Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.spocksbeard.com
facebook.com/spocksbeard

Amikor meghallottam, hogy Jimmy Keegan dobos, a zseniális kisember kilépett a bandából, már szemem sem rebbent. Nem azért, mert ez a húzás valamiképpen várható vagy megjósolható lett volna, hanem mivel abszolút biztos lehettem benne, ez a zenekar lendületét nem fogja vissza, teremtő energiáit nem apasztja el. Ennél durvább dolgokat is átvészeltek már, ráadásul csak annyit kellett tenniük, hogy fölhívták telefonon a régi ütőst, Nick D'Virgiliót, aki örömmel játszotta föl velük/nekik a dalokat a stúdióban. Az egyelőre talány, hogy mi lesz a koncerteken, ő kíséri-e majd a csapatot a turnéra, vagy valaki mást keresnek erre a szerepre. Mindenesetre remélem, hogy hazánk ezúttal sem fog kimaradni a szórásból.

A "Noise Floor" a prog-rock titánok 13. lemeze és csakúgy, mint elődje, az InsideOut kiadó támogatásával jelent meg. A 2015-ös "The Oblivion Particle" vonalát viszi tovább, amennyiben jobbára direktebb, rövidebb dalok kaptak helyet rajta. Ez a kijelentés azért leginkább csak a Spock's Beard egy-két korábbi nagyepikájához viszonyítva állja meg a helyét, hiszen a nyolc dal közül egy sincs öt perc alatt. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy talán az idejét sem tudom, mikor hallottam rock muzsikát utoljára ilyen eszméletlenül jól szólni. Minden hangszer tisztán, jól elkülöníthetően szól, az összhangzat mégis szerves és arányos; nincs torzulás, gerjedés, kása, de pihe-puha lekerekítés, fullasztó kompresszió sem: él és lélegzik az egész. Az érdem elsősorban Rich Mouser hangmérnöké.

Tagadhatatlan, hogy az Enchantből igazolt Ted Leonard mára teljes mértékben beilleszkedett a csapatba, sőt a zeneszerzési folyamatokból is kiveszi részét. Nekem most valamiért úgy tűnik, hogy talán egy kicsit túl dominánssá is vált, a bandában ugyanis mindenki jól énekel és a kidolgozott kórusokban is jól szerepel, de ezúttal szinte csak Leonard hangját hallani (e tekintetben üdítő kivétel a "Beginnings"). A frontember által egy személyben fölénekelt hangsávok ilyetén szaporításával a vokálok tehát kissé egyneműre sikerültek. Persze élőben másként fog mutatni a dolog...

Habitusomból adódóan én szeretnék valamivel több hangszeres részt, szólót, elszállást hallani (mint pl. a végig instrumentális, valószínűleg javarészt Ryo pihent agyából kipattant "Box Of Spiders"-ben), de ez már megint csak amolyan kötekedés. Az viszont tuti, hogy a rajongóknak nem kell azon tipródni, hogy érdemes-e megvenni az albumot; minden habozás, különösebb teketória nélkül mihamarabb meg kell rendelni a dupla CDs digipak csomagot, mert a második korongon helyet kapott négy dal is kiváló, alaposan kiérlelt szerzemény, nem pedig valamiféle koncként odavetett fércmunka. Toplistás anyag – kétség sem férhet hozzá.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.amorphis.net
facebook.com/amorphis

Előrebocsátom, hogy nem leszek igazán fair sem a zenekarral, sem a mostanában elégedetlenkedő ősrajongókkal. Egyrészt mindjárt az elején el akarom mondani – gyakorlatilag csak amolyan apropóként használva föl a finn zenekart –, hogy milyen kevesen ismernek föl egy alapigazságot a zeneiparban: a zene (melynek – tessék már tudomásul venni! – a hangzás milyensége, arányai és minősége is része) nem csak a konkrét alkotóktól, muzsikusoktól függ, hanem ebben a villanyos, stúdiótechnika-függő korban bizony nagyrészt a producerektől is. Persze nekik mostanában egyre kevesebb szerep jut, de ennek nem szakmai okai vannak, hanem a zeneipart általában érintő válság (a produkciós költségek drasztikus beszűkülése) a fő bűnös. Ma már alig vannak fölfedezők és fölfedezettek, rizikós előfinanszírozások (bár ezzel együtt szerencsére kevesebbszer fordul elő az is hogy a naiv, mit sem sejtő művészeket a kiadók, menedzserek szisztematikus lenyúlják).

