Jópár éve tudatosan figyelemmel kísérjük az éves zenei kínálatot, de nem emlékszem ilyen bőséges fölhozatalra, ilyen bámulatosan izmos mezőnyre. Már az első hónapokban kiderült, hogy az esztendő az átlagnál gazdagabb lesz figyelemreméltó megjelenésekben. Nagyjából októberre nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogunk beleférni az eddig megszokott Top 10-es keretbe, ezért elhatároztuk, hogy idén kivételesen 15 album szerepelhet a legjobbak listáján. Először kegyes csalásnak tűnt az egész, de mikor láttuk, hogy a legjobbak közül éppen csak kimaradt lemezek bármelyik év 10-es listájára fölkerülhetnének, egyszerűen beláttuk a dolog szükségszerűségét.

A bőség zavarával küzdöttünk tehát, sokszor hetekig, olykor hónapokig maradtak lemezek elfekvőben, sőt olyan is akadt, amit szerettünk volna, vagy éppen illett volna megírni, de egyszerűen nem jutottunk el odáig (ez mondjuk inkább Túrisasra jellemző). Az a féltucatnyi olvasó, aki rendszeresen látogat minket, joggal kérhetné számon rajtunk például az új Iron Maiden-t, Helloween-t, Motörhead-et, vagy Steve Lukather-t – elvégre nem obskurus garázsbandákról, elsőlemezes előadókról van szó. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezt a naplót mi más, teljes embert kívánó hivatás teljesítése mellett és mindössze ketten írjuk! Jellemző, hogy akik eddig közvetlen környezetünkből beszólogattak, egyetlen szalonképes lemezkritikával sem tudtak előállni, pedig próbáltuk őket motiválni.

Bár ars poeticánk szerint lehet objektív értékítéletet hozni egy albumról, és erre mindenáron törekedni kell, kétségkívül szerepet játszanak bizonyos személyes – ha úgy tetszik: szubjektív – szempontok is. Azt pl. nem olyan rettenetesen nehéz belőni, hogy melyik 15 lemez tetszett legjobban, de azt már igen, hogy pontosan milyen sorrendben kerüljenek rögzítésre az adott listán belül. Ezért a helyezések nem abszolút értéket képviselnek, még akkor sem, ha tükröznek egyfajta védhető, következetesen alkalmazott logikát.

Tartuffe

Lehet-e olyan anyagot beküldeni a TOP 15-be, amit nem is hallottunk? Már hogy a rákba ne, hiszen itt mi írjuk a szabályokat! Többek között ezért is tudok lelkesedni a saját tulajdonú blogunkért. Nincs megfelelési kényszer, még a kommenteket is cenzúrázhatjuk, ha akarjuk. Hurrá! Eddig még nem akartuk, de ha majd akarjuk, akkor csak egy laza, skrupulusok nélküli "delete", és volt komment, nincs komment! Itt mindent lehet, és legrosszabb esetben is csak Tartuffe-fel kerekedik vitám, ami persze önmagában is elég, főleg, ha anglicizmusoknak akar teljesen félrevezető magyar jelentéstartalmakat adni, ugye, -- de ezt most hagyjuk, ünnep van.

Egyszerű módszert találtam ki az idén. Felsoroltam azokat a zenekarokat, amelyeket az iPod memóriája, mint legtöbbet játszott felvételeket megmutatott nekem, én pedig tudomásul vettem, mint megfellebbezhetetlen igazságot, hiszen nem szoktam kölcsönadni a készséget. Amit nagyon szeret az ember, azt többet hallgatja, mint amit csak kevésbé szeret. Van ebben valami, nem?

A Fair Warning CD/DVD még nincs meg, de egy 3 perces trailer alapján tiszteletjeggyel ment a listába, és csupán az önuralmam segített, hogy ne törjön ismeretlenül is előrébb. És megint van magyar zene! Both Miklós olyan tehetség, aki csak nagyon ritkán születik. Akkora tehetség, hogy még 2010 egyik legirritálóbb dalával (Tulipános) együtt is az élbolyba került. A koncerten pedig meggyőződtem arról, hogy így képtelenség gitározni és érezni a Zenét. Nagy felfedezés a The Poodles, akiket eddig a nevük miatt kerültem. Ha pedig Hendrix új (!!!) lemezt ad ki 2010-ben, akkor már tényleg minden lehetséges. Jövőre talán én is benne leszek a Top 15-ben. Úgy legyen!

