Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.firewind.gr
myspace.com/firewind

Két fontos változás is beállt a görög Firewind háza táján a legutóbbi album 2008-as megjelenése óta. Mark Cross dobost előttem tisztázatlan okok miatt kitették a csapatból, helyére pedig Michael Ehré (Uli Jon Roth, Metalium, Kee Marcello) került; először csak a turnéra kisegítőként, majd végleges igazoltként. Ennél jelentősebb esemény volt, hogy Gus G. (akit anno, 1980-ban még Kostas Karamitroudis-ként anyakönyveztek) fölkeltette Sharon Osbourne érdeklődését, így rövid úton az alkoholproblémákkal küzdő Zakk Wylde helyén találta magát Ozzy mellett. Egy ideig kétséges volt, hogy ezek után folytatódik-e a Firewind pályafutása, de Gus G. sietett megnyugtatni mindenkit, hogy nincs szándékában jégre tenni a kemény munkával fölfuttatott bandát.

Tekintve, hogy a "The Premonition" klasszikus heavy metal kategóriában a 2008-as év legerősebb európai megjelenése volt, ostobaság is lett volna szélnek ereszteni a jól bevált fölállást. Miután biztossá vált, hogy a tehetséges görögök nekiugranak egy új lemez fölvételeinek, már csak az maradt kérdéses, hogy képesek lesznek-e tartani az "Allegiance" és a "The Premonition" által megszabott magas színvonalat. Gus G. szereplése miatt a Sharon által kiválóan menedzselt "Sötétség Hercege" oldalán, az eddig igen gyér médiafigyelem erős (és tüzes) hátszéllel támogat(hat)ja meg a csapatot, ezért alighanem komoly nyomás nehezedett az együttesre, hogy kellőképpen ki tudják használni ezt a helyzeti előnyt.

Sajnos több hallgatás után is az a benyomásom, hogy a Firewind most egy fontos lehetőséget baltázott el. Arról szó sincs, hogy a "Days Of Defiance" gyenge lemez lenne, sőt tulajdonképpen az eddigi legjobb formáját mutatja a gárda: Gus G. a csillagokat is leszólózza az égről, Bob Katsionis pedig - Gus G. kifejezésével élve - a USS Enterprise térhajtóművének sebességével kezeli hangszerét (pl. az instrumentális "SKG" című számban), de sajnos most nem sikerült olyan azonnal szerethető "slágereket" írni, mint a "Falling To Pieces", "Head Up High" vagy a Túrisas kislánya szerint is rendkívül fülbemászó "My Loneliness" (persze "Nyáron mi lesz?" szöveggel, különben mi értelme volna?).

Azért akadnak itt fincsi kis nóták, mint az energiáktól duzzadó "World On Fire", az Apollo által írt középtempós "Embrace The Sun", vagy a "Broken" című remekbeszabott ballada. Ez mondjuk egyéni ízlés dolga, de a nem túl karakteres speed power zakatolások helyett szívesebben hallgattam volna olyan közönségénekeltető, slágergyanús dalokat, mint pl. a "Cold As Ice". Aki számról számra haladó elemzést vár (ezen az oldalon hiába), annak ajánlom Gus G. és Apollo neten közzétett kommentárját (itt).

A "Days Of Defiance" voltaképp kiváló lemez; egyetlen hibája, hogy a "The Premonition" után jelent meg, és minden igyekezete ellenére is belesápad az összehasonlításba.

Tartuffe

Kiadó:
Liljegren Records

Honlapok:
www.7-days.se
www.sigfridsson.net
myspace.com/markussigfridsson

Amikor Markus Sigfridsson gitáros-zeneszerző 7days-re keresztelt projektjének első albumát recenzáltam (pontosabban magasztaltam, méghozzá itt), a végén megjegyeztem: "Azt csiripelik a szájbertérben röpdöső madarak, hogy 2008 végén vagy jövő év (2009) elején várható az új 7days lemez." Hogy is sejthettem volna, hogy azok a bizonyos "madarak" olykor a KGB-t megszégyenítő dezinformációkkal képesek frusztrálni a magamfajta rajongókat!? Nem kis bosszúságomra közel két éves késéssel érkezett meg a folytatás, amit habozás nélkül jutányos áron előrendeltem magától a szerzőtől; nincs egy hete, hogy megjött vele a postás. Ilyenkor nagyon csípem a hapsit, különben meg egy link alak...

