Honlapok:
www.lakeofmind.hu
mymusic.hu/lakeofmind

Talán ha érdekelnének a magyar zenei fesztiválok, találkozhattam volna a progresszív metált játszó Lake Of Mind zenekar nevével, de mivel messze elkerülöm az ilyen rendezvényeket, kénytelen voltam egy külföldről működtetett honlap böngészése során belefutni első albumukba. A fiúk belefáradtak a sikertelen kiadókeresésbe és letölthetővé tették az összefüggő történetet földolgozó komplex zenei drámájukat (a frappáns fordulatot egy az egyben honlapjukról emeltem be ide).

Az "A Condemned Soul" valóban drámai és tagadhatatlanul komplex; hallatszik rajta, hogy a komponálásért elsősorban a ritmusszekció, Sanda Gábor dobos és Takács József bőgős felel. Dominálnak az összetett, zaklatott ritmusok, ami alapjában véve nem is lenne baj, ha ez egyszersmind párosulna követhető, megjegyezhető dallamokkal. Ezek hiányában azonban az összhatás – a tagadhatatlan hangszeres kompetencia és a számos tetszetős zenei ötlet ellenére – pontosan olyan zsúfolt és olyan kevéssé megkapó, mint a 2005-ben földbe állt Zero Hour esetében.

A fiúk most éppen billentyűst keresnek (a lemezen Kas Zoltán, a Dreyelands egykori tagja segítette ki őket); talán egy dalszerzésben is honos, dallamorientált zenész kiprovokálhatná a szükséges változásokat. Ha tanácsolhatnék valamit, azt mondanám, hogy sok Kiuas-t kellene hallgatniuk, hiszen Kaufmann Péter énekes hangja tónusában határozottan hasonlít a nemrég stílusváltás miatt kilépett Ilja Jalkanen orgánumához. Amúgy meg nagy, hangos hajrá az elszánt magyar muzsikusoknak!

Tartuffe

Ó, hogy milyen szeleburdi is tud lenni az ember, ha elragadja az ifjonti hév. Pedig a munka és szórakozás  megkülönböztetése elsődleges, ha boldogulni akarunk az életben. Mennyire nem éreztem én át a prioritásokat, amikor azt gondoltam szárnyaszegett, megbuktatott gimisként, hogy a másnap reggeli fizika pótvizsga azért előbbre való, mint holmi rockkoncert, még ha a rajongva szeretett Scorpions érkezik is az MTK-stadionba (1986-ot írunk…).

Sajnos, még a családom - akiktől azért elvárható lett volna némi bölcsesség – sem azt javasolta, hogy "Menj fiam, ez már egy előre lefutott, koncepciós 'kirakatvizsga', úgyis bukó, úgyhogy az a rakenroll, hogy középső ujjadat kinyújtva visszaüzensz tanár úrnak, hogyaszongya: Pista bácsi, fuck you! A harmadikat ígyis-úgyis kétszer járod, ha maradsz, ha mégy." Életbölcsesség és kellő felelősség hiányában tehát meghoztuk a lehető legbénább, de konszenzusos döntést. Eredménye: Scorpions kihagy, harmadik ismétel.

Teltek-múltak az évek… A harmonikus rezgőmozgás és Kirchhoff, valamint Maxwell csomóponti és huroktörvényei  már nem zavarják köreimet, Pista bácsi is egy szánni való vértolulásos nyugger lett (akár naponta nyakon vághatnám:)), de a Scorpions megmaradt életerősnek, fontosnak és fiatalnak. Hiába no, a prioritások ugye… Na jó, másodjára (1990) és harmadjára (1993) tudatosan hagytam ki őket. 5 percenként szólt a rádióból a pacifista füttyös líra, fülig érő szájjal, meg vasfüggöny darabokkal a fogaink között integrálódtunk éppen az Európai Unióba bele. Óriásplakátok (Nyithatok-e kávéházat Bécsben? – ó, bazdmeg!), meg egyéb gyökérségek, persze, hogy félidióta világbéke-eufóriában legfeljebb a Gorkij Parkban lehet ücsörögni egymás kezét (f….t) fogva (sz…va), de jó rocklemezt készíteni aligha. Ráadásul a hard rock általánosan rossz állapota miatt a "Face the Heat" sem lett acélos.

