Kiadó:
Muso Entertainment

Honlap:
myspace.com/officialstork

A zene üzlet (is)... persze..., de a Dream Theater új dobosának fölhajtása körüli szappanopera jellegű történések a végén már kifejezetten idegesítettek. Örülök, hogy ez a mizéria lezárult végre, és türelmetlenül várom a Mike Mangini-vel kiegészült DT új albumát. Mindazonáltal pozitív fejleményei is voltak ennek a jól kalkulált üzleti fogásnak, mivel rivaldafénybe állított néhány olyan kiváló zenészt, akiről eddig - a szűk szakmán kívül - csak kevesen tudtak. Közéjük tartozik az osztrák származású Thomas Lang, akiről a folytatásos DT "dobost keresünk, meghallgatásokat tartunk" valóságsó (angolosoknak: show) nem festett éppen hízelgő képet, jóllehet igazi szörnyeteg az arc, aki már egy rakat "év dobosa" és "legjobb dobos" címet begyűjtött szakmai folyóiratoktól.

A StOrk elsősorban róla, illetve szerzőtársáról, Shane Gibson gitárosról szól. Ők ketten együtt zenélnek egy Schwarzenator nevű death metal bandában is. Gibson egyébként a KoRn másodgitárosa, pedig többre hivatott, hiszen a nagy presztízsű Berklee School of Music ösztöndíjasa volt, így - mit mondjak? - elég jól pengeti. A triót Eloy Palacios bőgős teszi teljessé. A StOrk fúziós metált játszik, méghozzá instrumentális változatban, hasonlóan a Liquid Tension Experiment-hez, vagy a hazai K3-hoz. Nem könnyen emészthető zene, vannak egészen elborult nóták (Alien, Loki, Metal Fatigue), de szerencsére akadnak olyanok is, ahol a hangszeres virtuozitás még nem lépi át a határt a bámulatba ejtő és az irritáló között (Nautilus, DucksInAPonD). Tartok azonban tőle, hogy az utóbbi kategóriába tartozó szerzemények is kivernék a biztosítékot az átlag metalistáknál. Nekik nem is ajánlom a meglehetősen nehezen beszerezhető anyag levadászását, szigorúan csak komoly állóképességgel rendelkező ínyenceknek.

Tartuffe

Kiadó:
Storm Vox Records

Honlapok:
www.dynazty.com
myspace.com/dynaztyband

Ez most már egészen biztosan nem elszigetelt, egyszeri dolog, hanem olyan jelenség, amit illik komolyan venni. Nagy divat lett mostanában nosztalgiázni, és a NWOBHM szolgalelkű leutánzása után (lásd White Wizzard, Steelwing, Enforcer) úgy tűnik, a '80-as évek aréna rockja és pufihajas glam metal korszaka van terítéken. A trend egyre erősebben hallatja hangját és központja - minő meglepetés! - a Skandináv-félsziget, azon belül is Svédország.

A Dynazty a névválasztás által sugallt patinának teljesen híján van, ugyanis kölyökképű, pelyhesállú viking fiatalok alkotják, akik nyilvánvalóan sokat hallgatják a klasszikus Mötley Crüe, Quiet Riot, Ratt lemezeket, a honfitárs Europe-ról és Treat-ről nem is beszélve. Stílusukról sokat elárul, hogy az öreg kontinenst a The Poodles előzenekaraként turnézták végig. A "Knock You Down" már a második album 14 olyan dallal, amiről csak a dinamikus, modern hangzás árulja el, hogy nem a glam hőskorában szerezték őket.

Személyes véleményem az, hogy az ilyen retró hangulat általában a zeneipar útvesztésének, a kreatív energiák elapadásának nyomán ébred, s mint ilyen, természeténél fogva nem lehet hosszú életű. Az Enforcer, White Wizzard tipusú próbálkozásokkal szemben a Dynazty által képviselt trendnek az az előnye, hogy nem árasztja az áporodottság orrfacsaró bűzét, s ez egyértelműen a friss megszólalásnak köszönhető. Bár újra vastagon fog a szemceruza és a hajlakk is előkerült, de legalább nem pufognak a dobok, nem cincognak a gitárok, s olykor egy-két "heterodox" megoldás is szerephez jut.

