TOP 15 (2017) - Túrisas
Rengeteg grunge korszak előtti zenét hallgattam az idén, beszereztem a még hiányzó Dokken, Ratt, Quiet Riot, Vince Neil, stb. kedvenceket CD-n, tehát a lassan elmúló 2017-es évem alapvetően regresszív volt, ami nem jelenti azt, hogy nem figyeltem oda az új megjelenésekre, de nagyon kevés teljes lemeznél és itt-ott még esetleg egy-két dalnál éreztem, hogy zenei értelemben volt értelme 2016 és 2018 közé beiktatni a 2017-es évet. Alapvetően persze igazságtalan vagyok, tudom, hiszen nem reális elvárás arra számítani, hogy évente tömegével jelennek meg zenei mérföldkövek. Örömteli megtapasztalás volt viszont, hogy a hazai előadók is kitettek magukért, sőt számomra az év dala a "Nincs szivárvány" a Mobilmániától. A fennmaradó (zenehallgatásra fordítható) időben pedig DVD-ket néztem (kimondottam szeretem a koncert DVD-ket), Ebből a szempontból viszont határozottan erős évünk volt. A TOP 15 első két lemeze nekem kimagaslik a mezőnyből, a többit tekintsétek felsorolásnak inkább, rangsorolni magam is adott hangulat alapján szoktam, ami akár naponta változik.
Na nézzük!
Nem értem Tisztelt Főszerkesztő Urat. Neki csalódás (tényleg nem értem, mire számított és mit várt, ehhez képest pedig mit nem kapott...), nekünk meg (Garael és én) ez a lemez valami elképesztő módon gyilkos. Minden, ami nekem a rockzenében érték, az itt teljes tökéletességében jelenik meg és ragyog szűk egy órában. Nincs mit ragozni rajta, a legszebb karácsonyi ajándék volt a kedvesemtől, boldogan is ölelem magamhoz... (Lásd: kép)
2. Marty Friedman: Wall Of Sound.
Szinte minden hangja libabőr. Azok is bátran tegyenek próbát vele, akiknek általában sok az instrumentális önmegvalósítás. Itt valóban mesél/beszél/sír/nevet a hangszer, időtlen dallamokon és kompozíciókon keresztül.
Aki úgy véli, hogy a pályája zenitjén túl nyugisan levezet és el-alibizget még a banda a régi dicsőség árnyékában, az, ...hogy is mondjam finoman,.....hát kurva nagyot téved. Pályafutásuk egyik legerősebb lemezét készítették el minden túlzás nélkül. Magukra csukták a legendás Abbey Road Stúdió ajtaját és egy minden ízében analóg rögzítésű, nyers, vaddisznó hard rock albummal jöttek ki, ami úgy horzsol, mint még soha semmi tőlük. A lemezen egy árva rosszabb nóta sincs, csont nélkül lett a harmadik befutó.
Nem volt egyértelmű a lemez megítélése itt az oldalon, nekem mégis az év egyik legnagyobb meglepetése és zenei élménye volt. Tudtam, hogy minőségi cucc lesz, de ennyire jó anyagra nem számítottam. Lukács Peta nem művészkedte túl, befogadható, jól megírt és parádésan feljátszott dalokkal pakolta tele a lemezt.
Amikor a lemez-előzetes videóban meghallottam a szerző Stratocasterrel feljátszott egyik szólóját, amit Lucassen szimpatikus beismerése szerint soha nem tudna élőben előadni, már tudtam, hogy a "The Source" év egyik legnagyobb durranása lesz. Lett is.
6. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
Noha teljesen nem tudtam a hatása alá kerülni, igazából az okát nem tudnám elfogadhatóan megfogalmazni. Valami szubjektív bunkóság lehet, mert azt hallom, hogy jó lemez lett. Nagyon-nagyon jó.
7. Jónás Tamás: The Four Seasons, part 2 - Summer.
Leírtam már többször itt is, de ha kell, leírom újra és újra. Tamás Király Pitta mellett szakmailag és emberileg (!) is az egyik legértékesebb fickó idehaza, és jó látni, hogy ezt mára sokan felismerték. A "Summer" persze akkor is kiváló megjelenés lenne, ha ő lenne az egyik legnagyobb tróger, akit ismerek.
8. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
Az utóbbi időben már nem követtem a zenekar munkásságát, ráadásul szerencsétlen Gildenlöw megjárta a poklok poklát, úgy tűnt, hogy ezzel nagyjából be is fejeződött a történet, marad a régi lemezek varázsa, de szerencsére nem így történt, izgalmas, szerethető lemezt készítettek.
Ez a lemez úgy zseniális, hogy közben mindenki azt érzi, lehetne ezen a színvonalon azért még emelni. A főnök tehetségéből futná még. Ellentmondás? Tulajdonképpen igen. Tartuffe jól megfogalmazta a kritikában a lényeget.
10. Tower Of Babel: Lake Of Fire
Garael ajánlásával. Megírta, én meg ráharaptam, be is kell szerezni sürgősen CD-n. A Rainbow és Joe Stump is nagy kedvenc, tehát nálam ez sikerre ítéltetett.
11. Kaipa: Children Of The Sounds
Most nem annyira kerültem hatásuk alá, mint 2014-ben, de mindig kellemes hallgatnivaló.
Igen, az általa egy jó ideje taposott (halál)úton nem számítottam már bármiféle életjelre. Ehhez képest tényleg jó kis anyag.
Először nem értettem, szerettem volna azt a slágeresebb megközelítést hallani, mint legutóbb, de szépen lassan rabul ejtettek ezek a kevésbé kézenfekvő dalszerkezetek. Nem minden dalt szerettem meg, de számos zenei finomság van a sorok között, ám az anyag csak lassan adja meg magát.
14.Black Star Riders: Heavy Fire
Egy muzsika, amit szinte mindig jólesik hallgatni.
Az év dala: Nincs szivárvány. Az egyik legjobb magyar rockdal ever.
Ahogy fentebb írtam, szeretem a koncert DVD-ket. Dirkschenider magasan a trónon, de a Slipknot, Black Sabbath, Schenker, és az Arch Enemy is szép pillanatokat szerzett.
Túrisas
