Nem is rocker (azonnal hagyja el a termet!!!!!), aki az első három Black Sabbath lemezről (Black Sabbath, Paranoid, Master Of Reality) a címadó, illetve a két héttel ezelőtt már kivesézett MOF alapvetésről mondjuk a Children Of The Grave nótá(ka)t nem ismeri. Ugyanakkor nem lennék ilyen szigorú azokkal, akik a Vol4 albumról lányos zavarukban nagy hirtelen nem tudnak klasszikust említeni. Maga a lemez ugyan kétségkívül rocktörténelem, számos örökbecsű, nagyszerű tétellel, de el kell ismerni, hogy a zenekar tudatos irányváltása miatt már nem minden tekintetben tekinthető az említett triász stiláris, de fogalmazhatnám földhözragadtabban is, - zsigeri, ősgonosz folytatásának.

Azt gondolhatnánk, hogy ebben az időben még nem volt oly nagy jelentősége egy hangmérnöknek, hiszen nem lacafacáztak sokat a fiúk, csontra beszívva, kokaintól réveteg tekintettel bementek a stúdióba és két nap alatt felrántották az egész anyagot. Van igazság ebben, de azért mégsem volt ez ennyire egyszerű.

A MOF lemez után a zenekar megvált az addigi lemezeik hangzásáért felelős Rodger Bain/Tony Allom hangmérnököktől és elhagyva Angliát egészen Los Angeles-ig mentek némi vérfrissítés céljából. A fogalmazás ugyan szerencsétlen, hiszen köztudott, hogy ebben az időszakban a vérükről sok minden elmondható, de hogy friss lett volna, az semmiképpen nem. Az eredetileg tervezett "Snowblind" lemezcímet éppen azért vétózta meg a kiadó, mert az – egyébiránt zseniális nóta - leplezetlenül a kokain okozta "gyönyörökről" szól.

A csapat tehát úgy döntött, hogy némileg változtat a megszólaláson és a Zeppelin által sikerre vitt, hard rockosabb, akkor kommerszebbnek mondott vonalat követi. Tény, hogy ez azért jelentős változás volt a MOF pőre, sírontúli világához képest. Nem is annyira Iommi gitárja, mint inkább a szintén BS védjegynek tekinthető, Geezer Buttler nevével összeforrt bőgőhangzás sínylette meg leginkább a változást.

A nyitó Wheel of Confusion-ban, mint az állatorvosi lovon, máris tettenérhető, hogy miben más ez a zenei megközelítés. Hosszú, billentyűvel (!!!) megtámogatott tétel, jammelős szólóval, szelídebb hangzással, ami később elvezetett a Technical Ecstasy, sok rajongó számára már követhetetlen progresszív világához. Persze, ez azért továbbra is Black Sabbath, sőt ráadásul nagyon is jó, nagyszerű muzsika!

A Tomorrow’s Dream amolyan metalba oltott pszichedelia, de nyílván hiteles, hisz gyakorlatilag drogon élt a csapat.

A Changes "szerelmes" líra, minimál zongorakísérettel. Személy szerint én nagyon szeretem és tényleg kár, hogy Kelly Osbourne kicsit hazavágta. A Live & Loud lemezt azért csodásan zárja le Zakk Wylde kíséretével.

A Supernaut a lemez egyik legsabbathosabb tétele. Hihetetlen, de Iommi úgy képes pofonegyszerű riffeket kitalálni, hogy azok egyből indulnak az örökkévalóságba, ahelyett, hogy lesajnálóan mosolyognánk rajtuk. A Snowblind energikus, jellegzetes BS nóta, bármiről is szól.

Kiemelkedik még a lemezről a Cornucopia Iommi jellegzetes, utánozhatatlan szólóival, valamint az Under The Sun, amely az egyik leglassabb Sabbath riffel büszkélkedik.

A St. Vitus Dance sokat ígérő címe ellenére nem lett klasszikus darab, az FX, illetve a Laguna Sunrise pedig insrumentális, szerzemények. Utóbbi néha előkerül koncerteken, akkordbontásaival legtöbbször Iommi szólóinak bevezetéseként szolgál.