Van még egy dolog, ami miatt ez a trend számomra szimpatikusabb (mint a NWOBHM klónozása): a '90-es évek eleje óta a rock zene nem egyszerűen ki lett tiltva a médiából, hanem sértődötten, mimóza módjára kivonult onnan; vagy magába fordult kinyúlt, elfeslett pulcsiban, vagy olyan tüntetően kemény lett, hogy már nyilatkozni is csak hörögve tudott. A dallamos, színpadi elemekkel, látványosságokkal színesített, közérthető, önfeledten bulizó, médiabarát rock kiveszni látszott. Rá lehet sütni a komolytalanság vagy súlytalanság bélyegét ezekre az együttesekre, de tömegeket nyerhetnek meg a befolyásolható tömegből a rock zenének. Én pedig úgy vagyok vele, hogy inkább ez szóljon a rádiókban, a tinik inkább ezt hallgassák a mobiltelefonjaikon, mint az elektronikus zajokat vagy az afro-amerikai álgengszterek acsarkodását...

Tartuffe

Az Aghora zenéje legalább akkora zagyvaságról árulkodik, mint az együttes zenei agyának, Santiago Dobles-nek sajátos kis világa. Santiago Venezuelában született, édesapja (Gustavo) elismert szimfonikus zeneszerző, de csemetéje kora gyermekkora óta a modern zenei formák iránt érdeklődött (ezt hívom én Victor Smolski-effektusnak). A híres bostoni Berklee School of Music-ban végzett filmzene és gitár szakon, most Miami-ban él, szerelmes az indiai kultúrába, jógázik, behatóan tanulmányozza a taoista filozófiát, miközben nemcsak gyakorlója, de oktatója is több indonéziai harcművészetnek. Erre varrjatok gombot...

Szóval Santiago Dobles enyhén szólva színes egyéniség, és ez szellemi gyermekének, az Aghorának muzsikáján is hallatszik: erősen technikai, progresszív, fúziós metált tolnak nem kevés indiai behatással, és ráadásul kristálytiszta női vokállal. Az együttesben folyamatosan cserélődnek a tagok és több mint tíz év alatt mindössze két albumot jelentettek meg, mégis sikerült a progresszív metál belterjes világában komoly nevet szerezniük maguknak. Sokan úgy tartják, hogy a debütáció (Aghora, 2000) jobban sikerült a második albumnál, nem utolsósorban azért, mert Danishta Rivero (már származása miatt is) autentikusabban énekelte az indiai zene által ihletett dallamokat. Zeneileg talán igazuk van, de Diana Serra hangját én képzettebbnek gondolom, és régóta nagy kedvencem a "Moksha" című dal, ami a mai napon bele is gyógyult a lejátszómba.

Brutál, vaskos riffek, technikás, de dallamos gitárszólók, fülbemászó, kidolgozott dallamok, és bonyolult ritmusok káprázatos kavalkádja ez a nóta. Mivel a szövege legalább olyan borult, mint a muzsika maga, csak annyit tudok mondani, hogy valamiképpen a szabadulásáról szól ("Liberation" az alcíme is), de ennél több infóval nem szolgálhatok. A "Moksha" tökéletesen kiszolgálja világzenés érdeklődésemet, ezen belül is a közel- és távol-keleti dallamok iránti vonzódásomat. Aki hasonló dolgokra kattan, itt tudja meghallgatni a szóban forgó szerzeményt.

Tartuffe

Kiadó:
Concord Music

Honlapok:
www.thecars.org
myspace.com/thecarsunlocked

A The Cars kedvéért még azt is megkockáztatom, hogy ortodox metálos cimboráim hetekig a véremet szívják, mint annak idején tették a Pély Barna-féle United Unplugged DVD-jének recenziója miatt (itt). Tudom, hogy a The Cars is vastagon stílusidegen együttesnek számít ezen az oldalon, de gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, és "Best of" CD-jüket néha még ma is szívesen döngetem a kocsiban hosszabb utakon.