Szóval egy jó érzékkel megáldott, jó fülű producer (manapság ritka holló) rengeteget tud tenni egy zenekar zenei fejlődéséért, sikeréért, rendbe tud szedni egy széteső brigádot, inspirálni tud egy megrekedt alkotót, föl tudja varrni a ráncokat, feszessé tudja tenni a megereszkedett testrészeket – pont, mint egy tehetséges plasztikai sebész. Szerintem vitán fölül áll, hogy Jens Bogren, a nagy svéd varázsló ilyen producer. Gyakorlatilag a heavy metál birodalom Midász királyaként képes arannyá változtatni majdnem mindent, amihez hozzáér. Persze van egy határozott, jól fölismerhető, már-már megalomán stílusa, ami nem mindenkinek tetszik, de nekem történetesen nagyon bejön. Mindez már önmagában is megérdemli a rá áldozott bekezdéseket, de van aktualitása is, amennyiben az Amorphisnak ez már a második lemeze, amit Bogren producerelt. Szerintem jól hallható a hangzásbeli, hangképi előrelépés – főleg a korai albumokhoz képest.

A másik provokatív mondandóm pedig az ősrajongóknak szól. Sokan szűkölnek – magukat kritikusnak nevezők is –, hogy mi már ez a sok folkos motívum (emberek, már bocsánat, de ezt az Amorphis nem most találta ki!), meg hogy minek ide nagyzenekari háttér, nem beszélve az irritálóan fülbemászó refrénekről. Hogy mi? Most tényleg: elég következetlen dolog a régi játékosságot, kísérletezőkedvet, fejlődésre irányuló igyekezetet számon kérni egy bandától, ha minden újítást, minden egyes útkereső próbálkozást azonnal lehurrogunk vagy giccsnek minősítünk. Akadt olyan, magát régisulis rajongónak nevező kritikus, aki önismétlő, negédes epigonmunkának nevezte a "Queen Of Time"-ot, majd fölényes könnyedséggel hozzátette: ja, egyébként öt szerzemény a kilencből tényleg telitalálat! Mondjuk én úgy tudom, hogy az alapkiadáson 10, a japán verzión 11 nóta szerepel, de az idézett kijelentés tartalmilag, logikailag nem is itt bicsaklik el...

Úgyhogy kontrázok: nekem mind közül eddig ez az Amorphis lemez jön be legjobban, úgy szól, hogy lemálik tőle az arcom, kellően változatos, merészen nyúlkál át stílushatárokon, és szimpatikus arányban adagolja a súlyos, elhörgött verzéket és a hiperdallamos refréneket. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy tényleg nem vagyok ősrajongó, sőt valójában rajongó sem, inkább csak szurkoló (ez látszik abból, hogy eddig összesen egy cikkünk született Amorphis kiadványról, az sem az én "tollamból"). Az én ízlésemnek itt sajnos édeskevés a hangszeres szóló, és bizony a kicsit enervált 2013-as FEZEN föllépésükkor is alig győztem kivárni a Deep Purple-t.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.lordsofblack.com

A Lords Of Black ezzel az albummal világosan kijelölte saját útját, amin Axel Rudi Pell is szeretne lépkedni, csak hát sajnos sosem fog – legalábbis ilyen magabiztosan nem.  Mert jóllehet, a csapat zenei hatásaiban Uli Kuschnak hála a Masterplan, illetve Jorn szóló albumai mutathatók ki, azt azért az aranytorkú felfedezettem maga sem tagadhatná – meg hát miért is tenné? –, hogy eddigi albumaik epikus számaiban megcsillannak a szivárvány színei, még ha fakóbban is, mint amit Blackmore-ék annak idején az égre festettek. A LOB tehát mindaz, amivé Pellnek válnia kellene, ha lenne benne némi mersz és kockáztató kedv, aminek hiányában azonban tulajdonképpen évek óta ugyanazt az albumot gyártja le, jobb-rosszabb változatban.

Az ifjú Rómeóban (Júlia nélkül, ám Tony Hernando gitárossal egyetemben) ezzel szemben buzog a tettvágy, így aztán még talán sosem tartalmazott ennyi progresszív elemet és szigort a hispánok  "all-star" válogatottjának egyetlen munkája sem – hála az énekes és a gitáros tehetségének, valamint a producer tuti elképzeléseinek, aminek eredményeképpen nem a legutóbbi lemez "copy-paste" változatát kapjuk meg. (A végletekig torzított gitár hangja mintha a Jorn aranyéveit végigkísérő Lofstadt mintája lenne, és ebbe még a Frontiers sem akart beleszólni – biztosan úgy rettentek el tőle, mint egyszeri kommunista a tőkétől.)

