Kiadó:
Provogue/Mascot

Honlapok:
www.ericgalesband.com
facebook.com/EricGales

Ez a világ egy rémisztően és irritálóan igazságtalan hely, több okból. Az egyik ok az, hogy egy olyan istenáldotta (bár magánéletét tekintve kicsit zűrös) tehetség, mint Eric Gales közel 20 saját lemez és számtalan "session" munka után is viszonylag ismeretlen a "nagyérdemű" előtt, főleg Európában. Mifelénk szinte mindenki Joe Bonamassát ünnepli a blues "aranyembereként" – aki tagadhatatlanul jó gitáros és dalszerző, de a színpadi jelenléte kicsit "halszagú" –, miközben szenvedélyes afro-amerikai ősereje számomra Gales-t lényegesen ösztönösebb, érdekesebb, hitelesebb blues jelenséggé teszi.

Eric Gales igazán különleges muzsikus: eredendően jobbkezes, de Jimi Hendrixt utánozva úgy tanult meg gitározni, hogy bal kézzel penget egy jobbkezes gitáron. A hamisítatlan, koszos memphisi blues mellett "benne van" a soul és a funk is, ráadásul remek énekes. Azt nyilatkozta, hogy ezen a lemezen nemcsak gitárosként akart bizonyítani (ebben a tekintetben talán már nem kell kétkedőket meggyőznie), hanem énekesként is igyekezett látványosan fejlődni. Túrisas kolléga a 2006-os "Crystal Vision" kritikájában úgy fogalmazott, hogy orgánuma "leginkább egy néhány hanggal lejjebb transzponált Glenn Hughes-ra emlékeztet", és ez egészen találó jellemzés.

Az okát nem teljesen értem, de Gales lemezeit csak meglehetősen drágán lehet beszerezni, ráadásul megvan az a bosszantó tulajdonságuk, hogy nem 100%-osak, azaz kb. 10 számból átlag 6-7 telitalálat van, a többi pedig nálam tölteléknek minősül. Ebből a szempontból a "The Bookends" sem kivétel, itt sem rajongok minden nótáért, még ha a szólók minden egyes alkalommal élményszámba is mennek. Az intróval fölvezetett és B. Slade-del együtt játszott "Something's Gotta Give" pl. zseniális (lásd a videoklipet), de libabőr a Beatles klasszikust földolgozó és Beth Harttal együtt énekelt "With A Little Help From My Friends" is.

Ilyesmin nyilván értelmetlen vitatkozni, de nekem Eric Gales mindig hitelesebb blues figura lesz, mint pl. a bevezetőben említett Joe Bonamassa. Szeretném egyszer élőben is hallani/látni, de nem lenne ellenemre az sem, ha kiadna egy min. 2 lemezes válogatás albumot is a legjobb, legdögösebb blues dalaival.

 Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

A John Diva... lényegében egy anomália, egy szakadás a tér-idő kontinuumban, egy fosszília. Eddig két magyarázatot találtam a jelenségre, a hivatalos kommentár szerint John Diva menedzserként, énektanárként, vokalistaként évtizedekig végzett csendes és névtelen háttérmunkát sikeres, nagynevű előadók mellett, mögött (pl. Bon Jovi), de most végre előre lépett a reflektorfénybe, hogy saját zenei karrierjét egyengesse. A nem-hivatalos verzió szerint "Művésznő János és a Szerelemrakéták" csak amolyan öreg rockerek, akik eddig a '80-as éveket idéző retró bandaként "tribute"-műsorral szórakoztatták magukat és maroknyi közönségüket, de hosszú idő után most saját számokat írtak régi kedvenceik stílusában. Nekem van egy harmadik elméletem: a neves német producer, Michael Voss (Mad Max, Bonfire, Wolfpakk, Michael Schenker) megirigyelte a Frontiers viszonylag sikeres kampányát az "egykori pufihajú nagyok" újraélesztésére, valamint elkápráztatták a Steel Panther paródia-szerű zenés orfeumának eladási mutatói, így hát maga is ki akart harapni egy jókora szeletet abból a bizonyos tortából.