A karrierjét 1977-ben kezdő bostoni együttes zenei stílusát meghatározni rendkívül nehéz feladat. Az art rock, rockabily, punk, garázs rock és bubblegum pop hatásokat ötvöző együttes fő jellemzője az volt, hogy a gitár-orientált rádióbarát rock és az akkoriban egyre népszerűbb szintipop olyan egyvelegét tudták megalkotni, amely évekig fülbemászó Billboard listás slágerek sokaságával szolgálta ki az amerikai rádiók DJ-it. Persze az általuk képviselt műfaj csillaga a '80-as évek második felére leáldozott, így ilyen-olyan szólóprojektekre hivatkozva menthetetlenül jegelve lett a jobb napokat is látott közös vállalkozás.

2000-ben hasnyálmirigy rákban elhunyt Benjamin Orr, az együttes bőgőse és egyik énekese (kettő volt ugyanis), szerencsére azonban ez legföljebb elodázta, de nem futtatta zátonyra az újrakezdést. A "Move Like This" 1987 óta az első (sorban pedig a hetedik) stúdióalbumuk, amire a kísérletezésnek, stílusváltásnak - hál' Istennek! - még csak árnyéka sem vetül. Az ember azt kapja, amit vár: hamisítatlan "The Cars" hangzás, pop-rock himnuszok; mintha az elmúlt 20-25 évet egyszerűen átaludták volna. Egyetlen említésre méltó változás történt csupán, de ez sajnos negatív előjelű. Úgy tűnik, Elliot Easton gitáros időközben elfelejtett szólózni, vagy - eléggé el nem ítélhető módon - hagyta, hogy a zenei producer (egy bizonyos Jacknife Lee) lebeszélje róla.

A "Move Like This" nem hibátlan lemez, ilyet nem is tudtak egyet sem alkotni pályafutásuk alatt, még a csúcson sem. Ennek ellenére széles mosolyt csalt az arcomra néhány jól eltalált nóta, mint pl. a "Blue Tip", a "Keep On Knocking" vagy a "Sad Song". Az ortodox metálos cimborák meg le vannak sajnálva; néhanapján én is lehetek gyerekes...

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.demonseye.com
myspace.com/thestrangerwithin

A Demon's Eye legénysége nem árul zsákbamacskát. Az együttes neve egy örökzöld, Gillan-érás Deep Purple sikernóta címe, míg a lemezcím választása az újjáalakult Rainbow 1995-ös albumát, a "Stranger In Us All"-t juttatja eszünkbe. Nyilván nem véletlen, hiszen a 13 éve Deep Purple tribute bandaként együtt muzsikáló német brigádnak sikerült megnyernie a Rainbow akkori énekesét, Doogie White-ot, hogy kiabálja föl az első olyan lemezüket, amelyen saját szerzeményeket adnak elő.

A Demon's Eye tulajdonképpen nem más, mint a magyar Cry Free germán változata; ők is részesülhettek abban a kitüntetésben, hogy Jon Lord szimfonikus koncertjein kísérhették az öreg zsenit és a mögötte helyet foglaló filharmonikusokat. Bennük azonban megvolt az az ambíció, hogy előálljanak egy olyan anyaggal is, amit saját kútfőből merítettek... legalább részben. Németországban mindig is nagy nimbusza volt a Deep Purple-nek és a Rainbow-nak, így nem csodálkozhatunk azon, hogy rövid időn belül - az új Voodoo Circle lemez megjelenése után - ez már a második olyan próbálkozás, amellyel a '70-es évek nagy hard rock klasszikusait megidézik.

