Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.reospeedwagon.com
facebook.com/REOSpeedwagon

Az olvasó hiába is várná el tőlem, hogy egy minden tekintetben kimerítő, részletes ismertetőt írjak az amerikai dallamorientált rocklegenda, az REO Speedwagon munkásságáról. Egyrészt erre való a Wikipédia, másrészt nem enciklopédikus igénnyel kívánok szólni róluk, hanem csak mintegy ötletet adni a karácsonyi ajándékvásárláshoz. Több alkalommal írtunk már olyan amerikai előadókról, akik az óceán túlsó oldalán szupersztárok voltak és ma is rendszeres szereplői a klasszikus rock rádiócsatornáknak. Többen közülük – hál' Istennek! – ma is aktívak. A nyilvánvaló csapatok mellett, mint pl. a Journey és a Kansas, akad olyan is, akiket végképp kevesen ismernek mifelénk: talán nem tévedek nagyot, ha ide sorolom a Grand Funk Railroad, Chicago, Styx, Night Ranger, The Doobie Brothers alkotta exkluzív csoportot. Bizony vastagon ide tartozik az REO Speedwagon is, pedig talán mind közül őket ismerjük mi, magyarok a legkevésbé.

Ha az egyszeri magyar rocker meghallja véletlenül a "Can't Fight This Feeling"-et valahol, persze azonnal rávágja, hogy ezt tuti hallotta már korábban, de tartok tőle, csak kevesen tudnák pontosan beazonosítani a "forrást". Annak ellenére alakult ez így nálunk, hogy az Illinois-i Egyetemen a '60-as évek végén életre hívott kvázi-amatőr banda az USÁ-ban végül hangos sikereket ért el. Az 1980-as "Hi Infidelity" például a Billboard 200 listán meg sem állt a csúcspozícióig, és négy Top 40 slágerrel büszkélkedhet.

Az alapító tagok közül ma már csak Neal Doughty billentyűs van meg a bandában, körülötte viszonylag sokan kicserélődtek, jóllehet a jelenlegi fölállás a '80-as évek legvége óta változatlan. Az ősrajongók talán belekötnének ebbe a kijelentésembe, de én úgy látom, hogy ez a társaság az együttes eddigi legjobb, legütőképesebb, legösszeszokottabb verziója. A Bryan Hitt dobos és Bruce Hall bőgős által alkotott ritmusszekció halál pontos és kimondottan groove-os húzást ad a daloknak, Dave Amato pedig technikás, vérbeli modern fölfogású gitáros, aki olykor a "csikorgatásoktól" sem riad vissza.

A CD/DVD egy 2010-es fesztiválkoncertet örökített meg. A fölvételek a Minnesota állambeli Walkerben évente megrendezésre kerülő, Moondance Jam nevű klasszikus rock fesztiválon készültek, ahol többek között a Lynyrd Skynyrd, Sammy Hagar and the Wabos, Pat Benatar, Jonny Lang és a Cinderella is föllépett. Kb. 30.000 ember nézte végig a "hangversenyt", ennek megfelelően a színpad is tágas, megannyi reflektor és egy led kivetítő fal is növeli a látvány élvezhetőségét. Manapság sajnos sok a rosszul, kapkodva fényképezett és az idegesítően "spuris" vágással agyonvágott koncertfilm, de ez szerencsére nem tartozik közéjük, és a hangzás is 10-ből 10 pontos.

Beszéltem olyanokkal, akik a '70-es évek óta többször is látták a csapatot élőben, de egyöntetűen azon az állásponton voltak, hogy soha ilyen dögösen nem hallották még szólni őket. Én is széles mosollyal az arcomon nézem/hallgatom végig az anyagot, hatalmas a buli, a "Wagon" pedig rácáfol azokra, akik nyálas AOR csipogásként aposztrofálják őket; a nevükhöz méltó elánnal robognak át a lelkes tömegen. Ha a sors kegyeltjeként nem töltök összesen négy évet az USÁ-ban, lehet, hogy én sem rendeltem volna meg a lemezeket, de a klasszikus rock rádiócsatornák jóvoltából rendelkeztem kellő háttérismerettel ahhoz, hogy ezt a ziccert ne hagyjam ki. Ideális ajándék rocker apunak a karácsonyfa alá!

