Emlékeztek arra a rejtélyes tűzgömbre, ami néhány napja elzúgott az ország északi területei fölött? Nem kell ötletelni tovább, kizárásos alapon csak Viktor Smolski lehetett a csészealjával, merthogy amint azt nagyon helyesen megállapítottuk néhányan a Dieselben, tuti biztosan ufonauta a srác. A Földön nem szokás így gitározni, de ha nagyon ritkán mégis, akkor sem fog senkinek így megdörrenni a cucca, mert nem tart még itt a földi hangtechnika.

Ez a harmadik Rage koncertem, ez a harmadik Rage koncertbeszámolóm, és ismét ott vagyok, ahol a part szakad. Tudniillik majd megint le fognak torkollni a kívülállók, koncerten jelen nem lévők, hogy miért kell dagályos túlzásokba esni egy koncertbeszámoló kapcsán, de legalább Ti, akik ott voltatok velem együtt, védjetek majd meg, álljatok ki mellettem, minden úgy történt, ahogy itt írva vagyon.

Mert ugye ugyanazt láttuk? Előételként egy közepesebbecske cseh csapatot (Seven), majd a kimondottan profi teljesítményt nyújtó és jó kiállású (kivéve a dobost) németeket (Jaded Heart). Főleg utóbbiaknál lehetne még elidőzni, hiszen tényleg megmozgatták a jelenlévőket (ezúttal nem volt ciki a nézőszám sem), ráadásul a magyar rockultúrának kedveskedve még a "Kétforintos dal" is terítékre került. Csak némileg árnyalja a gesztus értékét, hogy vélhetően aznap este is úgy feküdtek le a fiúk, ez az ő daluk és "Hero" a címe… 

Aztán pedig ütött az óra, és színpadra lépett a Mike Terranát mára tökéletesen pótló André Hilgers, a színpadon mindig megbízható teljesítményt nyújtó alapító atya, Peter "Peavy" Wagner, és igen, a néhány nappal korábbra sikerült és némileg célttévesztett földreérést követően a majdnem tökéletesen humanoidra formált Idegen is. Azért csak "majdnem", mert valamiért a távoli galaxisban, Smolski földi megjelenésén dolgozó  kicsi, zöld stylistok azt gondolták, hogy Németországban a lóhajú rockzenészek máig visszanyírják a frufrut...

Ez persze csak a leggyanakvóbb Galaktika-szakkörösöknek tűnhetett fel, a legtöbbünknek csupán akkor esett le a tantusz, amikor az "Empty Hollow" instrumentális tételére került sor. "UFO!" mondtam döbbenten a cimborámnak, aki egyáltalán nem lepődött meg kijelentésemen.

Az új lemezt szereti a zenekar, ez kiderült az előzetes nyilatkozatokból, meg a koncertprogramból is, hiszen talán három nóta kivételével az egészet lenyomták. Feszesen, profin, valami egészen hihetetlen gitárjátékkal és vastag gitárhangzással kísérve.

Pillanatok alatt ért véget a show, pedig ha szűken is, de megvolt a kötelező másfél óra. Az utolsó "Set This World On Fire / Down" kettős pedig nyilván arra kellett, hogy a döbbenettől lecövekelt közönség felocsúdásáig Smolski észrevétlen be tudjon szállni a csészealjba.

Harmadjára láttam őket, és ha valakit tényleg irritál a túlzó(nak gondolt) beszámoló, a hetedik égig való elragadtatásomról, akkor maradjunk annyiban, hogy harmadjára szartam magam alá a Rage koncertteljesítményétől.

A helyszínen készült friss képekért külön köszönet a-cslp.hu oldalnak.

Túrisas

Most olvastam a Hammerben, hogy a lemez néhány témája a Balatonparton született. A rajongó meg eljátszik a gondolattal, hogy mekkora lenne má', ha egyszer úgy véletlen megpillantaná Oliva-t, mondjuk Balatonszéplak-alsón, oversize XXL fürdőnaciban a mólón ülve, egy sajtos-tejfölös lángossal a kezében, a naplementében gyönyörködni.