Föltételezem, senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy az eredmény kísérteties. Az egy dolog, hogy Mark Zyk egy az egyben levette Blackmore játékát és gitárhangzását (bár a varázslat hiányzik), de a nóták is simán szerepelhetnének egy '90-es években megjelent képzeletbeli Rainbow lemezen. Ez persze nagyrészt köszönhető Doogie White-nak, de ennél azért többről van szó: a Demon's Eye tagjaiba valószínűleg már atomi szinten beépült a bálványozott zenekarok stílusa. Némileg meglepetés egy Deep Purple cover bandától, hogy nem annyira a nagy kedvenc, mint inkább a Rainbow zenei világa köszön vissza, de Blackmore miatt nyilván folytonosság van a kettő között. Sajnos a hangzás direkt retrósra lett véve, ami szerintem indokolatlan, hiszen ha egyszer Blackmore rászánná magát, hogy áll-reneszánsz kocsmadalok helyett megint hard rock-ot játsszon, biztos modernebbül szólalna meg.

Személy szerint a Voodoo Circle-t ötletesebbnek, jobban kivitelezettnek gondolom, de olyanoknak, akik a "Stranger In Us All" után hiába várták a folytatást Doogie White-tal, valamint azoknak, akik lelkesedtek a Cornerstone albumokért, mindenképpen ajánlom ezt a muzsikát.

Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.pagansmind.com
myspace.com/pagansmind

Ebben az évezreddel egyidős "Pogány Agy"-ban kezdettől fogva igen kedvemre való muzsika fogan úgy 2-3 évente. A legutóbbi albumuk (itt) számomra egy csöppet felemásra sikeredett, amennyiben a tőlük megszokott progresszív "space" metal himnuszok mellett szerepelt néhány gyengébb, sablonosabb alkotás is. Egy varázslatos pesti koncert után (itt) alkalmam nyílt mind Jorn Viggo Lofstad gitárossal, mind pedig Stian Kristoffersen dobossal értekezni. Úgy nyilatkoztak, hogy bár maradt a tarsolyukban egy egész lemezre való szerzemény, szükségük van némi pihenésre, hogy azután valami igazán ütőssel tudjanak előállni.

Mit mondjak? Sikerült. A négy éves pihi, a komótos tempó meghozta maradandó és kívánatos gyümölcsét. Én eddig a "Celestial Entrance" (2002) és az "Enigmatic: Calling" (2005) albumokra esküdtem, de a "Mennyei Elragadtatás" magáért beszél, hogy úgy mondjam: önmegvalósító jóslat. Még úgy is, hogy bizonyos korábban elsütött riffek, dallamok, technikai nüanszok folyton visszaköszönnek. Ahogy én látom, itt nem annyira önismétlésről van szó, hanem az eddigiek egyfajta sommás és magasabb szinte emelt foglalatáról.

Ezek a borult norvég pogányok most elkészítették pályafutásuk eddigi legjobb lemezét, amivel - nincs bocsánat! e véleményemet bárkivel szemben megvédem - beléptek a progresszív metál pantheon tróntermébe, hogy fesztelenül kvaterkázzanak olyan "istenségekkel", mint a Dream Theater vagy a SymphonyX. Nincs mese, ez a lemez megy az idei Top 10 élbolyába!

A "Heavenly Ecstasy" nagyjából azt a direktebb, dalközpontúbb vonulatot viszi tovább, amit az előző albumon a címadó dal, vagy a "United Alliance" képviselt. Van két olyan nóta is, amit már inkább a hard rock kategóriába lehetne sorolni (Walk Away In Silence, Live Your Life Like A Dream). Nils K. Rue hangja szabadabban szárnyal, mint valaha, a gitárszólókat hallgatva pedig (különösen a keleties hatású "Eyes Of Fire"-ben, a "Follow Your Way"-ben, vagy a lírai "Live Your Life Like A Dream"-ben) azonnal beugrott a mikutyánkkölyke Dreyelands gitáros, Horváth András Ádám kijelentése: "A fél karomat odaadnám, ha úgy tudnék gitározni, mint Jorn Viggo Lofstad". Csatlakozom...

