Ars poeticája szerint hozzáállásban jazz, életmódban blues, ritmikailag funky, politikailag pedig rock zenész a szakma által egyik legelismertebb gitárosunk. Játékában és dalaiban a felsorolt műfajokat saját stílusában ötvöző és megszólaltató muzsikussal nagyon ideje volt már egy hosszabb beszélgetésnek. De ami késik, ugye...
 
NÉVJEGY:
Név: Mohai Tamás
Születési hely, idő: Székesfehérvár, 1965. július 28.
Családi állapot: nős, 3 gyermek apja
Iskola: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz konzervatórium; Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszak - dzsessztanár
Felszerelés: Fender Stratocaster, Fender Telecaster, Ibanez Artist, Ovation Matrix, Digitech 2120, Ibanez VE300, Mesa Boogie combo
Zenekarok: jelenleg Faxni, Háború, Tomistars, Mohai-Vörös Jazzrock Fusion, Berki Tamás Band. Ezen kívül számos (számtalan) tagság és vendégszereplés. Bővebben: tomistars.hu
Díjak: MRTon Díj: - Az év reménysége a Faxnival (1989); az év zenekara a Háborúval (2005)
Mivel ebben a rovatban röviden bemutatjuk egy-egy előadóművész életpályáját, az első furfangos kérdés esetedben is így szól; hogyan kezdődött zenei pályafutásod?

'77 karácsonyán, 13 évesen kaptam meg az első, 600 forintos tanulógitáromat. Márkájára nem emlékszem, ha egyáltalán volt neki, egyébként meg tanulásra tökéletesen alkalmas hangszernek bizonyult, főként ha arra gondolok, hogy ezt megelőzően egy olyan instrumentumot nyűttem, amelynek konkrétan mozgott a nyaka, azaz modálisan értékelhetetlen volt.

Mint ebből is kiderül azért volt előzménye a dolognak, hiszen ekkor már célirányosan erőszakoskodtam, köszönhetően annak, hogy a családban nálunk a 60-as, 70-es évek igényes, rhythm and blues alapú zenéi, Rolling Stones, Zeppelin, Deep Purple, de akár Billy Cobham szóltak, ez volt a szocializációs zenei közeg, ami körbevett. Ennek jelentőségére később döbbentem rá, amikor osztálytársaimmal beszélgettünk és kiderült, hogy máshol azért az otthoni zenehallgatási szokásokat illetően drámák voltak. Mérnök apám jó ízlése tehát talán az elsődleges oka a zenésszé válásomnak. De a zene azért még ezen túl is benne volt a családban, ahogy egy magára valamit adó polgári családban általában. Anyai ágon rokonom Both Lehel zongoraművész. Egyszer még a pályafutásom legelején meghallgatott és egy "nyomjad fiam!" bátorítással bíztatott. Igaz, azóta nem is nagyon találkoztunk, de azért tudunk egymásról.

Beszarás, de tényleg. És most még csak nem is a zenére gondolok, hiszen esetében ez alanyi jogon beszarás. Hendrix halálának 40 éves évfordulóját ennél méltóbban nem lehetett volna megünnepelni. Egész évben csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen újabb Hendrix-kiadvány lát már megint napvilágot, sőt még egy új Hendrix lemezt is kézbe vehettünk. Utóbbi esetében azért húztuk a nyakunkat. Én legalábbis komolyan féltem attól, hogy az elővigyázatlan tömegek CD előrendeléseikkel bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe, az "Egyszerre palira vett legtöbb Hendrix-rajongó" címszó alá. Hiszen Jimi '70 óta objektív okok miatt nem készít felvételeket, és itt "tehetséges" öcskös sem volt a családban, aki átvehette volna a stafétát, mint a magyar névrokon esetében. A hivatalos három stúdiólemez utáni negyven évben meg párszor már kirángatták a fiókokat és klinikai tisztaságúra söpörték a padlást, melynek köszönhetően mára azért  tekintélyesre duzzadt a Hendrix-diszkográfia.

