Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.lallelarsson.com
myspace.com/lallelarsson

Ha már progresszív rock, akkor számomra egyértelműen az utóbbi idők legizgalmasabb, legvarázslatosabb jelensége a Jonas Reingold által vezényelt Karmakanic (kritika itt), és éppen ebben a formációban találkoztam először Lalle Larsson, svéd billentyűs-fenomén nevével. Hogy nem valami szemfényvesztőről van szó, azt bizonyítja, hogy olyan nagy nevekkel dolgozott már együtt, mint Dave Weckl, Shawn Lane, Brett Garsed és Virgil Donati, valamint 2008-ban megjelent egy DVD-je (íme, egy kis  ízelítő), melyen a "Seven Deadly Pieces" című, nagy lélegzetvételű kortárs darabját adja elő egy kamarazenekar válogatott metál zenészekkel kiegészülve (mint pl. Peter Wildoer a Darkane-ből).

Larsson első szólólemeze tavaly jelent meg, de azt egy kicsit az én ízlésemhez képest elborultnak találtam. Hosszútávon a lélegzetelállító technika és invenció ellenére is megfeküdte a gyomromat (ennek beismerése persze lehet, hogy inkább engem minősít). Ez alól mindenképpen kivétel a "Newborn Awakening" című remekbeszabott ballada, ha létezik egyáltalán ilyen kategória ebben a műfajban.

A zenésztársak maradtak ugyanazok: a ritmusszekció sziklaszilárd pillérei Walle Wahlgren dobos és a kiadásért felelős Jonas Reingold bőgőn. Őket Richard Hallebeek és Stefan Rosquist személyében két igazán fölkészült gitáros egészíti ki. Az "Infinity Of Worlds" sem lett lepkekönnyű, rádióbarát lemez, de valamivel talán szerethetőbb, könnyebben befogadható prog-fúzió, amit hallunk. Kedvenceim egyértelműen a lemezindító "A Demon's Kiss" és a "City Of Lost Souls". Egy magamfajta tufa metál arcnak, aki azért szeret kitérőket tenni a jazz-rock fúzió világába, a két lemezből egy nagyon jó 40-50 perces anyagot lehetne összepakolni, amit élőben - a bokalefosás nagyon is valószínű szégyenét vállalva - piszkosul meghallgatnék.

Tartuffe

Kiadó:
Capitol Records

Honlapok:
www.ericjohnson.com
myspace.com/ericjohnsonspace

Cliffs of Dover. Megvan? Ha nincs, akkor a zenei műveltséggel komoly bajok vannak, mert örökérvényű klasszikus (itt). Az instrumentális gitár gyöngyszemek sorában egy kategóriába tartozik Yngwie "Far Beyond The Sun"-jával, Satriani "Surfing With The Alien"-jével és Steve Vai "For The Love Of God"-jával. Nem véletlen, hogy 1996-ban Eric Johnson-nal indult az első G3 turné (amiről, vazze, "éppenhogycsak" lecsúsztam Minneapolisban!).

Eric Johnson senki mással össze nem téveszthető stílusú és hangzásvilágú gitáros, aki egy Nobel-díjas vegyész érzékével elegyíti a jazz, rock és blues elemeket; az alkalmi country és klasszikus komponensekről nem is beszélve. Komoly zeneértők általában nem is tudnak komoly kifogásokat támasztani vele szemben, legföljebb azt vetik a szemére, hogy nem elég vérbő a hangzása, vagy hogy énekhangja túl vékony. Az előbbi nyílván ízlés kérdése, az utóbbi viszont még nekem (régi rajongónak) is megalapozottnak tűnik. Szerencsére mostanában, az "Alien Love Child" koncertlemez óta (2000) egyre gyakrabban hív meg vendégeket énekelni.

Az új korongon például az Amerikában megasztárnak számító Steve Miller (The Joker, Abracadabra) vendégszereplése mellett (Texas) hallhatjuk a rém tehetséges Jonny Lang-et (Austin), de újra közreműködik (Brilliant Room) a színpadon érdekes látványt nyújtó Malford Milligan is (albínó néger az istenadta). Gitárosok is vannak a meghívottak között, például Sonny Landreth és Jimmy Vaughn (Your Book, Texas).

