Ez is régi anyag, 2006-ban készült, néhány része aktualitását is vesztette, de azért az unikum, hogy Tibuszból olyan gitárosok értékelését húztam ki, mint Van Halen, vagy maga maestro Yngwie….

"ELHINTETTÜK A MAGOT" - Beszélgetés Tátrai Tiborral és Szűcs Antal Gáborral, latinon innen és túl

Ötödik évébe lépett a Latin duó. A születésnap apropóját használtuk fel arra, hogy a hódmezővásárhelyi koncert előtt a hazai rockélet két meghatározó gitárosával beszélgessünk a Latinról és az ahhoz szorosan nem kapcsolódó egyéb fontos dolgokról is.

RI: Mit lehet tudni az októberi szülinap előkészületeiről és magáról az eseményről?

Tibusz: Annyi már bizonyos, egy rendkívül exkluzív helyen, a Művészetek Palotájában tartunk egy bulit október 15-én, amelynek különleges vendégei Roy és Ádám lesznek. Én személy szerint évek óta figyelemmel követem a munkásságukat, Ádámot pedig szinte még tinédzserként láttam többször klubkoncerten a pesti éjszakában, és nem lehetett nem odafigyelni arra, amit sokszor nagyon lepukkant körülmények között összemuzsikált.

Gábor: Az első próba már megvolt, ez alapján azt gondolom, hogy olyan dolog van születőben, amit szeretni fognak a népek. Élőben fogunk játszani, ahol a kettőnk produkciójához idővel kapcsolódik Ádám is, néhány latin klasszikus erejéig, majd Roy-jal közösen eljátszanak néhány számot. Most formálódik még csak a műsor, a legfontosabb, hogy mindannyian jól érezzük magunkat. A buliról pedig terveink szerint felvétel is készül.

RI: Az eddigi legnagyobb szabású vállalkozásotok a Mendelssohn Kamarazenekarral való közös koncert volt. A rockvilágban ilyenkor kötelező kérdés, milyen volt együtt dolgozni a komolyzenészekkel, amire a válasz az, hogy a komolyzenészek profik, kifizetik őket, ők pedig hiba nélkül eljátsszák, amit kottán elébük tesznek. Esetetekben is ilyen egyszerű volt?

Tibusz: Nem akarom festeni sem magunkat, sem a zenekart, de azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon kellemes hangulatú közös munka volt, ahol a zenekar tagjai egy pillanatra sem éreztették, hogy ők a művészek, mi pedig "a gitárosok" vagyunk. A zenekar művészeti vezetőjéről, Kovács Petiről és a hangszerelést végző Pacsay Attiláról is csak a legjobbakat tudjuk elmondani. Hozzáállásuk végig példaértékű volt. Végtelenül profi társaság, akikkel nagy ajándék volt együttdolgozni.  

Jó 20 évvel ezelőtt egy krómos Maxell kazetta érkezett Budapestről, a hammeres Cselőtei Laci küldte. Vinnie Moore "Mind's Eye" instrumentális lemezét vették föl nekünk, mi meg elalélva az örömtől, kimért, szertartásos mozdulatokkal helyeztük a magnóba és hallgattuk végig, nyugtázva, kincs érkezett. Ezt persze az internet-generáció már nem értheti, mint ahogy azt sem, hogy miért lógtam egy egész napot el a gimiből azért, mert megláttam a rádióújságban, hogy a Petőfi adón lesz egy általam nem ismert Twisted Sister nóta. Többórás feszült rákészülés, szertartásos felvétel (record+play gomb megnyomása, pause gomb hirtelen felengedése, közben visszatartott lélegzet) többszöri kiértékelés, és már el is ment a nap.

