Mike Varney fáradhatatlanul fedezi föl, szerződteti le, és ismerteti meg a világgal a gitármágusokat, lassan már egy emberöltő óta. Na, jó, az "emberöltő" talán túlzás, de ha rendesen fizette a járulékokat e munkája után, a nyugdíjához szükséges szolgálati idő lassan összejön az újabb és újabb tehetségek felkutatásával.

A jó szimat ilyen idő után természetes, tehát azt még csak feltételezni sem mertem, hogy Fabrizio esetleg szembeszökő hiányosságokkal küszködik a hangszeres jártasságot illetően. Nos, tényleg nem. Azt kell mondjam, hogy ami kitartó gyakorlással elsajátítható, azt Fabrizio-nak már nem ezután kell megtanulnia. Hálátlan egy dolog, de hiába tesz szert valaki hosszú évek alatt ilyen tudásra, a puszta technika, pl. a zsebtolvajlással szemben, itt még nem elegendő az eredményességhez és sikerhez. Saját, jellemző stílus, egyéni dallamvilág, szépen felépített kompozíciók és feelinges játék hiányában javarészt csak szájbiggyesztés a fizetség, ráadásul eleve kevesen is vagyunk, akiket még izgalomba lehet hozni egy instrumentális lemezzel. Fabrizio esetében a feeling és a jó dalok határozottan jelen vannak, de például a "Metal Bragalini"-t már Steve Vai megírta "Bad Horsie" címmel, a "Mai Dire Blues" hangzását és stílusjegyeit pedig Michael Lee Firkins "védette le" évekkel ezelőtt. Lehetne folytatni a sort, sokan "vendégszerepelnek" itt, ám ha valakit nem zavar az egyéniség hiánya, egy sokszínű, élvezetes lemezt illeszthet be a gyűjteményébe, ahol a félelmetes technikai tudás mindvégig jelen van, de hál’ Istennek nem mint cél, csak eszköz, a markáns, ritmikailag sem egyszerű kompozíciók előadásához.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)

Bizony, bizony. Tele van a világ szürkébbnél is szürkébb metal bandákkal. Azért az Eyefear nyilván nem erre gondolt a lemezcímben, hanem a világban tapasztalható elidegenedésre és a kilátástalanságra, amit igyekeznek is a maguk zenei eszközeivel megjeleníteni. Attól függetlenül, hogy esetükben nem éppen pajkos, strand-metal nótákról beszélünk, még lehetne sokszínűen, sziporkázóan megfesteni ezt az életérzést, úgy, hogy az egyben felkavaró is legyen (pl. Evergrey, Fates Warning, Zero Hour), de a harmadik lemezét megjelentető ausztrál Eyefear erre, úgy látszik, még nem képes. Ők félreértve a különféle színek fontosságát és szerepét, kizárólag szürkével öntötték le ígéretes ceruzavázlataikat, ez viszont minden erénye ellenére összességében unalmassá változtatta, szürkévé tette a korongot.

Annyira szeretném pedig, hogy ez a lemez tetsszen, hiszen mondom, a megközelítés, a koncepció, a dalvázlatok jók, arról nem is beszélve, hogy a remek adottságokkal (egy bivaly hangjával és négy ló sörényével) rendelkező ex-Pegazus torok, Danny Cecati-ban potenciálisan benne van egy ennél jobb produkció is. Mondjuk, rajta múlik a legkevésbé, hiszen végig izgalmasan énekel, miatta érdemes talán megismerkedni az anyaggal, dallamai is úgy-ahogy a helyükön vannak. A riffelős, ám helyenként finom zongorajátékkal is kísért, alapvetően pesszimista kicsengésű prog-power szerzeményeknek azonban, egy-két értékesebb, jobban sikerült pillanatot (Searching For Forgiveness, A World Full Of Grey) leszámítva, nem sikerül elgondolkodtatni az embert.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Hovatovább könnyű dolgom lesz, ha feltörekvő finn csikócsapat lemeze érkezik a postával. Kényelmesen előkeresem a gépben a múltkor írt Machine Men kritikámat, kicserélem a zenekarnevet, a lemezcímet, esetleg a kiadót és máris kész a meló, küldöm a szerkesztőnek. Vagy pedig újra és újra leírom, hogy szemtelenül fiatalok, fölényesen biztos hangszerkezeléssel, jó dalszerzői vénával, energikus, letaglózó erejű dalokkal.