Romeo érzékelhetően tanult a mester mellett, hangjával akár a telefonkönyvet elénekelve is fenn tudná tartani a figyelmet, gitáros társa pedig jelenleg – ismétlem, jelenleg – sokkal jobb teljesítményre képes, mint a fáradtság és kopottság jeleit mutató Blackmore, így aztán már csak a megfelelő zene kell ahhoz, hogy remeket alkosson a gárda. A kiválóság pedig hajszál híján sikerült is, és ha az albumon szereplő 12 számból kiválasztjuk a legjobb kilencet, akkor meg is kaptuk volna – itt viszont hibázott a producer, mert a kevesebb néha többet ér –, ezt az aranyigazságot pedig az olyan túlnyújtott, vagy semmitmondó számok erősítik meg, mint az epikusnak szánt, ám tartalmatlan "The Way I'll Remember", vagy a töltetlen rétes módjára nyúló és unalmas "Kings Reborn". Most persze ütheti a fejemet az elvarázsolt hallgató, hogy mi-mindent hordok itt össze, és nekem a sok sem elég: igaza van, mert én nem vagyok olyan, mint a valamikori katedrálist építő mesteremberek nemzedékei, akik direkt hibákat hagytak munkájuk során, mivel tökéletest ember nem alkothat. Nem, belőlem inkább haragot vált ki, ha az elszalasztott lehetőségre gondolok, mert a csapatban igenis benne van a lehetőség, hogy az első vonalba kerüljön, de ahhoz meg kell tanulni a mértéket. Hiszen akik úgy tudják a Masterplan Helloween-gyökerű, ám játékosan progresszív világát felidézni, mint ahogy azt a "When A Hero Takes A Fall"-ban és a "Fallin'"-ban teszik, vagy olyan Stargazer-szerű epika összekovácsolásra képesek, mint az "All I Have Left" – azzal a dal gerincét alkotó gitárszólóval, apám! –, azokról igenis elvárom, hogy ne hibázzanak, főleg most, amikor az örökség ápolása mellett mernek és tudnak modernek és előremutatóak is lenni.

A kritikai megjegyzések után itt pedig a dicséret sorainak kellene következni, de elég meghallgatni a csatolt klipet ahhoz, hogy ne fogjon a klaviatúra billentyűje, mert a hangok mindennél ékesebben beszélnek, én pedig nem akarom az elkoptatott jelzők halmozásával rabolni az olvasó türelmét. A LOB egész egyszerűen leszállította eddigi legjobb albumát, és ha képesek lesznek tartani ezt a színvonalat, előbb-utóbb az ereje teljén túljutott Masterplantól akár át is vehetik a zászlót.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.kobraandthelotus.com

A kobra és a lótusz egyes kultúrákban a nemiséget szimbolizálja, így az az együttes, amelyik ilyen névvel jelentkezik a nemzetközi porondon, máris előnnyel indul nálam. Még szerencse persze, hogy a csapat egyik tagja hölgy, mert aztán találgathatnék, melyik torzonborz kant illeti meg a lótusz szerep… de ez nem így van, a dologba csupán az apró bökkenő zavarhat bele, hogy éppen a hölgy viseli a kobra művésznevet, mellette gondolom, a négy hím virágszál próbálja erősíteni a maszkulin jelleget.

Kobra Paige azonban nagyon is dekoratív hölgy, ami még Metálországban is alapvető szimpátiát biztosíthat, ráadásul még énekelni is igazán tud (így szerencse, hogy nem dobos) – ez éppen egy faktorral több, mint amit a popban a hasonló kvalitásokkal rendelkező nőknél megszokhattunk: nos, többek között ezért is szeretem jobban a metal, mint a popszínteret. Csaj-fronted fémzenéből persze már egy egész alstílus kivirágzott, ám a csapat esetében felejtsd el a szimfonikus szende gót szopránkákat, mert hősnőnk és csapata belevalóan kemény, groove-orientált műfajban játszik, nem is kispályán; elég, ha annyit mondok – már ha van, akinek ez viszonyítási alap –, hogy sok esetben a szépreményű, Uli Kusch által éltre keltett, ám pusztán egylemezes Beautiful Sin juthat az eszünkbe, egy-két kilóval fémesebb kiadásban, amire Kobra Magali Luytenhez hasonló hangja csak kellőképpen ráerősít.