Az a vicc mindebben, hogy egyáltalán nem olyan irreális az elképzelés. Jon Oliva nem sztáralkat, egy nagy jóságos mackó, aki ugyanakkor a Savatage és a TSO révén lényegesen több, világhírű produkcióban van benne, mint sok rocksztár. Őket mégsem tudnánk elképzelni a mólón, talán esetleg testőrökkel, meg cicababákkal, az meg nem az igazi.

Szóval nekem teljesen életszerű, hogy ez a zenei zseni lehuppan egyedül Széplak-alsón a mólóra, egy kismagnóval a kezében, és születik néhány dallam a Festival-ra. Néhány nagyon szomorú dallam, mert noha soha nem volt ez a nagydarab, az életben azért alapvetően vidám fickó Weikath/Hansen módra poénos és jókedvű saját dalaiban, de mióta tragikus körülmények között elment a testvér, Chris, azóta végképp nem az. Fájdalma van, a szólókarrierje óta deklaráltan is.

Egyetlen szólólemezét sem érzem hibátlannak, viszont egyetlen szólólemezétől sem válnék meg semmi pénzért. Számomra minden JOP korongon van néhány definitív dal, amely adott esetben orvosság, (szívgyógyszer) lehet, és amit a lelkileg nehezebb pillanatokban be (elő) kell venni. Nem azért mert felvidít, hanem azért, mert tökéletesen megfogalmazza az Érzést, ami által könnyebb és könnyebb lesz. Ilyen a korábbi lemezekről pl. a "Dark", a "Timeless Fight", vagy a gyönyörűségesen szomorú "Firefly".

A Festival sem önfeledt, vidám csujogatás, de ezt komoly rajongó nem is gondolhatta egy percig sem. Igaz, ami igaz, néhány üresjárat is van, heavy metal egyre kevesebb, klasszikus rock (Zeppelin) egyre több. De összetéveszthetetlenül benne van Jon Oliva Fájdalma és Lelke. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy a borítón látható kedves, kalapos bácsi szívélyességével invitáljunk mi is minden JOP szimpatizánst a Fesztiválra, és senkit ne beszéljünk le az anyagról.

Túrisas

Kiadó:
BLP - HMP - Escape

Honlap:
www.hardzenekar.com
myspace.com/hardhungary

Annak ellenére, hogy a HARD által képviselt régisulis, dallamos, direkt rockzene nem kifejezetten a kedvencem, az új anyagot már tűkön ülve vártam, és a megjelenés napján egy komolyabb elhajlás után spiccesen caplattam be érte a helyi 24 órán át nyitvatartó szupermarketbe. Elég furcsán is nézett rám a pénztáros, amikor jóval éjfél után megjelentem előtte egy szál CD mellékletekkel fölturbózott Hammer újsággal a hónom alatt. Kicsit én is kényelmetlenül éreztem magam, de képtelen lettem volna még egy napot várni vele. A cimboráim szerint ráadásul azon az estén egyfolytában azt kérdezgettem tőlük, hogy ugye ez nem beteg dolog. Persze az, de úgy vagyok vele, hogy inkább ez, mint a disszociatív személyiségzavar...

Szóval, eltérő stílus-preferenciáim ellenére azért viseltem ennek a megjelenésnek az ügyét szívemen, mert a HARD újdonsült sikere megtestesíti mindazt, amiről már egy jó ideje ugatok. A magyar rock és metál bandák rákfenéje szinte mindig az énekes, hiszen ügyes hangszeresekből bőségesen el vagyunk látva. És tessék, itt van néhány tehetséges, hosszú évek óta próbálkozó muzsikus, akik elég tökösek (és előrelátók) voltak ahhoz, hogy elrugaszkodjanak a hungaro-rock belterjes világától, és először angolra váltsanak (a nemzetközi piacot megcélozva ezzel), majd - ha kellett - külföldön kerestek maguknak alkalmas énekest. Találtak is egyet Björn Lodin (Baltimoore) személyében, és milyen piszkos jól jártak vele! Nemcsak jó torok, de sokat beleadott a dalszerzésbe és a stúdiómunkába is.