A második anyagát megjelentető csapatot a Strato és Sonata nyomvonalán elindult tehetségként harangozzák be, ami szerintem félrevezető, illetve csak részben igaz. Az Excalion igazi értékét jelentő, nagy hangterjedelmű énekes szőrösebb, karcosabb, kevésbé hajlékony előadásmódjának köszönhetően a zene hangulatilag nyersebb, ha úgy tetszik agresszívabb (persze nem Marduk-i értelemben), mint a hivatkozott csapatoknál, arról nem is beszélve, hogy az Excalionnak nem kenyere a speedelés, dalaikra többnyire a húzos, lendületes köztempó jellemző. Túlzott egyediséggel persze azért nem vádolhatók, csinálják, amit előttük már nagyon sokan megcsináltak, és a tendenciákat figyelve lesz is még jelentkező az északi melodikus power kissé túlzsúfolt mezőnyébe, de ez legyen a legnagyobb bajunk. A hangszeresek természetesen mindent tudnak, az egyszerre technikás és dallamos szólógitáros játéka egyenesen kimagasló, és remek dalokat is tudnak írni, legnagyobb sajnálatomra még nem egy egész lemeznyit. Ennek köszönhetően a méregerősen induló anyag kissé kifullad a második részében, én pedig rendre azon kapom magam, hogy újra az első öt számot akarom hallani.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 149. számában jelent meg.)

Ahhoz azért bőven elégséges a Waterline, hogy ettől kezdve felkapjam a fejem a banda nevének hallatán.

Azt hiszem, 15-20 éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy Mike Varney olyan bluesgitáros lemezének legyen társszerzője és producere, akinek blues-értelmezésében nem szerepelnek arpeggio-k és szélvész futamok, hogy a teljesen műfajidegen tapping-technikáról ne is beszéljünk. Márpedig a lemezt végighallgatva azt gondolom, hogy Eric hamarabb vágná le az ujját, mintsem hogy ilyen eszközökkel "színesítse" játékát. Eric Gales ízig-vérig bluesgitáros. Érzéssel, és érzelemmel teli játékának legfontosabb összetevői; torzított, vastag koszos sound, ami csak egy ütött-kopott Stratocasterből tud igazán meggyőzően szólni, valamint Eric hangja, ami engem leginkább egy néhány hanggal lejjebb transzponált Glenn Hughes-ra emlékeztet. Az aprólékos elemezgetésnél talán többet mond az a tény, hogy a balkezes, fordított Fenderen játszó memphisi fekete muzsikusról, saját honlapja nem lévén a jimmi-hendrix.com weboldalon találtam a legtöbb használható információt. Innen tudtam meg például, hogy már 1991-ben megkapta a Guitar World magazin olvasóitól a "Best new talent" elismerést. Ám a lemez erőteljes, Hammond orgonával támogatott megszólalásával nemcsak a blues fanatikusoknak szerezhet kellemes perceket, hiszen a változatos, dögös blues dalok mellett van itt Joe South szerzemény, a Deep Purple által sikerre vitt "Hush", valamint a címadó, ami egy dallamos, lendületes, hibátlan blues-rock nóta. Belassulás ide, blues oda, nincs mese, Mike Varney megint beletenyerelt a tutiba.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

Most, hogy egy szomorú, hideg őszi napon kezembe került az olasz Eldritch zenekar, harmadik, eredetileg 1998-ban kiadott lemezének, 2007-es újrakevert és felbónuszolt változata, majdnem könnyeket is ejtettem. Az egyik legnagyobb reménységeim voltak, és hogy nem lettek igazi nagy kedvencek, arról kizárólag maguk tehetnek.

Az El Nino-val egy spontán áruházi belehallgatás során ismerkedtem meg, és ahogy elemi erővel megdörrent a kezdő No Direction Home, köszöntem szépen, és mentem a pénztárhoz kicsengetni a zsét…