A "Valleys Of Neptune"  mindezzel együtt még elment "új" lemeznek, hiszen a marketing dumán némi nagyvonalúsággal túl lehetett lépni, főleg úgy, hogy egy nagyon szerethető és kiváló hangzású, bár, hogy stílusos legyek, az "űrtechnikának" köszönhetően alaposan ráncfelvarrt  és megdolgozott anyagot kaptunk a kezünkbe. Azokat a híreket viszont már szántszándékkal elengedtem a fülem mellett, hogy még nincs vége az emlékezésnek, ezután jön a tuti: Egy 4 CD-ből és 1 DVD-ből álló antológia, amely a korai, háttérgitáros- évektől, a szólókarrier kiteljesedésén át, egészen az utolsó felvételekig mutatja be a gitárhős pályáját; és most jön a lényeg: kizárólag eddig még meg nem jelent felvételeken keresztül! Na, ja! A kiadó tehet egy szívességet!

És most fogom a kezemben, lapozgatom, hálát rebegek a kiadónak, és annyit tudok csak mondani: beszarás, de tényleg. A lemezeket rejtő keményfedeles könyvet az 54 oldalnyi színes képpel és a dalokhoz egyenként írt rövid ismertető szöveggel önmagában is simán ki lehetne adni. A DVD koncepciója, hogy Hendrix "saját maga" meséli el rövid életét, közben pedig láthatjuk a jól ismert és eddig ismeretlen gitártörténelmi pillanatokat.  Nagyszerű film.

Néhány fanyalgóval ellentétben én azt mondom, a zenei tartalom sem halottgyalázás, hanem méltó mementó, nem utolsósorban pedig aranybánya. Hol egy '63-as Isley Brothers dal apropóján csodálkozunk rá a teljesen ismeretlen, fiatal, fekete gitáros azóta jól ismert stílusára, hol egy klasszikus (pl. Fire, Foxey Lady) eddig még nem közreadott  változatát hallhatjuk (egy-egy nótának akár 40-50-szer is nekiszaladt a stúdióban, esetleg spontán bevonva egy éppen ott őgyelgő muzsikust és kerekedett egy húsz perces, hammondos jam, pl.), de akad kizárólag itt hallható tétel is. (A laza, felszabadult "Hound Dog Blues"-ban mekkorát gitározik már!)

A kiadvány kapcsán tett internetes túrám során viszont megismerkedtem a woodstocki sárba ragadt Hendrix-sznobbal is. (Sajnos sokan vannak.) Megkeseredett lelkének nehéz a kedvében járni. Ő addig kutat, amíg rá nem jön, hogy melyik dalban, mi az eredeti és mi az, amit Hendrix halála után játszottak/javítottak fel. Kevés neki, hogy éppen ezáltal szól mai füllel is abszolút élvezhetően a végeredmény, csalást kiált a világnak, esetleg sír-rí, hogy a maximalista Hendrix nem véletlen nem ezt a változatát jelentette meg az adott dalnak, vagy, hogy ezt soha nem adta volna ki a kezéből, etc.

Ha ez tényleg szempont és nem annak kell örülni, hogy az elképesztően rövid 27 éve és az annál is rövidebb, de zeneileg páratlan jelentőségű öt éve alatt ez az ember szinte mindent elmondott  a gitározásról, és hál' Istennek vannak olyanok, akik mindent megtesznek azért, hogy mindennek egyetlen pillanata se maradjon rejtve előttünk, akkor vállalom; gumi-Hendrixes vagyok, akit lenyűgöztek a 2010-es év megjelenései.

Túrisas

Kiadó:
Edel Music / Armoury Records

Honlapok:
www.stratovarius.com
myspace.com/officialstratovarius

A heavy metal szempontból erősen diétás '90-es években, mikor trutyiék (grunge) már annyian voltak, mint a perzsák, volt nekünk egy finn Leonidász királyunk Timo Tolkki néven, aki maroknyi kis csapatának, a Stratovarius-nak élén bátran szembeszállt a túlerővel. Zászlójukra az volt írva, hogy "Episode", és az ellenség betolulását Európába sikerült ideig-óráig megrekeszteni a Thermopúlai szorosnál (ü pedig pont úgy nincs a görögben, mint ö a latinban!).

