2008.feb.06.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Korpiklaani: Tervaskanto (2007)

Egy cserediák program révén Finnországba került rokonom állhatatos tukmálása nyomán szántam rá magam, hogy megismerkedjek a zenekarral, de megmondom őszintén, a mindenben mély zeneiséget kereső énem, nem nagyon tudott mit kezdeni, ezzel a lendületesnek ugyan lendületes, de zenei értelemben azért alapvetően talajmenti megközelítéssel. Azt ugyan nem tagadom, hogy széles mosollyal a fejemen hallgattam végig a borízű hangon és jórészt anyanyelven gajdoló, éppen még nem eszkimó csávók alkoholittas, folkos vidámkodását, és miközben öntudatos szakmaisággal vertem beléjük a csúfot, nem láttam a fától az erdőt: Ez a zene az, ami, és még véletlenül sem akar több lenni, vagy akár csak többnek látszani. Ha a kedves olvasó azon nem kevesek közé tartozik, akik WC-n ülve, olvasással tudnak feltöltődni és eltölteni kellemes perceket, nagyon jól tudja, hogy a teljes komfortérzethez ilyenkor szükséges, hogy az aktuális olvasnivaló még véletlenül se legyen nehéz, elgondolkodtató. Ráadásul mindez abszolút nem függ a dolgát végző intellektusától. Mindez a muzsika nyelvén: legyen az ember zenészértelmiségi, vagy csak mezei rockrajongó, szüksége van olyan pillanatokra, amikor a gitárokkal, furulyával, hegedűvel, tangóharmónikával zúzó Korpiklaani a tökéletes megoldás a búfelejtésre, az önfeledt bulizásra. Magam sem gondoltam volna, de a múltheti sörözéskor a teraszon olyan elemi erővel tört felszínre a banda muzsikájának lényege, hogy még a lefekvés előtti Algopyrin sem mentett meg a másnaposságtól…

Mostanában meg már egyenesen azon veszem észre magam, hogy "csak úgy" is képes vagyok Korpiklaanit hallgatni. Azt továbbra sem tudom megmondani ugyan, hogy a Tervaskanto miben más, mint elődje, én nem hallok különbséget, de talán ezt a zenét nem is analizálgatni kell, hanem döngetni ezerrel, mert egyszerűen jobb kedve lesz tőle az embernek. Emósok pedig mesze kerüljék el, mert még mosolygáson kapják őket a haverok!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.06.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Jorn koncert (Everwood, Triosphere) - Budapest, 2007. április 24 (A38)

Nem lehet vitatni (legalábbis nem a jelenlétemben), hogy napjaink egyik legjobb rockénekese a norvég Jorn Lande. Ámulatba ejtő, ahogy különböző stílusokhoz alkalmazkodni tud. Ha a dallamos Milleniumban énekel, akkor maga a letisztult AOR, ha a Beyond Twilightban fordul a sötét oldal felé, akkor maga a megtestesült gonosz. Egyébként ezt a koncerten is megtapasztaltam. Előadás közben, néha viccesen, mosolyogva pózolt a fotósoknak, ilyenkor kedvem lett volna a színpadra ugrani és hátbaveregetni, amikor pedig megjelent az a jellegzetes Jorn-grimasz, és a szeme helyén csak két fekete csík látszott, önkéntelenül is kettőt hátraléptem. Sajnos, volt hová. Előzetesen azt gondoltam, hogy talán szűkös is lesz a hajó, olyan intenzívnek éreztem a mozgolódást az utóbbi napokban. Ehhez képest mindenképpen csalódás volt a szellős félház. A szakmából is azok jöttek csak el, akik úgyis minden koncerten ott vannak.