Túrisas

Kiadó:
Kyrbgrinder Records

Honlapok:
www.kyrbgrinder.co.uk
myspace.com/kyrbgrinder

Épp a napokban cseréltem eszmét egy londoni hölggyel arról, hogy mostanában éledezőben van a kb. 20 éve tetszhalott brit heavy metal. Erre az általam igen nagyra becsült Threshold környékéről váratlanul az oszló ködből előbukkant a Kyrbgrinder. A Johanne James dobos (Threshold, The Shadow Theory), Alberto 'Albi' Flaibani bőgős és Tom Caris gitáros alkotta trió könyörtelen, fejszaggató power riffekkel, szikár, húzós groove-okkal, Living Colour-os, némileg (amúgy Glenn Hughes-osan) funky-s énekkel operál.

A debütáló "Defiance" (2007) ígéretesnek tűnt ugyan, de nem szólt elég jól, és akkor még Aaron Waddingham gitározott (mellesleg nem rosszul), akit azóta Tom Caris váltott. Ennél jobb taktikai cserét a Kyrbgrinder nem is csinálhatott volna, Tom Caris ugyanis eszméletlen dolgokat játszik:  vérbő, modern hangzás, technikás, összeszedett szólók, kiemelkedő, határozottan Victor Smolskira emlékeztető ritmus munka... mi kell még?

De mindenképpen szót kell ejteni Johanne James lehengerlő teljesítményéről is. Róla a Spock's Beard-es Nick D'Virgilióhoz hasonlóan kiderült, hogy nem csak ügyes dobos, de énekesként is teljesen rendben van. Az egy dolog, hogy stúdióban fölénekli a dalokat, de ő bizony élőben, a komplex ritmusok stabil szolgáltatása mellett dalolászik. Nem is értem. Aki nem hiszi, nézzen utána (itt)!

Jóllehet a 14 nótából talán elég lett volna 8-10 is, engem olyannyira meggyőzőtt ez a produkció, hogy a brit lemezeim között rögtön bebocsátást nyert a Threshold: Dead Reckoning (2007), az Awake: Illumination (2007) és az Aeon Zen: The Face Of The Unknown (2010) alkotta illusztris társaságba.

Tartuffe

Kiadó:
Big3 Records

Honlap:
www.stryper.com
myspace.com/stryper

"Ó, én imádom a Styper-t. Anyám harmadik férje prédikátor volt, akkoriban sokat hallgattam." Larry the Cable Guy aranyköpésének ez a parafrázisa jutott eszembe, amikor neszét vettem, hogy a "Csíkosak" tribute lemezt készülnek megjelentetni, amelyen azok munkássága előtt hajtanak főt, akik anno nagy hatást gyakoroltak rájuk. Azért olyan nagyon nem vártam az albumot, mert egyre inkább fárasztanak a kártékony baktériumok módjára szaporodó ötlettelen, kényszeredett zenei tisztelgések. Nálam mindössze három telitalálatos tribute-ot jegyeznek: a "Working Man" Rush földolgozásait (1996), Yngwie "Inspiration"-jét (1996), és a "Viva Carlos!" Santana tribute-ot (2006).

Már a dalok listája sem hozott lázba, mert gyakorlatilag itt is az unásig ismételt, szinte "kötelező" darabok kerültek kiválasztásra: Kansas "Carry On My Wayward Son", Deep Purple "Highway Star", Led Zeppelin "Immigrant Song", Judas Priest "Breaking The Law", és így tovább. Az egyetlen meglepetés - figyelembe véve a Stryper világnézeti elkötelezettségét - a Black Sabbath "Heaven And Hell" című örökérvényű klasszikusa, ami egyrészt igen furcsán - ugyanakkor elég meggyőzően - hangzik Michael Sweet tolmácsolásában, másrészt azt a régóta hangoztatott véleményemet támasztja alá, hogy aki figyelmesen elolvassa a nóta szövegét, nem gondolhatja komolyan a sajnos széles körben elterjedt "sátánista himnusz" minősítést.

