Az év koncertjei között a Rage se volt semmi (itt) és a Wendigo lemezbemutató föllépése is nagyon bejött (itt), de nálam alighanem a Spock's Beard viszi majd el a pálmát, mert ezen a szeles, hűvös őszi estén teljesen lenyűgöztek. Alig merek belegondolni, hogy mivel egyik cimborám sem osztja az SB iránti lelkesedésemet (övék a szégyen!), majdnem veszni hagytam az egészet, mert egyedül nagyon utálok koncertre járni.

A brit Enochean Theory erősen felejthető, sablonos, de legalább őszinte előadása után, rövid átszerelést követően, és minden sztárallűrtől mentesen vonult föl az amerikai prog-rock legenda az A38 erősen túlzsúfolt színpadára. Az első taktusoktól kezdve elemi erővel szippantottak magukba a semmi máshoz sem hasonlítható, jellegzetes dallamok, nem is beszélve arról, hogy Nick D'Virgilio, aki Neal Morse távozása után kénytelen (bár talán nem kelletlen) vette át a frontember szerepét, tökéletesen vezényelte le a bulit, mintha évtizedek óta ezt csinálná. Bár többen is folyamatosan az excentrikus japán billentyűst, Ryo Okumotót éltették, számomra Nick volt az este főszereplője. Meg is kellene tőle kérdezni egyszer, hogy van-e egyáltalán olyan hangszer, amin nem játszik; ha éppen nem énekelt, gitározott vagy kis szintetizátorát nyüstölte, akkor dobolt egy hatalmasat – de erre még visszatérek.

A megszólalás közel tökéletes volt; régen voltam olyan koncerten, ahol ilyen arányosan, vegytisztán szólt minden hangszer. Meglepetésemre egy az egyben lenyomták az új albumot (itt), ami azért egy 10 lemezes csapatnál elég szokatlan, de szerintem éppen ez jelzi, hogy ők is érzik: Neal Morse távozása óta most először tudtak valami lelkesítően jót, egészében és igazán értékállót létrehozni. Úgy látszott (ez a profizmus lényege), kifejezetten jó hangulatban vannak; széles jókedvvel játszották végig a két és fél órás bulit, amit hol a totálisan őrült, de zeneileg annál összeszedettebb Ryo kiállása, hol pedig Nick D'Virgilio és a zseniális gnóm, Jimmy Keegan közös dobszólója szakított meg. Amit ők ketten műveltek, egészen parádés volt, főleg az tetszett, amikor egy szerkó mögé ketten ültek be, és amolyan többkarú Shiva istenségként cifrázták a ritmusokat.

Miután eljátszották az "X"-et teljes egészében, rátértek a Neal Morse-os albumok anyagára. Sajnáltam, hogy a "V"-ről (2000) semmit sem hallottunk, a másik nagy kedvencről, a "The Kindness Of Stangers"-ről (1998) pedig csak a "June"-t játszották el (ami ráadásként meglepően jól működött). Azért remélem, hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé.

Meg sem próbálom szavakba önteni (mert lehetetlen), hogy mit vesztett az, aki ezen az estén otthon maradt. Ebből a négy (+1) emberből játszi könnyedséggel, erőlködés és görcsök nélkül áradt az egyébként emberpróbáló, összetett muzsika. Olyan természetességgel varázsoltak hangszereiken, ahogy én megkenek egy vajaskenyeret. Hálásak lehetünk a Live Soundnak, hogy a csipetnyi fizetőképes kereslet ellenére elhozták őket kis hazánkba.

Tartuffe