Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/anthrielmusic

Többéves tapasztalat mondatja velem, hogy mostanában nem zárhatunk le anélkül éves összesítést, hogy ne vennénk bele egy korábban teljesen ismeretlen finn banda lelkes méltatását. Az már most eldőlt, hogy ez az idén sem alakul majd másképpen. Jött ugyanis – megjegyzem minden előzmény és figyelmeztetés nélkül – egy olyan progresszív metál kiadvány az ezer tó országából, ami azonnal kiütött, s még mielőtt föltápászkodhattam volna, tudtam, hogy az albumnak – pedig az együttes nevét még csak ki sem tudom helyesen ejteni – a Top 10-ben a helye. Jelzem, nem lesz könnyű dolgom a 2010-es lista összeállításakor, hiszen még csak szeptember van, de már bőven beteltek a férőhelyek.

Az Anthriel olyan szemtelen rutinnal és kompetenciával írta meg és játszotta föl első lemezét, mintha legalább egy évtizede nyomnák a világ élvonalában. A végeredmény ugyan kb. olyan messze van az eredetitől, mint Gyurcsány Feri a szociáldemokráciától, de ezen a szinten ez engem már egyáltalán nem zavar. Aki ilyen precízen, egy az egyben le tudja venni a SymphonyX egyáltalán nem szájbarágós stílusát, a prog-metálba oltott neo-klasszikus ízlésvilágot ilyen hitelesen képviseli, megérdemli a nyafogásmentes főhajtást; még akkor is, ha nem a stílusalapítók, látnoki képességű újítók, hanem a hallatlanul tehetséges epigonok között fogja őket az utókor számon tartani (ha egyáltalán).

Hálás vagyok ezeknek a finn csókáknak, mert megidézték számomra a SymphonyX "Damnation Game"-es hőskorszakát, amikor Michael Romeo gitárja még nem úgy szólt, mint egy méretesebb ütve fúró, és Russell Allen sem érzett késztetést arra, hogy rongyosra gerjessze a hangszálait. Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek a tiszavirág életű Kenziner első lemezére (Timescape, 1998). Nos, a "The Pathway" ugyanarról a tőről fakadt (a Kenziner-ben is egy finn gitárfenomén, bizonyos Jarno Keskinen volt főszerepben), csak sokkal jobb.

Nem állítom, hogy minden dal 100 százalékos; a vége pl. már kezd egy kicsit ellaposodni. A "Promised Land" című nótát csak a váltott gitár- és billentyűszólók mentik meg attól, hogy türelmetlenül átugrassam, és a nagyszabásúra tervezett finálé (Chains Of The Past) is nagyjából 6 perccel hosszabb, mint kellene. De azért ez mégiscsak egy bemutatkozó album; micsoda potenciál, milyen további lehetőségek rejlenek még ebben a csapatban!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Szerintem nincs olyan ember a szakmában, akit ne sokkolt volna a hír, hogy Mike Portnoy – a zenekar legfőbb motorja és keménykezű "karmestere" - kiszállt a Dream Theater-ből. Sokan inkább azért szurkoltak, hogy James LeBrie lépjen már le, hogy inkább egy hangjához jobban illő AOR bandában kamatoztassa tehetségét. Részemről persze igazságtalannak tartom ezt a széles körben tapasztalható ellenérzést; egyrészt, mert a 90-es évek végén megfigyelhető gyöngélkedések után LaBrie lemezen és élőben egyaránt megbízhatóbban teljesít, másrészről, mert a kanadai rigó jellegzetes orgánuma sokat hozzáadott az ún. "signature" DT, amolyan metálos Rush hangzáshoz.

Na de most nem is LaBrie Dream Theater-beli munkásságáról, hanem szólókarrierjéről van szó. A számomra értékelhetetlen MullMuzzler próbálkozások után a 2005-ös "Elements Of Persuasion" lemez a kissé műanyag megszólalás ellenére is meggyőzőre sikeredett. Ehhez rengeteget tett hozzá Matt Guillory (Dali's Dilemma) billentyűs-dalszerző, akit már évekkel ezelőtt beválasztottam az álomcsapatomba, valamint a tehetséges digó gitáros, Marco Sfogli, akinek instrumentális szólólemezét (itt) és Alex Argentóval közös jazz rock projektjét (itt) rendszeresen és előszeretettel pörgetem itthon. Szerencsére – miközben LaBrie körül mindenki más lecserélődött – ez a két zseniális figura maradt, s így sikerült még az előző albumot is túlszárnyalni.