A Vol4 zeneiségét és jelentőségét tehát nem érdemes kétségbevonni, annak ellenére, hogy talán a klasszikus első három lemez inkább kifejezi azt, amit nekünk mára a Black Sabbath jelent. És azt sem szabad elfelejteni, hogy maga a csapat sem tartotta fiaskónak ezt a produkciót, hiszen a következő lemezekkel (Sabbath Bloody Sabbath, majd Sabotage) is ebben az irányban fejlődtek tovább.

Túrisas

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)

Még a Freedom Call el sem kezdte a programját, amikor én már megkaptam a Rage-től az est első meglepetését. A különböző relikviák mellett olyan minőségi Victor Smolski-pólót is kínáltak viszonylag jutányos áron, hogy komolyan gondolkodtam egy duplum példány megvásárlásán is. Most, túl az első, koncert okozta sokkon, kicsit lehiggadva és józanul belátva a rosszra hajló emberi természetből fakadó kapzsiságomat és telhetetlenségemet, már nagyon bánom, hogy ezt elmulasztottam.

Tudniillik, április 07-én, nagy részben ennek a fehérorosz úriembernek köszönhetően, varázslatos estével ajándékozott meg a Rage három tagja engem, és azt a kb. 5-600 embert, akik szintén úgy döntöttek, hogy nehezen tudnak ennél jobb programot keresni maguknak péntek estére.

A "világ legszexisebb dobosának" (nem én mondtam!!!) felvezető monológja után robbant be a csapat az új lemez címadó dalával. És ha már Mike Terrana-t említettük, álljunk is meg nála egy pillanatra. Fehér fénnyel megvilágított robosztus felsőtestével úgy festett, mintha Michelangelo Mózes szobra unta volna el az évszázados statikusságot, és némi fazonigazítás után beült volna a szerkó mögé. Terrana a heavy metal dobos archetípusa: Játéka, összhangban testi adottságaival, brutális intenzitású és erőteljes, de emellett rendkívül látványos, és nem utolsósorban pontos is. Szólója ezúttal – vélhetően Smolski által megkomponált – zenére volt koreografálva. Igen, hiszen itt minden mozdulat ki volt találva, nem beszélve arról, hogy a dobverők legalább annyit voltak a levegőben, mint a kezében. Egy szó, mint száz, lenyűgöző teljesítményt nyújtott.



A budapesti műsor "setlist"-je nem különbözött lényegesen az oldalunkon már néhány nappal ezelőtt közreadottól. A már említett címadó, No Fear, Down, Turn The Page, I’m Crucified/Straight To Hell alkotta első blokk után következett be az a pillanat, ami – legalábbis számomra – hirtelen kiemelte az eseményt (és vele engem is) térből és időből.

A hetedik égig elragadtatva oldódtam fel a Lingua Mortis Suite elejétől a végéig előadott csodájában, és csak az utolsó tételéből (Beauty) kifejlődő Smolski szóló után érkeztem vissza a Földre.

Ez az eredetileg nagyzenekarral felvett (itt sampler segítségével megszólaltatott) mű olyan energiával és gyilkos erővel szakadt ránk, amit csak ritkán tapasztal meg, még az intenzív koncertjáró is. Ekkorra már kristálytisztán, arányosan szólt minden, Smolski gitársoundja szinte a terem közepéig tolta vissza az első néhány sort, és akinek a No Regrets hallatán nem volt lúdbőrös az alkarja, legyen olyan kedves, írjon be a Fórumba, mert kíváncsi vagyok hányan vannak…

A Hard Rock Magazinban már többször lelkesedtem Victor Smolski gitárjátékáról, így csak ismételni tudom magam. Ez a muzsikus, mind technikai felkészültségét, mind zeneszerzői kvalitásait, mind kiállását, mind színpadi munkáját (koncert után levegőt alig kapott) tekintve a világ legjobbjai között van. (G3-ba vele!) Öröm volt nézni, ahogy együtt élt a hangszerrel.



