Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki fabatkát sem adott volna azért, hogy a brazil Angrából kivált ritmusszekció, illetve a csodálatos hangú, nem mellesleg karmester végzettségű André Matos által Shaman néven életrehívott banda életképes lehet még azok után is, hogy az eddig megjelent, korrekt, de nagyot azért nem durranó két lemezük után egyetlen árva sámánként, Ricardo Confessori dobos marad a csapatban. Nem tudni, hogy Confessori sámán zenei tapasztalatainak és kapcsolati tőkéjének, avagy a szellemvilág közvetlen beavatkozásának köszönhető-e, de sikerült egy rendkívül jó muzsikusokból álló egyletet összerittyenteni, akik ráadásul a dalírásban sem ügyetlenek. Az előbbi tűnik valószínűbbnek de azért elbizonytalanodom egy pillanatra anyagelvűségemben, ha arra gondolok, hogy milyen zökkenőmentesre sikerült Matos mester lehetetlennek tűnő pótlása Thiago Bianchi személyében. Lírában, rekesztésben egyaránt edzett férfihang. A zene melodikus power, hol horzsolóan morcos, hol lírikus, voltaképpen egészen közel az Angra világához, még ha egyelőre talán kevésbé combos is.

Az anyabanda szétesése után nem volt kérdés, hogy a csapat arcát adó Matos távozása ellenére az Angra nagyságrendekkel jobb lemezt készített Edu Falaschi énekessel, mint a Shaman, most pedig még az  az elképzelhetetlen is megtörténhet, hogy Confessori sámán és képzett garabonciásai mélyebb nyomot hagynak a brazil és nemzetközi metaltörténelemben, mint Matos szólóban, akinek legutóbbi Time To Be Free lemezével az Immortal abszolút versenyképes.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

A manapság egyre szaporodó, de szigorúan baráti hangvételű zenei vitáink ellenére kétségkívül jelentős átfedések vannak kettőnk zenei ízlése között; s ezt jelzi a tény, hogy a tizes listánkon négy előadó is közös szereplő (SymphonyX, Andromeda, Dream Theater, Circus Maximus). Amikor az új SymphonyX lemezt és az Andromeda brilliáns DVD-jét mindketten a dobogó legfölsőbb fokaira állítottuk, egyáltalán nem beszéltünk össze. Csupán arról van szó, hogy az elmúlt év zene-dömpingje közepette is e két kiadvány egyszerűen verhetetlen volt!

Túrisas:

01. SymphonyX: Paradise Lost
02. Andromeda: Playing Off The Board (DVD)
03. Dream Theater: Systematic Chaos
04. Heaven And Hell: Live in Radio City Music Hall (DVD)
05. Kiko Loureiro: Universo Inverso
06. The Codex: The Codex
07. Circus Maximus: Isolate
08. Moonlight Agony: Silent Waters
09. Astral Doors: New Revelation
10. Ride The Sky: New Protection

Tartuffe:

01. SymphonyX: Paradise Lost
02. Andromeda: Playing Off The Board (DVD)
03. Threshold: Dead Reckoning
04. Circus Maximus: Isolate
05. Myrath: Hope
06. Dream Theater: Systematic Chaos
07. Pagan's Mind: God's Equation
08. Sieges Even: Paramount
09. Allen-Lande: The Revenge
10. Alex Argento: Ego

Megjelenés:
2007

Származás:
Palermo, Szicília

Honlapok:
www.alexargento.com
myspace.com/alexargento

Zenészek:

Alex Argento - billentyűk
Marco Sfogli - gitár
Stefano Ruscica - dobok

Vendég zenészek:

Alessandro Benvenuti - gitár
Fabrizio Leo - gitár
Vittorio Falanga - gitár
Jon Reshard - bőgő
Andrea Casali - bőgő

Dalcímek:

01. Moving Around "E"
02. Brainsick
03. Synchronal Steps
04. Mr. Shuffle's Land
05. Metal Detector
06. Embrace To The World
07. Genius
08. Time Warning
09. Vibrations
10. Groovus In Fabula