Nekem eddig az 1996-os, ezerszínű "Venus Isle" volt a kedvenc EJ albumom, amihez képest az "Alien Love Child" túl blues-os volt (és Johnson-nak szerintem nem áll annyira jól a blues), a "Bloom" (2005) pedig talán túl kísérletező. Az "Up Close" – hála Istennek! – egyértelműen a "Venus Isle" világához kanyarodik vissza, és ha nem lenne olyan rettenetesen ronda a borító, csak a dicséret hangján tudnék szólni róla. Öt év csend után baromi jól esik olyan pöpec kis EJ nótákat hallgatni, mint mondjuk az "Austin".

Tartuffe

Lehet besértődni, lehet akárhogy abajogni, meg különben is magánvélemény, az meg szabad, mint a parlamentből egyszázalékkal kizuhant madár; a magyar metal hőskora (meg a későbbi kora), jóformán egy kalap szart sem ért. (Öröm az ürömben, hogy mára azért van már néhány minőségi metal bandánk.)

Amilyen klasszikusok születtek a teljesen versenyképes magyar hard rockban (P. Mobil, P. Box, Korál, Szekeres Tamás, Edda, stb.), olyan nyögvenyelős, nevetséges és szánalomra méltó volt a csaknem teljes metal vonulat. Ráadásul elhitték, mert elhitették velük, hogy kurva jól nyomják, pedig az nem volt értékmérő, amikor a Tüzesvízben  egy "We're Not Gonna Take It" és "Breaking The Law" között néha ordították a rokkerek, hogy "halál a májra" vagy valami hasonlóan magvasat az űzött rocker bujdosásáról.

Neveket nem érdemes kiemelni, mert többé vagy kevésbé, de mindenki haloványan tolta. Ha hangszeresen vették is az akadályt, az éneken vagy a gyenge dalokkal biztos elcsúsztak. Ráadásul a mai napig halálra képesek sértődni egy olyan kritikáért, ami jószándékúan mutat rá arra a tényre pl., hogy a lemaradás oka elsősorban abban keresendő, hogy eszük ágában nem volt figyelni, hogyan szól és miként húz el mellettük fénysebességgel a nemzetközi mezőny. (Saját fülemmel hallottam, hogy az egyik ikonnak  a nyolcvanas évek végén fogalma sem volt arról, hogy ki az a Ronnie James Dio, márpedig egy ilyen mikroklímában ölég nehéz hiteles rockernek látszani.)

Én ma is meglepve látom, hogy a zenészszakma (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) nem érdeklődik a heavy metal jelene felöl, bár igazuk lehet, egészen biztos rangon aluli egy olyan hülyenevű, ismeretlen, nagyterpeszes wannabe gitárhőst lecsekkolni, mint Gus G…).

A sokkal többre hivatott és nemzetközi összehasonlításban is jól teljesítő Classica mellett, a velük ellentétben jellegzetesen magyar metalt játszó Pokolgép volt az egyetlen, akikben szinte semmi kínos nem volt, már ha leszámítjuk Nagyfi mester egy-két borízű gajdolását és az ördögtestvéres sületlenséget, ami egyébként nem csak Dokken-plágium, de nótának is nagyon karcsú.

A Pokolgép tehát zsíros hajánál fogva emelte fel a posványba süllyedt magyar metal önérzetes, de indokolatlanul büszke fejét, így legalább tudunk szépre is emlékezni. Az "Adj új erőt" egy akkora klasszikus, amit bárhol és bármikor vállalni lehet, és talán az sem véletlen, hogy a Hammerfall a "Hol van a szó" nótát készül éppen feldolgozni és nem pl. egy "zseniális" Akela-himnuszt.

Kissé ugyan panelesen hangzik, de attól még teljesen igaz: a Pokolgép dalok kiállták az idő próbáját, anélkül, hogy átszabni, alakítgatni, modernizálni kellett volna őket. Ez pedig elsősorban Kukovecz Gábor igazából soha el nem ismert, óriási tehetségét dicséri. Gitárosként és szerzőként is kimagasló az életműve. Kínos, de nem az ő szégyene, hogy a szakma a mai napig is azoknak kurkássza inkább megkopott szőreközét, akik mellette szimplán zenebohócok.