Valahogy azon a lemezen minden összejött. Mai napig rendszeresen meghallgatom, az elejétől a végéig. Nyersen, de mégis tisztán és arányosan megszólaló, kiváló, dallamos, de combos riffeléssel megtámogatott, enyhén progresszív heavy metal nótákból írtak egy teljes lemezre valót. Így igaz, sajnos csak egy lemezre valót, hiszen ezt előtte, és ami a legszomorúbb, azóta sem tudták megismételni. Kapkodtak fűhöz-fához, tagcserék, bénázás, stílusválság, ilyen-olyan lemezek, hol jobb, hol rettenet, de az El Nino szintjét nem sikerült megközelíteni. A két alaptag, az énekes Terence Holler, valamint a tehetséges gitáros Eugene Simone mellett, a szinte teljesen ismeretlen zseninek, Oleg Smirnof billentyűs-polihisztornak köszönhető, hogy az El Nino ilyen jól sikerült. Sajnos, miután megfestette a lemezborítót és markáns játékával kitörölhetetlen nyomott hagyott a zenekar történetében, távozott, majd a Vision Divine soraiban bukkant fel.

Az újrakiadásra felkerült egy jó Yngwie-feldolgozás (Dreaming), és egy rakás demó ebből az időből.

Mára nincs billentyűsük, szigorodott a hangzás, és talán úgy tűnik, végre magukra találnak. De ezt a lemezt tényleg csak ajánlani tudom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Rockzenekedvelő barátaimmal rendszeresen eszmét cserélünk arról, hogy a mai zenei dömpinggel, egy átlagos rajongónak lehetetlen lépést tartani. Ez egyrészről jó, mert a szűk piacon a minőségre élénkítő hatással bír, másrészről rossz, mert az olyan csapatok, mint pl.a Vision Divine, a jó produkció, az erős dalok, a zenei felkészültség ellenére, jóesetben is csak a rockzenei színtér margóján tudnak pozíciót fogni.

Hála Istenek az olasz srácok nem lettek mindettől szárnyaszegettek, igazi mediterrán játékossággal nyomják a  melodikus prog/power metalt, negyedik lemezüket és egy DVD-t is megjelentetve. A bemutatkozó album elsősorban azért kapott némi hírverést, mert Fabio Leone (Rhapsody) ruccant át kisegíteni énekesfronton a földijeit. Ez történelem, hiszen mára Michele Luppi személyében, Fabio-nál lényegesen jobb adottságokkal rendelkező énekesük van, élmény a teljesítményét hallgatni. A másik "ismerős" az ex-Labyrinth  gityós, Olaf Thorsen, jellegzetes gitározása szintén a lemez erőssége. A korábbi korongokhoz képest valamivel visszafogottabb lett a hangszeres tündöklés, ezúttal nincs instrumentalizmus, viszont jól megírt, gazdagon vokálozott nóták szép számmal akadnak, és ahol a klaviatúrát, vagy a fogólapot koptatják a lóhajú taljánok az ő kezeikkel, ott azért érdemes fülelni.

Nem fogja a lemez a világot kifordítani a sarkából, még a rockmagazinok sem borulnak majd le a Tőkéletes Gép előtt, de azért ez egy nagyon korrekt munka, és kár, hogy csak kevés emberhez jut majd el (legálisan).

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 139. számában jelent meg.)

A hűvösre fordult őszből kirepülni egy hosszúhétvégére az Örök városba, ráadásul a későnyári melegbe, önmagában sem gyenge, de ha mindezt a Dream Theater és SymphonyX római fellépésének megtekintésével turbózza fel az ember, joggal érezheti, hogy nincs a világon halandó, akivel cserélne.

A SymphonyX számomra az utóbbi néhány év legjobb progresszív heavy metal lemezét jelentette meg, így történhetett meg az a kultúrbotrány, hogy a koncertet megelőző nap, a Vatikáni Múzeumban, még a Sixtus-kápolna Michelangelo festette mennyezetfreskóinak szemlélése közben is az új lemez riffjeit dúdolgattam magamban.

A koncerthelyszínre érve meglepetten láttam, hogy a bejárat elé alkalmi piac települt, ahol brutális mennyiségben és olcsón árulták a nem hivatalos turné-pólókat. "Kedves" gesztus volt ez, mondjuk pl. a SymphonyX irányában, akiknek azért nyilván nem mindegy, mennyi pólót adnak el…

A római Palalottomatica leginkább a mi néhai BS-ünkre hasonlít, ám egy szabályos kör alakú csarnok, amelynek küzdőterén építették fel a színpadot, igazi arénahangulatot varázsolva ezzel. Egyrészről a korom, másrészről nyilván a rossz testtartásom a ludas, de egyre nagyobb fájdalmakkal állok végig egy koncertet, ezért cseppet sem bántam, hogy a jegyen szereplő számhoz rendelt széket kellett elfoglalnunk.