Legutóbb viszont megfogadtuk itt a blogon: "ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe még egyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben."

Kóborra és Molnár "egyszer már majdnem lefogtam két hangot tisztán" Györgyre most valószínű rázárták a VIP szoba ajtaját, biztos, ami biztos, - szerencsére nem szabadultak ki/be és nem hordtak föl (bél)sarat a színpadra. Én pedig ha nem is hatódtam könnyekig (a távollétüktől azért majdnem...), de ott voltam és egy pályafutásukhoz méltó befejezést, profi műsort nézhettem végig. Az egész színpadot lefedő és csodálatos színpadképet biztosító ledlámpákkal, három kivetítővel, a dalokhoz külön megkomponált animációkkal, kisfilmekkel kísért, szinte pontosan kétórás előadás számomra egyetlen csalódása az volt, hogy kizárólag a Matthias Jabs-éra (1979-) dalaiból kötötték meg estére a dalcsokrot a teltháznyi közönségnek. Az "In Trance" pl. évek óta kihagyhatatlan alapvetés, amivel szemben a lapos "Tease me, Please Me", vagy akár a szintén karcsú és szenvelgős "Loving You Sunday Morning" egy méltatlan alternatíva. 
Mint ahogy az is méltatlan, hogy sokadjára kell szabadkozva leírjuk: a Scorpions az egyik legpatinásabb európai hard rock banda evör. És aki még mindig ott tart, hogy ennek cáfolataként a csapat tényleg tengernyi balladáját hozza fel, az szégyellje magát, és okulásul hallgassa meg 40-szer egymás után Angela Gossow és az Arch Enemy feldolgozásában a "The Zoo" című örökzöldjüket az új AE lemezről.

Fiúk, még egyszer köszönjük az életművet és további szép nyugdíjas éveket kívánunk! És tudod mit, Pista bácsi? Láttam őket végre, úgyhogy tegnaptól Neked is!

Ezen a linken az általam feltöltött részlet csekkolható. A hangulat miatt talán érdemes belenézni.

Túrisas

Kiadó:
Candlelight Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
myspace.com/wolverineoverdose

Mostanában a "mainstream" szaksajtó a lengyel Riverside sikereitől hangos, miközben már szűkebb pátriájukban is akad verhetetlen vetélytársuk: a Division By Zero (itt és itt), akiket sajnos a média méltatlan és vétkes hallgatása vesz körül. Több hasonszőrű zenekar is joggal panaszkodhatna arra, hogy feleannyi figyelmet sem kapnak, mint a Riverside, pedig… Ezek között mindenképp elsőként kell megemlíteni a svéd art metal/prog rock együttest, a Wolverine-t, akik ráadásul régebb óta is alkotnak, jóllehet kisebb intenzitással, hosszabb időközökkel egy-egy megjelenés között. A Division By Zero egyébként azért jutott eszembe, mert Stefan Zell énekes-farkasember hangja szinte megtévesztésig olyan, mint Slavek Wierny-é.

A "Communication Lost" a Wolverine negyedik albuma, ami szerencsére a közvetlen előd, a "Still" (2006) szép hagyományait követi, nem pedig a korábbi albumokét. Az egykori death metal gyökereknek sincs nyoma; maradt a merengős, melankolikus art rock/metal árnyalatnyi Marillion- és Pain Of Salvation-féle progresszivitással, valamint egy jó adag Paradise Lost hatással. Ez az epikus, 70 perces lemez minden kétséget kizáróan a svéd muzsikusok legérettebb anyaga, és Jacob Hansen dániai stúdiójában olyan hangzást kevert nekik, hogy le a kalappal!