A Stryper-ben csak ragyogó zenészek vannak, így a dalok előadásába persze nem lehet belekötni, legföljebb a kiválasztásra lehet panasz, illetve arra, hogy az égvilágon semmit sem tesznek hozzá az eredeti dalokhoz. Ez így szerintem legföljebb fanatikus "csíkos" rajongóknak értékelhető, akik attól is elalélnak, ha megszereznek egy rossz minőségű diktafonos fölvételt, amelyen Michael Sweet az "Old MacDonald Had A Farm"-ot dúdolja a zuhany alatt. A mélypont alighanem az Iron Maiden "The Trooper"-je, ami majdnem Bruce Dickinson kiherélésével egyenértékű gaztettnek tűnik.

Élőben nyilván meghallgatnám egyik-másik földolgozást, beleágyazva egy kiadós Stryper műsorba, de ez így menthetetlenül a "köszi, de nem, köszi" kategóriába sorolódik. Megy is a levesbe, kivéve a "God" című saját bónusz nótát, ami a tribute-olás azon szimpatikus fölfogását képviseli, mely szerint saját dalokat kell írni, de egy az egyben a kiválasztott előadó stílusában. Lett is belőle egy jó kis Iron Majdnem szám.

Tartuffe

Van úgy, hogy az ember akkor is idegenkedik egy zenekartól, ha belül érzi, nem biztos, hogy jó döntést hoz, ha szándékosan kerüli őket. Mindezt röviden előítéletnek hívják. De lehetünk nem előítéletesek, ha egy zenekar neve úgy kezdődik, hogy "The" és úgy végződik, hogy "Poodles"? A Beatles óta érzik a legköcsögebb britpop, meg hasonlóan gyenge félrock zenekarok kötelezőnek, hogy a határozott névelőt odabigyesszék a zenekarnév elé. Ennál már csak az a súlyosabb, amikor a zenekari domináns kiemeli magát és utána következnek a névelős többiek. Pl. Angela And The Arch Enemies. Na jó, ez csak vicc volt, de ugye, hogy mennyivel szarabbul hangzik? Na még egy, aztán tényleg befejezem: Araya And The Slayers.

Ez a flitteres, szándékosan túlzó glam-image sem segített rajtuk, pedig....
Pedig tudtam, hogy nem lehetnek rosszak. Először is svédek, másodszor a muzsikusokat, illetve a csapat mögött működő stábot ismerhettük jól. Egészen konkrétan a svéd rock/metal élvonal (Reingold, Levén, Olausson, stb.) bábáskodott körülöttük, ami egyet biztosan jelent. Nem szexista, kosztümös giccset, hanem minőségi zenét kapunk a pénzünkért cserébe. Az pedig tényleg a zseniális kategória, hogy zenei kompromisszumok nélkül olyan bandát ácsolt össze a zeneipar - merthogy ez azért ilyen mesterséges dolognak tűnik -, hogy egyből rájukkattant kisgyerektől háziasszonyig mindenki, legalábbis Skandináviában. És ehhez még nevetséges ördögmaskarába sem kellett bújni, elég volt egy pár fehér kesztyű és némi színes gúnya. Ráadásul tényleg nincs zenei kompromisszum. Ez Metal. A befogadhatóság oltárán ezúttal nem áldozták fel a szólókat sem, ami egyébként is egy őshülyeség; van olyan élőlény, aki csupán azért nem barátkozik egy számára egyébként szimpatikus zenével, mert van benne 10-20 mp gitárszóló? Ugyan! Vagy, ha van, az meg is érdemli, ne kedvezzünk már neki, elég neki a saját hülyeségével együttélni.

A recept egyszerű: első hallás után énekelhető dalok, slágerek. Egyszerű? A frászt! Legfeljebb annak látszik. De hányan szeretnének csupán egyetlen slágert kiizzadni egy lemezre, és mégsem sikerül. Itt pedig nem sikerült egyetlen egy nem-slágert sem megírni. Minden dalnál van olyan érzésünk, hogy ezt már ezerszer hallottuk, de ha tényleg könnyű lenne sokszor hallott panelekből új slágert alkotni, a Poodles egy lenne a sokezerből. És hogy ez mégsem így van, az a tézis igazságát bizonyítja.

