1997 óta dolgozik szorgosan a Manitou, aminek meg is van az erdménye. Mára sikerült felküzdeni magukat a finn ötödosztály legígéretesebb csapatai közé… Hát kérem, ez van akkor, ha egy ország már akár az inkubátorban is lehetőséget biztosít a zenei tehetség kibontakoztatására. Progresszív csapatként indultak, de előbb billentyűsüket, majd progresszivitásukat is teljesen elhagyták. - No signes of wisdom… Előző, Deadlock című albumukon már sallangoktól mentes, jórészt középtempós power metalt vezettek elő.

Semmi gáz a zenével, ráadásul jó fazonok is, de csak azt hozzák, ami kitartó munkával elsajátítható. (Mármint Finnországban) Szépen, döggel, arányosan megszólaló produkció, jó énekhanggal, felkészült hangszeresekkel. Mi itt Hungáriában a fele királyságunkat adnánk azért, ha a finnugor kontinuitás jegyében, hirtelen gombamód elszaporodnának a manitúk, de Finnországból, a terülj-terülj asztalkáról, azonban ez kevés.

Az egyéniség hiánya engem abszolút nem zavar, még az sem, ha a címadó nóta egy az egyben úgy szól, mintha a Savatage Edge Of Thorns lemezéről maradt volna le, a producer által emelt minőségi kifogás okán.

Nem érzem ugyanakkor a fejlődést, egyhelyben topogás, sőt talán némi visszalépés is tapasztalható náluk.

Ezzel együtt, a Manitou ezúttal is jól megtanulta és magabiztosan felmondta a leckét, a bizonyítvánnyal bátran haza lehet állítani, de a továbbtanuláshoz, főleg ilyen ponthatárok mellett, kevés lesz.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

Mint fehér, magas szárú Puma cipős rocker és kezdő gitáros félistenként tekintettem a Maróthy (Ossián) - Fejes (Classica) - Ángyán (Sámán) alkotta gitáros szentháromságra. Azóta persze rengeteg minden átértékelődött bennem, néhány dologról, zeneiről és nem zeneiről alapvetően másként gondolkodom, de azt 20 év elteltével is vállalom, hogy ezt a három muzsikust páratlan zenei tehetséggel áldotta meg a sors. Éppen ezért nem lett volna igazságos, ha nyom nélkül tűnnek el a magyar rocktörténelemből. Maróthy tanár urat ez a veszély ugyan nem fenyegette, ő úgy-ahogy végig képben volt, Fejes Zolinak pedig most szolgáltatott igazságot az előásott és végre megjelentetett első Classica lemez. Ángyán Tamásról viszont legfeljebb csak a szakma tudta, hogy hosszú évek óta külföldön, főállású klasszikus zenészként keresi kenyerét.

A vér nem vált vízzé. Ángyán Tomi egy vaskos, csontszáraz heavy metal albummal tért vissza, egy igazi súlyos egyéniséggel párban. Ő pedig Molics Zsolt énekes, akinek személyét megintcsak nem lehet megkerülni, ha a magyar heavy metalról beszélünk. Aki őt ismeri, tudja róla, hogy a nagyszerű hangi adottságai mellett, azért nem egy könnyű (se így, se úgy) ember. Híján van mindenféle divatos simulékonyságnak, magasról szarik a politikai korrektségre, megy előre az igazságáért, ha kell, fejjel egyenesen a falnak. Pontosan ilyen ez a lemez is, de azért két ember kezének lenyomata van a barlang falán. Molics és Ángyán. A mamut és a bárd. Kompromisszummentes, nyers és arcbamászó, de egyben nagyon is zenei. Ángyán úgy tudja a legegyszerűbbnek tűnő kő-témákat is játszani, hogy abban azért benne van a professzionális (klasszikus) zenész maximalizmusa, a szólókról nem is beszélve.

Az együtténeklésre késztető, arányosan, dinamikusan megszólaló, energiával teli dalok az ősök tiszteletéről, hősi erényekről és a haza szeretetéről szólnak, - kikezdhetetlenül.