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories

Honlapok:
www.jasonbecker.com
facebook.com/jasonbeckerofficial

Ha van szív, amely minden értelemben győzedelmes, akkor az kétség kívül a már 25 éve teljesen mozgásképtelen Jason Becker testében dobog. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy az akaraterejével, puszta élni akarásával meddig volt képes eljutni, holott mindehhez fizikai segítséget, azon a "győzedelmes szívén" kívül csak a mozgásra még egyedül képes szemgolyói adtak...

Ahogy készültem a kritikára és fogalmaztam a gondolatokat, megnéztem a lemezről már megjelent írásokat. Az általunk szakmailag az egyik legjobbnak tartott Shock! Magazinban olyan kritikára leltem Danev György tollából, amelyhez bármit hozzátenni egyszerűen képtelenség. Lényegileg ugyanezt tudnám csak leírni, csak kevésbé jól, kevésbé ihletetten. Esetleg még saját élményként azt a pillanatot, amikor 1996-ban Amszterdamban egy CD üzletben először hallottam meg a "Perpectives" lemezéről az "End Of The Beginning" című kompozícióját, és ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a dal nekem életem végéig az egyik legfontosabb dal marad. Húsz év elteltével is így gondolom, sőt egyre fontosabb.

Tehát bevállalva azt is, hogy Tartuffe komám nyersen, szimpla tróger lustaságként fogja nevesíteni ezt a "kritikát", ajánlom a Shock! recenzióját, mert az lényegileg ugyanaz, de tartalmasabb és jobb, mint amit én írtam volna. Természetesen az éves toplista magasan első helyezettje. (A videó pedig legyen az dal, ahol Jason gitárjátéka is hallható...)

Túrisas

Kiadó:
Rat Pack Records

Honlapok:
www.prestoballet.com
facebook.com/PrestoBallet

Fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Nekem személy szerint egy kicsit sem hiányzott a Metal Church, viszont borzasztóan ki voltam éhezve egy új Presto Ballet anyagra. A legutóbbi anyag óta hat hosszú év telt el, és bár időről-időre kerengtek a neten kósza pletykák arról, hogy már a kanyarban van az új album, valójában a megjelenés derült égből a villámcsapásként ért, minden komoly előzmény nélkül egyszer csak bevillant a virtuális látóterünkbe.

Szóval, fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Miért egyszerre jelent meg a Metal Church Mike Howe-hoz köthető reinkarnációjának és a Presto Ballet sokadik line-upjának új lemeze. Ha az volt a cél, hogy egy amolyan blitzkrieggel letarolják a zenepiacot, akkor nem sok realitásérzékük lehet, hiszen egyik formáció sem ver nagyobb hullámokat, mint egy kisebbfajta molnárka... A Metal Churchre még talán egy-két ős power-fan fölkapja a fejét, de a '70-es évek progresszív rock muzsikáinak bűvöletében alkotó Presto Ballet már tényleg a "láthatatlan", vagy "inkonzekvens" kategória.

Mondom mindezt úgy, hogy a szó legtipikusabb és legnemesebb értelmében rajongok ezért a vintage stílusgyakorlatért, még akkor is, ha sokak szemében esetleg giccsesnek tűnik. Teljesen levesz a lábamról, ahogy a brit ős-prog bandák (legfőképpen a Yes) és az amerikai hiperdallamos "alakmásai" (elsősorban a Kansas és a Boston) stílusát ötvözik, és úgy tudnak retrók lenni, hogy nem lengi be az egészet nagymama moly-gyilkos naftalin golyóinak kellemetlen, szúrós szaga.

Ezzel a dalcsokorral is csak annyi a gondom, hogy túl sokat kellett rá várni, és ehhez képest a 40 perces játékidő fájdalmasan diétás. Igaz, a fizikai CD-n van egy bónusz szám (The Man With The Plastic Face), egy letöltési kóddal pedig még egy (Brand New Minute) szösszenethez juthatunk hozzá. A "The Days Between" ugyan nem fogható az első két, minden porcikájában hibátlan albumhoz, de a kiéhezett ember úgy érzi, hogy ízlelőbimbói még egy tescós virslitől is rögtön fölrobbannak. S ezzel nem azt akartam mondani, hogy ez az album olyan, mint az olcsó húsipari tömegtermék...