A 7days nagyjából olyan, mintha Sigfridsson másik két bandáját, a Harmony-t (itt) és a Darkwater-t (itt) vegyítette volna, hiszen a Harmony nyíltan keresztény szövegei köszönnek itt vissza, de a Darkwater progresszívebb tálalásában. A progos fölfogással és a hosszú kompozíciókkal (a "Final Wisdom" közel 20 perces!) nem is lenne gond, főleg, hogy női vokállal és hatásvadász kórusokkal is kiegészül, de a dallamok néha kifejezetten esetlegesnek tűnnek. Különösen igaz ez pl. az "Enter A Dream" című nótára. Elégedetlenségemet alighanem csak fokozza, hogy a dübörgő, Sigfridsson-ra oly jellemző szögletes riffek között szinte elveszik Thomas Vikström és Caroline Sigfridsson hangja. Ez alighanem a keverésnél lett elszúrva. Mellesleg énekel még a lemezen Christian Liljegren (Narnia, Audiovision, Divinefire) és egy bizonyos Erik Tordsson is.

Mivel elvárásaim igen nagyok voltak, nem tudom leplezni enyhe csalódásomat a végterméket illetően. Ez persze nem zárja ki, hogy az átlagnál sokkal jobb anyagról van szó, amiben Sigfridsson nagyokat gitározik, a hosszú instrumentális betétek is tetszetősek, egy-két nóta meg egyenesen zseniális (Into Forever, We Cry No More). Időközben előrendeltem a Darkwater új lemezét is, amely "Where Stories End" címmel itt Európában november 12-én fog megjelenni. A myspace oldalukon meghallgatható előzetes alapján (Why I Bleed) a csalódás kizárva.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
myspace.com/ayreonauts

Bár a szaksajtóban Lucassen mester kap hideget és meleget, az egyszerűen nem vitatható, hogy tudott új "hangot" hozni a telített piacra, sőt tulajdonképpen stílusteremtővé vált a pszichedelikus hajlamú, szinti-orientált brit prog rock és a kövér riffekre alapuló metal szerencsés házasításával. Megszületett tehát, amit - némileg sután - space metal-ként szokás emlegetni, és ennek az irányzatnak igazi mérföldköveivé váltak az Ayreon lemezek, valamint a stílus névadójaként elhíresült első Star One projekt (2002). A "Modern kor áldozatai" az utóbbi folytatása, bár ezúttal direktebb, határozottan metálosabb a megközelítés.

A szokásos Jean-Michel Jarre szerű intro után súlyos metal riffel köszön be a "Digital Rain" és szerencsére ez az acélos lendület nem hagy alább a későbbiekben sem. Bár maradtak a védjegynek számító hangsúlyos szinti kíséretek, most teltebben, kövérebben szólnak a gitárok. Lucassen '70-es évek fétise (pl. Dio-éra Rainbow, Hammond orgona) nem jut annyit szerephez, és Dan Swanö (Nightingale, Edge Of Sanity) olykor el is bőgi magát, amúgy death metalosan (címadó nóta és "Human See, Human Do").  Rajta kívül a szokásos csapat: Russell Allen (SymphonyX), Damian Wilson (Threshold) és Floor Jansen (After Forever) gondoskodnak arról, hogy vokálisan is változatos, magas színvonalú legyen a teljesítmény.

Egyetlen fájdalmam van csupán: Lucassen egymaga rántotta föl a gitár részeket, pedig a Guilt Machine-ből ismert (itt) tehetséges, Uli Roth fanatikus barátnő, Lori Linstruth szólói sokat tehettek volna hozzá a végeredményhez. Egyébként is kicsit gitárszóló szegény számomra az album, Linstruth kisasszony pedig igazi adu ász (aki nem hiszi, járjon utána, pl. itt), amit véleményem szerint óriási taktikai hiba volt nem kijátszani.

Lucassen mesteren nem látszik, hogy mostanában súlyos magánéleti és egészségi problémák kínozták. Fogta magát és szépen összepakolta pályafutása egyik legjobb lemezét. Bruce Dickinson meg sajnálhatja, hogy annak idején hallgatott korlátolt menedzsmentjére és viszakozott a Star One projektben való részvételtől.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
myspace.com/allenlande2
myspace.com/magnusguitarplayer