Az biztos, hogy erre a zenére nem indul be egyetlen buli sem, rock kocsmákban sem lesz visszatérő sláger, de Martens bakancsos, háromnegyedes gatyában feszítő, pattanásos arcú, zsíros hajú serdülő fémszívűek sem fogják Iron Maiden vagy KoRn pólóikat Wolverine föliratú ruhadarabra cserélni. A helyzet az, hogy ez bizony vastagon intellektuális rétegzene. De nem látom be, miért kellene szégyellni egy kis elitizmust, ha az nem kirekesztő. Örülök, hogy a Wolverine némi tépelődés után végül a nehézségek ellenére sem adta föl, mert a "Communication Lost" igazi csemege a magamfajta mélabúra hajlamos prog-rajongónak…

Tartuffe

Kiadó:
Random Productions

Honlapok:
www.randomeyes.net
myspace.com/randomeyes

Zenészek:

Christian Palin - ének
Sami Rönkkö - gitár
Karim Elbanna - gitár
Rolf Pilve - dobok
Voitto Rintala - bőgő

A legutolsó, "Invisible" című albumhoz és a 2008-as állapotokhoz képest komoly változások következtek be a finn power banda háza tájékán. Egyrészt Christian Palin énekes leigazolása a francia progresszív nagyágyúnak számító Adagio-hoz kurtán-furcsán véget ért, pedig a közreműködésével rögzített "Archangels In Black" (2009) igen ütős anyagnak bizonyult. Akkoriban nem sokat lehetett hallani arról, hogy valójában mi volt távozásának oka, de közben kiderült, hogy Palin találta túlságosan terhesnek a "távkapcsolatot", valamint saját bandájára, a Random Eyes-ra akart összpontosítani.

A Random Eyes-ben Palin egyáltalán nem mellékszereplő; azt lehet mondani, hogy ő egy személyben maga a Random Eyes, hiszen ő szerzi a muzsikát, írja a szövegeket, és rajta kívül mindenki helyettesíthető. Az egyébként "civil" foglalkozását tekintve zongoratanár, uruguayi születésű hiper-torok körül a bőgőst kivéve ki is cserélődött a teljes csapat. Ennek jótékony hatása, hogy ezúttal semmi panaszom sem lehet a gitárosok teljesítményére, de a megszólalás is sokkal tisztább, élesebb, dögösebb. Talán az új kiadó is hozzátett egy kicsit a pozitív előjelű változásokhoz.

A "Light Up" komoly bizonyítéka annak, hogy a Random Eyes kifejezetten fejlődőképes, főleg, ha Palin mellé a megfelelő zenészek kerülnek. Sajnos a dallamok nem mindig elég fogósak, és az album összképe elég vegyes, mivel egyszerre szerepelnek rajta már-már progba hajló power nóták (Decadence) és szinte populáris hard rock szerzemények (Hold Me). Az utóbbi kategóriában egyértelműen díjnyertes a "Tell Me", míg power-függőknek garantált libabőr pl. a "Megalomaniac".

Az irány tehát jó, hangzásban, hangszerkezelésben szembetűnő az előrelépés. Amennyiben tartható lesz a fejlődésnek ez a fölfelé ívelő görbéje, a következő – remélhetőleg egységesebb, tetszetős dallamokban gazdagabb – anyag még nagyobbat fog durranni.

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Neal Morse nem az a zenész, aki a dolgokat ráhagyja a vak véletlenre. Ezt többféleképpen is lehet érteni, de most konkrétan arra gondoltam, hogy az egyszerűen csak "Testimony Two"-ra keresztelt új anyag nem is hivatkozhatna harsányabban 2003-as elődjére. Ha a cím nem lenne elég világos indikáció, ott van a tény, hogy Neal megint dupla albumban beszéli el megtérése történetét; de a borító sem hagy semmit a véletlenre, és akkor még a folyamatos zenei visszautalásokról nem is beszéltünk. Nyolc év alatt mindössze annyi változott, hogy Neal tanúságtétele - ha lehet - még grandiózusabb lett. A Carl Palmer Band-ből ismert fiatal gitáros fenomén, Paul Bielatowicz mellett ezúttal közreműködik Steve Morse tanár úr (Seeds Of Gold), valamint néhány csellista, hegedűs és fúvós is. Egyébként a "keménymag" maradt a régi: Mike Portnoy a doboknál, Randy George (Ajalon) bőgőn, és Neal Morse minden máson.

A legutóbbi lemez megjelenésekor sajnálkoztam picit a nyilvánvaló, fáradásra utaló önismétlések miatt (itt), de mivel ez a dupla album tulajdonképpen a 2003-as szépemlékű előd "remake"-je, erre most aligha lenne sportszerű hivatkoznom. Ugyanakkor minden további nélkül összehasonlíthatom a két tanúságtételt, és azt kell mondjam, az első alighanem fogósabbra sikeredett. Nehéz is az utóbbi évek Neal Morse dömpingjében valamire úgy igazán rácsodálkozni, hiszen az ember szinte évente kap egy dupla albumot; ha nem szólóban, akkor a Transatlantic-tól vagy a Yellow Matter Custard-tól... Ebbe azért egy magamfajta elkötelezett rajongó is bele tud zsibbadni.