Ez a lemez újabb bizonyítéka annak, hogy Olaszország csak úgy hemzseg a sok hangszeres zsenitől. Alex Argento független kiadónál megjelentetett fúziós jazz-rock hangzó-anyaga igazi csemege azoknak, akik nyitottak e kicsit összetettebb zenei stílus felé. Alex kiváló billentyűs és remek zeneszerző, aki nagyon nívós csapatot gyűjtött maga köré. James LeBrie mellől igazolta Marco Sfogli-t, a kiemelkedően tehetséges talján gitárfenomént, de egyéb nagy nevek is közreműködnek (mint pl. Fabrizio Leo, vagy Greg Howe bőgőse Jon Reshard).

Argento stílusa és hangzása engem leginkább Jens Johansson-ra emlékeztet, különösen arra a felejthetetlen teljesítményre, amit Tony MacAlpine "Premonition" című albumán nyújtott (a "The Violin Song" minden idők egyik legnagyobb nótája!). Többéves római tartózkodásom alatt tapasztaltam, hogy a taljánoknál nagyon komoly a jazz élet, és nyílt átjárás van a jazz és a keményebb műfajok között. Bár ebben a stílusban kedvencem egyértelműen Greg Howe "Five" című lemeze (1996), azért érdemes odafigyelni olyan zseniális olasz produkciókra is, mint Paolo Valli: "26" (2003), vagy Giacomo Castellano: "Cutting Bridges" (2004) című albumai.


A nemes egyszerűséggel csak "Ego"-ra keresztelt lemez egy óra tömény hangszeres orgia, tele fergeteges szólókkal, hihetetlenül pontos uniszónókkal, mégis sikerül megmaradni a dallamközpontúság és a fogyaszthatóság határain belül. Az "Embrace To The World" pl. olyan szépen van megfogalmazva, hogy az elejétől  végéig borsózik az ember háta. Marco Sfogli teljesítménye külön dicséretet érdemel. Már alig várom, hogy a Lion Music végre február 15-én (már csak egy hét!) piacra dobja a "There's Hope" című debütáló szólóalbumát.

Tudom, hogy ezen barátilag összekülönbözünk Túrisas cimborámmal, de Alex Argento "Ego"-ja, símán hajaz az általam is nagyon tisztelt Kiko Loureiro "Universo Inverso" című lemezére, pedig az sem piskóta! Forza, Alessandro!

Tartuffe

A csapat előző lemezéről, a "Far From The Madding Crowd"-ról, ódákat zengett a rocksajtó, a banda ismert lett, pedig a Far… nem debütalbum volt. Az első két lemezük valahogy mégis észrevétlen maradt, annak ellenére, hogy a zene nem sokat változott. Ami viszont igen, az az énekes személye. Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Space Odyssey) neve kezd fogalommá válni az európai rockéletben, és nem is érdemtelenül. Erős hangja, nagy hangterjedelme miatt gyakran hasonlítják Dio-hoz, ami legalább annyira megalapozott, mint a Jorn Lande - David Coverdale párhuzam. Az, hogy a "Shadow Cabinet" is sikerre van ítélve, tehát elsősorban neki lesz köszönhető. A WH zenei világának az európai speed/power a foglalata, amelyben dominánsan, de ízesen és játékosan jelenik meg az északi folk, a középkor, sőt valamennyi klasszikus örökség is. Ehhez társulnak a misztikummal átszőtt fantasy-szövegek. Nem szűkölködnek az ötletekben a srácok, hiszen egy-egy számon belül olyan témakavalkád van, hogy csak kapkodja az ember a fejét. De akármilyen becsülettel is feszülnek a melónak a muzsikusok, bizony beleszürkülne ez az anyag a lemezdömpingbe, ha a végig megannyi hangon és szenzációsan éneklő Johansson nem emelné a legfontosabb megjelenések közé. Az ódon várkastélyok erkélyén és katedrálisok vízköpőin pihenő hollók lehet, hogy ezúttal néhányszor megrettenve röppenek fel egy-egy hangszeres téma frázisszerű pufogása hallatán, de azért összességében nagyon rendben van a lemez, és személy szerint egyáltalán nem bánom, hogy lassan tényleg térdig süppedünk a középkoros-folkos megközelítésű anyagokba.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 146. számában jelent meg.)