Nincs mentség, ezt a lemezt minden műfajbarát zenehallgatónak referencia-anyagként be kell szereznie, méghozzá eredetiben. Nem tudom, hogy leszek képes kivárni a hivatalos május 23-i megjelenést. És én még azt hittem, hogy húsvéttal véget ért a nagyböjti lemondások időszaka…

Tartuffe

Kiadó:
Firebox Records

Honlap:
www.grendelband.com

Aki visszatérő olvasója ennek az oldalnak, az tudja, hogy nem vagyok igazi rajongója, legföljebb a köteles tiszteletet készséggel megadó elismerője a death metal műfajnak, még a dallamosabb refrénekkel operáló változatban sem. Néha azonban nagyon jól tud esni egy kis szigorúság. Épp egy ilyen hangulatban - jó időben, jó helyen, ahogy mondani szokták - talált meg tavalyelőtt a Nino Laurenne által producerelt, kiváló hangzású "A Change Through Destruction", (2008) a 2000-es évek legeleje óta aktív finn szextett (határozottan egybeírva!), a Grendel második korongja. Imponált, hogy a refrének dallamosra, amúgy Paradise Lost-osan gótikusra vannak véve, s olykor még egy kis "könnyed" (he-he!) doom-olás sem áll tőlük távol.

Az Evil Eye Management által rendezett Metallia Perkele turné keretén belül 2010. október 8-án jártak is itt Pesten, a Dürer Kertben. Az egyébként jól sikerült eseményen történt meg az a csúfság, hogy az általam igencsak favorizált Status Minor föllépésekor rajtam kívül még csak kb. hárman lézengtek a küzdőtéren. Szerencsére a Kiana utánra időzített Grendel műsorra már sokkal többen voltak kíváncsiak, s láthatólag élvezték is a vérprofi előadást. Különösen Mikko Virtanen hörgész/énekes színpadi jelenléte (stage presence) és teljesítménye volt lenyűgöző.

Ezek után nem volt kérdés, hogy sorban a harmadik albumot recenzálnom kell. A "Corrupt To The Core" vészterhes címéhez méltóan súlyos és borús hangulatú anyag, amivel a finn metallistáknak egyértelműen sikerült előrelépniük zeneileg. Kevesebb a dallam és a belassulás (ez alól kivétel a "Five Years Without The Sun" - beszédes cím!), több viszont a gitárszóló, még ha - sajnos - nem is az Amott testvérek (Arch Enemy) stílusában. Kedvenceim a "Down", a "Through Hell" és a "Day Of Redemption", pedig az utóbbiban még egy értékelhető, "emberi" hangon énekelt refrén sincs. Lehet, hogy sokaknak ez egy könnyed ébresztő zene a reggeli briós és kávé mellé, nekem azonban rá kell készülnöm, és általában nem lesz tőle virágos jókedvem. De az élet nem is mindig felhőtlen trópusi üdülés, néha jeges, északi tájakon is barangol az ember...

Tartuffe

Kiadó:
BLP Music

Honlapok:
www.hardhungary.com
myspace.com/hardhungary

A HARD nem sokat piszmogott, mindössze egyetlen évvel az egyértelműen pozitív fogadtatásban részesült "Time Is Waiting For No One" megjelenése után kiadták ötödik nagylemezüket; a másodikat Björn Lodin (Baltimoore) csatlakozása óta. Ezúttal a hangzásra sem lehet panasz, az anyag sokkal dinamikusabban, dögösebben szól, mint elődje. A másik említésre méltó változás, hogy közben Vámos Zsolt vette át a szólógitáros – és Lodin mellett – a társ-dalszerző szerepét.