Félreértés ne essék, nem akarom kisebbíteni Neal Morse érdemeit, a TT is első osztályú munka, de igazából most érzem először, hogy egyszerre közel két óra muzsika (főleg majdnem évente) egyetlen előadótól, aki progresszivitása ellenére is egyre homogénebb, kicsit sok(k). Talán ezért olyan üdítő friss hangokat hallani, mint pl. Bielatowicz döbbenetes szólóját az "It's For You"-ban. Persze ajakbiggyesztésre semmi ok, hiszen a második CD-n szereplő monumentális "Seeds Of Gold" egymagában megéri a pénzt, amit elkérnek a TT-ért. A 26 perces összetett szerzemény egy zongorán játszott fúgával, amolyan meglepi barokk csavarral indul, a középrészben újfent rácsodálkozhatunk néhány Neal Morse-tól szokatlan neoklasszikus dallamfoszlányra, majd kibontakozik egy akkora Steve Morse szóló, hogy a sasmadár is csak repülővel tudná átrepülni. Meggyőződésem, hogy ezt a vonalat kéne erőltetni; hamarosan megy is az ügyeletes kedvenc rovatba!

Az album egyébként több változatban is kapható, a 2 CD-s alapverzió mellett megjelenik egy DVD-s változat, amelyen szerepel egy "így készült" dokumentumfilm, illetve az előadó honlapjáról egy csomagban meg lehet rendelni Neal személyes tanúságtételét könyv formában is - minő meglepetés! - "Testimony" címmel. Viszlát a Diesel Club-ban június 11-én!!!

Tartuffe

Kiadók:
Nomota LLC (US)
Frontiers (EU)

Honlapok:
www.journeymusic.com
myspace.com/journey

Talán kevesen tudják, de a Journey eredetileg progresszív, jazz-rock fusion zenekarnak indult Carlos Santana mellől kihullott zenészekből. Csak miután minden hangszeres kompetencia és invenciózus zenei megközelítés ellenére sem tudták a közönség figyelmét fölkelteni döntöttek kiadójuk tanácsára úgy, hogy az akkoriban igen népszerű Foreigner és Boston vonalon előre menekülve belevetik magukat a népszerű, közönségsiker-orientált rádió rock világába. Ez a háttere annak, hogy a Toto-hoz és az Asia-hoz hasonlóan hatalmas sikereket arathattak le és médiasztárok lettek úgy, hogy kivételes zenei tehetségüket közönségénekeltetős himnuszok és közérthető slágerek megírására fordították. Ugyanis ehhez is kell ám egy jó adag istenadta tálentum! Attól még senki sem lesz sikeres sláger-szerző, hogy a homlokáról lóg egy hosszú befont hajtincs... Akinek füle van a hallásra, hallja meg...

A Journey viszontagságos, folyamatos tagcseréktől zaklatott karrierje símán kiadna egy enciklopédikus méretű monográfiát; fölösleges is lenne egy százszor meg ezerszer elbeszélt történetet újra fölmondani. A lényeg, hogy Steve Perry énekes legenda távozása után Arnel Pineda szappanoperába illő fölfedezésével sikerült újrakalibrálni az együttes megreccsent szerkezetét. Az "Eclipse" immár a második lemez, amit a közel tökéletes Perry-klónnal, Pinedával készítettek el. A 2008-as "Revelation" szerintem jobb lemez volt, de egy ilyen megaköltségvetéssel dolgozó, nagykiadós bandához méltatlanul gyengén szólt, jóllehet az újra fölvett régi slágereket fölvonultató bónusz lemez kedves kis meglepi volt. Az "Eclipse" hangzása azonban sokkal kerekebb, s ezért valahogy rockosabb is.