Meggyőződésem, hogy a pozitív végeredményhez szükség volt Peter Wildoer dobos torokhangjaira is, ami egyfajta frissességet, göteborgi ízt kölcsönös az új anyagnak, azon túl, hogy bebizonyítja a rosszmájú kritikusoknak: LaBrie nem a női szívekhez is közelálló Journey-féle rádióbarát rockzenében, hanem a keményebb műfajban szeret forgolódni. A lemez legizgalmasabb szerzeményei egyértelműen azok közül kerülnek ki, amelyekbe szakosan belesüvölt a svéd ütős, de a dallamosabb nóták között is akad egy-pár tetszetős darab (pl. I Tried). Úgy tűnik, csak a "The Spirit Carries On" típusú lírák nem mennek LaBrie-nek; a lemezt záró "Coming Home" ugyanis enyhén szólva középszerű lett, s még egy szóló se fért bele. Ejnye-bejnye.

Bár szerencsére a Dream Theater a dobos-zenekarvezető váratlan távozása után sem dobta be a törölközőt, az már eldőlt, hogy LaBrie-nek nem kell rettegnie: mert egy esetleges zuhanás esetén még mindig ott van biztonsági hálóként kifeszítve a szólókarrierje, amihez immáron biztos alapokat teremt a Guillory-Sfogli alkotta páros.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Meglepetésemre, szeptember 18-án, szombaton lement az M2-őn – sajnos több mint egy éves késéssel – a tavaly májusi Circle II Circle koncert, amit az A38-as hajón rögzítettek (teljes egészében megnézhető az MTV videótárjában itt). Élvezettel idéztem föl magamban a nagyszerű élményt (Attis cimborám és jómagam többször föltűntünk a képernyőn), bár a kivágások, főleg a Savatage blokk megkurtítása (és Túrisas színpadi balf.szkodásának meg nem örökítése) övön aluli ütésnek számít. Viszont hab a tortán, hogy épp a napokban (pontosan szeptember 10-én) jelent meg az új CIIC albuma, így a királyi TV által fölfrissített koncertélmény megteremtette számomra a megfelelő hangulatot az új megjelenés kiértékelésére.

Természetesen újra elolvastam a korábbi CIIC kritikáinkat (itt és itt), sőt az ugyancsak Zak Stevens nevéhez köthető Machines Of Grace-ről formált véleményemet is (itt), és leginkább az tűnt föl, mennyit kesergünk a Savatage inaktivitása miatt, miközben Zak Stevens köré Paul Michael Stewart basszer/billentyűs és Andy Lee gitáros személyében egy komoly zenei töltéssel rendelkező mag szerveződött, akik lemezről-lemezre érettebb, élvezetesebb muzsikával lepnek meg bennünket. Kíváncsi voltam tehát, hogy a folyamatos fejlődés fönntartható-e hosszútávon, azaz, a "Hatalom következménye" miként viszonyul az előző, eddigi legizmosabb albumhoz.

Mindenképpen örvendetes, hogy – bár a hangzás nem tökéletes – Zak hangját ezúttal nem tolták olyan aránytalanul előre, ezért több hallatszik a hangszerekből; elsősorban a bőgő dörren nagyokat (pl. Out Of Nowhere). A dalok direkt, hagyományos heavy/power fölfogásban fogantak, az átfogó lírikus összefüggések ellenére nincs most metál operás, mesélős hangulat; egymás után érkeznek a dögös riffekkel és mutatós szólókkal megtámogatott, elszántan menetelő témák. A végén kimondottan jól is esik az epikus hangvételű "Blood Of An Angel"; akár több lírát is el tudtam volna viselni.

Összességében elmondható, hogy a CIIC gépezet csúcsra lett járatva. Nem hiszem, hogy ennél több rejlik ebben a formációban, s bár a szerzemények tényleg kezdenek kissé sablonossá válni, még mindig odaver rendesen, ahogy egy Savatage utódzenekartól ez el is várható.