A megjelenés kapcsán jó néhány külföldi kritikát (is) elolvastam, és az ítészek között egyértelműen az a konszenzus alakult ki, hogy a hangszeres teljesítmény jócskán a dalszerzés előtt jár. Ez egyrészt szép dicséret, hiszen Vámos Zsolt szólóit és  hangszerének érett, telt hangzását mindenki magasztalja, míg a Mirkovics-Borbély párost a vasbetonszerkezetek szilárdságával vetekedő ritmusszekcióként emlegetik. Másrészről viszont továbbra is hiányzik az a 2-3 sláger - a fülbemászó, dúdolható refrénekről nem is beszélve -, ami egy ilyen erősen múltidéző produkcióra kellőképpen ráirányíthatja a nemzetközi média figyelmét. Még azt is megkockáztatom, hogy az előző lemez - ami ugyan közel sem szólt ilyen jól - több emlékezetes, szerethető dalt sorakoztatott föl (Time Is Waiting For No One, Love Goes With Anything, Shine On Me Now).

Az "Even Keel" is büszkélkedhet néhány jól eltalált, karcos nótával: a lemezindító "Truth Or Dare", a húzós "I Wanna Rock You" és a leleményes groove-val lüktető "Speeding Into Slow" egyrészt biztosít bennünket arról, hogy bárhol, bármikor vállalható csapattá érett a HARD legénysége, másrészt viszont feledteti velünk a "Pretty Little Liar" sablonos refrénjét, vagy az egyébként kellemesen morcos "Scream Out To Be Heard" lapos, esetleges dallamvezetését.

Ide a végére kívánkozik egy megjegyzés a Hammer World-ben (2011/04) megjelent Vámos Zsolt interjúhoz. Előrebocsátom, hogy Thomas Larsson nálam nagy kedvenc, így egyáltalán nem üres bók csupán, ha azt mondom, hogy Vámos Zsolt játéka semmilyen hiányérzetet sem okozott bennem. Sőt… Az ominózus HW cikkben olvasható fikázás az ún. "sportgitárokról" és "sportgitárosokról" azonban szerintem méltatlan egy vérbeli zenészhez. Ilyen alapon minden további nélkül le lehetne sajnálni, mondjuk Steve Vai-t, Paul Gilbert-et, vagy az éppen Whitesnake-kel turnézó Reb Beach-et (csak, hogy néhány nagy varázslót említsek, miközben a "sportgitárokat" gyártó tiszteletreméltó cégekről szót sem ejtek). Zsolt mentségére legyen mondva, érezhetően a HW munkatárs, Danev György kérdezett alá – megjegyzem: nem először – tendenciózusan riportalanyának. Remélem, a jövőben Zsolt nem ül föl az ilyen provokációknak…

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.uriah-heep.com
myspace.com/uheep

A Rolling Stone magazin kritikusainak szakértelméről és a lap kompetenciájáról a keményebb stílusok területén sokat elmond az a ma már klasszikussá vált történet, miszerint a Uriah Heep első albumának (Very 'eavy... Very 'umble, 1970) megjelenésekor Melissa Mills, a fostalicska magazin megmondó asszonya azt találta írni, hogy "Ha ez a csapat híres lesz, kénytelen leszek öngyilkosságot elkövetni. Az első hangtól kezdve tudod, hogy nem akarsz többet hallani belőle." Persze az epébe mártott tollú ítész túl gyávának bizonyult ahhoz, hogy ígéretét beváltsa...

A Uriah Heep köszöni szépen jól van, a tragikus halálesetek és a már-már követhetetlen tagcserék ellenére több mint 40 éve tolja a hamisítatlan brit hard rockot, sőt Bernie Shaw énekes csatlakozása óta (1986) határozottan megújult a fölállásában is megszilárdult öregfiúk csapat. Nem hajtják magukat agyon, a "Sonic Origami" (1998) és a "Wake The Sleeper" között például éppen 10 évet pihentek. Az "Into The Wild" anyaga is három éven keresztül érett, s talán el sem készül, ha a Frontiers Records nem szerződteti le őket (mint a Whitesnake-et is), és nem noszogatja őket kellőképpen. Serafino Perugino kiadójának keze egyébkent érezhetően benne van az új koncepcióban, mivel - híven a nápolyi elvárásokhoz - az új album lazább, puhább, balladásabb lett, mint elődjei.