A "Suite" után folytatódott a koncert, és ha nem is érte, érhette el azt a zenei magasságot, amit a műsor közepén, azért a szvinges bevezetéssel induló Don’t Fear The Winter, az elmaradhatatlan Higher Than The Sky (A Judas Priest Jawbreaker-jével megturbózva) tett arról, hogy a jelenlévők mostanában ne felejtsék el, mire is "herdáltak" el 4.500 forintot.
 

Végül, de nem utolsósorban minden dicséret kijár a főnök Peter "Peavy" Wagner-nek, aki a hangszeres jártasságot tekintve ugyan messze elmarad a két beosztottól, de azzal, hogy ezt a formációt összehozta, és évek óta összetartja, nagyon sok szép pillanatot szerez nekünk.

Peter, Mike és Victor! Köszönjük szépen!

Megjelenés:
2006

Kiadó:
Rhino

Stílus:
Queensryhce

Származás:
USA

Zenészek:

Geoff Tate - vocals
Michael Wilton - guitars
Mike Stone - guitars
Eddie Jackson - bass
Scott Rockenfield - drums

Közreműködnek:

Ronnie James DIO - Vocals
Pamela Moore – Vocals

Dalcímek:

01. Freiheit Ouvertüre
02. Convict
03. I'm American
04. One Foot in Hell
05. Hostage
06. The Hands
07. Speed of Light
08. Signs Say Go
09. Re-Arrange You
10. The Chase
11. A Murderer?
12. Circles
13. If I Could Change It All
14. An Intentional Confrontation
15. A Junkie's Blues
16. Fear City Slide
17. All the Promises

Értékelés:

Tisztázzuk rögtön az elején: Eretnek vagyok. Nekem az Operation:Mindcrime egy forradalmi lemez a zeneileg sok szempontból kiszámíthatóvá váló 80-as évek végéről. Ez még rendben is lenne, ezért még nem jár hüvelykszorítás, esetleg spanyolcsizma. De most megvallom; Az "Empire" sokkal közelebb került a (fém)szívemhez. A "Silent Lucidity", vagy az "Is There Anybody Listening", de még a rajongókat megosztó "Promised Land" lemez csodálatos balladája, a "Someone Else" is sokkal jobban tetszik, mint bármi, az egyébként kitűnő OM lemezről. Mindennek viszont kétségkívül volt annyi előnye, hogy én azok közé tartoztam, akik nem utasították el élből a zenekar ötletét, mondván, elvetélt próbálkozás akár csak a közelébe is érni a klasszikusnak. Ha valamiért volt is bennem némi szkepszis, az nem annyira a Queensryche-nak, mint inkább a mostanában sokszor gyanúsan üzleti alapú visszatérési (pl. Judas Priest), és időszerűtlen lemezkiadási (pl. Helloween: Keeper-Legacy) igyekezetnek volt köszönhető. Persze, nézőpont kérdése, sokan vannak, akik ezt a Heavy Metal újjászületésével magyarázzák. Én óvatosabb vagyok.

Aztán. Tudom, hogy a QR sztereotípiák közül a legelcsépeltebb, de erről is csak szót kell ejteni; Chris DeGarmo személyében olyan zeneszerzője volt a csapatnak, akit nem lehet csupán lelkesedéssel pótolni.

A félelmeim ellenére hittem abban, hogy a Birodalom sokat próbált muzsikusai összekapják magukat, és egy kitűnő lemezzel rukkolnak elő, már csak a legendává nemesült cím, és az ezzel járó felelősség miatt is.

Most pedig erőt kell vennem magamon, hogy leírjam, mert a legkevésbé sem örülök annak, ami számomra a sokadik meghallgatás után egyértelmű: A klasszikus első részhez képest az Operation: Mindcrime II. egyedül talán a borítógrafika és a megszólalás tekintetében lehet összehasonlítási alap. Utóbbi, majdnem húsz év előnnyel természetes, előbbi elhanyagolható.

Biztos el fogják mondani a hitvédők, hogy a lemez haladt a korral, nehezen kiismerhető, és csak hosszú, alapos hallgatás után mutatja meg igazi értékeit. Elismerem, ebben is van igazság, nem egy összecsapott album, ehhez kétség sem férhet. A számos hangsáv, a nagyzenekari részek, a kórusok, az összetett, nem könnyen megjegyezhető énektémák arról árulkodnak, hogy nem vették félvállról a feladatot, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy Ronnie James Dio is a történet részévé vált Doctor X szerepében.