A minimális kameramozgás ellenére a bevezetőben említett TV-s fölvételen egyértelműen látszik, hogy milyen kevesen voltak itthon kíváncsiak a Circle II Circle élőben is kifogástalanul teljesítő zenészeire. Talán ennek tudható be, hogy az új európai turné állomásai közül idén kimaradt Budapest. Ha állapotbeli kötelmeim nem tiltanák, most átkot szórnék a sok tahóra, akik tavaly májusban otthon maradtak. Biztos valami "jó" lövöldözős-csajozós film ment az RTL Klub szennycsatornáján. Sekély e kéj…

Tartuffe

A zene és a sport nem összehasonlítható, ezt kénytelen vagyok elismerni, még akkor is, ha jelen esetben kissé azért bánt a dolog. Ha egy labdarúgó végigcselezi a mezőnyt, aztán a tizenhatosnál felpörgeti magának a labdát és a kapunak háttal állva,  hibátlan ollómozdulattal védhetetlenül bedisznózza a léc alá, akkor ugye felugrunk és elájulunk a gyönyörtől, nem kezdünk el okoskodni, hogy szép-szép, de semmi újdonság, Pelé és Maradona ezt már megcsinálta évekkel ezelőtt.

A finn Anthriel pedig lerázta magáról a mezőnyt, cselezett, ollózott, brutális nagy gólt lőtt, de nem lesz nekik felugrálás, félájult extázis, még taps sem nagyon, merthogy a zenében nem jut elismerés azért, amiért a sportban igen. És most nem tudom eldönteni, hogy ez igazságos, vagy egyáltalán nem az.

A Symphony X ugyanis ezt az erőteljes rockzenébe ágyazott neo-klasszikus mozdulatsort már bemutatta, néhol lépésről-lépésre ugyanígy. Pl. a "Candlelight Fantasia" szekvenciáját nem lesz nehéz felismerni a finnek lemezén, és abban is biztos vagyok, hogy ők ezt szándékosan nem változtatták meg. Igen, ők annyira akarnak Symphony X lenni, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben mégsem válnak hivatalos tribute csapattá. Az Anthriel ennyi. Nem több. De ez önmagában is szinte teljesíthetetlen feladat és valódi bravúr. Én ezt nem bánom. Cseppet sem. Sőt felugrok és elájulok a gyönyörtől.

Túrisas

Kotta barátunk és törzsolvasó kollégánk szerény szemre-hányással illette a blogot, miszerint mostanában hiányoznak a nagyágyúk, rendre a biztonságos utat választjuk és a kockázatmentes harmadvonal kerül terítékre, akiket így szabadon marcangolhatunk. Lennénk bátrak és állnánk elő pl. az új Ozzy-val, ott aztán színt kellene vallani vagy így, vagy úgy, majd hősiesen vállalni a következményeket. (Tessék: az új Ozzy nagyon jó, de nem lesz, nem lehet klasszikus, mert Ozzy hangja már csak a stúdiótechnikának köszönhetően lemezképes. Ezt tudomásul véve, közel a maximumot hozták ki belőle, Gus G. belépése pedig nem vett el semmit a lemez értékéből, sőt talán még hozott is némi frissességet a játéka. - Lőhettek!)

Kotta ezek után mértékadónak nevezi a blogot, amit természetesen szerzőtársammal együtt könnyeztünk meg: "Látod, érdemes volt..." Mindezt meghálálandó még este nekiültem egy kritikának aligha nevezhető alibi-írással kilőni egy nagyvadat (BLS), de tovább mardosott a hiányérzet; még, még, mutassuk meg a maroknyi derék olvasónknak, hogy bátrak vagyunk. Az új Maiden-t persze éjjel már bevállalni nem mertem, de eltökélt Nemecsekként azért bemásztam a vörösingesek táborába, ahol meglepetésemre Thomas Youngblood és floridai prog-power csapata költészetének lehettem fültanúja.