Kiváló énekes, kiváló zenészek, minden leg-leg-leg, kivéve a recenzált DVD, merthogy az elég közepesebbecske. Van egy hangulatos, jópofa dokumentumfilm, meg egy többé-kevésbé elfogadható 12 számos, szabadtéri koncert, ami számok között megakad (brrrrrrr!) egy pillanatra. Javaslom inkább a CD változat beszerzését, vagy ha pénzünknél vagyunk, a DVD/CD kombót. Úgy már nagy baj nem lehet.

Túrisas

Kiadó:
Liljegren Records

Honlap:
myspace.com/goldenresurrection

Ha a zenét vesszük alapul, ezt a kritikát egyértelműen Túrisasnak kellett volna megírnia, ha viszont a szövegvilágot, akkor - jobb híján - alkalmas leszek én is. Megmagyarázom. Christian Liljegren énekes (Narnia, Divinefire, Audiovision) elkötelezett - hogy ne mondjam: fanatikus - rajongója Yngwie J. Malmsteen munkásságának és a neo-klasszikus metálnak. Itt a nyilvánvaló kapcsolódási pont Liljegren és Túrisas között. Ugyanakkor Liljegren nem kevésbé elkötelezett harcosa a skandináv white metal kicsit belterjes, de azért zeneileg nagyon fölkészült világának. Itt jövök a képbe én. Akárhogy is, ha Túrisasra várok, ez a kritika sosem születik meg, pedig történetesen egy meglepően izmos anyaggal van dolgunk.

Őszintén szólva, a legutóbbi Audiovision album után, ami mind hangzásában, mind kompozícióiban laposkásra sikerült (itt), nem vártam Liljegrentől semmi különöset; egyébként sem a kedvenc énekesem. A Narnia is igazán nélküle lett ütőképes (sajnos nem sokáig). Most azonban előkerült a skandináv szürkületből egy Tommy Johansson nevű 20 éves gityós (Reinxeed), aki irdatlan nagyokat penget és lehengerlő frissességet kölcsönöz az egész vállalkozásnak. Szerencsére dörren is nagyot a cucc; nem lehet panasz a keverésre.

Ha Yngwie nem zárkózott volna be már évekkel ezelőtt a saját kis elefántcsont tornyába, akkor most rongyosra hallgatná ezt a lemezt és elismerően bólogatva ismerné el legjobb barátjának (vagy egy Fender Stratocaster-nek vagy egy Ferrari Testarossá-nak), hogy ezek a "Jesus freak" honfitársak nagyon elkapták a fonalat. Egy világnézetileg semleges vagy a kereszténységgel szemben határozott ellenszenvet tápláló hallgatónak valószínűleg nehéz lehet megemészteni Liljegren vasárnapi prédikációkra rápirító "igehirdetését", de zeneileg mégsem lehet annyira működésképtelen dolog, ha úgy Japánban, mint az európai kontinensen még a hivatalos megjelenés előtt elkapkodták az összes CD-t. Az album december 3-án került (volna) a boltokba, de már most a harmadik nyomásnál tartanak.

Lehet, hogy Yngwie hajthatatlan (relentless), de amit mostanában csinál, többnyire fáradt és rettenetesen szól. A Golden Resurrection viszont friss, ropogós, fiatalos, szórakoztató, bár kétségkívül tökéletesen önállótlan. Ugyanakkor nekem nagyon imponál, hogy a hamisítatlan neo-klasszikus hangzást igyekeztek párosítani Stryper-féle kórusokkal és refrénekkel. Az meg már csak a sors fintora (netán tudatos?), hogy a "Proud To Wear The Holy Cross"-ban van egy jó adag Tony Martin érás Black Sabbath. Alighanem az album legjobb nótája kerekedett belőle. Érdemes belehallgatni! (Itt)