Nincs mese, ha olyan dolgokat akarunk letenni az asztalra, ami nemzetközi szinten is megállja a helyét, ki kell emelkednünk a provincializmusból, rizikókat kell vállalni, az énekesek és hangtechnikusok egy új generációját kell itthon kinevelni, s mindenközben kagylózni a külföldi nagyokat! A HARD új lemeze teljes mellszélességgel vállalható a világ bármelyik szegletében, és jó értelemben "kozmopolita", mert ezt hallgatva senki se ingathatja a fejét, hogy ez olyan nagyon... khm... nos, magyar.  Ami - valljuk be őszintén - legtöbbször egyszerűen a gagyi szinonimája.

A lemezt hallgatva nem is csalódtam, hamisítatlan karcos hard rock dalok sorjáznak rajta, hol gőzerővel tolva a rock 'n' roll-t, hol elringatva egy kis blues-os belassulással. Remélem nem tűnik kekeckedésnek, de nekem egyértelműen az AC/DC hagyományokat igazi amerikai ízzel ápolgató Great White-ot juttatja eszembe, és ennek oka nem csupán a hasonló stílusban, zenei alapokban keresendő, hanem abban, hogy Lodin torkában (Robert Plant mellett) ott bujkál Jack Russell (Great White), de olykor bele-bele hallatszik Jizzy Pearl (L. A. Guns) és Stephen Pearcy (Ratt) is.

Létezik kismillió AC/DC tribute album, de van köztük egy, amelyik messze kiemelkedik a többi közül. Nem véletlen, hogy az amazon-on és az ebay-en - írd és mondd - 2-300 dolcsiért lehet csak beszerezni a CD-t. A 2004-ben megjelent "We Salute You"-ról van szó, és a HARD-ot hallgatva folyamatosan ez jár az eszemben. Ezen a kiváló tribute-on Lodin-hoz hasonló énekesek róják le tiszteletüket az ausztrál legenda előtt, miközben folyamatosan modern, irdatlanul technikás szólók szaggatják a fejeket. A stúdióban Csillag Endre helyére beugró Thomas Larsson is hasonlóképpen teljesít. Persze ezt el is vártam tőle, hiszen Glenn Hughes nagyszerű koncertlemezén, a "Burning Japan Live"-on (1994) a csillagokat (na, nem Endrénket!) is legitározza az égről.

Csűrhetném-csavarhatnám még, de egyszerűen csak azt mondom: Bravó srácok! Így kell csinálni! A magyar rockerek (beleértve a zenészeket is) meg siessenek megvásárolni a márciusi Hammer újságot, mert bónuszként megkapják vele az új HARD albumot is. Baba kis promóció, csak remélni tudom, hogy sok ilyen követi majd. Lenne egy-két ötletem: Wendigo, Dreyelands, stb.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Heaven Records

Honlap:
myspace.com/heedonline

Nem lehetetlen, hogy Svédországban (sőt Dániában és Norvégiában) minden harmadik embert Olsson-nak hívnak. A föltételezés túlzó talán, de annyi bizonyos, hogy aki arrafelé el akar igazodni a sok Olsson között, annak igencsak észnél kell lennie. Ebben a tekintetben a metál szintér sem kivétel. Pl. a tavaly remekelő Bloodbound-ban mindjárt kettő is akad belőlük (Tomas és Henrik). A sok más hasonnevű skandináv muzsikus között azért éppen ők jutottak most eszembe, mert a Fredrik Olsson gitáros és Daniel Heiman énekes által alapított göteborgi power metal csapat, a Heed zeneileg nagyon közel áll a Bloodboundhoz (Tabula Rasa, 2009: itt). Voltaképp rajtuk keresztül (kanyargós utakon) került a Heed utólag, néhány éves késéssel a látóterembe. A lemaradást most igyekszem bepótolni.

A Lost Horizon nevű formáció romjain éltre hívott Heed első és sajnos egyetlen lemeze, a "The Call" Japánban valamivel korábban, 2005 októberében jelent meg, de Európában csak a rá következő év júniusában lehetett beszerezni hivatalosan. Talán a relatív sikertelenség (itthon se tőlük volt hangos a rock sajtó), bizonyos kreatív nézetkülönbségek, vagy valami hasonló gubanc azonban hamar kikezdte az együttest. Myspace oldalukra 2007 májusában még föltöltöttek négy vadonatúj nótát, de 2008 szeptemberében bejelentették hivatalos és végleges szétszéledésüket.

