Kiadó: Inside Out/SPV

Honlap:
www.siegeseven.com

Zenészek:

Arno Menses - ének
Markus Steffen - gitár
Oliver Holzwarth - bőgő
Alex Holzwarth - dobok





Dalcímek:

01. When Alpha And Omega Collide
02. Tidal
03. Eyes Wide Open
04. Iconic
05. Where Our Shadows Sleep
06. Duende
07. Bridge To The Divine
08. Leftovers
09. Mounting Castles In The Blood Red Sky
10. Paramount


A Sieges Even esetében valódi "öregfiúkról" van szó, ugyanis ez a müncheni progresszív rock zenekar kisebb-nagyobb szünetekkel a 80-as évek közepe óta aktív. Én a 2005-ös nagy visszatérésük óta ismerem őket, és a "The Art Of Navigating By The Stars" hosszas birkózás után igazi kedvencem lett. Nem könnyű ezt a zenét sem besorolni, sem első hallomásra megszeretni. A Sieges Even-nek teljesen sajátos zenei világa van, ami nem nyakatekert, de mégis rendkívül összetett. Ez a zene pont olyan letisztult és intelligens, mint Arno Menses hangja; progresszivitása ellenére sem nehéz fajsúlyú, játszi könnyedséggel, "művészien navigál" a Sieges Even által teremtett tekervényes, sokszínű és melankólikus univerzumban.

A "Paramount" nem talált egyértelműen lelkes fogadtatásra, de szerintem méltó folytatása az előző, kritikusok által is "becézgetett" 2005-ös korongnak. Nálam a 2007-es Top 10 listán be is előzött a 8. helyre. Az album ezúttal is olyan benyomást kelt, mintha egyetlen nagy epikus darabot hallgatnánk, majdnem önkényesen felosztva külön számokra. Mivel ehhez a zenéhez sajátos hangulat kell, és a dalok nem éppen sláger-orientáltak, a legbölcsebb eljárás az, ha az egészet egyben hallgatjuk meg. Ezt valahogy "kéri" is az anyag; csak akkor fogjunk hozzá, ha tényleg rá tudjuk szánni azt az egy órát.

A "When the Alpha And Omega Collide" és a "Tidal" nagyon erős kezdés, az "Eyes Wide Open" pedig egy hátborzongatóan szép líra (persze úgy Sieges Even módra). Ezután a lemez beáll arra az atmoszférikus, középtempós, de egyáltalán nem kiszámítható zenei világra, ami a német együttes sajátja. Sajnos az album a végére szerintem "megül" egy kicsit, amiben nem kis része van a hosszú "szöveges részeknek" Martin Luther King-től és a holdraszállásról. A dalszövegek (mint a zene maga) nem könnyen értelmezhetőek, de a keresztény ihletettség egyre nyilvánvalóbb. Mindazonáltal még az sem tűnik tolakodónak, amikor Arno Mendes az "Iconic"-ban elénekli nekünk, hogy: "Krisztus a Megváltó..." Sőt.

Tartuffe

Nincs sok mondanivalóm. Magnus Karlsson zseni. Dalszerzésről, hangszerelésről, rockgitározásról elméletben és gyakorlatban ennél többet tudni nem nagyon lehet. No meg ennél termékenyebbnek is nehéz lenni. Nem veszem sorra dolgozatait, nevét nem ismerőknek betájolásul legyen elég az Allen/Lande project két lemeze.

Most egy év végi témazárót írt meg Mark Boals-szal (Malmsteen, Ring Of Fire) a mikrofonnál. Az egyetlen meglepetés, hogy Boals végre ledobta a parókáját. Szőrösen, naphemüben, csak a képaláírás alapján tudtam beazonosítani.

Tehát akkor javítókulcs elő, és osztályozás:

Megszólalás: jeles
Hangszerelés: jeles
Dalok: jeles
Gitárjáték (ritmus, szóló): dicsérettel jeles

Boals teljesítményére sem lehet panaszunk, jó formában van a fazonigazítás után is.