Tartuffe

Kiadó:
Concord Records

Honlapok:
www.leeritenour.com
myspace.com/leeritenour

Úgy látszik, így év vége felé inkább a jazz-es megjelenések kerültek érdeklődésem homlokterébe. Hetek óta kerülgetem a nagy gitáros legendának, Lee "Captain Fingers" Ritenour-nak legújabb projektjét, de most végre van annyi szabadidőm, hogy virtuális papírra vessem róla gondolataimat. Ritenour remélem nem szorul bemutatásra, ami egy '70-es évek óta aktív, negyvennél több lemezes előadónál nem is lenne könnyű dolog. John Scofield és George Benson mellett éppen azért csipázom Ritenour-t, mert voltak ugyan kicsit pop-os elhajlásai (főleg a nyolcvanas években), gitárhangzása azonban mindig természetes maradt, a klasszikus jazz és jazz rock keretei között, fényévekre Pet Methany irritálóan szintetikus megszólalásától.

A külföldi recenziókat olvasva úgy tűnik, hogy a kritikusok szerint Ritenour talán hosszú pályafutása egyik legjobb lemezét készítette most el. A "Hathúros elmélet" koncepciója az volt, hogy legendás gitárosok és énekesek segítségével minden bizonyítási kényszer vagy műfaji lehatároltság nélkül egyszerűen és fölszabadultan ünneplik a gitárt egy kicsit. Ez a zseniális hangszer minden kétséget kizáróan a 20-21. századi zenetörténet legmeghatározóbb hangszerévé lett; miután bedugták a 220-ba kb. 1000 dimenzióval lett gazdagabb.

Szóval Ritenour gyorsan körbetelefonált, és olyan gitármágusokat nyert meg a gondolatnak, mint George Benson, BB King, Slash, Steve Lukather, John Scofield, Mike Stern, Joe Bonamassa, Robert Cray és Gothrie Govan. Tovább is van, mondjam még? Egy gyönyörű klasszikus darabbal szerepel továbbá a mindössze 16 éves Shon Boublil, aki Ritenour saját "Yamaha Six String Theory Guitar" vetélkedőjének nyertese volt. A lemezen nem csak instrumentális számok kaptak helyet; többek között énekel rajta BB King, Robert Cray, Vince Gill, Keb' Mo', Taj Majal, Joe Bonamassa és Jonny Lang.

A végeredmény egy igen változatos, szórakoztató album lett, ahol a vendégek változatos zenei hátteréből adódóan szerepet kap sokféle zenei irányzat, hangszeres megközelítés. Alig tudok ennél alkalmasabb ajándékot elképzelni a karácsonyfa alá. Persze a magyar lemezboltokban hiába is keresnénk, ezért ajánlom a nemzetközi internetes oldalakat böngészésre.

Tartuffe

Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.lallelarsson.com
myspace.com/lallelarsson

Ha már progresszív rock, akkor számomra egyértelműen az utóbbi idők legizgalmasabb, legvarázslatosabb jelensége a Jonas Reingold által vezényelt Karmakanic (kritika itt), és éppen ebben a formációban találkoztam először Lalle Larsson, svéd billentyűs-fenomén nevével. Hogy nem valami szemfényvesztőről van szó, azt bizonyítja, hogy olyan nagy nevekkel dolgozott már együtt, mint Dave Weckl, Shawn Lane, Brett Garsed és Virgil Donati, valamint 2008-ban megjelent egy DVD-je (íme, egy kis  ízelítő), melyen a "Seven Deadly Pieces" című, nagy lélegzetvételű kortárs darabját adja elő egy kamarazenekar válogatott metál zenészekkel kiegészülve (mint pl. Peter Wildoer a Darkane-ből).

Larsson első szólólemeze tavaly jelent meg, de azt egy kicsit az én ízlésemhez képest elborultnak találtam. Hosszútávon a lélegzetelállító technika és invenció ellenére is megfeküdte a gyomromat (ennek beismerése persze lehet, hogy inkább engem minősít). Ez alól mindenképpen kivétel a "Newborn Awakening" című remekbeszabott ballada, ha létezik egyáltalán ilyen kategória ebben a műfajban.