Bár a zenekar már többedik albumával jelentkezik, hozzám csak most jutottak el, így sajnos nem tudok hasonlítani a korábbi produkciókhoz – ebben a tekintetben tehát szűz voltam (mint a lótusz), az viszont már adhat alapot, hogy a két gitárosból az egyik, Jurek James a Soilworkkel  lépett korábban színpadra – nos, azt hiszem, ezek után senki sem fog halovány Nightwish kópiát várni. Aki igen, azt azonban nem hiszem, hogy csalódás éri, már ha nem a stílus, hanem a prezentált színvonal számít. Mert kobráék teszik a dolgukat, sőt, értik is azt, és a keményebb hangvétel szinte jól esik az ember fülének, ha a sok dallamos metal után már némi agresszívebb bánásmódra vágyik – főleg, ha férfi az illető, és főleg, ha ilyen kvalitásokkal rendelkező hölgy nyújtja azokat. (Tudom, ítéljetek el szexizmusért, de ha a hódolat ezt takarja, akkor valóban bűnös vagyok.)

A stílus tehát a power metal szikárabb, groove-osabb vonulatát képviseli, bár az énekdallamok, valamint a folyamatos darát elkerülő tempó-váltások igencsak segítenek az emésztésben, és ha nincs is slágeres, kiugró tétel a lemezen, azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy töltelék sem. A lótuszok munkája mindenképpen figyelemre méltó, a producer pedig jól ráérzett az énekes nőiessége, és a zenekari zúzda ambivalenciájából eredő feszültség-forrásra, amihez remekül passzol Kobra dögös, egyben finom megoldásokra is képes hangja.

Néhány kritikát olvasva felmerült a vád, hogy kissé mesterkélt az egész, én azonban nem érzek ilyet, már csak a stílust hallva sem, ami nem éppen a metal legpopulárisabb szegletéből ontja ránk a csikorgó riffeket, és a felvezetett dallamokat akkor is élvezettel hallanám, ha az énekes egy női ogre lenne – ilyen hanggal? –, jöhet!

Aki tehát egyenletesen megbízható színvonalú, szigorúbb heavy metalra vágyik, némi  női rafinériával, az bátran próbálkozzon, biztos nem fog kígyómarásban elhunyni, a virágot meg aki szereti, az…De tudjátok Ti!

Garael

Egyenjogúság ide vagy oda, a metal továbbra is alapvetően maszkulin műfajként él a köztudatban, akár tetszik, akár nem, ezért örülünk és lehetőségeinkhez képest segítünk, ha a gyengébb nem képviselői is bejelentkeznek és helyet követelnek maguknak a rockerek között. Ez történt most is, és nem is akármilyen finomkodó formában! A látványos videóban szigorú megjelenéssel (pedig valójában kedves, fiatal hölgy ám Kata) "Apocalypse" címmel készítette el bemutatkozó dalát Benőcz Kata gitáros, Vegael művésznéven. A nóta felvétele a soproni MD stúdióban készült, basszusgitáron Vörös Gábor, dobokon pedig Kiss Dániel működött közre.

Korrekt módon meg is oldotta a nagyon nehéz feladatot Vegael, sodró, lendületes dalt írt, amit a látványvilág hatásosan szolgál ki. A dal közepébe ötletesen beleszőtt Mozart Requiem-részlet különösen feldobja a nótát és talán azt hivatott jelezni, hogy Kata bizony a klasszikus zene felől érkezett a rockerek közé, és ha már itt van, fogadjuk szeretettel, további sok sikert kívánva neki.

Túrisas

Kiadó:
Verglas Records

Honlapok:
www.arenaband.co.uk
facebook.com/arenaworld

A dolgok fölpörögni látszanak a brit neo-prog bandák körül. Volt jó pár álmos éve a műfajnak, de elsősorban John Mitchell gitáros hiperaktivitásának köszönhetően a majdnem tükörsima állóvíz elkezdett hullámokat verni. Persze nem dölyfös, habzó hullámverésről beszélek, inkább csak amolyan barátságos, szelíd ringatózásról. Mitchell egyébként tényleg elképesztő, a Lonely Robot és a Kino mellett valahogy talált időt és inspirációt egy újabb Arena lemezre is. Azért azt világosan kell látnunk, hogy az Arena nem csak róla szól, hanem rajta kívül még minimum két fontos zeneszerző-muzsikusról: az egykori Marillion dobos Mick Pointerről és a Pendragonnal több mint 30 éve aktív billentyűsről, Clive Nolanről.

Az Arena a második millennium körül volt a csúcson, akkoriban – legalábbis szerény véleményem szerint – gyakorlatilag átvette a stafétát a műfaj sztáratlétájától, az "Anoraknophobia" (2001) című lemezzel unalmas nyűglődésbe kezdő Marilliontól. Az Arena a "The Visitor" (1998) és "Immortal?" (2000) albumokkal olyan klasszikus alapvetéseket alkotott meg, melyeknek bérelt helye van a brit neo-prog virtuális panteonjának kitüntetett adytonjaiban (istenségek szobrainak fönntartott falfülkéiben). Azután volt még néhány jó évük, de a két legutóbbi koncept-albummal (itt és itt) elindultak egy számomra kevésbé szimpatikus irányba, a zene nehezebb, sűrűbb, keményebb lett, aminek a brit neo-progra mindig is jellemző lírai progresszivitás és a dallamok itták meg a levét.

