Kicsit megkéstem ezzel a koncertbeszámolóval, de minden érdeklődőt megnyugtatok, hogy nem azért, mert jelentéktelen, unalmas 3 órát töltöttem a Diesel klubban. Neal Morse most először látogatott el kis hazánkba szólólemezeinek anyagával, és egyszerűen nem volt kérdés, hogy elmegyek-e. Még annak ellenére sem, hogy egyetlen cimborám sem jött el, ezért úgy jártam, mint a tavalyi Spock's Beard koncerten – az év koncertélményét magányosan kellett átélnem, kb. 250-300 számomra idegen ember társaságában (na jó, ott volt Kotta is), akik azonban föltehetően legalább olyan fanatikusok voltak, mint én.

Neal majdnem ugyanazzal az európai kisegítő gárdával érkezett Budapestre, mint amelyikkel a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-n muzsikált együtt. Gondolom, most is néhány nap alatt dobták össze a teljes maratoni hosszúságú műsort, s ez a tény jelzi, hogy irdatlan fölkészült zenészeket választott kísérőül, akikkel villámgyorsan össze is szokott, legalábbis egyértelműen ezt a benyomást keltették. Különösen örültem Paul Bielatowicz gitárfenomén (Carl Palmer Band) szereplésének. Itt jegyzem meg, hogy amikor a beígért szünet előtt elnyomták a vadonatúj album (Testimony 2) epikus, 26 perces szerzeményét, a "Seeds Of Gold"-ot, már előre örültem, hogy Bielatowicz milyen zseniálisan fogja eljátszani Steve Morse szólóját. Erre Bielatowicz csak joviálisan akkordozott, miközben Neal nemhogy hibátlanul, de – ha lehetséges egyáltalán – még több érzéssel pengette el az ominózus szólót. Teljesen lehidaltam, és döbbenetem csak fokozódott, amikor a koncert másik felében – amelyben az új dupla album első lemeze teljes egészében elhangzott – a "Jesus' Blood" alatt megint libabőrös lettem a David Gilmour stílusában fogant zseniális Morse szólótól. Megragadom tehát az alkalmat, hogy ünnepélyesen bejelentsem: innentől kezdve egyetlen szót sem szólok Neal gitárjátékára, és a fölött sem fogok sajnálkozni, hogy lemezein nem, vagy alig vendégszerepelnek ismert nagy gitárosok.

Ez az este biztosan nem a lenyűgöző színpadi látványról szólt, nem voltak tetszetős fények, díszletek, nem volt jól begyakorolt, hatásos koreográfia sem, ráadásul a Diesel apró színpadán komikusan zsúfolódott össze a nyolc muzsikus és a temérdek hangszer (az erősítésről és egyéb technikákról nem is beszélve). Neal Morse és barátai mégis varázsoltak, és nem a személyes hitbéli meggyőződés vagy vallásosság természetfölötti erejével (ami egyébként végig ott vibrált, dolgozott Neal előadásában), hanem a zene nagyon is evilági – hogy ne mondjam dionysos-i – hatalmával. Nyilvánvaló, hogy ennek a műfajnak, ezeknek a hangszereknek semmi keresnivalójuk sincs az autentikus keresztény istentiszteleti életben (az ugribugrit meg kéne hagyni a TV-prédikátorok hipnotizált sleppjének), a szóbeli tanúságtétel hitelessége és a lényegileg világi zene katarzisa mégis magával ragadó, lélekemelő hatású volt. Talán nem ez a leghitelesebb interpretációja az ember vallásos élményének, hiszen több köze van a pogányság isteneihez és a tisztán evilági esztétikához, mint a kereszténység Megváltójának mennyei trónusa körül udvarló angyalok szózatához, de a kettő ízléses keveréke itt, e földi zarándokúton érzelmileg föl tudja rázni az embert, úgy testileg, mint lelkileg – amennyiben valaki nyitott Neal szövegszerűen eléggé világosan megfogalmazott üzenetére.

De ez nem prédikáció, hanem koncertbeszámoló, mint ahogyan Neal Morse zenei föltárulkozása sem volt kínosan és erőszakosan térítő szándékú. Ez az ember a szívének ajtaját tárta olyan szélesre, amilyenre csak lehet: itt azonban nem szerelmi csalódás, drogfüggőség, alantas testi ösztönök, vagy sekélyes politikai üzenetek tolultak elő, hanem egy érvényesülni próbáló Los Angeles-i zenész lelki odisszeája, melynek mérföldköve kislányának orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulása volt.