Meg nem mondom, hogy a Kamelot most "hivatalosan" a premier ligában van-e, vagy sem (jó, a Metallica nem nekik nyit, az tiszta sor), mindenesetre az biztos, hogy Roy Khan énekessel egyre feljebb focizzák magukat. Ők ketten szerzőkként nagyon egymásra találtak. A szakma is így gondolhatja, mert ezúttal neves vendégek (Jon Oliva, Gus G., Simone Simons, Björn "Speed" Strid) is részesei a produkciónak. Hadd legyek poéngyilkos; a "Ghost Opera" méltó folytatása készült el, pedig a léc, legalábbis úgy tűnt, nem nagyon volt magától értetődően teljesíthető magasságra állítva. Néha a felhőktől nem is látszott... Ám a Kamelot állta a sarat és nem ijedt meg az elvásásoktól, - írnám, ha nem most olvasnám éppen, hogy Khan-t szegényt legyűrte az utóbbi idők feszültsége, ezért hazautazott a norvég hegyek közé megpihenni. Megértem, oda én is menekülnék, de csak miután megjártam és felvirágoztattam a Kamelot-ot. Na, ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

Tipikusan az a lemez, amelynek elég a borítójára nézni, hogy megérezzük: nem lehet, hogy ezt elrontották. Minden apró részletében kidolgozott, rétegzett, ezerszínű, alapos mestermunka. Nem is adja meg elsőre magát, de aki egy új Kamelot lemeznek - dömping ide, dömping oda - ennyi esélyt ad, az jókora nagy marha, megérdemelné, hogy alaposan megfürösszék a vörösingesek.

Túrisas

Nem az első kritikámat írom, és szerénytelenül azt is meg kell állapítsam, hogy adott a Jóisten némi tehetséget az íráshoz, kiváltképpen, ha az íppeg egy lemezkritika, leginkább hard rock/metal témakörben.

De hogy az alázatosság erényét is gyakoroljam, azt is elárulom, hogy írtam én már (igaz, egyetlen egyet) bődületes baromságot is, ráadásul az egyik kedvenc gitárosom bandájáról. Igen, ez a BLS "Shot To Hell" lemezéről született, amit rögtön a következő szavakkal reagált le egy "Soma" nevű olvasó: "Vazze, hogy mennyire kurvára nagy baromságokat írtál, hihetetlen. Ez nem reális ismertető, hanem némiképp elfogult magánvélemány."

Hiú tud lenni az ember, meg önérzetes, így megkértem, hogy ugyan tegye már meg a kedvemért, hogy kifejti, miben (nem) tévedtem. Na, ez volt a baj, ugyanis kifejtette. Az elolvasás után pedig nem tehettem mást, mint elismerni, igaza van. Kurva szar érzés ám, főleg ha az ember nem küszködik önbizalomhiánnyal, meg tetszeleg a rockszakértő szerepkörben.

Itt a válasza, amelyből kiderül, hogy tényleg lövésem sincs a stoner stílushoz, mert még most is hajlamos vagyok így gondolkodni, megjegyzem teljesen szakmaiatlanul.

"Poszt-grunge megközelítés - na, pl. egy-egy ponton az énekben ugyan felbukkan az AIC jellegzetes dallamvilága, de nem zavaróan, ellenben a zenének mint olyannak vajmi kevés köze van bármiféle grunge zenei világhoz. Halgattál te valaha grunge zenét?! Aztán: a nyitónótán túljutni kifejezett kín volt... Ha a Mafia nyitónótája tetszett, ezzel nem tudom mi a problémád. Ugyanaz a tökös, Zakk féle súlyos riffel zúzó igazi stoner ízű metal, ami miatt korábban is lehetett szeretni, ahogy most is, főleg, hogy énekileg igen sokat fejlődött a csávó. Nem csinál sokkal többet, mint legutóbb, de ki nem szarja le, ha azt viszont jól? Az persze, hogy mi a jó, az szubjektív, tudom. De ha egyszer jó volt, most miért kín?

Harmadjára: több ízben emlegeted a "Pride & Glory"-t, ami valóban zseniális, azonban ez itt a BLS, nem a "Pride & Glory", függetlenül attól, hogy mindkettőben Zakk a nótafa. Ilyetén módon nem tudom, miért hivatkozol arra, hogy a P&G mennyivel jobb volt, és hangulata, meg fú, meg hű, a két dolognak nem sok köze egymáshoz. (Nem szó szerint idéztelek, még mielőtt erre ugranál rá, de az ismertetőből kb. ez jött ki.) A komának igen jellegzetes stílusa van, amit azonnal fel lehet ismerni, azonosítható. Ha Ozzy mellett nem tud tévedni, akkor olyan dalokkal, amik akár ott is szerepelhetnének, itt most miért csak laposnak ítélt a teljesítmény?

Mindezt persze nem azért írom, mert meg akarnék bárkit győzni, ha nem tetszik ez a lemez, hát nem tetszik. Egy objektív lemezismertető viszont olyan - szerintem -, amely az adott albumot mutatja be, írja le, reálisan, attól függetlenül, hogy az adott kritikus elhivatottja-e az adott előadónak. Ez az ismertető azonban totál másnak írja le a lemezt, mint amilyen valójában. Mintha nem is ugyanazokat a dalokat hallottuk volna. És még csak akut BLS buzi sem vagyok..."

A végén persze a kegyelemdöfés, ahogy kell egy elegáns kivégzésnél... És hogy lesz ebből aktuális recenzió? - Sehogy, a BLS nekem nem megy. Most is csak azt érzem, hogy iszonyat dög, meg azt, ha a lábamra esne, szilánkosra zúzná olyan súlyos. De nekem homogén, hiába vannak lírák is. Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy a  metal-előember az ő tudásával és igazságügyi riffszakértőként ezeket a dalokat a próbateremben tízesével tudná gyártani, akár naponta, és még csak sokkal több sört sem kellene fogyasztania (ez emberileg egyébként is szinte már lehetetlen) a megnövekedett elvárások miatt.

Hallgassatok inkább Somára, akit ismeretlenül is üdvözlök, - neki lesz igaza.

Túrisas

A gitár elválaszthatatlan a hard rock és heavy metal zenétől.  Ez a hangszer ad a stílusnak lelket, erőt, fazont. Semmi mással (még torzított csellóval sem!) helyettesíthető. Innentől pedig logikus a továbbgondolás, miszerint, ha a gitár szerepe nem domináns, akkor nem igazán hard rock a játék neve. Ha pedig domináns ugyan, de a vitéz ügyetlen és össze-vissza csapkod a pallosával, akkor a visszamaradó hard rock/metal olyan,  mint amilyen ember az ex-hadügyér товарищ Szekeres, legalábbis ex-főnöke, ex-miniszterelnök Gyurcsány(i) szerint; gyenge minőségű.

De annak sem feltétlen jutott elismerés, aki fiatalon minden idejét a hangszere megismerésére fordította és hihetetlen technikai tudással állt rövidesen elő. A 80-as évek közepének gitárhősei kaptak hideget-meleget a szakmától. Csekkoljuk csak le gyorsan, hogy a meghatározó gitárosok, gitárszólók "szakma" által összeválogatott listáján hol szerénykedik, mondjuk, a Mr. Big révén is stigmatizálódott Paul Gilbert, és hol pöffeszkedik, mondjuk, jó Kurt Cobain a pallosával…

Ezzel együtt a nem kevés rosszindulattal "virgakirályoknak" címkézett hősök szinte mindegyike már húsz-huszonöt éve adja ki instrumentális lemezeit, magasról szarva arra az okosságra, hogy a tisztán és gyorsan kipengetett hangok a zene ellenségei lennének, a középszerűségben meg átlagosságban viszont ott lakik a "feeling". (Van ebben persze némi leegyszerűsítő általánosítás tudom, de hát az indulat…)

Nagyon kevés kivételtől eltekintve, akiket egyébként tényleg senki nem ismer, a gitárhősök sem csak gyorsan, hanem gyorsan és érzéssel játszottak és játszanak, hallgassuk meg pl. Vinnie Moore UFO-beli ténykedését, vagy akár Paul Gilbert új lemezét, ami önmagában egy nagyhatású védőbeszéd az ÖSZO (Önjelölt Szakmai Okostojások) kéretlen kollégiuma előtt.