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/keemarcello

Nem hiszem, hogy az egyre töpörödő rockzenei színtéren sok zenebarátot foglalkoztat a John Norum vs Kee Marcello kérdéskör, ennek ellenére szerintem izgalmas és tanulságos megvizsgálni, hogy miként válik valakiből gitárhős. A puszta technikai fölény csupán egy, noha messze nem elhanyagolható szegmense a felépített "brand"-nek.

A történeti áttekintést ezen az oldalon talán szkippelni lehet. Lényeg, hogy miután Norumnak elege lett a hajlakkból, átadta helyét az akkor már szupersztár státust elért Europe zenekarban a tökismeretlen svéd gitárosnak, Kee Marcellonak. Megjelent az "Out Of This World" (1988) lemez, ami elviekben folytatta a kitaposott utat, a korszellemnek megfelelő hangzással, (akkoriban még) rádiós slágerekkel. Mondom, elviekben. Gitárosok és nem gitáros vájt fülűek viszont megroggyant térdekkel hallgatták, hogy ez a svéd ismeretlen milyen gitárjátékkal/ szólókkal pakolta tele a lemezt. Igen, a "Superstitious", a "More Than Meets The Eye", "Ready Or Not” gitárszólója kis túlzással újradefiniálta a szólógitározást. Egyszerre ennyire dallamosan és virtuóz módon könnyedén, addig sem, nagyon azóta sem sokan kezelték a gitárt. Nézzük csak meg bármelyik mostani felvételen, hogy szegény Norum, mint disznó a jégen küzd (és marad alul estéről-estére..) a mai napig műsoron tartott "Superstitious" szólójával. És mégis. Norum lett a gitárhős, aki folyamatosan nagy színpadokon játszik, Kee pedig tulajdonképpen a szakmán kívül szinte névtelenül tűnt el, amíg a Frontiers kiadó a közelmúltban ki nem olvasztotta a stockholmi jég alól, És nem véletlen utaltam arra, hogy a technikai tudás nem minden, hiszen nem állítom, hogy a jelenlegi rangsor igazságtalan lenne. Norum szólóban is sikeres tudott maradni, van íze, egyéni arca a játékának, ömlik belőle a zene, a Europe hiteles hard rock bandává másodvirágozta magát, míg Marcello szerényen klubozik és a koncert emlékezetes, nagy pillanatait természetesen a két általa felgitározott Europe lemez slágerei jelentik,

A „szerény klubozás” képi definíciója pedig ez a DVD, ami nem is került kereskedelmi forgalomba, a honlapján keresztül lehet hozzájutni, ha szerencsénk van, talán még ő maga is postázta és nyalta rá a bélyeget… Nem akarom ekézni szegényt, mert ha valakinek, hát nekem nagy idolom és ezt az angliai koncertet is sokadjára nézem végig lelkesen, de lehet hogy valamit mégis ő ronthatott el, hogy egy ekkora lehetőség után, amit ugyan rendesen ki is használt, mégis itt tart. Van hangulata az anyagnak, eléggé testközeli (Tartuffe szerint telefonnal vették fel…), amit ebből a low budget megközelítésből ki lehetett hozni, azt tulajdonképpen korrekt és élvezhető módon kihozták, de ahhoz képest, hogy mit tett hozzá személyesen a szólógitározás művészetéhez, ez akkor is méltatlan.

Túrisas

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
www.metalchurchofficial.com

A reuniont követő általános éljenzésbe bevallom, nem folytam bele: most is meggyőződésem, hogy a visszatérés ténye legalább annyit nyomott a "XI" megítélésében, mint a produktum színvonala. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az album rossz lett volna, de kicsit úgy érzetem magam, mint a STAR WARS sorozat esetében az Ébredő Erőnél, ami ugye nem volt más, mint a korábbi best of pillanatok jól sikerült remakje, és a nosztalgia elvitt a hátán minden olyan esetlegesen negatív tényezőt, melyek befolyásolták volna a nagy népi hurrá hangulatot.

Jelen esetben azonban az emlékezés diszkrét bájáról nem beszélhetünk, jóllehet, a csapat megpróbálta a legutóbbi album eszköztárában maradt elemeket újrahasznosítani: sajnos azonban már csak olyanokat találtak, melyek nem véletlenül lettek annak idején mélyen, a sarokba helyezve.