A hajszálpontos kezdésre csurig megtelt a csarnok kiéheztetett (talán meglepő, de a rómaiak nincsenek elkényeztetve koncertekkel), őrjöngő taljánokkal, és ez a leírhatatlan, kb. 10.000 ember keltette félelmetes hangulat mindvégig megmaradt.

A SymphonyX  új, Paradise Lost című remekével töltötte ki 45 perces kvótáját, ezen kívül csak a Sea Of Lies és a Smoke And Mirrors volt terítéken. A hangzás sajnos egészen gyatra volt, amiért csak részben kárpótolt a végig tomboló közönség. Russell Allen a buli végén beugrott a tömegbe, ami figyelembevéve hatalmas termetét, illetve az olaszok mélynövését, lehet, hogy egyben bosszú is volt a pólóhamisítások miatt…

A Dream Theater mára olyan minőséget és tökéletességet képvisel, amellyel sokan már nem tudnak lépést tartani. Ezért hallani állandóan, hogy az Álomszínház mára elveszett az öncélúságban, vagy hogy nyilvánvalóan alkotói válságban vannak. Nem érdemelték ugyan meg, de egy pillanatra eszembe is jutottak, amikor a Ministry Of Lost Souls levezető gitármelódiájának hangjai töltötték be a csarnokot. Ilyen, egyszerre szokatlan és mégis szájbarágós, egyszerűségében is komplikált dallamot, nem tud kiégett muzsikus alkotni. És ahogy a dal fináléját  a zenekarral éneklő tömeg energiája felerősítette, nem lehetett másra gondolni, csak arra, hogy akinek ez magamutogatás, esetleg zenekari válságtünet, az mélyen belül egy irígy, meghasonlott, keserű ember.
























A csodálatos fényekkel, kivetítővel és az egyes dalokhoz komponált, illetve a hangszerszólókat kiemelő vetítéssel, lemezminőségben nyomuló csapat sokkal inkább koncentrált az új lemezre, mint a pesti bulin. A "Prophets Of War" és "Repentance" dalokat kivéve az egész anyag bemutatásra került, a jóval több, mint kétórás koncerten.

Meglepetés volt a "Falling…"-ról előkapott "It’s Raining", illetve egy új Medley, amely olyan csemegéket rejtett, mint pl. az "In The Name Of God" instrumentális szólórésze. A csapat kedvéről és hangulatáról pedig legyen elég annyi adalék, hogy a nem éppen nyüzsgönc Myung, játék közben egyszercsak fogta magát és beült Portnoy mellé az egyik dobszékre, és úgy nyomták tovább, összenevetve.

Egy igazi arénában, egy fanatikus közönség részeként, a kortárs zene talán legnagyobbjaival eltöltött este a Tevere partján, azt hiszem, örök emlék marad.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

A Dreamland láthatóan és hallhatóan nem olyan céllal kezdett zenélni, hogy minden eddig ismert rockzenei formát újraértelmez és megváltoztat. Példának okáért logót sem találtak ki maguknak, hanem megelégedtek egy gyakran használt számítógépes betűtípussal. Éppen nem a Times New Roman, de hasonló…

Új (második) lemezük fölött Andy LaRocque és Joacim Cans bábáskodott, utóbbi megintcsak nem arról híres, hogy saját csapatával, a Hammerfall-lal, eleddig ismeretlen zenei területeken próbál járható ösvényre lelni. Minden körülmény adott volt tehát, hogy megmérettessék magukat a Hammerfall hasonmás versenyen, ami azért összességében elég ramatyul hangzik.

Szerencsére a helyzet nem ilyen tragikus, hiszen az ismert és agyonjátszott alapanyagokból is sikerült egy-két jó melódiát összehozni, amit biztos hangszerkezeléssel vezetnek elő, ráadásul Joacim Lundberg hangja is elég rendben van.

Ha túllépünk azon, hogy a hörgéssel is felturbózott Revolution In Paradise nótát a Kamelot March Of Mephisto címmel (és szintén hörgéssel együtt) már megírta, valamint azon, hogy melodikus heavy metal stílusban az elmúlt években kb. 600 zenekar próbált nemzetközi szinten villantani, még a kellemes szórakozás sem kizárt, hiszen tényleg nem játsszák rosszul a fiúk ezt a népszerű társasjátékot.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)