Azt elismerem, hogy a legnagyobb élményt ezek a zenék talán annak jelentik, aki maga is próbálta, majd feladta a próbálkozást, hogy hasonlót kicsikarjon a hangszerből. Ennek az osztálynak a kevésbé alázatos alfaja szokta később egyébként önigazolva, zavartan azt hebegni, hogy a zene lényege nem ez, hanem…

Nincs semmi meglepetés. Majd persze leírják, hogy attól jó ez a lemez, hogy nincs "széttekerve", meg dalokban gondolkodik. Dehogyis nincs széttekerve, csak úgy nyúlt a nyakam, ahogy a tompított, kristálytisztán, dinamikusan kipengetett harminckettedeket hallgattam. De nem érdemes szakmázni, mert ez tényleg csupán önmagában, "külsős" számára is élvezhető, valódi, idő- és értékálló gitárMUZSIKA. Minden (blues, klasszikus hagyaték, Hendrix, Bach) benne van, amitől a gitár és rock szerethető... Feltéve, ha szegény pára nincs gitár ellen beoltva.

Túrisas

A szomorú tény: az akár egyetlen lefogott hangjáról felismerhető gitárhős, a minden idők egyik legjobb thrash albumán (Rust In Peace) is brillírozó ex-Megadeth gitáros úgy tűnik, visszavonhatatlanul eltiëstosodott. Az elsőre talán nehezen érthető jelzőben sajnos valóban az elektronikus zene felkent papja, a techno-guru Tiësto neve rejtezik.

A vigasz: Marty a gitárt (még) nem tette le, sőt szólógitározni sem felejtett el. A remény: kapaszkodjunk két marokkal ebbe a szalmaszálba, mert más nem nagyon maradt a "Tornado Of Souls" fémjelezte régi dicső időkből.

Olyan intenzív elektronikus alapok klaffogtak a hangfalakból, hogy a lemez vége felé már a plafonról belógó lámpa is kezdett csillogó diszkógömbbé formálódni otthon. Én pedig folyamatosan halkítottam a rendszert, nehogy kihallatszódjon ebből valami, mert nem volt kedvem zavartan magyarázkodni, hogy miféle techno-mocskot hallgatok titokban, amikor senki nem látja.

Én még így is azok közé tartozom, akik sok mindent elnéznek Friedmannak. Éppen itt, a "Tokyo Jukebox" lemeze kapcsán írtam le, hogy noha két kézzel lapátolt bele a szarba, arannyá változott a kezében. És így is gondoltam. Volt már ott is elektronika nem kevés, de azért azt lehetett szeretni, nem ez a  végigcsűrdöngölős, masszív gépdohogás ment, ami a szintetikus anyagokhoz nem szokott rockszíveknek veszélyes ritmuszavart is okozhat, ezért nem is tanácsos sokáig hallgatni. Hiába szólógitározik még mindig fantasztikusan. 

Ő nem a régi Marty, ő magának (és nekünk - köszi...) egy új világot teremtő, flitteres, csillogó  Party Friedman, aki már nem egy dobos és bőgős oldalán harcol vállvetve, hanem DJ-vel kéz a kézben leli meg éppen új hazáját a gépekkel és robotokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló japánok között.

Sajnálom, mint ahogy azt is, hogy az újra lenőtt, göndör rőzséjének is csak napjai lehetnek vissza ebben a "szép" új világban.

Túrisas

Kiadó:
SG Records

Honlapok:
www.emptytremor.com
myspace.com/emptytremor

Annak ellenére, hogy alaposan utánanéztem, még mindig alig akarom elhinni, hogy anno nem írtam önálló kritikát az Empty Tremor "The Alien Inside" (2004) című albumáról. A Frontiers már minden lehető fórumon szabadulna a fölhalmozódott készletektől, ezért úton-útfélen 500 és 1000 forint közötti áron kapható a lemez, pedig nekem úgy, ahogy van nagyon bejön. Elejétől végig hallgatható, sőt magát hallgattató dallamközpontú zene progresszív díszítő elemekkel. Daniele Liverani (Genius Rock Opera, Twinspirits, Khymera) és Oliver Hartmann szereplése egyébként is garancia, legyen szó bármilyen "no name" formációról.