Kalapács hangjáért én személy szerint soha nem lelkesedtem, sőt ne felejtsük el, hogy ő Kukovecz Gabival ellentétben leírt egy kevésbé rokonszenves vargabetűt (Próba-szerelem, ugye...), majd akkor lett újra bőrös rocker, amikor már kedveztek a szelek. Nekem Rudán Joe az Énekes. És hiányzik is nagyon. Tóth Attila nagyon tehetséges, technikailag tökéletes, de ezen a tiszta, szinte AOR hangon előadott Gép-klasszikusok szokatlanok,  "szőrösebben" nekem jobban tetszenek. Mondanon sem kell, ettől még nagyon is élvezhető az előadás, tiszták a kisegítő vokálok, a fiatalítás után zeneileg most van együtt leginkább a csapat, ez egyértelmű. Gábor mellett a tanítvány, Nagy Dávid is zseniálisakat penget, amikor pedig a közönség énekli a "Háború gyermeke" gitárszólóját(!), az már szinte Maiden Rock In Rio!

A hangzás sajnos nem tökéletes, de legalább hallatszik, hogy élő, nem agyoneditált a felvétel. Összességében annyi a szomorúságom, hogy csak 15+1 klasszikus hangzik el (egy jól sikerült új stúdiódal a bónusz), pedig az életmű és én dupla albumot kívántunk.

Túrisas

Mindenekelőtt a tisztelet valamely tetszés szerinti gesztusával kívánok adózni a Rockinform szerkesztői gárdája előtt, amiért sikerült tető alá hozni a két vadonatúj magyar CD-vel fölturbózott karácsonyi-évvégi (december-január) kiadást. Nagy húzás volt.

A Dinamit gyerekkorom meghatározó zenei élménye volt; a narancssárga műbőr Tesla táskalemezjátszó mono hangfalába temetkezve rongyosra hallgattam annak idején "A Híd" című lemezt. Mit sem tudtam még akkor a zenekar megalakulása körüli bonyodalmakról, de ha tudok róla sem hiszem, hogy érdekel; mint ahogy most is hidegen hagy a 30 évvel későbbi váratlan újjáalakulás tényleges miértje. Részemről az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra.

Tudván, hogy Vikidál ma már csak halovány árnyéka önmagának (lásd: Mobilmánia), még örültem is, hogy nem vállalta be, s így helyére a jó képességekkel megáldott Kálmán György került. Bíztam benne, hogy ezek után fiatalos lendületet, modern hangzást várhatunk az anyagtól, de keserűen csalódnom kellett.

A Dinamit két klasszikus lemeze szerintem erősen különbözik egymástól, az első nyilvánvalóan a Deep Purple Coverdale-es korszakának stíluselemeiből építkezett, míg "A Híd" egy magyar viszonylatban kimondottan előremutató, sokkal keményebb album volt. Sajnos az újjáalakulás koncepciója nem "A Híd" irányvonalát kívánta továbbvinni, hanem – talán még az első lemezhez is méltatlanul – a sörszagú magyar kocsma-rock kategóriájában ragad meg (pl. Megszökök). Igazi retrós, dohos "hungarock" anyag született, mintha az a bizonyos 30 év el se telt volna, sőt, mintha a "Te mondd meg!" vagy "A Pók" egy egészen más gárda slágerei lettek volna.

Olyan benyomást keltenek bennem a köztudomást jó képességű zenészek, mintha tudatosan visszafognák magukat, vagy valódi motiváció hiányában fél lángon égve alibiznének a számokban. Totya ennél határozottan többet tud, és az "Egy másik út" intrójára pl. egyszerűen nem tudok jobb jelzőt találni, mint a "vendéglátóipari". Papp Gyula pedig szürkén akkordozik korszerűtlen hangszíneken a háttérben, miközben az "Űzd el" Hammond-szólója világosan bizonyítja, hogy ha akarja, oda tudja tenni magát.

Persze erre még mentségül föl lehetne hozni, hogy itt öreg rókákról, fegyelmezett profi zenészekről van szó, akik egyéni ambícióikat készséggel föláldozzák a közösen kialakított koncepció oltárán, de azt vajon mi igazolja, hogy mindkét közel három évtizeddel ezelőtt kiadott albumuk arányosabban, dinamikusabban szól, mint ez? Németh Gábor, mintha a nappali műbőr puffjait ütögetné, Totya gitárhangzása, főleg az ún. riffek (maradjunk csak gitárkíséretnél) alatt meg olyan lapos, mintha Jolana Galaxison tolná, amit rágyógyított egy leharcolt Orion erősítőre.