Látom és tudom, hogy azért nem feltétlen estek hasra az anyagtól a hazai és nemzetközi oldalak. Távolról sem vagyok mindenevő gitárcentrikus melodikus rock téren, de meggyőződésem szerint ezt a zenét ennél magasabb színvonalon egyszerűen képtelenség játszani. Más kérdés, hogy valakinek esetleg mégsem tetszenek a szinte elsőre ható, szerkezetileg mégis megtekert, megannyi zenei bravúrt rejtő dalok.

A tantestület határozata: Magnus Karlsson felsőbb osztályba léphet.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)

Hogyan indult a zenei pályád? Melyek voltak a gitárossá válásod meghatározó alapélményei?

LP: 1988 karácsonyára egy elektromos gitárt kaptam. Az édesapám által Csehszlovákiából becsempészett Jolana Disco márkájú hangszer birtokbavételekor dőlt el azt hiszem, hogy gitáros leszek, bár ezt megelőzően már játszogattam egy vacak orosz akusztikus gitáron. Az alapélményt pedig az Europe "Final Countdown" és a Dire Straits "Money For Nothing" című számai jelentették. Elmondhatatlan hatást gyakorolt rám ez a mára már klasszikussá vált két felvétel.


Én egy gitáros tehetségkutató kapcsán találkoztam először a neveddel. Egy pulcsis kissrác boldogan szorította magához a nyereményhangszert…

LP: Ezt a tehetségkutatót az Oroszlánbarlang hangszerüzlet és a Metal Hammer H szervezte közösen. Szerettem volna hinni abban, hogy ebből lehet valami, bár 14 évesen a legfiatalabb indulóként igen megilletődve vezettem elő a kötelező háromoktávos C-dúr skálát oda-vissza, illetve a rövid zenei kíséret nélküli imprót. A tekintélyes nevekből álló zsűri azonban úgy találta, hogy a nyereményt a Gibson Explorert én érdemlem meg leginkább. Üröm az örömben, hogy a hangszert később egy koncert alkalmával a színpad mögül ellopták.

Az utolsó Ki Mit Tud-ok egyikén a TV-ben is láttalak, de a beígért lemezedet mintha nem nagyon találtam volna a boltok polcain…

LP: Ez a legutolsó Ki Mit Tud volt, ahol hangszeres szólista kategóriában és szereztem meg az első helyet. Szigeti Ferenctől vettem át a nyereményt, egy lemezre szóló szerződést, amiből természetesen nem lett semmi. Talán tudom is az okait, de szerintem ne firtassuk, régen volt.

Az átmenetileg osztódással szaporodó Latin Duó két népszerű gitárosának szerzői lemezeit bemutató koncertet megelőzően  Tátrai Tibusszal beszélgettünk még az óévben, most ígéretünkhöz híven Totya válaszol kérdésinkre.

Legutóbb Tibusszal azzal fejeztük be, hogy lelkesen készültök a koncertre, ami azóta lezajlott. Hogy sikerült, esetleg láthatjuk, hallhatjuk-e  majd mi is, valamilyen formában?

Totya: A visszajelzések alapján remekül sikerült, bár őszintén meg kell mondjam, hogy ezeknek a nagyobb léptékű fellépéseknek a hangulatát, főleg ha egy nagyzenekarral kiegészítve vagyunk a színpadon, én személy szerint kevésbé tudom átérezni. Én szeretem a megszokott dolgokat. Ilyenkor messze is van a közönség, a közvetlen kontaktus sem olyan, mint egy kocsmában, ahol közvetlen tapasztalod és átérzed, hogy tetszik-e amit játszol, arról nem is beszélve, hogy ezekben az esetekben nem a kisebb bulikon jól működő keverési arányokkal dolgozunk, a kontrollból sem az jön, amit én magamnak szoktam beállítani. Ez ezúttal azt eredményezte, hogy igyekeztem hangosabban pengetni, és megerőltettem a kezem. Fájt is a buli után. Ezek persze azért annyira nem komoly dolgok és természetes, hogy összességében mindig nagy élmény a Mendelssohn Kamarazenekarral való közös munka. Ráadásul egy igazán látványos koncert volt, sok vendéggel, ahol a közönség hallhatóan remekül érezte magát. Felvétel készült, amit információim szerint a Duna Televízió hamarosan műsorára tűz, de hogy ebből a későbbiekben lehet-e CD vagy DVD, az még sok mindentől függ. Ha a keverés után a minőség vállalható, akkor nincs kizárva.