De térjünk vissza a krómos kazira. Véget ért a főműsor (Vinnie Moore) és a maradék helyre Cselő felvette új kedvencének néhány nótáját. Ez volt Chris Impellitteri "Stand In Line" lemeze, rajta egy olyan vérbő "Since You Been Gone" feldolgozással, hogy csak falfehéren néztünk egymásra a cimborámmal. Tán be is rittyentettünk a csöves Trapperba az izomból, de halálpontosan kipengetett futamoktól. Ez még ma is földre visz, el lehet képzelni, hogy a gitárhős korszak hajnalán mit érzett két pattanásos (ja, bocs, csak én voltam az, de én legalább nagyon) kamasz, akiken akkoriban a "Felkelő Nap Háza" akkordbontása is rendre kifogott.

Impellitteri elfoglalta tehát megérdemelt helyét a legnagyobb kedvencek között és maradt is ott a mai napig. Ráadásul lemezeit igen nehéz volt beszerezni, és nem is volt túl aktív (20 év/8 lemez), ami méginkább felértékelte a nevét a bakelit/CD vadászok között, amilyen én is voltam (vagyok, leszek).

Legutóbbi próbálkozása a "Pedal To The Metal" (2004) címet viselte, ami kritikusok szerint szakított a megszokott dalközpontú, neoklasszikus-power iránnyal, és eltévedt a nu metal vizeken. Valójában nem is ő, hanem a kritikusok tévedtek el. Ugyanis  a "Pedál" kiugróan jó anyag. Modern hangzású igaz, a gitársound különösen az, de ez miért is baj? Akkora dallamok és gitárszólók kerültek a modern zenei alapokra, mint a magyar államháztartási deficit. Szerezzétek be gyorsan, és ne dőljetek be a kritikusoknak!

Mint ahogyan szerezzétek be gyorsan a "Wicked Maiden"-t is, hiszen ez megint egy Valujev horoggal egyenértékű attak. Visszatért Rob Rock, aki a legtöbb "Hímpellér Teri" lemezen énekelt. Ez a tény önmagában is meghatározza, hogy ismét old-school a zenei értelmezés, de nincs visszalépés, frissnek, kipihentnek (mondjuk öt év alatt rá is lehetett készüni…) mutatkozik a csapat. Szinte letépi az ember fejét a gitárhangzás. A riffek, ritmusok, szólók húzzák, viszik az anyagot előre, a tökéletesség irányába. Azért oda nem érkeznek meg a lemez végére sem, de sebaj, keresztények lévén ezt az érzést nyilván ismerik; tudják, elég, ha törekednek rá. És törekednek is. Chris lubickol a vastagon kipengetett harminckettedekben, Rob Rock dallamai pedig a régi, klasszikus, közösen készített anyagaik legjobb pillanatait idézik.

Ez a lemez úgy tud modern lenni, hogy 15 éve is megjelenhetett volna. Ki meri azt mondani, hogy a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt?

Túrisas

Ha csipkedem magam, akkor talán befut a kritikám a Revolution Renaissance után, ami bensőséges kis háziünnepségre is okot adhat, hiszen két ennyire gyalázatosan rossz lemezborító még nem követte egymást a blog történetében.  

Mióta Yngwie saját kiadót alapított Rising Force Records néven és égetően fontossá vált, hogy legutóbbi lemezén kívül (kritika itt: dionysosrising.blog.hu/2008/10/16/yngwie_malmsteen_s_rising_force_perpetual_flame_200) legyen még más termék is a kiadó honlapján, sejteni lehetett, hogy az önfegyelemből eddig sem erős gitárzseni, mostantól fulladásig önti majd ránk dézsaszám, az újabb és újabb (alibi-)anyagokat. És lőn. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még fakezű Szigeti Feri (Karthago) életművének egy smaragdja fog itt csillogni, még ha csak virtuálisan is, egy új Malmsteen lemez értékelése kapcsán. Pedig de.

Ugyanis hasonló a koncepció, bár Feri "elefántdübörgésre" épülő kompilációja, kiegészülve az egy-két Zámbó-"klasszikussal", nagyon gány volt úgy összességében, tehát a versenyeztetés már önmagában is perverz gondolat. Az viszont az Angels Of Love hallgatása közben többször is eszembe jutott, hogy mennyivel jobban tudnám szeretni ezt a lemezt, ha nem a jellegzetes, tompa, kopogós akusztikus gitár hangszínen szólalnának meg az ismert Yngwie-balladák átiratai.