Talán érdemes azon elgondolkodni, hogy miért kellett hosszú éveket várni egy nemzetközi mércével mérve is professzionális true heavy metal csapat felbukkanására Magyarországon, amikor a stílus itthon is nagy népszerűségnek örvend. Vállalkozók ugyan szép számmal akadtak, csak éppen ezek szinte mindegyikéről ordított, hogy az országhatáron túl labdába sem rúghatnának, vagy a hangzás, vagy éppen az énekes behatárolt képességei miatt, hogy egyéb járulékos tényezőkről ne is beszéljünk. A Wisdom türelmes, kitartó de kemény munkával és nem utolsósorban teljes tudatossággal, minden részletre (színpadi megjelenés, borítógrafika, stb.) odafigyelve felépítette magát, és eljutott oda, hogy akár a stílus Ektomorf-ja is lehet, azaz kiléphet a nemzetközi mezőnybe. Rajtuk nem fog múlni, az biztos. A már két éve megjelent Ep idején még voltak ugyan kétségeim a jövőjüket illetően, de a debütáló lemez meghallgatása után ez az érzés eloszlott. Jó dalok, telt megszólalás, magyar mezőnyben ritkán hallható, szárnyaló énekhang, többszólamú, kristálytiszta vokálmunka, dallamos, de technikailag bravúros szólók, jellemzik a kiszámítható, dalszerkezetekben semmi meglepőt nem hozó szerzeményeket. Ez utóbbi megjegyzés nem elmarasztalás részemről, hiszen a csapat bevallottan nem akart zenei forradalmat, csupán a bejáratott recept (Hammerfall, Dream Evil stb.) szerinti jó dalokat.

Ez összességében sikerült, de egy (két) lépcsőfokot feljebb lépni a dalszerzést tekintve még igenis szükséges.

Akkor viszont világszínvonal!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Tulajdonképpen akár jól is járhattunk volna, hiszen a Savatage nem oszlott fel, Oliva és Chris Caffery is aktív, és ugyanez mondható el a Zak Stevens-ről is. Csakhogy nem jártunk jól.

A Savatage, ha papíron létezik is, tetszhalott. A Jon Oliva’s Pain első lemeze dalok tekintetében még a (szerintem indokolatlanul) sokat szidott utolsó Sava korongtól is elmaradt, a zseniális hangú Zachary, pedig hiába igyekszik minden erejével az "Edge Of Thorns" zenei hagyatékát továbbörökíteni saját bandájával, valahogy mégsem sikerül elkapnia a fonalat. Jóindulattal is csak a Sava-függőségben szenvedők elvonási tüneteinek enyhítésére alkalmas.

Magam is a szenvedélybetegek ez utóbbi csoportjához tartozom, ezért mindig reménykedve várom a Család tagjainak külön-külön megjelenéseit. A CIIC új anyaga ezúttal is egy jól megszólaló USA-power, remek zenészekkel, és egyenletes színvonalat mutató jó dalokkal, sajnos katarzis-élmény nélkül. Ha az énekes nem énekelte volna fel a "Wake of Magellan" alapművet, akár még lelkesedni is képes lennék a Burden Of Truth-ért.
 
Mindenesetre hallgatom, hiszen addig sem remeg a kezem, de titkon továbbra is a nagy összeborulást várom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 146. számában jelent meg.)