Talán nem volt hibátlan az este, pl. nem értettem, hogy miért a Spock's Beard "Beware Of Darkness" című dalával kezdtek, és a Lifeline (2008) album "Leviathan"-ja nélkül is nagyon meglettem volna, de semmiért nem cserélném el azt a katarzist, amit a Diesel "kakasülőjén" kuporogva, a végére már zsibbadt hátsó fertállyal átéltem.

Tartuffe

A kommunizmus ingerszegény és szürke éveiben a filmszínház kiemelt jelentőséggel bírt, pedig nem kaptál az arcodba 3D moziélményt, surround hanggal, viszont kényelmetlen műbőr székeket és köpött szotyihéjat amiláz feltéttel a tarkódra de. És akkor is, a mozi az ütött. Először ugye itt volt nekünk Osceola / Ulzana / Tecumsech (ahogy tetszik), a leghitelesebb indián-partizán, azaz Gojko Mitic, aztán a végtelen bárgyúságában is máig szerethető Pedersoli "Piedone". Csubakkáról meg már nem is beszélek. És amikor már azt hittük, hogy az unott képpel megrázott pofonfa fundamentumára leforgatott filmek, no meg a Tauntaunok tényleg a vizuális örömök csúcsát jelentik, jött egy irgalmatlan nagy füles '83-ban, ami túlzás nélkül életeket változtatott meg.

Igen, a "Let There Be Rock" mozifilm volt Magyarországon, és aki nem nézte meg legalább ötször zsinórban, azt akkor és ott menthetetlenül hülyének tartottuk. Az élet bennünket igazolt, tényleg menthetetlenül hülyék voltak. Azóta volt alkalmam beszélgetni néhány jelentős hazai muzsikussal (pl. Alapi Steve, Mohai Tamás) és kiderült, hogy annak idején ők is valamennyien "hetijegyet" vettek, azaz szinte minden előadást megnéztek. És így volt ez országszerte. Sokan jegyezték el magukat a rockzenével a film hatására, zenész, nem zenész egyaránt, pedig még az is lehet, hogy a kultúrpropaganda a filmet inkább elrettentésnek szánta. – Szegénykék...

Máig emlékszem, hogy a megyei hírlap zsurnalisztája - feltehetően egy parízerlábú ex-traktorosnő - mennyire igyekezett mindenkit lebeszélni a film megtekintéséről, többek között "gusztustalan kinézetű fiatalemberekről" értekezve. Jó, a Young–tesók nem a szépségiparban csináltak karriert, nem is nagyon sikerült volna nekik ezzel a korpusszal, de azt azért még a legmélyebb kolhoz-öntudattal is be lehetett volna látni, hogy Bon Scott megjelenése és karizmája nem hétköznapi. A zenéről pedig, ha lehet, még lesújtóbb véleménnyel volt. - Szegénykém....

Zseniális mozifilm készült erről a párizsi koncertről. Ha valamire találó a mostanában divatos "kult" jelző, akkor erre a filmre mindenképpen. Úgy tapasztalhatjuk meg a fiatal banda erejét, a koncert és a hozzá kapcsolódó turné hangulatát, hogy a bevágások nem törik meg a show lendületét. Azon pedig külön is lehet mazsolázni, hogy az akkor már profi bandának számító AC/DC is pl. milyen körülményesen cserél gitárt koncert közben. Hiába, azért a színpad mögötti világ is sokat változott.   

Tényleg nem is értem, hogy miért kellett eddig várni a DVD megjelenésére. De legalább felújított hang és kép kárpótol bennünket.

Ugorjunk 32 évet. A mozi már csak egy, a számtalan szórakozási lehetőség közül, Osceola / Ulzana / Tecumsech (ahogy tetszik), Piedone, Skywalker megöregedtek, és a parizerlábú ex-traktorosnő sem értekezik már ex cathedra a kultúráról megyei lapokban. Jóslata azonban bevált, az AC/DC a kultúra szemétdombjára került. Emlékszik még egyáltalán valaki rájuk?