Ha skandalum, ha nem, - nekem a kutyaütő "Érzelem húrjain" lemez hangzása rémlett fel (tudja a fene, hogy miért hallgattam én abba egyáltalán bele valamikor), ami sokkal inkább szerethető, és sokkal inkább megmutatja az akusztikus gitár szépségét, mint az AOL. Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy ettől még mind dalok, mind a gitárjáték tekintetében a Feri és Yngwie között feszülő kozmikus távolság fölfoghatatlansága miatt az összehasonlítás kizárt. 

Földolgozódtak tehát gyorsan az Yngwie-lírák, ami egyébként abban merült ki, hogy az énekdallamokat is az akusztikus  gitár vette át, illetve egy-két régi  instrumentális gyöngyszemet (Crying) sikerült hazavágni.

Nem olyan rossz egyébként, bár sok értelmét mindennek én így nem látom. A Rising Force Records katalógus legalább bővülget, a heavy metal műfajt népszerűsítő és/vagy csajozós dumát: "ne gondold, hogy a kemény zene csak ordítozásból áll, majd mutatok neked valamit, tuti, hogy tetszeni fog" – pedig újabb hanganyaggal megtámogatva lehet elsütni.

Túrisas

Tudom, hogy ez az oldal nem szokott a rockvilág híreivel külön foglalkozni, de nem tudom megállni, hogy ehhez ne fűzzek egy rövid kommentárt! Satriani mester mostanában nem virított különösképpen szólóban. Legutóbbi lemezével kapcsolatosan meg is jegyeztem:

"Véleményem szerint (s ezzel korábban már szennyeztem a szájberteret) éppen itt az ideje annak, hogy 'Professzorunk' ne legyen olyan nagyon 'funkilus', hanem szálljon be valami vérbő metál bandába és kanyarintson nagy szólókat fogós refrénekkel teli dalokba. Vajh!" (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/03/27/joe_satriani_professor_satchafunkilus_and_the_musterion_of_rock_2008)

Bár minden kívánságom ilyen gyorsan és biztosan teljesülne! Satriani varázsló úr összeállt a fél ex-Van Halen-nel (Sammy Hagar, Michael Anthony) és Chad Smith dobossal (Red Hot Chili Peppers). Hamarosan várható a csirkeláb névre "keresztelt" projekt bemutatkozása. Addig is bele lehet kagylózni két saját dalba a világhálón (itt: www.chickenfoot.us/player.html). Remélem, inkább a "Soap On A Rope" című nóta és nem a másik, öreguras szerzemény lesz jellemző.

Uccu neki!

Kiadó:
JVC/Scarlet Records

Timo Tolkki nehezen kezelhető ember, (mentálisan is) instabil, bonyolult személyiség, de a Stratovarius-szal elévülhetetlen érdemeket szerzett. Szűkebb pátriájában, de nemzetközi szinten is zenészek egész generációját inspirálták egy olyan időszakban, amikor egyáltalán nem volt menő az európai hagyományokat ápoló speed/power metál. Irgalmatlan ellenszélben küzdöttek a műfaj becsületéért és tartották a lelket a durván elhanyagolt rajongókban. A szakmában sokan köszönhetnek Tolkki-nak nagyon sokat.

Ez persze nem mentség arra a cirkuszra, ami a Stratovarius körül 2003 és 2007 között folyt. Tolkki hatalmas szolgálatot tett a rajongóknak azzal, hogy 2008 elején végre kiengedte görcsös szorításából ezt a legendát. Még abban az évben kibocsátotta (magából) a "Saana – Warrior of Light Pt. 1" című gyalázatos mellékterméket. Csak remélni tudom, hogy nem lesz folytatása (Pt. 2). És amikor már mindenki leírta volna a szétcsúszott, idegrendszeri problémákkal küszködő gitáros-szerzőt, előhozakodott a Stratós korszakból kimaradt nótákat fölsorakoztató Revolution Renaissance projekttel. A "New Era" névre keresztelt albumot vékonyabbra, szellősebbre vett hangzás, olykor AOR-os beütésekkel tarkított új hangvétel jellemezte. Szerintem inkább pukkant, mint dörrent a dolog, de a három zseniális énekes Michael Kiske (ex-Helloween), Tobias Sammet (Avantasia) és Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) símán elvitte hátán az anyagot (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/06/11/revolution_renaissance_new_era_2008).