A Mamut egy igazi, minőségi Heavy Metal album 2007-ből. Nem több, nem kevesebb.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Régóta tudjuk, hogy ha Finnországból érkezik zenekar, még akkor is komolyan kell venni őket, ha tagjai szórakozóhelyen egyébként csak szülői felügyelettel tartózkodhatnak este 10 óra után. Hol van már az az idő, amikor szenzációszámba ment a Steve Vai által pártfogolt Bad 4 Good gyermekzenekar. (Azt a bizonyos tokiói hotelt meg inkább hagyjuk…) Ráadásul az egy tiszta üzleti koreográfia volt, szemben azzal a zenei neveléssel és gondolkodással, amely az erre affinitást mutató finn kiscsákókból kora ifjúságukra érett zenészt farag, és amelynek egyik kézzelfogható produktuma éppen a Machine Men zenekar. Amikor a zenei pályájukat kezdték, még tényleg szinte gyermekek voltak, a kritikusok meg morogtak, hogy hát ez olyan dikinzonos kicsit… Törvényszerű volt, hogy rövid idő kérdése és megtalálják saját hangjukat. A lemezt nyitó címadó olyan erővel, döggel, és dallamokkal szakad ránk a hangfalakból, hogy kétség sem férhet hozzá: beérett a csapat, zeneileg nagykorúvá "cserepedtek" (M.P.) a gépemberek. Nemcsak a címadó, de az egész lemez olyan, mint egy tüdőrepesztő lélegzetvétel után izomból kifújt levegő; szétfeszíti a dalokat a beléjük pumpált energia. Dickinson már nem, vagy csak nyomokban, a Roy Z gondviselte lemezek nyers, de brutális erejű soundja annál inkább visszaköszön, de ezt meg nehogy már bánjuk! Vigyázat, nem adja magát könnyen az anyag, a vastag refréntémák - legalábbis nekem - csak sokadik hallgatásra értek be, de a dalokból áradó vitalitás miatt addig úgyis újra és újra hallgattatja magát a Circus Of Fools.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Kikko Loureiro főállásban a brazil Angra gitárosa, akik azon túl, hogy technikás metal muzsikájukban odaadóan ápolják a germán speed-power hősök hagyatékát is, nem feledkeznek meg a szülőföldjükre jellemző zenei világról sem. Nehéz is lenne. Én még olyat nem láttam, hogy egy Brazíliából származó rockzenész munkásságára ne nyomja rá a bélyegét az anyatejjel magába szívott kultúra. Az Angra számomra ezért is a legértékesebb metal csapatok egyike, no meg azért, mert olyan hihetetlen képzett muzsikusokat rejt, mint ez a Loureiro gyerek itten. Tény ugyan, második instrumentális szólólemezének vajmi kevés köze van az Angra világához, hiszen leginkább jazzbe oltott szambaként határozható meg az anyag stílusa, de én mégis minden angrabarátot bíztatok; ne hagyja ki ezt az élményt. Lehet, hogy ezúttal a duplázó pedál a ládában maradt, de azért egyértelmű, itt olyan muzsikus játszik, aki nem érzi műfajidegennek, ha ebben a zenei közegben is felsír kezében a szólógitár. Csodálatos, hol visszafogott, hol lendületes kompozíciók, lebilincselő, magabiztos előadás, pezsgő, vibráló ritmusok és a gitár mellett lenyűgöző dob, basszus és zongorajáték teszi teljessé ezt az örömzenét. Hibátlan.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Ha tippelni kellett volna, hogy ki az, aki biztos nem fog vendégeskedni az amerikai dallamos (haj)metalban régi motoros LB új lemezen, akkor Dj Bobo és Zámbó Árpy után lehet, hogy Erik Rutant (Hate Eternal, Morbid Angel) nevezem meg. Nem volt Lizzy a szívem csücske soha, a hangjáért sem rajongtam, ráadásul túl flitteresnek, túl színházinak éreztem a showt, ami rátelepedett a zenére, de miután megtudtam, hogy Dave Meniketti-től, George Lynchen és Rutan-on át, Corey Beaulieu-ig (Trivium) nyúlik a közreműködők névsora, nem gondolhattam tovább, hogy a bocsánatos bűnök sorában tartozik, ha elsétálok az AWD mellett. Nem is kellett csalódnom. Hihetetlen aprólékos, dallammeneteiben és kórusaiban egyaránt rafinált, de finoman kimunkált, hangzásában harapós, szinte (nem is szinte) power anyagot szült a Fejszés (milyen jól énekel mán!) és csapata. A Metal Chuchben érdemeket szerző Ira Black gitárjátékát nem véletlen magasztalják a lemezről szóló kritikák, gitárosoknak érdemes rá odasasolni. Még az sem túl ciki, hogy a Symphony Of Destruction riffjét is kölcsönveszik (Something Crawlin'), a The Darker Side két szólója alatt pedig még az eszméletem is elvesztettem egy pillanatra. Csendben jegyzem meg, de azért azt, mintha nem is Ira Black játszaná... (Lynch?)

