Nem jó egyedül koncertre menni. Jól esik, ha csak két szót is szólhat az ember valakihez két szám között: - Ezt figyelted? - Nem semmi. Aztán már folytatódik is a program. Az sem jó, ha nincs előzenekar. Jól esik, ha leguríthat az ember egy sört, de két óra alatt el sem párolog, s aztán ülhet kocsiba kiszáradva az izgalomtól. Az első ellen tudok tenni, elhívok egy barátot. A második ellen csak a koncertszervezők tehetnek valamit. Például elhívhatták volna Király Pittát fellépni. Na mindegy. Ezzel be is fejeztem a panaszkodást. A továbbiakban csak csupa jót tudok mondani a tegnap estéről.

Az igencsak foghíjas nézőtér elé negyed kilenckor lépett ki a négy gladiátor. És itt most a foghíjas nem csak arra vonatkozik, hogy kevesen voltunk, de a közönség 90%-a kopasz vagy ősz hajú öregurakból állt, akik önfeledten tomboltak a 40 éves slágerekre. Persze voltunk páran, akik javítottunk valamelyest az átlagéletkoron, de azért az tisztán kivehető volt, hogy nem az új lemez kedvéért gyűlt össze a társaság. Ennek ellenére a koncert végén már nem tudtam venni az előzetesen túl borsos árúnak tartott 4500.- Ft-os "Trouble"-ból, mert amikor Ken Hensley a koncert vége felé elkottyintotta, hogy a buli után negyed órával kijönnek fotózkodni és dedikálni, akkor hirtelen többen elindultak a vécé irányába (de gyanítom, hogy csak az irány stimmelt, és aljas módon a hátam mögött lerabolták a merch-pultot.) Visszatérve a négy zenészre: nem is tudom, miért írtam gladiátort az előbb. Nem harcoltak a színpadon sem egymással, sem a közönséggel, és még a zenével sem kellett megküzdeniük, könnyedén és mosolyogva, sőt időnként összenevetve tolták a műsort. "Eleven tűz" égett a szemükben, ha úgy tetszik. Értem, már a névválasztást! Nem volt az a múltkori "happy metal" hangulat, de jókedvűen, időnként poénkodva zenéltek, és ezt szeretem. Ezért mondom mindig, hogy Blackmore is maradjon ott a Blackmore's Nightban, ahol jól érzi magát! Kinek hiányzik egy Deep Purple reunion, ha azzal jár, hogy szinte meggyulladnak a világot jelentő deszkák a lábuk alatt, akkora a feszültség a zenészek között. Tegnap este nem volt feszültség, inkább vibrálás. És ez jó! A műsor ugyanaz volt, mint a korábbi helyszíneken, koncert kezdés a "Trouble" nyitó nótájával, zárás a lemez utolsó dalával, középen még egy "I Don't Know" is elhangzott az idei opuszról, plusz 3 dal a "Faster"-ről és a "The Last Dance" a - melyik lemezről is? A 2003-as album címadó nótáját 2007-ben újraénekeltette Glenn Hughes-zal. Én azt hiszem, a repertoárba inkább a "Blood On The Highway"-es verzió került. Igen jól volt összeválogatva a program, amikor a közönség már kicsit elfáradt az új daloktól (nem én, hiszen mindet ismertem, csupán az "I Don't Know"-val egybemosott "The Last Dance" elején bizonytalanodtam el egy kicsit), akkor jött egy-két Uriah Heep nóta, hogy felrázza a közönséget. Egyébként nagyon homogén volt az anyag, kevés beszéddel, szinte megállás nélkül nyomták le a bő másfél órás műsort, így lehetett igazán érezni, hogy Hensley szerzői vénája nem kopott semmit, most is ugyanolyan magas szinten pumpálja a jobbnál jobb dalokat, mint 40 évvel ezelőtt.

A száraz címlista azonban nem adja vissza azt, ahogy a "Stealin'" elején egy 5 perces Hammond intróban Hensley minden elképzelhető módon nyúzza hangszerét, még a hátát is vakargatja vele! És közben druszájával olyan billentyű-gitár párbajt is produkálnak, amilyet korábban csak a Blackmore-Lord párostól láttam. Fantasztikus volt! Másik rövidke párbajuk a "Lady In Black" elején volt, de ekkor már Hensley kezében egy (egyébként gyönyörűen szóló) akusztikus gitár volt. A "The Wizard"-ban került elő még e csilingelő hangszer, és itt sütötte el Hensley a poént, amit legutóbb a "Lady In Black"-nél, hogy "És most ezt a sort magyarul énekeljük! - Aah-aah-ah". Ken Ingwersen, a fiatal gitáros igen régi kísérője Hensleynek, már a 2005-ös "Ken Hensley & The Viking All-Stars Band"-nek tagja volt, ennek megfelelően érzik egymás minden rezdülését. Nagy arc, de van mire. Ilyen lazán gitározni talán csak Uli Roth-t láttam eddig. Gyakorlatilag bármit kiráz csuklóból. Ha lenne egy kis önálló egyénisége, a világ legnagyobbjai között lenne a helye. De még az egyetlen szólólemeze is olyan eklektikus, hogy nem lehet műfajilag behatárolni, akkor is csak azt írtam rá, hogy "jó mindenben és kész". A zenekar tagja szintén pár éve, bár nem olyan régen, mint Ingwersen, Tom Arne Fossheim, aki egy átlagos dobos, a feladatát jól elvégezte, ezen kívül kapott a "Lady In Black" végén egy kb. 1 perces dobszólóra is lehetőséget. Szerintem fölösleges volt. Ilyen minimál dobfelszerelésen csak Ian Paice tudott nagyot alakítani. A banda negyedik tagja, az új fiú, aki miatt Ken Hensley "Live Fire 2.0"-nak nevezte zenekarát, Roberto Tiranti, aki basszusgitározik és énekel, mint Glenn Hughes. ÉS úgy énekel, mint Glenn Hughes! Mellesleg a hangszerének is jó ismerője. Nem egy Billy Sheehan, de azért láttam tőle egy pár szép futamot. Ám elsősorban a hangja nyűgözött le.

Ken Hensley egyre mélyebb ráncai mutatják, hogy ő is öregszik. De a színpadi teljesítménye, mozgása és életvidámsága alapján nem mondtam volna meg, hogy már 68 éves. Több figyelmet, több rajongót éredemelne, mert ezt a fajta ős-hard rockot sem a Uriah Heep, sem a Deep Purple nem tudja már ezen a szinten művelni, mint ő és kis csapata.

CsiGabiGa