Az "Age Of Aquarius"-t (amihez sikerült elkészíteni minden idők egyik legbénább borítóját) már egy egészen új és fiatal társaság játszotta föl Tolkki-val. Az Adagio-ból átigazolt Gus Monsanto tehetség tekintetében nem marad el a híres "három tenor" mögött. Szerencsére Tolkki is érezhetően nagyobb kedvvel gitározik, a szólók ezúttal kidolgozottabbak, a dalok jobban sikerültek, a hangzás pedig valamivel szikárabb. Tolkki végre magára találni látszik, meg talán a vallás nyújtotta vigaszra, amit jelez a "Kyrie Eleison" című ballada (a háttérben gyerekek imádkozzák el végig a Miatyánkot).

Az RR a Stratónál kezdettől fogva slágeresebb vonalat képvisel és ez most sem változott: az "Age Of Aquarius" talán még közvetlen elődjénél is lassabb, balladásabb, de akad itt azért tökösebb, húzós nóta: a "Behind The Mask" személyes kedvenc. Az "Ixion’s Wheel" meg fölszegett fejjel odaállhat pl. a Strató "Infinity" című opusza mellé (Infinite, 2000).

Ha úgy nézzük, tulajdonképpen mindenki jól járt a Strató ideiglenes gyengélkedésével és Tolkki kiválásával. Kotipelto a finn szakma krémjével csinált néhány egész pofás kis albumot (tessék meghallgatni a "Coldness Of My Mind"-ot a Coldness albumról - 2004), az RR egyre magasabb színvonalon teljesít, közben meg egy zseniális fiatal gityóssal, Matias Kupiainen-nel nagy dobásra készül a béklyójától megszabadult Stratovarius. Megérzéseim azt súgják, hogy mind közül ez lesz a legéletrevalóbb utód.

Tartuffe

Kiadó:
Rhino / Warner Bros.

Nem érheti az a vád a Queensryche-ot, hogy hidegen hagyja a rock rajongókat. Ezzel a legendás Seattle-i bandával kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények, és a megformált ítéletek többnyire elég sarkosak: vannak, akik Chris DeGarmo 1998-as távozása óta végképp leírták a csapatot (ezt sem a "Hear In The New Frontier" - 1997 - , sem DeGarmo szórványos és kétes értékű zenei szereplése a távozás óta nem látszanak igazolni), de vannak olyan "die hard" szurkolók, akik szerint ha Geoff Tate elpukkantja magát, annak csak parfümillata lehet. Nyilván az igazság valahol a kettő között van. "In medio stat virtus", azaz: "Az erény a mértékletességben rejlik" - mondták a nagy "öregek".

Az biztos, hogy az együttes "klasszikus" fölállásának sikereihez nagyban hozzájárult a korszellem, és ebbe csúnyán belerondított az ugyancsak Seattle-ből kiindult grunge stílus - emberileg talán érthető, de zeneileg bomlasztó - médiahátszéllel megtámogatott térhódítása. Én személy szerint már régen elkönyveltem magamban, hogy az "Empire" (1990) egyszeri és megismételhetetlen "kegyelmi" pillanat volt a rockzene és a Queensryche történetében. Azt persze nem lehet felelősen kijelenteni, hogy azóta semmit sem tettek le az asztalra, pl. a sokat bírált "Q2K" (1999) lemezen szereplő "When The Rain Comes"-ban a banda legszebb korszaka csillan föl úgy 5 perc erejéig.

Az ember természetesen már meg sem lepődik, hogy az "American Soldier" is egyetlen téma (koncepció) köré lett megkomponálva (az iraki háború kapcsán persze). Kimondottan ellenszenves számomra, ha rock és metál csapatok aktuálpolitikai kérdéseket feszegetnek, de ez most nehezen megkerülhető és a veteránok kétségkívül kiérdemelték(nék) a társadalom megkülönböztetett figyelmét.