Az Allen-Lande projekt mögött álló, ma már egyáltalán nem szürke eminenciás, Magnus Karlsson azt nyilatkozta nemrég, hogy ha az ember két olyan zseniális énekessel dolgozik, mint Russell Allen (SymphonyX) és Jorn Lande (Ark, Masterplan), akkor egyáltalán nem lehet csodálkozni, ha inspirálva érzi magát. Hát engem például beküldhetnének a stúdióba a két legendás torokkal, sőt odacsalogathatnák mondjuk még Pasi Rantanen-t, Göran Edman-t, vagy akár magát David Coverdale-t is, abból bizony nem születne semmi, legföljebb remegő kézzel dedikáltatnék egy nagy rakat CD-t. Szóval az nem úgy van, hogy adott két kiváló énekes, és innentől kezdve bárkinek nyert ügye van. Ahhoz, amit Karlsson-nak sikerült harmadik nekifutásra is hibátlanul teljesíteni, kell nem kevés zenei fölkészültség, két ügyes gitárhoz szokott kéz, s nem utolsósorban egy olyan agy, amiből számolatlanul pattognak kifelé a rock himnuszok.

Szokása szerint Karlsson gyakorlatilag egyedül játszotta föl a lemezt, csak a dobok mögé ültetett be egy régi jó barátot és kipróbált munkatársat Jaime Salazar személyében. A vegytiszta hangzás és arányos keverés Achim Kohler (Primal Fear) érdeme, a két pacsirta meg "egyszerűen" csak hozza azt a bámulatos színvonalat, ami elvárható tőlük. Különösen elégedett vagyok Russell Allen-nel, akiről pl. a "Copernicus" című balladában kiderül, hogy a SymphonyX-ben nem azért rekeszt folyamatosan, mert a tiszta ének már nem megy neki. Szeretném, ha a következő SymphonyX lemezen ezt az oldalát gyakrabban mutogatná. Landéról meg mit is mondhatnék? Lehet, hogy mostanában túlexponálja magát, de a faszi egyszerűen varázslatos...

A két korábbi lemezzel összehasonlítva a "The Showdown" (feltehetően a Frontiers kiadó ráhatására) egy kicsit hard rock-osabb, hagyományosabb szellemben fogant, de folytatja azt a hagyományt, amit Karlsson évekkel ezelőtt megalapozott. Bár nincsenek kiugró rádióslágerek, ez nem azért van, mert egy arctalan nagy szürke masszát alkotnak a nóták, hanem mert nem akad egyetlen elnagyolt, kutyafuttában összecsapott fércmunka sem közöttük. Elismerem, hogy egy idő után talán nehéz az egyik dalt a másiktól megkülönböztetni, és  a rokonlelkű Avantasia lemezek karakteresebbre sikerültek, de ezúton szeretném minden epébe mártott tollal firkáló kritikusnak nekiszegezni a kihívást: "Tessék rutinból ilyen számokat írni, és csak azután fitymálni!"

Tartuffe

Honlapok:
www.radiance.fi
music.radiance.fi

Ha nem lenne olyan hideg arrafelé, bizony meggondolnám, hogy Finnországba költözzek. Egyre világosabb, hogy természetes zenei közegemre találnék ott; majdnem minden hétvégére jutna valami jó kis koncert és kedvenc lemezeimet is könnyebben be tudnám szerezni. A Radiance fedőnéven alkotó Sami Raatikainen szóló projektjét persze ott sem tudnám megvenni, mert a várható minimális érdeklődés miatt a tehetséges gitáros/zenei producer egyszerűen saját honlapján tette letölthetővé legújabb szerzeményeit.

Aki nagyon otthon van a dominánsan  skandináv death metal (al)világban, az Sami Raatikainen-t nyilván a Necrophagist vagy a Codeon nevű brutális hordák gitárosaként ismeri, de úgy tűnik, most ki akarta magát próbálni a progresszív metál műfajban, s ehhez olyan énekeseket sikerült megnyernie, mint Mats Levén (őt bemutatni ezen az oldalon tök fölösleges), valamint a "gótikusan" bájos Noora Häkkinen. Mindkettő telitalálat, csakúgy, mint a bonyolultságában is varázslatos muzsika, ami - ha megjelent volna lemezen - most menne befelé a három Beyond Twilight CD-m mellé. A legutóbbi BT albummal (itt) nemcsak zeneileg, de formailag is rokon a "The Burning Sun", hiszen egy 49 perces hideglelős metál szimfóniával van dolgunk, amit a szerző-gitáros-producer csak technikai okok miatt osztott föl 7 különböző hangfájlra ("magyarosan": track-re).