Föl vagyok készülve rá, hogy le fognak ezért a kritikáért hurrogni, de nem érdekel. Tudom, hogy a "szakmában", a hazai lemez- és lapkiadóknál vannak érinthetetlen "szent tehenek" (mint pl. Paksi Endre), de jellemhibám, hogy nem vagyok kapható a cinkos összekacsintásokra. Hobo se mai gyerek már, mégis tud bivaly mód szólni (Circus Hungaricus), egyébként meg olyan föltörekvő, nemzetközi kitekintésben is versenyképes produkciókat kell támogatni, mint a Dreyelands vagy a hozzám csak néhány hete eljutott miskolci Raze To The Ground.

Ezt az új Dinamit lemezt meg mindenki játssza úgy, ahogy akarja; én "A Híd" mellől egy tapodtat sem mozdulok.

Tartuffe

Úgy tűnik, nálam már megvan az év három legjobb koncertje. A Rage és a Spock's Beard mellé kénytelen, de egyáltalán nem kelletlen sorolom most be Paul Gilbert pesti föllépését. Végtelenül gyűlölök egyedül, cimborák nélkül koncertet látogatni, de a zenei élmény – csakúgy, mint a Spock’s Beard A38-as buliján – még ezt a bosszúságot is feledtette velem. Jó hamar odaértem, így kényelmesen a "kakasülőről" bámészkodhattam végig az estét, amit Cseh István akusztikus műsora nyitott. Kicsit eklektikus volt a dolog, mert egy szál gitáron játszott klasszikus darabokkal indított, majd kiegészülve egy csinoska konzis évfolyamtársnőjével – aki legalább olyan jól énekelt, mint hegedült – amolyan világzene fölfogásban játszott saját és népdalokat adtak elő. Kicsit féltettem is őket, hogy ebben a tőrőlmetszett rocker közegben elég hűvös fogadtatásra lelnek, de – becsületére legyen mondva a közönségnek – ha nem is teljesen fegyelmezetten, de érdeklődve hallgatták végig a műsort, amit a végén nagy tapssal honoráltak.

Mivel – állítólag Gilbert kérésére – egészében akusztikus volt a bemelegítés, az átszerelés (sőt, inkább csak színpad-átrendezés) rövid idő alatt lebonyolódott, és kárómnyeled 9-kor minden különösebb fölvezetés, csinnadratta nélkül fölvonult Gilbert és enyhén szólva kompetens zenekara. Azonnal kiderült, hogy ezúttal nem lesz billentyűs, a mester kedves nejét otthon hagyta, helyette viszont elhozott egy másik gitárost, aki nem mellesleg igen jól is énekelt. A Tony Spinner-ként bemutatott bárd(os) különben nagyon jól pengette, különösen a blues alapú nótákban villogott, és Gilbert egyáltalán nem sajnálta tőle a rivaldafényt. Sőt hosszú gitárpárbajokat vívtak egymással, amit rendre (s talán egy kicsit megkoreografálva) Gilbert nyert meg a végén.

Egyébként a teatralitás egyáltalán nem volt jellemző a koncertre, a zenészek úgy voltak fölöltözve, mint akik éppen most estek be egy lepukkant egyetemi buliról, Gilbert még viccelődött is, hogy úgy játszanak itt gitárközpontú rockzenét, hogy egyedül Spinner-nek van kb. félhosszú haja. Egyébként az egész estét egyetlen gitárral, az általa tervezett, jellegzetes formájú Ibanez "Reverse Iceman"-nel vezényelte le, nem hisztizett a technikussal gitárokat hajigálva, mint Yngwie.

Korábban nem számítottam igazán nagy Paul Gilbert rajongónak, sem a Mr. Big, sem a Racer X karrierjét nem figyeltem lélegzetvisszafojtva, de mostanában beleköltözött a fejembe nyers gitárhangzása, az atomórákat meghazudtoló pontosságú és félelmetesen gyors pengetése, összetett ritmikája, valamint az a furcsa, de tetszetős elegy, amit ő a '70-es évek rockzenéjéből, bluesból, jazzből, sőt alkalomadtán neo-klasszikus gitárhősködésből állított magának (na meg nekünk) össze.