Több kritikus is megjegyezte az utóbbi időben, hogy a koncepcionális tematika és a keménykedés helyett vissza kellene térniük a szellősebb, hosszabb, epikusan építkező szerzeményekhez, ahol pl. Clive Nolan zsenije több esélyt kap a kibontakozásra. Ilyen szempontból az 56 perces játékidőt és mindössze 7 szerzeményt fölvonultató "Double Vision" jó irányokat jelölt ki, főleg, hogy a lemezt záró "The Legend Of Elijah Shade" egy közel 23 perces mega opus.

Az új anyag lényegében megfelel a kritikai elvárásoknak, be is váltja a hozzá fűzött reményeket, hiszen sokkal többet kapunk az eredeti műfaj szinte musical-es hangvételéből, mint a "Pepper’s Ghost" (2005) óta bármikor. Sajnos olyan klasszikus darabról nem beszélhetünk, mint amilyen pl. az "Immortal?" volt. Nekem elsősorban az album első két nótája és a záró tétele jön be nagyon, a közepét kicsit közepesnek érzem. Ennek ellenére óvatos örömmel üdvözlöm a "Kettős látást", ami szerencsére nem csak címében utal vissza a klasszikusokhoz (van egy ilyen című nóta a "The Visitor"-on).

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.crystal-ball.ch
facebook.com/crystalballrocks

"Nyerő módszeren ne változtass, így a most megjelenő album hűen követi a 'Liferider' nyomvonalát: ikergitárral felvezetett, fémes riffekkel kevert dallamos metal, amúgy modernkori Jaded Heart módra, csak itt a dallamok talán még fülbemászóbbak, és többet merítenek a Hammerfall-féle himnikus megközelítésből, igaz, nem annyira lánccsörtető módon. A vastag és bika hangzás ellenére az egész lemezt áthatja egyfajta rokonszenves játékosság és életkedv, a csapat pedig büszkén vállalja az elődök – természetesen főleg az Accept és U.D.O. – szórakoztatási eszköztárát.”

Nos, nem azért másoltam be ide a Crystal Ball előző albumáról írt kritikám néhány sorát, mert így kényelmesebb – ááá, de mit hazudozzak, de. Ám úgy érzem, most sem tudnám jobban megfogalmazni, ami az új lemezt jellemzi: csűrni, csavarni a szót pedig a politikusok – esetleg a költők – dolga, s mivel egyik sem vagyok, így remélem megbocsátható módon választottam a kényelmesebb utat. Mert a svájci gárda élt, él, és élni fog – legalábbis remélem, és elődjeikhez hű precizitással szállítják le továbbra is megbízható színvonalon szórakoztató és profi termékeiket.

Tudom, a termék szónak van némi pejoratív jelentése művész világban, csakúgy, mint a jól megtervezettnek, mert hol marad a spontaneitás, és a termék kategóriából a kitörést jelentő művészi szellem, de azt jelen esetben tuszkoljuk vissza a palackba, izé, a kristály-gömbbe, mert talán maguk a fiúk is tiltakoznának, ha ezentúl olyan elvárásoknak kellene megfelelniük, amihez éppen semmi kedvük.

Marad hát a profi módon kivitelezett szórakoztatás, és ha már az idei év bővelkedik a heavy rock stílusából származó remekekben – halld Jaded Heard, Bonfire! –, hát a verseny, hogy melyik hasonló hozzáállással nekiinduló brigád fog az éves listámon előrébb jutni. (Slágerlistát nem írok, mert az aztán kimeríti a szitokszó fogalmát Metálországban.)

Oké, tudom, szar az ízlésem, ezt megkaptam a Bonfire kritikámnál is, de ha már így van, legalább a kedves olvasó is tud min csodálkozni, ha az általam tetsző produktumon nem. Természetesen ACCEPT-tálom (bocs) a sommás véleményt, nem lehet mindenki az esztétika csúcsán, de fogadjuk be, hogy van lejjebb is, és a szórakoztatás sem mindig az a fennkölt dolog, amivé szeretnénk, ha válna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Crystal Ball valami trash cuccot szállított le, a délelőtti, vagy késő esti, a szappanoperák után következő műsorsáv lélekemelő remekeihez hasonlót, amik úgy szórják szerte-szét a vizuális szart, mint a közel-keleti térségben a vegyifegyver-csapásokat – nem, a csapat számlájára negatívumként legfeljebb a kiszámíthatóságot lehet odabiggyeszteni, de azt is úgy, ahogy a nagyi ünnepi főztje mellé, mert a kötelező rántott husit sem lehet megunni.

