása David Bertok személyében kimondottan jót tett, teltebbé vált tőle a hangzás, amire a kis kiadó és az alacsony költségvetés ellenére sem lehet panasz. Sőt. A Subsignal abban a tekintetben is egyenes folytatása a Sieges Even második virágzásának, hogy a "Paramount"-ban megfigyelhető tendenciáknak megfelelően valamivel direktebb, bátrabb, kevésbé merengős lett a végeredmény (ld. Where Angels Fear To Tread, The Trick Is To Keep Breathing), jóllehet itt is megtaláljuk a lassabb, melankólikus tételeket, mint pl. a furcsán, fájdalmasan gyönyörűséges címadó dalt.

Szerencsés körülmény és örömteli aktualitást ad ennek a megkésett recenziónak, hogy ezév szeptember 30-án, kb. két hét múlva jelenik meg az együttes második lemeze "Touchstones" címmel. Semmi kétségem sincs afelől, hogy zseniális darab lesz. Már dörzsölöm a tenyerem és készítem a pénztárcám...

Tartuffe

Értem is, meg nem is Tartuffe félelmét az új DT recenzió kapcsán. Ha a fórum-cunamikat nézem netszerte, jogos a para, hiszen minden kétséget kizáróan fontos megjelenésről beszélünk, ráadásul a világ egyik legjobb ütőse, nem mellesleg a zenekar motorja szerencsétlenkedett egy kurva nagyot, ami a zenekari tagságába került. Szinte szükségszerű, hogy ebben a pillanatban a progrock tábor egy emberként váljon DT-szakértővé és kinyilatkoztasson a lemezről. Meg is történt. A hozzászólásokat nézve érdekes, hogy két sarkos vélemény mentén lehet csoportosítani a "szakértést".

(1) Végre kikászálódott a gödörből a zenekar, felszabadultak lettek, igazi csapattá értek, hogy ez a gonosz Portnoy nem uralkodik többé felettük, ráadásul kötheti fel a gatyáját, hiszen kiderült, hogy nem is olyan jó dobos, mert itt ez a Mangini fiú, aki csodát tett. A lemez természetesen a legjobb 4 közé került a DT katalógusban.

(2) Az utóbbi időben is szarok voltak, most is azok, LaBrie nyivákol éneklés helyett, a zenekarnak meszeltek, a lemez egy unalmas, dallamtalan fércmunka. Megjegyzem, az első vélemény a gyakoribb.

Nem áll tőlem távol, hogy magam is a kinyilatkoztatók táborát erősítsem, főleg miután a fórumokon sokan kétségbe vonják, hogy létezik valóban szakértő megközelítés. Pedig de, elő is állnék vele:)).

A DT eddigi pályaívének legnagyobb törése nem az ADTOE, hanem továbbra is a "Falling Into Infinity". A szinte egyhangúlag zenei mérföldkőnek elismert "Awake" után minimálra cserélni a zenekari logót (ez sose jelent jót), Desmond Childot bevonni a zeneszerzésbe (ez akkor jelent jót, ha a zenekart nem Dream Theaternek hívják), Kevin Moore-t elengedni és nem bebetonozni a klaviatúra elé, mind olyan aktus volt, ami még a jelenleginél is drámaibb fordulata volt az eseményeknek. 

Gyengébb is lett a lemez, nem kicsit, nagyon, de egy valamit azért megmutatott: a Dream Theater enerváltan, önmagát keresve, elanyátlanodva  is meghatározó a progresszív mezőnyben. A zenekari kvalitások (hangszeres kompetencia és dalszerzés) olyan kiemelkedőek, hogy hacsak nem lépnek egyszerre mind az öten taposóaknára, az élvonalba fognak tartozni.

És ez is történt. Érte őket megannyi örömteli és kevésbé örömteli zenei hatás, lett mindenféle megközelítésű lemezük, de mindegyik, kivétel nélkül messze az átlag feletti kvalitásaik nyomát hordozza. Ezen belül pedig csak az lehet a kérdés, hogy kinek mi jön be inkább. A Muse Theater, esetleg a Dreamtallica…

Elérkeztünk a drámai fordulathoz, ami nincs is. Portnoy jellegzetes stílusa ugyan hiányzik, az szimplán hülye, aki azt állítja, hogy észrevehetetlen a csere. De megmaradtak a kvalitások, egy DT megjelenés továbbra is progrock ünnep, mert dalokat és szenzációs hangszeres megoldásokat vonultat fel. Minőségben nem jobb, nem rosszabb az utóbbi lemezeknél, ezen is megtalálhatja mindenki a maga kedvencét és ezen is rajta lesz az, amit nem fog sokat hallgatni. Feltéve, ha a meghallgatás előtt már nincs meg a kész véleménye az anyagról, attól függően, hogy a Portnoyon kacagó, esetleg az őt sirató táborba tartozik.

Tény, hogy a  színtéren mozgó zenekarok is fejlődtek és tényleg van olyan köztük, aki minőségben már megközelíti, esetleg utol is érte őket, de még ez is az ő úttörő érdemük. Egy dolgot viszont nem tudok megállni. Be kell, hogy illesszem az alábbi lemezborítót (Circus Maximus: The 1st Chapter, 2005). A DT  mára nem kizárólag utat mutat, kölcsönhatás is létezik….

Túrisas