Sajnos most sem sikerült ráduplázni olyan klasszikusokra, mint a "Don't Stop Believing" vagy az "Any Way You Want It", de az alkalmi tölteléknóták ellenére (pl. "She's A Mystery" és az instrumentális "Venus") akad néhány kimondottan tetszetős fülbevaló, mint a "Edge Of The Moment", a "Resonate" és a "Someone", vagy a nagyszabású, megindítóan lírai "To Whom It May Concern". Az utóbbiban olyan finoman, fílingel penget Neal Schon, hogy az Túrisas cimbora minden rá vonatkozó kételyét el kellene, hogy oszlassa. Az "Eclipse" tehát nem lesz klasszikus Journey lemez, de a vérbeli rajongókat sem fogja elidegeníteni, mert méltó híres-neves elődjeihez, ha nem is egyenértékű velük.

Tartuffe

Honlapok:
www.jarleholsen.com
myspace.com/jarleholsen

Mikor PJuan kolléga (passzio.hu) ajánlása alapján eljutott hozzám ez az instrumentális metal fusion anyag, éreztem, hogy nagyot nem csalódhatok, hiszen adott Jarle H. Olsen, egy norvég gitárfenomén (figyelem! igazi sportgitáros, Carvin gityókkal nyomja!) és Alex Argento, az általam bálványozott olasz billentyűs, s ezek a nevek már önmagukban garanciát jelentenek. Na, nem mintha valaha is hallottam volna a fiatal viking gitáros-zeneszerzőről, hanem mert Alex Argento nem adja a nevét nívótlan próbálkozásokhoz, és a Skandinávia+Itália párosítás az én szemszögemből csakis nyerő lehet.

A metal fusion nem pillekönnyű műfaj, legtöbben már a szavak hallatára elrettennek, odáig pedig már el se jutnak, hogy némi idő- és energiabefektetéssel átrágják magukat a sűrű hallgatnivalón. Őszintén szólva, még nekem - edzett és műfajilag szabadúszó kritikusnak - is le kell olykor győznöm előítéleteimet, miszerint egy ilyen anyag vélhetően egyet jelent a se füle, se farka, soha véget nem érő tekerésekkel, magamutogató, öncélú technikázással és az emészthetetlen, mérföldes dallamszörnyetegekkel.

Szerencsére Olsen muzsikája összetettségével, fényesre polírozott technikájával együtt is követhető, élvezhető, sőt szerethető. Nyilván nem Lemmy Kilmister dalszerzői vénája jellemzi a kompozíciókat (dalokról beszélni nyelvi slamposság lenne), de a komplex ritmika és a mindent átható hangszeres bravúrok ellenére is azt kell mondjam, hogy az album szinte már lírai hangvételű. A "From Deep Within" és a "Dark Matter", ha nem is klasszikus értelemben, de remekbeszabott balladák. Talán éppen az utóbbi a kedvencem az albumról (főleg az a lélegzetelállító uniszónó az ötödik perc körül!).

Bár Olsen egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy korábban játszott ugyan együttesekben, de a zenei kereteket túlságosan kötöttnek találta egy ilyen fölállásban, én mégis remélem, hogy lebilincselő szóló karrierje mellett hallhatjuk majd egy Pagan's Mind vagy Circus Maximus típusú norvég progresszív zenekarban.

Tartuffe

Elképzelni sem tudom – lekéstük –, a K3 hány embernek muzsikálta el bemelegítő műsorát, de ha abból indulok ki, hogy Marty Friedman koncertje alatt is biztos gerinctöréssel ért volna véget egy felelőtlen stage-diving, hát nem lehetett túl inspiráló a hangszerek mögül letekinteni a küzdőtérre.

Marty Friedman a rocktörténelem része és pont. Aki ezt vitatja, az azt is vitatja, hogy a "Rust In Peace" (gyk: Megadeth) rocktörténelem, ami viszont jelentős részben tőle lett az, ami. Következésképpen ismét írom befelé a virtuális ellenőrzőbe az igazolatlan hiányzásokat a szakmának, Szentkirályi Janit (Mobilmánia) kivéve. Ahogy egykoron (kevésbé) kedvelt osztályfőnököm óvott, némileg azért talán belül reménykedve, most magam is szólok előre: lassan annyi igazolatlan hiányzásotok gyűlik össze, kedves szakma, hogy lehet osztályt ismételni…

Még csak azt sem lehet mondani, hogy Marty egy lenne a sok shredder közül, hiszen teljesen egyedi, két hangból felismerhető stílusa van, ráadásul a rockszakmában a '80-as évek óta hivatkozási alap és meghatározó a jelenléte.