Aki tehát az évek során belőtte az ízlésemet, és tudja, hogy ha dicsérek valamit, mivel találkozhat, az vágjon neki nyugodtan az albumnak, aki pedig nem ért velem egyet, ignoráljon nyugodtan, vagy próbáljon szerencsét, hátha téved, és ezúttal tetszik is neki, amit ajánlok.

Garael

Eredendően nem készültem erre a koncertre – s nem azért, mert drágállottam a jegyeket (noha volt olyan, ami irreálisan túl volt árazva), hanem mert szűk pátriámban kevesen osztoznak szó szerint megveszekedett Pink Floyd rajongásomban. Ej, mit feszülök most ezen! Egyrészt az emberi jellemnek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy elfogadja azt, amin nem tud változtatni, másrészt én életre szóló élménnyel lettem gazdagabb, míg mások meleg sörrel a kezükben, a heverőbe beleragadva nagy valószínűséggel a Róma-Liverpool meccset nézték a tévében. Kinek mi a fontos! Én mindenesetre nagyon hálás vagyok a bratyómnak, hogy derült égből a villámcsapásként fölhívott, és rávett, hogy menjünk el a Roger Waters koncertre – kerül, amibe kerül! Bár szemmel láthatóan jól karban van tartva a faszi (mármint Waters és nem a bratyó!), mégiscsak 75. éves, ráadásul a Pink Floydot már aligha lesz alkalmunk élőben látni...

Az utóbbi időben úgyis sok időt töltöttem Roger Waters DVD-k nézegetésével, a brutálisan élvezetes "In The Flesh"-ről meg épp a közelmúltban írtam lelkendezve. Nekem a tavalyi szólóalbum is bejött, jobban, mint eddig bármi azóta, hogy a klasszikus Pink Floyd megszűnt létezni. A beszédes "Us + Them" nevet viselő turné egyébként tekinthető az új korong promóciójának is, bár a szetlista érthető okokból legalább 80 százalékban továbbra is a Pink Floyd legnagyobb slágereiből tevődik össze. Tekintve, hogy a régióban mindössze 4 nagyvárost érint a turné – Budapest mellett Prágát, Bécset és Zágrábot –, a produkció lényegében telt házat produkált a Papp László Sportarénában; és rengeteg szlovák, román, szerb (sőt orosz!) szót lehetett hallani.

A 20 perces szünettel kettéosztott "hangverseny", a ráadással együtt simán nettó két óra fölé vitte a játékidőt, amelynek gerincét nyilván a legendás albumok: a "Dark Side Of The Moon", "Wish You Were Here", "Animals", "The Wall" jól ismert nótái képezték. Jó volt ez így, mert jóllehet az "Is This The Life We Really Want?" nem sikerült rosszul, a dalaiból összeállított blokk szerintem kicsit megültette a hangulatot. Az új lemezen domináló hol motyogós, hol kántálós dallamok ellenére azért a "Dejà Vu"-t és a "Smell The Roses"-t nagyon süti volt hallani.

A dalok válogatásának tekintetében tehát nagy meglepetés nem ért bennünket, noha eszméletlenül jól esett a "Welcome To The Machine" dögösebb, rockosabb előadása, és persze a sokszor kicsit mostohán kezelt "Animals" két látványban is alaposan fölturbózott dala: a "Dogs" és a "Pigs". Itt megjegyzem gyorsan, hogy a hangzás is nagyon király volt, a második szettre pedig egyenesen tökéletes (ami a Papp László Sportarénában azért nem kis szó!). Mégsem a hangzás volt az, ami elsősorban letaglózott, hanem a show grandiózus látványelemei, egy teljesen új koncepció mentén másodpercre pontosan, elképesztően precízen belőve!

Aki tegnap este ott volt a koncerten, egy pillanatig sem fog azon csodálkozni, hogy a turné produkciós költségei 4 millió dollár fülé rúgnak! A koncepcionális vetítések, a lézereffektek, a közönség fölé kifeszített, folyamatosan mozgatott vetítővásznak, a drónnal irányított gigantikus repülő disznó... atyavilág! Én még ilyen showt életemben nem láttam, pedig jártam már igazán nagyszabású, látványos (pl. Iron Maiden és Metallica) koncerteken! A látványt meg sem próbálom leírni, egyszerűen lehetetlen szóban visszaadni ezt az élményt!

A koncert mind zeneileg, mind látvány szempontjából felejthetetlen, libabőrös tapasztalat volt, főleg egy olyan elkötelezett rajongónak, mint amilyen én vagyok. Ezt még az sem rontotta le, hogy Waters szokása szerint kicsit túlpolitizálta a dolgokat, és a két előttem ülő perszóna (itt eredetileg csúnyább kifejezést akartam használni) végigdumcsizta, nevetgélte, szelfizte, twitterelte (vagy mi a szösz) a koncertet – fejenként 30.000 forintért... Persze lehet, hogy még mindig jobban jártak annál a kanapékrumplinál, aki otthon maradt BL meccset nézni...

Tartuffe

Kiadó:
Battlegod Productions

Honlap:
facebook.com/tomorrowsoutlook

Roy Z. neve méltatlanul – és némileg érthetetlen módon – merült feledésbe, holott producerként tett annyit – no jó, mennyiségben nem, de minőségben aztán… – mint a jelenleg ipari mértékben mindenhol jelenlévő Dennis Ward, vagy a világ egyik legnagyobb metalbandájában gitárossá előlépő Andy Sneap. (Meg is szólalt bennem a kisördög, mi lett volna, ha az Iron Maidenben Roy barátunk lett volna a harmadik bárd?) No, de félre a tréfát, mert komoly dologról van szó, hiszen az, aki visszahozta a heavy metal színterére minden idők legfájdalmasabb kivonulását produkáló talentumait, Halfordot és Dickinsont, ráadásul készített velük két-két olyan albumot, melyek szubjektíve jobbak, vagy legalábbis progresszívabbak voltak, mint az anyacsapatok akkori (és talán mai) produktumai is, az zenei szempontból kétszeresen is feltámasztást hajtott végre, ami eddig csak egy valakinek sikerült.

Mivel megveszekedett Rob Rock – és ha már a producereknél tartunk, nem Bob Rock – fan vagyok, így Roy neve már akkoriban sem volt ismeretlen, hiszen az amerikai csodapacsirtával együtt készített Driver, Warrior és szólóalbumok alulértékelt ékkövei a metal kincsestárának, így különösen nem voltam meglepve, mikor mindenki számára kiderült a nagy igazság, vagyis hogy a gitárosként is az elithez tartozó művész igazi zseni, de legalábbis igen jó orra van, ha tehetségeket kell kiszagolni, esetleg gatyába rázni. Ez pedig több mint puszta művészet, hiszen egyszerre kell az emberi lelket és az alkotó elmét munkára – mit munkára, valami magasabb rendűre! – ösztönözni, megérezni a művész finom idegi rezdüléseit, melyeket jó irányba terelve, és a megfelelően kezelve végeredményként maradandó értéket lehet létrehozni.

Példának okáért itt van ez a Tomorrow's Outlook nevű teljesen ismeretlen csapat-csökevény – hiszen a gitáros és basszista mellől hiányzik az énekes és a dobos –, akikről szerintem az sem hallott, aki betéve tudja az Encyclopedia Metallum adatbázisát. Erre mit ad ég, Roy barátunk szagot kap, és két énekes-fenomén csatlakoztatásával képes lerakni az asztalra egy Iron Maiden-foglalatba rakott progresszív irányba hajló dark-konceptalbumot, ami mintha nekem íródott volna – ezúton is köszönöm ízlésem ez irányú feltérképezését, mégiscsak érdemes egy világhírű blogba firkálgatni…

Ralf Scheeperst gondolom, többen ismerik, így felesleges megfutnom a bemutató köröket, a társa azonban egy igazi rejtett csodafegyver: az évekkel ezelőtt nagy kedvencemmé avanzsálódott Thunderbolt nevű norvég heavy banda énekese (és basszistája), Tony Johannessen. Tony tulajdonképpen olyan Dickinsonnak, mint Scheepers Halfordnak – így találnak az epigonok egymásra egy varázsló segítségével –, csak hát jóval fiatalabb, és hangterjedelme is több egy fél oktávval, ami már csak azért sem bosszantóan pimasz dolog, mert az énekes a Dickinson-iskola legjobb tanulója, aki hangszálaira felvarrva hirdeti büszkén a példakép hatását.

De mondjunk pár szót magáról a lemezről is: a Maiden – de inkább a Dickinson-szólók – hatása letagadhatatlan – azok a trappoló basszusfutamok… –, csak itt inkább a szöszmötölős, kissé mélázó, esetleg hosszasan kibontott témákon van a hangsúly, és nem az azonnal ható, indulós slágereken. A zenészek nem sajnálják az időt a hosszú, több irányba is elkanyarodó szólóktól, vagy a koncept jelleget erősítő filmszerű alámondásoktól – melyeket két profi színész ad elő –, és a hangulat is inkább a "Chemical Wedding2 borongós jellegét juttatja az ember eszébe, jóllehet, azért megfelelően el kell mélyülni a dalokban, ha élvezni akarod azok nem nyilvánvaló, de nagyon is létező értékeit. (A bónuszként felrakott, és az "Accident Of Birth" legjobb tételét feldolgozó "Darkside Of Aquarius" azonban kissé lazábbra sikerült, mint eredetije, amit már csak azért is sajnálok, mert igazi magas labda lett volna, amit azonban most nem sikerült leütni.)