Az alig valamivel több mint két órás műsorba nagyon sok minden belefért, pl. a múltkorinál több énekes nóta, de volt egy rakás földolgozás is (pl. Muddy Waters, Jimi Hendrix, AC/DC), bár nekem egyértelműen a nagy Yes klasszikus, a "Roundabout" jött be legjobban. Eleinte húztam a számat, de a Doors "Light My Fire"-je is nagyon ütős volt, főleg úgy, hogy a végén Gilbert viccesen elnézést kért a közönségtől és zenésztársaitól, hogy elszállt kicsit; valószínűleg élete leghosszabb szólóját adta elő.

A múltkori A38-as koncertnél ez most valamelyest direktebbnek tűnt, de ami fontosabb: a hangulat is jobban fölforrósodott. Látszott, hogy a muzsikusok is kellőképpen fölpörögtek, élvezték a lelkes fogadtatást, még úgy is, hogy olyan túl nagy tömeg azért nem verődött össze. Nem is múlatták az időt azzal, hogy levonulva visszatapsoltassák magukat, egyszerűen helyben maradtak és egy bőséges ráadással jutalmazták a nagyérdeműt. Itt a végén meg kell, hogy emeljem kalapomat a Mirígyes Sipos Peti előtt, aki – a "szakmából" szinte egyedüliként – tuti fix nézője minden valamirevaló koncertnek (jó, most kivételesen ott volt Kovács Áron is).

Paul Gilbert bő két órára beszippantotta a kis magyar közönséget a "Fuzz" univerzumba, megnyerő, közvetlen személyisége, varázslatos játéka szinte hipnotikus erővel ragadott magával minket. Egy ilyen koncertélmény után, na meg miután meghallgattam az első, igen jól sikerült kislemezes nótát, a Mr. Big rövidesen megjelenő új albumát is sokkal nagyobb érdeklődéssel várom, mint bármikor ezelőtt.

Tartuffe

Akiben a lemezborító nem ébreszt szép emlékeket, az hiába vált érdemszerzővé az Opeth iránti rajongásával, mehet (mit mehet? – rohanhat!) kifelé a teremből, mert olyan hiátus van a zenei műveltségében, amelyre a rocktudomány mai állása szerint még semmiféle mentség és bocsánat nem létezik.
Igen, persze. A kép a Deep Purple Concerto for Group and Orchestra (1969) lemezének borítóját idézi, feliratozva némi opethes humorral. Az apropó pedig a helyszín.

A Royal Albert Hall igazi rang és kuriózum. Ide tényleg csak a művészek legjelesebbjei jutnak el, ami ugyan - némileg ellentmondva magamnak - manapság talán már nem sokat jelent, hiszen gyakran előfordul, hogy a világ által ünnepelt művészek, ha úgy adódik, egy kiállított, gőzölgő, penetráns szardarabkát állnak gyönyörtől elalélva, térdben remegő lábakkal körül és hirdetik a művészet végtelen szabadságát.
Ezért azt még én is kontraindikálnám, ha  Kannibál Korpáék tartottak volna a patinás falak között egy kibelezőshowt, pedig minden tiszteletem a "Kalapács zúzta arc" és slágertársainak. A Cannibal Corpse és a "Hammer Smashed Face" nem szardarabka, félreértés ne essék, de azért az összehasonlításban nem lehet nem egyértelművé tenni; a death metal csapatok közül kevés vitte el a stílust a valódi művészetig. Olyan kevés, hogy kettő sincs belőlük. 
"Egy banda kegyetlen, Opeth, az egyetlen"

Meglep ugyanakkor a zenekar népszerűsége, hiszen egyáltalán nem könnyen emészthető dalok és dallamok (slágerek) sorjáznak az Opeth életműben. Ettől függetlenül persze még nagyon örülök neki.
Nincs mese, amit a svédek tolnak; művészet. Egy pillanatra nincs olyan érzése az embernek, hogy a Mikael Åkerfeldt vezette csapat műsora nem méltó a helyszínhez.  Sem a torokból mélyen megküldött hörgés, sem a headbang, sem Fredrik Åkesson szétmosott, nyakánál némileg tartásátvesztett Entombed pólója (na, talán ez azért egy kicsit) nem rondít bele az előadás végig emelkedett hangulatába.
Szolíd bevonulás, rendkívül szimpatikus természetesség, (néhány beordibáló harsányabb rockert leszámítva) meghitt hangulat, és lenyűgöző erejű, szépségű, halálpontos muzsika.