Bár a lemez hivatalosan csak március 31-én jelenik meg, már hallatják hangjukat a fanyalgók. Nem tagadom, én nem tartozom azok közé, akik az "Operation: Mindcrime II" kapcsán nagy visszatérésről meg zseniális folytatásról beszéltek. Sőt... Most azonban meg kell védenem az új albumot. Megítélésem szerint a "Promised Land" (1994) óta nem álltak elő ilyen tartalmas anyaggal. Nem véletlen a párhuzam: a korántsem vidám mondanivalónak megfelelően borongós, kicsit belassult dalok engem egyenesen a "Promised Land" fájdalmas, éjfekete világába röpítenek vissza.

Mégegyszer kihangsúlyozom, hogy az "Empire" egyszeri és megismételhetetlen, hiába keresnénk már a fülbemászó, ordítva énekelhető, szárnyaló kórusokat, de elvégre is közben eltelt közel két évtized, Geoff Tate és társai továbbléptek, és talán a világ is egy még komorabb, még élhetetlenebb hellyé változott.

Tartuffe

Kiadó:
ProgRock Records / SPV

Déli szomszédainknál, a szerbeknél nagyon komoly rock-élet folyik. Ezt személyes ismeretségek és a tapasztalat mondatja velem. Brankovic (inkább a vezetéknevét használom, mert ezt a keresztnevet még leírni is bonyolult, nemhogy kiejteni) az AlogiA nevet viselő többlemezes progresszív metál banda alapító tagja, gitárosa és zenei motorja. Az AlogiA a hazai közönség számára talán azért sem érdektelen, mert a vérmes magyar prog-ígéret, a Dreyelands énekese, Nikola Mijic korábban itt próbálgatta hangszálait.

Brankovic most úgy döntött, hogy saját vállalkozásba kezd, és egy elképesztően népes és neves nemzetközi gárda segítségével "Expedition Delta" néven jelenteti meg új projektjét. A közreműködők annyian vannak, hogy itt csak a legismertebbek fölsorolására vállalkozom: Erik Norlander (Lana Lane), Gery Wehrkamp (Shadow Gallery), Joost van den Broek (After Forever), Alex Argento, Richard Andersson (Majestic, Time Requiem, Space Oddyssey), Nikola Mijic (Dreyelands), Rene Merkelbach (Ayreon, Within Temptation), Santiago Dobles (Aghora), Andrea De Paoli (Labyrinth), Torsten Roerhe (Silent Force), Sabine Edelsbacher (Edenbridge), Vivien Lalu (Shadrane)... és még sokan mások.

A gitáros-szerző most is maga végezte az album fölvételét és keverését saját házi stúdiójában. Ehhez képest a hangzás nem rossz, bár közel sem tökéletes (főleg, ami a dobokat illeti). Ha a dalokat nézzük, azt kell mondjam, a végeredmény egy izgalmas, változatos, élvezetes progresszív anyag lett, amely a keményebb hangvételtől kezdve, a szólókkal jócskán megtűzdelt matekozáson át, a könnyed AOR-os nótákig (pl. "Asunder Hearts", "Move On") sokmindent tartogat a hallgató számára. Mint ilyen, engem leginkább Andy Kuntz (Vanden Plas) "Abydos" nevű projektjére, illetve Vivien Lalu lemezeire emlékeztet.

Mindenképpen külön ki kell emelnem a 4 részből álló "Astral Journey" című opuszt (Self Abstract - Into The Halls Of Eternity - Flight With The Mind - The Awakening); ezt bármelyik elsővonalas progos sztárbanda nyugodtan vállalhatná. Ezen kívül még a "Fading Images" (Alex Argento egy zseni!!!) és a "Reach For The Light" sikerült kiemelkedően.