Senkit nem fog meglepni, de a konceptlemez a halállal való találkozás és szembenézés problematikáját járja körül szűk egy órában és ronda borítóval.

Ajánlott anyag!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)

Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Wuthering Heights, stb.) nálam most a legnagyobb kedvencek között van, a magát lassan főállású Coverdale imitátorrá visszaminősítő Lande-t is beelőzve. Ilyen hang birtokában persze nem lehet azt kérni tőle, hogy Johansson úr kérem, maradjon a fenekén, válasszon magának egy zenekart és állapodjon meg, mert a nagy torkok mindig ott véreznek be/el, hogy minden lében kanalak lesznek, amivel fokozatosan kiéneklik magukat a rajongók szívéből. Mi, rajongók pedig tényleg olyan lükék vagyunk, hogy képesek vagyunk jóllakni egy idő után a Soto, Lande, Johansson-féle hangokkal is. Olvasgatva a lemezről írt recenziókat, általában az a sommás megállapítás, hogy letudta ugyan Nils a feladatot, de nem engedte ki a torkában lakó oroszlánt, hogy stílszerű legyek. Én ezzel szemben éppen azon a véleményen vagyok, hogy a rendkívül szikár (kevés sávot lefoglaló, old-school gitárhangzás, dob, basszus) zenei fogalmazás vájta szűk patakmederbe, a magasból lezúduló, hömpölygő vízfolyamként úgy érkezik meg Johansson hangja, hogy visz magával mindent, ami az útjába került. Minden tiszteletem a zenekar lelkét jelentő Lars Chriss eddigi meg nem alkuvó munkásságának, de hiába jók a dalok, merthogy zömében tényleg jók, hiába a tekintélyes vendégek (Glen Drover-Megadeth, Bruce Kulick-KISS) sziporkái, ebbe a lemezbe Johansson pumpált életet. Így viszont egy olyan hard rock anyag születet, amely relatív egyszerűsége és nyersessége ellenére is versenyképes, nem érezzük hiányát a billentyűknek és a divatos bombasztikus megszólalásnak. Maradva a vízrajzi analógiáknál, fordított oázisként ad az Emotional Coma egy kis felüdülést nyújtó szárazságot, napjaink progresszív óceánjában, ez pedig most különösen rámfér, hiszen a Circus Maximus és Anubis Gate prog-anyagokba kell alámerülnöm rövidesen…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Itzhak Perlman világhírű zsidó származású hegedűművésztől egyszer megkérdezték, hogy mi az oka annak, hogy a zsidó zenészek kimagasló képességű muzsikusok. Ő erre szerényen azt válaszolta, hogy személy szerint nagyon sok tehetségtelen zenészt ismer közülük, ezért nem tud a kérdésre válaszolni. Ez az anekdota jutott eszembe az olasz Shining Fury kapcsán. Az olaszoknak sajátja az a könnyen befogadható, de virtuóz zeneiség, ami évszázadok óta az európai zene integráns része, és amit a taljánok valószínűleg génjeikben hordoznak. És mivel a genetika nem stílusfüggő, nem árt vigyázó szemeinkkel a Rhapsody által beporozott, majd virágbaborult  olasz heavy metal színteret is figyelni. Sok csapatnál érezhető valami ebből a zenei örökségből, de legnagyobb sajnálatomra a Shining Fury kétlábgéppel hajtott szerelvénye úgy robogott el mellettem, hogy komoly erőfeszítés ellenére sem tudtam sokat visszaidézni a hallottakból. Arra határozottan emlékeztem, hogy egy nem túl vastagon megszólaló speed-power csapatot hallottam, egy többnyire magas hangfekvésben mozgó, nem rossz, de különösebben nem is kiemelkedő énekessel és képzett hangszeresekkel, de úgynevezett "dalok" nyomára újabb és újabb meghallgatás és önmarcangolás; "Nem igaz, hogy nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni és ráhangolódni a CD-re, ha már ingyen elküldte a kiadó!" után sem tudtam bukkanni. Egészen pontosan, egyre mégiscsak. A Deep Purple Highway Star-ját frissen, modern felfogásban játsszák, baromi jól, ezt el kell ismerni.