A koncert majdnem háromórás. A műsor első részében egyetlen szó és megszakítás nélkül elnyomják a teljes Blackwater Park (2001) albumot (disc1), ami után már felszabadultabban, poénos átkötőszövegekkel, lemezenként egy-egy dal erejéig felidézik teljes pályafutásukat (disc2), hiszen, ha még nem mondtam volna, a huszadik szülinap ünneplése az igazi apropó.
A kameramunkába, hangzásba nem lehet belekötni, és végre a bónuszok között egy olyan turnéfilm, ami végig izgalmas és tényleg megmutatja azokat a pillanatokat, amelyekre kíváncsi lehet mindenki, akinek nem lógott a turnén "All Access" pass a nyakában.

Kiállításában és tartalmában is tökéletes kiadvány, Nektek egyetlen feladatotok maradt: Jézuskának írni, aztán karifa alatt végtelen örömmel meglelni!

Túrisas

A Magyar Antidemokratikus Yngwie Párt első belépő párttagjai között voltam, ez egészen biztos, hiszen ahogy '85-ben Göczey Zsuzsa lenyomta a "Lemezbörze helyett" című rádióműsorában a teljes első lemezt, az én zenei preferenciám, tűzön-vízen keresztül, hosszú évekre eldőlt. Ezt még olyan apróságok sem befolyásolták, hogy egy fekete-fehér, német Metal Hammerben lelt képecske alapján a cimborámmal azt gondoltuk, ez a fura nevű, csókos szájú gitárosfenomén egy csajszi...

A virtuális párt pedig azért lett hamar antidemokratikus, mert gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy nem ez a "csaj" lesz az, aki az aktuális trendeket figyelve és olykor zenésztársaira hallgatva alakítgatja majd a muzsikáját piacképessé. Diktátort követni pedig nem lehet, csak antidemokratikusan. Lojalitásom akkor sem kérdőjeleződött meg, amikor már nem lehetett nem látni: a Diktátor - ahogy a legtöbb diktátor - bezárkózott a realitásokkal köszönő viszonyban sem lévő elefántcsonttornyába és onnan szemlélte azt a világot, amit rajta kívül már mindenki másmilyennek látott.

Megértem Őt, hiszen ismertem az előzményeket. Volt időszak, amikor a Mestert felvállalni egyet jelentett a szalonképtelenséggel. A színpadi megjelenés alapkérdése, azaz bolyhos, szürke pulcsi vs. szűk, fekete bőrnaci, előbbi javára dőlt el fölényesen a rockszcénában, aminek hozadéka lett, hogy a gyengébb jellemű harcosok már nem a valhallába igyekeztek, hanem a nirvánában oldódtak fel, tömegesen hagyták el a pártot "mély", "elgondolkodtató", "őszinte" zenékért cserébe, "megvilágosodva", hogy a zene kincséhez (és a nirvánába) az alulintonált hangokon keresztül vezet az út. Így lett a Diktátor az érzelem és ész nélkül "tekerő" gitárosok prototípusa és jelképe.  És így lett a Diktátor egyre dacosabb, egyre önfejűbb, és... sajnos igaz, pártonkívülieknek egyre vállalhatatlanabb. Amikor aztán végre a zenei közeg újra megváltozott, a tékozló fiúk is hazatértek, a régi hősök közül pedig sokan megerősödve előjöttek a föld alól, a Diktátornak is lehetősége lett volna megdicsőülni. Sajnos, ekkorra hatalmasodott el rajta a nárcizmusa, ment a nagyszerűnek vélt ötletei (saját stúdióban, saját maga hangmérnöke, stb.) és feje után, egyenesen izomból neki a falnak. 

Be kell lássam, a Relentless-ről szinte minden igaz, amit nem mi, párttagok írunk. Egy, a maga nagyszerűségébe beleőrült zseni, aki (megint) kiadott egy csapnivaló hangzású lemezt, ahol önmagát már néhol kínosan, hangról-hangra ismétli, és maradandó dalokat sem képes már, csak elvétve írni.

Én viszont párttag vagyok, aki ugyan képes reálisan nézni és látni a dolgokat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy leírjam: a diktátor minden lefogott hangja a világörökség része volt, van és lesz.

Túrisas

Előrebocsátom, hogy sohasem álltam be azok népes táborába, akik a Dream Theater-t az "Awake" (1994) óta folyamatosan pocskondiázzák. A "Six Degrees Of Inner Turbulence" (2002) első CD-jét kivéve azóta is minden lemezüket szerettem (többé vagy kevésbé, de nem ez a lényeg). Mégis rendkívül megörültem, amikor rátaláltam erre az 1995-ös koncertfölvételre, amit az "Awake" turné keretében rögzített egy japán televíziós csatorna a Tokyo Sun Plazában.

Már a kiszerelésből kiderült, hogy egy quasi japán bootleg-ről van szó, de az együttest kreatív teljesítőképességük csúcsán örökítette meg, így egy percig sem volt kérdéses, hogy be kell gyűjtenem az anyagot. Persze nem kicsit hervasztó, hogy ezen a fölvételen már nem az azóta általam megannyiszor visszasírt Kevin Moore billentyűzik, hanem - mint amolyan szürke eminenciás - a szó szerint statisztaszerepbe kényszerült Derek Sherinian. Sebaj! A szetlista legalább hibátlan!

Az akkor még iszonyú lobonccal "megfejelt" LaBrie vokális teljesítménye már itt hallhatóan hanyatlóban volt, s ezek a problémák végül a "Falling Into Infinity" turnén csúcsosodtak ki, de a Dream Theater gépezet még olajozottan működött; az önismétlésnek, a lenyomozható, sőt szinte ordító zenei "kölcsönzéseknek", a fáradásnak és rutinszerűségnek még nyoma sincs. Lehet, hogy a banda lelkileg padlón volt, de a rögzített tokiói koncert azt az érát képezi le számunkra, amikor az Álomszínház toronymagasan a mezőny fölött, komoly rivális és esélyes kihívó nélkül, egyeduralkodóként tündökölt a fémszínű égbolton. Akkoriban úgy tűnt, hogy Petrucciék az Olimposz hegyén székelve figyelik a parányi hangyaként szorgoskodó, irigy világot maguk körül. Ha belegondolok utólag teljesen megértem Portnoy-t emberileg, amiért mostanában egyszerűen fáradtnak, újrahasznosítottnak érezte, amit csinálnak, még akkor is, ha némileg megszürkülve is köröket vernek más csapatokra. Egészséges, ha egy ember nem másokhoz, hanem saját adottságaihoz, képességeihez, tehetségéhez méri önmagát.

Ostobaság lenne a hivatalos Dream Theater DVD-k kiváló kép- és hangminőségéhez mérni a bootleg TV-fölvételt. A fényképezés olyan, mintha VHS-t néznénk, a hang pedig elég aránytalan, de jó cuccal azért élvezhető. A dob és az ének van nagyon elől, míg a szinti és a gitár kicsit halk, ugyanakkor Myung kifejezetten dübörög, aminek részemről van egy nagyon fontos tanulsága. Általában nem szeretem a nagyon tolakodó bőgő hangzást, de az Álomszínház muzsikáját itt egész új (és nem negatív) megvilágításba helyezi. Ne feledjük: Myung a szakma egyik legjobbja!

Ez a DVD az, ami: bootleg, annak minden vaskos hátrányával együtt. Mégis fontos zenetörténeti kordokumentum, ami képes volt megidézni számomra nem csak személyes zenei egyedfejlődésem egyik legmeghatározóbb élményét, de egy ma már etalonnak számító periódust a DT hosszú pályafutásában, amely nélkül teljesen másként alakult volna a műfaj sorsa. Egyébként meg minden elismerésem a japcsiké; kíváncsi vagyok a magyar TV csatornákon mikor adnak már le egy az egyben egy hasonló koncertet.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.mistheria.com
myspace.com/mistheria

Azért ismerek néhány kitűnő billentyűst a bizniszben, ott van mindjárt Richard Andersson (Majestic, Time Odyssey, stb.) és Matt Guillory (Dali's Dilemma, James LaBrie), de akár Itálián belül Emanuele Casali  (DGM, Astra) vagy Alex Argento (Shadrane, Expedition Delta), de egyik sem használ olyan mesterkélt (hogy ne mondjam elbizakodott) művésznevet, mint Giuseppe Iampieri, vagy ahogy a nagyérdemű ismeri: Mistheria. Honlapja is egyszerűen a "Mistheria: A virtuóz billentyűs" főcímet viseli, csak így, határozott névelővel. Talán éppen ez az oka annak, hogy sose lettem igazi rajongó, pedig emberünk keresett session zenész, játszott egy rakás lemezen (Bruce Dickinson, Rob Rock, Neil Zaza, Winterlong, csak hogy a nevesebbeket említsem).