Közben eltelt 6 hosszú év és csak most, jelentős tagcserék után álltak elő új anyaggal, amelyet - előttem nem világos okból - a Mengyelejev-féle periódusos rendszer 77. eleméről, a platinacsoportba tartozó irídiumról neveztek el. Föltételezhetően az motiválta őket, hogy ez a ritka nemesfém az ismert legkorrózióállóbb elem, ezzel akarván mintegy jelezni, most igazán időtálló dalcsokorral rukkoltak elő. Ezt nyilván az utókor fogja eldönteni, de van egy olyan megérzésem, hogy ez az album is elődje szomorú sorsára fog jutni. Jóllehet a magánvéleményem keveseket - talán: senkit sem - érdekel, de én ezt is csak a világ örökletes esendőségével tudom magyarázni.

A 2004-es albumot jegyző nevek közül csak a két gitáros (Marco Guerrini és Christian Tombetti) maradt, ami kezdetben aggasztott kissé, hiszen a "The Alien Inside" nem dúskál nagyívű szólókban. Azután megnyugodtam, mert az "Iridium"-on sokkal nagyobb kedvvel és kompetenciával pengetnek. Oliver Hartmann-t sem kis feladat pótolni, de a gitáros-páros egyszerűen visszacsábította a korábbi dalnokot, Giovanni de Luigi-t, akinek férfias, klasszikus hard rock hangja piszkosul emlékeztet valakire, de ha beleszakadok sem akar eszembe jutni (majd megírom kommentben, de szívesen veszek némi külső segítséget is).

Az "Iridium" elődjéhez képest valamivel progresszívebb, egyúttal több rajta a líra is. Egyértelműen Liverani Genius projektjével, valamint a honfitárs Mind Key legutóbbi lemezével rokon (itt), főleg ami a tetszetős, kidolgozott, de elsőre nem éppen fülbemászó dallamokat illeti. Nekem ugyan egy-két hallgatás után már ültek a nehezen megjegyezhető melódiák, de egyrészt elfogult vagyok, másrészt egyébként is az ilyen cuccokra kattanok. Szóval a legtöbb "normális" embernek meg kell(ene) birkóznia az anyaggal, de erre borítékolhatóan iszonyú kevesek fognak időt szánni. Remélhetőleg a ravennai együttes nem tette föl teljes megélhetését erre a megjelenésre. Az én 14-15 eurómmal nem jutnak messzire, de az legalább tuti...

Tartuffe

Az igazán aktuális az lett volna, ha George új lemeze önmagában ékeskedik itt, de a 2003-as Hoffman munkának is ad némi legitimitást a mindenfelé heves reakciókat kiváltó Accept comeback. Az igazi ok viszont egyértelmű; ez a két lemez kéz a kézben jár, nem csak az átfedések, de a zenei koncepciót tekintve is.

Nem is rockgitáros, aki ne veselkedett volna már neki legalább egy klasszikusnak (csupán a "Török-induló" köré is egy egész estés zsibbasztást lehetne szervezni), de ilyen összehasonlító-ziccer még nem adódott, legalábbis ismereteim szerint. A két lemez számomra megannyi tanulsággal szolgált.

Először is, George a jobb gitáros, már ami a dolog technikai oldalát illeti. Megkockáztatom, sokkal jobb. Viszont őérte találták ki a netes, előzetes belehallgatást. A Dokken felbomlása után megkergült a csóka, soha nem tudni, mivel rukkol elő. Látatlanban megvenni egy Lynch/Lynch Mob lemezt olyan kockázat, amit épeszű ember nem vállal be, hacsak nem akarja végigkáromkodni az egész napját a mérhetetlen zenei fiaskó és pénzkidobás miatt. Maradjunk a politikai korrektségnél és eufémizmusnál; George kísérletező típussá vált. (kurucinfós földhözragadtsággal és szókimondással pedig: kiadott már  egy-két kapitális fost a kezei közül, na!)

Wolf Hoffmann. Nem tud a pali sokat, de amit tud, azt úgy tudja, ahogy senki más. Neki még az a giccses-vicces húzás is bejött, hogy a "Für Elise"-t elnyomja egy metal (heart) nóta közepén és nem fullad röhögésbe a lemezhallgatás/koncert. Merthogy ott annak valamiért "helye" van, sőt ma sem kínos. Pedig elvileg annak kellene lennie.