Azzal is fognak a támogatók érvelni, hogy igazi művészlemez született. Lehetett volna ugyan könnyen reprodukálni az első rész hangulatát, de ezzel becsapták volna a rajongókat. Nem az volt a cél, hogy olcsó, hatásvadász dallamokkal kópia szülessen. Rendben. De a nemzedékeken átívelő alkotások, dalok, himnuszok nem feltétlen azért válnak klasszikussá, mert a zeneelméleti bravúrok ezt szükségképpen megalapozzák, hanem mert sokszor relatív egyszerűségükkel is, megérintik az embereket. Most, néhány hallgatás után sem tudom, vajon melyik szám lesz az a lemezről, ami a "belső lemezjátszómon" elkísér majd a munkahelyre, sétákra stb. A "Revolution Calling" refrénje a mai napig sokszor beugrik "csak úgy", minden előzmény nélkül, az "I’m American" redhotchillis, hadaró modernségével erre képtelen lesz. Az "If I Could Change it All" talán az egyedüli dal, amiért maradéktalanul tudok lelkesedni.

De nem látom értelmét, hogy számokra lebontsam a lemezt. Tegyék meg ezt mások, leginkább azok, akiket rabul ejt a produkció nagyszerűsége.

Összegzés:

Összegző véleményem, hogy az OM II. a komoly előkészület, és belefektetett rengeteg munka ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A király, ha nem is meztelen, de aggasztóan alulöltözött.

Queensryche: Mindcrime at the Moore - DVD

A hódmezővásárhelyi Edda buli hangbeállása után keletkezett holtidőt használtam ki, hogy a koncertkezdésig beszélgessek az ország kétségkívül egyik legjobb gitárosával a Zenéről, a média világáról, gitározásról és gitárosokról, a jelen és a "bakancsos korszak" hitelességéről, és egyebekről.


 

Hogyan ítéled meg az élőzene helyzetét és lehetőségeit abból a kettős szerepből, amit neked az Edda gitárosaként és ugyanakkor klubzenészként is - meglehetősen egyedülálló módon - lehetőséged van megélni?

Alapi István: Teljesen skizofrén a helyzetem, hiszen az Eddával évi 70-80 bulit tartunk magyar viszonylatban nagyon jó körülmények között, és innen nézve valóban úgy tűnhet, hogy minden rendben van. Ugyanakkor egyéb zenekaraimmal én is klubokban zenélek, ezen keresztül pedig teljesen le tudom mérni, hogy mi a helyzet klubszinten. Akár a Jeff Porcaro Emlékzenekarral, akár a saját bandámmal, ahol még rosszabb a helyzet, hiszen az általunk játszott zene a jazz-klubokban túl rockos, a rock-klubokban túl jazz. Ráadásul Mo-n csak néhány olyan klub van, ahol minimális megbecsülése mégiscsak van a zenekaroknak. Általánosságban viszont elmondható, hogy méltatlan körülmények között zajlik a klubozás, pedig mégiscsak a zenészek hozzák be az embereket. A klubhierarchiában sokszor a pincérek mögé szorulunk. Teljes idiotizmus, de ahogy megpróbáltam a téli időszakra az Alapi Band-nek koncerteket lekötni, nemegyszer megkérdezték, hogy van-e dobos, az igenlő válasz után pedig köszönték, de nem kértek belőle. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a hangszigetelés sem erőssége a hazai kluboknak, emiatt a tulajdonosok rendre konfliktusba kényszerülnek a zajra érzékeny környezettel. Ezzel együtt is azt tudom mondani, hogy tíz éve még rosszabb volt a helyzet.