A végeredményt tekintve egyébként majdnem mindegy, hogy milyen motivációk mentén készült el ez a lemez, a lényeg, hogy én – aki ismerőseim, kollégáim, barátaim rosszallása ellenére is nagykanállal, bár kicsit szégyenkezve falom az ilyesmit – széles mosollyal, ökölrázva hallgatom ezt a képtelenül avítt dalcsokrot, ami könnyed eleganciával, de a szolgalelkűség minden árulkodó jegyével repít vissza 30 évet az időben. A John Diva... gyakorlatilag a Steel Panther szalonképes változata, amelyben maximum epizódszerepet kap a trágárság és a fülledt erotika, de épp annyira önállótlan, épp annyira paródikus jellegű. Tiri-tarka kinézetük, képtelen művészneveik (pl. J.J. Love, Snake Rocket, Remmie Martin, Lee Stingray), és szinte hangról-hangra lenyomozható, régről ismert paneleik egyértelművé teszik, hogy nem veszik túl komolyan magukat. Ez csak egy kosztümös zenei cirkusz, ahol viszont minden muzsikus alaposan fölkészült és készségszinten reprodukálja a régi nagyok minden szakmai fogását, trükkjét és stílusjegyét.

A teljesség igénye nélkül (csak hogy ne kelljen a hallgatónak túl sokat törnie a fejét) itt egy lista arról, hogy a lemez egyes nótái konkrétan kiket idéznek meg a cicanadrágos hős-nemzedék neves képviselői közül: "Whiplash" - Mötley Crüe, "Lolita" - Van Halen, "Rock 'N' Roll Heaven" - Poison, "Wild Life" - Whitesnake, "Blinded" - Bon Jovi, "Dance Dirty" - Aerosmith, "Get It On" - David Lee Roth, és így tovább. Az egész olyan, mint az a rendszeres Las Vegas-i "Raiding The Rock Vault" show-műsor a Hard Rock Hotelben, ahol neves rockzenészek jó pénzért, az önálló gondolkodás minden jele nélkül játsszák kollégáik régi dalait, mintegy tisztelgő összefoglalását adva a '70-es és '80-as évek rádió slágereinek. Az egész marha szórakoztató, a haverjaimmal baromi jót buliztunk (mondjuk ehhez lehet köze a számolatlanul fogyasztott margheritáknak is), de önálló "hanggal", innovatív megoldással, saját vonással eggyel nem találkoztunk.

Simán el tudom képzelni, hogy megint kikapok ezért, de nekem ez az album nagyon bejött, nagy kedvvel és étvággyal fogyasztom, még ha fél órával később már korog is a gyomrom. Nem sok "szubsztancia" van benne, de jópofa és mulattató, és ezzel szerintem nincs semmi baj. Ha igaz, április 18-án föl is lépnek a Dürer Kertben. Gondolom, kevesen lesznek majd, de a kevesek között alighanem én is ott fogok csápolni.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.warkings.rocks

A kissé felemásra sikeredett Dream Evil visszatérés bevallom, elszomorított kissé, hiszen a csapat egyike volt az állandóság zenei példamutatásának, már ami a harcias, indulós, a Manowar "europizált" jegyeit mutató megalkuvásmentes kiállást jelenti. Aztán jött a Warkings, és a bánat úgy röppent el, mint nyílvessző a levegőben, hiszen itt van, amire vágytam, és amit a svédektől nem kaptam meg. Ráadásul az énekes hangja kísértetiesen hasonlít az utánozhatatlan Niklas Isfeldtéhez, és mivel minden zenész bevetette a "vegyünk fel maszkokat, majd kanyarítsunk köréjük valami ostoba eredettörténetet", már-már azt hittem,  hogy dalos pacsirtánk egy új projekt keretében dalolja ki azokat a dallamokat, amiket a Dream Evil legutóbbi albumán nem sikerült neki. A valóság azonban más: a kémek jelentései szerint a banda osztrák központú, mégpedig a Serenity tagjaira épül, az énekes pedig Georg Neuhauser, aki képes elhitetni a hívőkkel, miszerint a Metal God – nem, nem Halford, hanem az, akit a Dream Evil énekelt meg jó pár évvel ezelőtt – kegyet gyakorolván csettintett egy nagyot, és megteremtette "Nick Night" hangi klónját, hallelujára késztetve ezzel a harcra vágyó embereket, akik mostanában nem is katonák, hanem politikusok.

A Warkings nem árul zsákbamacskát, zenéje valahol a Manowar és az említett Dream Evil között mocorog, olyan szövegi frázisokat pufogtatva, amitől még Eric Adamsnek is könnybe lábadna a szeme, ráadásul a viking mitológiával a nagy testvér is foglalkozott már, úgyhogy szabad a vásár, s ha a Manowarnak nem volt ciki, a Warkingsnek miért is lenne az? (De van itt a spártai katonától a gladiátorig minden, ami egy kamasz számára az azonosulást jelentheti, bár az említett alakok filmbeli sikerei ennél jóval masszívabb rajongótábort sugallanak.)