Az Everwood beharangozott lemezbemutatója előtt a semmiből még előugrott egy Triosphere nevű külhoni csapat. Miután megláttam, hogy a frontember egy bőgős csajszi lesz, azt hittem, hogy ez a kevés eladott jegy miatti kollektív büntetés. De nem, kimondottan karizmatikus volt a megvadult Doro benyomását keltő amazon, aki olyan lendülettel és szinte agresszívan vezette elő az ügyes hangszeresek által megtámogatott riffelős brit metált, hogy attól féltem, még egy pofont is kioszt néhány nem odafigyelőnek.

A progresszív Everwood fog még esélyt kapni tőlem, most néhány témát leszámítva, valahogy nagyon átlagosnak tűnt a produkció, amihez hozzájárult egy-két járulékos dolog is (pl. a színpadi megjelenés).

22 óra után minden különösebb cicoma nélkül sétált ki a négy jókedvű zenész és belekezdtek a Duke album We brought the angels down dalába. Jorn néhány taktus után szintén színrelépett, egy régi divatú, Frenreisz Karesz, Stallone-Cobra tipusú napszemüvegben, ami ráadásul néhány nótán keresztül nem is akart lekerülni a fejéről. A hangja viszont teljesen rendben volt, csoda, hogy mi lakik ennek az embernek a torkában. Természetes könnyedséggel szólaltak meg a dalok, és ugyan nem örültem, sőt most sem örülök annak, hogy távozott a Masterplan-ből, de látni lehetett, hogy ő és négy földije mennyire jó cimbik, és mennyire élvezik a közös muzsikálást. Ennek megfelelően mindenki bemutatkozási lehetőséget is kapott, kezdve a sort a rockgitáros archetípusát megjelenítő Tore Morennel. Hosszú rőzse, no pocak, bőrgatya, Les Paul, és a játéka is dögös, némileg ugyan bluesosabb megközelíéső, mint a fiatal Viggo Lofstadé, aki egy tappinges, tremolós bemutatóval élt, általános tetszést aratva. A Jorn által 100 évesnek titulált Williy Bendiksen is lenyűgözött bennünket. Nem tudom, hogy valóban hány éves lehet, de 60-nak kinézett, és olyan erővel verte cuccot, hogy kicsit féltem is, nincs-e mindennek egészségügyi kockázata ilyen idős korban.

A felszabadult előadást egy hosszabb Whitesnake-medley zárta, ami iszonyúan sütött, mégis szívesebben hallgattam volna a némileg alulreprezentált első három szólólemez dalait, hogy az Ark-éráról ne is beszéljünk, hiszen az elmaradt koncertért ez úgysem kárpótolt, ráadásul személy szerint nem támogatom, hogy Jorn teljesen Coverdale bőrébe bújjon, amire mostanában egyre inkább törekvést látok.

Talán a számlistába érdemes lett volna egy kicsit belenyúlni, de azért így is felejthetetlen este volt.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Címkék: koncertbeszámoló

2008.feb.06.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Jeff Martin: The Fool (2006)

Jeff Martin (Racer X, Badlands, Black Symphony) énekes-dobos, vagy dobos-énekes, ezt magam sem tudom pontosan eldönteni, de igazán jelentősége sincs, hiszen mindkettőt műveli olyan szinten, hogy egy szólólemez megjelentetését a Mascot is jó ötletként értékelte. Márpedig náluk lényeges, hogy valaki jól meg is szólaltassa a hangszerét. Jeff biztos, ami biztos alapon azért gyorsan összetrombitált egy olyan kompániát, javarészt egykori zenészcimborákból, akik akkor is minőséget produkálnak, ha tíz percet kapnak a felkészülésre lemezfelvétel előtt. Nyilván nem így történt, de nem véletlen írtam, hiszen a polírmentesen, nyersen, de erővel és teli energiával megszólaló vérbeli hard rock nótákból süt a spontaneitás. Tényleg érdekelne, hogy hányadik nekifutásra rántottak fel egy-egy dalt, mindenesetre meglepne, ha mondjuk a hamburgi stúdióban dolgozó Michael Schenker napokat szöszölt volna a nehezen összeállni akaró gitártémákkal. De ugyanez vonatkozik Paul Gilbert és Russ Parish gitárjátékára, valamint a hihetetlen fazonnal büszkélkedő bőgős, Rev Jones (MSG) teljesítményére is. Mielőtt bárki félreértené, spontán, de minőségi, messze nem összecsapott anyagról beszélek. Nem tagadom, elsőre kicsit furcsa is volt ez a(z) (f)elszabadult zenehenger, de megfogadva a borítóra írt figyelmeztetést – To be played at maximum volume! – ma már nagyon sokat hallgatom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.06.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ivory Moon: Human Nature (2007)