Scottish Pirate Metal - hirdeti a promóciós szöveg. Nohát! Szentül meg voltam győződve, hogy Rolf Kasparek kapitány teljes lefedettséggel elégíti ki a szűk keresztmetszetű kalózmetál-piac felvásárlóit. Lehet, hogy tévedtem, de az is lehet, hogy a skót kalózok tévedtek nagyot, amikor azt gondolták, hogy lebutított Running Wild nótákkal és egy csapnivaló, leginkább egy skót kiskocsmából találomra kirángatott, kapatos Glasgow Rangers szurkoló hangi adottságait magáénak tudó rekedtes frontemberrel van keresnivalójuk.

Ha valaki rendszeres vendég Hamburgban, Rolf kapitány Fekete Kéz Fogadójában, és már végigivott mindent az Under Jolly Roger-től a Masquerade-en át, egészen a Rogues en Vogue-.ig, és még mindig csillapíthatatlan szomjat érez a tengeri útonállásra, hát nem bánom, tegyen egy próbát, ugorjon át Skóciába Morgan bácsihoz, de ne engem okoljon, ha ráfarag.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Nehéz bizony ettől a korpusztól elvonatkoztatni, ha a kritikus férfiből készült, így bevallom; Veronica Freeman kisasszony, esetleg Freeman domina puszta megjelenése, mint régmúlt felvételik idején az igazolható antifasiszta ellenállás, vagy a munkás-paraszt származás alapból plusz pontokat jelent. No de ettől én még azért simán ledorongolnám a lemezt, csakhogy Veronica hangi és testi adottságai meglepő párhuzamosságokat mutatnak. Az érzéki nő és a fenevad is egyaránt benne lakik a torkában. A Steel Rain power lírája ennek például tipikus példája. Lassan építkező tétel, az elején csodaszép ének, a végére láncaitól megszabadulva, elementáris hangorkán. A korong szerintem legjobb tétele. Az amerikai csapat, merthogy azért ez mégiscsak egy zenekar lenne, ugyanazt az energikus power metalt játssza, mint a bemutatkozó lemezükön, sőt ezúttal is van feldolgozás (Balls To The Wall), de nekem a legutóbb átgyúrt Heaven And Hell és Mob Rules jobban bejöttek. Felmerül a kérdés, hogy aki ennyire feldolgozás párti, ott nyilván hiátus mutatkozik ötletességből. Nem minden alapot nélkülöző megállapítás, a zene korrekt, a hangszeresek (és a neves vendégek) jól teljesítenek, a hangzás is állat, de továbbra is az a helyzet, hogy a Benedictum látványosan omlana össze, ha Veronica Freeman holnaptól más területen (na, ugyan hol?) próbálná Istentől nagylelkűen kapott talentumait kamatoztatni.

Addig viszont döngessük jó hangosan (a lemezt).

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Hat lemezzel és sok-sok zenei tapasztalattal a háta mögött, a meghökkentően jellegtelen névvel nyomuló olasz DGM elkészítette pályafutása legjobb anyagát. Élek a gyanúperrel, hogy ez elsősorban az új gitárosnak, Simone Mularoninak köszönhető. Irgalmatlan muzikális a csóka, benne van a keze a dalszerzéstől kezdve, a hangszerelésig mindenben, arról meg nem is beszélve, hogy úgy gitározik, mint a legnagyobbak. Nem találtak föl az olaszok semmit, sőt még azt is lehet mondani, hogy az embernek ölég sokszor eszébe jut a SymphonyX név, de kit érdekel? Ha elhatároznám, hogy holnaptól a gitárjátékomban majd felfedezhetők lesznek Romeo vagy Petrucci figurák, csúnya lebőgés lenne a vége. Nagyon meg kell ahhoz edződni a próbateremben, hogy valakit a progresszív metal legnagyobbjaihoz lehessen hasonlítgatni. Nem véletlen, hogy nem dúskálunk SX-tribute csapatokban. Ráadásul torz is egy kissé a dolgok ilyeténképpen való leegyszerűsítése, hiszen azért messze nem klóncsapat a DGM, hanem önálló entitás, bivalyerős dalokkal, telt, kiváló megszólalással. Ahogy a Circus Maximus is meg tudta őrizni önállóságát a rávetülő és félelmetesen nyomasztó DT árnyék ellenére, úgy a DGM is vitézül állta a próbát a SX ellenében. Ami meg ennek ellenére mégis idegen toll maradt, azt nem szégyellni kell, hanem kitűzni a kalap mellé, és igenis ékeskedjen csak ott, a progresszív heavy metal még nagyobb dicsőségére.

Túrisas

A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Egy védőügyvéd érezheti így magát, amikor olyan embert kell hivatalból védeni, akinek az ártatlanságáról nincs meggyőződve.

A olasz Scarlet számomra rendkívül szimpa kis kiadó, tele jobbnál jobb, de javarészt ismeretlen csapatokkal, így törvényszerű, hogy elvállalom a zenekarok védelmét, ha így hozza az élet. A második lemezét megjelentető finn OM szimfonikus-heroikus melodikus heavy metalját egy historikus (jelesül: középkori) ízvilág hatja át, hasonlatosan a szintén Scarlet istállós és szintén tök ismeretlen Thy Majesty zenekarhoz.

"Kaszaboljátok le őket, az Úr majd kiválogatja, hogy kik az övéi!" - olvasható a lemezborítón latinul Arnaud Amaury a Citeaux-i kolostor apátjának elhíresült mondása. Béziers városának ostromakor (1209) az ott élő katolikusok szabad elvonulást kaptak, az albigens-katar eretnekek ellenében, ám sokan mégis ottmaradtak puszta lokálpatriotizmusból. Az abbé pedig így hidalta át "bölcsen" a kényes helyzetből fakadó nehézségeket.

Igazi heavy metal sztori: kaszabolunk boldog-boldogtalant, beintünk a Katolikus Egyháznak, meg még egy kis ködös középkori misztikum is vagyon benne. Nagyon kár azonban, hogy az abbéval ellentétben az Olympos Mons nem végzett alapos munkát. Ezek a dalok nem ütnek igazán. Nagyon szeretném pedig sokat és élvezettel hallgatni a lendületes, nagyívű, heroikus témákat, ugyanis én kimondottan szeretem ezt a stílust, amely ugyan lényegileg sablonos, de a jó nóták ezt feledtetni tudják. A nyitó One World ráadásul mézesmadzag, hogy aztán még jobban fájjon, hogy elhatalmasodik rajtunk az unalom.

Egy-két izgalmasabb refréntémát kivéve nem sikerült kiaknázni a lehetőséget. Ráadásul van olyan sajnálatos érzésem, hogy a csapat még így is közel a maximumot hozta ki magából.