Nem lelket simogató, pihekönnyű hallgatnivaló, az biztos. Persze nem is a romantikus nyárvégi estéken fog előkerülni az anyag, hanem inkább zaklatott, borongós hangulatomban; mondjuk egy fagyos, szürke téli nap után válik majd igazi lelki katalizátorrá. Alighanem sokat elárul jelenlegi pszichés állapotomról, hogy ma egész nap ezt a súlyos, soktételes opuszt hallgattam. Jól egymásra találtunk. Titkon azért bízom benne, hogy egyszer majd nemcsak mp3-ban lesz meg, hanem booklet-tel együtt, teljes fizikai valójában is (na, nem a borító miatt).

Tartuffe

Tudom, kicsit sablonossá lettem mostanában a lemezborító-fétisemmel, de egy kritika írásánál az első benyomás nem elhanyagolható, amit ugyanúgy befolyásol a borító/booklet képi világa, mint az első dal hallgatóra gyakorolt hatása.

Ilyen tekintetben az amerikai Solace tagsága nem piskóta; meg nem is egészséges lelkek gyülekezete. Mintha csak egy mesekönyv illusztrációja lenne, olyan tetszetős színekkel festtették ki háziművészükkel magukból a középkori egyházzal szembeni összes frusztrációjukat. Szépen elrejtve, néhol afféle díszítősorként pedig megszámlálhatunk még 45 fő akasztott, 6 fő karóba húzott és 1 fő nyárson forgatott áldozatot, természetesen angyali asszisztáció mellett. És akkor még az emberből készülő levest kortyolgató kecskebakról (Baphomet) nem is beszéltem. Nagyon jópofák, nincs mese. Ez azért legalább akkora sötétség, mint amekkorát ők tévesen a középkori mindennapokba vizionálnak.

Most következzen az első dal, ami jóval kevésbé provokatív, nem is annyira színes, mint az artwork, viszont zenei tartalmában ugyanúgy kapufa. Saját bevallásuk szerint minden hatott rájuk, ami "heavy", de azért nem leszek gondban, ha a legnagyobb hatást kell megnevezni. A megoldóképlet: Gibson SG + bajusz. Eltalált és ihletett pillanatokban nagyon sikerül elkapni a fonalat, a "Six-Year Trainwreck" egy óriási riffekkel eldöngetett, lendületesebb doom-téma, igen, korai Black Sabbath feelinggel. Kár, hogy ezt a nívót nem végig sikerül tartani, az meg kifejezett baj, hogy felbukkan itt szilaj punk vadságával pl. a 'The Skull Of A Head Of A Man' is.

Kicsit tényleg össze lett itt minden kafatyolva, ami rock és egyben legalább 30 éves zenei örökség. Így főztek nekünk egy zenei őslevest, amelyben vannak finomabb falatok, de összességében emberi fogyasztásra nem szívesen ajánlott. Egye meg Baphomet, ha már úgyis ekkora nagy cimbora.

Túrisas

Ritka beszédes a borító. Örményünk kitárt karral, lehunyt szemmel áll egy lepel előtt, szemben velünk. Provokál. Itt vagyok, tegyetek velem, amit akartok. A System Of A Down fanok persze ezt nem értik. Ki akarná bántani az ő örmény sarjukat, pontosabban Serjüket?

Hát nagy valószínűséggel ők, néhány perc múlva, ha lefutott az első dal. Majd miután a lemez végére sem emlékeztet majd semmi az együtt töltött csodaszép évekre és lemezekre, értelmet nyer az önmagát feláldozni kináló póz. Miért tetted ezt velünk? Most kénytelenek leszünk téged bántani. Merthogy a végtermék elektro-pop/rock, bár utóbbi műfaji meghatározás, csupán jóindulat képezte toldalék. Gitár alig. Legalább magyarázkodnál, kennéd a holokausztra (az örményre, persze), ülnél egy széken magadbaroskadva, de mire ez a büszke tartás? Mit tudsz Te, amit mi nem tudunk?

Csatlakoznom kellene nekem is a "bántók" igen népes táborához, és rúgnám is, ütném is, harapnám is, de nem megy. És nem azért, mert nem védekezik, hanem áll büszkén és kiszolgáltatottan a kis "szemétdombján". Egyszerűen azért, mert ez a szemétdomb nem az, aminek elsőre látszik/hallatszik. Serj átkozottul tehetséges ember. Tehetséges szerző, tehetséges előadó. És a tehetség az kihallatszik, még akkor is, ha ennek semmi köze a SOAD világához. De nincs köze a jazzhez és világzenéhez sem, hiába állítja néhány kritikus, miután láthatóan nem tud mit kezdeni az anyaggal.