Hogy mi is a bajom az albummal? Először is az erőltetett megfelelési kényszer, az a fajta keménykedési attitűd, amivel magyarázni lehet, miért is az amerikai heavy metal az igazi power. Ebben persze nem lenne hiba, mert alapvetően én is szeretem a stílust, de a riffek és a groove-ok közül sajnos sikerült kihagyni azokat a dallamokat, melyek karaktert adtak a csapatnak, így nem sikerült megteremteni azt a fájdalmas, kissé révedező, ugyanakkor szilárd hangulatot, amivel az együttes felépítette oly sajátos, nagyepikai világát, és amihez hasonlót talán a Savatage, esetleg a Crimson Glory tudott összebűvészkedni, amivel aztán magas tornyú templomként kongathatták ki a tehetség hírét.

Lehet, hogy tévedek, de az európai ízek hátraszorulásával sikerült elhagyni a furfangot is, a szemtől-szembeni adok-kapokban pedig nem ők a legjobbak. Horzsolnak a riffek, dübörögnek az ütemek, az ember szinte látja, hogy szétesik alattuk a színpad, de akármilyen keményen nyomják is le a torkunkon a mondanivalót, az leginkább csak fullaszt, ahelyett, hogy táplálna. A viszonylag rövidre vett szerzemények nem engedik kibontakoztatni a már említett "mágikus világot", a dallamokat pedig egy OKJ-s alapfokú munkadal-tanfolyamon is tanulhatták volna, amibe az a baj, hogy azokat maguk a munkások sem szeretik, mert a munka és a művészet nemigen fér meg egymással. (Ritka és ihletett pillanat, amikor a kettő szimbiózisából tényleg valami örömteli nagyszerűség kerekedik kifelé.)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hiába a gitárok és a dobok eszelős munkája, hiába a terpeszálláshoz hozzáadott szájzáras vicsorgás, ha nincs olyan ellenpont, ami igazából megadná a súlyát a folyamatos hirignek, esetleg olyan zenei elemként szolgálna, amire aztán fel lehet fűzni a koncepció nélküli agressziót.

Sajnálom, hogy nem sikerült megérintenie az albumnak, mert kevés amerikai power csapat képes azokra a dallamokra, mint a Metal Church, amikkel a szívet két oldalról – simogatás és lelkesítés – is támadni lehet.  A dalok egyenkalapálva zúgnak el mellettem, a refréneket pedig a primitívség gyűri maga alá, de nem lendületet, hanem türelmetlenséget sugározva. Nem tudom, hogy tudatos volt-e ez a szigorodási koncepció, vagy csak az ötletek hiányoztak a kellő rafinériához, az eredmény szempontjából úgyis mindegy. Ez most fiúk, nem a sikerültebb misék ideje lett, háborús időket meg legalább a templomokban ne kelljen élni.

Garael

Kiadó:
Rock Of Angels Record

Honlap:
www. enemy-inside.com

Úgy látszik, ez az év a nők éve (is) a metalban, sőt, a blogunkon, hiszen még a saját maga szerint is macsó beállítódású (a jelző kizárólag az énekesek személyére értendő) Tartuffe is kénytelen volt elismerni, hogy a gender elméletnek nem csak ideológiai gyökerei léteznek, és vannak olyan nők a metalban, akik távolabbra tudnak pisilni, mint a férfiak. Állva.

Itt van példának az abszolút az ismeretlenségből jött Enemy Inside üdvöskéje, aki ha hangjában nem is, de a játszott zenei stílusban ott focizik, ahol Floor jansen az általunk is recenzált Northwarddel. No jó, azért hiányzik mellőle egy olyan gitáros, mint Jorn Viggo Lofstadt, de ha modern megszólalású, furcsán kifacsart riffeléssel próbálkozó, keményebb kötésű, sötét hangulatú hard rockra vágysz, jó helyen tapogatsz (kérem félre nem érteni!).

Az alig két éve létező német rohambrigád mert kilépni a nemzeti kötődésű, hagyományos euro-speed-metal kötelékei közül, és más söröskocsmák tájékán szerencsét próbálni. Progresszívnak nem mondanám őket, de a riffek mélye és a dalszerkezetek tartalmaznak némi furfangot, és a dallamok egy részébe is bele lehet hallani némi orientális jelleget: elég csak meghallgatni az örvénylő groove-val megáldott "Lullaby"-t, egyből észbe kaphatunk, hogyan sikerült ilyen altatókkal 1001 éjszakán keresztül ébren tartani a szultánt.