Egy ilyen lemezt tokkal-vonóval (azaz zenével, dallamokkal, szöveggel) együtt megírni, fölvenni, keverni, producerelni nem akársemmi. Lám, lent a déli végeken akad még olyan, aki Dugovics Titusz kései utódjaként napjainkban is vitézkedik...

Tartuffe

No, ez komoly kihívás lesz, kedves Elu-fanok! A kelta folkot göteborgi death súlyossággal keverő svájciak harmadik lemezükön az ősi gall mitológiába nyújtanak betekintést, eredeti gall nyelven előadott 2000 éves dalszövegekkel. Az eddigi sikeres recept most annyiban módosul, hogy a göteborgi death súlyosságot ezúttal nem keverték a folkhoz, akusztikusan hömpölyög a lemez, egy hosszú órán keresztül.

A befogadóbbak (ők lesznek kevesebben) persze majd azt mondják: igen, igen, ez igazi művészet, magaskultúra. Az Eluveitie mert nagyot álmodni, nem ragaszkodott mindenáron a könnyű népszerűséghez, volt bátorsága beáldozni a metalt a folk igaz ügyéért. A fémagyú többség pedig azt, hogy: Ez Mi? Na, húzzon má’ az Eluveitie a vérbe, ezzel a szarral!

Jó lenne pártatlan maradni és tisztán művészi szempontból igazságot téve értékelni a produkciót, de hiába is állítom, hogy érteni vélem én már előre a lemezt védelmükbe vevő kisebbség hangját is, mert tényleg van az Evocation-be meló rendesen, és őszinte is meglátásom szerint, de a helyzet az, hogy a lemez alapos meghallgatására irányult mindkét nekifutásom csúfos és mély bealvással ért véget. Magyarul: Nekem ez unalmas, érdektelen. Tufa konzumidióta lennék? Az is lehet, bár ha valaha a gall mitológiát kívánom majd a maga teljességében megismerni, biztos nem a heavy metal műfajt fogom segítségül hívni. Vannak erre nyilván autentikusabb hagyományőrző együttesek is. A svájciaktól én nem kívántam úttörést, tetszettek volna nekem az eddig megszokottat nyújtani.

Ha viszont valaki a befogadók közül magára ismer, ne hezitáljon, mert a minőség elvitathatatlan, ráadásul van egy rakat vendég is a lemezen (pl. Primordial). Régi, dicső letűnt korok után merengeni, esetleg gyomorforgató hétköznapjainkból elvágyódva virtuálisan odavarázsolódni tökéletesen alkalmas az Eluveitie anyaga, zúzni, hajat lóbálni ezúttal azonban nem nagyon kell rá.

Túrisas

Kiadó: Edel Records

Hát igen... Előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk; szinte észrevétlenül jár el fölöttünk idő, és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy belassulva merengünk rá a körülöttünk pörgő világra, miközben kókadozó fejünket gondosan alápócolt kezünkön nyugtatjuk. Nagyjából ez az a mentális kép vagy lelki hangulat, amit Ian Gillan új szólólemeze belőlünk menthetetlenül előhív. Megjegyzem, Gillan már 64 éves, így nem ezen, hanem inkább a Deep Purple gépezet szakadatlan robogásán és hősünk még mindig meggyőző szinpadi jelenlétén kellene meglepődnünk.

Akármilyen szükségszerű is, hogy egy nagypapa korú, tisztességben megőszült embert olykor elkapjanak ezek a hangulatok, az általam nagyon kedvelt "Toolbox" (1991) és az ezen a lemezen Steve Morris által mutatott dögös gitárjáték alapján reméltem, hogy Gillan egy hasonló mutatvánnyal áll elő (mondjuk a "Dirty Dog", a "Don't Hold It Back", vagy a "Dancing Nylon Shirt (Part I)" groove-jait megidézve). Persze a legutolsó saját szóló anyag, a nem túl izgalmas "Dreamcatcher" (1997) után már sejthettem volna, mi következik.