Szerethető, befogadható dalok formálódtak ezúttal is Serj Tankian semmihez és senkihez nem hasonlítható (és rohamosan táguló) zenei univerzumában, jobbára nagyzenekarra, bőgőre, meg elektromos kütyükre hangszerelve. Serj annyira tehetséges, hogy valamiért mégsem kell hánynom tőle.

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.satriani.com
myspace.com/joesatriani

Szatírjani hamisítatlan és hamisíthatatlan gitáros legenda, de a hülye lemezcímek olimpiáját tuti csont nélkül megnyerné. Még az általam nagyon lehúzott 2008-as album (itt) lehetetlen és kilométernyi hosszúságú címét is sikerült überelni a "Fekete hattyak és féregjárat varázslók" (???) megnevezéssel. Ezek után érthető, hogy nem kis aggodalommal fogtam hozzá az új anyag kiértékeléséhez. Szerencsére már az első számnál eldőlt, hogy Professor Satchafunkilus most sokkal jobb formában van; a kezdő "Premonition" ugyanis akár a klasszikus "Extremist" lemezre (1992) is fölfért volna, de a kislemezes "Light Years Away" is jól sikerült darab.

Persze akadnak arctalan, önismétlő tölteléknóták is, így a "Black Swans…" sem fog bekerülni a kedvenc Satriani lemezeim közé, de egészen üdítő volt pl. a jazzes "Two Sides To Every Story"-t hallgatni; itt Mike Keneally (Frank Zappa, Steve Vai) billentyűjátéka fontos színező elem, amiből még többet el tudtam volna viselni az albumon. Egész pofás a "Wormhole Wizzards" és a "God Is Crying" is, de ahhoz azért kevés, hogy fölébressze bennem azt a lelkesedést, amit régen egy-egy újabb Satriani anyag megjelenésekor éreztem. Valahogy kiszámítható, rutinszerű lett az egész, és fogalmam sincs, mi hozhatná vissza a régi varázst. Persze lehet, hogy ha ez a lemez a ’90-es évek elején jelenik meg, menten lefosom tőle a bokám.

Egyébként lehet itt okoskodni, de a tény ettől még tény marad: Satriani továbbra is zseniális, minden lefogott hang a helyén van, és milliók adnák oda egyik szemüket vagy fél lábukat azért, hogy így tudjanak varázsolni a gitárral. Mindazonáltal a Tanár Úrnak véleményem szerint jót tennének a Chickenfoot-hoz hasonló projektek (itt), ahol más zenészekkel és dalszerzőkkel kölcsönhatásban kamatoztathatná istenáldotta tehetségét.

Tartuffe

Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Richard Hinks angol, Cambridge-ben él, húszas évei legelején jár, és – ami a mi szempontunkból a legfontosabb – elképesztően tehetséges muzsikus. Gyakorlatilag ő egy személyben a zenekar: dobol, gitározik, bőgőzik, billentyűzik, olykor énekel, mellesleg saját kiadóját menedzseli. Mindez talán nem is lenne akkora szám, ha amolyan brit Kadlott Karcsiként a lakodalmas zenében vagy vendéglátóipari "szórakoztatásban" működne, de ő bizony fejébe vette, hogy a nem éppen halovány hangszeres kompetenciát megkövetelő progresszív műfajban alkot.

Tavaly rendesen dobtam egy hátast a bemutatkozó lemezétől (itt), bár akkor még siettem hozzátenni, hogy az Aeon Zen-ben szerintem több is van; jót tenne neki(k), ha a keményebb, fémesebb irányvonalat vinné(k) tovább. Ez szerencsére bejött: az új anyag határozottan metálosabb lett, ráadásul újfent sikerült olyan kiváló énekeseket megnyerni, mint Mike Eriksen (Circus Maximus), Andi Kravljaca (Silent Call), Nick D'Virgilio (Spock's Beard), Jem Godfrey (Frost) és Jonny Tatum (Eumeria).

Csak azt sajnálom nagyon, hogy a "mikutyánkkölke" Bodor Máté, akivel korábban két interjút is készítettünk (itt és itt), s aki jelenleg a londoni Institute Of Contemporary Music Performance gitárszakán végzi tanulmányait, végül nem lett része ennek a színvonalas produktumnak. Pedig szó volt róla, sőt megegyezés is született arról, hogy Hinks-szel megturnéztatják az előző lemezt, de azután az események másként alakultak. Ismerve Máté dolgait, egészen biztos vagyok benne, hogy sokat hozzátehetett volna az "ismeretlen arcának" finom megrajzolásához, hiszen a kicsit dinamikátlan megszólalás mellett éppen a szólók területén lehetett volna erősíteni Hinks egyébként minden elismerést megérdemlő teljesítményét.