Én is egészen véletlen leltem rá újra a csapatra. Egy marginális terjesztésű DVD-n örökítették meg egy argentínai fellépésüket. De minek? Továbbra is gusztustalanok, igaz már hatvanasok, nyugdíjasokat pedig nem illik megszólni. Ja, hogy 15 méterről már csak 40 évesnek néznek ki? Szerencsés génállomány. A zene sem változott semmit, ugyanaz a kétakkordos, primitív szemfényvesztés, 32 év alatt sem tanultak meg muzsikálni. Az meg ne legyen már erény, hogy nem rontják el az elronthatatlant. És tudjátok mit? A mai napig el lehet adni ezt a mételyt, főleg a szerencsétlen, elnyomott latin-amerikaiaknak. Érted te ezt, Che? Hej, ha ez a többszázezer ember az eszme és a forradalom hevében ugrálna így egyszerre, már messze tartanánk!

A világ proletárjai vagy inkább lelki szegényei ezúttal azonban a River Plate stadionjában egyesültek. Egy emberként pulzál az irdatlan tömeg, ami kétségkívül lenyűgöző vizuális élmény, de mit ér az egész, ha ez nem egy magasabb rendű szórakoztatás része; hiába is tolta a pénzt a kapitalista nagytőke a létezhető legtökéletesebb képi és hangi megvalósításba. Még jó, hogy mi átlátunk a szitán.

Túrisas

A tény, hogy kénytelen vagyok egy lényegében ismeretlen, fiatal svéd hajmetál banda balladájáról írni az "ügyeletes kedvenc" rovatban, még engem is meglepett. Mi több, hetek óta próbálok ellenállni a kisértésnek, de buta ujjaim újra és újra visszaugratják a szóban forgó nótát a lejátszómban. Nem kell semmi extrára gondolni, egy virtigli glam rock líráról van szó, de a műfajon belül igazi telitalálat.

Nils Molin énekesnek nemcsak kellemes az orgánuma, de ha kell, a csillagokat is leénekli az égről, és Rob Love Magnusson gitárszólója is nagyon helyre kis darab. Ha ez a dal valamikor a '80-as évek második felében vagy a '90-es évek legelején jelenik meg, akkor egészen biztos, hogy rongyosra játssza az MTV, fő műsoridőben, nagyjából a Mr. Big-féle "Wild World" és az Extreme "More Than Words"-e között. A sors fintora, hogy a Dynazty olyan huszonéves, süldő srácokból áll, akik csak 2009-ben léptek a nagyközönség elé "Bring The Thunder" című debütációjukkal, majd 2011-ben dupláztak a "Knock You Down"-nal. Megmaradt hát nekik az a kétes értékű dicsőség, hogy csak a mi blogunk magasztalja dalszerzői képességüket. A nótát mindenképpen érdemes meghallgatni, jóllehet csak a "Knock You Down" japán kiadásán szerepel bónuszként.

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.queensryche.com
myspace.com/queensryche

Az előző Queensryche lemez, az "American Soldier" recenziójában már elmondtam, hogy azok közé tartozom, akik a "Promised Land" (1994) óta tulajdonképpen nem jegyzik a zenekart. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen minden egyes megjelenéskor rárepülök az új anyagra, mint gatyáskuvik a mezei pocokra, de eleddig rendre csalódnom kellett, jóllehet a legutóbbi albumot a maga módján még dicsértem is.

A zenei sajtó - Geoff Tate nyilatkozatai alapján - hónapok óta attól hangos, hogy a "Dedicated Chaos" tematikusan ugyan újszerű (amennyiben hosszú ideje először nem koncept-albumról van szó), de zeneileg visszakanyarodik az "Empire" (1990) világához. Gyorsan szögezzük le, hogy ez enyhén szólva a kacsa - ha nem a hiszékeny tömegek tudatos megtévesztése - kategóriába tartozik. A "Dedicated to Chaos"-nak körülbelül annyi köze van az "Empire"-höz, mint Kurt Cobain-nek a tappinges gitárszólókhoz. Nem véletlenül jutott eszembe a szuicid, zsíros hajú fiatalember, aki szerint a Fender Jaguar a világ legszebb hangszere (Pfff!!!), ugyanis meggyőződésem, hogy az új Queensryche igazi Seattle-i, amolyan posztmodern grunge termék lett. Van ugyan benne némi billentyű és egy kis óvatos szempler-használat; modernebb a hangzás, és egészében véve intelligensebb benyomást kelt, de a rokonság (számomra legalábbis) kézenfekvő.