Nem tagadom, olvastam már ódákat zengő kritikát is a lemezről egy hazai weboldalon. Itt éppen a fogós dalokat és a szenzációs énekes hangadottságait méltatták. Hát…nem tudom. Tegyen mindenki belátása szerint, de vitán felül jól csak az fog járni, aki speed-power stílusban minden(v)evő, és nemzetek szerinti bontásban  katalogizált gyüjteményéből már csak egy olasz "S"-sel kezdődő csapat CD-je hiányzik.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

Nemhiába, nagycsalád vagyunk! Ez is rockzene, és pl. a Dimmu Borgir is az! Pedig a kettő között a közös nevező legföljebb annyi, hogy a villanygitárba itt is jack-dugó csatalakozik, meg ott is. Ennek csak örüljünk, hiszen a stílus gazdagsága a rockzene életképességét, a benne alkotó művészek sokoldalúságát, tehetségét mutatja. Az AOR az egyik szélsőértéket képviseli. Valószínű, hogy Frédérick Slama soha nem fog olyan perekbe keveredni, mint Manson, vagy Ozzy. Ezt a muzsikát hallgatva senkinek nem lesz legyűrhetetlen késztetése másban, vagy magában kárt tenni. Végtelenül letisztult, nyugis társasjáték ez. Csupa profi zenész/stúdiózenész közreműködésével, telik el az egy óra, sajnos anélkül, hogy közben egy jó egészségeset rásóznának a pergőre. Ez persze csak képletesen értendő, hiszen mint mondottam volt, ez is rockzene, a közreműködő Lukather mégiscsak egy zseni, és vannak bőséggel ügyes zenei megoldások és izgalmas pillanatok.

Szerencsétlenségemre(?) - a papírformával szemben - ahogy vénülök, egyre inkább karcosabb megszólalásokat kedvelek, pedig régebben meg voltam győződve arról, hogy a családalapítás után, 40-hez közel, ilyen típusú zenéket fogok hallgatni. Ember tervez…., - ezért most távolinak tűnik az időpont, amikor hozzáöregszem az AOR, stílusában tökéletes, de számomra kissé adrenalin-szegény világához.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

No, kérem! A lemezborítón egy nagyon csúnya, erősen Freddy Kruger-re hajazó csuklyás bácsi icipici kis koponyákat sütöget ördögöcskékké alakuló lángnyelvek fölé hajolva. Egy elszabadult lángördög pedig felpattan egy holló(?) hátára, és átöleli a nyakát lángkarjával. Azt a mindenit!