Voltaképpen azért abban sem vagyok biztos, hogy az Edda igazi „mainstream”-nek számít…

Alapi István: De, az Edda az az, mindenképpen az. Ha nem is abban az értelemben, hogy folyunk a médiából, mert azért ez túlzás. De nem is ez a lényeg. Az arénában a Deep Purple koncerten annyi fizető néző volt, mint Robbie Williams fellépésén. Pedig a média az előbbiről szinte tudomást sem vesz. Abban az időben, amikor a leginkább arról szólt minden, hogy a rock halott, egy túlhaladott műfaj, kilátogattam az MTK Stadionba a Metallica koncertre, és 25.000 embert találtam ott. Csak néztem, hogy ezek akkor itt nyilván nem léteznek, valószínű, valamennyien zombik. Ez egy média teremtette világ, tudatos szellemi leépítéssel és ízléstorzítással, amihez egy csomó eladható árucikk is szorosan kapcsolódik, ezért fontos, hogy ezt a mesterséges világot valakik fenntartsák, ez egyértelmű.

Folytathatjuk ezen a vonalon, de akkor rövidesen elérkezünk az összeesküvés-elméletek kikerülhetetlen taglalásához, ami nem feltétlen érdekli a Magazin célközönségét. Ezért inkább lapozzunk! Szerepeltél az előzetes elvárásoknak szerintem nem teljes mértékben megfelelő Gitárpárbaj II. lemezen is, ahol Karácsony, Tátrai, Szűcs Antal, Felkai, Závodi mellett, a fiatalabb gitáros–generációt képviselted játékoddal.

Alapi István: A magam 44 évével, ha-ha! De kétség kívül így van. Nagyon komoly dolognak indult ez, de ilyen-olyan okok miatt tényleg beleszorult egy picit a lehetőség. Talán, ha a Gitárpárbaj I.-hez hasonlóan, itt is lett volna egy stúdióoldala a lemeznek, talán maradandóbbat tudunk alkotni, Így kicsit kiérleletlennek, olyan haknisnak tűnik valóban, pedig mindenki lelkesen kezdett neki a munkának.

Az Edda kapcsán rendre elhangzik a kritika, a bakancsos korszak hitelességét állítják szembe a jelennel…

Alapi István: Ez a vesszőparipám! Kétség kívül volt az Eddának egy nagyon fontos korszaka, amikor megtörtént az áttörés. Ez négy lemez, a búcsúkoncertet is beleértve. Én azóta 26 Edda lemezen játszottam 19 év alatt, mégis ezzel a bakancsos korszakkal kell állandóan szembesüljünk. Gömöry 20 éve, Kicska Laci 17 éve nyomja, ezért felesleges, sőt nem is vagyok hajlandó arról beszélgetni, hogy melyikünk létjogosultsága a nagyobb. Ez ellen persze nincs mit tenni, Brian Johnsonnak is valószínű haláláig mindig meg kell válaszolnia azt a kérdést, hogy milyen Bon Scott után énekelni az AC/DC-ben.

Azt még azért hozzá kell tegyem, hogy a koncerttapasztalat azt mutatja, nagyon sok helyen a régi Edda-új Edda kérdés már nem a bakancsos-nem bakancsos korszakokra vonatkozik. Ahol fiatalabb a korosztály, ott a régi Edda, az Éjjel érkezem, a Kör, és a Gyere őrült.

Ebben teljesen igazad van, de nem feltétlen erre gondoltam. A zenekar hitelességét elsősorban Attila szereplései miatt kérdőjelezték meg. Sok rajongó gondolja azt, hogy a Dáridó olcsó népszerűsége összeegyeztethetetlen a kezes-lábas, melós őszinteséggel.

Alapi István: Bon Jovi másod, vagy harmadosztályú filmszerepei miatt 4 évre leállította zenekarát. Slash pedig egyszercsak ott ugrált a műanyag orrú, pedofil csávó mellett. Abból senki nem csinált problémát, csak nálunk van mindig ez az akadékoskodás. Kipróbálta magát más területeken, amit én nem érzek problémának. Ha rosszul csinálta volna, talán azt mondanám, hogy hiba volt. Előítéletek nélkül meghallgatva, hogy miként adta elő ezeket a műdalokat, azt kell mondjam, kurva jól. Innentől kezdve pedig nem érdekel, ki mit mond, még akkor sem, ha egyébként én is ittam a levét, hiszen kevesebbet játszottunk Attila fellépései miatt. El is mentem egy Dáridóra a tatabányai sportcsarnokba, ahol a közönség felét eddások tették ki. Köztudott, hogy az Edda-tábor hányta ezt akkor leginkább a szemére.

Nagy szemekkel néztek rám, hogy mit keresek itt. Én visszakérdeztem; - az egy dolog, hogy én mit, de ti mit kerestek itt?

Zenerajongóként mire kaptad fel mostanában a fejed? Figyeled-e az új hangzásokat? Mennyire látod hosszútávon is életképesnek a gitárorientált zenéket, a már kitárgyalt média, agresszív mai világában?

Alapi István: Én annak örülök elsősorban, hogy az utóbbi időben van egy, ha nem is túl látványos, de érezhető felvirágozása a progresszív zenéknek. Egy sajátos, "maibb", rockosabb megszólalása a korai progresszív zenéknek, mint pl. az ELP, valamint annak is, hogy sok kísérletezős, fúziós, jazz-rock anyag jelenik meg, ez pedig különösen kedves a szívemnek. Hogy neveket is mondjak, nagy rajongója vagyok pl. a Flower Kings zenekarnak, bár az új anyagukat még nem hallottam. Ha nem is új, de a lejátszóm gyakori vendége az akusztikus Rudes/Petrucci lemez is. A jazz-rock formációkat pedig napestig tudnám sorolni.

A kérdés második részére vonatkozóan pedig én azt gondolom, hogy a zenének mára kétféle vonala létezik. Az egyik a média, a showbusiness által ilyen-olyan formában támogatott vonal, amelyben a gitár, ha szükség van rá egyáltalán, csak kiszolgáló szerepet játszik, a kreativitás szikrája nélkül. Szólógitározásról, itt értelemszerűen nem beszélhetünk. Ugyanakkor van a zenének egy másik ága, ami mára abszolút különvált ettől és teljes mértékben differenciálódott. Ezen belül egy irányzat mára már klasszikusnak nevezhető szerintem, az összes klasszikus műfajjal, „komolyzene”, tradícionális jazz, stb. van egy tarsolyban, ami egyben azt is jelenti, hogy soha nem fogunk róla múltidőben beszélni. Ide sorolok bizonyos gitáros produkciókat is, amire persze lehet azt mondani, hogy ezek öncélú műfajok, de szerintem éppen a médiabarát műfajok az öncélúak, mert itt kizárólag a pénzcsinálás a cél. A L’art pour l’art zenélés, pl. egy instrumentális anyag az nem öncélú.

Gitárosok instrumentális lemezeire gondolsz?

Alapi István: Amikor instrumentális anyagokról beszélek, elsősorban azokra a lemezekre gondolok, ahol a gitár egyenrangú más hangszerekkel. Jobban szeretem ezeket, mint az elejétől a végéig végiggitározott albumokat. Mára szívesebben is hallgatom Steve Vai, vagy Satriani lemezeinél az ilyen megközelítésben játszó Tony Macalpine-féle CAB project-et, vagy Greg Howe újabb lemezeit. Utóbbi egyébként Pesten is játszott Enrique Iglesias gitárosaként, egy full play-back bulin. A közönség 99%-ának fogalma sem volt, kit láthat a színpadon.

Végezetül ötletszerűen megemlítenék néhány olyan gitárost, akik ilyen-olyan okoknál fogva stílusteremtőnek számítanak, és szeretném, ha röviden elmondanád, milyen hatást gyakoroltak/gyakorolnak rád.

    Jimmy Page

Alapi István: Nekem az elsőszámú kedvencem. Az egyik meghatározó olyan gitáros volt, aki miatt a rockzenét elkezdtem szeretni. Emlékszem, amikor a Zeppelin-filmet (The Song Remains The Same) játszották a hazai mozik, egy barátom jegyszedő édesanyjának köszönhetően annyiszor néztük meg a filmet, ahányszor játszották. Délután 4-kor beültünk és 9-kor kijöttünk.