Azért egy ilyen változatos, több mint egy órás dalcsokor megkomponálása és följátszása nem akársemmi. Csak az elismerés hangján tudok szólni róla, főleg ha olyan jobban sikerült nótákra gondolok, mint a "Salvation", a "The Heart Of The Sun" és a "Natural Selection", vagy az általa fölénekelt "You're Not Alone". Erre a Hinks gyerekre (jóformán még tényleg az) érdemes odafigyelni; remélem sokhangszeres előadóként és tehetséges zeneszerzőként nem lesz az önelégült zenei sovinizmus és emberi összeférhetetlenség áldozata, mert nagy dolgokra hivatott.

Tartuffe

Az év koncertjei között a Rage se volt semmi (itt) és a Wendigo lemezbemutató föllépése is nagyon bejött (itt), de nálam alighanem a Spock's Beard viszi majd el a pálmát, mert ezen a szeles, hűvös őszi estén teljesen lenyűgöztek. Alig merek belegondolni, hogy mivel egyik cimborám sem osztja az SB iránti lelkesedésemet (övék a szégyen!), majdnem veszni hagytam az egészet, mert egyedül nagyon utálok koncertre járni.

A brit Enochean Theory erősen felejthető, sablonos, de legalább őszinte előadása után, rövid átszerelést követően, és minden sztárallűrtől mentesen vonult föl az amerikai prog-rock legenda az A38 erősen túlzsúfolt színpadára. Az első taktusoktól kezdve elemi erővel szippantottak magukba a semmi máshoz sem hasonlítható, jellegzetes dallamok, nem is beszélve arról, hogy Nick D'Virgilio, aki Neal Morse távozása után kénytelen (bár talán nem kelletlen) vette át a frontember szerepét, tökéletesen vezényelte le a bulit, mintha évtizedek óta ezt csinálná. Bár többen is folyamatosan az excentrikus japán billentyűst, Ryo Okumotót éltették, számomra Nick volt az este főszereplője. Meg is kellene tőle kérdezni egyszer, hogy van-e egyáltalán olyan hangszer, amin nem játszik; ha éppen nem énekelt, gitározott vagy kis szintetizátorát nyüstölte, akkor dobolt egy hatalmasat – de erre még visszatérek.

A megszólalás közel tökéletes volt; régen voltam olyan koncerten, ahol ilyen arányosan, vegytisztán szólt minden hangszer. Meglepetésemre egy az egyben lenyomták az új albumot (itt), ami azért egy 10 lemezes csapatnál elég szokatlan, de szerintem éppen ez jelzi, hogy ők is érzik: Neal Morse távozása óta most először tudtak valami lelkesítően jót, egészében és igazán értékállót létrehozni. Úgy látszott (ez a profizmus lényege), kifejezetten jó hangulatban vannak; széles jókedvvel játszották végig a két és fél órás bulit, amit hol a totálisan őrült, de zeneileg annál összeszedettebb Ryo kiállása, hol pedig Nick D'Virgilio és a zseniális gnóm, Jimmy Keegan közös dobszólója szakított meg. Amit ők ketten műveltek, egészen parádés volt, főleg az tetszett, amikor egy szerkó mögé ketten ültek be, és amolyan többkarú Shiva istenségként cifrázták a ritmusokat.

Miután eljátszották az "X"-et teljes egészében, rátértek a Neal Morse-os albumok anyagára. Sajnáltam, hogy a "V"-ről (2000) semmit sem hallottunk, a másik nagy kedvencről, a "The Kindness Of Stangers"-ről (1998) pedig csak a "June"-t játszották el (ami ráadásként meglepően jól működött). Azért remélem, hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé.

Meg sem próbálom szavakba önteni (mert lehetetlen), hogy mit vesztett az, aki ezen az estén otthon maradt. Ebből a négy (+1) emberből játszi könnyedséggel, erőlködés és görcsök nélkül áradt az egyébként emberpróbáló, összetett muzsika. Olyan természetességgel varázsoltak hangszereiken, ahogy én megkenek egy vajaskenyeret. Hálásak lehetünk a Live Soundnak, hogy a csipetnyi fizetőképes kereslet ellenére elhozták őket kis hazánkba.

Tartuffe