A magyar progresszív metál egyik legígéretesebb bandájának, a Dreyelands-nek április 17-én  jelent meg debütáló lemeze a Lion Music kiadónál (kritikánk itt). Horváth András Ádám gitáros a megjelenés körüli fölhajtás és elfoglaltságok közepette is készséggel vállalta, hogy felel néhány kérdésünkre.

Mindenekelőtt gratulálunk a lemez megjelenéséhez.

Köszi… :)

Ha jól tudom Springer Gergely bőgőssel ősidők óta játszotok együtt, és a Dreyelands is jónéhány éve létezik ebben a fölállásban. Mesélnél arról, hogy hogyan alakult ki ez a formáció és milyen elképzeléssel indultatok neki a közös zenélésnek?

Gergővel már kora teenager korunk óta együtt játszunk különböző bandákban. Valamikor 1994-ben összenőttünk és azóta fárasztjuk egymást. :) Régi vágyunk volt, hogy létrehozzunk egy progmetal bandát, de ehhez még sokat kellett gyúrnunk, aztán 2002 tavaszán megnéztem a Digital Monkey nevű zenekart valahol Csepelen egy kis klubban. Ebben a zenekarban dobolt akkoriban Omar. Nagyon megtetszett a játéka, és rögtön a buli után meg is kérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve csatlakozni. Szerencsére volt, és néhány próba után ki is derült, hogy zeneileg és emberileg is nagyon passzol közénk. Lett billentyűsünk, még egy gitárosunk, énekesünk, aztán több tagcserét követően megláttam Kas Zolit anno a Universe-ben és az Ages-ben billentyűzni, és nem sokkal később felhívtam, hogy nincs-e kedve velünk is játszani… volt… :) Nikola ennél picit macerásabb volt, de végül ő is csatlakozott hozzánk. Amikor ez a csapat összeállt már egyértelmű volt, hogy azt szeretnénk csinálni, amit ma is.

Ha igaz, még 2009 elején befejeztétek a lemez anyagának fölvételét. Melyik stúdióban folytak a munkálatok és miért tartott ilyen sokáig, hogy a közönség kezébe vehesse a végterméket?

Több stúdióban dolgoztunk. Először is Nikola zentai, Chainroom nevű stúdiójában kezdtük a munkát a dobok, majd a basszusgitár felvételekkel, aztán dolgoztunk itthon az én kis házi stúdiómban; itt készült a gitár és a szinti gerince, majd a budapesti Soundmaster Stúdióban alkottuk meg Hidasi Barnával a végleges gitársoundot, a vonósokat a kultikus törökbálinti P-Stúdióban vettük fel, majd visszamentünk Zentára az éneket rögzíteni, és végül 2009. januárban Barna a HL-Studioban készítette a keverést és a mastert.

Azért telt el több mint egy év a lemez elkészülte és a megjelenés között, mert baromi nehéz volt megtalálni a megfelelő kiadót. Mivel nincs menedzsmentünk, mindent magunknak intézünk, és a lemezkészítés mellett egyszerűen nem tudtunk időt szakítani a keresgélésre, tárgyalgatásra, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy legyen kész az anyag, aztán majd szépen nekilátunk ennek is.

Miért kerestetek nemzetközi terjesztéssel rendelkező nevesebb kiadót, magyar kiadók nem érdeklődtek, vagy kezdettől fogva a nemzetközi piacon akartátok megmérettetni az anyagot?

Személy szerint a NWOBHM bandáinak köszönhetően lettem a heavy metal muzsika szerelmese (nem most volt...), így a stílus kitüntető helyet foglal el a szívemben. Ugyanakkor nem értem én ezt az új trendet, ahogy jönnek csőstül a zenekarok, akik izomból forgatják vissza az idő kerekét, úgy, hogy mindeközben azon zenekarok, akiket legnagyobb pédaképeiknek tekintenek, köszönik szépen, de még léteznek. Ráadásul nem is a süllyesztőben, vagy jobb esetben rockmúzeumban, hanem a világ legnagyobb színpadain. Tagjaikat tekintve ugyan mind a hatvanhoz közel, vagy azon is túl, de bőven annyi energiával, hogy mellettük láthatatlanok maradnak a hőskorukat megidézni kívánó ifjú titánok.

Ha a heavy metal mára teljesen vállalhatatlan zsákutcába jutott volna, akkor megértenék egy alulról szerveződő, a fejlődésnek mondott tévelygés vadhajtásait negáló őszinte zenei forradalmat, de erről jelenleg - hál' Istennek! - szó nincs. A CD gyüjteményekben ráadásul kötelező példányos a British Steel vagy a Killers, akiktől elfogadom, hogy már nem robbantja le a hangzás a hifit. Az Enforcer "retro", puffogó megszólalása meg szimplán felbosszant. Kizárt tehát, hogy az Enforcer legyen a megfejtés egy nosztalgikus pillanatban. Ráadásul ez rohadtul nem őszinte, a mindennapokat átitató retro-kultusz egyik szimplán üzleti kreálmánya, amit tetéz, hogy nem is jók a svédek, de tényleg.

A retro metal csapatok nagy része egyszerűen állottszagot áraszt, ami sajnos még csak nem is természetes, hanem kiszámítottan, mesterkélten, illat-, de inkább szagaromával átitatva lesz ilyen penetráns. Fül-orr befog, elkerül.

Túrisas

Engem sokáig az tartott vissza az ismerkedéstől, hogy a  Fozzy húzóemeberinek egyike  pankrátor (Chris Jericho - ének), a másik pedig a rap metal Stuck Mojo gitárosa (Rich Ward). Külön-külön is elégséges ok lett volna a távolságtartásra, de így együtt elképzelni sem tudtam, hogy nem valami sokadrangú, a zenét minden más trendi szarságnak alárendelő alakulatról van szó. Pedig nem. 

Két feldolgozásokat tartalmazó korong után itt a második önálló dalokkal felszerelt Fozzy lemez, és ami a legfontosabb: itt nincs már mutatóban sem rap, csak tonnás gitárriffek, fasza dallamok, jó szólók. Mi kell még? Ha engem kérdeztek, semmi. Ha a teljes, sőt részleges emberi boldogsághoz nem is elég ez így, egy széles vigyort kiváltani, meg egy még szélesebb terpeszre a szoba közepén tökéletesen alkalmas. Aztán már nincs is más teendő, csak az elejétől végéig meghallgatni, léggitáron hangról-hangra lekísérni, közben pedig lóbálni a mutatóban megmaradt rőzsét, és siránkozni azon, hogy abból bizony már közel nincs annyi a fejtetőn, mint amennyi dög, feeling és energia a Fozzy-ban. Ez ugyanakkor talán még szerencsés is lehet, hiszen egy ekkora hajtömeg már a legalapvetőbb higiénés tevékenységeimet is ellehetetlenítené (igen, pl. seggtörlés).

Az alaptételem, miszerint egy pojáca pankrátornak nem lehet olyan jó hangja, hogy az felkeltse az érdeklődésem, részben cáfolni vagyok kénytelen. Chrisnek nincs jó hangja, de ami van (F. Ozzy), azzal jól bánik, főleg, ha kiereszti és nem akar "szépen" énekelni. Mert ahhoz nincs sok köze, viszont egészen idegesítő.

A nyerő ember Rich Ward, aki többre termett, minthogy rap metal bandákban tékozolja el tehetségét. Sűrű gitársoundja és játéka egyesíti magában a thrasht, a hardcore-t a klasszikus rock/metal és southern blues ízeket. Nagyon rendben van a csávó. Az első Hellfuelled lemeznél éreztem azt, hogy így nyomják kifelé a dalok magukból az energiát. A párhuzam sem véletlen, bár a Fozzy kevésbé egydimenziós muzsika. Ajánlom őket becses figyelmetekbe.

Túrisas

Marty Friedmann esetében már Mustaine is kongatta a vészharangot, hogy a gitárhős besokallt a rockzenétől, és az elektronikus pop felé kacsingat, de Dave nyilatkozataihoz mindig is forráskritikával volt ajánlott közelíteni. Marty kiköltözött Japánba, szerintem azóta a szeme sarkai is ténylegesen elindultak a füle felé, merthogy ő legbelül mindig is japánnak érezte magát.

Aztán volt egy-két, jóindulattal érdekesnek mondható, ám némi zenei zavarodottságot tükröző lemeze (Music For Speeding, Future Addict), míg most előállt a tutival: japán popdalokat dolgozott át gitárra, amelyeknek nagyrésze elektronikus alapokon nyugszik. Mintha Szekeres Tomi dobos és basszusgitáros nélkül nekiugrana a Neoton örökségnek, majd elmolyolna a Jojóval.

Egy ilyen kaland szimpla öngyilkosság. Marty Friedman tehát feltűrt ingujjal markolt bele a szarba, és lássatok csodát: arannyá változott a kezében! Csoda történt! Mert létezhet az, hogy az elektronikával lebutított, alapvetően egyszerű, naív dallamocskákkal megtöltött lemezanyag meghallgatása után nem az a szükségszerű reakció, hogy olyan erővel vágjuk a CD-t a kukába, hogy az széthasítja a vödör alját?

Elvileg nem lehet, de mégis. Ez a lemez egyszerűen jó. Élvezet hallgatni, Friedman csodásan, csak rá jelelmző ízzel, érzéssel játssza az egyszerűbb melódiákat is, az olyan plusszok, mint a "Tsunami" swing betétje talán megmagyarázzák, hogy nem csak csoda ez, hanem igazi minőségi produkció. Azt mondjuk nem értem, hogy létezhet popdal ilyen címmel, mindenesetre necces. Többszázezer áldozat tragédiája nem szokta beindítani a popkultúra dalszerzőinek fantáziáját, erre bőven vannak más zenei stílusokban szocializálódott  vérköpők.

Na mindegy, nem ez a fő kérdés. Ez a lemez nekem nagyon bejött, meg is tettem a lépéseket a begyűjtésére, ha már a hazai forgalmazó volt szíves egy másolt példányt küldeni...

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.dreyelands.com
myspace.com/dreyelands

Na, most vagyok bajban. Hogy legyek úgy elfogulatlan ítésze egy bandának, hogy három számos bemutatkozó EP-jük (itt) alapján kb. két éve folyamatosan dicsérem őket, megragadva minden alkalmat, hogy az elkötelezett olvasóközönség figyelmét fölhívjam rájuk? A Wendigo lemezbemutató koncertje előtt nyújtott élő teljesítményben sem találtam kifogásolnivalót, így mindössze a kicsit erőtlen gitár sound-ba tudtam belekötni (beszámoló itt). De hol van az megírva, hogy a kritikusnak mindig akadékoskodnia, fanyalognia kell? Mint minden egészséges, kiegyensúlyozott lelkiállapotú ember, én is szeretek lelkesedni, és az külön ajándék, hogy ezúttal széles jókedvem oka egy magyar megjelenés.

Mert - hogy a feszültség folyamatos fokozásának dramaturgiáját mindjárt az elején leromboljam - a Dreyelands debütáló albuma megérdemel jónéhány erőteljes vállveregetést. Nem volt rövid és egyszerű az út, mely végül elvezetett a lemez nemzetközileg is jegyzett kiadónál való megjelenéséig, s még így sem mentes ez a történet a további bonyodalmaktól, hiszen a magyarországi terjesztés egyelőre megoldatlan.

Már a Dürer kerti ízelítővel kapcsolatban is megjegyeztem, hogy a kislemezes, slágergyanús "Can't Hide Away"-hez képest mennyivel súlyosabb, komorabb hangulat jellemzi a teljes, tematikájában is összefüggő anyagot. Hellyel-közzel ugyan domborítanak egyet a csapatra olykor jellemző AOR-os dallamok, zenei megoldások, egészében véve a "Rooms Of Revelation" mégis egy nehezen megközelíthető, összetett progresszív metál lemez lett, amit nem fognak a közterület-fenntartó vállalat alkalmazottjai fütyülni az utcán, és nem fognak agyonjátszani még a rock és metál zenével baráti viszonyt ápoló médiumok sem.

Akármennyi munka, energia, pénz és idő lett belefektetve ebbe az albumba, az egyszerű, húzós riffekhez, vagy a szellős, direkt dalszerkezetekhez szokott közönség nem fogja kapkodni, mert lényegileg rétegzene az, amit a Dreyelands egyébként nagyon komoly színvonalon játszik. Ezt illusztrálja az a Wendigo koncert közönségét képező (feltehetően egyébként nem Hammerfall-hoz szokott) két fiatalember között elhangzott párbeszéd, amelynek véletlenül voltam fültanúja: "Te, milyen zene ez a Dreyelands? – Úgy tom, valami elvont progresszív variálás." Persze – szerencsére – ennek a stílusnak is megvan a maga közönsége, ráadásul a fanatikusabb fajtából való. Remélem, hogy a Lion Music-on keresztül az album világszerte megkapja majd azt a promóciót, amit megérdemel.

A lemezt hangzás tekintetében is simán oda lehet tenni a többnyire skandináv eredetű stílus-azonos bandák kiadványai mellé, s ez nem kis mértékben Hidasi Barnabás érdeme, aki – csakúgy, mint a Wendigo új albuma esetében – a keverést és a maszterelést végezte. A lemezen még Kas Zoli billentyűzik, aki azóta már nem tagja az együttesnek; koncerteken az Age Of Nemesis-ből ismert Nagy Györgyre bízták (bízzák) a helyettesítést. Nem tudom, hogy mi volt e változás oka (ez majd remélhetőleg egy interjú tárgyát fogja képezni). Mindenesetre remélem, hogy a jövőben a billentyűtémák egy kicsit izgalmasabbak, hangsúlyosabbak lesznek, és a nyolcvanas éveket idéző hangszínek sem fognak dominálni.

Végül nem mulaszthatom el, hogy néhány elismerő szót szóljak Nikola Mijic-ről, akit az általam olvasott kritikák – furcsa módon – mindenkihez hasonlítottak már, David Coverdale-től Tony Martin-ig, csak éppen Mats Levén-hez nem, pedig a "rokonság" még egy nagyothalló számára is nyilvánvaló. Nikola igazi kincs, akit a hazai sajnálatosan gyönge mezőnyben nagyon meg kell becsülni.

Visszatérve bevezető soraimhoz, nehéz elfogulatlanul írnom a "Room Of Revelation"-ről, de mindenkit megnyugtathatok, hogy elfogultságomat nem anyagi érdekeltség vagy baráti kötődések motiválják, hanem kizárólag az, amit a hangszóróból kihallok. Az pedig személyes érintettség nélkül is tetszik, maximum azon kattogok, hogy a kb. 50 perces játékidő túl rövidnek tűnik. Belefért volna még egy-két fogósabb, lendületesebb, "Can't Hide Away" típusú nóta.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.silentcall.se
myspace.com/silentcallswe

A svéd dallamos, jelzés értékű progresszivitással habosított metált képviselő Vindictiv után most ráduplázott a Silent Call is, akiknek tetszetős bemutatkozó lemezéről ezen az oldalon írtunk már korábban (itt). Már csak azért is célszerű a Vindictiv-vel párosítanom őket, mert Andi Kravljaca hangja továbbra is kísértetiesen hasonlít Göran Edman-éra. Ha történetesen közös turnéra indulnának, szabadon cserélgethetnék az énekeseket; legföljebb a hajuk hosszáról lehetne megkülönböztetni őket, hiszen még alkatilag is nagyon hasonlóak.

A Silent Call első próbálkozásával is az volt a gondom, hogy egy kicsit szürke az egész, nem virít ki a magas színvonalon teljesítő skandináv metál mezőnyből. A kezdő nóta egy perces intrója után kicsit belelkesültem, hogy a megszólalást ezúttal egy kicsit vastagabbra vették, de ezt a többi nóta azután nem igazolta (esetleg a "Falling From Grace"). Minden maradt a régiben, s amikor ezt mondom, nem föltétlen szapulni akarom őket, mivel ezt a jellemzően AOR-os, skandináv hard rock-os hangzással kevert fémzenét hibátlanul vezetik elő, csak éppen nem tud tőle igazán belelkesülni az ember.

Valójában sem szidni, sem dicsérni nem tudom a "Fösvénység"-et, pontosabban szólva dicsérni még csak-csak, de rajongani érte már sokkal kevésbé. Talán ha Micke Kvist valamelyest izgalmasabban tudna dobolni, akadna egy-két vastagabb riff, húzós groove, vagy lélegzetelállító hangszeres szólók tarkítanák a kicsit egyhangú összképet. Nem kedvelem különösképpen a trappolást, de egy-két tempósabb szerzeménnyel föl lehetett volna pörgetni az anyagot. Ezzel a néhány kritikai megjegyzéssel persze nem szeretnék elriasztani senkit, én is kötelezően begyűjtöm a CD-t eredetiben, noha ez elsősorban azért van így, mert a műfaj elkötelezett szerelmese vagyok. Egyébként lehet, hogy félvállról megjegyezném: "Ja, nem rossz." És mennék a dolgomra tovább.

Tartuffe

Megtaláltam egy kallódó pendrive-on életem első lemezkritikáját, ami egyben belépőt jelentett a Rockinform Magazinhoz is. Íme:

Gyanítom, hogy nem vagyok egyedül az élménnyel, de én a mai napig libabőrös leszek, ha meghallom a "Headless Cross" egyszerűségében is halhatatlan riffjét és a Tony Martin által énekelt kezdő sort; "Look trough the people, and on trough the mist..." - Brrrrrghh!

Szóval ahogy Pavlov kutyájának a csengőről a kaja, nekem az Iommi név hallatán a Dio/Tony Martin időszak Black Sabbath-ja jut azonnal eszembe. Az ekkor lemezre préselt klasszikusok - kevés kivétellel - az erő, érzelem és monumentalitás szinte tökéletes zenei leképezései voltak. A gitáros neve és játéka számomra ezt a háromságot testesíti meg. Kooperáljon tehát Iommi akár a rapper Ice T-vel (vele azért inkább mégse kooperáljon többé!), kezdjen bár szólókarriert Dave Grohl és Billy Idol bevonásával (húha, azért ez sem volt rendben!), én folyamatosan arra vágyom, hogy ezt az ÉRZÉST viszonthallom a lemezein.

Glenn Hughes láthatóan és legfőképpen hallhatóan, jól érzi magát a bőrében. Azt, hogy mennyire absztinens, nem tudom megítélni, de úgy pörög az utóbbi időben, hogy hajlok arra, mára már valóban a zene az egyetlen drog az életében. A két rock ikon együttműködése persze nem minden előzmény nélkül való. A közelmúltban megjelent, de 96-os felvételeket tartalmazó "DEP Sessions" és az akkor még mentálisan leharcolt Hughes-zal felvett – és szerintem egyáltalán nem rossz – "Seventh Star" már mutatta, hogy nem elvetélt ötlet az együttműködésük.

A kiadó szerint Iommi és Hughes ezúttal klasszikust alkotott. No, nézzük! Azt a mindenit, de jól szól a lemez! A nyitó "Dopamine" átlagosnak tűnő dallamvezetésével a szám végére barátkozni kezdek, de ennél még jobbat akarok, mivel érezni bennük a potenciált. Szinte biztosra vettem, a másodikként érkező "Wasted again" már eltalál. Bődület, hogy Hughes mit énekel! A Szakács kolléga által nemes egyszerűséggel "nyavajgásnak" aposztrofált soul-os, funky-s énektechnikáját ezúttal szerencsére hanyagolja. Rock ez kérem, ahogyan az a nagy könyvben írva vagyon. Az meg már szinte parajelenség, hogy Iommi miként tud úgy, alapvetően egyszerű riffeket kiötleni, hogy azok a stúdióból rögtön beköltöznek az örökkévalóságba. (Ezen egyébként a Headless Cross óta gondolkodom.) Végre! A "Resolution Song" olyan misztikusan és monumentálisan kezdődik, hogy beleborzongok. Kár, hogy az "ajjaj"-os refrén kicsit sápadtra sikerül.

Slágerességével szerintem a "Deep Inside A Shell" kicsit kilóg a lemezről. Ha nem röfögne benne végig a Gibson SG, akár Robbie Williams is énekelhetné a nótát. Az persze más kérdés, hogy egy ilyen jellegzetes Iommi szóló elöl britpop/rock körökben fejvesztve menekülnének – de ez legyen az ő bajuk. Nekünk innentől kezdve egyetlen dolgunk van: élvezni a ZENÉT! A hátralévő számokban már nem lehet hibát találni, élvezhetjük a zenészek jutalomjátékát (Kenny Aronoff dobolása pörölyerejű), az pedig valóban varázslat (The Spell) és őrület (I Go Insane), amivel ez a két zseni megkoronázza együttműködésüket a lemez végén. Aki szereti, vagy valaha szerette, amit ők együtt, vagy külön-külön, eddigi pályafutásuk alatt csináltak, annak ezt a két alapvetést hallania kell!

A kiadónak lehet, hogy igaza lesz…

Túrisas

Most, hogy bestriguláztam a dupla lemez "maradékát"  is (Wicked Symphony), arra a kérdésre, hogy melyik sikerült jobban, nehezen tudnék válaszolni. Ha életveszélyes fenyegetéssel kényszerítenének, talán rábökném, hogy ez, de mély meggyőződés nélkül, csupán a tyúkszaros életem megóvása érdekében tenném.

Reálisan nézve egyébként egyik lemez, sem a "Babylon", sem a "Wicked", nem érdemli meg, hogy feláldozzuk értük az életünket, de ez az egyetlen cselekmény, ami az anyag értékeit nézve egyértelműen túlzásnak tűnik. Ezért, ha beszerzésükben bárki vagy bármi akadályozna bennünket, járjunk el nagyon kíméletlenül. Az eszközökben ne válogassunk, egyetlen dolog számít: minél hamarabb a gyűjteményben tudni mindkettőt, nem is kérdés, hogy eredetiben, szövegkönyvvel, naná!

Szinte mindegyik dalban, mindegyik refrénben ott lakik a slágerpotenciál, még erős megszorítással (valamit csak tanultam én is a magyar szociktól... - RIP:-)) számolva is van minimum hét óriási sláger lemezenként, tempótól és zenei szerkezettől függetlenül. Röhej, de még mindig olvasok olyat fórumokon, hogy valaki azért ünnepel, mert ezúttal újra két gyors szám is követi egymást. A sebesség, mint zenei értékmérő … orvost!!!

A dalok önmagukban is megállnak a lábukon (velem ellentétben, aki térdben megrogyna két óra elteltével, ha végig Sammet énekelne), de azt nem lehet mondani, hogy a meghívott énekesek nem tudtak sokat hozzátenni a produkcióhoz. Russel Allen, Ripper Owens, Meine, Kiske, Matos nélkül is helyre kis cuccocska lenne, így azonban már most rocktörténelem.

És szó nincs kötelezően megfutott udvariassági körökről, mint nagyon sok hasonló vendégség kapcsán, ahol érződik a sika (tessék-lássék előadás), kasza (érte járó pénz felnyalábolása),  léc (gyors továbbállás) hátsó gondolatisága. Lélekkitevés viszont volt, minden résztvevő tekintetében. Kitették és ott vannak azóta is szépen felcsipeszelve a rocklelkek a dalvázakon. Ahogy pl. Russel Allen (Symphony X) belép a nyitó címadóban a lendületes zenei alapra, az "You've been dying for glory" sorral, ott el is dől minden. Vagy említhetném Ripper Owens elementáris hangját is, ami most azonnal perforálta a hangszórómembránt, holott a legutolsó, csököttre kevert Yngwie lemezen én inkább egy macerásabb "nagydolgot" végző, kétségbeesetten erölködő ember szenvedését véltem helyenként hallani. És akkor még nem ejtettünk szót Sammet és Klaus Meine óriási duójáról (Dying For An Angel). Nem is ejtünk már, úgyis megveszitek a lemezt, ugye?!!!

A Metal Opera I-II egy tehetséges, fiatal rockzenész nagyon is figyelemreméltó alkotása volt, a "The Wicked Trilogy", melyet nem érdemes lemezekre bontani, különösen a most megjelent dupla album tekintetében, viszont már egy stílusában kiforrott, érett muzsikus nehezen felülmúlható, zseniális produktuma.

Túrisas

Naprakészek vagyunk, ugye? Azok vagyunk egyébként, még ezzel az ajánlóval is. Egyrészről a méhmagzatnak minden Scorpions dal új, de arra is kíváncsi lennék, hogy a hannoveri skorpiókat ismerők közül (és nem feltétlen a vindofcséndzsre gondolok) hányan hallották ezt a lemezt. Kevesen, tuti.

Az aktualitás másik érve a csodálatos pályafutás lezárása, illetve a dinoysosrising kötelező főhajtása, melyre rendhagyóan ezúttal nem az új lemez, hanem az első anyag méltatásával kerül sor. No, nem azért, mert az új anyagot nagyon elbaltázták volna, és kényszermegoldásban kellett gondolkodni. Sőt, ha jobban belegondolunk az emberöltőnyi pályafutás alatt csupán egyetlen szeplő esett rajtuk. Az "Eye To Eye" címmel, 1999-ben megjelent valami, zeneként nem működik, hallgatásra alkalmatlan, viszont tálibokat (is) lehetne vele tizedelni, ha az amerikai hadseregben idegölésre rendszeresített Metallica zenéjére kialakul majd bennük a védettség. A világ nagyobbik részén ők inkább függőséget okoznak, tehát előbb-utóbb Kabulban is lesz 'talicska koncert úgyis, az elektronikával kacérkodó félrock-rettenetet viszont soha nem lesz képes feldolgozni az egészséges emberi szervezet, ha tálib, ha nem.

Többet viszont nem hibáztak, és ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe mégegyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben.

Könnyek. Erről még szólni kell, mert a zenekart a felületesek csupán a szívfacsaró balladákkal azonosítják. Tényleg írtak ebből néhány tízezret, de köztük kevés az olyan, amit egy hard rock bandának ne lehetne felvállalni. Igen, igen, a pacifista füttyöst is...

Tudom, hogy ez az album a katalógusban a második, de ekkorra állt össze a Schenker/Meine/Roth/Buchholz alap- és álomcsapat. A nyomasztó brit zenei hegemónia páncélzatán bizony jókora lyukat ütött a fültépő német akcentussal és orrhangon éneklő frontemberrel kiálló zenekar. Hogy ez a kisérlet nem volt eleve halálra ítélve, az nem csak a teljes életmű fényében, de már a '74-es album ismeretében sem lehet meglepő. A lemezborítón ugyan még el lehetne vicelődni, vagyis nem ... ezen még szűk 40 év elteltével is csak zokogni lehet, az érintetteknek meg bocsánatot kell valamikor kérni, mert ennek a borítógrafikának mind ötlete, mind kivitelezése az elévülhetetlen bűnök közé tartozik - ám zeneileg kikezdhetetlen.