A nyitás (Hoffmann) egy extradózisú patkányméreg-bevitel után közvetlen elkövetett harakiri; Edvard Grieg Peer Gynt szvitjéből a "Hall Of The Mountain King". Mostanában csak az nem játszotta el, aki nem tudott hangszerhez jutni, vagy kölcsönkérni. "Lerágott csont" kategóriában mindenképpen dobogós. Ráadásul nem egy erős darab ez, ha már guberálunk a klasszikusokban, csukott szemmel is érdekesebbet rántunk elő.. Hoffmann azért egy AC/DC-szerű boogie-val kihozza belőle a maximumot.

George viszont az ellenfél teremtette kihagyhatatlan ziccerben rúgja el úgy a labdát, hogy az közben rombadönti a betonalapra emelt eredményjelzőt, amelynek szétrobbanó darabjai ráadásul komoly sérüléseket is okoznak a nézőkben (hallgatókban). Bittersweet Symphony!!! Ááááááá! Megvan? Például a sokkal többre hivatott, de mára sajnos a Málészájú Futottak Még ligában vergődő Edvin Marton (nem pojáca nevén Csűry Lajos) próbálta egy Stradivari hegedűvel az álla alatt ezzel a britpop trehánysággal kihegedülni a sajtot a hazai celebvilág egysejtű rajongóinak szájából. Klasszikus, mi? Ja, valahol Geronazzo Mária és a Zalatnay-saga magasságában. Te, George, én ezt skippelem, nem gond?

Track 2. "Für Elise" (George), Habanera/Carmen (Hoffmann). A verseny eldőlt, ezért nem is fogjuk kivesézni a korongot. George óriásiakat gitározik (szólózik) végig, szeretem a soundját, a lenyűgöző technikáját, de itt csak annyiban van jelentősége a klasszikus zenének, hogy a hallgató a főtémánál "ezt ismerem valahonnan!" felkiáltással reagáljon, de az összekacsintás után George bemutatja a középső ujját hallgatónak és valamennyi  halhatatlan (már aki) komponistának, megy a maga útján, nem sokat törődve a klasszikus hagyatékkal; önmegvalósít. Nem rossz, én szeretem, de teljesen felesleges ebben a kontextusban. Ráadásul ilyen katyvasz, rockidegen, össze-vissza, klasszikus (?) válogatást én még nem hallottam. Két dal a Trans-Siberian Orchestra egyébként is szirupos, amerikanizált világából? Ne má, de most tényleg! Arról már nem is beszélek, hogy pont azokat az örökzöldeket sikerült dalról-dalra egyforma, homogén hangzással (dob, kvint) kiherélni, amelyek ebben a döngölő, szöges rock értelmezésben, hát... már elnézést, de kurva szarok. Egy kis éji zene. - Neeem, ez így fáj, és ráadásul van még rosszabb. Rossini Tell Vilmos nyitánya jelen hangszerelésében csak célfotóval előzi meg a Bonduelle reklámfilm-zenét, amiben a sok rajzolt zöldség igyekszik legyőzni egymást, közben meg valami olyasmi magyar szöveggel rúgják nekifutásból tökön a Rossini-klasszikust, hogy "Jön a brokkoli szépen elrajtol, pedig ő sose doppingol..."  Tényleg azok a pillanatok érnek valamit, amikor már messze jár az ismerős főtémától.

Hoffmann sem lépett túl a szupermarketekben 199 Ft-ra leárazott "Best Of Classical Music" CD-k zenei spektrumán, de legalább nem érezzük még az átdolgozások közepén járva sem, hogy a főtéma/önmegvalósítás/főtéma lenne a vezérelv. Bár tényleg alaposan átszabta a műveket, nem egyszer a meghökkentő végeredményig, végig a klasszikus zene iránti szeretet és alázat érződik a kompozíciókban. Nem akarja improvizációiban sem Bizet, sem Beethoven fejét posztumusz a víz alá nyomni. Közel sem olyan technikás, mint George, "csak" sír a kezében a hangszer. Smetana: Moldva és Elgar: Pomp & Circumstance a két telitalálat. Így érdemes rock-átiratot készíteni.

Ritkán mondok ilyet ős-shredder fanatikusként, de most tényleg több lett a kevesebb. Egyszerűbb, de változatosabb, tisztelettudóbb. Jobb.

Túrisas