Bizony, nagyon kár, mert a Heed egész jól tolta a dögös-dallamos power cuccot; egyetlen percig sem volt oka pironkodni egy Ted Morose, Masterplan, Bloodbound, Thunderstone alkotta illusztris társaságban. Fredrik Olsson modern, átgondolt gitárjátéka kifogástalan, Daniel Heiman pedig a szakma egyik legjobb torka, akit mostanában nagyon-nagyon hiányolok. Remélem, előbb-utóbb hallani fogunk róla valami ütős kiállásban! Jóllehet nem minden nóta slágergyanús, a lemez elejétől végéig élvezhető; már amennyiben valaki kedveli, ha karcos, de dallamközpontú zenék erőből kiosztanak neki néhány gyomrost. Nos, én pl. pont ilyen fakír hajlamú csóka vagyok.

Tartuffe

A hazai és nemzetközi produkciók között egyazon stíluson belül legtöbbször a Makó-Jeruzsálem távolságot emlegetjük, ezért külön öröm, hogy most - a földrajztanárok ellenérzését is felvállalva - kimondhatom: közel van, mint Karcag Göteborghoz!

Merthogy Karcag ezúttal olyan közel került Göteborghoz, hogy az Ericsson székházról szinte rálátni a Tisza-tóra. Szerencsére nem a földkéreg tektonikus lemezei mozdultak el és csúsztak rá egymásra (egy ekkora földmozgás még talán a kritikaírástól is elvenné a kedvem:-))), csupán a göteborgi death stílus egymástól eddig távolinak tűnt lemezei. Egészen pontosan a karcagi Vale Of Tears produkciója mozdult egy nagyot és csúszott most egészen közel a stílus legnagyobbjai (At The Gates, In Flames) mellé. És ez bizony teljesítmény. Még Budapestről is az lenne, Karcagról meg egyenesen földrengésszerű történés.

Nemzetközi színvonalú booklet (Havancsák, lásd itt), nemzetközi színvonalú megszólalás (Szolnok, Denevér-Cserfalvi Töfi) és nemzetközi színvonalú dalok, nemzetközi színvonalú előadással. Személy szerint ugyan szeretem, ha ebben a szikár, szigorú világban van egy kis dallamos ének is, ám azt kell mondjam, most nem hiányolom, hiszen a hörgés ellenére az angol szöveget is lehet érteni, másrészről olyan egyértelműek és relatíve dallamosak a témák egytől-egyig, hogy a lemez újrahallgatásakor már ismerősként köszönnek vissza.

Nincs mit reszelgetni, akinek bejönnek a göteborgi klasszikusok, legyen olyan patrióta, hogy esélyt ad a karcagi srácoknak. Onnantól meg már nincs miről vitatkozni, egyet fogunk érteni. Odabasz.

Túrisas

Retro. Most ezt a trendet éljük (túl). A legtöbbször nekem taszító, mert olyan időket és produktumokat akar feltámasztani és újra eladhatóvá tenni elsősorban a fiatalabb korosztálynak, amit mi már egyszer (többször) elküldtünk a jó édesanyja keservébe.

Szerintem a heavy metal sem az a műfaj, amelyből nyugodtan és értékvesztés nélkül kivonhatjuk az elmúlt huszonvalahány évet. Odáig rendben, hogy tényleg volt 7 szűk esztendő (grunge), de nem lehet úgy tenni, mintha az elmúlt jó húsz év alatt csak a fokozatos hanyatlás jellemezte volna a műfajt. Meggyőződésem, hogy a 90-es évek elején bekövetkezett száműzetésükből az évtized végére zeneileg megerősödve tértek vissza a metalzenészek, elsősorban azok, akik nem akasztották szögre a hangszereiket, hanem nosztalgiázás helyett kőkemény gyakorlással és - Uram bocsá' - az új zenei trendek és hangzások hasznosíthatósági lehetőségeinek keresésével töltötték az időt. Ez, valamint az azóta komoly elismertségre szert tett új generáció (pl. Symphony X) példája mutatja, hogy a stílusnak szüksége volt a mellőzöttségre ahhoz, hogy a régi értékek megtartása mellett újjászülethessen, és mára ne a mellszőrzet, vagy az egy négyzetméterre felpolcolt véres koponyák száma, hanem a zenei felkészültség legyen az első és legfontosabb szempont, ha egy új banda megmérettetni kívánja magát az erőssé vált mezőnyben.