A csaknem magányos és ádáz csatában azonban alighanem elvérzett a csapat, de a karizmatikus vezér biztos: egyre ötlettelenebb haditervekkel állt elő, összeveszett hűséges katonáival és végül a valósággal való kapcsolata is megbomlott. Ha lehet hinni a pletykáknak, a Revolution Renaissance legutóbbi lemezén már a fegyverét is más forgatta helyette. Így állhatott elő az a helyzet, hogy az egyik igazán mértékadó magyar internetes rockmagazin szerint: "Ez a Strato már nem az európai dallamos metal színtér vezető csapata, csupán egy brigád a korrekt másodvonalból." (itt)

Kotipeltóéknak tehát nagyon mélyről kell újra fölküzdeniük magukat, de meggyőződésem, hogy a második vonalba való visszaszorulásért nem csupán a gyengélkedő egykori vezér a felelős, hanem bizony időközben a mezőny lett irgalmatlanul kigyúrt. Szerencsére Matias Kupiainen személyében sikerült igazolni egy Tolkkinál még ügyesebb gitárost, akinek ráadásul zeneszerzői vénája is van, így minden adott a fölemelkedéshez. Sajnos a 2009-es "Polaris" még elég szedett-vedettre sikerült (bár volt ott egy briliáns "Deep Unknown"!), de megelőlegeztem nekik a bizalmat, mondván: "a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak." (kritika itt)

Az Elysium igazolta optimizmusomat, mert noha jópárszor meg kellett hallgatnom, végül eljutottam oda, hogy az "Event Horizon"-on kívül minden egyes nótát komálok rajta. Szeretném persze, ha a mostanában komoly egészségügyi problémákkal küszködő Jörg Michael dobjai jobban szólnának, de Lauri Porra bőgője rendesen odapakol a gyomornak és a Kupiainen-Johansson páros bámulatos dolgokat művel.

Az új lemeznek érdekes arculatot kölcsönöz, hogy keverednek rajta a hagyományos Stratovarius-féle euro-power száguldások és a kimondottan progresszív szellemben fogant összetettebb művek. A "The Game Never Ends" például bármelyik Tolkki-s lemeznek lehetett volna húzónótája, miközben az epikus hangvételű 18 perces címadó dal meg a SymphonyX kompozíciós készségét súrolja. Néha teli torokból üvöltöm a szárnyaló refréneket a kocsiban, néha meg azt kívánom, bárcsak föl mernék vállalni a Tunnelvision, Malpractice, Anthriel és Status Minor alkotta finn progresszív páholyban való teljes tagságot.

Nem tudom, mit hoz a jövő; marad-e a furcsa egyveleg, vagy idővel túlsúlyossá válik egyik vagy másik megközelítés, de afelől nincs kétségem, hogy az "Elysium" egészen elképesztő hangszeres orgiáival (nem túlzok: 3 gitár- és 2 billentyűszóló) előbb-utóbb szerepel majd az ügyeletes kedvenc rovatban. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez az album Kimi Räikkönen magabiztosságával utasítja maga mögé a "Polaris"-t, csakúgy, mint gyakorlatilag bármyelik Strato lemezt az "Infinite" (2000) óta.

Tartuffe

Amennyire igényesnek néz ki a pozsonyi csapat honlapja, pontosan annyira használhatatlan. Ha az ember nekilát egy kritikának, mindenképpen szükséges előtte feltérképezni a zenekart, ami ez esetben félrevezető lehet. Legalábbis a meghallgatott anyag alapján én nehezen hiszem, hogy a négy tag mindegyike "basskytarista". Egy ilyen felállást legföljebb csak Joey DeMaio (Manowar) lájkolna, ő is csak akkor, ha mind a négy ő lenne.

Tony (basskytarista) egy igen attraktív hölgy, aki a bőgő mellett minden bizonnyal az énekért is felel. Ezt onnan gondolom, hogy női hangot hallok többnyire a lemezen. Hangja leginkább alternatív rockcsapatok énekesnőit juttatja eszembe, pl. a No Doubt zenekart kimondottan. Ennek személy szerint nem igazán örülök, nem az én világom az indie és alternatív rock. Reálisan nézve viszont stílusos, amit csinál, dallamai megállnak a lábukon.

Ugyanakkor az már számomra is örömteli, hogy a maradék bőgősök szolgáltatta zenei alapok inkább progresszív rock/metal irányba húzzák a szekeret, így egy nagyon izgalmas, sajátos zenei vegyület keletkezett. Külön dicsérnem kell Gila (basskytarista) teljesítményét. Amikor nem a basszust abálja, halálprecízen és ízesen szólógitározik végig a lemezen. Gitárjátéka és gitárhangja a lemez egyik legnagyobb erőssége.