Hallatszik, hogy Scott Rockenfield dobos és Eddie Jackson bőgős írta a dalok nagy részét, mert végig dominál a ritmusszekció, és persze Geoff Tate szuggesztív, még mindig zseniális hangja, ami azonban nem akar kibontakozni a közönség által is énekelhető refrénekbe ("Jet City Woooooman", emlékszik még valaki?). Bonyolult, sokszor esetlegesnek tűnő, "rámondásos" verzékkel van telepakolva ez a 70 perc (special edition), ami lassan, minden dinamikát (és gitárszólót) nélkülözve lustán hömpölyög el az ember mellett. Pedig a lemezt indító "Get Started" kimondottan ígéretes darabnak tűnt, de az ezt követő 15 dalból maximum a "Got It Bad" és a "The Lie" üti meg a mércét (megjegyzem: mélyen alulról).

Hiába a korszerű hangzás és Geoff Tate zseniális torka, ez bizony kevés és unalmas. Valaki viszont (Daniele Liverani vagy Tobias Sammet?) igazán írhatna egy metál operát Tate-nek!

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
myspace.com/outloudtheband

Amikor 2009-ben megjelent az Outloud bemutatkozó lemeze, azt írtam róluk (itt), hogy "az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb hard rock jelensége". Ehhez továbbra is tartom magam, pedig időközben jelentősen megszaporodtak a '80-as évek aréna rock szuperbandáit utánozó (főleg skandináv) együttesek (The Poodles, Dynazty).

Bob Katsionis billentyűs (Firewind) és gitár (!) tanítványa Tony Kash, egy New York-i, kellemes orgánumú énekessel, Chandler Mogel-lel kiegészülve egészen ütőképes csapatot alkotnak. Mindnyájan elkötelezett rajongói a pufihajú, cicanadrágos korszaknak, de szerencsére ez az öltözködésükre nincs hatással. Katsionis, aki producerként is beállt a projekt mögé (azért nyilván a Firewind a fő csapásirány), zenészként inkább a húrokat, mint a billentyűket nyüstöli, mivel ebben a muzsikában a fergeteges szinti szólók eléggé furcsán (anakronisztikusan) hatnának.

Sajnos az első anyaghoz hasonlóan a "Szerelmi katasztrófa" Achilles-sarka is az, hogy a végére elfogyni látszik a felszabadult, fiatalos szenvedély; kivéve a lemezt záró lendületes címadó dalt. Ennek ellenére végig jóleső érzés hallgatni ezt az egyébként sem túl hosszú, vérprofi múltidézést, amit ráadásul kiváló gitárszólók díszítenek. Az egész olyan, mintha egy '80-as években készült amerikai kamaszfilm kísérőzenéjét hallgatnánk. A stílus újdonsült batátainak igazi gyöngyszem, amit lehet a Balaton-parton letekert ablakkal, nagy hangerőn küldeni az autó hifiben.

Tartuffe

Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlap:
www.fullforce.se
myspace.com/fullforcesweden

Stefan Elmgren (ex-Hammerfall), Magnus Rosén (ex-Hammerfall) és Mike Andersson (Cloudscape, Planet Alliance, Silent Memorial) még 2008-ban alakították meg a Fullforce nevű formációt, amihez később sikerült megnyerniük Anders Johansson (ex-Malmsteen, Hammerfall) dobost, CJ Grimmark (ex-Narnia) gitárost, majd Magnus Rosén időközben megüresedett helyére Tommy Larsson (ex-Heed) bőgős került. A nevek önmagukért beszélnek, nem lehet azon csodálkozni, hogy a jeles válogatott közös munkájának eredménye egy tipikus skandináv power metal lemez lett. Talán túlságosan tipikus...

Annak ellenére, hogy ezt a stílust nagykanállal zabálom és ebben a kategóriában a svédek rutinból is nagyon ütős anyagokat tudnak összehozni, a Fullforce velem úgy járt, mint a Torben Enevoldsen és Mats Levén együttműködéséből született (igen hasonló nevű) Fatal Force. Torben "Section A" projektjét nagyon szeretem, Mats Levén sem szokott nívótlan produkciókban szerepelni, a végeredmény mégis – minden zenei profizmus ellenére – érdektelen lett. A Fullforce dettó: Cloudscape, Planet Alliance vagy Heed bárhol, bármikor, nem is beszélve a Narnia legutóbbi lemezéről (itt), de a Fullforce az elismert muzsikusok együttműködése ellenére is középszerű. Talán a Hammerfall vonal érvényesült leginkább…

A célom természetesen nem az elrettentés, hiszen a "One" kellemes hallgatnivaló, szépen kidolgozott dallamokkal, hatalmas szólókkal, és néhány jól eltalált szerzeménnyel, mint pl. a keleties hangulatú "Oblivion" vagy az "I Bleed". Mégis azt kell mondjam, a bikaerős skandináv mezőnyben ez bizony halovány, illetve nem elég karakteres. CJ Grimmark-nak innen üzenem, hogy inkább készítsen még egy Narnia albumot Germán Pascual énekessel!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.yesworld.com
myspace.com/yesworld

Nincs értelme az objektivitás látszatát keltve rejtegetni a tényeket: Yes rajongó vagyok, és már nagyon sok éve. De amennyire elkötelezett vagyok, annyira heterodox is. A Rick Wakeman-korszakot felejthetőnek tartom, Trevor Rabin-t bármikor szívesebben hallgatom Steve Howe-nál, és Jon Anderson, akármekkora legenda is sokak szemében, igenis helyettesíthető. Tovább megyek: talán sok rockert (köztük pl. Túrisas kollégát) éppen ez a három ember tartotta vissza attól, hogy a köteles szakmai elismerésen túl szeresse is a Yes korszakalkotó zenei teljesítményét. Akinek megadatott, hogy Paul Gilbert pesti koncertjén (beszámoló itt) hallhatta a "Roundabout" című Yes klasszikust dögös, modern átiratban, valószínűleg kapizsgálja, hogy miről beszélek.

A Yes kerek egy évtizede nem jelentkezett stúdióalbummal, pedig a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) véleményem szerint alapművek voltak, különösen az előbbi. Azóta jelentős változások történtek az együttes fölállásában: újra Geoff Downes került a billentyűkhöz, aki a "Drama" (1980) lemezen már dolgozott együtt a csapattal, valamint Trevor Horn lett a producer, aki a dalok szerzéséből is kivette a részét. Ők ketten alkották egykor a The Buggles nevű pop duót, s többek között az ő nevükhöz köthető a "Video Killed The Radio Star" című zenei rémtett. A legdrámaibb változás mégis az, hogy Jon Anderson megingathatatlannak gondolt helyére egy fiatal(abb) kanadai énekes, egy bizonyos Benoît David került. Azt kell mondjam - s ez olyan lesz az ős-rajongóknak, mint egy hidegzuhany - Benoît hangja úgy szerethetőbb Andersonénál, hogy közben a jellegzetes Yes-hangzás semmit sem veszt a varázsából. Benoît, nem mellesleg, egy "Close To The Edge" nevű Yes tribute bandából érkezett. A Journey már bemutatta, hogy Steve Perry klónozható, miért lenne ez alól kivétel Jon Anderson? Az én boldogságomhoz már csak egy modernebb fölfogásban, technikásabban játszó szólógitáros hiányzik...

A "Fly From Here" - talán éppen a Buggles-fiúk bevonása miatt - kifejezetten kommersz anyag lett (főleg a korai Yes-hez képest), a progresszivitás és a szimfonikus kísérletezés már alighanem a múlté (reméljük nem végleg). Ez alól csak a hat részből álló, remekbeszabott címadó eposz jelent kivételt. A darab alapját egy olyan dal képzi, amellyel a Downes-Horn duó még a '80-as elején állt elő; folyamatosan alakult, változott, de végül mégis lemaradt minden hivatalos kiadványról. A lemezt indító kb. 24 perces verzió tekinthető tehát a végleges változatnak. A többi dal az egyszerűbb, direktebb fölépítésű, kissé belassult kategóriába tartozik, ezek közül éppen a lendületesebb "Into The Storm" tetszik legjobban. Tartok tőle, hogy sok régi rajongót fognak ezzel az anyaggal fölhergelni, engem azonban nem zaklatott föl. Lehet, hogy éppen ez a baj. Mindenestre a "The Ladder" über-státusza nálam továbbra is szikla szilárd...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.suncaged.com
myspace.com/suncaged