Elég csak ránézni a lemezborítóra (szörnyű) és a zenekari fotókra, hogy nyilvánvaló legyen: az amerikai WW tagjait a '80-as évek végén hibernálták, most pedig a sikeres kiolvasztás után ott folytatják, ahol a stílus nagyjai tartottak 1990 környékén. Gondolom maguk is meglepődtek, milyen jól szól mostanában egy lemez, más változás nem nagyon van. Klasszikus európai heavy metal a NWOBHM bandái (elsősorban Judas/Maiden) után, közepesnél picurkával jobb színvonalon előadva.

A metal-retro szerelmeseinek bejöhet a cucc, nekem kimondottan uncsi. Vannak, akik ezt százszor jobban művelik. Ha már nem újítunk, akkor csináljuk úgy, mint pl. a Dream Evil, és akkor nem kell közben kínosan köhinteni és torokköszörülve, célozgatva a naptárra nézni...    

Túrisas

Hú, de nagyon jól van az, hogy a metal mára szűknek érzi angolszász zenei hagyományait, illetve de nagyon jól van az, hogy az ezerszer és jobbára jogosan elátkozott globalizmussal azért be-befolydogált a határokon, tőlünk idegen kultúrákba is a jófajta fém. Ha pedig már ott volt, jól össze is keveredett az ottani népzenei kinccsel, majd visszajött kicsi, kerek ezüstös hanghordozón, hogy a gyönyörűségtől elaléljon, majd új erőre kapjon a megállíthatatlannak tűnő eurometal-henger súlyától már-már lepénnyé deformált kritikus.

Amaseffer, Myrath és Orphaned Land a keleti szekció legismertebb nevei, akik nem akármilyen tehetséggel és eleganciával szabták át a progresszív rock/metal uniformizált világát, holott a képlet tulajdonképpen kézenfekvő és egyszerű. Bőven meríts a saját (arab, zsidó) zenédből, de úgy fűszerezd mindezt, hogy közben a hagyományos nyugati alapanyagok ízei (Symphony X, Porcupine Tree, Opeth, stb.) is felismerhetők maradjanak.

Hat év vajúdás után végre megérkezett a folytatás az undergroundban jelentős sikereket elérő Mabool után. A TNWOO nem okoz csalódást, bőven kárpótolja a hosszúra nyúlt várakozásban ellankadtakat. A Steve Wilson (Porcupine Tree) által kevert anyag szerencsére dinamikusabban is szól a Mabool-nál, noha a képlet egy az egyben ugyanaz. Egy csipet progresszivitás helyenként hörgésekkel turbózva (míg a Myrath esetében a Simphony X, az Orphaned Land kapcsán az Opeth a gyakori és jogos hivatkozási alap), valamint nagyon-nagyon sok zsidó és arab népzenei betét.

Az egész egy szépen, lassan, fokozatosan kicsomagolt koncepció része, amely üzenetében Seress Rezső klasszikus soraival rokonítható; "Szeressük egymást gyerekek, mert minden percért kár". Nekünk ez üres szentimentalizmus, csak arra kell (?), hogy a közszolgálati TV-ből kiírthatatlan "Önök kérték" színvonal-kompatibilis tartalmat kapjon, egy izraeli zenekartól azonban brutálisan vaskos gesztus. Főleg, hogy a fiatal rockerek nemcsak sajátjaikat, az idősebb, hagyományaikhoz erősebben ragaszkodó, ortodox zsidókat, hanem az ígéret földjén "lábatlankodó" keresztényeket (!) és arabokat (!!!) is keblükre ölelik, de legalábbis a békés egymás mellett élést szorgalmazzák muzsikájukon keresztül, a kulturális és vallási különbségek ellenére.

Mondanám, hogy ez odafigyelős zene, nem háttérmuzsika, de a helyzet az, hogy most éppen az írásra figyelek, közben félfüllel hallgatom csak, mégis nagyszerűen működik. Jó ez mindenhogy, a mesés kelet kincsének egy darabkája! A klezmer ehhez képest kismiska.