Hétfős talján különítmény, választott stílusukat tekintve szimfonikus progreszív rock, egy szép hangú énekesnővel. Az első hallásra is nyilvánvaló, hogy kínosan kerülnek bárminemű hasonlóságot a Nightwisht illetően. Ugye, hogy hihetetlen? – Hát nem is igaz.

Nem leszek undok, és töredelmesen bevallom, hogy ha nem is vagyok a csajos bandák nagy barátja, az olaszokkal nagyon szép estét töltöttem együtt. Az igényesen, gondosan megírt, hangszerelt és szépen feljátszott dalokkal sikerült meggyőzniük. Ehhez persze az is kellett, hogy Cecillia Sera-t csak félállásban foglalkoztassák, a szintén kimondottan jó torkú, ám férfi tipusú Sandro Manicone-val osztoznak a kidolgozott énektémákon és küzdenek az elismerésért, amit mindenképpen megérdemelnének.

Említetem volt, hogy progresszív hatásaik is vannak, és képességeikkel remekül sáfárkodnak. Az egész lemezt meghallgatva kiderül, hogy nagyon jóban vannak hangszereikkel, de a kevesebb néha több elvét alkalmazva, nincsenek szétjátszva a dalok. Ez persze nem dicséret, de nem is elmarasztalás. Speciel engem abszolút nem zavar, ha hangburjánzás van az egyes témákban, de azt is belátom, ez így is egy kerek egész produkció.

A myspace információk, valamint most elkészült honlap alapján a hazai tanulóévek után, a nemzetközi porondra most kívánnak kilépni. Náluk ezerszer sótlanabb, tehetségtelenebb "nénis" zenekarok fürdenek a sikerben világszerte, úgyhogy a siker nekik is jár. Legföljebb nem jut…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.06.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Iron Fire: Blade Of Triumph

Nem tudom, mennyi ideig sikerült kotlani anno a névválasztáson a dán harcosoknak, míg úgy döntöttek, hogy ráhagyják, az Iron Fire névnél jobbat úgysem fognak tudni kitalálni, mondván, ha a "Vasszűz" negyedszázada működöképes, a "Vastűznek" is csak terem némi babér…

Persze lehet, hogy a true heavy-mozgalom fricskázására paródiacsapatként álltak össze ezzel a névvel, de időközben "megtértek" a név meg megmaradt. Ahogy az pedig lenni szokott, a frissen megtérőkből lesznek a legbigottabbak. Hogy ezt véresen komolyan gondolnák (én ebben a Manowar esetében is kételkedem) azért nehéz elhinni, mindenesetre nagy átéléssel adják elő a "Győzelem pengéjének" dalait. Állítólag ennek most nagy keletje van, ami furcsa, mert sokszor azzal szembesülök, hogy hangosan röhögi körbe a rocksajtó azokat, akik meglett férfiemberként mernek fantáziálni, ad abszurdum katonásdizni, zenekari kereteken belül. Én nem érzem ezt súlyosan cikinek, végül is jó módszer arra, hogy ha csak virtuálisan is, de kicsit kiszakadjunk a mindennapok fogyasztói sivárságából. Hősi erényekre meg igenis szükség volna. Nos, ilyenekről mesél nekünk a kimondottan kellemes hangú bárd epikus, lassú, trappolós és historizálós megközelítésekben. A fegyverhordozók pedig hozzák a megszokottat, meglepetés nélkül.