A Nastassja Giulia vezette csapat, bármennyire is fiatalok, nem sietik el a dolgot, hagynak elegendő időt a dalok kibontakozásához, de ha kell, mernek játékosan is lenni: az "Angel's Suicide" alapvetően komor riffje felett – ami akár származhatna a Paradise Lost heavy metalosabb korszakából, vagy az Evergrey dalos fiókjának mélyéről – kibuggyanó dallam akár egy nagycsoportos óvodás kör délutáni hangulatba hozását is szolgálhatná – persze más szöveggel. A "Death Of Me2 pedig egy-egy felvilágosultabb arab háremből is származhatna, ha mondjuk Aladdin úgy kívánná a dzsinntől, hogy a sah feleségei szeressék a metalt.

A dalokat hallgatva persze felmerülhet az Evanescene neve is, de az Enemy Inside nem bonyolódik bele a saját maga alkotta "modernkedő2 skatulyába, és a dallamok tudnak annyira markáns világot teremteni, hogy önálló produktumnak tekintsük őket, innen vagy onnan lopott ihlet nélkül.

A hangzás szerencsére jól idomul a teremtett hangulathoz, a gitárok meglepő morcossággal dörögnek az énekesnő hangja alá, sőt, néha talán háttérbe is szorítják azt: Nastassja vagy tapasztalatlan, vagy a tehetsége nem elegendő ahhoz, hogy "uralja a teret", esetleg nagyot vágva az asztalra tudatosítsa, hogy ki a főnök.

Ezen csekély negatívum mellett úgy gondolom, az Enemy Inside-nak nem kell ahhoz sok ellenséggel megküzdeni, hogy felfigyeljenek rájuk, a belül fészkelő Alient meg gyorsan agyon kell csapni, és kész.

Garael 

Kiadó:
Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Az általam olyannyira szeretett metal operák hosszú agónia utáni lélekharangját David DeFeisnek sikerült megkongatni, akinek trilógiájából három szám meghallgatásáig jutottam: mert értem én a művészi célt, csak nem mindig szeretem, és ha egy megjelenő albumon éneklés helyett egy horror- és pornófilm nyögéseit, fejhangjait, hümmögéseit és mormogásait hallom, nem kíváncsi leszek, legfeljebb dühös, vagy szomorú. Annak persze, aki a földhözragadtabb tényekre kíváncsi, csak annyit, hogy még a legmélyebb kuka alján sem találtam a jelenlegin kívül egyetlen klasszikusnak vehető metal operát sem, úgy látszik, Sammet szelleme már bejárta egész Európát és sikerült kiszellőztetni minden zeneszínházra fogékony hajlamot.

Éppen ezért örültem meg annyira, mikor megtaláltam Marius barátunk 2015-ben megkezdett történetének folytatását, mert bár magát, a főhősünket továbbra sem sikerült megismernem, a lemezre összeverbuvált zenészek nevét olvasva úgy éreztem magam, mint az egyszeri lottózó, akinek kihúzták az ötösét: Michael Kiske, Tim Ripper Owens, Blaze Bayley, Olaf Hayer, Michele Luppi, Daniel Heiman, Mark Boals,  Mathias Blad, Diego Valdez, csak néhány szereplő azok közül, akik vállalkoztak felénekelni eme vokál-válogatott non plus ultráját, kár, hogy csak a markukat dobták a közösbe, és nem a szívüket.

Tudjátok, van az a mondás, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, nos, a listát olvasva mindent megkapott a szem, de a fül annál kevesebbet – a nagy elváráshoz általában olyan igények járulnak, aminek vége könnyen a seggre ülés lehet, esetleg az indulatosabb hallgatók esetében a szerző seggbe rúgása. Marius ugyanis hiába próbálta minden sémáját előgurítani a metal operáknak, vagy a gyengébbeket találta meg, vagy az olyanokat, amikre a "Made in China" van bélyegezve és természetesen abszolút eredetiek, csak a tartalom hiányzik belőlük. Nem értem egyébként, hogy ilyen csapattal hogyan lehetett ennyire középszerűt összehozni, hiszen ha Marius csak betereli őket egy sarokba, és hagyja őket ötletelgetni, akkor sem jöhetett volna létre sokkal gyengébb termék, de úgy látszik, a fiúk magukra hagyták Danielsent, rosszabb esetben maga Danielsen kérte erre őket, hiszen ismerünk túlméretes egokat a színtéren, így aztán járjuk a völgyeket a számok során, de sajnos csúcsokból keveset találunk. Nem hinném, hogy lenne egyetlen olyan eredeti megoldás is a lemezen, amire felkapnád a fejed, pedig ennél a stílusnál az eredetiség csak sokadik tényező a fontossági rangsorban. Én megelégedtem volna pusztán jó számokkal, olyan himnuszokkal, melyekkel a világ metalistáit egyesíteni lehetne, bár azt a Manowar már megtette jó, tíz évvel ezelőtt.