A borítógrafikán csata utáni harcmező, véres karddal és sisakkal, ráadásul a zenekar a netes fórumokon legtöbbször a "true" besorolást kapja. Azt gondolhatnánk tehát, hogy "helyben vagyunk", meglepetés kizárva. Nincs teljesen így. Az alig ötvenezres lélekszámú Feröer-Szigetek ugyan nem rock nagyhatalom, ám a hivatalosan protestáns vallásúnak minősített szigetcsoport lakói között  akadt négy muzsikus, akikben felböfögött az ezer éve rájuk kényszerített kereszténység, ősi kultúrájukat, isteneiket, rítusaikat elsöprő, vagy beolvasztó gyakorlatának égig érő igazságtalansága, ezért úgy döntöttek, hogy az archaikus kor felé fordulva, és a heavy metal zenei eszközeit segítségül hívva, a maguk módján megpróbálnak változtatni a tarthatatlanná vált helyzeten. Nem mondom, hogy a sokadik hallgatás után, megvilágosodva, előkerestem, és dühödten összetéptem a keresztlevelemet, de tény, hogy nagyon eltalált ez a helyenként anyanyelven előadott, a letűnt, de dicső pogány kort megéneklő konceptlemez. A papírformától eltérően azonban itt messze nem heroikus, lelkesítő, kétlábgépes speed-himnuszokat hallunk. Néprajzos nem lévén, csak valószínűsítem, hogy teljesen autentikus, ősi dalokból és dallamokból gyúrtak egy koherens zenei világot, amely tudatos szerkesztettségének és a történeti ívnek ("The Beginning" - "The End") köszönhetően ezúttal egy zenei (idő)utazás részesévé tehet bennünket.

A végeredmény ugyan kétség kívül heavy metal, hol súlyos, hol finomabb harmóniákat hozó gitárokkal és technikás szólókkal, de a szokatlan, különös dallamvezetésű éneknek és kórusoknak köszönhetően egyáltalán nem válik tucatprodukcióvá a Ragnarok. Heri Joensen éneklése szép, ráadásul szakít azzal a sztereotip megközelítéssel, hogy a pogány időket visszasírni csak hörögve, károgva, acsarkodva lehet.

A TYR új lemeze ugyan nem alapmű, de a mélyen folkban gyökerező metal szerelmeseinek kihagyhatatlan ajánlat.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 146. számában jelent meg.)

Azért a finneknél sem minden fenékig tejfel. Ok, megvannak a korai zenetanulás professzionális feltételei, sőt az sem valószínű, hogy főállásban kamraként működő kvázi-próbatermekben kell kínosan arra figyelniük a rockpalántáknak, nehogy a gitárral lelökjék a nagyi lekvárjait, és ennek folyományaként feloszlatni legyenek kénytelenek a nagy áldozatok árán összehozott zenekart, ám az önálló hanggal és minőséggel szemben megemelkedett összeurópai extra-elvárások is okozhatnak gondot eleget. Itt van pl. szegény Twilightning. 2003-ban debütáltak egy jellegzetes északi hangzású minőségi speed-power koronggal (Delirium Veil), amelynek elvitathatatlan érdemei mellett csupán egyetlen baja volt; Nehezére esett az embernek leküzdenie a torkán a hatszázadik Strato/Sonata-klónt. Kifejezetten ügyesek voltak pedig, de a lemez figyelmes meghallgatása pisztácia-effektust okozott nálam. (Pisztáciából egy egész zacskónak szoktam nekiülni lelkesen, de a végére már annyira telítődök, hogy a pokolba kívánom mindenestől.)

Most újra találkoztunk, és először el sem hittem, hogy ők azok. Ez tudniillik, egy euro-power/hard rock/sleaze mixtúra. Nekem  nagyon úgy tűnik, hogy mindenáron szerettek volna különbözni a fősodortól, ezért emelték be muzsikájukba a 90-es évek legelejének L.A.- feelingjét is. Tulajdonképpen nem is kínosan izzadtságszagú kísérlet. A telt, európai, csilingelő megszólalás és a mesterséges "amerikai kosz" érdekes elegyet képez, elsőre kimondottan tetszett az anyag, hiszen a srácok nagyon jó muzsikusok, ragadnak a refrének, ügyesek a zenei megoldások, de valamiért a sokadik hallgatás után nálam kissé megfakult a Swinelords fénye.