Belehallgatva a régebbi anyagokba is, határozott a fejlődés, elsősorban a zenei letisztulás és hangzás terén, de minden bájával együtt, ez még így is csak "hallgatható, de átlagos" elbírálás alá esik. Kard ki kard!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.06.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Iced Earth: Framing Armageddon - Something Wicked Part 1 (2007)

A legutóbbi IE anyag, a Glorious Burden, annak is leginkább a nagyzenekarral rögzített Gettysburg tétele meggyőzött arról, hogy a Priestből a (felemásra sikerült) reunió miatt kiebrudalt Tim Owens tökéletes pótlása a régi énekes, Matt Barlownak. A minden szempontból igényes és nagyszabású alkotás nagyon nagy kedvencem lett, ezért is történhetett meg, hogy első döbbenetemben lefejeltem a klaviatúrát, amikor a Neten megpillantottam az új lemezt felvezető Ten Thousand Strong idétlen, elfuserált klipjét.

A felfokozott várakozást lelohasztó végső döfést pedig a lemezborító adta meg, amelyen első pillantásra, egy rettenet japán rajzfilm-figura inzultál békés télűző mohácsi busókat a piramisok tövében. Istenem, mi történt?! Csak a sokk utáni alapos szemrevételezéssel fedeztem fel, hogy a lemez a borítógrafikát tekintve is jogutódja kíván lenni az 1998-as Something Wicked This Way Comes klasszikusnak. Ez nem sikerült, viszont nagyon elszúrták.

A nagy áttörést hozó lemezen szereplő Something Wicked Trilogy sztorija kerül ezúttal fokozatos kibontásra. A gyengécske történet úgy indul, hogy a nagyon messzi múltban a világegyetem Nagy Építészének közvetlen leszármazottai kerítik hatalmukba a Földet…

A zene viszont nagyságrendekkel jobb a kerettörténetnél, ami persze önmagában még nem nagy bravúr. Az alapot ezúttal is a pengeéles és precíz Schaffer-riffelés jelenti, amire Ripper Owens tüdeje igyekszik ráncmentesen ráfeszülni. Rendben is lenne a dolog, ha ezt végig olyan színvonalon sikerülne megoldani, mint azt a fretless basszust is felvonultató csodálatos "The Clouding-ban", vagy pl. a himnikus "When Star Collide"-ban teszik. Elkeseredni nem kell, végül is kaptunk egy jellegzetes IE anyagot, néhány remek pillanattal, de – érzésem szerint – többnyire rutinból megoldva.

A Glorious Burden összeszedettségével és összességében erősebb dalaival viszont egy jobb formában lévő zenekart mutatott.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.05.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Gotthard: Domino Effect (2007)