A zenésztársak maradtak ugyanazok: a ritmusszekció sziklaszilárd pillérei Walle Wahlgren dobos és a kiadásért felelős Jonas Reingold bőgőn. Őket Richard Hallebeek és Stefan Rosquist személyében két igazán fölkészült gitáros egészíti ki. Az "Infinity Of Worlds" sem lett lepkekönnyű, rádióbarát lemez, de valamivel talán szerethetőbb, könnyebben befogadható prog-fúzió, amit hallunk. Kedvenceim egyértelműen a lemezindító "A Demon's Kiss" és a "City Of Lost Souls". Egy magamfajta tufa metál arcnak, aki azért szeret kitérőket tenni a jazz-rock fúzió világába, a két lemezből egy nagyon jó 40-50 perces anyagot lehetne összepakolni, amit élőben - a bokalefosás nagyon is valószínű szégyenét vállalva - piszkosul meghallgatnék.

Tartuffe

Kiadó:
Capitol Records

Honlapok:
www.ericjohnson.com
myspace.com/ericjohnsonspace

Cliffs of Dover. Megvan? Ha nincs, akkor a zenei műveltséggel komoly bajok vannak, mert örökérvényű klasszikus (itt). Az instrumentális gitár gyöngyszemek sorában egy kategóriába tartozik Yngwie "Far Beyond The Sun"-jával, Satriani "Surfing With The Alien"-jével és Steve Vai "For The Love Of God"-jával. Nem véletlen, hogy 1996-ban Eric Johnson-nal indult az első G3 turné (amiről, vazze, "éppenhogycsak" lecsúsztam Minneapolisban!).

Eric Johnson senki mással össze nem téveszthető stílusú és hangzásvilágú gitáros, aki egy Nobel-díjas vegyész érzékével elegyíti a jazz, rock és blues elemeket; az alkalmi country és klasszikus komponensekről nem is beszélve. Komoly zeneértők általában nem is tudnak komoly kifogásokat támasztani vele szemben, legföljebb azt vetik a szemére, hogy nem elég vérbő a hangzása, vagy hogy énekhangja túl vékony. Az előbbi nyílván ízlés kérdése, az utóbbi viszont még nekem (régi rajongónak) is megalapozottnak tűnik. Szerencsére mostanában, az "Alien Love Child" koncertlemez óta (2000) egyre gyakrabban hív meg vendégeket énekelni.

Az új korongon például az Amerikában megasztárnak számító Steve Miller (The Joker, Abracadabra) vendégszereplése mellett (Texas) hallhatjuk a rém tehetséges Jonny Lang-et (Austin), de újra közreműködik (Brilliant Room) a színpadon érdekes látványt nyújtó Malford Milligan is (albínó néger az istenadta). Gitárosok is vannak a meghívottak között, például Sonny Landreth és Jimmy Vaughn (Your Book, Texas).

Nekem eddig az 1996-os, ezerszínű "Venus Isle" volt a kedvenc EJ albumom, amihez képest az "Alien Love Child" túl blues-os volt (és Johnson-nak szerintem nem áll annyira jól a blues), a "Bloom" (2005) pedig talán túl kísérletező. Az "Up Close" – hála Istennek! – egyértelműen a "Venus Isle" világához kanyarodik vissza, és ha nem lenne olyan rettenetesen ronda a borító, csak a dicséret hangján tudnék szólni róla. Öt év csend után baromi jól esik olyan pöpec kis EJ nótákat hallgatni, mint mondjuk az "Austin".

Tartuffe

Lehet besértődni, lehet akárhogy abajogni, meg különben is magánvélemény, az meg szabad, mint a parlamentből egyszázalékkal kizuhant madár; a magyar metal hőskora (meg a későbbi kora), jóformán egy kalap szart sem ért. (Öröm az ürömben, hogy mára azért van már néhány minőségi metal bandánk.)

Amilyen klasszikusok születtek a teljesen versenyképes magyar hard rockban (P. Mobil, P. Box, Korál, Szekeres Tamás, Edda, stb.), olyan nyögvenyelős, nevetséges és szánalomra méltó volt a csaknem teljes metal vonulat. Ráadásul elhitték, mert elhitették velük, hogy kurva jól nyomják, pedig az nem volt értékmérő, amikor a Tüzesvízben  egy "We're Not Gonna Take It" és "Breaking The Law" között néha ordították a rokkerek, hogy "halál a májra" vagy valami hasonlóan magvasat az űzött rocker bujdosásáról.

Neveket nem érdemes kiemelni, mert többé vagy kevésbé, de mindenki haloványan tolta. Ha hangszeresen vették is az akadályt, az éneken vagy a gyenge dalokkal biztos elcsúsztak. Ráadásul a mai napig halálra képesek sértődni egy olyan kritikáért, ami jószándékúan mutat rá arra a tényre pl., hogy a lemaradás oka elsősorban abban keresendő, hogy eszük ágában nem volt figyelni, hogyan szól és miként húz el mellettük fénysebességgel a nemzetközi mezőny. (Saját fülemmel hallottam, hogy az egyik ikonnak  a nyolcvanas évek végén fogalma sem volt arról, hogy ki az a Ronnie James Dio, márpedig egy ilyen mikroklímában ölég nehéz hiteles rockernek látszani.)

Én ma is meglepve látom, hogy a zenészszakma (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) nem érdeklődik a heavy metal jelene felöl, bár igazuk lehet, egészen biztos rangon aluli egy olyan hülyenevű, ismeretlen, nagyterpeszes wannabe gitárhőst lecsekkolni, mint Gus G…).

A sokkal többre hivatott és nemzetközi összehasonlításban is jól teljesítő Classica mellett, a velük ellentétben jellegzetesen magyar metalt játszó Pokolgép volt az egyetlen, akikben szinte semmi kínos nem volt, már ha leszámítjuk Nagyfi mester egy-két borízű gajdolását és az ördögtestvéres sületlenséget, ami egyébként nem csak Dokken-plágium, de nótának is nagyon karcsú.

A Pokolgép tehát zsíros hajánál fogva emelte fel a posványba süllyedt magyar metal önérzetes, de indokolatlanul büszke fejét, így legalább tudunk szépre is emlékezni. Az "Adj új erőt" egy akkora klasszikus, amit bárhol és bármikor vállalni lehet, és talán az sem véletlen, hogy a Hammerfall a "Hol van a szó" nótát készül éppen feldolgozni és nem pl. egy "zseniális" Akela-himnuszt.

Kissé ugyan panelesen hangzik, de attól még teljesen igaz: a Pokolgép dalok kiállták az idő próbáját, anélkül, hogy átszabni, alakítgatni, modernizálni kellett volna őket. Ez pedig elsősorban Kukovecz Gábor igazából soha el nem ismert, óriási tehetségét dicséri. Gitárosként és szerzőként is kimagasló az életműve. Kínos, de nem az ő szégyene, hogy a szakma a mai napig is azoknak kurkássza inkább megkopott szőreközét, akik mellette szimplán zenebohócok.

Kalapács hangjáért én személy szerint soha nem lelkesedtem, sőt ne felejtsük el, hogy ő Kukovecz Gabival ellentétben leírt egy kevésbé rokonszenves vargabetűt (Próba-szerelem, ugye...), majd akkor lett újra bőrös rocker, amikor már kedveztek a szelek. Nekem Rudán Joe az Énekes. És hiányzik is nagyon. Tóth Attila nagyon tehetséges, technikailag tökéletes, de ezen a tiszta, szinte AOR hangon előadott Gép-klasszikusok szokatlanok,  "szőrösebben" nekem jobban tetszenek. Mondanon sem kell, ettől még nagyon is élvezhető az előadás, tiszták a kisegítő vokálok, a fiatalítás után zeneileg most van együtt leginkább a csapat, ez egyértelmű. Gábor mellett a tanítvány, Nagy Dávid is zseniálisakat penget, amikor pedig a közönség énekli a "Háború gyermeke" gitárszólóját(!), az már szinte Maiden Rock In Rio!

A hangzás sajnos nem tökéletes, de legalább hallatszik, hogy élő, nem agyoneditált a felvétel. Összességében annyi a szomorúságom, hogy csak 15+1 klasszikus hangzik el (egy jól sikerült új stúdiódal a bónusz), pedig az életmű és én dupla albumot kívántunk.

Túrisas

Mindenekelőtt a tisztelet valamely tetszés szerinti gesztusával kívánok adózni a Rockinform szerkesztői gárdája előtt, amiért sikerült tető alá hozni a két vadonatúj magyar CD-vel fölturbózott karácsonyi-évvégi (december-január) kiadást. Nagy húzás volt.

A Dinamit gyerekkorom meghatározó zenei élménye volt; a narancssárga műbőr Tesla táskalemezjátszó mono hangfalába temetkezve rongyosra hallgattam annak idején "A Híd" című lemezt. Mit sem tudtam még akkor a zenekar megalakulása körüli bonyodalmakról, de ha tudok róla sem hiszem, hogy érdekel; mint ahogy most is hidegen hagy a 30 évvel későbbi váratlan újjáalakulás tényleges miértje. Részemről az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra.

Tudván, hogy Vikidál ma már csak halovány árnyéka önmagának (lásd: Mobilmánia), még örültem is, hogy nem vállalta be, s így helyére a jó képességekkel megáldott Kálmán György került. Bíztam benne, hogy ezek után fiatalos lendületet, modern hangzást várhatunk az anyagtól, de keserűen csalódnom kellett.

A Dinamit két klasszikus lemeze szerintem erősen különbözik egymástól, az első nyilvánvalóan a Deep Purple Coverdale-es korszakának stíluselemeiből építkezett, míg "A Híd" egy magyar viszonylatban kimondottan előremutató, sokkal keményebb album volt. Sajnos az újjáalakulás koncepciója nem "A Híd" irányvonalát kívánta továbbvinni, hanem – talán még az első lemezhez is méltatlanul – a sörszagú magyar kocsma-rock kategóriájában ragad meg (pl. Megszökök). Igazi retrós, dohos "hungarock" anyag született, mintha az a bizonyos 30 év el se telt volna, sőt, mintha a "Te mondd meg!" vagy "A Pók" egy egészen más gárda slágerei lettek volna.

Olyan benyomást keltenek bennem a köztudomást jó képességű zenészek, mintha tudatosan visszafognák magukat, vagy valódi motiváció hiányában fél lángon égve alibiznének a számokban. Totya ennél határozottan többet tud, és az "Egy másik út" intrójára pl. egyszerűen nem tudok jobb jelzőt találni, mint a "vendéglátóipari". Papp Gyula pedig szürkén akkordozik korszerűtlen hangszíneken a háttérben, miközben az "Űzd el" Hammond-szólója világosan bizonyítja, hogy ha akarja, oda tudja tenni magát.

Persze erre még mentségül föl lehetne hozni, hogy itt öreg rókákról, fegyelmezett profi zenészekről van szó, akik egyéni ambícióikat készséggel föláldozzák a közösen kialakított koncepció oltárán, de azt vajon mi igazolja, hogy mindkét közel három évtizeddel ezelőtt kiadott albumuk arányosabban, dinamikusabban szól, mint ez? Németh Gábor, mintha a nappali műbőr puffjait ütögetné, Totya gitárhangzása, főleg az ún. riffek (maradjunk csak gitárkíséretnél) alatt meg olyan lapos, mintha Jolana Galaxison tolná, amit rágyógyított egy leharcolt Orion erősítőre.

Föl vagyok készülve rá, hogy le fognak ezért a kritikáért hurrogni, de nem érdekel. Tudom, hogy a "szakmában", a hazai lemez- és lapkiadóknál vannak érinthetetlen "szent tehenek" (mint pl. Paksi Endre), de jellemhibám, hogy nem vagyok kapható a cinkos összekacsintásokra. Hobo se mai gyerek már, mégis tud bivaly mód szólni (Circus Hungaricus), egyébként meg olyan föltörekvő, nemzetközi kitekintésben is versenyképes produkciókat kell támogatni, mint a Dreyelands vagy a hozzám csak néhány hete eljutott miskolci Raze To The Ground.

Ezt az új Dinamit lemezt meg mindenki játssza úgy, ahogy akarja; én "A Híd" mellől egy tapodtat sem mozdulok.

Tartuffe