Ez a jelenlét persze azért nem szeplőtelen, legyünk őszinték. Mióta felfedezte magának a japán popzenét és a mechanikus ritmusokat (értsd: csűrdöngölős technót!), azóta nekem is sikerült néha összekötni véle a bajuszt. Illetőleg inkább hajat, mert az mindkettőnknek van, igaz, a világ legigazságtalanabb leosztásában. Iszonyú rőzse nőtt ennek az apró embernek a fejére. Csupán az a hajtömeg, ami az irdatlan headbang közben a hangolókulcsokra csavarodott és kitépve ott lifegett immár gazdátlanul, mennyiségében szinte versenyképes volt az én összesemmel, minőségében pedig alázta.

Ha valaki attól félt (pl. Tartuffe), hogy itt gitárvarázslatnak álcázott technópartinak lesz részese, azt gyorsan meggyőzte már a legelső perc. A sampler Tokióban maradt. Sajnos a kísérőzenészek színpadi hacukája és make up-ja nem. A hangszeres felkészültséggel semmi gond nem volt, sőt! A dobos néha a lámpatesteken időzött, majd onnan visszazuhanva érkezett meg a pergőre, előzőleg még a levegőben megpörgetett verőkkel. De a másodgitárosnak sem került volna túlzott erőfeszítésébe egy szabadon választott Yngwie-klasszikust kétszeres sebességgel ledarálni. De ahogy ezek a japánok mostanában az idióta anime-mániájukkal ki tudnak nézni, az számomra egyelőre feldolgozhatatlan. Mint a legrosszabb buzik, akárhogy is próbáljuk mindezt ideológiába csomagolni.

Ha az ember túltette magát azon, hogy tinilánynak sminkelt és öltözött férfiak segítik Friedmant, akkor már tényleg nem állt útjában semmi. 100% tiszta fémet olvasztottak ránk, óriási hangerővel dörrent a cucc, talán egy kissé éppen a szólógitár kárára, de azért nem volt veszélyes, fel lehetett ismerni a dallamokat és azokat a lehetetlen, de csodaszép nyújtásokat.

Én szeretem Friedman dalait, dallamait, ezért nem volt igényem a Japánban mindenki által ismert dalocskákra, de elfogadom, kellett egy kis emlékezés a közelmúlt tragédiájára, érdekes lett volna, ha éppen ők hagyják mindezt figyelmen kívül. A basszusgitáros éneke viszont éppen a tűréshatáron mozgott, át-átlendülve a piros tartományba. Mustaine ugyan általában nem kihívás énektechnikai szempontból, de szerencsére a "Tornado Of Souls" már csak kivonatosan, a lényegét érintve (szóló), instrumentálisan került terítékre.

Friedman játékának szerves részét képezik az akusztikus, meditatívabb pillanatok, sajnos ezek nem szólaltak meg igazán szépen, ahogy a lemezeken, de mást tényleg nem tudnék felhozni ellenük. Főleg, hogy jókedvűen, mosolyogva nyomtak kettő (!) órát ennek a maroknyi fanatikusnak.

(A képek jogtiszták, meg jó szarok is, telefonnal én csináltam...) A Hardrock.hu oldalon Kotta írt egy bővebb, nagyon jó beszámolót, olvassátok el, uccu!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.master-plan.net
myspace.com/masterplanmetal

Nincs szó sem új sorlemezről, sem újabb fölállásról (Mark III), csupán egy válogatás albumról, amire fölpakolták az összes eddigi kislemezes dalt, illetve bónusz nótát. Meglepetést tehát nem okoz az anyag, de a kemény rajongóknak bizonnyal valódi ajándék, hogy nem kell plusz költségbe verni magukat és energiákat pocsékolni a bónuszolt album-változatok beszerzésével és az EP-k levadászásával. (Egyelőre sem az AFM Records, sem a Masterplan hivatalos oldalain nem találni az albumról semmit, de minden jel arra enged következtetni, hogy hivatalos kiadvánnyal van dolgunk.)
Mivel itt olyan dalok szerepelnek, amelyek annak idején nem találtattak érdemesnek arra, hogy a sorlemezekre fölkerüljenek, illetve az együttes csak a japán vagy orosz piacnak kedveskedett egy-egy elfekvő szerzeménnyel, a MK III garantáltan nem fog nagyot durranni. A nóták persze nem rosszak, de egyértelműen B-kategóriások, jóllehet akad köztük olyan is, amiért néhány másod- vagy harmadvonalas metálbanda a Jackass filmekből merített válogatott gusztustalanságokra is képes lenne.