Jól megszólaló, figyelemre méltó anyagot tettek le az asztalra a pozsonyi basszerek. Nem tudom eldönteni, hogy az indie-íz kompromisszum eredménye-e, és ők inkább lennének prog-metal banda, vagy tudatosan alakult ki a hangzásuk. Akárhogy is, szerethető és profi munka az Insomnia. Aki pedig vevő a két stílus találkozására, kifejezetten jól jár velük.

Túrisas

Egyik, kissé különc cimborám, miután rábeszélte a kiszemelt csajt, hogy látogassa meg otthonában, egy üveg bor kinyitása után, jobb híján elővette Francis Ford Copolla "Apokalipszis most" filmjének rendezői változatát és végignézette vele, úgy, hogy közben holmi beszélgetéssel nem akarta elterelni a figyelmét. A hölgy türelmesen végigülte a kb. négy (!) órát, de többé nem jelentkezett…

Nos, ilyen kapitális hibák kiküszöbölésére látom csupán indokoltnak, hogy egy "lírai gyűjteményes" legyen otthon elfekvőben, egyébként meg fogalmam sincs, hogy kiknek és miért jelennek meg az ehhez hasonló válogatások.

Természetesen nem az a kérdés, hogy a lemezen szereplő előadók és dalok jók-e, mert aki ezt kétségbevonja, azzal nekünk sok beszélnivalónk nincs, távozóban még a sarunkat is lerázzuk, pont úgy, ahogy azt Krisztus tanácsolta az apostoloknak azokkal szemben, akik az evangéliumot nem hajlandók meghallgatni.

Tehát a Journey, Jeff Scott Soto, Winger, Michael Kiske, House Of Lords, Glenn Hughes, stb. meghallgatása, sőt hallgatása kötelező, de ebben a munkásságukat csak tükör által, homályosan láttatott formában édeskevés.

A már szinte professzionálisan igénytelen borító a fordítva felpakolt fotóval (vagy esetleg balkezes a Gibson?) mutatja, hogy a Frontiers sem az év nagy dobásának szánta a kiadványt. Ha majd leértékelve belefuttok skacok, azért tegyetek belőle egyet a kosárba, nehogy a véletlen az "Apokalipszis" kerüljön a lejátszóba az üveg bor kinyitása után…

Túrisas

A német Fair Warning a rejtély maga. A világ kétségkívül egyik legjobb melodikus hard rock zenekara, amely 20 éves működése alatt csak a japperektől kapta meg az őket megillető elismerést. A világ többi része mindeközben nagyívben, magasról szarta le a bandát. Valamit  értek a zenéhez (bár ilyen kijelentésekkel csak óvatosan, mert Garael doktornak egészéves kihatással okozok sokkot, ha nem a teljesen tehetségtelen outsider hamis pózában tetszelgek), ezért halálos nyugalommal jelentem ki, hogy a Fair Warning több világslágert írt, mint bármelyik világhírű vetélytársa. Más kérdés, hogy önhibájukon kívül ezek közül egyik sem lett világsláger... De legalább megírták és néhány jappernek rendre elő is adják a minőséghez illő és nagyságú arénában.

Ha a sikertelenség okain agyalunk, esetleg eszünkbe juthat, hogy az álmoskönyvek szerint a melodikus hard rock színtéren  illik a női szívek elrablójának is lenni, ha valaki sikert akar, márpedig tény, hogy a FW-tagság ilyen tekintetben jelentős deficitet mutat. Engelke (gitár) és Ule Ritgen mára leginkább egy házasságában elhanyagolt, idősödő, boldogtalan asszony fizimiskáját hordja, ráadásul ők még chippendale-fiúk C. C. Behrens doboshoz képest, aki egy dinári tipusú lapaj, leginkább Surda (Forró szél sorozat) és Shrek törvénytelen gyermekeként definiálható. Ilyen kondíciókkal márpedig nehéz szíveket rabolni, és ha Tomy Heart énekes nem teljesít erőn fölül, nem hiszem, hogy sok strigulát sikerül a turnékon behúzni. Még Japánban sem.