Sajnálom az elhalasztott esélyt, hiszen az "Angel Of Light"-féle ötletben ott pislákol a lehetőség – nem véletlen, hogy ebben vette fel ismét a bárcát mindenki szeretett metal kurvája, Kiske is –, mert ha nem is lehetett volna újralobbantani a metal operák fáklyáját, azért egy-két gyertya meggyújtására elég lett volna a darab. Így viszont csak bosszankodhatunk, és bámulhatjuk a sötétséget.

Garael

Kiadó:
ear Music

Honlapok:
www.marillion.com
facebook.com/MarillionOfficial

A Marillionnak nem ez az első DVD-je, még csak nem is az első dupla koncert DVD-je. Nekem pl. megvan a gyűjteményemben a '89-'90-es turnén rögzített "From Stoke Row To Ipanema" (2003), ami szerintem a Hogarth-éra hőskorszakának nélkülözhetetlen alapdokumentuma, bár a látvány nem lehengerlő. De megvan a "Brave" zseniális, de legalább annyira nyomasztó DVD változata is, ami szerintem a Pink Floyd "The Wall"-ja mellett a műfaj egyik kiemelkedő koncepcionális zenés filmje (ez ugyanis nem koncert DVD). Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy – noha az együttessel a viszonyom az "Anoraknophobia" (2001) óta közel sem felhőtlen – az "All One Tonight"-ot is be kell szerezni, hiszen egy nagyon is reprezentatív, két DVD-s koncertet kapok, amit ráadásul a gyönyörű Royal Albert Hallban rögzítettek, spéci színpadképpel, kamarazenekarral stb.

Attól már korántsem voltam elragadtatva, hogy egy három órás összegző, legnagyobb slágereket tömörítő buli helyett, a legutóbbi "F.E.A.R." (2016) fullos előadását kapom az első korongon, a másodikon pedig egy olyan gyűjteményt, amiből (a "Man Of A Thousand Faces"-t kivéve) gondosan kigyomláltak minden pattogósabb, életigenlőbb nótát. Erről folyt már itt vita a kommentekben, de engem hosszútávon irritál az a véget nem érő, belassult, öreguras, halvérű, már-már szuicid nyűglődés, amibe Hogarthék közel két évtizede beleragadtak. Minden lemezüket szeretem a "Marillion.com"-mal bezárólag, de utána a kapcsolatunk – úgy látszik, helyrehozhatatlanul – megromlott. Hogy ezért ők a felelősek, vagy én, vagy mindkét oldal, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Azért hajlok rá, hogy őket hibáztassam, mert a régi lemezeiket ma is rendszeresen hallgatom, a műfajt azóta is csipázom, csak éppen az utóbbi hét (hét!!!) Marillion nagylemez untat halálra.

Persze a két utolsó stúdióalbum (amiről itt és itt írtunk) tulajdonképpen nem volt rossz, sőt a korábbiakhoz képest javuló tendenciát mutatott, mégsem ugrotta meg az ingerküszöböm. Minden előítéletemet megpróbáltam levetkőzni, amikor a "F.E.A.R" teljes anyagát tartalmazó első lemezt betettem a lejátszómba. Így, a legendás színpaddal, a káprázatos fénytechnikával, a szemet gyönyörködtető fényképezéssel még élveztem is, de amikor betettem a második DVD-t szinte föllélegeztem. Igen, ez az! Pedig ez az élmény sem volt 100%-os. Semmi a Fish-es korszakból (ezt talán még megértem), de a klasszikus Hogarth-lemezekről is csak szó szerint egy-egy pőtyögös darab (kivéve a két számmal képviselt "Season's End"-et).

Azt kell mondjam, hogy a DVD-t nem a szetlista miatt volt érdemes megvenni, hanem a tökéletes hangzás és a legalább annyira tökéletes látvány miatt. Akinek ellenben bejön az, amit az együttes az utolsó kb. 17 évben művel, egyszerűen nem hagyhatja ki ezt a komoly költségvetésű, rajongóbarát csomagot.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.sinbreed.com

A SinBreed nevű csapatra az a Herbie Langhangs irányította rá a figyelmem, aki valóban alkalmas arra, hogy a nagy nevű sztárok pótlékaként kisegítse azokat az együtteseket, ahonnan első számú sztárjuk, és a hallgató csalogató név angolosan, svédesen, németesen – ki-ki válassza ki a megfelelőt – távozott. Egy ideig ugye azt hittük, hogy a Rick Altzi nevű prototípus a megoldás, de mint a digitális technológiában, az énekesek világában is találhatunk magasabb verziószámú – vagyis jobb, tökéletesebb – alkalmazást, és hát Langhangs legalább két generációval többet tud, mint szegény Altzi. Sajnos Langhangs gyártása során a "vándormadár" nevű bug is bekerült a programsorok közé, úgyhogy a SinBreed jelen albumán már a számomra ismeretlen Nick Holeman – aki azért nem abszolút kezdő, hiszen megjárta a Vicious Rumors nevű átjáróházat is – próbálja irányítani a zenei műveleteket, több, de inkább kevesebb sikerrel.

Sajnos ugyanis nem csak az énekes változott, hanem a zenei irányvonal is: a szigorú, skandináv powert felváltotta a német speed-power-heavy metal, ami nem lenne baj, ám a dalok nem csak stílust, hanem színvonalat is váltottak, és ha nem is kerültek a béka feneke alá, a tisztes középszer unalmas ismerőssége azoknak is lelohaszthatja a kedvét, akik szerint a német minőség még mindig az igazi.

Zakatolnak, vágtáznak, rohannak egymás után a dalok, néha némi lopkovárival, hiszen a "Wasted Trust" akkor sem vakarhatná le Iron Maiden gyökereit, ha azt maga Adrian Smith tagadná le, de különösebb jelleg nélkül, ami úgy olvasztja egybe a dalokat, mint napsütés a finom csoki kockáit. Kár, mert a tehetség megvan valahol odalenn, a mélyen, talán csak egy jobb producer – legalábbis Flo Laurinnél jobb – hiányzott, aki képes lett volna némi kreativitást odalopni a stúdióba, de az is lehet, hogy jelenleg ez a maximum, akkor pedig hulljon a bandára a feledés megérdemelt fátyla.

Ráadásul a hangzás sem segíti az előrehaladást – pedig azt nagyon szeretnék a fiúk, mert a számokban nem menetelnek, hanem újkori zombi módjára rohannak, sajnos azonban nem a legújabb koriként, mert azoknak némi eszesség és finesz is került szétlövésre érett koponyáikba – a gitárok kásájától még az egyszeri középkori orosz paraszt is elhúzná a száját, pedig ők aztán meg tudták becsülni a ma már az emlékek mélyére űzött nemzeti ételt.

Az egészben csak egy örülni való akad: elmondhatjuk, hogy a SinBreednek mind a feltűnéséről, mind a bukásáról blogunk ejtett szót először a magyar palettán, ennél már csak akkor leszek boldogabb, ha legközelebbi albumukon egyfajta feltámadásról értesíthetem a kedves olvasókat, addig azonban marad a búbánat és Langhangs kutatása, aki kérésünkre hátha meggondolja magát.

Garael

Honlapok:
www.conceptionmusic.com
facebook.com/conceptionmusi2

Közel 10 éve volt egy "ügyeletes kedvenc" posztolásom, amiben az egekig magasztaltam a norvég/amerikai Ark "Missing You" című balladáját. Akkor azt írtam: "Amikor Tore Ostby 1989-ben megalapította a Conception-t, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az általuk kitaposott csapáson haladva a norvég progresszív metálnak majd több generációja is a világhírig menetel." Az ő lábnyomaikban lépdelve tényleg olyan norvég csapatok törtek maguknak utat a nemzetközi siker felé, mint a Divided Multitude, Pagan's Mind, Circus Maximus, Communic, Illusion Suite, Above Symmetry (ex-Aspera), Rudhira, Oceans Of Time stb. A Conception és az Ark közötti közös nevező persze Tore Ostby gitáros, így nyilván a ma már kult-státuszt élvező Ark sem jöhetett volna létre, ha annak idején a mindössze négy nagylemezt megért Conception váratlanul nem vívja ki magának a kritikusok elismerését.