Túrisas

Az új Metallica album Guitar Hero III-as újrekeverése miatt már tavaly is kénytelen voltam az évösszesítő Top 10-es listához odabiggyeszteni + 1 lemezt (lásd itt). Most nem az elbaltázott hangzás utólagos kiigazítása indít ugyanerre, még csak nem is csélcsap természetem vagy egykori felületes értékítéletem, hanem egyszerűen az a kivédhetetlen tény, hogy egyes zenék (főleg a progresszív műfajban) csak szépen lassan érnek be, mint a legjobb borok.

Mentségemre legyen mondva, amikor az izraeli Edgend bemutatkozó lemezéről elmélkedtem ezen az oldalon, legott ki is jelentettem (ez kérem dokumentálva is vagyon): "Ez nem az a fajta muzsika, amiről kategorikus kijelentéseket lehet tenni néhány meghallgatás után, legyen az bármilyen figyelmes. Esélyt kell adni a daloknak, hogy beleköltözzenek az agykéreg megfelelő zugaiba, s akkor még bármi is lehet..." (az egész itt)

Nos, az a bizonyos "bármi" nem váratott sokat magára, és ebben a halaszthatatlan + 1 kiegészítésben materializálódott. Most sem állítom, hogy könnyű megbarátkozni ezzel az anyaggal. Az Adagio-val való nyilvánvaló kapcsolat miatt (Kevin Codfert, az Adagio billentyűse volt az "A New Identity" producere és hangmérnöke) kézenfekvő az összehasonlítás, de ha lehetséges lenne ettől elvonatkoztatni, akkor is ez jutna eszembe: ha minden idők egyik legjobb neo-klasszikus progresszív metál lemezének tartjuk az Adagio "Underworld" albumát (2003) - és erre minden okunk megvan -, akkor illendő, hogy az Edgend kiváló bemutatkozása is helyet kapjon a tavalyi év élbolyában. A két lemez ugyanis - nincs erre jobb szó - "egyívású". Hosszú a beszoktatási idő, de utána súlyos függőséget okoz. A "Voices" pl. címéhez híven napok óta beleköltözött a fejembe, és feszt ott duruzsol.

Summa summarum: élnem kell azzal a jogommal, hogy a 2009-es Top 10-hez utólag hozzácsapjam az Edgend "A New Identity" című albumát. Persze az egész dolog majdnem tisztán akadémikus, mert itthon boltokban beszerezni a CD-t továbbra sem könnyűlovaglás. Persze, ha valakinek van türelme kivárni, éppen megrendelheti (s ez itt most a reklám helye) pl. a CD Pincében 3990-ért. Soha rosszabb befektetést.

Tartuffe

Nehéz elfogulatlan lennem, hiszen a "Speak Of The Dead" (2006) és a következő "Carved In Stone" (2008) is éves toplistáim első helyén végzett. Utóbbihoz írtam is egy apró szösszenetet, amit kopipésztelek legott, mert tömörségében is jól ragadja meg a lényeget:

"Szar hír a többségnek, de ha a Rage lemezt ad ki, akkor olyan előnnyel indul a mezőnyben, mint Phelps az úszók között. Bumm a fejbe power metal, teketória nélkül. Maestro Viktor Smolski előtt pedig rogyjanak meg a térdek. Először ugyan furcsa volt a lemez szikársága, de aztán végem lett. Smolski for president!"

A 2010-es listám első helyét február elején még felelőtlenség lenne betölteni, de ahhoz a földnek az éggel kellene összeszakadni, hogy a "Strings To A Web" a csúfos kudarcot jelentő negyedik - Uram, Teremtőm! -, esetleg ötödik (!!!) helyre csússzon vissza.

Miért is? Mert ez a lemez egészen egyszerűen jó. Sőt nagyon jó!  Ráadásul úgy tűnik, hogy mindezt valami magától értetődő természetességgel szüli meg a trió. Ha Rage, akkor állkoppantó minőség, még akkor is, ha futószalagon dolgoznak. Most is van (de még milyen!) szimfonikus metal (Empty Hollow), ahogy az utóbbi időkben már megszokott, de nem valami kínos utánérzése az egyszer véletlenül jól sikerültnek, hanem a lábán önállóan megálló alapvetés, hangszer- és dallamorgiával. Olyanok lettek ők, mint a Rolls Royce gyár. Folyamatos a gyártás, de nem szükséges kínosan feszengeni a megjelenés előtt, hogy ez lesz-e olyan a minőség, mint egy vagy két éve. Lesz, mert Rolls Royce, illetve Rage. Nem a késztermék, hanem a név garantálja önmagában a minőséget. Idáig vezette Peavy mester veterán power metal csapatát a hosszú évek során. Az Ég áldja meg érte!

