A Pokolgépnek igaza volt. Tényleg metál az ész, Lengyelországban legalábbis egészen biztosan. A lengyel Metal Mind kiadó ténykedését eddig is szimpátiával figyeltem, mert minden munkájukban érezni lehetett az igényességre való törekvést, de az Andromeda koncert DVD kiadása kapcsán azt hiszem, örökre a szívembe zártam őket.

Egy gyönyörű színházterem-
ben, álomszép fényekkel, kiváló operatőri munkával rögzítették a koncertet, ami persze nem ért volna sokat, ha a zenekar nem csúcsformában nyomul. A három lemezt, illetve egy újrakiadást megjelentető svéd prog-metal csapat olyat döngöl a színpadon, hogy nem lehet nem lelkesedni értük. Van itt minden, ami rock-fülnek ingere: súlyos megszólalás, minden instrumentumra kiterjedő, elképesztő hangszeres játék, de mégis, elsősorban csodálatos dallamok és Dalok. Lehet, hogy tele van a padlás tehetséges proggie csapatokkal, de arra nagyon kevesen képesek (a Dream Theater is csak hellyel-közzel), hogy a brutális hangszerorgia ne csak a beavatottaknak, de a mezei zenehallgatónak is maradandó élményt nyújtson. Az Andromeda átlagos hosszúságú dalokban és kellően megcsavart, de mégis gyorsan rögzülő dallammenetekben, refrénekben gondolkodik, mindehhez még ráadásul igazi fazonok is. A zenekar lelkét jelentő Johan Reinholdz gitáros megjelenésében maga a viking metal warrior. Kettő méter a csávó, amiből egyet tesz ki a rőzse. Kigyúrt, meztelen felsőteste tekintélyt parancsoló, játéka meg pláne az. Sokszor a ritmusai is szólóértékűek, igaz, ebben nem maradnak le tőle a társak sem. Mindehhez a legutóbbi Space Odyssey korongon is éneklő David Fremberg adja erős, de kristálytiszta hangján jellegzetes dallamait.

A teljes koncert lemezre került, és mindhárom lemezük egyaránt képviselteti magát a legjobb dalokkal, nehéz is lenne pillanatokat kiemelni, úgy fantasztikus az egész, ahogy van, tokkal, vonóval. A sztereo vagy Dolby 5.1 (bivaly) hangzással élvezhető koncert mellett láthatunk még próbatermi felvételeket, kézikamerás turnéfilmet, meg egyéb nyalánkságokat.

Mit is mondjak még? Egy áruházlánc elhíresült botrány-szlogenje jut hirtelen eszembe, azzal a finomítással, hogy természetesen nem hülye, aki nem veszi meg, de mindenképpen meggondolatlanul cselekszik.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Az a sanda gyanúm, hogy egy rockkörökből kellő távolságtartással szemlélt pop-opera csapattal való szerencsétlen névazonosság az oka annak, hogy az Adagio új lemeze elfeküdt a szerkesztőségben, és senki nem jelentkezett rajtam kívül a recenzióra. (Így válhat az ember ostoba zenei trendek haszonélvezőjévé…) Rendes esetben ugyanis egymás kezéből kapdostuk volna ki Stephan Forté gitármágus, a SymphonyX nyomvonalán haladó prog-power bandájának harmadik stúdiólemezét.

Megjelenés:
2007

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.davemartone.com
www.myspace.com/davemartone

Stílus:
Na, itt vagyok bajban... instrumentális űrgitár?

Származás:
Kanada

Zenészek:

Dave Martone - gitár, billentyűk, basszus
Daniel Adair - dodok, basszus
David Spidel - basszus

Dalcímek:

01. Starz Scarz
02. Flatulation Farm
03. The Four Horsemen
04. Really Now!
05. Mike Crow's Mailbox of Doom! (A Tribute to Shawn Lane)
06. Fumble Fingers
07. Pung Yao
08. Angel (A Tribute to Jimi Hendrix)
09. O My God I'm Swelling!
10. Double FF's
11. Maneemanaw
12. Techno Bee'z
13. When the Aliens Come

Még 2006. február 26-án a hardrock.hu-n megjelent egy interjúm Dave Martone-nal, akit akkor némi szerencsével és ámulattal vegyes rajongástól fűtve sikerült "levadásznom." Akkor azt ígérte, hogy az új lemez még a nyáron (2006!) kijön, de majdnem egy évet kellett rá várni. A megjelenést követő néhány napon belül azonnal meg is rendeltem az Egyesült Államokból (www.guitar9.com). Kicsit belerondított az élménybe az a közel 10 Euro, amivel az EU csúnyán levett VÁM címén. Így sikerült kétszer kifizetnem a lemezt... Gondoltam, a zenei élmény majd bőven kárpótol, de sajnos keserű csalódásban volt részem. Túrisas megjegyzése szerint Dave Martone-ban mindig is benne volt az "elszállásra való hajlam", de a zenei közérthetőségtől való ilyen szintű elrugaszkodásra - bevallom - nem számítottam.







