Hegedű, tangóharmónika, effektek, groove, mindehhez egy "gyanús", az új idők jelét hordozó lemezborító. Úgyhogy akár azt is gondolhatnánk, hogy a több mint 15 éve aktív svájci hard rock banda elkészítette a maga Load-ját, Risk-jét, Eye II Eye-ját, azaz egyszóval: modern lemezét. Néhány nagyon fájdalmas, de tanulságos bukta, jobb esetben elmainstreamesedés emlékeztetheti a megújulni igyekvő csapatokat arra, hogy a zenei felfrissülésre törekvésnél sem szabad elfeledkezni a rajongókról, és úgy kell óvni a régi értékeket, mint a hímes tojást. Úgy tűnik, a Gotthard bölcsebb és okosabb a világelitnél. A fent említett adalékanyagok hallatán ugyanis nem kell már előre arcunkat két kezünkbe temetni (gondolva pl. a rettenet Scorpions-fiaskóra), hiszen csak annyit használtak ezekből, amennyitől a zene színesebb, maibb, ha úgy tetszik modern, de még maradt 100% hard rock, pontosabban Hard Rock. A világ legjobbjaival simán egy ligában játszó Steve Lee énekes és játszótársai hihetetlen módon érzik ezt a stílust. Legyen szó lírai, húzós középtempós, vagy lendületes nótáról, egyszerűen nem tudnak hibázni. Az előző, Lipservice című lemezükre is 14 nótát kalapáltak össze, nem adták alább ezúttal sem. Ez azt is jelenti, hogy bő egy év alatt 28 minőségi rockdal a csapat termése, merthogy igazi tölteléknótát most hirtelen nem is tudnék mondani. Lehet, hogy svájci kutatók már régen felfedezték, melyik gén a felelős az emberben a rossz és közepesen rossz dalok írásáért és a Gotthard egy kísérleti, mesterségesen létrehozott csapat? Nem tudom, de túl tökéletes itt minden. Boszorkányságot sejtek…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.05.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Giuntini Project III (2006)

Már az első szám alatt elfogott a deja-vu érzés, hiszen a 90-es években ugyanez történt velünk. Tony Martin kiadott egy szólólemezt, ami nem volt ugyan rossz, de amit igazán hallani akartunk tőle, azt mégsem ő, hanem a Giuntini Project szállította le. Néhány év elteltével a történelem, ahogy szokta, ismételte önmagát. Megjelent Tony Martin második szólólemeze "Scream" címmel, mi pedig csóváltuk a fejünket, mert – legyünk őszinték – combosabb anyagot vártunk tőle. Erre mi történik? A semmiből előbukkan Aldo Giuntini, akinek mintha csak küldetése lenne, hogy helyrehozza az énekes tévedéseit, és letesz az asztalra egy erőtől duzzadó, szinte hibátlan korongot, természetesen ezúttal is Tony Martin-nal a mikrofonnál. Ha belegondolok, hogy Giuntini ezen kívül tényleg nem igazán hallat magáról a zenei színtéren, két eshetőséget tudok elképzelni. Egyik, hogy Tony hívja kétségbeesetten a gitárost; "Ciao Aldo! Gitározgatsz még? Képzeld el, kicsit eltoltam a szólólemezemet, azt hittem mindenki zabálja majd, hogy a fiam gitározik, én pedig hegedülök, de tévedtem. Nincs véletlen néhány bika témád? Elénekelném őket, te is jól jársz…" Vagy a másik: "Hello Tony! 6 évet melóztam azon, hogy egy nagyon erős lemezt tudjunk kiadni. Vállald el és meglátod, hogy minden szaklap elismerően szól majd róla. Még ma átküldöm a számokat, gondold át…" Ha nem is szóról-szóra, de az utóbbit valószínűsítem. És valóban. Ez a lemez kitűnő, üresjárat nélkül. Aldo Giuntini gitárosként is sokkal jobban teljesít, mint legutóbb. Élmény hallgatni energikus, de alapvetően old-school riffjeit, szólói meg egyenesen gyilkosak. És a lemez még csak nem is erről szól, hanem az óriási dalokról. Tony Martin bombaformában énekli végig a lemezt, és tényleg nincs is értelme a szemezgetésnek, 13 nótán keresztül magas a minőség. Magam is hangulatomtól függően találok éppen aktuális kedvenceket, de ha tehetem, inkább az elejétől a végéig meghallgatom, ahogy most is… éppen a "Que Es La Vida" szól … mekkora dal! … Te jó ég! … Végem van!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.05.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Giuntini Project II (1999)

Aldo Giuntini az az ember, aki tudja, hogy az ex-Black Sabbath énekes Tony Martin "hová is tartozik", - legalábbis zenei értelemben. A vicc az, hogy még magánál Tony Martin-nál is jobban tudja. Amikor a dalnok a Sabbath-ból távozni kényszerült, és nagy keserűségében kiadta a "Back Where I Belong" című "szombattalanított" szólólemezét, bizony sokan voltunk, akik hiányolták azokat a monumentális és epikus énektémákat, amelyek néhány év alatt (Eternal Idol, Headless Cross, Tyr) szinte elválaszthatatlanul összeforrtak a Tony Martin névvel.