Valami miatt a progresszív metálról ritkán jut eszünkbe Hollandia, pedig Arjen A. Lucassen számos projektje mellett ott van pl. Marcel Coenen gitáros-zeneszerző és számos projektje. Coenen-nek azonban még mindig nem sikerült az áttörés, amit Lucassen már elért a Star One és Ayreon anyagokkal, jóllehet a Lemur Voice és Sun Caged a kilencvenes évek közepétől szállítja - ha nem is túl sűrűn - az aprólékosan, művészi igénnyel kidolgozott lemezeket. Persze Coenen egészen jellegzetes stílusa sokkal kevésbé közérthető, mint Lucassen-é: sokkal sarkosabb (matekosabb) és áthatja egyfajta súlyos, sötét mélabú.

A "The Lotus Effect" óriási előnye elődeivel szemben az, hogy végre baromi jól szól (ez korábban egyáltalán nem volt jellemző) és az énekdallamokkal, harmóniákkal érezhetően többet bíbelődtek. Itt korábban André Vuurboom énekelt, aki a Sun Caged-ből kiválva megalapította a Sphere Of Souls-t, melynek eleddig sajnos egyetlen albuma, a "From The Ashes..." lényegesen emészthetőbb, dallamosabb lett, s talán ez ihlette meg Coenen mestert is. Az biztos, hogy az amerikai származású Paul Adrian Villarreal személyében olyan énekest választott, akinek szakasztott olyan hangja van, mint Vuurboom-é. Lefordítom: erős, kristálytiszta, kellemes fekvésű.

A zenészek teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de - mint tudjuk - ez önmagában még nem garancia a sikerre. Rene Kroon billentyűs játéka mindenképpen megérdemli, hogy külön kiemeljük; mind kíséretben, mind szólóban nagyon erős, és a hangszíneit is nagyon lájkolom. Szóval, ha valakinek kifogása lehet a Sun Caged legújabb albuma ellen, azt csakis eltérő stíluspreferenciák okozhatják, vagy eredendő idegenkedés attól a melankolikus, nehezen követhető dallamvilágtól, ami a "Pleasant Shade Of Gray" és "Disconnected" érás Fates Warning rokonságába utal mindent, amihez Coenen-nek köze van. Egy biztos: a Lótusz Effektus nemcsak a Sun Caged, de Coenen pályafutásának is legjobb anyaga.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.symphonyx.com
myspace.com/symphonyx

Az USÁ-ban, valahol New Jersey-ben van egy kancsal, hengertestű, szénakazal hajú, kolbászujjú manó, aki barlangjában (pontosabban Dungeon nevű stúdiójában) zenei alkímiával foglalkozik. A neve Michael Romeo, rövid, tömzsi ujjai szélsebesen dolgoznak, zenei képzettsége, szakértelme szinte páratlan, és pontosan ez teszi képessé arra, hogy látszólag egyszerű, közönséges elemeket érintésével arannyá változtasson. Mert bizony, ami a középkori ezotéria megszállottjainak nem sikerült, annak ő már évek óta szakavatott tudósa, annak ellenére, hogy a neki kijáró köteles tiszteletet, sőt lelkes ünneplést nem kapja meg sem a szakmától, sem az egyszeri metál rajongóktól. Pedig zseni, mega-giga géniusz a javából, akinek ott kellene szerepelnie az összes gitármagazin címlapján (na, nem azért, mert olyan jóképű...)

Amikor Túrisas kolléga annak idején megmutatta a SymphonyX "Damnation Game" című lemezét (1995), az egy revelációval ért föl. Rám addig ilyen hatással kizárólag a Deep Purple "Machine Head"-je (1972) és a Dream Theater "Images And Words"-sze volt (1992). Azóta is fölülmúlhatatlan kedvenc az ezredfordulón megjelent, egyszerűen csak "V"-re keresztelt magnum opus-szal együtt. Sietek hozzátenni, hogy minden egyes SymphonyX album megjelenése piros betűs ünnep mifelénk, főleg, hogy mostanában kb. öt évet kell egy újabb albumra várni. Várni viszont még ilyen hosszan is érdemes, ezt bőven igazolta a 2007-es "Paradise Lost", de nincs ez másként az Európában hivatalosan június 17-én megjelenő "Iconoclast" esetében sem.

Úgy tűnik, Romeo mester egyre kevésbé az "V" és az "The Odyssey" tétel epikus, szimfonikus stílusában gondolkodik. A nóták egyre sűrűbbek, zsúfoltabbak, direktebbek, miközben egyre kevésbé alkalmazható rájuk a progresszív címke. Ez inkább brutál, modern hangzású neo-klasszikus metál, mint bármi más, jóllehet a neo-klasszikus hatások is egyre jobban háttérbe szorulnak. Bár a hallgató már az első daltól kezdve zaklatott, kőkemény riffeket kap az arcába, a gitár sound most valamelyest visszafogottabb, kevésbé fejszaggató, aminek én személy szerint nagyon örülök. Legalább ilyen boldog lettem volna, ha Russell Allen is visszavesz egy kicsit a mostanság erőltetett folyamatos rekesztésből. Ezt olvasva Túrisas kollégám biztos lehülyéz, de a "When All Is Lost" jellegű gyönyörűen intonált "balladák" szerintem engem igazolnak.

Jelzem, hogy a "Képromboló" két változatban jelenik meg, a sztenderd verzión összesen kilenc szám szerepel, de a 2 CD-s digipak speciális kiadás ehhez képest még plusz 3 nótával kedveskedik, és pl. a "The Lords of Chaos"-t indító brutális Pantera-féle riffet hallgatva egyszerűen őrültség beérni a diétás változattal. Egyébként az egész lemezt érezhetően belengi Dimebag Darrell szelleme; mindenképpen a SymphonyX eddigi legintenzívebb anyaga, amivel - már csak maratoni hossza miatt is (83 perc) - ismerkedni, barátkozni kell, mert elsőre, egy adagban könnyen okozhat csömört. Nekem már elsőre is leginkább a címadó dal jött be (Pinella hatalmasat szólózik benne, kár, hogy egyre inkább háttérbe szorul), de legalább ekkora katarzis a "When All Is Lost". Ezzel az albummal elleszek egy darabig, de már most mondom: az év végi összesítésben biztos helye van a dobogón.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.borealismetal.com
myspace.com/borealismetal

Kanada manapság nagyon belehúzott; most éppen fölhelyezték nekünk a csillagászati térképre a hagyományos észak-amerikai power metal legújabb csillagát. Magam is nagyon vonzódom a klasszikus műveltséghez, de a Borealis név mégis állati bénán hangzik, jóllehet Boreas, az északi szél római istensége ihlette. Ráadásul a borealis melléknévi alak, ahogy az például az aurora borealis (északi fény) kifejezésben is előfordul. A suta névválasztás azonban egy rendkívül tehetséges, fiatal zenekart takar Ontarióból, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a Savatage időtálló örökségét átmenekítsék a metál-közönség újabb generációi számára.

A zenekar minden egyes tagja igen fölkészült zenész, de a főszerep és a legnagyobb érdem mégis csak Matt Marinelli énekes-gitárosé, aki nemcsak kiválóan szólózik, de a műfaj legnagyobb frontembereinek hangja költözött a torkába. Garael kolléga – ha ugyan még nem ismeri – tuti el fog alélni tőle. Alapból leginkább Zak Stevens-re hasonlít, de olykor kifejezetten Tom Englund-osan kapar, nekem mégis azok a pillanatok tetszenek, amikor szinte koncentrálnom kell, hogy nem Russell Allen-t hallom-e éppen (pl. a címadó első sorainál!).

A Borealis zeneileg nem túl önálló – sőt! – de megérdemli, hogy sikeres legyen, mert tiszteletreméltó ősök hagyatékát kezeli; sokszor frissebbnek, fogósabbnak találom, mint pl. a Circle II Circle-t. Talán egy kicsit túl homogén az anyag, nem mindig világos, hogy véget ért-e egy szám, vagy már a másikat hallgatom, de huszonegynéhány évesen nagyon szeretnék ilyen alkotói kihívásokkal küszködni.

Tartok tőle, hogy erre a muzsikára Amerikában a kutya se kíváncsi, de nyilván ők is inkább Japánban és Európában gondolkoznak, ezt jelzi a Lion Music-nál való megjelenés, és a tény, hogy a lemezt Svédországban keverték. Szól is, ahogy kell… Sava-fanoknak nyugodt szívvel ajánlom.

Tartuffe