De nem sejtettem. Így kellemetlen meglepetésként értek a "One Eye To Morocco" öreguras tűnődései, sokszor unalmas, százszor hallott, ezerszer újrahasznosított zenei paneljei. A dalok szerkezete, de a "Toolbox"-on még kifejezetten modern vonásokat mutató Steve Morris sablonos játéka és herélt old school hangzása is mellbevágó rokonságot mutat a "Bridges To Baylon" és "A Bigger Bang" lemezeket turnéztató asszott, mind zeneileg, ming pedig külcsínben múmia állagú Rolling Stones-szal (lásd pl. "Ultimate Groove"). Brrr...

Az új lemez eredettörténetéhez hozzátartozik, hogy a dalok 2008-ban, két Deep Purple turné között és erősen melankolikus hangulatban születtek. Gillan tudatosan kerülni szándékozott az anyabanda névjegyének számító egymásba kapcsolódó gitár és billentyű szólókat (na, mifelénk ezt hívják hamvába holt próbálkozásnak!). Ennek megfelelően a Hubble Space Telescope-pal sem lehetne benne szólókat fölfedezni.

Úgy szeretnék legalább egy-két nótát kiemelni az átlagos, érdektelen masszából, de nem megy. Talán a címadó dal sikerült legjobban, de az is szervesebben illeszkedne Sting zenei karrierjébe, mint a Deep Purple fémjelezte életútba. A L'art pour l'art zseniális osztályfőnöki órája jutott eszembe: "Hármas ... alá ... kettes ... egyest írtam be."

Tartuffe

Azt mondják a bölcsek, hogy minden rosszban van valami jó, és ez valóban igaz, még ha engem most nem is különösebben vígasztal.

A lemez meghallgatása után nem mentem a feleségem agyára, és ez tulajdonképpen jó, mert mégiscsak erősít egy életközösséget. Tudniillik, ha valami felkavaró zenei élmény ejt rabul, képes vagyok akár napokig módosult tudatállapotba kerülni (beszűkülni), amikor is mindenről és mindenkiről az aktuális kedvenc jut eszembe. Ilyenkor sajnos, akár minden előzmény és átmenet nélkül, hirtelen énekelni, dúdolni kezdek, felidézve a kedvenc sorokat, riffeket, nem riadva vissza a szájdob használatától sem. Ott belül, a beszűkült tudatállapotban ez persze nagyon is indokolt, és összeáll egy kerek egésszé, kívülállóként nézve és hallgatva, de facto elviselhetetlen, ellenszenves, okádék, hogy csak a legtöbbször fejemhez vágott minősítéseket idézzem. Hja, nem könnyű a rockerélet…

Márpedig az elmúlt években nálam Viktor Smolski valamennyi munkája automatikusan előidézte ezt az állapotot, lett légyen az bármelyik Rage, a nevével fémjelzett Nuclear Blast jubileumi válogatás, vagy éppen az instrumentális Bach-feldolgozáslemeze.

Miért gondoltam volna tehát azt, hogy a tíz éves hallgatás után újra aktív, német prog-power csapat, a Mind Odyssey nem hoz visszatérő lemezével némi feszültséget, egyébként békés, nyugodt mindennapjainkba. Márpedig legnagyobb bánatomra nem ért sokkhatás, sőt az első néhány hallgatás után ma már elő sem nagyon veszem a korongot.

Igaz, alapvetően minőségi anyag ez, de csak átlagos és annál kicsit jobb power nótákkal telepakolva, ahol az énekes ős-tag, Mario Le Mole James LaBrie rosszabb pillanatait idéző dallamai és frazírjai jelentik számomra a mélypontot. Smolski simán menthetné ugyan innen is a helyzetet, de jelenlétét csak itt-ott lehet minden kétséget kizáróan felismerni, ami számomra szinte érthetetlen. A 93-99 között megjelentetett négy MO lemez nem rossz, közülük a Signs (1999) a kedvencem, a visszatérés viszont csalódás.

Ha nem ismerném a Smolsi-műveket, még talán dicsérném is az anyagot, így azonban kénytelen vagyok tolni befelé a Rage mai napig ható Carved In Stone alapvetését, hogy azért mégse maradjon a család dúdolt riff nélkül.

Túrisas