A Sabbath-ból történő második kiebrudalása (Cross Purposes, Forbidden) után keletkezett zenei vákuumban egy olasz gitáros, Aldo Giuntini gondolta azt, hogy, nem szabad veszni hagyni ezt a világot, és ha már úgyis van néhány ötlete, és Tony is éppen munkanélküli, hát megpróbálja összehozni ezt a projektet. A lemez először Giuntini saját kiadójánál, 1999-ben jelent meg, és kellő promóció hiányában bele is szürkült a grunge-korszak lecsengésével egyre inkább magárataláló heavy metal mezőnybe. Kár, hiszen a Giuntini/Martin párosnak nagyon jó kis anyagot sikerült összeraknia. A számomra teljesen ismeretlen olasz muzsikusok is jó formát mutattak, az olyan dalok pedig, mint a monumentális "Letters From The Dead", a technikás riffre épülő "Shadowlands" és a csodálatos power-ballada, a "Saved By Love" ugyanazokat a mágikus pillanatokat hozzák vissza, mint a Tony Martin éra Sabbath klasszikusai. Érzésem szerint azért egy-két tölteléknóta is helyet kapott a lemezen, de ez mit sem von le értékeiből, az újrakiadásért pedig egyenesen piros pont jár a kiadónak.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Címkék: lemezkritika

2008.feb.05.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Genius: Episode 3 - The Final Surprise (2007)

Nem igazán rajongok a rockzenészek írói munkásságáért, hiszen a konceptalbumok köré szőtt történetek minősítése nálam többnyire a sületlenségtől a gyengéig terjed. Ebben az esetben sem gondolom, hogy jobban érteném a zene lényegét, ha a párhuzamos világokról szóló furmányos sci-fi történetet kívülről fújnám, ezért azt nem tudom megmondani, mi a Végső Meglepetés. Azt viszont igen, hogy Daniel Liverani jobb muzsikus, mint zeneszerző, ezért sem az Empty Tremor, sem a Khymera, sem saját neve alatt megjelent lemezei nem kötelező darabok, azzal együtt, hogy mindegyikről süt a pali multihangszeres felkészültsége. Most is csak egy dobost hívott a felvételekhez, minden mást maga játszott föl, és mondanom sem kell, elképesztő, ahogy bőgőn, gitáron és billentyűs hangszereken is varázsol. No meg hát az opera harmadik, befejező részéhez sikerült megnyernie (vagy inkább megvennie) többek között Jorn Lande, DC Cooper, Eric Martin, Daniel Gildenlöw, Oliver Hartman urakat, akiknek teljesítményétől akkor is kirázna a hideg, ha nem is lenne az ének alatt zenei alap. Pedig van, nem is akármilyen. Lehet, hogy csak jókor talált el az anyag, lehet, hogy a sziporkázó vokális teljesítmények miatt, de úgy érzem, a legjobb dalait a trilógia zárásához írta meg Dániel. Csakúgy, mint az eddigiekben is, egy progresszív zenei hatásoktól sem mentes, jófajta, bővérű rockmuzsikát kell elképzelni, nem ritkán musical elemekkel, de mindvégig izgalmasan, változatosan, a kétlábgépes durvulattól (No More Chances), a szívet facsaró líráig (I Die - Daniel Gildenlöv-huhh!).

Nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki egyébként vevő egy ilyen zenei utazásra, csalódásként élje meg Daniel Liverani legújabb eposzát. Ha nem is géniusz, de a kiemelkedőek közé tartozik.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika