TOP 15 (2014) – Kotta

metalchrist.jpg
Ez az év sem volt másmilyen, mint az előzőek. Sok jó, de kevés kiemelkedő alkotás. A dekád zenehallgatási szokásokban hozott újdonságot, muzikális értelemben nagy a tétovázás és az egy helyben topogás. Persze ez sem feltétlenül zavar mindenkit, aki szeret horgászni a sokszínűség és az apró, underground sikerek tengerében, vagy eleve a rétegzenéket kedveli, az most úgy érzi magát, mint piromániás az erdőtűzben. A többiek meg elveszve...

A dobogós helyezésekben biztos vagyok, mert azoknál már első hallgatáskor éreztem, hogy mesterművek születtek. Megvallom, a negyedik helytől már némileg esetleges a sorrend, mert idén – két-három kivételtől eltekintve – nem volt időm igazán elmélyülni a témában és többször is meghallgatni a figyelemre méltó, okésnak tűnő lemezeket. De nem magyarázkodom, beszéljen helyettem a listám.

1. Adamantra: Act II – Silent Narratives

Lehet, hogy 7-8 évvel ezelőtt ez az album nem szerepelt volna ennyire előkelő helyen, de a skandináv melodikus prog-power - úgy látszik - túllendült a fénykorán, nincs már akkora dömping. Így esett, hogy ez most jól esett, és mivel folyamatosan pörgött az év folyamán (lement t'án két és félszer is...), nem gondolkodom azon, jobban megérdemelné-e valaki más a dobogó felső fokát.

2. Astra: Broken Balance

Szintén zenész – dallamos-progos, elsőre bejövős, egynél többször fordult meg a lejátszóban, nem kérdés, hogy itt a helye. Az énekes-váltással árukapcsolásban érkező dallamosodás jót tett nekik, az eddig is elvitathatatlan zenei intelligencia mellé most felsorakoztak a fogós melódiák. Pöpec!

3. Sanctuary: The Year The Sun Died

Tökéletes visszatérés, nem csak a Sanctuary, de a Nevermore legjobb pillanatait is csuklóból kirázó színvonallal. Nekik is sikerült az, ami az Acceptnek, modern hangzással megőrizni a klasszikus hangulatot és minőséget.

4. Helstar: This Wicked Wrest

Az a nagy helyzet, hogy a Helstar ugyanolyan jó lemezeket készít mostanság, mint a hőskorban, ha nem jobbakat. Így a heavy-thrash-power egyvelegük a hozzám hasonló iszapszemű ráják szívét simán megdobogtatja még ma is.

5. Red Circuit: Haze Of Nemesis

Meg nem mondom, a kifejezetten erős prog megjelenések közül (Vanden Plas, Aeon Zen, Anubis Gate, Enchant, Flaming Row, Eldritch, Gazpacho, Creation's End, Appearance Of Nothing, Collibus, Cullooden, Noturnall, Psycrence, Threshold, Cea Serin, Kaipa, Steel Prophet, Teramaze, stb.) miért pont ez kapott el jobban, de tény, hogy már a német banda előző opusza is betalált nálam. A hangulatteremtés okos előtérbe helyezése is segíthetett, lévén a hangszeres teljesítmények és a zenei komplexitás alapos feltérképezésére manapság jóval kevesebb idő jut. Még ha igény lenne is.

6. Voyager: V

Őket azért mindenképpen érdemes kiemelni a mezőnyből, mert az igazán egyedi hangvételű csapatok szűk táborának egyik alappillérét alkotják a maguk monolitásában. Persze lehet, hogy ennek a muzsikának az élvezetéhez olyan torz lelkület szükségeltetik, mint az enyém, amely egyszerre tudja szeretni a progresszív metalt és a Depeche Mode-ot, meg a '80-as évek új-hullámát. A nyálas New Wave-ről van szó, nem a heavy metal új hullámáról. Na ugye.

7. A. C. T.: Circus Pandemonium

A hagyományos progresszív rockba sem könnyű újdonságot belevinni, körbejárták már ezt a témát rendesen az elmúlt évtizedekben. Ez a csapat azért megpróbálta, jó érzékkel, így ami a Bigelfnél például már dagályosságba fordul (a teatralitásról beszélek), az itt tökéletesen működik – a musicales stich éppen annyit tesz hozzá a történethez, hogy frissnek, egyedinek hasson a tavalyi rozé.

8. Dragonforce: Maximum Overload

Brit speedstereink nem tudnak hibázni. Minden lemezük egy apró lépés előre - zeneileg és a tudatos karrierépítés útján is. Gitárbuzik listájáról nem hiányozhat, főleg, ha azok anno Helloweenen szocializálódtak. Ilyesmi lennék jómagam is.

9. Malpractice: Turning Tides

Thrash-be ágyazott progresszió, lényegre törően, kompaktan megfogalmazva. Jó nóták, izgalmas riffek, sodró tempó, modern megszólalás, ez most nálam bőven elég volt a listára kerüléshez.

10. Evil Masquerade: The Digital Crucifix

Nem állítom, hogy hibátlan lemez, a régi-sulis dramaturgia (változatos, jól megírt, fogós dalok) és hangulat miatt mégis szeretem. A(z) euro-powertől a Rainbow-ig sasszézó brigád egyre jobb korongokat készít, hallgasd csak meg ezt a Dio-idéző szeánszot!

11. Crazy Lixx: Crazy Lixx

Nincs értelme azon keseregni, hogy a régi nagyágyúk – néhány kivételtől eltekintve – csak saját maguk árnyékai, mert úgyis lesz egy ifjú titán, aki a helyükbe lép. Jelen esetben a Def Leppard és a Bon Jovi tengely zenekarainak örökségét ápolgatja igen magas színvonalon ez a post-stadionrock csapat. A negyedik albumukra beértek - ez itt ugyanis műfajában hibátlan alkotás (ők is így érezhetik, erre utal a névadás).

12. Dynazty: Renatus

Magához tért a Europe, dobta a bluest és újra tökös számokat ír! Mi több, egy másodgitárost is bevettek, hogy modernebb, húzós/zakatolós legyen a hangzásuk. Ez nem teljesen hihető, belátom, pedig a jelenség létezik, csak Dynazty néven fut.

13. Texas Hippie Coalition: Ride On

Még mondja valaki, hogy nincs új a nap alatt! A bevált formulákat mindig lehet újszerűen kevergetni, némileg új tartalommal megtölteni. Itt most a Lynyrd Skynard ad randevút a Panterának, amihez a tökéletes redneck imidzs is jár. Amikor kiderült, hogy a mixtúra működőképes, délvidéki sör-whiskey metalosaink ráfeküdtek a dalszerzésre is, így a negyedik lemezükbe belekötni már én sem tudok. Itt a muzsika is 100%-os, nem csak a dizájn.

14. The Treatment: Running With The Dogs

Lehet rossz egy olyan banda, melyről az ereje teljében lévő Aerosmith-re és Teslára asszociálsz? Az Airbourne-hoz hasonló zöld hozzáállásról van itt szó, azaz a klasszik tökös-rock riffek és megoldások arcátlan újrahasznosításáról, de bánja a kánya, ha egy hard rock album pont úgy dörren meg és éppen azt a beleszarok hozzáállást tudja közvetíteni – jó trackek formájában –, amiről ennek a muzsikának szólnia kell. (A stílust kedvelőknek melegen ajánlom a Switchblade Serenade-et is).

15. Outloud: Let's Get Serious

A cím egészen nyilvánvalóan ironikus, mert ha valamiről, akkor éppenséggel komolyságról szó sincsen ezen a korongon. Már-már paródiába hajlóan kerülnek megidézésre a feelgood '80-as évek hard rock/AOR kliséi ezen a laza, izzadságmentesen jókedvű albumon. Teljesen felesleges válogatás kazit (izé, playlistet) készítened a szilveszteri bulira, elég ha benyomod ezt.

Megjegyzem, az AC/DC, Accept, Overkill, Gamma Ray, Judas Priest, Grave Digger új motyói is jól sikerültek, hamisítatlanul hozzák azt a klasszikus fílinget, amit ezektől az őskövületektől elvárunk. De hát a lista véges, az újdonság totális hiánya miatt pedig adta magát, hogy most ők maradjanak le.

Hovatovább, én annak is örülök, hogy olyan mélyen kúlt bandáknak sikerült kifejezetten korrekt produkcióval visszatalálni a színtérre, mint a Kix, a Battleaxe vagy a (német) Warrant. Más underground kedvenceim (While Heaven Wept, Slough Feg) most kisebbet ütöttek, de azért azok az albumok se rosszak. Az új-generációs múltidézők (Audrey Horne, Astral Doors, Grand Magus, Wolf) is kitettek magukért, sőt, még "póverban" is találtam kedvemre valót (Falconer), úgyhogy összességében panaszra, szerintem nincsen ok.

Egy dolgot azért megemlítenék, mielőtt a kedves kollégák, vagy a hőn tisztelt olvasók zenei un-intelligenciával vádolnának: egy fontos lemez nem szerepel a listámon. A széles látókör megvan, azt is hallom, hogy a Scar Symmetry komoly művet tett le az asztalra, a "The Singularity" műfajok közti csapongása nálam elsőre mégis némileg koncepciótlannak tűnt. Második-harmadik hallgatásra pedig még nem volt időm.

Koncert:

Idén a Nova Rock mindent vitt. Először is a Volbeat felnőtt, igazi nagy banda lett – azon kevesek közé tartoznak, akik a Maiden, a Metallica, a G N' R és a Pantera nyomdokaiba tudnak idővel lépni, úgy tűnik – a jelenkor keretei, lehetőségei közt, természetesen. Zeneileg hibátlan bulit nyomtak, igazi fényorgiával, piróval, komoly színpadképpel. A közönség pedig Poulsen tenyeréből eszik, nincs mese, jó frontember. Ráadásul az egyediség hiányával sem lehet vádolni őket. Mi kell még?

Látni a Black Sabbath-ot Ozzy-val szintén felemelő élmény volt. Mégiscsak ők találták fel a heavy metalt! Hihetetlen – főleg Iommi egészségi állapotának tükrében –, de még most is jó formában vannak – hiba nélkül, vérprofin játszottak.

A Maiden is jobb passzban volt, mint néhány nappal korábban Budapesten. Ennek egyik oka, hogy a sógoroknál elejétől a végéig, minden zenekarnál szinte tökéletes volt a hangzás. A másik ok az lehetett, hogy Dickinsonék ekkora tömeg előtt érzik leginkább otthon magukat.

A Nova Rock mellett említeném még a pozsonyi Thresholdot, amely méltatlan körülményei ellenére is klassz buli volt, köszönhetően Damian határtalan lelkesedésének és a remek muzsikának. Illetve a pesti Royal Huntot – őket bárhol, bármikor szívesen megnézem, ez már csak ilyen becsípődés nálam.

Csalódás: csak annyi, hogy 2014-ben alig volt időm írni a Dionysoson. Piszkosul remélem, hogy ez '15-ben változni fog, és ha nem is túl gyakran, de "papírra" tudok majd vetni néhány veretes recenziót.

Kotta

Címkék: toplisták