És ilyenkor tegyem be a CD-t és próbáljam előítéletek nélkül meghallgatni. Bocs, de nem tudom, így a MP a mínusztartományból indulva volt kénytelen nekivágni a megmérettetésnek.

Szerencsére a fiúk nem az év borítója versenyre neveztek, tehát innentől kezdve a kritika átcsap méltatásba, hiszen a zene elsőligás, férfias, erőteljes, és kellő döggel lemezrepréselt power metal, valahol annak szikárabb amerikai (Vicious Rumors) és dallamosabb európai (Firewind) mezsgyéjéről, azért leginkább utóbbi dominanciájával. A húzós és dallamos "Master Of Sins" például egy spontán elhatározott visszaléptetésnek köszönhetően mindjárt kétszer egymás után volt kénytelen pörögni otthon, profi léggitárkísérettel megtámogatva a szoba közepéről, ahogy kell.

A negyedik lemezét megjelentető, görög, svéd, német arcok alkotta nemzetközi csapat, az azóta már távozó aktuális metal-hangya Gus G gitáros (Dream Evil, Firewind, stb.) támogatásával nagyon korrekt anyagot tett le az asztalra. Gus G kvalitásaira most külön nem térnék ki, de nyílván nem véletlen, hogy magas az árfolyama a metálpiacon. Külön dicséret illeti azonban R. D. Liapakis énekest, akinek bika hangja és dallamérzéke a lemez egyik erőssége. A magasabb hangok is határozottan, erővel törnek elő a tüdejéből. Neki köszönhetően a kevésbé ütős szerzemények is élvezhetőek. A görög rajongók lelkesedését ismerve, nagy ünnep lehet arrafelé egy Mystic Prophecy buli, még azzal együtt is, hogy a haza és a próféta személye egymással nem mindig kompatibilis.

Ha a lemez kicsit változatosabbra sikerül, és még néhány "Master Of Sins" kaliberű dalbomba is felkerül rá, lelkesedésem határtalan lenne. De így is nagyon jó!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

Nem tudom, hogy képes lesz-e a Stratovarius valaha is kikecmeregni abból a gödörből, ahová a zenekarvezető Timo Tolkki lökte be a csapatot, miután elfogytak az antidepresszáns tablettái, pillanatok alatt lerombolva azt, amit hosszú évek keserves munkájával sikerült felépíteniük. Talán ennek is köszönhető, hogy most sokkal inkább vártam egy Timo Kotipelto szólólemezt, mint 2003-ban, a Strato szárnyalása idején. Az anyacsapat lelkileg kiegyensúlyozottabb Timója viszont érezhetően formában van. Ráadásul most a maga ura, hála Istennek ritkán szirénázik, ami azért egy kicsit tud idegesíteni a Stratónál, de megértem, gondolom nincs apelláta, amikor a pszichésen roskatag másik Timo rendszerint a padlásra zavarja énekelni. A természetesebb énekhang, a hard rockosabb hangzás, valamint Janne Wirman (Children Of Bodom) Hammond hangszíneinek köszönhetően, illetve a középtempók dominanciája miatt a Serenity nem kelti az a benyomást, hogy új Stratovarius lemezt hallgatunk. Mindezek mellé sikerült nagy megfejtést nem igénylő, de gondosan megkomponált, nagyívű melódiákkal és refrénekkel feltölteni a nem túl hosszú, de telten megszólaló (Finnvox) anyagot, de így legalább szinte üresjárat nélküli.  Ez már önmagában is elég lenne, de ínyenceknek azért még elmondom, hogy a lemezcímben található "i" betűre egy nagyon ízesen, ha kell technikásan, de kellő döggel játszó gitáros, névszerint egy bizonyos Tuomas Vainola teszi fel a pontot. Kotipelto most már megnyugodhat. Ha netán ismét egy szado-mazo csajszit hívna énekelni a helyére a Főnök, ebből a bandából kikukucskálva, majd jót nevethet a lélekgyógyászat tehetetlenségén.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)