Nem lehet mindenki Bon Jovi, tiszta sor. Egyébiránt más tekintetben meg nagyon is áll az összehasonlítás. Bon Jovi '92 óta az előző albumok slágereiből él, azóta társszerzők igénybevételével kiizzadtak egy "It's My Life"-ot és kb. meg is vagyunk az egyenleggel. A FW pedig 1992 óta kezdi futószalagon ontani az arénaslágereket. Innentől kezdve pedig vitán felül a németeknek áll a zászló. Sambora zseniális gitáros, de amíg Engelke szárnyal, nem mellesleg egy géniusz (versecském itt olvasható), akit speciális, négy oktávos hangszere és páratlan dallamérzéke miatt minimum ismernie illene  minden gitárosnak, addig Sambora kreatív energiáit most leginkább az AA (Anonim Alkoholisták) összejöveteleken való megjelenés és megfelelés kötik le. Túlzok (mint mindig), de egyetlen európaiként küldetésem a zenekarra fordítani a figyelmet, ha már voltatok szívesek ignorálni őket.

A DVD két koncertet rejt, egy 13  és egy hosszabb, 21 nótás tokiói fellépést. Reálisan nézve korrekt, abszolút profi munka, de azért nem földindulás, mind hangban, mind képben készült már lenyűgözőbb DVD is, de ezt csak azért írom, hogy világos legyen: abszolút reálisan látom a zenekar helyét a rockszíntéren és mentes vagyok mindenféle elfogult véleménynyilvánítástól.

A Fair Warning zenekart és Helge Engelke gitárost nem ismerő melodikus rockbarátoknak ez kötelező kiadás, amit ezúton rendelek el. Ha csalódtok, visszafizetem a DVD-be ölt megtakarított pénzeteket. Emiatt egyébként halálosan nyugodt vagyok.

Túrisas

Ha jól számolom, ez éppen a 943-dik női énekessel megerősített (?) gót metal csapat, amelyről írni vagyok kénytelen, de hogy mégsem vágódtam aléltan hanyatt a borítékbontás után, annak nem csak a Jimi Hendrix vadiúj, ötlemezes, díszkötéses antológiája volt az oka, amelyet szintúgy ugyanez a kövérre hízlalt boríték tartalmazott, és amely napokig konstans vigyort varázsolt az arcomra.

Lengyel barátaink nagyon intenzívek mostanában igényes metal fronton, de élnek ott is legendák, akik már évekkel ezelőtt megalapozták világhírüket. Ilyen a death metal Vader is, ezért voltaképpen nyugodt voltam, mert tudtam, hogy az ex-Vader gitáros Mauser jelenleg itt "húzza". Olyannyira, hogy ez az ő bandája, Aya (ének) meg a neje. Márpedig ha Mauser kezeli a hathúrost, akkor semmi nincs veszve. Majd jól belemászik az arcomba, onnan az arcüregembe, ott megtelepszik, szétterül, majd belülről páros lábbal kirúgja a szemgolyóimat. Jó Vader szokás szerint. "Driving force of underlying guitar riffs"-szól a promó szöveg. Helyben vagyunk, pusztítás lesz ez, akárki meglássa! Ayával vagy nélküle, mindegy. Ja, hogy gót? Lehet tőlem gót is, majd jön Mauser, mint Van Helsingben a farkasember és lészen olyan gót pusztítás, hogy a katedrállis kapubéllete adja a másikat.

Feladtam. A negyedik nóta és nem jön Mauser, mint farkasember. Kurvára nem jön. Azt sem állítom persze, hogy csupán annyi életet lehelt a hangszerébe, mind Bogdán Csabi az Első Emelet fénykorában a sajátjába, mert ez sem igaz. Szól az a hangszer becsülettel, de ettől ez még belesimul a gót metal átlagba. Éppen olyan, mint a többi 942. Vagy kicsit talán jobb. Megberhelték ráadásul még az egészet egy kis elektronikával is.

Az első csalódás után, ha már tudatosult az emberben, hogy a vérfarkasra itt és most hiába vár, lassan azért megmutatja magát az anyag. Aya sem idegesítő, jól összerakott produkció, a hangzás is zsír és még a dalokban is van némi potenciál. Ha nem vezet meg Mauser, talán még több elismerésre is ragadtatnám magam. Így azért inkább csalódás, bár a Hendrix-antológiával bármikor tudok vígasztalódni.