Tisztasor, hogy Dave nem egy kiszámítható alakja a gitárközpontú zenének, és saját bevallása szerint nem szereti azt csinálni, amit már valaki kipróbált előtte. Stílusát valóban lehetetlen kategorizálni, de korábbi lemezei egyszerűen fogyaszthatóbbak voltak. A Zone című albuma (DDM Music, 1999) például örökérvényű kedvenceim közé tartozik. Az új lemezzel kapcsolatban Dave úgy nyilatkozott, hogy a zenei koncepció ezúttal az volt, hogy megpróbálta elképzelni milyen lesz majd a jővő zenéje. "Elképzeltem, hogy ha 400 éve múlva fölpattanok egy UFÓ-ra, akkor a földönkívüliek mit fognak majd hallgatni az i-pod-nak megfelelő lejátszójukban." Ez tulajdonképpen frappáns és pontos meghatározása annak, amit a beszédes című "When The Aliens Come" című albumon hallhatunk: "Űr-gitár?", "UFO-rock?" Elég csak egy pillantást vetni az internetes honlap új dizájnjára. Az ember már-már hajlamos azt hinni, hogy Martone-t a titokzatos űrlények egyszer már elrabolták, az agyát pedig megpiszkálták egy kicsit.

JLT kollega csak nagyon kevesek számára nem kimerítő és minden igényt kielégítő retrospektív írása után igencsak fel kellene kötni a gatyeszt, hogy bármilyen újdonságoktól hemzsegő kontextust húzzak a pőre lemezkritika köré, - ezért azt meg sem próbálom.

Amikor a CD-korszak hajnalán végleg leszámoltam a bakelit (na, ez pl. hülyeség volt…) és kazettaállományommal, ez a lemez azon az általam gondosan összeállított listán szerepelt, amelyeknek a beszerzését nem lehetett sokáig halogatni, hiszen kortalan, trendektől független létező örök klasszikusról volt/van szó. Így is tettem, nem halogattam sokáig…

Legnagyobb sajnálatomra a mai koncertlemezek döntő többsége kevés újdonságot jelent a stúdióváltozatokhoz képest, a kötelező pluszok (közönségénekeltetés, gitár,-és dobszóló) pedig amilyen gyilkos tud lenni a helyszínen hallgatva, sokszor olyan zsibbasztó és unalmas lemezen. Arról nem is beszélve, hogy a látvány, hangerő és hangulat feledtet és elfed olyan kisebb zenei malőröket, amelyek lemezbe préselve már kimondottan zavaróak. Ezért "kényszerülnek" a muzsikusok sokszor arra, hogy kitrükközzék ezeket a hibákat, vagy rosszabb esetben szinte újrajátsszák a koncertet a stúdióban, ezzel persze becsapva a rajongót. Mindezek ellenére persze nem állítom, hogy nem születnek zseniális koncertlemezek napjainkban is, de olyan önálló életet élő alapvetések, mint jelen cikk tárgya, aligha.

A klasszikussá vált Intro (Somewhere Over The Rainbow) után berobbanó "Kill The King" még hű a stúdióverzióhoz, és bármennyire is tisztelem Jorn Lande munkásságát, szögezzük le; a tökéletes fokozhatatlan. Egyébként kiváló feldolgozáslemezén semmit nem tudott hozzátenni e dalhoz. Az arányos, jó értelemben vett élő megszólalás mai füllel hallgatva is hibátlan, Cozy Powell (RIP) játékának köszönhetően húz a nóta, mint az eke elé fogott ökör, Ronnie Dio pedig nincs még egy a világon.

A "Man On The Silver Mountain" meganóta által keretbe foglalt "Medley" számomra nemcsak a lemez csúcspontja, de minden idők legjobb koncertfelvétele is. Blackmore és Tony Carey rövidke, de csodás blues-párbaja, a hirtelen berobbanó, majd néhány taktus után Dio lúdbőrös szólóénekébe csúszó "Starttruck" és a mindezt lezáró "Man…" alig 12 perce szimplán csak etalon. Nincs felesleges hangszeres időhúzás, pszichedelikus elszállás, csak tömény koherens zeneiség az elképzelhető legmagasabb fokon. Ráadásul soha nem játszották el színpadon kétszer ugyanazt, noha az egyes zenei elemek adottak voltak. Ez azóta sem sikerül senkinek ilyen színvonalon, pedig remek zenészeknek nem vagyunk híján mostanság sem.

A "Catch The Rainbow" álomszép melódiáját talán egy picit továbbhúzzák a kelleténél, de ez csak magánvélemény, biztos van olyan, akinek egy pillanatnak tűnik még ez a negyedórás változat is.

"Mistreated" és "Sixteenth Century Greensleeves" kb. húsz percben. Van aki nem ismeri? Sok újat nem tudok róluk mondani, minden másodpercük élmény. Régebben ugyan az volt a véleményem, hogy a "Mistreated" Dio hangjával nem az igazi, ez inkább a bluesban gyökerező Coverdale terepe, de szerencsére meggyógyultam, azóta pedig mindkét változatért rajongok.

A lemez záró tétele a debütalbumon instrumentális változatban rögzített Samwell-Smith/McCarty sláger, a Still I’m Sad. Jutalomjáték, méltó a lemez egészéhez. Az egyébként is fogós énektémát Dio előadása, egy új, magasabb létmódba emeli. Amikor az ember pedig azt hiszi, hogy a záróakkordot hallja és véget ért a csoda, a csendből elemi erővel szakad ki újra Dio torkából: "BUT, … STILL I’M SAAAAAAAAAAAAAAAAAD!" Szavakat hiába is keresünk rá, leírhatatlan, - mint ahogy a lemez egésze is az.

Túrisas

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)