Ha a címlistát összevetjük az eddig megjelent hanghordozókkal, kiderül, hogy egyedül a "The Master's Voice" maradt le a válogatásról, ami a 2007-es "Lost And Gone" EP másfél perces, áll-szimfonikus intrójaként szolgált. Nem értem, miért nem került föl az "MK III"-re, bár aligha fog bárkinek is hiányozni.

Sokatmondó, hogy egyértelműen az első album bónusz nótái a legjobban sikerült darabok (Through Thick And Thin, The Kid Rocks On) és az irgalmatlan harapós Led Zeppelin földolgozás (Black Dog) is ebből a korszakból való. Nagyon remélem, hogy Grapow és Jorn Lande jövőre vonatkozó mesterterve az, hogy egyértelműen ehhez az időszakhoz fognak visszakanyarodni.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/nogravityprog

A No Gravity igazi szupergrúp a mostanában egyre élénkebb olasz progresszív metál színe-javával, meg egy német kakukktojással, aki nem más, mint Andy Kuntz a Vanden Plas-ból. Rajta kívül énekel a korongon Michele Luppi (Killing Touch, ex-Vision Divine), Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Vision Divine), Mark Basile (DGM), Roberto Tiranti (Labyrinth) és Emiliano Germani (Moonlight Comedy). Aki otthon van a talján fémzene világában, alighanem már el is kezdte a nyálát csorgatni.

A neves muzsikusokból álló népes csapat mögött karmesterként és zenei agyként Simone Fiorletta áll, a Moonlight Comedy gitárosa, aki egy személyben jegyzi az összes dalt, sőt a lemez producerelését is végezte. Olyan vitathatatlanul képzett segítői akadtak, mint Andrea De Paoli billentyűs (Labyrinth), Andrea Casali bőgős (Astra), valamint két muzsikus a debütálás előtt álló Metaphysics nevű progresszív együttesből: Davide Perruzza gitáron és Marco Aiello a dobokon.

Személy szerint nagy rajongója vagyok a műfaj olasz kiválóságainak; az Astra, DGM, Empyrios, Sinestesia, Twinspirits, Solid Vision és Heart of Sun albumok rendszeres szereplői oldalunknak, de a Moonlight Comedy speciel éppen nem tartozik kedvenceim közé, annak ellenére sem, hogy Simone Fiorletta kétségkívül zseniális gitáros. Amikor tehát értesültem róla, hogy a Lion Music gondozásában egy komoly projekttel készül, amelybe számos tehetséges honfitársát is bevonja, elkezdtem reménykedni. A No Gravity tulajdonképpen meg is felel az elvárásaimnak, meg nem is. Zeneileg képtelen lennék fogást találni rajta (a "Religious Beliefs" pl. nagyon ütős), sőt színesebbnek, érdekesebbnek találom a Moonlight Comedy lemezeinél, mégis hiányolom a közérthetőbb, fogósabb dallamokat. Az egyetlen dal, ami elsőre eltalált, az az albumot záró "Unexpected Gift"... Valóban váratlan ajándék, de annak csudijó!

Aki először találkozik Simone Fiorletta nevével és a CD-t prekoncepciók nélkül helyezi be a lejátszóba, az egy remekbeszabott progresszív metál anyagot kap az arcába, ami arányosan, dögösen szólal meg, ötletesen van hangszerelve és az énekesek miatt kifejezetten változatos is. Ugyanakkor hamar kiderül, hogy a No Gravity nevével ellentétben egyáltalán nem könnyed hallgatnivaló. Sokat és hosszan kell barátkozni vele, kizárólag többszöri figyelmes hallgatás után adja meg magát – csak az elszántak előtt bontogatja ki a morcos, komplikált fölszín alatt rejtőző belső értékeit.

Tartuffe