Schenker és Meine dalszerzésben a világ legjobbjai közé tartozott és tartozik a mai napig, akik a Hendrix-fanatikus Uli Roth gitárossal kiegészülve varázslatos hangulatú dalokkal pakolták tele a lemezt. A "Speedy's Coming" elementáris hard rock-ja, vagy a "Fly People Fly" lírája (azok a Roth szólók!!!) negyven éve megunhatatlan, és ez most már így is marad. De az egész album kincs, az adott zenei korszak egyik legértékesebb megjelenése. Hibátlan lemez, hibátlan életmű.

Kedves Skorpiók! Hálásan köszönjük!

Túrisas

Kiadó:
Lifeforce Records

Honlapok:
www.raintime.com
myspace.com/raintime

Szerettem volna valami frappáns fordulattal indítani ezt a kritikát, de egyszerűen képtelen vagyok feledni azt a sokkot, amit az olasz metalisták új lemezének külalakja okozott. Minden idők egyik legbénább lemezborítóját sikerült elkészíteni; ezt még egy nyafka alteros college banda is kapásból hajította volna vissza - lehet, hogy még a menedzsmentet is menesztik.

A kegyetlen jóra sikeredett, dögös-húzós-zúzós második lemez (Flies & Lies, 2007) után nem kis várakozással néztem a folytatás elébe, főleg, hogy nem lett a dolog elkapkodva. A Raintime sajátos zsenije, hogy izgalmas módon elegyíteni képes többféle stílust, a dallamos europower-t, a heavy metal amerikai újhullámát (pl. Avenged Sevenfold), a göteborgi dallamos death metal-t, és a progresszív hatásokat. Claudio Coassin énekes istenáldotta tehetség, akinek egyformán jól áll a dallamos éneklés és a karcos gerjedelem.

Az eddig megjelent értékeléseket böngészve kiderült, hogy a "Psychromatic" erősen megosztja mind a vájt fülű, mind pedig az önjelölt kritikusokat. Csúszós egy angolna ez a Raintime, nem igazán lehet fogást találni rajta, mert ahogy le szeretné őket szidni az ember, azonnal üstökön ragadják egy piszkosul eltalált énektémával vagy irgalmatlan riffel. Én is kaptam itt hideget, meleget, már kezdtem azt hinni, hogy középkorú férfi létemre klimaxos lettem. Nem arról van szó, hogy a kiváló és a gyenge nóták váltogatják egymást, hanem hogy egyazon dalban képesek fölvezetni egy gyalázatos diszkó ritmust, meg egy progos riff-orgiát (pl. Turned Up And Down). Mit lehet ezzel kezdeni?

Mindent egybevetve azonban nyilvánvaló, hogy ez a lemez a korábbinál általában szikárabb, lassabb, direktebb, kevesebb benne a progos színezet, a gitárszóló, és a hörgőket is kevesebbszer izzítja be Coassin tezsvér. Ennek ellenére akad itt néhány remekbeszabott "ortodox" Raintime-os pillanat, mint a Children Of Bodom-ot és az In Flames-et egyszerre kenterbe vágó "Nothing But A Mistake", no meg a nyakizmokat komolyan megterhelő "Beaten Roads". Személyes kedvenceim a "One Day" és a nagyobb lélegzetvételű, ellenállhatatlan groove-val megfejelt záró opusz, a "Walk-On Actor".

El tudom képzelni, hogy egyeseknek csalódást fog okozni ez a lemez, de őket abba a kategóriába sorolom, akik (ahogy Túrisas kolléga megírta) az új Avantasia hallatán is csak fanyalognak, és ajakbiggyesztve rohannak vissza Gamma Ray lemezeikhez egy dimenzióval töltekezni. A Psychromatic bizony ezerarcú, kimondottan zenei termék lett, amely rendesen meggyakoroltatja a szigorú stíluskeretek közé szorított, ellustult ízlésvilágot.

Tartuffe