Túrisas
 

Az úgy kezdődött, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve tetszőleges lejátszásra állítottam hűséges társamat, az mp3 lejátszómat. Hát – mit mondjak? – értek meglepetések, nyilván többnyire pozitívak. Ezek közé tartozott a Daniele Livarani nevéhez (Genius rock operák, Khymera, Empty Tremor) köthető Twinspirits is, amit annak idején kicsit lityi-lötyinek nyilvánítottam, és a néhány dögösebb nóta ellenére is kevésnek gondoltam arra, hogy törzsvendéggé váljon a hifi cuccban (kritika).

Tagadhatatlan, hogy az ominózus cikk megjelenése után nem sokkal kénytelen voltam fölülvizsgálni korábbi (utólag talán bevallhatom: némileg elhamarkodott) értékítéletemet, és íziben beszerezni a "The Forbidden City" CD-t eredetiben. Még ehhez a megkésett fölismeréshez képest is tetszetősebbé vált a dolog, amikor a minap egy kiadós sörözés után hazaindulva begyűrtem a fülest a hallójáratomba, és – mit tesz Isten? – éppen az "I Am Free" került terítékre. Csak kapkodtam a fejem, hogy "hú!" meg "há!", ez meg mi a sz.r?

Nos, ez nem más, mint 10 perc kristálytiszta, nagyívű fémzene, amolyan modern "cantata tripartita" Liverani mester tollából. Az elnevezés onnan jön, hogy a dal tényleg 3 jól beazonosítható részből áll. Az első rész tipikus európai progresszív metál kompozíció, bőséges szinti alapokkal, harapós gitárhangzással, fogós refrénnel. A második, bridge-ként is fölfogható rész szakosan kivitelezett szigorkodással (értsd: torokhanggal) indul, majd kiteljesedik Liverani és Ermolli uniszónójában. Ezt követően egy Dio és Tony Martin legszebb pillanatait idéző megalomán lírai levezetést hallhatunk, amelyben Göran Nyström svéd pacsirta megmutatja, hogy a meghallgatásokon miért is rá esett a banda választása.

Kétségkívül ügyeletes kedvenc anyag. Egyetlen kattintással bele is lehet hallgatni itt. Olyan ellenállhatatlanul kéredzkedik vissza, újra és újra, mint Csizmás Kandúr a Shrekből.

Tartuffe

Két szócikk a Wikipédiából.

Windtorn: születési nevén Molnár Péter nyíregyházi születésű gitáros, zeneszerző, előadó, magyar heavy metal és neoklasszikus rockzenét játszó gitáros. A magyar rockzenei életben a Diamond együttes gitárosaként tette le névjegyét a kilencvenes évek elején 2009-től Windtorn néven jelentek meg szólólemezei a Wartooth Records kiadásában. Neoclassic II című lemezén klasszikus zeneszerzők darabjait dolgozta fel metal stílusban, kemény power metal dob alapokra épülő misztikus hangzású billentyűkísérettel játssza az instrumentális darabokat. Többek között feldolgozta Mozart, Handel, Vivaldi, Brahms műveit is. Lemezein angolul és magyarul is énekel.

Eufemizmus: Az eufemizmus valamely kifejezés, szó helyett másik kifejezés vagy szó használata, amely igyekszik enyhíteni az eredeti bántó, túlontúl őszinte, esetleg sértő formáját; A görög eu (jól) és phémi (beszél) elemekből.

Igen, a Windtorn esetében az eufemizmus a kulcsszó, merthogy Windtorn - vélhetően öndefiníciója - igyekszik enyhíteni az eredeti bántó, túlontúl őszinte, esetleg sértő formát, amelyből egyedül talán a nyíregyházi születés igazságát nem lehetne árnyalni. Merthogy az kb. így hangzik: a magyar rockzenei életben a Diamond együttes gitárosaként próbálkozott öreges, kissé poros, leginkább egy lebutított Lordhoz konvergáló (hunga)rock zenével. 2009-től Windtorn néven jelentek meg házi demói, amelyeket a nemlétező Wartooth Records "gondoz". Neoclassic II című lemezén klasszikus zeneszerzők ezerszer eljátszott (Török induló, Örömóda, stb.) darabjaival próbálkozik. Filléres hangzású, idegesítő, monoton dobgépes kíséretre játssza a művek főtémáit, feltűnően kerülve a technikailag nehezebb részeket. Ahol ez nem lehetséges, ott önhatalmúlag változtatja egyszerűbbé a dallamot... Inkább nem is mondok semmit...