Ha a "Carved In Stone" szikárabbnak tűnt elsőre, ez a veszély most nem fenyeget. Igazi slágergyűjtemény, anélkül, hogy a "Düh" féktelen erejéből csak kissé is vesztett volna. Smolski olyan brutálisan tömény gitáralapokkal és virtuozitásukban is dallamos szólókkal szerelte fel a dalvázakat, hogy az esetlegesen gyengébb énektémák sem lennének szembeszökők. Ráadásul nincs is ilyen.

A letöltőkre pedig most is csapást mértek. Ahogy a "Carved", úgy az idei anyag is kapott DVD bónuszt. Egy profi minőségű Wacken-i koncertet, ráadásul vendég énekesekkel... Rage. A név kötelez. A koncerten meg veszek egy kapucnist.

Túrisas

Kiadó:
Geffen Records

Honlapok:
www.orianthi.com
myspace.com/orianthi

A minap CD-portyán jártam a Media Markt-ban (s ez most nem a reklám helye, mert – csalódottan jegyzem meg – csúnyán elszemtelenedtek itt az árak az utóbbi időben), és csodák csodája éppen Michael Jackson hattyúdala, a "This Is It" cimű dokumentumfilm ment egy pöpec LCD TV-n. Eleinte csak különösebb érdeklődés nélkül bámultam ki a fejemből, majd szinte ráragadtam a méretes képernyőre. Nem az izgatott föl, hogy milyen nagyszabású, kimondottan dögös koncerttől esett el a világ Jacko tragikus és értelmetlen halála miatt, hanem a szőke, huszonegynéhány éves lány nyűgözött le egy gyönyörű Paul Reed Smith gitárral a nyakában. El is határoztam, hogy utánanézek, ki ez a fiatal, istenáldotta tehetség.

Orianthi Panagaris görög származású ausztrál zenész apuka leányaként Jimi Hendrix, Cream, Whitesnake és Van Halen lemezeken nőtt föl, majd 11 éves korában egy Santana koncert élményétől elragadtatva megvetette apucival első elektromos gityóját. A hangszertől azóta elválaszthatatlan, és ez bizony jócskán hallatszik is. Ezek után nem volt kérdés, hogy levadásztam első szólólemezét, a tavaly megjelent "Believe" című albumot, bár tudtam, hogy ezzel azt kockáztatom, hogy a cimborák elküldenek a búsba, mint amolyan "operett" rockert, aki nyálas előadókról szóló nyálas írásokkal járatja le magát és a műfajt.

Mi tagadás, szólóban a csaj sokkal szelídebb, mint azt vártam. Az általa szerzett és énekelt nóták inkább a country rock és a tipikus amerikai alternative rock felségterületén navigálnak, egyéni módon keveredik bennük Avril Lavigne, Alanis Morissette és (főleg vokálisan) Shania Twain, de akkora arpeggiós-tappinges, vérbeli metál szólókkal, hogy az ember a tomporára huppan tőle. Mielőtt azonban a fönt említett kenyeres pajtásaim megköveznének stílusidegen, nyafka zenék hallgatásáért és értékeléséért, hozzáteszem, hogy akad itt Def Leppard-os sláger (Think Like A Man), harapós, wah-wah pedálos hard rock nóta, amit John Norum is megirigyelhetne (What's It Gonna Be), de Steve Vai-jal közösen játszott instrumentális szerzemény is (Highly Strung), amelynek egész süti kis videóját érdemes, sőt kötelező megtekinteni técsűn minden kételkedőnek (kattints ide).

Szóval a "Believe" meghallgatása után bevallom, én részemről hiszek a kis szőkében, még akkor is, ha a lemezt egyébként nem fogom pörgetni, kivéve azt a három dögösebb nótát, főleg a Vajas Pistásat. De azt sokszor egymás után.

Tartuffe