Örülök, hogy sikerült felfedeznem az albumot, és valószínűleg a két vendég is örül, hiszen Tony végre visszatért a színtérre, Scheepers pedig a "The Enemy" című dalban élete talán eddigi legjobb produkcióját nyújtja, kár, hogy rajtam, és pár száz emberen kívül senki nem fogja meghallgatni a lemezt. Most mondhatnánk azt, hogy tessék, Roy Z. hiába varázsolt ismét, ez már nem az a szint és nem az a korszak, ami lehetőséget nyújtana egy ilyen albumnak, de én reménykedek, hogy hasonlóan hozzám, ismét örülni tudunk egy igazi tehetség újabb megnyilatkozásának, akkor is, ha még az a híres 15 perc sem jár meg a figyelemnek.

Garael

Kiadó:
Baze/Dr. Music Records

Honlapok:
www.t-eve.com
facebook.com/Tomorrows.Eve.official

Az elmúlt kb. 10 év nem volt igazán kegyes a progresszív metál műfajhoz. A zászlóshajóként egykor élen haladó Dream Theater ma már csak halovány árnyéka önmagának, az egész színtér elvékonyodni, elfáradni látszik, miközben egy-két kivétellel olcsó és középszerű epigonok próbálnak az óriások által egykor fölkorbácsolt, ma már egyre erőtlenebb sodrású, habot alig verő hullámokon lovagolni. Talán éppen ez volt az oka a német Tomorrow's Eve egy teljes évtizedig húzódó hallgatásának (legutolsó lemezük ugyanis 2008-ban jelent meg), de lehet, hogy más, egyéni problémák, vagy éppen a kreatív energiák elapadása hátráltatta őket. Akárhogy is, nagyon örülök annak, hogy túl vannak a válságon!

10 év hosszú idő, s ezalatt simán elpilledhet, berozsdásodhat egy inaktivitásba süllyedt banda. Nos, ennek a német proggerek esetében nyomát sem találjuk. Sőt, még friss vérrel is képesek voltak fölpezsdíteni a zenei vitalitásukat. A teljes ritmusszekció kicserélődött és nem is akárkikkel vették föl a jó csillagzat alatt született "Mirror Of Creation" szériájuk harmadik etapját (a második részről annak idején mi is írtunk laudációt). John Macaluso dobos (Yngwie Malmsteen, Ark, TNT) és Mike LePond bőgős (Symphony X) olyan feszes, kemény alapokat biztosítanak ehhez a visszatéréshez, hogy azt öröm hallgatni.

Persze ez a banda mindig is Rainer Grund gitáros és Oliver Schwickert billentyűs szerzőpárosáról szólt, akik úgy komponálnak és játszanak agyas, komoly technikai fölkészültséget követelő progresszív muzsikát, hogy közben minden fölösleges magamutogatástól, végletes kérkedéstől mentesek. A 2006-os lemez recenziójában írtam: "Ezek a srácok dalokban, sőt koncepcionálisan egységes albumokban gondolkoznak. Az eredmény pedig egy nagyon élvezhető, intelligens, atmoszférikus muzsika, amiben én az amerikai és európai progresszív műfaj-irányzatok szerencsés ötvözetét vélem fölfedezni." Ennek valóban eklatáns példája az Ikarusz-projekt, azon belül pl. a súlyosságában is fülbemászó "Dream Within A Dream".

Ez persze nagyon nem pihe-puha, lájtos muzsika, sokszor és elszántan kell nekifutni, de már most, néhány hallgatás után érzem, hogy nagyon ütős anyag született, ami talán még egységesebb, dallamosabb is az elődeinél. Mindig nagyon tudok lelkesedni egy jól sikerült visszatéréstől, és ez ízig-vérig az. Olyannyira, hogy a progresszív kategóriában nyugodt szívvel merem a zseniális tavalyi Ayreon mellé tenni, és egyelőre idén – a kilátások szintjén – csak a türelmetlenül várt Teramaze fogja biztosan überelni (no meg az új Spock's Beard). Ezt a műfajt, kérem szépen, mindaddig mafla dolog temetni, amíg – ha ritkán is – ilyen életjeleket képes adni magáról.

Tartuffe