Gitárjátékának a virtuóz neoklasszikus rockgitározással nincs közös nevezője, bár az erre való törekvés, az Yngwie-fej helyére befotoshoppolt saját arc (!!!) egészen nyilvánvaló, - mindamellett, sajnos, végtelenül röhejes. Mi kérünk elnézést.

Túrisas

Kiadó:
Metal Blade/Radiant/InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
myspace.com/transatlanticprog

A tavalyi "Forgószél" (itt) nyolc év szélcsend után támadt föl, így várható volt, hogy DVD is készül a Transatlantic tagok sűrű programja miatt igen rövidre szabott turné valamelyik állomásán. Ezúttal nem a németalföldi Tilburg-ra, hanem a londoni Shepherd's Bush Empire tetszetős koncerttermére esett a választás. A 2010. május 21-én rögzített maratoni koncertről készült anyag a szupergrup korábbi DVD-jéhez képest (itt) jelentős fejlődést mutat.

Nincsenek navigációs problémák, megbízhatóbb, élesebb a fényképezés, a keverés arányosabb, így a hangzás tekintetében is sikerült előrelépni. Végre egy élő anyag, amely valóban méltó a világhírű zenészek és az izgalmas formáció renoméjához! Tetszés szerint lehet választani a sztereo és a digitális 5.1 surround között, mindkettő alaposan odapörköl, egyedül az immáron stabil turné-zenésszé előlépett Daniel Gildenlöw (Pain Of Salvation) gitárjából hallok túl keveset. Pedig rá aztán tényleg érdemes odafigyelni; a turnéfilm tanúsága szerint olykor a dobok mögé is beül egy kicsit kétlábgépes témákat játszani. Vajon van-e hangszer, amihez nem ért?

Már a "Live in Europe" (2003) sem fért rá egyetlen DVD-re, így természetesen az extrákkal megfejelt új anyag is 2 lemezes. A bónuszok között van egy kb. két órás turnéfilm, egy közös interjú az egész együttessel, valamint a High Voltage Festival-on előadott korai Genesis opusz, a "The Return Of The Giant Hogweed" Steve Hacket vendégszereplésével. A DVD megjelent "alapcsomagban” két DVD-vel, de bővített, rajongóbarát + 3 CD-s változatban is (csak bírja a pénztárca!).

A dokumentumfilmben mondja valahol Portnoy, hogy a Transatlantic történelmet írt azzal, hogy hét egymást követő napon három és fél órás koncertet adott, ami valóban szinte emberfeletti teljesítmény. Erre teljesen jogosan és minden kajánság nélkül megjegyzi Neal Morse, hogy ráadásul nem is Bruce Springsteen nótákat játszanak! Nos, igen. Mindjárt az első darab, a "Whirlwind" megszakítások nélkül 77 percig hömpölyög, és akkor még a felén sem voltak túl az előadásnak.

Noha kövér, gyomorba mászó riffektől nem kell tartani, az általam fölöttébb tisztelt, de már sokkal kevésbé kedvelt Roine Stolt a stúdióban kikevert hangzáshoz képest "előrébb" van, sőt élőben bátrabban és jobb dolgokat játszik. A "Forgószél" negyedik tételében, az "A Man Can Feel"-ben például nyoma sincs annak a hervasztó kapirgálásnak a végén, ami miatt tavaly panaszkodni voltam kénytelen.

Belekötni talán csak abba lehet, hogy a "Whirlwind” egyetlen 77 perces track, amelyen belül így nem lehet a kedvenc részekre ugratni, és Portnoynak – akármilyen zseniális dobos – énekesként lényegesen kevesebbet kellene szerepelnie, főleg amikor egy olyan formátumú vokalista van talonban, mint Gildenlöw.

Meglehet, hogy ha még időben, a tavalyi toplista lezárása előtt megérkezik a DVD, bekönyörgi magát a legjobb 15 közé. A csigalassúságú postai szolgálat hibája, hogy így legföljebb a 15+1 címet kaphatja meg.

Tartuffe