    Tony Iommi

Alapi István: Hm, érdekes… Ma már nem hallgatom, de azt azért elmondom, hogy én azt a lemezüket szerettem, a Technical Ecstasy-t, amit Black Sabbath rajongói körökben a legkevésbé szoktak szeretni. Ez volt a legkevésbé sarkos, vasbeton rock, talán a legzeneibb, így nekem ez lett a kedvencem.

    Kurt Cobain

Alapi István: Teremtett egy műfajt, ami nem annyira a zenéről, mintsem az attitűdről, ideológiáról szólt. Mint gitárost soha nem hallgattam, nem is érdekelt.

    Eddie Van Halen

Alapi István: A másik nagy kedvenc. Iskolateremtő, Köztudott, hogy megjelenése után másként fogták fel a gitározást technikailag. De ami miatt én feltétlen rajongónak számítok, az a zenéjükből áradó, egészen különleges atmoszférának köszönhető. Több ízben is láttam őket élőben és olyan hihetetlen pozitív kisugárzás áradt a bandából, onnantól, ahogy a színpadra léptek, hogy nem lehetett nem jókedvűen nézni őket.

    Yngwie J.Malmsteen

Alapi István: 1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam; "itt a világ vége." Mára már nem nagyon hallgatom, az első 3-4 lemezén megtörtént minden, ami ma is megtörténik. Zseniális. Nagyon tisztelem. Mindkét koncertjén voltam, az első tetszett, a második kevésbé. Az a hisztis attitűd olyan hatással volt rám, hogy ott is hagytam.

    Zakk Wylde

Alapi István: Ez megint egy érdekes jelenség. A Budokan-i koncert DVD összességében, Ozzy-val, az ex-Faith No More dobossal és Trujillo-val nagyon tetszik, azt rendszeresen nézem, egyébként engem annyira nem fog meg hosszútávon a gitárjátéka

    Michael Schenker

Alapi István: Egyáltalán nem érdekel.

    John Petrucci

Alapi István: Minden tökéletes. Ott minden tökéletes. De az én megítélésem szerint érzelemmentes. Kicsit olyan, mint amikor számítógéppel írsz zenét. Félre ne értsen senki, baromira tisztelem azt a fajta zenei alázatát, amivel mindent a tökéletességig megtanult, és nem is mondok rá semmi rosszat, de nekem ez rideg. - "Gorenje."

Köszönöm a beszélgetést!

Túrisas

Megjelenés:
2006
 

Nem tudom, hogy hány fémszív dobban meg arra a hírre, hogy a dán-orosz billentyűmágus Andre Andersen vezette dallamos hard rock csapat megjelentette első DVD-jét. Valamiért ez a csapat nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, noha olyan énekeseket tudott és tud soraiban, mint D.C.Cooper, illetve John West. Szándékosan hagytam el a zárójeles felsorolást azokról a csapatokról, ahol megfordult a két dalnok, hiszen a rockvilág olyan énekeseiről van szó, akiket illik ismerni azoknak, akik megnyitják ezt az oldalt. De ha nem, az sem baj, keresőprogram, beír, aztán csak győzze nyelni az információt a tisztelt érdeklődő.

Talán Andre orosz származása miatt esett a választás Szentpétervárra, ahol egy nem tipikus koncertteremben, jelesül egy színházban, egy nem tipikus rockfeeling övezte bulit rögzített a csapat (a nézőtéren szépen illedelmesen ülve „tombolt” a nagy életkori megoszlást mutató úri közönség). Virtigli rockert olyan keveset látni, hogy még az is eszembe jutott, talán az évadra váltott bérletek is érvényesek voltak az eseményre.

A Royal Hunt muzsikája ugyanakkor nem egy tökmaghéjköpködős, pogós vadulás, így ezen bőven túl lehet lépni, nem beszélve arról, hogy a koncert vége felé már azért el-elhagyják az ülepek a kárpitot.