A dalok azonban kitűnőek, már ha szereted az említett elegyet, és nem fittyen le a szád az ökölrázós himnuszok hallatán, melyek szinte menekülnek a progressziótól és a csavaros megoldásoktól. Nem, kérem, ez itt a himnuszok daloskönyve, melyek hallatán szinte látod magad előtt Odint, ahogy kalapácsával szétzúzza azokat, akik szerint ez nem metal, pusztán az óvodások honvédelmi nevelésére létrehozott kliségyűjtemény, gitárral és dobokkal előadva.

De én most nem is a fanyalgókhoz szólok, inkább azokhoz, akik velem örvendeznek egy ilyen ismeretlenségből előbukkanó harcos hallatán, mert valljuk be őszintén, az utóbbi időkben némi hiány mutatkozott a világot megváltani akaró hősök piacán, amire hiába a hangszeres tudás, vagy a  buliszellem: ehhez a mutatványhoz lelkesítő dallamok és egyértelmű, a legbutább katona számára is érthető stratégia kell – ez pedig már az ókorban is sikerre vihette a harcot, főleg, ha hatszoros túlerőben volt a győzelemre éhes csapat.

Fel hát az öklöket a levegőbe, és induljon a headbang, ennyivel talán mi is hozzá tudunk tenni az istenek győzelméhez, messzire űzve a Ragnarök végső pusztítását.

Garael

Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

A folytonosság és a következetesség szerintem komoly értékek egy olyan blognál, mint a miénk, ezért nem félek magamtól idézni. A formáció 2016-os előzmény-lemezével kapcsolatosan ezt írtam: "a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a [történet alapját képező] vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani a gatyánkba, ha idővel folytatás következik." Nos, ha az időközben elmúlt három esztendő alatt elő is fordult, hogy belerottyantottunk a gatyánkba (ezt az eshetőséget nem lehet kizárni), az biztosan nem a meglepetéstől történt, főleg nem afölötti meglepetésünkben, hogy a 2016-os epikus mű idén folytatást kapott.

Az már más kérdés, hogy még a bandában muzsikáló zenészek (főleg Morse és Portnoy) híres-hírhedt termékenysége ismeretében is elképesztő, hogy a folytatás elődjéhez hasonlóan dupla album lett, ráadásul kb. 104 perc hosszú! Már a "Similitude..." esetében is fölmerült bennem, hogy a kevesebb alighanem több lett volna, de a "Nagy Kaland"-ot még be sem tettem a lejátszómba, és az a bizonyos bajsejtelem már úrrá lett rajtam. Na, nem mintha egyenként és kollektíve nem tiszta zsenialitás lenne Morse csapata. Ezek az emberek bármire képesek, főleg együtt, de azért ők sem mindenhatók és mindentudók (egyetlen ilyen létező van, és ő nem tagja az együttesnek, bár kétségkívül sok hivatkozás történik rá).

Természetesen mivel hosszú, összetett, progresszív anyaggal van dolgunk, kerülni kell az elhamarkodott véleményalkotást. Épp ezért hallgatom napok óta folyamatosan a lemez(eke)t, lemondva arról a lehetőségről, hogy a legelsők között osszam meg kritikai véleményemet a hazai (rocker) olvasóközönséggel. Most már látom, hogy helyesen jártam el, mert a nálam gyorsabban reagáló recenzorok ítélete megerősíteni látszik a saját benyomásomat. Magyarul, a hiba ezek szerint nem az én vevőkészülékemben van.

Ez a lemez ugyanis bazi hosszú, már-már kellemetlenül hosszú: úgy nyúlik, mint a viszkózselyem, és közben minden progresszivitása ellenére eszméletlenül kiszámítható. Az egész olyan, mintha egyetlen összefüggő tételből állna, amelyben rutinszerűen váltják egymást a lassú átvezető részek, a dominánsan instrumentális jellegű középtempós passzusok, és a kötelezően érzelgős, grandiózus kórusokkal megtámogatott himnikus kicsengések. Hiába a hibátlan és füleket gyönyörködtető hangszeres tűzijáték, alig-alig akad egy-két pillanat, ami igazán markánsan kiemelkedő, vagy emlékezetes lenne (kivéve talán a szórakoztatóan játékos "Vanity Fair"-t).

Persze így is elképesztő, hogy ezek a muzsikusok különösebb inspiráció és hosszabb együtt töltött kreatív periódus nélkül képesek ilyen színvonalon teljesíteni. A lemez nyilván nem is gyönge (hogy is lehetne az!?), de a helyzet az, hogy a formáció tagjai olyan világraszóló nagy profik, hogy gyakorlatilag bármikor össze tudnának hozni egy ilyen anyagot, ha valaki egy-két hétre összezárná őket. Morse korábbi szólóanyagai is sokban hasonlítanak egymásra, de ez most nem lett fele olyan változatos sem: egyszerűen túlságosan teátrális, musical-es, szentimentális és – nem utolsósorban – önismétlő.

Senkit sem akarok elriasztani a "Nagy kaland"-ban való részvételtől, ha valakinek van ideje és türelme rászánni a másfél órát, épp romantikus hangulatban vagy vallási révületben van, egyben hallgatva tök jól fog szórakozni. Ilyen muzsikusok – egészen közönségesen fogalmazva – képtelenek szart csinálni. Élőben például meggyőződésem, hogy hatalmasat ütne; kár, hogy esély sincs egy magyarországi koncertre. Hadd írjam le még egyszer világosan! Ez a lemez nem rossz, nem csalódás, nem kompromisszum, éppen csak fele olyan lelkesítő és megkapó, mint amilyen lehetne.

Tartuffe

Kiadó:
RN Records

Honlapok:
www.gatheringofkings.se
facebook.com/gatheringofkingssweden

Svédországban királyi nagygyűlést tartottak, de nem a francia napoleonista tábornoktól származó, 1818-ban alapított Bernadotte-ház királyi sarjai jöttek össze, hanem a dallamos hard rock svéd fejedelmei, méghozzá olyan neves bandériumokból – csak hogy a teljesség igénye nélkül említsünk néhányat –, mint az Eclipse, W.E.T, Nordic Union, Therion, Treat, Saffire, Soilwork, The Night Flight Orchestra, Crashdiet, Spiritual Beggars stb. A gyűlést tehát nem XVI. Károly Gusztáv svéd király hívta össze, hanem a híres zenei producer, Thomas "Plec" Johansson (Soilwork, The Night Flight Orchestra, Nocturnal Rites, Dynazty), aki hangmérnökként egyben a keverésért és a maszterelésért is felelős volt.

Tamás őfelsége a nagygyűlés zenei aláfestésével azt a Victor Olsson nevű komponistát és karmestert bízta meg, aki a Saffire gitáros-zeneszerzőjeként már többször bizonyította, hogy egy ilyen feladathoz mind a képességei, mind pedig az ambíciói adottak. Egyetlen kivétellel a lemez összes dalát ő írta meg. Ez a bizonyos kivétel pedig az a "The Runaway" című nóta, amivel egy Carola nevű svéd pop "díva" aratott relatív sikereket 1986-ban, és amit egyébként Robin és Maurice Gibb írtak a Bee Geesből.

Tekintve, hogy a Saffire gitárosa szerezte a zenét, elég nehéz megértenem, hogy az anyabanda fantasztikus torokkal megáldott frontembere, Tobias Jansson miért szerepel olyan keveset. A koncepció nyilván kezdettől fogva az volt, hogy a svéd rock-színtér minél több sztárját bevonják a munkálatokba. Az énekesek között pl. ott találjuk Rick Altzit (Masterplan, Herman Frank, At Vance), Björn Stridet (Soilwork, The Night Flight Orchestra), Apollo Papathanasiót (Spiritual Beggars, Firewind) és a már említett Tobias Janssont (Saffire). Bizony a gitárosok listája sem akársemmi: Victor Olsson (Saffire), Stefan Helleblad (Within Temptation), Martin Sweet (Crashdiet) és Erik Martensson (Eclipse, W.E.T, Nordic Union).

Ez nyilván sokaknak lelkesítő és van komoly hírértéke is, amire a promócióban építeni lehet, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a sokszínűség föltétlenül és minden körülmények között használ egy ilyen projektnek. (Itt jegyzem meg, hogy az album címe – Első küldetés – arra enged következtetni, hogy lesz folytatás.) Szóval a tiri-tarkaság helyett néha jobb egy átgondolt, következetesen alkalmazott koncepció fix társulattal, és a személyes véleményem az, hogy jelen esetben kiváltképp áll ez a tétel.

Tetszetős dalcsokor született ugyan kiváló muzsikusok interpretálásában, de valahogy mégsem akar egy egésszé összeállni az egész. Kicsit szedett-vedett benyomást kelt a gyűjtemény: hol AOR, hol hard rock, hol karcos, hol pihe-puha. Szinte csodálkozom is, hogy ebben nincs benne a Frontiers kiadó keze. Azért azt mondom, a dallamos rock rajongóknak mindenképpen tartogat kellemes pillanatokat, de ha tényleg lesz folytatás, azt már AOR-os, '80-as éveket idéző kicsengések és csilingelések nélkül szabják ki feszes, egységes hard rock szabásminta szerint.

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlap:
facebook.com/cometastetheband

Come Taste The Band. Ha csak ennyit írnék le, talán az is elég lenne egy ismertetőhöz. Na jó, esetleg egy félhez. Mert milyen zenét játszhat az az együttes – projekt, örömbrigád, tisztelet-csapat – amelyik ezzel a névvel vág neki a nagyvilágnak? És ha hozzátesszük, hogy a dalokat Doogie White és Joe Lynn Turner énekelte fel, talán az sem lenne meglepetés, ha a gitárt maga Blackmore mester kezelné, de az már túl sok lenne a jóból (esetleg a rosszból). Nem, a hangszeren egy számomra ismeretlen norvég tanítvány, Jo Henning Kaasin bizonyítja, mennyire képes megidézni a példaképet – de talán nem is akarja annyira megidézni. Hogy miért? Mert inkább a blues felől közelíti meg a végcélt, és nem nagyon találni a lejátszott hangjegyek között klasszikus zenébe illőt – de úgy gondolom, jól is van ez így.

A zene azonban hamisítatlan brit hard rock, és talán egy kicsit elszállósabb, pszichedelikusabb is, mint a Purple vagy a Rainbow "akkori korában", köszönhetően a billentyűsök valamint  az említett gitármágus játszogatós, felelgetős munkájának, és ha kicsit gonosz lennék, azt mondanám, itt csak egy, illetve két legény van talpon a vidéken, ha tényleg bíbor nosztalgiát akarsz: dallamaik bizony ott röpdösnek a majd 45 éve megjelent album körül, autentikusan tompa, meleg bakelit hangzással, bár az is lehet, hogy a melegséget az énektechnika több évtizedes tapasztalata gerjeszti, és nem a technológia.

Nehéz írni az albumról, hiszen a Purple-ről mindent leírtak már, talán csak Chuck Norris lenne képes még egy-két mondatot papírra rúgni, én azonban nem vagyok annyira tehetséges ebben (is), mint urbánus legendánk. A dalok a billentyűs, gitáros kalandozások ellenére is azonnal ismerősek – naná, ezzel a nosztalgiateremtő képességgel, és ha nem is beszélhetünk plagizálásról – mert nem – azért nem nagyon hiszem, hogy a korszak rajongóinak bármelyik lejátszott hang is ismeretlen lenne.

Apropó, hangulat: a mai gyorsfogyasztó, rohanó világban a Come Taste The Band maga a lázadás – a közösségi média szülte pillanat ürességének antitézise, ami úgy kéri a figyelmed a szűk negyven percre, hogy nem ígér progressziót, megdöbbenést okozó zenei csavart, új stílust és a világot megváltoztató zenei forradalmat – nem, ezek a pillanatok a nagyi esti meséjének ráérős és  megnyugtató puhaságával fonnak körbe, amit 45 év múlva is vágyakozva idézel fel.

Sajnos nem nagyon tudtam információt összeszedni az alapvetően norvég kezdeményezésről (vagyis lusta voltam rákeresni), de valószínűsíthetőleg nem egy tartós zenei formáció debüt kezdeményezése az album – inkább tisztelgés, vagy még inkább örömzene. Megdöbbentő, hogy a zord, hideg vidékről így tudnak meleget csempészni a szívekbe. S hogy mi ennek a titka? Egyrészt a játszott stílus időtlensége, de még inkább a tehetségé, ami képes felismerni és adaptálni egy csodálatos zenei korszak örökségét jelenünk olyannyira más türelmetlenségébe.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Ha a svéd prog-power teljesen egyedi arculattal rendelkező formációjára, az Evergreyre gondolunk, alapvetően nem az jut eszünkre róla, hogy milyen könnyed és fölemelő muzsikát játszanak. Belőlük akkor is árad a "weltscmerz", ha éppen egy beindulós slágert tolnak, mint pl. a "The Masterplan", a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing". A világirodalom byroni panaszos elégedetlensége és szenvelgő sóvárgása, Eötvös József karthauzijának sértődött elfordulása a romlott világtól sajátos és teljesen modern zenei megfogalmazást kap a csapat és kiváltképp énekesük, Tom S. Eglund interpretálásában. Talán már írtam egyszer, nekem már attól is sírásra görbülne a szám, ha meghallanám Englundot, amint fölolvassa kedvenc kajája receptjét.

2001-ben az "In Search Of Truth" a mára már elavult hangzásával együtt hatalmasat szólt nálam. Súlyos volt, de dallamos, szomorú, de lelkesítő. Azóta jelentek meg jobb és rosszabb lemezeik, de a mélypontot egyértelműen a 2011-es "Glorious Collision"-nal érték el, pontosabban érte el Englund, hiszen addigra már a teljes csapat kihátrált mellőle. Szerencsére nem sokkal utána megtörtént a nagy kiengesztelődés, a régi fegyvertársak visszaálltak Englund mögé, és a zenekar szépen lassan elkezdte szívós munkával visszaszerezni a régi renoméját. Ennek a folyamatnak volt része a "Hymns For The Broken" (2014) és a "The Storm Within" (2016), most pedig – ahogy Englund fogalmazott – lezárul a trilógia a "The Atlantic" megjelenésével (hivatalosan január 25-én).

A méltán neves producer és hangmérnök, Jacob Hansen által kevert és maszterelt – és ennek megfelelően fejszaggató elánnal megdörrenő – új albumot még csak most ízlelgetem, de egyelőre úgy tűnik, igazi mestermű született a svédek keze alatt; megkockáztatom, hogy ez karrierjük csúcsteljesítménye. Nyoma sincs a korábbi feszültségnek a muzsikusok között, egyszerűen tökéletes az összhang Jonas Ekdahl hurrikán erejű dobolása és Johan Niemann reszelő, dübörgő basszusa, valamint Henrik Danhage és Tom S. Englund könyörtelen riffmunkája között. Rikard Zander billentyűi is nagyban hozzájárulnak a lemez borongós atmoszférájához, én egyedül itt viseltem volna el egy kicsit több "szóló" erőfeszítést. Ugyanakkor elismerem, hogy ez a zene – miközben nagyon jó képességeket és komoly összeszokottságot föltételez – nem az egyéni instrumentális teljesítményekről szól. Englundék mindenesetre megtalálták az egyensúlyt, a tökéletes összhangot, úgy is mondhatnám: beértek – ha nem lenne ez olyan furcsa kijelentés egy több mint 20 éve aktív zenekarral kapcsolatban.

Ha nem csalódom, lesz koncertjük Budapesten, április 11-én. Nagyon remélem (bár teljességgel valószínűtlen), hogy az idei lemez első három nótájával indítanak, mert ez a trojka eszméletlenül lehengerlő, magával ragadó kezdés lenne. Csak nézne ott mindenki, mint a K.O.-ból ébredő ketrecharcos, akinek utolsó emléke egy állcsúcsához képtelen sebességgel közelítő ökölbe szorított kéz. Persze ha beleszólhatnék, én föltenném a szetlistára az "End Of Silence" és a "Departure" iszonyatosan hangulatos, lassabb tételeit is. Szó mi szó, ez bazi jó lemez lett, ismétlem: összességében talán karrierjük legjobbja (ja, és a borító is nagyon el lett találva!).

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.inglorious.com

Az elmúlt időszak metal zenei retró hullámában két olyan együttes is akadt, akik feltűnésükkel akkorát ütöttek, mint egy esetleges nyugdíjemelés híre: kár, hogy a dolgozó éveket leszolgált időseket ez a hard rock szenzáció kevésbé érdekli, mint mondjuk a 15%-os leárazás a TESCO-ban (és ez persze nem az ő bűnük). Jóllehet, a Saffire és az Inglorious is a brit "ősrock" forrásából merítenek, míg az előbbi némi groove-halmozással csókolja arcon a progressziót és kínál csipetnyi modern aláfestést, addig a londoniak képesek akár a hard rock előtti, r'n b füstös, hullámzó világába is elmerülni, hidat képezve valahol a Led Zeppelin és a Whitesnake/Deep Purple klasszikus hangzása között.

Az album létrejöttével aggasztó hírek láttak napvilágot: Andreas Z. Eriksson, Drew Lowe gitárosok és Colin Parkinson basszusgitáros is a távozás mellett döntöttek, és jóllehet a lemez feljátszásában még segédkeztek, mára már az utódok pengetik a húrokat, ami nem a hangszerkezelés, hanem a kiugrott tagok zeneszerzési kreatív potenciálja miatt szomorú, de bízzunk benne, hogy az ujjak mellett az is pótolva lett.

A távozás konkrét miértjét nem ismerem, ám az bizonyos, hogy az immáron harmadik album nem tudott akkora elismerést kiváltani belőlem, mint elődei: ebbe persze belejátszhat, hogy már nem hatott újdonsággal a profi világvarázslat, ráadásul mintha skatulyába zárta volna magát a csapat, hiszen több olyan megoldással is találkoztam hallgatás közben, melyek korábban szájtátásra késztettek, most azonban inkább csak szájhúzásra, ami ugye nem a csodálat köztudott megnyilvánulása.

Ezzel persze nem azt akarom írni, hogy a "Ride To Nowhere" halványabb lett az eddigieknél, pusztán nem szolgál olyan újdonsággal – tudom, furcsa ezt egy alapvetően retro világban mozgó csapattól elvárni –, mint amivel feltűnésükkor szolgáltak – azzal a módszertannal, ahogy a klasszikus elődök örökségét keverték-kavarták úgy, hogy arra Gordon Ramsay is elismerően csettintene – hát még egy vérbeli rocker!

A kezdéssel nincs is gond, a tehetségkutatón feltűnt Nathan Jones dallamai úgy zárnak össze a riffek előtt, mint a sztrájkot akadályozó rendőrkordon, az érzelmi hullámzásból pedig két romantikus lányregény író is több kötetre elegendő ihletet nyerhetne, a következő "Freak Show" Whitesnake utánérzése pedig csak azoknak nem tetszhet, akik alapvetően idegenkednek a kígyóktól. A "Never Alone" is hozza a kötelező félballadát, aminek ritmikai hintájába és dübörgő középrészébe konkrétan beleborzongtam, de a "Tomorrow"-tól – ami szerintem egy "Mistreated" utánérzés – úgy érzem, egy kicsit megbicsaklik a szekér, illetve nem képes újból és újból megrázni azokkal a meglepetésekkel, melyekkel korábban annyi örömet okozott.

Lehet, hogy jelenleg én vagyok csak rossz passzban, esetleg az elvárásaim okoznak szubjektív "dicstelen" elégedetlenséget, de az album "belesimulós" színvonalánál úgy vélem, hogy többet tudnak a fiúk, legalább egy olyan ugrást, mint amivel a debüt szolgált, magasan kiemelve a bandát a versenytársak közül.

Garael

Kiadó:
Warner Bros.

Honlap:
www.davidleeroth.com

Egy hete tűnődtünk azon, hogy mi lett volna, ha Sammy Hagar kirúgása után Mitch Malloy lesz a Van Halen énekese, és nem elvetélt mentő ötletként az éppen csapat (Extreme) nélkül tengődő Gary Cherone. Azt szokták mondani, hogy történelmietlen az ilyen pusztán elvi kérdéseket fitogtatni. Hát legyen! Azt viszont egyáltalán nem történelmietlen megkérdezni, hogy David Lee Roth-tal jobban jártak volna-e, illetve hogy konkrétan jobban jártak-e, amikor végül kiadták a régi demókat "A Different Kind Of Truth" (2012) néven. Szerintem nem, de ezzel most valószínűleg számtalan Diamond Dave rajongót sértek végig... illetve sértenék, ha olvasnák ezt a blogot.

Elvonatkoztatva attól a csillapodni soha sem akaró vitától, hogy akkor most Roth vagy Hagar volt a jobb VH énekes (én az utóbbi állásponton vagyok), azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Roth a VH után is szuper sikeres tudott maradni, szólólemezei rengeteg pénzt hoztak a konyhára és a média is előszeretettel játszotta a slágereit. Meg kell mondjam, hogy hiába ostromolta az első két, Steve Vai-jal készített album (Eat 'Em and Smile - 1986, Skyscraper - 1988) a toplisták csúcsait, nálam mindig is a "fifty-fifty" kategóriába tartoztak (mint egyébként a legtöbb Roth-os VH lemez is). Ennek egyik fő oka (a behatárolt hangterjedelem mellett) Diamond Dave excentrikus, tiri-tarka személyisége, stílusa volt, akit én nem annyira napbarnította, laza, szörfös, macsó szépfiúnak láttam, hanem egy irritálóan nagyképű, az életet nagykanállal zabáló zenebohócnak, akinek "lököttsége" a zenére is erős hatást gyakorolt.

Roth harmadik, "A Little Ain't Enough" című lemeze nem született szerencsés csillagzat alatt. Sokan hiányolták Steve Vai-t, a helyére érkező szemtelenül fiatal gitárnyűvőt, Jason Beckert pedig akkor még leginkább csak shredder körökben ismerték. Szegény Beckeren pedig már a fölvételek alatt elkezdtek mutatkozni a szklerózis lehangoló és pusztító jelei. Csak találgatni tudunk, hogy csúcsformában mit tudott volna magából megmutatni a világnak, főleg úgy, hogy még betegen is zseniális munkát végzett. Nem vagyok benne biztos, hogy Becker elhatalmasodó betegsége nyomta-e rá bélyegét az albumra, de a korábbi két lemeznél érezhetően komolyabb, legalábbis kevesebb rajta a dzsigolós zenebohóckodás. És ez nekem kifejezetten szimpatikus! Ráadásul Bob Rock producer bevont egy csomó külsőst a dalszerzésbe, és ez hozott magával némi szívesen látott változatosságot. Így lett a "A Little Ain't Enough" messze a legkedvesebb Roth kiadványom.

A korábbi lemezek hangos sikereit már nem tudták vele learatni, az akkoriban egyre erőteljesebben nyomuló trutyi (grunge) sem hagyott sok esélyt a befutásra, de utólag a rajongók és a kritikusok is elismerik, hogy a "A Little Ain't Enough" fájdalmasan alábecsült album, ami már a saját korában is több elsimerést érdemelt volna, nem beszélve a "hálátlan" utókorról. Jason Becker mindössze a két ucsó nótát jegyzi (Roth-tal közösen) dalszerzőként, de meglátásom szerint épp ez a lemez két legjobb dala (It's Showtime, Drop In The Bucket)! Történelmietlen vagy nem, én azért időről időre eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...

Tartuffe

Kiadó:
PolyGram

Honlapok:
www.tonymacalpine.com
facebook.com/tonymacalpineofficial

Emlékszem, a '90-es évek elején az USÁ-ban, egy minneapolisi bevásárlóközpontban futottam bele ebbe az albumba, méghozzá kazin, fillérekért (akarom mondani: 99 centért). A leárazás nyilván elsősorban annak szólt, hogy a magnókazetták akkoriban már idejétmúlt hanghordozóknak számítottak (ez volt a CD történetének aranykora), de alighanem annak is, hogy a shredder generáció egyik legendás alakjának, a neo-klasszikus gitárhősök alapító atyjának, azaz: MacAlpine-nak ez egy erősen atipikus kiadványa volt. A tőle megszokott virtuóz instrumentalitás helyett, az "Eyes Of The World"-ön a sok-hangszeres zseni (eredendően nem is gitáros; a konzervatóriumban zongorát és hegedűt tanult) az akkor divatosnak számító dallamos hard rock világába tett rövid kirándulást.

Szokatlanul élénk emlékem, hogy mekkora csalódás ért, amikor az izgalomtól remegő kézzel betettem a kazit a kocsi magnójába. Akkoriban abszolút nem ezt vártam MacAlpine-tól: énekes hard rock az amerikai rádióbarát bandák stílusában. Micsoda elvtelen kompromisszum a korszellemmel! Azóta nagyot fordult a világ, ma már inkább kifejezetten vállalható és merész vállalkozásként értékelem a lemezt, miközben MacAlpine egyszer s mindenkorra elfordult ettől az "abortív kísérlettől" (vissza az instrumentális zenéhez). Én ellenben manapság egyre nehezebben kattanok rá shredder anyagokra, miközben nehezen magyarázható nosztalgiával hallgatom a korszak tipikus "hajas" hard rock lemezeit.

A dalokat egy bizonyos Alan Sehorn énekelte föl, aki azóta gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el (legalábbis az én látókörömből). A csákónak a stílushoz tökéletesen illeszkedő, kellemes orgánuma van, MacAlpine pedig méltón "régi nagy híréhez" a csillagokat is legitározza az égről. Érdekes egyébként, hogy a shredder nemzedék jeles alakjai közül MacAlpine volt az (ja, és Joey Tafolla!), aki nekem nem jött be annyira. Ma is előnyben részesítem mondjuk Paul Gilbertet és Vinnie Moore-t, de ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el érdemeit, vagy például ne tartanám alapvetésnek az 1994-es "Premonition"-t, ami számomra érthetetlen módon akkoriban nagyon kikapott a kritikusoktól.

A lényeg, hogy így, közel 30 év távlatából teljesen más benyomások ébrednek bennem, amikor az "Eyes Of The World"-öt hallgatom. Iszonyúan profi munka ám ez, amiről ordít, hogy egy géniusz projektje, amit egyáltalán nem vett félvállról, nem kényszerből szült meg. Hallatszik rajta a törődés, bugyborékolva tör föl belőle a tehetség, valahogy mégsem tudja magát belopni a szívembe. A legnagyobb probléma, hogy egy-két kivétellel marha lassúak a dalok. Még csak nem is balladákról van szó, hanem álmosító középtempózásról, amin csak ront az ultra száraz hangzás.

Szerintem alapvetően azért "bukott meg" ez a próbálkozás, mert túlságosan művészi ehhez a stílushoz, valahogy úgy akart a pufihajú hard rockhoz közelíteni, mint a TOTO a soft rockhoz. Ebben a közegben viszont nem lehet eltekinteni a kötelező műfaji elemektől, a húzós rock n' roll élénkségétől, a könnyen megjegyezhető, nagyívű refrénektől stb. Ennek ellenére az "Eyes Of The World" egy érdekes kordokumentum kiváló vokális és hangszeres teljesítménnyel és pár kimondottan tetszetős nótával.

Tartuffe