Az 1991-es Conception debütáció, a "The Last Sunset" még saját kiadásban jelent meg (mint ez az EP is), a hangzás nem volt tökéletes, a stílus sem volt még kiforrott, de a két évvel később megjelent "Parallel Minds" már igazi remekmű volt - szerintem a mai napig a progresszív metál egyik igazi sarokköve. Ostby sajátos gitározása és Khan furcsán operatikus hangja egy sajátos ízt adott mindennek, amibe belefogtak. A legtöbben az 1995-ös "In Your Multitude"-ot tartják az együttes magnum opusának, de én már azt sem éreztem 100 százalékosnak. Az 1997-es "Flow" azután éles váltást hozott a zenekar stílusában, ez sok rajongónál és nem utolsó sorban a kiadójuknál is kiverte a biztosítékot, így kicsúszott lábuk alól a talaj, és szépen csendben föloszlottak. Roy Khan a Kamelotban kötött ki, Tore Ostbynak azonban lényegében nyoma veszett.

Valamikor 2009-ben fölröppent ugyan a kósza hír, hogy az Ark újraalakul az eredeti tagokkal, de sajnos nem lett belőle semmi. Időközben, 2014 májusában a csapat bőgőse, Randy Coven váratlanul 54 éves korában elhunyt, így az Ark rajongók számára minden remény elúszott. Ebben a reményvesztett helyzetben érkezett idén az örömteli hír, hogy a Kamelotban kiégő Khan sokéves vallási elvonulása és templomi szolgálata után újra hajlandó muzsikálni, ráadásul a Conception időközben elveszett zenészeivel. Yessss!

Stílusosan november 2-án, halottak napján megjelent egy (kvázi) három számos kislemezük, amit a november 23-án megjelenő "My Dark Symphony" EP beharangozójának szántak. Akkor nem írtunk róla, mert mindenképpen meg akartuk várni az EP-t, de már a kislemezes nóták is egyértelművé tették, hogy a klasszikus lemezekhez való visszatérésben hiába reménykedünk, inkább a megosztó "Flow" világához fognak visszanyúlni.

A kislemezről az intro (re:conception) és a "Grand Again" ezen az EP-n is megtalálható, a langyoska, andalító "Feather Moves" viszont lemaradt, így öt teljes értékű szerzemény és egy nyúlfarknyi intró hallható az anyagon. Sokadjára hallgatom az én sötét szimfóniámat, és azt kell mondjam, az előzetes benyomások helytállónak bizonyultak: a "Flow" alternatív/art rock hangulata köszön vissza, ráadásul egy belassult, álmosító verzióban. Meg kell mondjam, hogy a "Flow"-t annak idején én sem fogadtam jól, de azóta néhány dal nagyon beütött róla (Gethsemane, Flow, Would It Be The Same). Szerintem a zenekar 1996-7 táján érezte, hogy váltani, fejlődni kell, de mint úttörők, nem voltak biztosak abban, hogy merre kell elindulniuk. Az útkeresés - így utólag - felemásra sikeredett, ez az EP viszont (sajnálom, hogy ezt kell mondjam) semmi különös. Ha nem legendás zenészek szerepelnének rajta, talán föl sem figyelne rájuk az ember. Persze úgy is lesz néhány rajongó és lelkes kritikus, aki ünnepelni fogja őket: zseniális visszatérés, érett kompozíciók, miegymás...

Persze egy szóval se mondom, hogy ez gyönge muzsika, de nem érzem rajta sem a korai Conception parázs energiáit, sem a későbbi albumok megnyugtató magabiztosságát. Ez egy félénk, profin végrehajtott geriátriai (öregkori) gyakorlat pihe-puha eredménnyel. A "Grand Again"-ben talán érződik egy kicsit Ostby jellegzetes ritmus-munkájának lüktetése, de szólóban mintha bizony bátortalan lenne, a "The Moment" szólójának balalajkázós részeit pedig nem is nagyon tudom hova tenni.

Nem félek kimondani, pedig merész dolog, mert biztos lesz olyan, aki hülyének fog nézni: én sajnos többször belebóbiskoltam ebbe a 27 percbe. Pedig lelkes voltam és nagyon próbáltam szeretni...

Tartuffe