Az "Into The Wild" nem mászik bele olyan fiatalos energiával az arcunkba, mint a "Wake The Sleeper" kétlábgépes fölvezetése (pimasz megoldás egy olyan csapattól, ahol az átlagéletkor 60 fölött van), inkább a csapat legendás dallamérzékére, dinamikus kórusaira építkezik. Mick Box sohasem volt egy nagy virga király, de ezen a lemezen szebben, tisztábban játszik talán, mint valaha (hallga’ csak a "Kiss Of Freedom" ízes gitártémáját!). Sajnos a nálam abszolút etalonnak számító "Sea Of Light" (1995) modern, már-már progresszív hajlamokról árulkodó világa egyáltalán nem jellemző az új megjelenésre. Az "Into The Wild" nem vezet be bennünket semmilyen vadonba: egy hangzásképileg teljesen modern, de koncepciójában meglehetősen maradi lemez lett, ahol dominálnak a melankolikusabb, líraibb témák.

A Bernie Shaw-val második kamaszkorát élő Uriah Heep-nek megítélésem szerint nem ez a legjobb lemeze, de azért nagyon korrekt anyag, főleg egy olyan együttestől, amit már születése pillanatában leírtak. Én azonban még mindig várok a csodára, egy "Sea Of Light II"-re, de legyen ez az én személyes nyomorúságom...

Tartuffe

Tipikusan indokolatlan, genyó magatartás, érzem, de a kritikusi lelkemből kiszakadó első gondolat fő motívuma a lemezanyag meghallgatása után még véletlen sem az volt, hogy éljen, éljen az EC, milyen pöpec kis melodikus cucc keletkeződött már megint,  az árgyélusát, immáron harmadjára! Hanem az akadékoskodás. Ráadásul a bunkóbbik fajtából.

Nem kerestem fogást a lemezen, merthogy nagyon nem is lehet. Dallamos rock/metal, jól megírt, kiváló és változatos dalokkal. Arról nem is beszélve, hogy Torsten Koehne gitáros személyében van egy sajátos stílusú (fordított húrozású gitáron, balkezes játék) virtuóz a csapatban. Aki ismer bennünket, az tudja, hogy utóbbival a blog munkatársait (mind a két főt…) kilóra meg lehet venni. Ezt az érdemet itt helyén és értékén kezeljük, nem szoktuk nyeglén kifizetni hosszú évek kemény munkáját és a tehetséget a "a gitáros teker, mint az állat" minősítéssel. Sőt keményen "odacsapunk" azért, ha valaki ostobán és vakon csak ennyit "lát" a prémium minőségű szólógitározásból.

Nos, az első gondolatom az volt, hogy vajon miért választódnak ki egyes csapatok és érnek el relatíve nagy sikereket az undergroundban, másokra pedig miért vár a tökéletes érdektelenség, főként úgy, hogy minőségben nem maradnak le a felkapottaktól.

Az EC guglis tesztje ad egy csomó magyar találatot, de egyébként is érezni, hogy a rocksajtó (nagyon helyesen) kedveli őket. Ugyanezen próbán ugyanakkor a Fair Warning pedig úgy vérzik el, mint marha a kóser vágáson. Rájuk kizárólag szinte csak dionysosblog-hivatkozások vannak, ami egyrészről büszkeség, másrészről pedig irígységet szül bennem, hogy a fene nem eszi meg a szűkkeblű fajtámat! Pedig nem tud nem eszembe jutni a párhuzam. Dallamos rock, egy gitáros zsenivel.

Ahogy mondtam, a Trinity, akárcsak az előző lemezek, nagyon rendben van, a stílus minőségi követelményeinek tökéletesen megfelel. Csakhogy nekem ebben a ligában továbbra is inkább Engelke, mint Koehne, és összességében továbbra is sokkal inkább a Fair. Még akkor is, ha egy elvileg Eden's Curse lemezről szóló kritikában ez a tartalom nem fair.
     
Túrisas