A virtuózitáshoz Mistheria esetében nem is férhet kétség, de mind a hangzás, mind pedig a zenei megközelítés erősen datált; egyértelműen a gitárhősök érájába, a '80-as évek második felébe, azon belül is 1986-ba repít minket vissza. Yngwie Malmsteen: Trilogy, Tony MacAlpine: Edge Of Insanity, Vinnie Moore: Mind's Eye … tovább is van, mondjam még? Mind egytől egyig klasszikusok, de így egy negyed évszázad távlatából nézve (hú, ezt leírni is durva!), ki akar pont úgy szólni, mint ők akkor? Persze, most a retro a divat…

Az egésznek olyan Vitalij Kuprij-Artension íze van. Nem is meglepő, hogy a vendégzenészek megnyerő listáján ott találjuk Roger Staffelbach gitárost (Artension, Angel Of Eden) és John West énekest (Artension, Royal Hunt). A gitárosok között szerepel még a géppuskaujjú George Bellas, Emit Hot és Neil Zaza, míg az énekesek csapatát olyan sztárok erősítik, mint Rob Rock (Impellitteri), Mark Boals (Malmsteen, Ring Of Fire, Royal Hunt), Lance King (Balance Of Power, Avian) és Titta Tani (DGM, Astra).

Ilyen nevekkel tulajdonképpen nem is lehet rossz albumot csinálni. Rosszat nem is, de jellegtelent és középszerűt igen. Márpedig Mistheria szólólemezeivel nem is elsősorban az a gond, hogy önállótlanok, hanem hogy nem igazán erősek a dalok. Ennek ellenére akadnak pofásabb szerzemények, mint pl. a "Killing The Pain" vagy a "Now It's Never" című ballada. Részemről már inkább a  neo-klasszikus metál és a balkáni népzene fúziója Emir Hot tálalásában. Teker is egy hatalmasat a "Fire And Flames"-ben a bosnyák zseni…

Tartuffe

Honlap:
www.myspace.com/gusdrax

Gus G-ben és Gus Drax-ben sok közös van. Mindketten görögök, mindketten (hasonló) művésznéven nyomják, és nem utolsósorban mindketten piszkos jó gitárosok. Van azonban egy lényeges különbség: Gus G. már befutott, világszerte ismert zenész (főleg mióta Ozzy maga mellé vette), míg ez a másik Gus szűk pátriáján kívül szinte teljesen ismeretlen, és így első instrumentális szóló lemezét is kénytelen volt saját kiadásban megjelentetni.

Ha technikai fölkészültségét nézem, alig hiszem, hogy Drax mindössze 23 éves. Biztos sokat tanult az ugyancsak hellén Theodore Ziras-tól, mert játékát szintúgy a villámgyors neo-klasszikus futamok és a progresszív zene iránti fogékonyság határozza meg. Ha Görögországon kívül kellene összehasonlításokat keresnem, elsősorban Jeff Loomis jutna eszembe, akinek "Zero Order Phase" (2008) című szólólemeze egyazon tőről fakadt.

Drax mellesleg egy Biomechanical nevű angol progressive groove metal csapatban tolja, ami a szigorúbb, kifejezetten metálos alapokon hallatszik is. Ahhoz képest, hogy az album magánkiadásban jelent meg, meglehetősen jól szól; őszinte meglepetésemre még a számítógéppel programozott dob alapok sem zavaróak. Közreműködik az ilyen típusú görög produkciókból gyakorlatilag kihagyhatatlan Bob Katsionis (Firewind, Outloud), valamint egy-egy szóló erejéig Steve Smyth is (ex-Nevermore, Testament, Dragonlord, Forbidden).

Sajnos mostanában engem az ilyen jellegű instrumentális gitárhősködések - akármilyen színvonalasak - nem igazán kötnek le. Legtöbbször az az érzése az embernek, hogy ezt máskor, mástól számtalanszor hallotta ezelőtt, s ez az érzés fölöttébb erős pl. akkor, amikor a "1000 Nights" vagy az "Hourglass" című számokra ugratom a lejátszót. Akármilyen szatírjanisak is ezek a dallamok, az említett nóták alighanem a lemez legjobbjai. Na meg a nem kicsit Petrucci-ra emlékeztető "Kiss Of Life".

Ez a srác nagyon tud és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan.

Tartuffe