Közhelyszámba megy, nem is tértem volna ki rá, hiszen mindenki tudja, a skandinávok jó eséllyel törnek világuralomra a rockzenében. Még az sem újdonság, hogy akár tinédzserként is igazi muzsikusokká válnak. A Seven Tears nevű csikócsapatnak azonban sikerült meglepniük. Olyan kimunkált és letisztult zeneiség árad dalaikból, amire a legtöbb zenész, csak hosszú évek rutinja után képes. A képekről ránk tekintő pattanásos kamaszok egy mai, modern megszólalású, leginkább AOR gyökerekből táplálkozó stílust alakítottak ki maguknak, ahol a modernséget a stílustól szokatlan súllyal megszólaló gitárok, illetve némi finom, jelzésértékű progresszivitás jelzi. Tényleg nem is értem, hogy lehet ennyire fiatalon tiszta kompozíciókban gondolkodni, amikor hallatszik, hogy azt csinálhatnának a hangszereikkel, amit csak akarnak. Máshol ez úgy működik, hogy ilyen idősen megmutatnak mindent, majd tíz év elteltével lecsihadnak és felfedezik maguknak a többperces szólókörökön túli világot. Az sem lehetetlen persze, hogy ez nekik az óvodás években már megvolt, most pedig közel a húszhoz, ideje volt megkomolyodni.

Sajnos a megszólalás, különös tekintettel a dobhangzásra még nem az igazi, de ez akkor is az egyik legjobb debütálás, amit mostanában hallottam.

A kiadó szerint olyan a muzsika, mintha a Journey és az Evergrey játszana egyszerre. Az eladást segítő promóciós duma néha nagyon távol áll a valóságtól, de ez kivételesen jó hasonlat. Nem hiszem, hogy bárki csalódna, aki egyébként vevő lenne egy kis keménykötésű Adult Oriented Rockra.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Jó látni, hogy fut a Brainstorm szekere, és mivelhogy a banda sem titkolja, hogy szereti hazánkat (rendszeres fellépések országszerte, koncert DVD, stb), kicsit, mint sajátjainknak is szorítunk a megérdemelt sikerért. A magyarság mindig is híres volt asszimilációs erejéről, úgyhogy személy szerint nem is bánnám, ha felszippantanánk ezt az őserejű német power csapatot. Némethon valahogy csak kiheverné, ott azért van power-utánpótlás, nekünk meg legalább lenne egy…

Az új lemezt nagy várakozás előzte meg, hiszen a legutóbbi anyag, a Liquid Monster, és arról is az All Those Words slágernóta rendesen megnövelte a csapattal alaposabban ismerkedni kívánók számát. Nem tudom most megítélni, milyen lesz a Downburst fogadtatása, de nekem jobban tetszik, mint a Folyékony szörny. Örülök, hogy nem akartak újabb vendégénekesnős slágergyüjteményt, meg jópofa viccelődést és lemezcímet, hanem miután alaposan összefröcskölték vérrel a lemezborítót, leszegett fejjel belerohannak a gyomorszájunkba. Egy túlfűtött gőzmozdony energiájával indít a lemez (Falling Spiral Down), mintha csak egy újkori Halford dalra énekelne Andy B. Frank, természetesen zseniális témákat. A másodikként lesújtó Fire Walk With Me az egyik legjobb nóta. Voltaképpen egyszerű szerkezetű tétel, de a fejszaggató középtempó annyi energiát rejt, amennyit egy magára valamit is adó fekete lyuk az univerzumban.

Egyenletesen magas színvonalon gázol rajtunk végig a zenekar, és külön érdekes, ahogy a kiváló, de tömény, mázsás hangzásból egy-egy hallgatás után újabb és újabb dalok adják meg magukat.

Biztos csak véletlen, de azért azt megemlítem, hogy az egyébként szintén remekül sikerült How Do You Feel és a Gotthard-klasszikus Anytime Anywhere kezdőriffje igencsak komoly hasonlóságot mutat…

Szólók terén sajnos ezúttal sem kápráztatnak el a fiúk, de így legalább nem akartam még gondolatban sem megölni a kiadó emberét, aki éppen a szólók idejére időzítette a promólemezeket hazavágó, szokásos mondandóját.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)