Ha valakinek viszont nagyon bejön, azt is megértem, hiszen minőségi anyag, szó se róla.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Lehet, hogy már a finn nemzetgazdaság is kezdte megérezni, hogy hasznos termelőmunka helyett a munkaképes fiatalok strato-kópia csapatokba tömörülve próbálnak könnyű megélhetéshez jutni, ezért rendeletileg korlátozták ezek működését?

Mindenesetre gyanús, hogy rövid idő alatt már a második csapat hajtott végre pálfordulást.

A Twilightning után a Twilight Guardians igyekszik elhitetni magáról, hogy tőrölmetszett hard rock csapat és soha nem volt közük a Strato és Sonata speed vonalához. Az igyekezethez némi arcátlanság is társult, hiszen a lemezt indító Glasschains a Rainbow által megírt Can’t Happen Here átdolgozása, pontosabban átnevezése.

Ennek ellenére profin játsszák a hard rockot is, egyedül a gityóst kell majd kihúzni az erősítőből, ha ellenőrzésre kerül sor, és ha nem akarják, hogy a csontváz kizuhanjon a szekrényből. Játékának az égvilágon semmi köze ehhez a stílushoz. Én alapvetően szeretem a virgás, arpeggiós bárdistákat, de itt olyan mértékben tájidegen amit összerohangál a fogólapon, hogy az már stiláris bűntett.

Lehet, hogy nem túl hiteles, a túlélés miatt kiválasztott zenei irány, de azért nem szeretném beléjük verni a csúfot, mert a hirtelen összerántott jó félórás szett összességében azért hallgatható, élvezhető és magas színvonalú.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

A gitáron és hangversenyzongorán is szinte bármit eljátszani képes Macalpine egyike volt azon rockzenészek, akik a 80-as évek második felében először jelentettek meg neoklasszikus/instrumentális gitár-lemezt. Ha a gitárt, mint szólóhangszert, sőt - horribile dictu – a hangszeres felkészültséget cinikusan lesajnáló altarnatív/grunge mozgalmat zenei forradalomnak illik nevezni, akkor – véleményem szerint – a szólógitározást művészi kontextusba emelő gitárhősök (Vinnie Moore, Joey Tafolla, Macalpine stb.) színrelépését is okkal és joggal nevezhetjük annak. Arról nem is beszélve, hogy amíg az előbbi csoport jelesei az önpusztítást sokszor többre tartották a zenei önképzésnél, „hőseink” a szempontjukból kedvezőtlen zenei közegben is folyamatosan alkottak és minőségi produkciók részesei voltak, számos ifjú, azóta már esetleg szintén ismertté vált gitárosra, életre szóló hatást gyakorolva. Bár, - tegyük hozzá keserűen - ez a 90-es években a kutyát sem érdekelte…

Tony Macalpine jelenleg Steve Vai zenekarában (is) játszik gitáron és billentyűs hangszereken, de attól tartok, ez a gyűjteményes anyag nem ennek köszönhetően jelent meg. A Mascot eddig is pártolta a gitárosokat, így az életmű instrumentális szegmensére fókuszáló válogatás egyszerűen "kijárt" a húsz éve alkotó művésznek. A klasszikus zenével átitatott virtuóz gitárdarabok kortalanok, életkortól, zenei képzettségtől függetlenül, értéket hordozva szórakoztatnak, olyan zenészek közreműködésével, mint Billy Sheehan, Steve Smith, Mike Terrana, Jens Johansson, Deen Castronovo, Tony Franklin, Bary Sparks stb.

Egyetlen bánatom, hogy az egyik legjobb lemeze, a "Maximum Security" egyetlen számmal sem képviselteti magát, az egyébként igényes és jól szerkesztett kiadványon.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)