De milyen is ez a zene? Kétségtelenül hard-rock, a végletekig kidolgozott szárnyaló, többszólamú vokál és énektémákkal, amire –egyesek szerint - rátelepszik Andre főnök billentyű-fetisizmusa. Nos, mindaz aki megnézi ezt a koncertet, látni/hallani fogja, hogy a lemezeken néha tényleg túldimenzionált szintikavalkád itt csak szem a láncban. Amit viszont nem lehet nem észrevenni, az a vokálmunka. OK! John West páratlan, ezt eddig is tudtuk, a hideg ráz teljesítményétől, de hogy mellette még hárman így énekeljenek! A háttérből kisegítő Maria McTurk mellett az új gitáros Marcus Jidell vokálmunkája is káprázatos. Utánanéztem. A csákó gyermekkorától kezdve a svéd állami opera kórusában énekelt. Ja, bocs. Ezek után csak mellesleg jegyzem meg, hogy hosszú, szőke göndör rőzséje alól olyan szólókat ereget, melyben bennefoglaltatik Yngwie Mester arpeggio varázslata és John Sykes dögös megközelítése egyszerre. Naná, hogy mindezt csuklóból, lazán, mosolyogva.

A RH muzsikájával nehezen barátkozók még azt is (jogosan) a főnök szemére hányják, hogy a csilingelő szintihangzás mellett évek óta ragaszkodik a műanyag, lélektelen dobsoundhoz a lemezeken. Jó hírem van. Ezúttal ezt a hibát is sikerült orvosolni. Olyan böcsülettel, rockosan csépeli a szerkót Kenneth Olsen, hogy abban bizony hiba nincs.

A hét kamerával rögzített koncertfilm nem hasonlítható pl. a Manowar gigászhoz, de élvezhető, bár azt azért közölhették volna a fénytechnikussal, hogy a néha színvörösben pompázó színpadkép ugyan jó ötlet, a helyszínen nézve egyenesen állat, de nem igazán kamerabarát.

Megjelenés:
2007
 

Amikor megtudtam, hogy Szentpéterváron egy nagyszínpados bulit rögzít a csapat, egészen belelkesültem. Noha nem is oly régen a szülővárosban, Bochumban, egy viszonylag kis koncertteremben felvett jubileumi koncertet már kiadtak DVD-n, From Cradle To The Stage címmel, a legutolsó, nálam az "év lemeze" díjat besöprő Speak Of The Dead nótái mindenképpen megérdemelték a kiemelt koncerthelyszínt és az újabb képanyagot. Aki ott volt a Wigwamban, nagyon jól tudja, mire is gondolok.

A beharangozó lézershow-ról, brutál fényekről és irgalmatlan hangulatú koncertről szólt, így borítékolható volt, hogy a jubileumi, extrahosszúságú bochumi buliról majd kevés szó esik, ha végre kézbevehetjük az új megjelenést. Az élet másként hozta. Nem tudom, hogy a csapaton belüli összekülönbözés-e az oka, mindenesetre mással aligha magyarázható az a tény, hogy Mike Terrana alig látszik a DVD-n, ha mégis, akkor csak távolról, illetve egy elfuserált, direkt kib...ós kameraállásból. A dobos zsenit ennél jobban talán csak Copperfield mágus tudta volna eltüntetni. Ennyi erővel a Rage egy újvidéki lakodalmas-mulatós csapat neve után szabadon, akár a 3-1 zenekarnevet is írhatta volna a DVD borítóra. Ebből a koncerten persze semmi nem látszott, de aki ismeri a From The Cradle… filmet, az tudja, hogy micsoda húzást ad az egész anyagnak, hogy szinte állandóan látni az izomból, de rendkívül látványosan játszó dobost.

A másik problémám már jelentkezett a FCTTS kapcsán is. Nyilvánvaló, hiszen látszik, hogy a tízezres tömeg végigtombolja a koncertet, de ebből csak a kötelező közönségénekeltetéskor hallatszik valami. Talán jó megfejtés lett volna egy mikit belógatni föléjük. A bűnösöknek ajánlom, hogy tekintsék meg a Helloween Sao Paulo-i koncert DVD-jét, mennyire karnyújtásnyira kerül a koncertfeeling, amikor hallani, hogy a nótákat az első sortól az utolsóig, sőt a szólókat és riffeket is végigdalolja a közönség. (Ha lesz egy röpke félórám, mindenképpen megírom ezt az anyagot is, addig meg mindenki szerezze be valahogy, csodát fog látni.)